1.

Észrevétlenül kezdődik, rendszerint azzal indul, hogy fájdalmasan érint a banalitás.

Egy nap – hány éves vagy akkor? a húszat még biztos nem érted el – belátod, hogy soha többé nem leszel gyerek. Nem éled át még egyszer annak a kornak egyetlen óráját, egyetlen percét sem. Már kattantak a váltók, minden esély eljátszva. Mint a hullámfüggvény – korlátlan lehetőségekből hanyatlasz az egyetlen állapotba. Ezt és csak ezt a gyerekkort cipeled magadban az idők végezetéig. Vereséget szenvedsz mindennap.

Ezt elvileg mindannyian tudjuk jól – de egyszer csak levonod a végső következtetést, a lelked legmélyéig asszimilálod ezt a mozdulatlanságot, magad alá húzod a lábad, szédülsz, leülsz a földre rémülten, kétségbeesve, erős és lassú dobbanásokkal ver a szíved. Számolod, egy-kettő, három-négy, öt-hat, ezek a halál léptei, így lopakodik, így lépked, ez a világmindenség atomórája, a félbemaradt összeomlás metronómja, az entrópia homokórája.

Apró dolgok ragadhatnak ki belőle: egy friss alma íze, az éjszaka illata, a kishúgod nevetése. Fölállsz, végül fölállsz, mindannyian fölállunk. Mögötted, a földön egy árny-torzó: a gyerek holtteste.

Lovakat tenyésztettünk. Több mint kétszáz lóból állt a ménesünk. Amikor mindet kitereltük a karámba, a kövek is megfordultak föld alatti barlangjukban patáik robajától. Csak nekünk és a Zapart családnak volt ekkora tenyészetünk; Zaparték ménese viszont alig feleakkora. Tavasszal kihajtottuk a hátaslovakat Zöldvidék végtelen rétjeire, és egyszer megtörtént, hogy valahol ebben a végtelenségben mégis összetalálkoztak a méneseink, egymásnak estek, összekeveredtek. Attól kezdve megjelöltük az állatokat. Két megfordított patkó volt a mi jelünk, Zapartéké pedig egy kereszt. Általában a szabadban, futtatás közben végeztük a csikók jelölését. Néha a kerítésen ülve nézelődtem. De akkor nem voltam ott, amikor a papa és Michal nagyapa megjelölték Harmadik Csillagot. Ezekiel mesélte el; aztán maga a nagyapa is. Harmadik Csillag egy pillanatra elszabadult, még fekvő helyzetben rúgott egyet, de olyan szerencsétlenül, hogy pont az öreg mellkasát találta el a patájával. Nem volt erős a csikó rúgása, de Michal nagyapa határozottan érezte, hogy elmozdult valami a testében.

Nem kapott levegőt, leülni is alig tudott. Egy pillanat múlva már érezte az égető, szúró fájdalmat. A papa, Ezekiel és Tekla néném hajolt a nagyapa fölé. – Mindjárt jobban leszek, mindjárt – zihálta. Nem lett jobban. Bevitték a házba, lefektették a szobájában, a melléképület emeletén. Egyedül akart menni, de kiderült, hogy a karja alá nyúlva kell segíteni; végül a karjukban vitték – segítségül hívták még Natanielt is. A kis Jan elvágtatott a Doktorért. Ekkor tudtam meg. Rögtön odaszaladtam a nagyapához, de már ott nyüzsgött a fél család, a mama elzavart minket, engem és Larysát. Larysa sírva fakadt. (Larysa sírásával a következő volt a helyzet: néha vad dührohamokat váltott ki belőlem, kiabáltam a húgommal, kicsúfoltam, pofákat vágtam, ő meg annál hevesebben zokogott, ettől pedig csak még dühösebb lettem. Máskor viszont – hatalmas hullámokban tört rám az együttérzés, az ikerszomorúság a sírásától, ilyenkor ügyetlenül csitítgatni próbáltam, vigasztaló szavakat dünnyögtem, szorosan magamhoz öleltem, a gyerekeknek olyan fontos a testi közelség, az érintés, aztán a melegség megszabadított minden lidércnyomástól. Egyszer düh, másszor együttérzés – és úgy éreztem, nincs olyan szabály, amelynek alapján meg tudnám jósolni, a reakció melyik típusa diadalmaskodik éppen.) Larysa a lépcső alá bújt könnyes szemmel; én is utánakúsztam. Sötét helyek, meleg, fülledt helyek, félhomályos helyek – ott a biztonság, ott a vigasz. – Meghal, meghal – hüppögte. A nagyapa ajtaja előtt hallotta ezt a mondatot valakitől, és most hangosan ismételgette, ez volt a legnagyobb félelme, mert teljesen érthetetlen volt. – Nem hal meg – mondtam –, nem hal meg. – Meghal, meghal, meghal. – Majdnem egy évvel azelőtt halt meg az unokatestvérünk, Malgorzata. Este élt, reggelre halott volt; utána nem láttuk már sohasem. Amikor megkérdeztük apát, azt mondta, elvitte a halál. Most Larysa minden gyerekkori félelme visszatért. A hüvelykujja a szájába vándorolt, lekuporodott a falmélyedés sarkába – vézna térdét az álla alá húzta, a lábujjai behajlítva, szalmaszínű haja bedagadt szemébe hullik, megszakad a szívem, amikor ezt a határtalan kétségbeesést látom kerek arcán, sírásra görbült száján. A gyerekeknél ragadós a sírás; minél tovább néztem, annál közelebb voltam a könnyekhez. Már remegett a szám, már bizsergett az arcom. Hirtelen megfogtam a karját. – Gyere.

