3.

Mivel kezdődik az az érzés? Csak nem féltékenységgel? Valamilyen homályos vággyal, ha mások gyerekeit látjuk? Egy gyötrő képzettel – amelyet kezdettől fogva elnéző mosollyal idézünk föl –, ahol apaként látjuk magunkat? Nyilvánvaló, hogy van benne elégedettség is – a birtoklás, vagy inkább a valakihez tartozás elégedettsége. Nyilvánvaló, hogy vannak benne genetikai mechanizmusok is, bár a nőknél ezek erősebbek. Nyilvánvaló, hogy van benne halálfélelem is.

De abban a pillanatban másfajta félelem lett úrrá rajtam, szorongás, hogy nem boldogulok vele – és bűntudat amiatt, hogy csalásra vetemedtem. Valahogy kétségbevonhatatlannak éreztem a csalást, amikor Joanna nagynéném nyirkos kezéből átvettem Zuzanna vörös kis testét. Arcátlanul alakoskodtam, olyannak mutattam magam, amilyen nem voltam; bármelyik pillanatban megbosszulhatta magát a bitorlás, előre láttam a leleplezést és a büntetést. Ezalatt a karomban rázendített első sírására a lányom. Huszonkét év – már nem önmagamhoz tartoztam, megváltozott a viszonyítási pont, a magamról alkotott képem, még a gondolkodásom is – abban a percben, amikor belekapaszkodtak az ingem ujjába a miniatűr ujjacskák.

– Olyan képet vágsz, mint aki kísértetet lát – motyogta Sjanna, ahogy a fájdalomtól még eltorzult arccal felült az ágyában.

– Mindig úgy néznek ki! – nevette el magát a nagynéném. Ikertestvére kinyitotta az ablakot, beengedte a hálószobába az őszi délután levegőjét. Közvetlenül a gyümölcsösre néztek az ablakok az udvarháznak ebben a szárnyában, a legkisebb fuvallattól is milliónyi falevél susogott és zizegett.

Megnyikordult az ajtó, Bartlomiej dugta be a fejét.

– Kislány – jelentette a nagynéném.

– Talán ültessétek le, mielőtt elájul – tanácsolta Bartlomiej, miután figyelmesen rám nézett a szemüvegén keresztül.

Visszaadtam Zuzannát Sjannának. Elkapta a pillantásomat. Én is valaki mást láttam már – nem azt a cowboyos, pimasz mosolyú, vézna [a forrás hiányos volt]

Narancsok. Az ötödik vagy hatodik látogatásomat tettem Bartlomiej mesternél, néhány hónappal a Perverzió éjszakája után; most már hosszabb ideig, egy hétig maradtam az udvarházban. A patión üldögéltem aznap reggel, narancsot hámoztam, illatuk átjárta a levegőt, szinte átszínezte a fényt. Sjanna épp most érkezett. Akkor jelent meg a patión, még lovaglócsizmában és zekében volt, csatakosan; kézfejével simította ki a haját az arcából. Rögtön megérezte az illatot. – Mhm, a boldogok táplálják a szomjazókat – mormolta az asztal fölé hajolva. Hátratette a kezét, és a szájával, a fogaival vett el egy gerezdet a gyümölcsből. – Na mi van? – kérdezte védekező hangsúllyal, és rám nézett. Nem szóltam semmit. Megfogtam a következő narancsgerezdet, a szájához emeltem. Két-három másodpercig habozott, aztán félig nyílt ajakkal hirtelen odakapott, és – egy olyan trükkel, amilyennel Maurvey nagyapa szokta mulattatni a gyerekeket – máris üres volt a tenyerem. Sjanna madárszemen szegte előre a fejét, még mindig lehajolva, csibészesen mosolyogva, aztán megnyalta a száját; előbukkant, majd eltűnt a nyelve hegye, nedvesen csillant a pirosság, nekem pedig elszorult a torkom.

– Na mi van? – kérdezte újra. Megfogtam a következő gerezdet.

Fésű, kefe, aranyhaj. Amúgy is hosszú hajat hordott, de egy idő után már egyáltalán nem vágatta le. Már a válláig ért, a lapockájáig, aztán még lejjebb. Esténként láttam néha, ahogy erélyesen kifésüli; ritkán, mert általában a szobájában csinálta. Egyébként is ritkán éjszakázott a nagybátyjánál: minden hónapban kétszer-háromszor hozott neki különböző dolgokat a rokonoktól, nemegyszer szekérrel – ilyenkor hosszabb ideig maradt. Ebből az következhetne, hogy kicsi a statisztikai valószínűsége annak, hogy egybeesnek a látogatásaink – valahogy mégis másként alakult. Szóval, amikor egy viharos éjszakán kiléptem a térképszobából, miután órákat töltöttem az égbolt negatív tájképei fölött, megláttam Sjannát a szalonban, ahogy Bartlomiej egyik félhektáros köntösébe nyakig burkolózva, gondolataiba merülve fésülködik. A haja a bal vállát takarta, jobb szemével kinézett az ablakon, az esős, villámokkal tarkított éjszakába, engem észre sem vett, még akkor sem, amikor leültem mellé a heverőre. Hideg nyirkosság lebegett a levegőben. Csak egy petróleumlámpa égett, az elektromos hálózat kikapcsolt a vihar alatt; ezért minden tárgynak világos és sötét oldala is volt, amelyet lágy, reszkető terminátor választott ketté (még nem tértem vissza teljesen a világűrből). A megvilágítás, Sjanna kezének ütemes mozgása, az eső kopogása. Unatkoztam, elszunnyadtam. Csak egy pillanatig aludtam: Sjanna elejtette a hajkefét, a koppanására ébredtem föl, és reflexszemen fölvettem. A mozdulat közben esett rám Sjanna tekintete. Csinálnom kellett valamit – a kezem emlékezett Larysával közös gyerekkori szokásunkra, én pedig még túlságosan kába voltam ahhoz, hogy visszafogjam magam, hagytam, hogy Sjanna hajához nyúljon a kezem, végighúztam a kefét a haján. Először reflexszemen elhúzódott, de megismételtem a mozdulatot egyszer, kétszer, háromszor, és negyedszerre már a megfelelő szögben tartotta a fejét a keféhez, akaratlanul is rátámaszkodott egy kicsit. Addigra már teljesen felébredt a Megfigyelő koponyám hátsó részén. Éber tekintete előtt a világ minden kincséért sem kezdeményeztem volna ezt a rituálét, még a kefét sem emeltem volna föl; de még most sem voltam képes abbahagyni. Ura voltam a legapróbb mozdulatomnak is, a levegővételemnek, a szófán felvett testhelyzetemnek, a köztünk lévő távolságnak; rögzült bennem minden kép, a legutolsó részletig: a reszkető fény retusálta Sjanna arcának egyetlen látható szeletét, ez ismeretlen bolygó kontinense volt, a köntös redői közé bújt ujjai – meteorok váratlanul fölfedezett patakjai, vállának árnyéka – távoli ködfolt, a haja mögül figyelő szeme – egy szupernóva felvillanó fénye. Később lassú elragadtatással, szinte tudományos távolságtartással tanulmányozhattam ezeket a jelenségeket. – Számolod? – suttogta. – Száz meg száz. – Te számold. – Hm, mintha gyakoroltad volna.

