5.

Micsoda önzés rejlik minden gyászban! Micsoda önimádat – keseregni valaki halála után! Elveszítettünk valakit, aki az öröm forrása volt számunkra, akinek hasznát vettük, akinek jelenléte kellemes érzésekkel töltött el – most pedig kesergünk. Mert ezentúl nem adatik meg, hogy ilyen vagy olyan örömöket ismerjünk meg; mert nem kelt bennünk ilyen és ilyen hangulatot; mert nehezebb lesz. Tehát bánat és sírás – amiért meghalt. Micsoda álszentség!

Talán ha emellett hinnénk, hogy a halál után elmondhatatlan kínoktól szenved – az nem lenne önimádó gyász. De így csak a legnagyobb bűnösöket lehet gyászolni.

Van ugyanakkor még egy fajta, nem önző gyász, bár itt is önmagunkra koncentrálunk: amikor azt sajnáljuk, hogy az elhunyt életében úgy viselkedtünk, ahogy viselkedtünk; mert lehetett volna az élete jobb, boldogabb, más – ha mi nem vagyunk. Most viszont már semmin sem változtathatunk, nem tehetjük jóvá – már kattantak a váltók, minden esély eljátszva.

És csak a csönd metronómjának kattogását hallani, amely halálunkig számolja a taktusokat, és minden kattanás rövidebb valamivel: egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő, egy.

 

 

Nem értem, mi történt velem. Egész órákat, talán napokat vesztettem el valahol. Szinte egyáltalán nem emlékszem például a napfényre – talán némi esti félhomályra; de máskülönben – éjszaka volt. Rendszeresen végigaludtam volna a világos napszakokat? És nem emlékszem az emberekre sem. Üres volt az udvarház – hova tűnt Bartlomiej, hol vannak a gyerekek? És biztos jártak itt vendégek is. De rájuk sem emlékszem. Némán és sötéten állt a ház. Nem jártam ki a kertbe sem. Gondozta valaki egyáltalán? Én nem.

Emlékeznem kellene mindenre, de nem emlékszem ezekre a dolgokra; nem tudom fölidézni például a temetését. Tudom, hogy a gyümölcsösön túl temettük el, mert később megtaláltam a keresztet, amelyen a neve állt – de ki és mikor temette el.? Nem lineárisak az emlékek, nem köti semmi egyik képet a másikhoz. Egyszer megnéztem magam a tükörben, és kiderült, hogy sűrű szakállam van, hosszú a hajam, és minden ruházatom Bartlomiej egyik lebernyege, amikor pedig széttártam – kiálltak a bordáim piszkos bőröm alatt. Ha ennyire lesoványodtam, akkor hosszabb idő telt el, igaz? Mert tényleg nem emlékszem, mit ettem; ettem-e egyáltalán.

Fogytam, zsugorodtam, beteg voltam, a Szemem és a Fülem már-már elhalt, nem nőtt ki újra, amikor irritálta az űrszemét, nem korrigálta a pályát, amikor gravitációs csapda vonzotta. Valószínűleg így semmisült meg két rádiótávcsőhálózat, amikor lezuhantak valamelyik bolygóra, vagy egy bolygó valamelyik holdjára, mert egy bizonyos éjszakától kezdve már nem érzékeltem őket, nem hallottam velük; emlékeznem kellene a sérülés fájdalmára – de nem emlékszem.

Sok emlékem van viszont a földszinti szalonból: fotelban ülök, háttal az ablakoknak, az éjszaka betölti a helyiséget, eltakar minden tárgyat, kioltja az ezüstös tükröződéseket, elsimítja az árnyékok határait, engem pedig úgy tapaszt a fotelba lágy öklével, hogy nemcsak nem tudok, de nem is akarok, nincs kedvem, nem kell megmozdulnom, így ücsörgök – aligha mondhatom, hogy mozdulatlanul, mert egyáltalán nem próbálom tartani ezt a testhelyzetet. Ülök élettelenül, nyitott szemmel, de nem nézek semmi konkrét dologra, a testem, mindkét testem – eltávolodott; tompa minden jel, amely belőlük érkezik, a lábaimról inkább tudok, mint érzem őket, a Hatos holdján lévő vörös vadont inkább tudomásul veszem, nem vagyok azonos vele. Rohanó patakként szalad el mellettem az idő, üres vagyok, nyugodt vagyok, nem gondolok semmire, könnyű melegség árad szét bennem, lecsillapít minden belső remegést, lehet, hogy a szám is nyitva van, és kiad valamilyen hangot, de nem hallom, nem érzem; csak üldögélek. Erre emlékszem.

És van még néhány apró jelenetszilánk, teljesen függetlenül az eltűnt jelenetektől: a parkett hidege és a szőnyeg érdessége a hátam alatt (nyilván a padlón aludtam, a földszinten); az üvegmozaik az előcsarnok kövén (a szél kitörte az üveget, elkezdtem összeszedni a cserepeket, de egy adott pillanatban egy másik gondolat győzhetett, mert azzal fejeztem be, hogy nagy üvegképet komponáltam belőlük);

Villám oszladozó teteme az udvaron, az udvarház előtt; forradások a kezemen, régi sebek után maradhattak; valaki kiabál, a hangja visszhangzik az épületben; az Anomália eltakarja a Kettes kontinenseit; a lépcső korlátjáról leeső fehér ágyneműgomolyag; szálkák fúródtak a térdembe, amikor a lépcső legmagasabb fokán térdeltem, és ordítva húztam magammal valamilyen nehéz terhet; az égő lámpa a kezemben, a petróleum csípős szaga és a reszkető láng, amely bekormozza az üveget; a faasztal lábán fölfelé vándorló hangyák.

Volt ebben egyfajta boldogság, egyfajta önelégültség; nyugalom pedig mindenképpen. Ebben a mozdulatlanságban, ebben az akaratnélküliségben, emlékezetnélküliségben. Igaz, néha fölrémlett egy-egy nemkívánatos kép, ilyenkor elektromos sokk rázott meg, mint egy váratlan fogfájás, a csupasz idegvégződés ingerlése – de mindjárt annál mélyebben süppedtem a hatalmas nyugalomba, úgy húztam magamra, mint egy puha, meleg takarót; és megint jól éreztem magam.

Szinte egyáltalán nem mentem ki az udvarházból. Az emlékeimben még az ablakon túli fény sem maradt meg – nem voltak elfüggönyözve az ablakok, de egyáltalán nem emlékszem, milyen látvány nyílt belőlük, ezért nem tudom egyeztetni az egyes eseménysorokat az évszakokkal. Egyébként csak homály volt, többféle árnyalatban.

Forró fénnyel lüktet az az emlékfoszlány, amely a legközelebb helyezkedik el az időtengelyen. Larysa ment át az udvarházon, meggyújtott minden lámpát, sarkig tárta az ablakokat. Az ablakokon túl stabilizálódott a sötétség, de itt bent bántotta a szemem a környező fényesség. Fölemeltem a kezem, hogy eltakarjam a szemem az alkarommal, és még mélyebben süppedtem a fotelba.