– Megrántottam, egyszer, kétszer, háromszor, egyre erősebben, míg végül megmozdult, és ettől kezdve már hagyta magát irányítani. – Gyere, megnézzük.

A házunk több mint tíz kisebb-nagyobb épületből ált, amelyek a legrégebbi rész, a fából épült tanyaház körüli négyszögben helyezkedtek el. A faházban most már csak vendégek éjszakáznak, pedig még mindig ez az épületkomplexum tengelye. Keletről illeszkedik hozzá a legnagyobb épület (ebben lakunk mi is): háromszintes kőház hat kéménnyel, tágas verandával és hosszú tornáccal.

Mögötte áll a nagyapa házikója. Tornác veszi körül a nagy házat, ezt használtuk folyosóként, így jártunk át az egyik szobából a másikba. Sokszor elbújtunk (mi, gyerekek) az előlünk elzárt helyiségek ablakai alatt, ott hallgatóztunk, leskelődtünk. Még többször előfordult, hogy egyszerűen addig kergetőztünk a tornácon, amíg csak el nem fogyott a levegőnk, vagy míg dühösen közbe nem lépett az egyik felnőtt. Anya kiabált, hogy a végén még a nyakunkat törjük. Ha ki is törjük, akkor sem így – sokkal hatékonyabb módszereink is voltak. A kis Jan mutatta meg valamelyik éjjel, hogyan lehet fölmászni a tetőre, és onnan átmászni a többi épület tetejére. Minden más volt a tető perspektívájából, egyszerre titkos rendeltetésű, egzotikus konstrukciók lettek a jól ismert helyek. Föl is másztam, amikor csak tudtam – vagyis leginkább éjjel, mert nappal mindig fenyegetett a lebukás veszélye. De volt benne még valami: a magasság mákonya. A tetőről elláttam a tölgyfáig. A tölgyfára is fölmásztam; innen láttam a házunk tetőit. És volt még valami: a hatalmas tér lélegzete. Főleg éjszakánként, a meleg, csillagos éjszakákon. Hat év, ezer álom, fölmásztam a két négyszögletes ikerkémény között, fölemeltem a fejem, kitátottam a szám, hosszú kortyokban nyeltem az éjszakát; engem is elnyelt az éjszaka. A szél keze a hajamban, a torkomban a szagok ecsetje (a föld, a fű, a füst, a föld szaga), a fülemben zúgás, a végtelen terek rémületes, csodálatos zúgása, az a nem hallható robaj, amely ott van minden csönd mélyén, és az ilyen éjszakákon egyszerűen szétveti a koponyádat. Hátammal a kéménynek támaszkodva, tágra nyílt szemmel, félig nyílt ajkakkal reszkettem, átfagyva, lázban égve. (Most biztosan tudom: ha nincs a kis Jan, ha nincsenek a tetők a tanyánkon – akkor nem fogadtam volna el Bartlomiej mester kelyhét.)

De voltak alacsonyabb ösvények és könnyebb borzongások is ebben a birodalomban. Magammal vittem Larysát. Tudtam, hogy át lehet ugrani a tornácról a melléképület erkélyére, aztán ott úgy előrelopakodni lépésenként, hogy belássunk a nagyapa hálószobájába. Nyilvánvaló, hogy halálos kockázattal járt ez az ugrás – de egy gyerek ezt nem így látja. Mindketten átugrottunk – először én, ő meg utánam –, még csak nem is néztünk le. Lekuporodva araszoltunk az ablakhoz, egy mozdulattal kaptuk föl a fejünket. Este volt már, a házunk mögött a felhős ég árnyéka; előttünk – az emberekkel teli szoba meleg világossága.