– Van egy húgom. – Aha. – Villámcsapás villant. Meg sem rezdült egyikünk sem. A másik kezemmel elsimítottam a válláról a haját, amely minden fésűhúzás után lágyabb tapintású és csillogóbb lett. Egyszer-egyszer a bőréhez ért az ujjam a nyakán, meleg volt, lüktetett a vér a kulcscsontja fölötti ütőérben. (Ettől kezdve mindig a szalonba jött fésülködni, és ha ott találtam, átadta a hajkefét, leült háttal nekem, hátrahajtotta a fejét. De erről a szokásunkról egyetlen szó sem esett köztünk.) Aztán visszatértem a térképekhez.

– De tulajdonképpen mit látsz ebben? – kérdezte érezhető ingerültséggel a hangjában, amikor Bartlomiej mester egyik könyve mellett talált valamelyik délután.

– Miben?

– A csillagokban. Tudod.

Vállat vontam. – Érdekel – mondtam óvatosan. De rögtön összeszedtem magam, kiegyenesedtem, őszintén pillantottam rá. – Nézted már az éjszakai égboltot? Nyugodtan, hosszan, csöndben, egyedül. Nem borzongtál bele?

– Jó, de itt nem az éjszakai égbolt a lényeg, ugye? Mit olvasol?

– Termodinamika.

– Nem az égboltról szól, igaz?

– Nem egészen. Minden attól függ, mi az, ami először megragad, aztán már hajlam kérdése, azt hiszem. És ha a csillagokkal kezded... Miért pislog az egyik, és a másik miért nem? Miért vannak köztük fényesebbek és halványabbak? Melyik van messzebb, melyik közelebb, és mi ez a távolság? Miért így van, miért nem másképp? Mi az, ami van, és mi az, ami lehet; és mi az, ami nem látható? Hogy volt a kezdet kezdetén? És hogy lesz a végén? Egyik kérdés a másik után, az egész világmindenségről és minden területről. Érted, mire gondolok? – Furcsa mozdulatokat tettem a kezemmel a könyv fölött, próbáltam elmutogatni a megmagyarázhatatlant.

Sjanna teljes komolysággal, tágra nyílt szemmel nézett.

– Mint-mint-mint egy kirakós játék, amellyel gyerekek játszanak: ha elhelyezel egy darabkát, az megmutatja, hol lesz a következő helye, és így keresed a végtelenségig, egyformán szükség van minden elemre; és a kép, amely kirajzolódik, az a kép, az a kép. – Megint összevissza hadonásztam és dadogtam.

– És ti – szólalt meg végül – mit raktok ki a bácsival?

Egyébként ez volt az a kérdés, amely vagy ebben a formában, vagy másként fölbukkant minden második beszélgetésben, amelyet Bartlomiej mesterrel folytattam.

– Édes fiam, hiszen tudod jól, hogy ez lehetetlen – mondta Bartlomiej. – Ezek a könyvek a tudomány és a technológia olyan csúcsáról íródtak, amely magasabban áll mindannál, amit csak remélhetünk. Később egyébként tovább emelkedett ez a magaslat; de Ők nem írnak könyveket. Különben milyen „fölfedezésről” beszélsz tulajdonképpen? Egyáltalán, érdekel ez valakit rajtunk kívül? Egyébként, ha ilyen kézikönyvet olvasol, minden oldalon fölfedezéseket teszel – csak a magad örömére, és ez már ki is teszi az érdeklődők felét. Summa summarum, nem a saját örömünkre szolgál ez az egész? Minden területre jellemző, hogy nem értékelik kellőképpen a legjobbakat – definíció szerint: mert nincs senki, aki igazán értékelhetné őket. Mondtam már: ez nem tudományos munka – hanem életmód.

Valóban mondta, gyakran ismételgette. És lassan érteni kezdtem, mire gondolt. Amikor nála voltam, a késő éjszakai órákra tolódott az álom és az aktív periódus ciklusa – hajnaltájt tértem nyugovóra, délután keltem. Egyszer ettem napjában: Bartlomiejjel, alkonyatkor, általában a patión, ha jó volt az idő. Napközben olvastam, éjjel Néztem. Ez a rendszeres és sajátosan egyszerű élet volt az oka annak, hogy a Bartlomiej udvarházában töltött idő igen hamar – egyik napról a másikra – úgy maradt meg az emlékezetemben, mint egyetlen körkörös emlék. Olyan a memória, mint egy epiciklikus, több fogaskerékkel működő szerkezet: egy kis fordulat naponta, egy nagyobb – ez Sjanna látogatásaihoz kapcsolódik, a legnagyobb – az asztronómikus. Következetesen, legerősebben a konjunkció pillanatai vésődtek be.

A távcső. Az üstökös éjszakáján Sjanna kijött a teraszra, kíváncsi volt a jelenségre. Jobb szememben a sötét csillagboltozat és a jeges bolida fehér-sárga csóvája; a bal szememben – Sjanna sugárzó arca, amint a csillagos tábla fölé hajol. Meséltem neki az égbolt szokásairól. Ujja hegyével érintette meg az üstökös képét, mintha ismeretlen állathoz nyúlna. Félre akartam húzódni a karosszékben, hogy helyet csináljak neki, de valahogy nem mozogtunk összhangban – én félig vakon, ő is máshová nézett –, végül a térdemre ült. Vagyis először a bal combomra, de lassanként azt a helyzetet vettük föl, amely a legkényelmesebb volt mindkettőnknek: apránként változik a súlypont pozíciója, megfeszülnek az izmok, mélyebben vesszük a levegőt. Mire eltűnt az üstökös a láthatáron, Sjanna már aludt, a fejét a vállam fölött, a karosszék támláján nyugtatta, a lábát átvetette a karfán, a haja az ingemen. Elaludt – egy pillanatra megijedtem, teljesen mozdulatlanná dermedtem, nem is attól féltem a legjobban, hogy fölébresztem: elaludt egy idegen ember karjaiban – már az is ijesztő volt, milyen mértékű bizalmat jelzett ez. Lehet, hogy ugyanúgy sápadtam el akkor is, mint Zuzanna születése napján? Nagyon is lehetséges. Kővé dermedve ültem, a bőröm alatt idegborzoló áramlás keringett – izgalom? ingerültség? félelem? Vagy valami más. Lehűlt a levegő, vadállatok hangja hallatszott a távolban, felhők takarták el a csillagokat. A világ minden kincséért sem ébresztettem volna föl. Nem is ébresztettem föl. Zaj támadt, száraz reccsenés – szétrebbentünk. Elpattant a teleszkóp egyik lencséje.