Larysa előttem állt, és elkapta a csuklómat.

– Megvagy!

– Engedj el!

– Szabadítsd ki magad. Na! Csak rajta!

Nem rángattam tovább. Larysa kifejezéstelen arccal hajolt a fotel fölé. Jól lebarnult, sokkal soványabbnak látszott, jobban kiállt az arccsontja, keskenyebb volt a szája; azt is észrevettem most, hogy varkocsba fonta a haját, és feltűzte a tarkójára.

– Mit akarsz?

– Biztos van valahol egy borotva vagy legalább egy jó éles kés. Egyébként puskám is van. Meg kötelem. Szóval melyiket választod?

– Micsoda?

– Kinyírni magad. Hogy akarod? Hogy el tudjam takarítani a hulládat, amíg itt vagyok.

– Meghibbantál. Szállj le rólam!

Megint megpróbáltam kiszabadulni a szorításából – de erősebb volt. Ezen futólag el is csodálkoztam.

– Na? – mordult rám. – Válassz!

– Larysa, mi van veled, az istenért.

– Mondd már!

– Nem követek el semmilyen öngyilkosságot, hagyj már békén!

Elengedett. Hunyorogtam a vakító fényben, próbáltam kiegyenesedni a horpadt párnájú, homorú támlájú fotelban, de nem jártam sikerrel. Larysa fagyosan nézett rám néhány másodpercig, aztán sarkon fordult és kiment. Megkönnyebbülve lélegeztem föl. Le kellene kapcsolni minden lámpát, mégis mit képzel, a napelemek a tetőn fél napig töltik az egyetlen nyomorult akkumulátort, pedig.

Meghallottam a szapora lépteket, körülnéztem. Puskával a kezében jött vissza, menet közben töltötte meg.

– Te meg mit.

Kilőtte a fotel fejtámaszát, arcomba vágódtak a forgácsok, megsüketültem a dörrenéstől, a padlóra estem. Négykézláb állva láttam, hogy újra megtölti a fegyvert. Fölpattantam és kirohantam, balra szédelegve, lebernyegemmel szántva a port. Utánam jött. Kifutottam az előcsarnokba, aztán a nyitott ajtón keresztül az udvarház elé, az éjszakába. Üldözött a ritmikus kopogás, magas szárú lovaglócsizmája sarkának hangja. Kimenekültem a sötétbe. Csak a félhomály határvonalán túl vágódtam el a füvön (felhős volt az éjszaka), alig kaptam levegőt, próbáltam összeszedni a gondolataimat; még mindig csengett a fülem. Larysa a könyökhajlatába támasztott puskával állt a küszöbön.

– Megvárom! – kiabálta. – Elfoglalom ezt a házat! Gyere be, ha döntöttél!

Kémlelte az éjszakát még egy percig, aztán megfordult, és zajosan bereteszelte az ajtót.

Megkerültem a házat, megnéztem a patio felőli bejáratot. Az extensa tömegének centruma időközben egy passzív vonalon az Ötösénél is szűkebb pályára állt, a pók pedig a megmenekült perifériákkal együtt, amelyek a több kilométeres inak mentén részben elhaltak és tönkrementek, olyan energiaáradatot kapott a Medúzától, hogy elég volt néhány pillanatig figyelnem, máris bizseregni kezdett a bőröm, adrenalinlöketet kapott a vérem, fölgyorsult a lélegzetem, és ibolyaszínű foltok röpködtek a szemem előtt. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót. Larysa valahol a ház elülső frontján sürgölődött, hallottam keményen kopogó sarkát, ahogy a csupasz parkettán lépdelt. Mezítláb voltam, ez volt az előnyöm. Nesztelenül mögé kerültem; amikor átvitt az előcsarnokon egy edényekkel teli tálcát, eléugrottam a lépcső alól. Megfordult, de eltalált a tálcával, homlokon csapott valamelyik evőeszköz. Elkaptam a karját, a falnak vágódtunk. Szitkozódva rugdosott. Kibillentett az egyensúlyomból, magammal rántottam, leestünk a sarokba, összekoccant a fejünk. Próbálta kiszabadítani magát, de szorítottam a csuklóját, most erős voltam, gigajoule-ok fortyogtak az izmaimban, tonnák milliárdjai szögezték a padlóhoz. Tehetetlenül rúgkapált és káromkodott.

– Megvagy!

– Engedj el!

– Szabadítsd ki magad!

Mindketten levegő után kapkodtunk; a következő lélegzetvételnél fuldokolni kezdett, rekedten köhögött – de ami köhögésnek indult, nevetéssel végződött, és egy perccel később már úgy vihogtunk, mint két ötéves gyerek.

 

 

– De muszáj volt szétlőni a fotelomat?

– Nyilván nem láttad magad. Nézz a tükörbe! Nézz körül! Disznóólban élsz. Ráadásul büdös is vagy.

– Azt hittem, hogy talán Bartlomiej.

– Bartlomiej? Régóta távol marad innen. Egy hónapja találkoztam vele a Vízeséseknél; kóborol az országban, fölkeresi azokat a helyeket, amelyekhez emlékek fűzik. Figyelmeztettem, hogy száműzöttek vannak ott – tudod, újból megjelentek: Kolainak, a Wielpole testvéreknek és még néhányuknak teljesen nyomuk veszett. Nagyon megerősödtek ezek a bandák az utóbbi időben, már nemcsak azok tartoznak közéjük, akiket tőlünk és az északi telepekről űztek el, hanem olyan fiatalok is, akik a tenger alá került tanyákról jöttek. Bartlomiej nem akar hazajönni, azt mondja, rád sem tud már nézni. Mikor is járt itt utoljára? – Hm, tudom is én. Hát valószínűleg nemrég, beszélgettünk. Nem?

– Nem. Leggyakrabban Zuzanna jár erre, de legutóbb leköpted és leteremtetted, úgyhogy.

– Mit csináltam?

– Jézusom, te tényleg nem emlékszel. Tisztában vagy legalább azzal, mennyi idő múlt el? Már három éve, hogy meghalt Sjanna, tényleg össze kéne szedned magad. Nem is hallottam olyasmit, hogy valaki ennyire szétesett volna. Értem, hogy szeretted, de. Mi az?

– Semmi.

A konyhában ültünk, kihűlt kávét ittunk. Enni lekváros kenyeret tudtunk hozzá, mert semmi más nem tűnt fogyasztásra alkalmasnak: a jégszekrény leolvadt, a lisztben kukacok nyüzsögtek, a tej megsavanyodott.

A kenyér megpenészedett, de Larysa a magáét vágta föl: fekete volt és kemény. A húgom egyenesen a legelőről jött.

Az ablakpárkányon méltóságteljesen sétált két csótány.

– Mi van otthon?

– Tényleg érdekel? Figyelj, nem kéne hazajönnöd velem? Ebben a sírkamrában, egymagamban – a konyhára és a sötét folyosóra mutatott – én is becsavarodnék.