Ott volt Michal nagyapa – mozdulatlanul feküdt az ágyban, láttuk a kezét a takarón és az orra vonalát; ott volt a Doktor – fel-alá járkált az ajtó és az ágy között, időnként a nagyapa fölé hajolt, meghallgatta a lélegzése ritmusát, a szívverését; ott volt a papa, két nagybácsink, Anastazy és Karol, iker nagynénéink; ott volt a Pásztor, észre sem vettem, hogy megérkezett – az ágy lábánál ült egy széken, háttal az ablaknak, lehajtott fejjel, úgy nézett ki, mintha aludna, de később világossá vált, hogy valójában a térdén fekvő, nyitott imakönyvből olvasott.

Hosszú percek, negyedórák teltek el így.

Már besötétedett, föltámadt az esti szél, megismertem az illatát. Időnként kinyílt a hálószoba ajtaja, be-benéztek a rokonok. Az iker nagynénik megint sírva fakadtak. A Doktor kinyitotta a táskáját, fém és üveg csillant meg benne. Beleszúrt a nagyapa karjába, valamilyen sötét folyadékot fecskendezett az ereibe, aztán a mellényéért nyúlt, az órájára pillantott. A nagyapa ujjai megfeszültek a takarón, én Larysa izzadt tenyerét szorongattam. Mire vártunk ott, az ablakpárkányba kapaszkodva görcsösen, a falhoz lapulva, öt méterrel a föld felett? Milyen titkot akartunk kilesni?

Mert végül mégiscsak kilestük. A nagyapa hirtelen felült, megpillantottuk az arcát, rémült szemét, állát, amelyre nyál és vér folyt. Köhögni kezdett, a mellkasához kapott. Odaugrott hozzá a Doktor, odaugrott a papa, a többi családtag – a Doktornak kellett rájuk kiabálnia, csak akkor rebbentek szét. A nagyapa fájdalomtól eltorzult arccal, rekedten suttogott valamit. Szemmel láthatóan nem értették, mert egyszer csak elhallgattak, és ekkor tisztán, érthetően felhangzottak a Pásztor szavai: – Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket; az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyűt. Az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket. – Larysa erősen belemarkolt az ingembe, elfordította a fejét az ablaktól.

– Meghal, meghal, meghal, meghal. – Hát akkor meghal; csöndben maradsz végre?! – mordultam rá.

Odabent ugyanis nagyon furcsa dolgok történtek. A Doktor a feje fölé emelte üres kezét, és ellépett az ágy mellől. A papa, a nagynénik és a nagybácsik szó nélkül álltak, most kővé dermedtek. A Pásztor ugyanis Michal nagyapához hajolt, és dühösen rájuk förmedt:

– Mind a sírig! Mind a sírig! Mind a sírig!

Nem nagyon értettem, mit akar ez jelenteni. Ez lenne a következő ima refrénje? A Pásztor a kárhoztató prédikációknak fenntartott hangon mondta ezt a három szót; hátat fordított az ablaknak, de tökéletesen el tudtam képzelni, hogy mutat most az arca.

Az volt a legfurcsább, hogy a nagyapa mintha mindennek ellenére nem hallotta volna őket. Üres tekintettel meredt maga elé – vagyis valahova jobb oldalra, a hálószoba sarkába, az ágy és az ajtó közé –, és zihált. Vérbuborékok jelentek meg a száján. Hányingerem támadt. Nagy nehezen legyűrtem.

Ekkor elhallgatott a Pásztor. Valaki felkiáltott; talán valamelyik nagynéni lehetett.

Pislogni kezdett a villanykörte, egy pillanatra sötétebb lett a szobában, mintha nagy sötétség vette volna körül a lámpát. Azon a helyen nőtt meg az árnyék, ahova Michal nagyapa nézett; felduzzadt, nagyobb lett, akkorára dagadt, hogy elfoglalta a helyiség egyharmadát, aztán gyorsan visszahúzódott és fölszívódott.

Zöld ruha, rózsa a sötét hajban, barnára sült, fedetlen karok. Melegen mosolyog, ahogy odalép a nagyapához, az ágyára ül, megfogja az öregember reszkető kezét; a nagyapa rámosolyog.