 

 

– És most mi lesz?

– Mi lenne? Előfordulnak ilyen dolgok.

– Meg tudod javítani? Van hozzá cserealkatrészed?

– Természetesen nincs. – Bartlomiej csodálkozva pillantott rám a szemüvege mögül.

– Azt hittem, ismered ezeket a, khm, szokásokat.

Igazság szerint csak egy bizonyos idő eltelte után tudtam felfogni őket, amikor apám úgy döntött, itt az idő, hogy megismerjem a Tanács működését. Ez alkalomból került sor Larysa és Sjanna első találkozására. Majdnem egyidősek voltak, de ki tudja, miért, eddig mindig úgy gondoltam Larysára, mintha sokkal idősebb lenne.

Aznap Bartlomiej kertjében gyomláltam (egyre gyakrabban vette igénybe a segítségemet); ő bezárkózott valahova, vagy hosszabb sétára indult, most is olyan hangulatban lehetett, hogy magányra vágyott. Larysa keresni kezdett, kénytelen volt végigmenni az egész házon, mire megtalálta a hátsó kijáratot. Éppen a kert másik végében voltam, a tűző napon félig eltakartak a babkarók. Széles karimájú kalapom védett a hőségtől, de szűkítette is a látómezőmet, bezárt az árnyék ernyőjébe. Nem vettem észre Larysát, ő sem vett észre engem. Csak akkor pillantottam meg őket, amikor fölálltam, ott beszélgettek az épület árnyékának vonalában, nekem oldalt fordulva. És egyszerre minden megtalálta a maga arányát: Larysa, Sjanna, én, Bartlomiej udvarháza, és benne az én jelenlétem. Két addig elkülönült világ járta át itt egymást, most kerültek közös nevezőre, és most pillantottam meg Sjannát a tanyáról érkező jövevény szemével (valahogy csúnyább, öregebb volt, arcán a szomorúság árnyéka) és Larysát – az udvarház lakója szemével (min mulat ilyen jól? miért tekeri a haját az ujja köré, miért húzza el a száját?). Így álltam ott egy ideig, néztem őket; beszélgettek. Nem tudom, miről – amikor odaértem, elhallgattak, és felém fordultak.

– Történt valami?

– Nem, dehogy – nyugtatott meg gyorsan Larysa. – A papa el akar vinni a Vásárra.

– Miért pont most? Máris indulnom kell?

– Most mindjárt. Készülődj. Egyenesen a Vásárra megyünk.

– Ennek semmi értelme. Bár lehet.

– Ismered apát.

Ösztönösen, magam sem értem, miért, összenéztünk Sjannával. Ostoba képet vágott, fölhúzta az orrát, ráncolta a szemöldökét. Fölfújtam az arcomat. Larysa csak a torkát köszörülte, és elfordította a tekintetét.

Útközben sem tért vissza a témára, egy szóval sem említette Sjannát vagy Bartlomiejt.

Akkortájt már rendszeresen jártam hozzájuk, szinte minden második héten ott voltam. Nem sokat beszéltünk erről. A hagyományhoz tartozott, hogy az élet egy adott pontján két-három központ között osztjuk meg magunkat – hogy néhány év múltán egyetlen variánsra csökkentsük a számot. Természetesen akadtak kivételek, például Daniel – akik sosem határozták el magukat véglegesen. Mi döntött arról, hogy melyiket választjuk a központok, a gyűjtőpontok közül? A véletlen, mint az én esetemben? Sokkal gyakrabban döntött a Vásár.

A Vásáron kevesen voltak akkor éppen, csak két sátor állt, az egyik közülük a Kripta mellett: ezt a „Tanács Sátrának” hívták. Két öregemberrel találkoztunk benne, és ott volt apánk is. Egy kőasztalnál ült (a romokból maradt), a noteszébe írt valamit. Ismertem az egyik öreget: Józef Bucher volt, a keleti gabonatermelő tanyákról jött. A másik teljesen kopasz, a szakálla ősz, a sátor falának támaszkodva szendergett. Apánk sietősen kiterelt minket; feltehetőleg éppen azért, nehogy felébresszük; Larysa visszaült a lovára.

Apa a Kripta árnyékában állt hátratett kézzel, egyenes háttal. Akkor tudtam meg, milyen, amikor bevillan az igazi Megértés: beláttam, hogy minden bizonnyal sokszor elképzelte már ezt a pillanatot, és pontosan eltervezte – a helyet, az időt, a mozdulatokat és a szavakat.

– Nem értjük meg egymást. – Ezzel kezdte, rajtam végigfutott a hideg. – Sosem értettük jól egymást – mondta, és elfordította a tekintetét; ettől kezdve úgy beszélt, hogy a délutáni égbolt messzeségébe nézett. – Azt hiszem, túlságosan hasonlítasz rám, túlságosan azonos vagy velem ahhoz, hogy esély lenne még bármilyen őszinte megértésre közöttünk. Mert most már nem egy gyerekhez szólok, igaz? Nem gyerekhez. Mégis a fiam vagy, és szeretlek. – Itt már szinte suttogott. – Egyszer talán megérted ezt a fajta szeretetet. Nem értjük egymást igazán, de pont azért, mert ilyen hasonlóak vagyunk – tudom, hogy megbízhatom benned; és hogy. – Hangosan engedte ki a levegőt a tüdejéből. – Gyere.

Lementünk a Kriptába.

Romos volt, de minden egyes lépéssel, amelyet a belsejébe, lefelé tettünk a széles lépcsőkön, a fehér, éles fény irányában – minden lépéssel egyre fiatalabb lett az épület, visszafelé haladt az időben. Végül a rövid előtér után beléptünk a terembe, és megpillantottam a régi világ luxusát.