– Bartlomiej nem csavarodott be. Na jó, ne nevess. Lehet, hogy tényleg elmegyek. Mi van Piotrral? Azt értem, hogy Zuzanna.

– Piotr északra ment. A barlanglakó, trágyaszagú radikálisokhoz. Már velük van jó ideje. Nem tudtad?

Szónoki volt a kérdés: a számhoz akartam emelni a csészét, de félúton megállt a kezem.

– De – miért? Piotr?

A fiam volt, de valahogy nem éreztem magam teljes mértékben az apjának. Amíg gyerek volt, amíg nem fedeztem föl tiszta tekintetében azt a néma, makacs kíváncsiságot, a szavaiban pedig az iróniát, amellyel a priori megkérdőjelezett mindent, amit mondok, addig könnyű, elégedettséget adó érzésekkel gondoltam rá. Később ez egyre nehezebb lett, a túlságosan közeli és túlságosan gyakori érintkezés ostoba elvárásokat támasztott közöttünk, gonoszkodások láncolata indult el mindkét oldalról, de mindenekelőtt – őszintétlenségre késztetett. Én is igyekeztem tartani a távolságot. De ez is ellenem fordult, amikor egy idő után idegen emberré változott, kicsúszott a kezemből, nem volt meg benne az életem epiciklikus gépezetéhez idomuló szinkrónia. Sosem ment bele semmilyen veszekedésbe, nem mondott egy rossz szót sem – pedig tudta, és én tudtam, hogy tudja. Már nem is beszélgettünk egymással: a Megfigyelőink beszélgettek helyettünk.

Larysa megrázta a fejét, fölemelte a pillantását, kibámult az ablakon, mintha látna is valamit a monolit sötétségben.

– A szenvedés természetéből adódóan egoista; azt hiszed, hogy senki mást nem érdekelt Sjanna halála? Még Piotr bírta ki veled a legtovább. Tudod, ő gondozta a veteményest és a gyümölcsöst. Aztán már szinte egyáltalán nem mondott semmit, amikor eljött hozzánk. De. Krisztusom, hiszen pontosan tudta, milyen gusztustalanság rág ott belül! Csodálkozol, hogy ilyen következtetést vont le belőle? A szeme előtt estél szét. Én is láttam, hogyan veszíted el az uralmat a tested fölött. Zöldvidéken nem ez a hagyomány, akármit mondott is Bartlomiej. Ki kellene dobnotok ezt az egész. Vagy visszaadni Nekik. Egyébként – mi történt veled? Piotr fiatal, elment a legvégsőkig. Talán egyszer meggondolja.

Óvatosan leraktam a csészét.

– Nem rág belülről semmiféle gusztustalanság.

– Aha.

– Larysa, az Isten szerelmére, legalább ne csinálj úgy, mintha ostoba, babonás nőszemély lennél! Nincs ebben semmiféle sötét titok. Ez a terv, a világűr felderítésének minimális költséggel járó módszere, a repróziótechnológián alapuló tömeges Részecskeszórás – hiszen ez több mint egy évszázaddal az Involverencia elindulása előtt kezdődött. De Ők betokosodtak, a rendszeroptimalizálásba menekültek, a végtelenségük belül van, nem pedig kívül, és csöppet sem érdeklik őket a csillagok. Hiszen az anyagi világ nagyon korlátozott mennyiségű jelenséget kínál, a törvények állandóak, a fizika változatlan, kevés a meglepetés, nagy az ismételhetőség; Nekik viszont belül van az abszolút szabadság, minden fizika, minden világmindenség lehetséges ott, ha nincs benne logikai ellentmondás. A reprozív részecskepárok archívuma először a különböző ügynökségekre, aztán az egyetemekre szállt, végül egyes emberek kezébe került Zöldvidéken, a legvégső tulajdonos pedig Bartlomiej lett. Nem történt sok nyitás, hiába telt el annyi idő, mert ki kell számolnod a távolságot és a fénysebességnek azt a hányadát, amellyel kilökték a Részecskéket a Naprendszerből. Istenemre mondom, nem vagyok biztos abban, volt-e valaki egyáltalán Bartlomiej előtt; nem úgy néz ki a Fényharmónium, mintha nagyon meg lennének ritkítva a csövek. Más kérdés az általános technológiai fejlődést gátló korlátok összessége – és megint más az olyan technológiák egyszeri alkalmazása, amelyek így is teljes mértékben a mi hatáskörünkön kívül maradnak. Nem lehet mindent démonizálni, amit csak.

– Egyszeri alkalmazás, azt mondod. – Larysa elgondolkodva rágcsálta a kemény kenyeret. – Én ehhez nem értek, te olvastál el annyi könyvet Bartlomiej könyvtárából, hogy tulajdonképpen félig-meddig az Involverencia előtti időkben élsz – de akkor áruld el, mi értelme van a hűségnek a halálos ágyon? Akkor mi tart vissza bennünket az „egyszeri alkalmazástól”?

Megrántottam a bal vállamat.

– Semmi.

Idegesítő figyelemmel vizsgálta az arcomat. Cinikusan – úgy éreztem – elmosolyodtam. Elvette előlem a tányért, az asztal fölé hajolt, és a kezemért nyúlt. Az övé melegebb volt.

– Pontosan tudod, hogy az nem Sjanna lenne. Nem lenne ember.

– Jaj, hagyj már békén, nem fogok itt sírva fakadni.

– Szégyenlős vagy a kishúgod előtt?

Tüsszentettem egyet, és ez szétrombolta a hangulatot.

Kiszabadítottam a kezemet a szorításából, és a köntösöm sarkába fújtam az orromat. Larysa csúf fintort vágott.

– Te degenerált! Nyugodtan csatlakozhatnál a fiadhoz.

– Látod, Larysa – kezdtem egy mélyebb levegővétel után, a kezemet a tarkóm mögött összekulcsolva –, itt nem az a lényeg, mit gondolnak mások a haldokló döntéséről, hanem az, mi tarthatná vissza őt magát – amikor érzi, hogy ez már az utolsó előtti lélegzete. A kultúra, a civilizáció érvei már hidegen hagyják. De mivel az ilyen konverziók rossz példát mutatnak az élőknek, hiszen tönkreteszik a kultúrát és fölborítják a status quót – a kultúra nyomást gyakorol, edz bennünket, beépíti a tudatalattiba a hagyomány axiómáit, olyan erősen, hogy még a halál pillanatában se inogjunk meg. Hiszen minden újabb konvertita igazít ezen a hagyományon, és beszennyezi a kultúrát; ha a kritikus szint fölé emelkedik az árulások gyakorisága, akkor elveszíti stabilitását a rendszer, és lavinaként jön a többi. Pontosan így pusztultak el más enklávék, és így semmisül meg majd egyszer végül Zöldvidék, akkor pedig nem lesz már senki, aki folytatná a Homo sapiens biológiai hagyományait. Figyeltél arra, amit Daniel mondott? Az állam homeosztatikus gépezet – de a kultúrák hasonló módon viselkednek, csakhogy nincs olyan merev szerveződési vázuk, a kormányaik módszerei pedig, hm, kifinomultabbak.