Nagy a csend. A Pásztor fölemeli a karját, mintha mózesi csapásra készülne. Apám elkapja a karját, lefogja. Joanna néni elfordul a többiektől, a falhoz szorítja a homlokát.

A fiatal nő, aki rózsát visel a hajában, visszafekteti a nagyapát az ágyra, megigazítja a párnát a feje alatt. A csöndben meghallottam volna, ha mond valamit; nem mond semmit. A nagyapa fölé hajol. Azt hittem, megcsókolja – de nem. Kézfejével végigsimítja félig nyitott száját, gyengéden lezárja a szemhéját. Még mindig könnyű mosoly játszik az arcán. A fülében kicsi, fényes, ezüst fülbevalók.

Aztán fölállt, rám nézett, lesimította a ruháját, és szétfoszlott a levegőben.

Egy hónappal azután találkoztunk Michal nagyapával a tölgyfa alatt, hogy elvitte a szép Halál, akkor mondott nekünk mesét.

Később az is előfordult, hogy olyankor látogatott meg bennünket, engem és a húgomat, amikor együtt voltunk, de sokkal gyakrabban jött el hozzánk, amikor egyedül voltunk. Tudom, hogy rendszeresen megjelent, hogy álomba ringassa Larysát, aki minden este várta. Nekem is volt ilyen időpontom és ilyen helyem – elég volt ugyanis fölmásznom a tetőre.

Honnan jött, hová ment vissza – csak a levegőben közlekedhetett, különben hallottam volna, hogy megroppannak a cserepek súlyos léptei alatt.

A szomszédos kéménynek támaszkodva üldögélt, egy irányba néztünk. A szél szétvitte a sötétben dohányának illatát.

– Midász Király a lábát törte. A papa szerint nem forr össze jól.

– Vad ló volt.

– Valószínűleg agyonlövi. Daniel volt a Vásáron, rengeteget költött. Azt ígéri, hogy megnősül. Mindenki dühös rá.

– Ó, emlékszem, amikor idehozta azt a vörös kislányt a Mesenita családtól. Aztán egyszer csak, az éjszaka közepén, dobogás, lövöldözés, kiáltozás. Jöttek a rokonok követelőzni. Ez az ügy lehetett volna a második Trója.

– Nagyapa, te is a Vásáron ismerted meg a nagymamát?

– Látod, kicsim, az egyik vásár ilyen, a másik olyan. De nem. A csodák egyik tavaszán történt. A partvidékről hajtottuk a ménest, amikor gyémántok kezdtek hullani az égből. Pár pillanat múlva úgy nézett ki a föld, mint egy komoly jégeső után. Az unokatestvéremnek, Tomasznak kiverte a szemét. És ezt, ezt a sebhelyet látod? – ezt is ott szereztem. A lovak persze megvadultak. Külön kellett válnunk, hogy megtaláljuk azokat, amelyek a legjobban megijedtek és a legmesszebb szaladtak – így is elveszett legalább egy tucat. Egyébként mindegyiknek megsérült a patája. Én nyugat felé mentem. Kisebb-nagyobb erdősávok álltak az út mentén; egyenként kellett átfésülnöm őket; ott rejtőzhettek el, csak ott maradt tiszta föld. De persze maguk a fák is pervertálódtak, és már...

– Per. micsoda?

– Ó. Éppen akkor volt az a fémes deresedés. Tudod, olyan, mintha minden meg lett volna vasalva, az utolsó levélkéig vékony vasréteg borított mindent. Ilyen tavasz után évtizedekig terméketlen marad a föld. Jártál valaha a Második Folyón túl? Nézz el a Vízesésekhez, ott áll még a Megkövült Liget huszonhétből.

– Izabela néni rózsája.

– Igen. Kristályból van, akkor változtatta kristállyá.

– És az embert? Azt is tudja így pervertálni?

– Ne aggódj, az nem valami gyakran fordul elő. Hm, szóval belovagolok ebbe a ligetbe, és irtózatos veszekedést hallok. Odanézek: három lány fehérneműben csépeli egymást egy darab rongyért. Hú, ha akkor észrevettek volna. Édes istenem!

– Miért voltak fehérneműben?

– Piknikezni indultak, nem számítottak rá, ott rozsdásodtak a füvön a ruháik. Azt hiszem, csak egy blúz menekült meg, de ahogy összevesztek rajta.

– Köztük volt a nagymama is?

– Nem. A legidősebb lány testvére volt. Ellovagoltam a tanyájukra, hogy szóljak a családjuknak, és Teresa hozott nekik ruhát.