Nem tudatosult bennem, milyen rettentően durva, elhasznált, lepusztult, piszkos, tökéletlen körülöttem minden – amíg meg nem láttam ezt a tökéletességet. Az eszményi tárgyak helye: eszményien tiszta; eszményien monokromatikus, árnyékmentes fény; eszményien sima asztal és székek; eszményien zöld padló; eszményien egyforma elemekből álló faburkolat. Az asztal és a székek adták a teljes bútorzatot. Az asztal hosszú, csupasz és üres volt, a túlsó végén ült egy fekete hajú fiatalember eszményien fehér ingben, az arcvonásai eszményien szimmetrikusak. Az asztal lapjára könyökölve cigarettázott. Lustán mért végig minket a füstön keresztül. Amikor odamentünk hozzá, elmosolyodott és kezet nyújtott. Nem jöttem rá rögtön, hogy meg kell szorítanom. A bőre eszményien rózsaszín, makulátlan.

– A képviselőjük – mondta apám, mintha a másik nem hallaná. – Nincs neve.

– Dehogy nincs – szólalt meg a fekete hajú (egészen dallamos hangon) –, van nevem, sok is. Válassz egyet.

– Eddig megvoltunk nélküle, és jobb, ha így is marad – mondta apám.

– Mikor zárjátok le végre a listát? – fordult hozzá a Névtelen, és kifújta a füstöt.

– Ariel a Dombokról nincs még rajta; pontosan tudjátok.

– És te, fiú – mondta a fekete hajú, és rám emelte a pillantását –, ha már itt tartunk, nem akarsz valami különlegeset? Valamit, amit eddig csak a könyvekben láttál?

– Hagyd abba! – mordult rá apám.

Ezt viszont a Névtelen eresztette el a füle mellett.

– Talán könyveket, amelyek már nincsenek? – folytatta. – Vagy valamilyen apró ajándékot a csinos Sjannának?

Valamit, amit sosem felejt el?

Ettől, bevallom, egy kicsit fázni kezdtem.

– Tetszik az inged – mondtam lassan.

– Menjünk! – mondta apám, megrántotta a karomat, és lesújtó pillantást vetett a fekete hajúra.

Kifelé menet hátranéztem, ott ült továbbra is, a levegőbe bámult a füstön keresztül, egyedül a nagy, világos teremben.

Megint kiértünk a napra, a gyarlóság országába. Kellett egy kis idő, amíg magunkhoz tértünk.

– Be vagyok mutatva hivatalosan, igaz? – morogtam.

– Futkos az ember hátán a hideg, mi? – kérdezte mélyet sóhajtva. – Mindig csábítanak valamivel, a vérükben van. Ígérgetnek mindent. Még ha hazudnának, akkor könnyű lenne ellenállni nekik; de Ők betartják a szavukat. Nem szabad engednünk nekik. Tízezrek életét befolyásoljuk azzal, hogy eldöntjük, mi kerüljön rá a listákra, és mi ne. A mi kezünkben van az Ország.

Ösztönösen a Kripta bejáratára néztem.

– Hallanak bennünket, ugye?

Bólintott.

– Mindig hallanak. Egy olyan ellenféllel szemben, aki sokkal erősebb és sokkal ravaszabb, az igazság lehet az egyetlen stratégia.

Gyanúsnak találtam ezt az egészet. Túl hevesen próbált meggyőzni. Olyan tüntetően őszinte volt.

A Megfigyelő ironikus replikát adott a számba; de visszafogtam magam.

– Ellenfél? – csak ennyit kérdeztem grimaszolva. – Ha elkezdünk így gondolkodni... Beleőrülünk. És azok a listák. Az tulajdonképpen micsoda?

Visszavezetett a Tanács Sátrához. Józef nem volt ott; a kopasz öreg hangosan hortyogott. Apám kinyitotta a noteszét, fölé hajoltam. Az egész első oldalt különféle formájú üvegek leírásai és listái foglalták el, főleg az ablaküvegnek vagy edénynek szánt üvegtáblák.

– Van egy határértéke a populációnak és a fejlett csúcstechnológiának – mondta halkan –, ezekre azért van szükség, hogy folyamatosan fenntartható legyen egyes anyagok, gépek, vegyi anyagok gyártása – nem kifizetődő, hanem egyáltalán lehetséges legyen. A mi társadalmunk ugyanis túlságosan kicsi ahhoz, hogy az elektronikus készülékek, az orvosságok vagy akár az ilyen üvegáruk nagy részét előállítsa; nem beszélve a bonyolultabb dolgokról. Ide tartoznak az ásványok, a fűszerek is – például a bors; mi nem tudunk kitermelni, sem pedig kivonni sót a tengervízből; a déli tanyákról származó cukor minősége gyatra. Persze fönntarthatnánk magunkat ugyanezen az életszínvonalon, továbbfejleszthetnénk a technológiát – de ez már százszázalékosan biztos út lenne a pokolba.

– Szóval ehelyett – üzletelünk Velük. Ez az álszentség netovábbja.

– Milyen üzletelés folyhatna itt? Mit tudnánk kínálni? – kérdezte apám a fejét csóválva. – Nem. Egyszerűen szívességeket tesznek nekünk. Ezek a j á n d é k o k.

– Akkor maga a név is hazugság. – Kiléptem a sátor elé. – Vásár. Még mit nem!

– De sok csere és pénzbeli tranzakció is lezajlik itt Zöldvidék lakói között. Egyszerűen azok, amelyekben a Tanács közvetít. mindig sokkal jövedelmezőbbek minden fél számára.

– Álszentség, álszentség.

Apám figyelmesen nézett rám.

– Ne butáskodj. Hiszen nem is hiszel ezekben a szélsőséges ostobaságokban.

Vállat vontam.

– Talán nem az az igazság, hogy alapjában véve – tudatosan vagy öntudatlanul – mindannyian kötünk valamilyen megállapodást, privát Szerződést, amelyben önkényesen kijelöljük a határát annak, ami megengedhető, ami még az embernek való, emberi – és annak, ami már nem az?

– Ezt senki sem csinálja tudatosan. Milyen úgynevezett álszentségre gondolsz? Kérsz?

Cigarettával kínált. Szótlanul dohányoztunk. Az öreg hortyogott.

Amikor visszamentem Bartlomiejhez, a teleszkóp megint eszményi állapotban volt.

 

 

Kolai, Sjanna unokatestvére mélyen vallásos, rendezett külsejű, általában egykedvűen viselkedő ember volt, akkor bukkant föl, amikor Sjanna megint hosszabban maradt az udvarházban. Szóváltásra ébredtem: Kolai és Bartlomiej veszekedett. Lementem a félemeletre, a lépcsőkorláton keresztül néztem őket.

Kolai az öreg előtt állt, kinyújtott ujjal mutatott a levegőbe, ezzel a gesztussal is nyomatékot adott erősen hangsúlyozott szavainak.