Larysa agyonütötte mind a két csótányt a kenyérvágó kés nyelével: puff, puff. A kés élén még ott voltak a kék lekvár maradványai.

– De nem így gondolkodnál, ha nincs Bartlomiej, és nem lenne jelen a testedben az a reprozív ragály, igaz? És ha nem hal meg Sjanna.

Virradatkor kimentem a kertbe. Reggeli esőt ígért az idő, sötét pára lebegett a levegőben, kellemetlenül hasított a hideg frissen borotvált arcomba. Larysa talált nekem olyan nadrágot és pulóvert, amelyet nem rágtak szét a molyok; a lebernyegeket elégeti, erre megesküdött, és az ördögbe Bartlomiejjel. A kert úgy nézett ki, mintha árvíz vonult volna át rajta, egyenletes, rothadó növényekkel keveredő sárréteg borította, nem lehetett megkülönböztetni az ágyások körvonalait. Tulajdonképpen mikor ment el innen Piotr? A patio falának támasztva állt egy ásó és egy gereblye, mindkettő rozsdás. Megnéztem a gyümölcsöst. Az egyik fa, amelyet minden bizonnyal vihar döntött ki, keresztben hevert az ösvényen, a többi veszélyesen meghajlott. Rengeteg munka, napok, hetek, sőt hónapok kellenek. Milyen évszak van? Talán ősz lehet. Kinyújtóztam, szándékosan próbáltam legyőzni a reflexszerű összegörnyedést. Valami a hátamba nyilallt, megfájdult a bal karom. Mély levegőt vettem. Az extensa kinyílt a Medúza tüze előtt, újra életre keltek a transzmutáns szervek, a fekete hártyákba zárt anyag, amelyből időközben sokat sikerült fölhalmozni, elnyelődik, megemésztődik, beépül a sérült struktúrákba, a szétszórt perifériákból, a kisbolygókba csapódó spórákból új, még erőteljesebb Szemek és Fülek nőnek, a holderdő gyökérrendszere, amely már több száz méterre hatol a fagyott réteg felszíne alá, speciális processzorrá, az agy félig szerves protézisévé alakul, ez a harmadik homloklebenyem, amelynek átmérője kétezer kilométer. De minden mozgás, minden energia, a sima arcomba csapó hideg szél, a csillag bőrömet égető vörös izzása és Larysa hangja ellenére, amely a házból hallatszott, a bensőmben még mindig ordít a farkas, nem szűnő vonítása átjárja a testem minden porcikáját, és rövid jajgatással szólal meg a számból, és reszketés fogja el a végtagjaimat, meg kell támaszkodnom a korláton, hogy mély lélegzetet vegyek, de így is nehéz legyőzni a kényszert, hogy visszamenjek a sötét szalonba, és mozdulatlanul összegömbölyödjek az öblös fotelban. Csinálnom kell valamit, le kell győznöm valahogy a lélek tehetetlenségét. Fölemelem a fejem, és ordítok, ordítok, míg el nem szorítja a torkomat a fájdalom.

 

 

Larysa nem akart magamra hagyni az udvarházban. Elmentünk a családi tanyára – mindig ez jut eszembe először az „otthon” szóról. Éppen ott találtuk Zuzannát. Felnőtt nő – a nappal szemben állva, a kalapja alá gyűrt hajával szinte meg sem lehet különböztetni az anyjától. Sikerült uralkodnom magamon, nem látszott rajtam semmi, amikor üdvözöltük egymást; először csak kezet szorított velem, aztán rögtön, a másodperc töredékéig tartó habozás után a karjaimba vetette magát. Szemmel láthatóan valóban magamhoz tértem, mert a gesztusra adott válaszként fölébredt a koponyámban a Megfigyelő – szavakat súgott, manipulálta az arckifejezésemet, megmerevítette a testemet. Zuzanna sem tudta levenni rólam a szemét. Aztán odakísért a földszinten lévő nagy tükörhöz, amely az iker nagynénik budoárjában állt. A tükörképünket nézve megértettem, mire gondol: úgy néztem ki, mintha a bátyja lennék, túlságosan fiatal voltam, főleg most, hogy leborotváltam a szakállamat és levágattam a hajamat. Úgy láttam, Zuzannát elbűvöli ez a jelenség. – Te is ezt szeretnéd? – mosolyodtam el gunyorosan. Elkapta a tekintetét.

Mégis kíváncsi volt, nem tudta leplezni. Valahogy mindig ebbe az irányba terelődött a beszélgetésünk, és a viccek is többnyire a koromra vonatkoztak. Irigység volt, vagy a csoda iránt támadt puszta kíváncsiság? Biztos, hogy nem felejtette el a beszélgetéseinket, amelyeket a kertben folytattunk gyerekkorában; egyébként az is lehet, hogy elfelejtette – ez sem változtatott azon a tényen, hogy úgy gondolkodott most, ahogy gondolkodott, és nem tudta megfordítani az érdeklődése vektorait. Kezeltem volna sötét titokként az extensát? Válaszoltam, ha kérdezett.

Együtt lovagoltunk ki a legelőre (a száműzöttek miatt nem volt ajánlatos magányosan útra kelni). Találkoztunk keletről jött emberekkel, akiket nem ismertem, pásztorokkal, vándor iparosokkal, Zöldvidék egyik nagy nemzetsége nemrég költözött át a partvidékről, mert az óceán elnyelte a köves síkságot; Zuzanna bemutatott, erre ők ostobán vigyorogni kezdtek. Eleinte arra gondoltam: hát igen, ismerik a bolond remetéről szóló történeteket. De egy szeles éjszakán a központi tábor tüzénél odajött hozzám egy fiatalember, erősen megszorította a jobb kezemet, és kék szemében gyermeki őszinteséggel egyszer csak elszavalta a következőket: – Mindig csodáltam magát. Zuzanna olyan sokszor elmesélte nekünk azt a történetet, hogy tulajdonképpen már nem is hittünk magában. Örülök, hogy megismerhettem. – Mit is mesélhetett nekik Zuzanna, törtem a fejem. Hiszen nem emlékezett arra a banditás afférra, túl kicsi volt. Idegen történeteket mesélhetett. Így születnek az abszurd legendák. A Megfigyelő megállított az utolsó pillanatban, mielőtt megkérdeztem volna a fiatalembert, szerinte hány lótolvajt terítettem le – talán egy tucatot?