– Azt hiszed, nem tudom? Azt hiszed, nem vagyok tisztában vele?! Már akkor öreg voltál, amikor Ewelina nagymama fiatal lány volt. Szórakozol az idővel. Nem is vagy ember! Eladtad magad a hosszú életért. És ezt másokra is átragasztod. Két lábon járó Perverzió vagy, Bartlomiej.

– Nem beszélem rá semmire – ellenkezett Bartlomiej még jobban a kanapé támlájának lapulva.

– Nem is kell rábeszélni. Elég, ha példát mutatsz. A rossz nem erőszakkal nyomul – azért választjuk, mert az a vonzóbb.

– Szomorú világban élsz, Kolai.

– Felejtsd el. Sjanna nem jön hozzád többé.

– Kár.

– Üres gúnyolódás. Itt fogsz megrohadni magányosan!

– Ámen.

Kolai ökölbe szorította a kezét, és már azt hittem, megüti Bartlomiejt, de az utolsó pillanatban legyőzte a mozdulatot. Sarkon fordult, és hosszú léptekkel kivonult.

Lementem. Bartlomiej rám nézett kissé [a forrás hiányos volt]

– Tényleg megtiltja neki, hogy ide járjon?

– Odamentem az ablakhoz, kinéztem. Éppen most szálltak föl a bakra, a kocsi hátuljához voltak kötve a hátaslovak. Sjanna mondott valamit. – Hogyhogy „két lábon járó Perverzió”?

– Biztos ismersz olyanokat, akik már attól is meg vannak ijedve, hogy élnek. Nem az egész család nevében beszél.

– Hány éves vagy tulajdonképpen?

– Háromszáz leszek.

– Ó! Hát mégis! – (Kolai és Sjanna már elindultak.) – Ez is a szerződésed része?

– Nem, ez valami másnak a mellékhatása. A Fényharmóniumban... Á, egyébként.

– Elmentek.

– Visszajön.

– Rá nem próbálod átragasztani. És rám?

– Mivel? – kérdezte nevetve. – A kíváncsiságot már átadtam neked. Olyan csodákat veszel észre, amelyekre korábban vak voltál. A többi jön magától.

– Akkor nem volt teljes tévedésben.

– Nem hát. – Már nem nevetett. – Sosem volt saját gyerekem.

Sjanna két nappal később újra ott volt.

 

 

Csodák, amelyekre eddig vak voltam. Nagy szó kis dolgokra; de lehet, hogy nem érdemtelenül. Minden a meglepő összehasonlításokkal kezdődik. Ha elég nagy készletet gyűjtesz meglehetősen különböző tudományokból, akkor annál is gyakrabban ötlenek föl az analógiák, mint ahogy akarnád; visszatérnek újra meg újra, mint a pimasz legyek, hiába hessegeted el őket. Egymásra rakódó képek, asztigmatikus átvilágítások, mint akkor, amikor egyik szememmel a galaxis legmélyét nézem, a másik szememmel – Sjanna arcát. Így születnek az agyban az excentrikus szimmetriák.

Az a mód, ahogy a kertész szemléli meg a terményeit, védi a túl erős naptól, a túl sok víztől, vagy éppen trágyázza őket – és az a mód, ahogy Ők önzetlenül luxuscikkekkel látnak el bennünket. Az állatok idegrendszerének szelvényrajzai – és a világmindenség Sötét Anyagának rostjait hipotetikus felbontásban ábrázoló rajzok. Az egysejtűek terjeszkedő kolóniáinak kiszínezett ábrái – és a fekete Perverzió a nyugati horizonton.

Az volt az én nagy kudarcom, hogy megint csak nem tudtam átvinni ezt Sjannára. A világomnak ez a része hozzáférhetetlen maradt a számára, ketté kellett osztanom az időmet, elhatárolni a gondolataimat. Megint megváltozott a Bartlomiejnél töltött napjaim beosztása: a délutánok és az esték Sjannához tartoztak. Előre tudtuk, mikor leszünk az udvarházban; magától értetődött, hogy egybeesnek az időpontok.

Ezért amikor támadni kezdtek a lótolvajok, és már másodszor fordult elő, hogy kihagytam a látogatást Bartlomiejnél, mert a többiekkel együtt a banditákat üldöztem Zöldvidék pusztáiban és vadonjaiban (úgy egy hónapig tarthatott ez; és még így sem kaptuk el őket) – nem is csodálkoztam, amikor hazatérve arról szereztem tudomást, hogy Sjanna időközben a tanyán járt, hogy megkérdezze, nem esett-e bajom. Valami más tartott izgalomban.

– Nagyon kedves lány – jegyezte meg anyám, föl sem pillantva a lekvárfőzésből. – Gondolkodtatok már azon, mikor legyen az esküvő?

– Mi nem jut eszedbe! – nevettem el magam. – Hiszen mi egyáltalán nem.

– Mit nem?

– Semmit.

– Mindenesetre időben értesíts róla.

Magam sem tudtam, mit gondoljak erről, ezért elmeséltem ezt a beszélgetést Sjannának. Nem tudtam visszatartani a nevetést, ezért persze ő is elnevette magát. Aztán mégis hanyatt fordult, és az égre bámult (a gyümölcsös mögött, egy hosszúkás völgy naptól meleg füvén hevertünk).

– El szoktad képzelni? – kérdezte.

– Mit?

– Az esküvőnket.

A Megfigyelő enyhe pánikba esett, éreztem, hogy vergődik az agyamban, pont a szemem mögött. Egy hosszú pillanatig tartott, míg legyőztem az első reakciót – hogy reflex-szerűen elvicceljem, csúfolódásba, cinizmusba meneküljek.

– Nem lenne bátorságom – feleltem.

– Hogyhogy?

– Ilyen kijelentést tenni valakinek. Egész életemre magamhoz kötni ezt a valakit. Érted, amit mondok? – Felé fordítottam az arcom. Még mindig az eget nézte. – Ez o-o-o-olyan, mintha túszul ejteném. Élete végéig. Mi-mintha beléd juttatnék egy élősködőt, aki.

– Élősködőt??? – Sjanna rám nézett végre.

– Az isten szerelmére!

– Nem érted? – Ha nem fekvő helyzetben vagyok, most hadonászni kezdtem volna. Folytatódik a váratlan analógiák átka: beszélünk A témáról, A eszembe juttatja B-t, erről kezdek beszélni; beszélek, de mielőtt befejezem a mondatot, B-ről eszembe jut C, C-ről D, D-ről E, és ezek mind egymás közt, így épül fel a barokk konstrukció, olyan absztrakció, amely lefegyverző könnyedséggel magyarázza a világot; ezért a növekedés tempójában próbálom elmondani, félbeszakítom magam, dadogok, keresem a szavakat; és amikor az ajkaim a második mondatot kezdik, gondolatban már X-nél, Y-nál és Z-nél vagyok; az eredeti téma már nem érdekel, végül elhallgatok megszégyenülten, mert most sem voltam érthető. Bartlomiej mester tudta a legtovább követni a képzettársításaimat, aztán Daniel következett, Sjanna csak a harmadik helyen volt, messze lemaradva. Mellette viszont általában nem éreztem kényelmetlenül magam akadozó levezetéseim miatt. – Nem érted? Pedig angyalnak kellene lennie annak, aki őszintén tesz ilyen fogadalmat! Nem lenne bátorságom arra ítélni valakit.

– Ítélni? – szakított félbe megint.

Megfogtam a kezét.

– Itt nem lehet visszafordulni. Nem lesz még egy fiatalság, még egy választás, még egy élet. Fogadalmat teszel, és puff, elveszett. Hacsak nem látnok az ember. De így? Ismersz engem? Én ismerlek téged? Egyébként is változnak az emberek. A legfontosabb ember lennék az életedben! És ha. Nem érted? Pedig ez félelmetes!

– Másképp hogy lehetne? Minden döntéstől visszariadunk? Nem: egyszerűen választasz, miután fölmérted a kockázatot. Annak alapján, hogy mit tudsz; mire van reményed; azok között, akiket megismertél. Ez persze lutri. De mit szeretnél? Garanciát?

– Egyszerűen szeretnék biztosabb lenni magamban.

Oldalra fordult, a fülembe súgta:

– Addigra mindenki elszökne, hidd el nekem.

A számhoz emeltem a kezét, megcsókoltam a kézfejét és fűtől illatos tenyerét. Már el is mosolyodott, ragyogott a szeme. Minden pillanattal halványabbak lettek a mesterséges absztrakciók.

Fél évvel később házasodtunk össze. Ez a beszélgetésünk hasonlított legjobban a lánykéréshez az összes közül, amelyet utána és előtte folytattunk egymással.

 

 

Persze visszaéltem a bizalmával. Már Zuzanna születése után, amikor Sjanna újra teherbe esett – hirtelen elutasító lett, viszolygott az érintéstől, eszement követelőzésekben tört ki, aztán sírt a csecsemőnk is, mert jött a foga, Sjanna szemében és testében állandósult a fáradtság; én meg eljártam a Vásárra, apám elvitt a Tanács találkozóira; segítettem a javak elosztásában. Az a lány délről jött az unokatestvérével, villanykörtét, papírt és orvosságokat akart, ott maradt a hosszú vásári éjszakákra, amikor az egész romhalmaz és a sátorváros fényektől és árnyékoktól lüktet, zsong a fej az ismeretlen arcoktól – meleg bor és meleg félhomály, ő nevetett, ujjai hegyével végigsimította az arcomat, a karomat, a mellkasomat – rabul ejtett a vidámsága, szemmel látható öröme, amelyet a közelségem okozott. Ez volt Katrina; és voltak mások is. Otthon pedig – Sjanna; és valahányszor ránéztem – az tőrdöfés volt a szívemben. Visszaéltem a bizalmával, pontosan tudtam, hogy megcsalom. Ellene fordított a bűntudat: most már nem volt jogom ahhoz, hogy szépet, jót lássak benne, most meggyőztem magam arról, hogy ő is felelős. Ezért én is elutasító lettem, kerültem az érintést, veszekedést provokáltam. A számban keserűség és fémes íz, a nyelvem mintha fából lenne. Hiszen én figyelmeztettem! Tisztességes voltam.

Világra jött Piotr. Szétesett a Titán, és a Szaturnusz egyik új holdját a fiamról neveztem el.

Larysa készült férjhez menni.

Larysa készült férjhez menni, és a sógorjelöltről kiderült, hogy Katrina unokatestvére. Rögtön rossz előérzetem támadt, de alaptalannak bizonyult. Egyik éjszaka, már a tavaszi terelés idején odajött hozzám Larysa, amikor a kialudt tűz mellett őrködtem (megint szárnyra keltek a pletykák a száműzöttekről). Egy darabig a rokonság ügyeit tárgyaltuk. Megkínáltam Larysát Ratche-féle gyógyfüves likőrrel. Végül a küszöbön álló házasságára terelődött a szó. Már mindketten elég kásásan beszéltünk, ásítoztunk, álmosan bámultunk a sötétbe. Mondott a vőlegényéről valamit, amit nem értettem, az agyam is lassabb fordulatszámon működött.

– Tessék?

– Hogy keresztüllőném a lábait, ha ilyen disznóságot művelne velem.

– Milyen disznóságot?

– Bujálkodást a Kripta árnyékában, ahogy a Pásztor mondaná. Miközben ott van a felesége egy csecsemővel, a másikkal meg a hasában. Egyáltalán, tudnál ennél aljasabb lenni?

– Valamit kitalálok, adj egy kis időt. – (De ezt a Megfigyelő mondta, nem én; a Megfigyelő bután vigyorgott, míg én – némán meghúztam magam.)

– Az lesz a vége, hogy én mondom el neki.

– Larysa.

– Na mi az? – vakkantotta részeg agresszivitással.

Kerültem a pillantását.

– Szereted egyáltalán? – kérdezte.

– Hát, nézd.

– Hm?

– Mondd meg, mit értesz ez alatt, én meg elárulom, hogy szeretem-e.

Szomorú csodálkozással vizsgálgatott. Kiegyenesedett, és a fejét hátrahajtva ivott egy nagyobb kortyot a gyógyfüves töményből – csak ekkor vette le rólam a szemét.

– Mi történt veled? – kérdezte halkan egy torokköszörülés után.

Mégis, mi történt volna? Miről beszélt tulajdonképpen? Mit akart megtudni?

– Ezek olyan térségek. – motyogtam. – Olyan hatalmas üresség. Csontig ható hideg. Emlékszel, amikor elbújtál a lépcső alatt? Én.

Már majdnem aludt.

– A te Bartlomiejed.

– Mi van Bartlomiejjel?

Mormolt valamit lehunyt szemmel; megint nem értettem.