Éjjel, a csillagok alatt, amikor az arcomat égette a nagy láng, és a hátamat csapkodta a hideg szél, úgy sodort az extensába a két hatás szimmetriája, hogy szinte meg is feledkeztem emberi testemről. A neocortex lassan életre kelt, sokmérföldes agytekervényei belefonódtak az idegrostjaimba, az idegnyúlvány-kereszteződésben megtelepedett egyetlen reprozív részecske billiónyi új idegpálya előtt nyitotta meg az utat, és mindegyik a hold logikai struktúrájának roppant lebenyeiben: a félig szerves, párhuzamos processzorok végtelen soraiban vert gyökeret. Ennek az – valójában csillagászati – agynak korlátozást jelentett volna a mérete, és lassította, bonyolította volna az agyi folyamatokat, ha nincsenek elvetve bőséggel a reprozív molekulák, ha nincs az eredeti Mag utolsó, nem hasznosított része, amely a kezdet kezdetén vörös erdővé alakult, és végigterjedt az egész agykérgen, kifejlesztette gyökérrendszerét, ezért belső gondolati folyamatai a fénysebességnél gyorsabban jelentek meg, ezernyi reprozív kapun keresztül pattantak egyik modulról a másikra. Nem sokáig várattak magukra a mellékhatások: a folyamatos déjà vu, az elnyújtott percepció állapotában kezdtem élni, már semmit sem láttam teljesen újnak, meglepetésszerűnek, mindenre e m l é k e z t e m. Nem ténylegesen, de nem tudtam megszabadulni ettől a mentális aurától. A neocortex a beszédközpontokba is behatolt, ez pedig visszatérő dadogást okozott, ezért csak nagy nehezen tudtam a nyelv grammatikai szerkezeteibe foglalni a gondolataimat. Különböző furcsa dolgok társultak a szinte kataton állapotokhoz, előfordult, hogy tíz-húsz percig, negyedórákig egy fűszálat bámultam, vagy a felhőket lestem az égen, aztán nem tudtam megmondani, tulajdonképpen mi ragadott meg bennük annyira. Na és ott voltak az álmok, olyan álmok, amilyeneket azelőtt sosem álmodtam – a Hatos holdja jelent meg álmaimban. Ízekre szaggattak, a hisztéria határán ébredtem, értelmetlenül hebegtem valamit, ziláltan, nemegyszer vizeletben és ürülékben tértem magamhoz, percekig nem tudtam parancsolni a testemnek, a kezem abszurd gesztusokat tett – nem létező tárgyakat próbáltam kézbe venni, összehangolatlan görcsökben rángatott az extensa, remegett a lábam, a Szemek és a Fülek valamilyen sugárzásvízió forrása felé fordultak. Mély és sötét volt a hold tudattalanja, a gondolatok sűrűk és zsírosak, átlátszatlanok, úgy fulladtam bele, mint a fekete olajba. Miután fölébredtem, egy pillanatig még é r e z t e m ezeket a lidércnyomásokat, de minél intenzívebben próbáltam fölidézni, ismert szavakba foglalni, megérteni őket – annál gyorsabban illantak el előlem; és csak az olajos lerakódás, a fekete iszapréteg maradt – minden gondolaton, minden érzékelésen. Csak azt tudtam, hogy nagyon fájt – ott, a hold álmaiban.

De ez mind mellékhatás volt, hiszen a neocortex alapfunkciója és rendeltetése az volt, hogy leírja, analizálja és magyarázza az Anomália jelenségét. Majdnem a Hármas pályájáig terjedt az amorf ködfolt; pedig messze túlnyúlt az ekliptika síkján. Elfedte a Medúza pajzsának egy részét, úgy kavargott körülötte, mint egy akkréciós korong, mégis sokkal szélesebb volt, és nem olyan szimmetrikus, merőleges vetülete alig hasonlított a spirálformára; ebből származtak a csillag megfigyelt fényességében és emissziós spektrumában tapasztalt szabálytalan változások, először ez irányította a csillagászok figyelmét a Medúza-rendszerre. Legalábbis nem hidrogénre és héliumra, hanem nehezebb elemekre utalnak az abszorpciós vonalak az Anomália elektromágneses spektrumában, akár instabil transzurán elemek is lehetnek. A szájpadlásomon éreztem az Anomália elsődleges sugárzását, az extensa már teljes egészében körbevette, és most a perifériákkal nyúlt ki sorban a csillagok pólusaiig, vagyis nem szökhetett meg előlem semmi, az elemi részecskék expulziójának minden feszültségugrását regisztráltam. Az Anomáliának ez a része pedig, amely kettészelte a Medúzarendszert, úgy fortyogott, mint egy termonukleáris üst, csak a fürge neutrínókkal volt gond, de ezeket is kellő arányban fogta el az űr páncélos pókja, és az így begyűjtött adatokat mindjárt el is nyelte az agyam holdrésze, hogy újra felépítse és tesztelje az Anomália belső struktúrájának modelljét.

A pók kényszerpályán mozgott, egyre mélyebbre jutott a Medúza gravitációs szakadékában, keresztülszelte a Négyes pályáját, a leghosszabb oldalágai már az önműködő szondák formáit utánozták, és a végső Érintésre készítették föl az Ujjakat.

 

 

Tavasszal hazatért Bartlomiej. Egyik vasárnap jött el hozzánk a Pásztor társaságában; egyébként ez volt Bartlomiej első látogatása a tanyán.

Úgy láttam, megfiatalodott valahogy, határozottan energikusabb lett – talán csak azért, mert végre nem foltozott lebernyegekben és zsákszerű kertésznadrágokban járt. Most ugyanis úgy öltözött, mint egy cowboy a nyugati farmokról, még harcsabajuszt is növesztett. Ráadásul szépen le is barnult. De az volt a legszembeszökőbb, hogy megváltozott a testtartása: mintha új gerincet kapott volna. Csak attól, hogy nem tartotta görbén a hátát, egy tenyérnyivel lett magasabb.

A hölgyeknek kezet csókolt, kecsesen meghajolt, harsányan nevetett – mint a szalonok királya, a társaság lelke.

Zuzanna nem titkolt hitetlenkedéssel vizsgálgatta.

– Nagyapa, véletlenül nem szerettél bele valakibe az egyik vándorutad során? – kérdezte tőle egy délután, amikor borsót fejtettünk a verandán (mellettünk horkolt az Öreg Leon, aki az éjszakai alvást pótolta be – éjszakánként sosem aludt).

Bartlomiej mester Zuzannára emelte a szemét.

– Hogy is tehetném? Te hordod a zsebedben a szívemet.

Zuzanna mindig könnyen pirult, ezt szemmel láthatóan még mindig nem nőtte ki.

– Ne viccelj! Mi történt veled? Úgy nézel ki, mintha egy zsák krumplit vettek volna le a válladról.

– Sokkal többet, kicsikém – sóhajtott Bartlomiej –, sokkal többet.

Kutató pillantással néztem rá. Zuzanna biztos észrevette ezt a tekintetet. Összeráncolt szemöldökkel nézett Bartlomiejre, félretolta a borsóstálat.

– Az extensa? – kérdezte.

Bartlomiej fenyegető grimaszt vágott.

– Jaj már, nem fogom szétkürtölni! – méltatlankodott Zuzanna.

– Te is tudod, hogy kényes az ügy.

– Tudom.