Arra ébredtünk pirkadat előtt, hogy reng a föld – a megriadt ménes mindig kisebbfajta földrengést okoz. Már szinte vágtattak a lovak, korábban kellett volna föleszmélnünk, de az alkohol eltompította az érzékeinket, lelassította a reakcióinkat. Larysa ugrott föl először Parázs hátára (Parázs Tüzes lánya volt), nem vette le róla a nyerget éjszakára, ahogy én sem Forróról. Larysa fölállt a kengyelben, és szitkozódva mutatott a rózsaszínben játszó keleti égboltra. – A folyóhoz terelik őket! – Mire fölültem Forróra, ő már a ménes nyomában vágtatott. Követtem én is; a meghajszolt ló és a nyakához simuló húgom alakja sík árnyképként rajzolódott ki a vöröslő ég háttere előtt, mint egy mozgó lyuk a láthatáron. Még valami mozdult: a fejek, a hátak és a sörények fekete hulláma. Mi indította el ezt a lavinát? Valahol a tömegben kellett rejtőzniük a tolvajoknak. Nem látszott a folyó. Mintegy hat-nyolc négyzetkilométernyi területen zajlott az egész. Forró hosszú vágtába kezdett, ekkor dördültek el a lövések. Hozzám már megszelídülve, eltompítva, a visszhangtól szétszórva jutott el a hangjuk. Egy lövés, a második, aztán egy hármas sorozat, majd rövid, szabálytalan puskatűz; négyen vagy még többen tüzeltek. Ösztönösen a puskámhoz kaptam. A ménes közben szabályosan visszafordult, és most szinte egyenesen felém vágtatott. Rángattam a gyeplőt, a körvonal szélére irányítottam Forrót. Larysa körvonala összeolvadt a ménesével – egy sokfejű rája közeledett felém, egyre nőtt a robaj. Már ki tudtam venni a lovasokat a tömegben. Az egyik kivált közülük, és felém tartott. Larysa? Ők persze sokkal jobban láttak engem, mint én őket, hiszen a nappal szemben álltam. Kibiztosítottam a fegyvert. Kiderült, hogy Ezekiel az.

– Balra! – kiáltotta. – Balra! Kerüljünk a másik oldalról! Elkergetik őket! – Elvágtatott mellettem. Nagy ívet írtunk le, a közepénél lelassítottunk, vártuk, hogy fölbukkanjanak a lótolvajok. Megint lövöldözés tört ki, a ménes még messzebbre került a folyótól. A sokfejű árnyképből kivált négy alak. Ezekiel megrántotta a kantárt, ettől majdnem leült a lova. Ezekiel fölpattant, előkapta a puskáját, célzott, lőtt. A négy alak megállt, látták, hogy nincs menekvés – balra a folyó, jobbra a ménes, hátulról lövések, elölről lövések, de itt csak egyvalaki lő – rögtön elindultak újra, az egyik ráadásul viszonozta a tüzet – és Ezekielt eltalálta a második golyó. Éppen leszálltam Forróról, egyik lábam a kengyelben, a másik a levegőben, a másodperc törtrésze alatt történt: üldözőbe vesznek, Ezekiel pedig a földön vérzik. Vajon Forró mozdult meg, én kibillentem az egyensúlyomból, és lecsúsztam a lóról? Vagy a döntés is közrejátszott benne? Többféleképpen emlékszem a dologra. Egy biztos: ott álltam, fölemeltem a puskát, számoltam a lélegzetvételeket (már láttam a banditák arcát), és a tizedik lélegzetvétel után meghúztam a ravaszt. Lélegzet, tűz, lélegzet, tűz, lélegzet, tűz. Forró és Ezekiel lova is megijedt, elfutott – már nem tudtam volna elmenekülni. Álltam és lőttem. Nem remegett a kezem, nem voltak kétségbeesett gondolataim – csak a kezem és a szemem, a test mechanizmusa végezte a mozdulatokat. Ők persze viszonozták a tüzet. Ötven, negyven, harminc méter. Tízlépésnyire tőlem rogyott össze az utolsó, láttam a halálos döbbenettől tágra nyílt szemét; kéznyújtásnyira vágtatott el mellettem a lótolvaj tarka lova. Nem nyújtottam ki a kezem – most ért a mellkasomba, a fejembe a hideg és a remegés. A puskára akartam támaszkodni, de elveszítettem az egyensúlyomat. Hanyatt estem, kiszökött a tüdőmből a levegő. Nyugodtan nézett Ezekiel halott szeme. Elfordítottam a fejem. Most jött föl a nap. Minden vörös volt, ilyen vörösben szerettem elaludni. Azok a térségek...

 

 

Most, hogy már megtévesztettem őket, és hősnek tartottak, a Megfigyelő játéka nem ismert határokat, minden szavamat, minden gesztusomat véleményezte – hiszen hamisság állt minden beszélgetés, minden tekintet mögött.

Hős! A hálószobánkban feküdtem Bartlomiej udvarházában – golyónyom a lábamban, a hasamban, kötés fedte a fél testemet, infúzió a karomban – és egymás után fogadtam a látogatókat: a Doktort, a Pásztort, a rokonaimat, Sjanna rokonait. Áhítatos tisztelettel néztek rám a gyerekek, nem is mertek közelebb jönni az ágyamhoz. A Megfigyelő elemében volt.

A jelek szerint Sjannával is új élet indult. Most tőle függtem, felügyelt rám a nap huszonnégy órájában, még a távcsőhöz sem tudtam kivánszorogni. Sőt, ő is hagyta magát megtéveszteni. – Látod – mondta –, minden a helyzettől függ; ha van időd döntést hozni, akkor nem menekülsz el. Pedig biztos azt kellett volna tenned. – Komolyan? Döntést? Már a memóriámban is sikerült tucatszor átmutálni annak a pillanatnak az emlékét, nem tudtam megkülönböztetni a csupasz benyomások emlékét a későbbi képzelgésektől. Mi minden volt ebben az emlékezésben! A végén, amikor elvesztettem az eszméletemet, a ritkás vörös felhőben még Kunegunda dédmama is fölrémlett előttem tizenéves korában, zöld ruhát viselt, fekete hajában kárminvörös rózsa. Szóval legalább olyan jól tudtam osztályozni az emlékek összességét, mint egy lázálmot. Én öltem meg őket, vagy mégis esetleg Ezekiel tüzelt valamivel tovább?