– Em-em-em-lékszem, hogy álltál a Fény-haharmónium előtt, amikor i-i-i-lyen kicsi voltál – mutattam a kezemmel. – Elszakadni. A ffffffényükben. El-el-elvittelek, már aludtál. Minnnnn-den... az igézettől.

– Szépek – motyogta Zuzanna, szinte szégyenlősen.

– Ühüm.

– Semmi ühüm, semmi ühüm. Na, mondd, nagyapa!

Bartlomiej vállat vont.

– Befejeztem – mondta. – Minden ki van kutatva, le van írva, be van sorolva. Megírtam a Jelentést, ott van az udvarház könyvtárában egy könyv, ilyen vastag. Nem volt már szükség arra, hogy fönnmaradjon a kapcsolat, elsorvasztottam, leválasztottam az extensát. Nem állítom, hogy fájdalommentes volt az amputáció, képzelheted azt a fantomfájdalmat – de most szabad vagyok.

– Sz-sz-sz-szabad – mondtam utána, és új időrendet próbáltam fölépíteni a fejemben: hiszen én lényegében sosem ismertem Bartlomiejt Bartlomiejként, kezdettől fogva, attól a horroréjszakától kezdve az Bartlomiej-és-extensa volt.

– Vagy úgy.

– Akkor – folytatta Zuzanna – most elkezdesz öregedni?

– Öregszem, mindentől függetlenül, nem arról van szó, hogy hasznot húzunk a halhatatlanságból. De ha az öregedés tempójáról kérdezel – hát nem, hiszen semmit sem tudok megszüntetni a testemből.

– Zuzzza a fiata-a-alság elixírjét aka-a-arja.

– A lehető legrosszabb motiváció – mondta Bartlomiej mester a fejét csóválva. – Akkor már jobb, ha mindjárt Hozzájuk mész.

– Jaj, hagyjátok már abba! – csattant föl Zuzanna. – Egyébként nem tudom, akarnám-e. Azzal a zsákkal a vállamon – meddig? kétszáz évig?

– Attól függ. Nálam például négyes csillagrendszer volt, több mint egy fényhónap a távolság, a végtelenségig nyúlt. Ő viszont – nálad hogy van ez?

Először beszélgettünk ilyen nyíltan az extensánkról. Lehet, hogy Bartlomiejnek könnyű volt, mert ledobta már magáról ezt a terhet, a jövőről beszélt, de mindenekelőtt – valami másról, nem saját magáról; valamilyen halott objektumról. Én viszont zavarban voltam. Vannak dolgok, amelyekről nem szabad nyíltan kérdezni, nem is szabad kérdezni egyáltalán. Milyen megalázó, ha így kitárulkozik a lélek!

Borsót fejtő kezemre szegezett szemmel próbáltam vallani:

– Valahogy la-a-assan. Megy.

– De még mennyi? Biztos vannak megközelítő számítások, kidolgozták az optimista és a pesszimista verziót.

– Tulajdonké-é-éppen már a végén. Zárom a területet. Csak az ana-ana.lízis.

– Ó! Tíz év? Kevesebb?

– Ta-a-a-lán.

– Ha valamilyen kényes műveletről van szó, amely az érzékelés határán zajlik, akkor használd inkább a szenzorikus depriváció kamráját. – Csak egyszer láttam, hogy maga Bartlomiej használta ezt a helyiséget, amely a delikvens belépése után csápokat és nyúlványokat növeszt, aztán ezek teljesen körülölelik, fölemelik az embert, aki az anyag lágy, szinte érzékelhetetlen érintése folytán vak és süket lesz, elszigetelődik minden szagtól, így az egyetlen érzékelt valóság az extensa marad; és nincs már más szeme, füle, keze, ujjai, csak a hideg sötétségben kilométerekkel mérhető szervei. – Egyébként is – nézz be oda végre. Nem ártana törődni a kerttel, romhalmaz az egész. A gyümölcsös is elvadult. Na?

– I-i-inkább nem.

– Más módszerek is vannak a szenzorikus deprivációra – morogta az Öreg Leon, erre mindannyian ránéztünk, félbeszakítva addigi tevékenységünket. Leon még a szemhéját sem emelte föl, csak a csonkját igazította meg.

– Nanana! – szólt rá Bartlomiej. – Régóta hallgatózunk?

– Megütötte valami a fülemet, azt hittem, rólam beszéltek.

– Nem tudtam, hogy a bácsi egyáltalán ért az ilyen dolgokhoz.

– A bácsi annak idején sok furcsa dologhoz értett – sóhajtott föl Leon –, de a bácsinak elment a kedve tőlük. A bácsinak fáj a lábacskája. Jöttek ide mindenféle ördögök, ajánlgatták, hogy visszaadják, sőt adnak mást is, amire csak kedve szottyan a bácsinak; de a bácsi, amilyen ostoba, nem akarta. Pedig elég lett volna elmenni Bartlomiej úrhoz, kvaterkázni a csillagokról. Nem igaz?

Távollétem alatt Daniel helyettesített a Tanácsban, először csak ideiglenesen, aztán már állandóan, legalábbis ilyen státuszt szerzett a többiek képzeletében, ami ugyanaz. A Tanács viszont nem formális struktúra volt (nem léteztek formális struktúrák, minden formalizmus azt jelentette volna, hogy tettünk egy lépést az Állam felé vezető úton), nem volt előre meghatározott létszáma, vagyis semmi sem állt a visszatérésem útjában. És tényleg, elég volt megjelennem a következő gyűlésen ahhoz, hogy győzzön a megszokás, bekapcsolódtam a munkába, mintha mi sem történt volna.

A „fölösleges javak” elosztásának és megfelelő helyre juttatásának problémája mellett, amelyre jól emlékeztem évekkel azelőttről, új feladattal szembesült a Tanács: Zöldvidék keleti partja az óceán szintje alá került, a belső területek elsztyeppésedtek, az időjárás kiszámíthatatlanabb lett, és egyre lazább volt az összefüggés a hőmérséklet- és a légnyomásingadozások, illetve az évszakok között. Állandó tárgyalások folytak ebben az ügyben az Ő képviselőikkel, de akárhány találkozót tartottak a Kriptában, mintha mindig ugyanolyan fatalista forgatókönyv szerint zajlott volna.

– Ezek nem természetes körülmények – mondta valaki a Tanácsból. – Így nem lehet művelni a földet, az állatok is rosszul viselik. Ráadásul arra kényszerítitek az embereket, hogy költözzenek el, hagyják el az otthonaikat, ahol világra jöttek az őseik.

– Szívesen kompenzálunk minden kényelmetlenséget – felelte a Névtelen.

– De nem akarunk még jobban függni az ajándékaitoktól, már most is éppen eléggé függünk tőlük!

– Sajnálom.

– Egyszerűen hagyjátok békén Zöldvidéket!

– Mint már oly sokszor elmagyaráztam, az, hogy én képviselem őket előttetek, nem jelenti azt, hogy én irányítom a testvéreimet. Hiszen tudjátok, hogy valójában senki sem irányítja őket.

Itt már fölhangzottak a kétségbeesett szidalmak.

– Átverés! Hazugság! Megszegitek a Szerződést!

A Névtelen mélyet sóhajtott.

– És kivel kötöttétek? Állítottam valaha, hogy m i n d e n k i nevében beszélek? Mindig maroknyian voltunk – mi, akik még emlékezünk rátok, számon tartjuk Zöldvidéket, és – a saját származásukra emlékezve, érdek nélküli kíváncsiságból vagy más érzelmektől vezérelve – segítünk nektek, védünk benneteket, engedélyezzük a korlátozásaitokat, meggyőzzük a többi kíváncsiskodót, hogy mondjanak le a nyílt beavatkozásról. És itt van az egész Szerződés: a mi jóakaratunk – az enyém és a barátaimé. Az, hogy kezdettől fogva, amikor még éppen hogy csak kísérleteztünk, excentrikus kisebbség voltunk, sőt később is, amikor az Involverencia szabadságát választotta az emberek többsége, mindig tiszteletben tartottuk az élethez való jogotokat, úgy, ahogy akarjátok. De itt a mi szuverén döntésünkről beszélek, amelyet nemzedékről nemzedékre ti is ritualizáltatok, míg nagy Szerződés, a szent megállapodás egyfajta hagyománya lett belőle. De sosem létezett – csak jóakarat volt az erősebb oldal részéről. Megtehetitek, hogy nem hisztek benne, látom, hogy nem hiszitek; de akkor mondjátok meg: mi más tartana vissza bennünket?

– Akkor nem tudsz segíteni?

– Megfogalmazhatok egy felhívást arról, hogy vonjanak vissza egyes átalakításokat; de ez sosem önálló döntés, az időjárás-változások olyan folyamatok mellékhatásai, amelyekben az emberiség többsége részt vesz – bár ti már természetesen nem nevezitek őket emberiségnek. Ezek nagy súlyú kérdések; nyilvánvalóan nem tudom még megközelítőleg sem ismertetni itt őket, de nagyon sokat jelentenek nekünk. Ha egy gyerek segítségére siettek, a lábatok alá néznétek, nehogy összetapossatok egy hangyabolyt? Mégis megtesszük, ami tőlünk telik.

Komoran, bár különösebb pesszimizmus nélkül véleményeztük a tárgyalást, amikor este kimentünk a sátor elé, hogy elszívjunk egy utolsó cigarettát: Zöldvidék kezdettől fogva Jónás volt a cet gyomrában, enkláve, amely ki volt szolgáltatva az ellenség kényének-kedvének. Csak Daniel fogalmazott élesebben; mivel mindannyian tudtuk azt is, hogy Ők is hallják a szavait, változtattunk a tárgyalási stratégiánkon – lehet, hogy ez nem volt helyes.

– Nem számítanék igazán az Ő finom módszereikre – csóválta a fejét, miközben kifújta a füstöt. – Sem pedig az önvédelmi ösztönre; bár, istenemre mondom, az ösztön nem tartja vissza Őket, mert nincs mitől. Tulajdonképpen mi fenyegethetné őket? Gondoljátok végig, mi történt a marsi törzzsel: úgy összezavarodtak, olyan mérhetetlenül megváltoztak, olyan mohón szaporodtak, hogy elpusztították a bolygót is, földarabolták, és tovább esznek, számolnak, változtatnak. Mi a különbség az Ő szemükben: világűr, nem világűr, bolygó, nem bolygó? Miért élünk úgy, ahogy élünk? Hogy ne legyünk a folyamat rabszolgái. De pont Ők nem tudnak megállni, minden ösvényt ellenőrizniük kell, így hajtja Őket az újabb átalakulások matematikai szükségszerűsége, egyre mélyebbre és mélyebbre, átalakulás az átalakulás után, a végtelenségig, és maguk sem tudják, mi vár rájuk két lépéssel arrébb, akár a bolygó is elpusztulhat. Akkor milyen kegyelem vár ránk? Csak a véletlenre számíthatunk.

Így jövendölt monoton hangon, a sötétséget és a Vásár fényeit nézve, lassan szívta a tüdejébe a füstöt. Mindene olyan volt, hogy elvette a kedvünket a válaszadástól, a vitától: a hangszíne, a testtartása, az arckifejezése.

Egyszer mégsem tudtam visszafogni magam.

– Sosem tu-u-udod meg: mi-i-it akarnak, mi-i-ire ké-é – ényszerülnek. Te látod a különbséget? Aaaahogy meg-meg-megjósolom a Ho-holdból a jövőt. És ak-k-kor? Vajon Ő-ők az i-ilyen jó-jóslattal, amely biztosan tel-tel-tel.?

– Akkor még rosszabb. Igaz?

– D-de akkor m-m-mi a különbség? É-é-érdemes?

– Hát ez az – morogta Daniel, és eltaposta a csikket.

Megvártam, míg visszamegy a sátorba. Rég elmúlt már a tárgyalás ideje, biztos lehettem abban, hogy nem találkozom senkivel. Körülnéztem: senki sem figyelt. Bementem a Kriptába, nyitva volt az ajtaja, mindig nyitva van. Minden lépcsőfokkal szaporábban vert a szívem, az extensa ösztönösen energiát kotyvasztott a fekete izmokban, a hold barokkos rémületet generált az agyamban. Túljutottam az előszobán, már a teremben voltam. A Névtelen az első széken ült a bejárat mellett, tejet ivott (vagy más tejfehér italt) egy hosszú pohárból. Futólag elcsodálkoztam azon, mit akar ezzel az értésemre adni. De nem tudtam megfejteni a jelet, vagyis valószínűleg pont ez volt a célja: hogy összezavarjon.

– Jó estét – mondta, és megtörölte a száját.

Nem engedtem meg magamnak semmilyen udvariaskodást, le sem ültem. Belevágtam: – Azt sze-sze-szeretném, hogy ha-haldokló-ként bármi-mire mondhassak nemet.

– Ah. A mi kis Szerződésünk. – Félretolta a poharat. – De ha még holnap sem halsz meg, idejössz, és visszavonod a szavaidat?

– Nnem.

– De ha mégis. Vagy ha éveket öregszel. Ma önmagad vagy, akkor nem leszel az? Akkor mi lesz? – Ehhez finoman elmosolyodott.

– Hi-hiszen ti í-í-így. De én n-nem akarom.

– De magad vezetted le, mégpedig helyesen: ezek axiomatikus tradíciók, ez kulturális tréning. Visszautasítani, amikor meg lehet hosszabbítani az életet – ez egyenesen embertelen. Mi a fontosabb: az egyes ember vagy a társadalom? Mi szolgál mit?

– Nem akarom! Pont e-e-ez a ti csapdá-dá-dátok.

Fölállt, odajött hozzám. Magasabb volt, mint gondoltam.

Az arcomhoz tolta az arcát, nem éreztem a leheletét, pedig kellett volna. A szavai nem a szájából jöttek.