Unalmamban olvasni tanítottam Zuzannát. Úgyis sok időt töltött nálam, és mert én jószerivel le sem tettem a kezemből a könyvet, előbb vagy utóbb előkerültek volna a kérdések. Bartlomiej könyvtárából származtak a kötetek (lassan kimerítettem a készleteit), szóval elkezdtem kibetűzni a lányomnak a csillagképek nevét, magyaráztam az égbolt térképét. Persze nem értett semmit, de ez nem is volt fontos. Megőriztem az emlékeimben viszont azt az érzést, amely akkor fogott el: hogy megváltoztatom, tulajdonképpen megalkotom a lányomat; semmi sem fogja kitörölni belőle a velem eltöltött órákat; most ültetek el a felnőtt Zuzannában bizonyos asszociációmintákat, értelmezésmátrixokat, sőt! világlátási módokat – amelyek több millió lehetséges utat eleve kizárnak az életéből. Nem is csak az olvasástanítással – hanem azzal, ahogy válaszoltam a kérdéseire, ahogy Sjannával, Bartlomiejjel, a rokonokkal viselkedtem a lányom jelenlétében; mindazzal, amit a saját apámnál is megfigyeltem, pedig ő azt hitte, hogy nem veszi észre senki; és az öntudatlan öleléssel, amelybe álmomban zártam Zuzannát, amikor elaludt a mellkasomon – délutánonként, a meleg, fülledt délutánokon. Ilyenkor közvetlenül a zöldellő gyümölcsösből tűzött be a nap a résnyire nyitott ablakon, behozta a kert minden illatát és a tavasz szintén álmosító hangjait; egyfajta boldog lomhaság telepedett az emberekre (a színek és a majdnem teljes csend miatt), összesűrűsödött a vér az erekben, a gondolatok a fejekben, és így aludtam el, főleg betegen, állandóan fáradt szervezettel: szétnyílik a száj, hangosabb a lélegzet, a mellkasra vagy az arcra borul a nyitott könyv, gerincével fölfelé, az ágynemű a derék alá tolva, a gyerek gyűrött pizsamába bújtatva. Mert először Zuzanna aludt el, és ez olyan varázslat volt, amelyet nem tudtam megtörni – a lassan lélegző kislány meleg és puha kis teste. Úgy meghosszabbodott és kiszélesedett a testem, hogy ugyanabban a pillanatban ébredtem föl, amikor Zuzanna kinyitotta álmos szemét. És ehhez nem sok kellett: elég volt, hogy megjelenik az anyja árnyéka az ajtóban.

– Rólatok álmodtam – mondta Sjanna, és leült az ágy szélére. – Pontosan ezt láttam.

Zuzanna szeme már újra lecsukódott, ezért suttogva beszélgettünk.

– Már szinte nem is fáj. Tudok járni.

– Maradj fekve, szétnyílnak a varratok.

– Nagyon okos a lányunk.

Sjanna gyöngéden megborzolta Zuzanna haját.

– Tőled örökölte.

Rátettem a kezem Sjannáéra. Fölém hajolt. A délutáni nap sugarai csillogtak a szemében. Megint azon a füves lapályon hevertünk a gyümölcsösön túl – vagy inkább a temetőbeli tölgyfa árnyékában.?

Bartlomiej súlyos léptekkel járt, Zuzanna már a folyosón meghallotta.

– Aludjatok, aludjatok – dörmögte, amikor benézett a hálószobába aznap este. – Később visszajövök.

– Miről van szó? – kérdeztem a szemem [a forrás hiányos volt]

Bartlomiej habozott, aztán átlépte a küszöböt, és másodszor is megingott; de végül magához húzott egy széket, és leült. Zuzanna fél szemmel figyelte. Bartlomiej rákacsintott, a köntöse zsebében keresgélt, és talált egy almát. De ahelyett, hogy megette volna, Zuzanna játszani kezdett, rajtam gurigázott vele.

– Láttad a Fényharmóniumot – mondta Bartlomiej mester.

– Aha.

– Milyen gyakran nézed meg?

– Nem is tudom.

– Minden héten meg kell nézni. – Újabb menet a keresésben, újabb lelet: a pipa. Megtömte, rágyújtott. – Pont ott voltam. Megjelent egy szín.

– Tessék?

– Semmi kétség, határozottan átszíneződött. Én, mint tudod, már több mint kétszáz éve.

– Na igen.

– Iiigen.

– A hagyomány, ugye?

Vállat vont.

– Szeretnéd? Valakinek muszáj. És nem találok más jelöltet.

Felkönyököltem.

– Most?

Megint vállat vont.

Leemeltem magamról Zuzannát, magam mellé fektettem az ágyra. Lassan, a botomra támaszkodva föltápászkodtam. Bartlomiej mester karon fogott. Odabotorkáltam a fémlépcsőhöz. Szó nélkül lépkedtünk lefelé, Bartlomiej a pipát szorongató fogai között sziszegett, ahogy egyre jobban ránehezedtem. Éreztem, hogy lassan szétnyílik a varrat a bordáim alatt.

Ahogy elhagytuk a fordulót, megláttam azt, amiről beszélt: a Fényharmónium egyik csöve – hosszú, U alakban hajlított elem – élénk égszínkékben lüktetett. Olyan intenzív ragyogást árasztott, hogy az egész pincében megváltoztatta a fény színét.

Leültem az akkumulátor maradványaira. Bartlomiej mester benyúlt a Fényharmónium alatti szekrénykébe, és kivett egy kis üveg-kelyhet. – A hagyomány – mondta a válla fölött fanyarul mosolyogva. A Megfigyelő viszonozta a mosolyt. Bartlomiej mester megtörölte a kelyhet a köntöse csücskével, aztán odacsapott a pipájával az égszínkék csőre – eltörött a cső, és a kehelybe ömlött a kékség.

Átnyújtotta, én átvettem, és négy kortyra kiittam a világító folyadékot. Egy kevés lecsorgott az államon, azt letöröltem az alkarommal.

– Hooo.? – Megköszörültem a torkom, és megismételtem.

– Hol?

– A Medúza, négyszázötven fényévnyire.

Legalábbis így áll a Fényharmónium színjegyzékében, de.

Már nem figyeltem rá; a Medúza sugárzása perzselte a bőrömet, égette a szememet, átvilágította a csontjaimat, úgy zuhantam a kürtőjébe, mint egy összetört gerincű madár. A csillagos éjszaka hideg levegője süvített a fülemben – bár persze nem volt ott levegő; a csillagok viszont.

– Reprozív sokk! – kiáltotta a fülembe Bartlomiej, ahogy megpróbált fölemelni a földről. – Lélegezz! Lélegezz!

 

 

Az ősi tudomány lexikonából: „reprózium” – a Reinsberg-Einstein-Podolsky-Rosen-effektus, illetve a hatás elvén működő berendezés. A reprozív részecskepárok, amelyeket a kvantumbizonytalanság tart össze, azonnali kölcsönhatásban maradnak, attól függetlenül, mekkora távolság választja el őket egymástól. Semmi sem tud gyorsabban mozogni a fénynél – csak az információ. Ez pedig teljességgel elegendő.