– Mondd ki! Ne törődj semmivel! Mondd ki! Mutasd az ajkaiddal! Az is elég!

Hátráltam egy lépést, az extensa felfújta szilíciumpáncélját.

– S-s-soha semmiféle Sz-szerződés, iga-az? Iga-a-az?

A fejemhez nyúlt, szétterpesztett, begörbített ujjakkal, mintha a koponyám belsejébe akarna behatolni; ösztönösen elhajoltam, és tovább hátráltam.

– Bármelyik pillanatban konvertálhatnám mindannyiótokat – mondta. – És utána őszintén megköszönnétek. Gondolod, hogy ehhez szükség van a beleegyezésetekre? Az agy – agy. Néhány másodperc, ennyi ideig tart. De nem teszem meg. Miért? Miért nem tesszük meg?

 

 

Azon a nyáron végre rátettem a kezem az Anomáliára. Óvatosan mélyedtek az Ujjaim a sötét felhőbe, cetszerű szájába, amely lassan – egyik évről a másikra – nyelte el a Kettest; míg a hatalmas test többi része, amely kígyószerűen tekeredett a Medúza köré, és végeérhetetlenül hosszú farkával nyúlt túl az ekliptikán, több mint egy hónapos ritmusban duzzadt, de olyan kismértékű növekedéssel (tulajdonképpen a tömeg újraelosztásával), hogy teljesen észrevehetetlen lett volna, ha nem számolja állandóan a holdagy.

Egyik Ujj a másik után – másfél tonnás, önállóan döntő szondák, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a reprozív idegrendszerhez, csak lézerlöketekben, zajos csatornán, kódolt csomagokban küldenek adatokat a pókhoz – egyik Ujj a másik után hatolt be fokozatosan az egyre sűrűbb Anomália területeire. Már a határvonalán kinyílt a szája, elkezdte lehalászni az űrt, analitikus beleibe nyelte az egész kozmikus planktontömeget. Az elnyelés után osztályozta anyag szerint, a részecskék túlságosan könnyűek voltak ahhoz, hogy többnek mutatkozzanak a szokványos „űrszemétnél”, azonnal eltávolította őket, a nehezebb részecskék viszont beljebb kerültek a szonda belsejébe. Ott bomlottak föl.

A fénynél is sebesebb hullámokban futott végig az izgalom a cerebrum lutwe-n, amikor az Ujjak olyan kvantumredukciós detektorokra emlékeztető molekuláris konstruktumokról kezdtek jelentést küldeni, amilyeneket a Reinsberg-Einstein-Podolsky-Rosen-effektus észlelésénél alkalmaztak a reprozív részecskékben; annál gyakrabban találtam ilyen konstruktumokat, minél mélyebbre nyúltam az Anomáliában, és minél sűrűben vette körül az Ujjakat. Ezek a detektorok a hold számára ismert részecskestruktúrára emlékeztettek, de ez nem jelentette azt, hogy azonosak voltak vele – valójában a különbségek voltak túlsúlyban, csak a cél, az atomműködés funkciója volt világos; homályosak és érthetetlenek maradtak viszont az Anomália-részecskék egyes részeinek, illetve más, nem reprozív molekulárius konstruktumainak működési elvei. Azt a gondolatot tehát, amely elsőként fogalmazódott meg a fejemben – hogy olyan extensa maradványaira bukkantam, amely Bartlomiej mester egyik elődjéé volt – azonnal visszautasította a hold. Biztosan nem azok voltak. Egyébként minden új adatcsomaggal tovább nőtt a káosz, mert egyre furcsább és a „természetes” kémiai kötések folyamataiban egyre valószerűtlenebb, nehéz, bonyolult részecskeszerkezetre bukkant. A nyílt űrben figyeltem meg a viselkedésüket. Összekapcsolódtak, szétváltak, polimerláncokat alkottak, potenciálisan végtelen, méteres, százméteres láncokba szerveződtek, az Ujjak vágták át az érzékelőmezőn túlnyúló szalagjaikat és hálóikat. Nemegyszer Anomália-repróziumok is voltak ezekben a konstruktumokban, az esetek többségében viszont ezek nélkül fordultak elő a konstruktumok. A hold megfeszítette föld alatti neuron-labirintusai erejét, hogy a vizsgált – élőélettelen – káoszban rendet és szabályszerűséget találjon; eredménytelenül. Ezer, millió, milliárd kilométerekre terjedt az Anomália, itt sűrűbb volt, ott ritkább, sötét homályként terült el az óceánok, a kontinensek fölött, behatolt a légkörükbe, már megtelepedett egyik holdja felszínén.

Az Anomália nyakára szorítottam a kezem, rögtön a pofája alatt, mélyen belenyomtam az Ujjaimat. Itt már csillagászati méretekben folyt a struktúrák újrakonfigurálása, másodpercek, a forró sugárzás villanásai alatt szintetizálódtak és estek szét a kisbolygók és bolygó nagyságú objektumok. Egy éppen felépülő, kétperces űrbehemót szerkezeti vázába vájtam az egyik Ujjam; abban a pillanatban, amikor a legjobban koncentrálódott az Anomália, a programnak megfelelően fölrobbant a szonda. Darabjaira hullott a struktúra. A Szemem és a Fülem a reakciót várta. Majdnem egy perc telt el, mire bekövetkezett, de akkor egyszerre ment végbe az Anomália egész hosszúságában, amelyet szemmel tartottam: itt és egy fénynegyedórával messzebb, pontosan akkora késéssel nőtt meg a sugárzás ereje, és ettől intenzívebbek lettek a belső transzmutációs folyamatok. Minden bizonnyal ugyanez zajlott le egy fényórával, egy fényhéttel messzebb, nem tudom, hol ér véget az Anomália, ha véget ér valahol egyáltalán.

A hold begyűjtötte a további adatokat, elvégezte a további analíziseket – de az agyam fennmaradó részében már csak ez a puszta gondolat körözött: most fedeztem föl (most tettem egy igazi fölfedezést!) a világmindenségből hiányzó Sötét Anyagot.

 

 

Így összegeztem volna a Jelentésemben, ha egyszer megírtam volna: „Az első kapcsolat egy Idegen extensával. Nehezen becsülhetők meg a valós méretei, valószínűleg a szomszéd csillagrendszerre is kiterjed. Talán messzebb is elér, mert már feldolgozta a korábban elfoglalt csillagok anyagát; ha megfelelően elosztja a tömeget, és felfüggeszti a transzmutációs funkciót, aligha lehet fölfedezni. Nem tudom kiszámítani. Érzékelhető késéssel reagál a struktúra megbolygatására, csakhogy – ez a struktúra a repróziumhoz kötődik. Hozzávetőleges kora: hárommillió év.”

Nem tévedtem, amikor valaki extensájaként azonosítottam az Anomáliát – mi mást gondolhattam volna? Helyes volt a következtetés. Mindig ismert nevet adunk az ismeretlennek – mi mást adnánk?