– Akkor kérted meg a kezét?

– Dehogy, ne viccelj már! A rá következő két évben nem is láttam egyáltalán. Csak aznap este beszélgettünk egy kicsit; náluk éjszakáztam, segítettem, nehogy még nagyobb baj legyen. Aztán kimentünk beszélgetni, pontosan így történt, biztos az anyja küldte ki a konyhából. Még lisztes volt Teresa köténye. Telihold volt, akárcsak most. Jósolt nekem a holdfényben úszó felhőkből, tréfálkoztunk. olyan volt.

– Hogy volt, nagyapa? Mikor határoztad el, hogy feleségül veszed?

– Miért érdekel most egyszerre a házasság? – Háát, mert Daniel.

– Daniel.! Ne hallgass arra a szegény bolondra. Mikor is határoztam el, hm. Valahogy kis lépésenként. El is feledkeztem róla. Két évre, igen, két évre. Egy komolyabb csalódás után üldögéltem, és elkezdtem törni a fejem, tulajdonképpen melyik nővel, kinek a társaságában, kinek a nevetését hallgatva éreztem magam a legjobban. Eljutottam Teresáig, és itt vége is lett a versenynek; legalább egy év telt el azóta, hogy utoljára gondoltam rá. Erre a néhány negyedórára aznap este. Lesz, ami lesz, gondoltam, kitaláltam valami ürügyet, és elmentem a tanyájukra. Kombináltam: férjhez ment; egész más lesz, de ugyanolyan volt. Jósolni tanítgatott. Aztán eljött hozzánk az ünnepekre. Ennyi. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy előbb-utóbb összeházasodunk. Alszol?

– Nem. Megtanított?

– Hm?

– Tudsz jósolni?

– Ahogy vesszük.

– Jósolj, jósolj!

– Jó, hogy telihold van. Vihar a Mare Imbriumon, pénzről nem jósolok. Mit akarsz tudni?

– Ajjaj. Nem is tudom. Hogy megnősül-e Daniel.

– Rólad, rólad; távollévőkről nem jósolok. A holdnak látnia kell az arcodat.

– Na jó. Mikor halok meg?

– Mi nem jut eszedbe.

– Na, nagyapa! Kééééérlek!

– Pedig ez ostoba kérdés. Na, hogy jósoljak neked, ne rám nézz, hanem rá.

– Oda nézek.

– Jó. Mondd meg, mikor.

– ...

– ...

– Most.

– Tessék?

– Nem kéne jósolnom. Menj aludni.

– Nagyapaaaaaa.

De már nem volt ott.

Sokáig azt hittem, azért gurult méregbe ilyen hirtelen, mert a gyors Holdszelek mozgásában meglátta, milyen kevés maradt az életemből; a halálomat, tragikus és korai halálomat olvasta ki belőlük. Évekig így hittem. Pedig ki volt az, aki jósolt? – szellem volt, szellem.

Daniel mégiscsak megnősült. Megtartották a lakodalmat. Eljöttek a szomszédok, a rokonok. Három tucat gyerek, akiket sosem láttam azelőtt, tele lett velük a ház. Nem is volt elég a régi faház – mindent megtöltöttek a vendégek. A második és a harmadik éjszakára is áthúzódott a lakodalom. Gondolom, mindenki elvesztette az időérzékét. Teli hassal aludtam el a hosszú heverőn, a földszinti nagy szalonban. A nehéz, lármás álmok többször is átvetettek az ébrenlét oldalára, verítékben fürödtem a képzeletből fakadó félelmektől. Ki-be járkáltak az emberek, bekeveredett egy kutya (nem a miénk), rám is terített valaki egy takarót – lerúgtam a padlóra. Fényes nappal lehetett már, amikor megint fölriadtam Lana nagynéném puha melléhez simulva.

A néni térdén nyitva hevert a nagy családi album – a fényképek történetét mesélte egy ismeretlen nőnek, aki a másik oldalán ült, egyik kezében talpas poharat tartott, és újra meg újra odahajolt félrebillentett fejjel, hogy jobban lássa a múlt fekete-fehér képeit ebben a szürke, derengő fényben. A néni szórakozottan borzolgatta a hajamat a bal kezével; talán pont ezzel ébresztett föl.

Ösztönösen követtem a szememmel párnás ujját.

– Ez itt Kunegunda nagymama, még azelőtt, hogy hozzáment volna Julianhoz – mondta Lana néni, és a sötét hajú Halál fotójára mutatott, aki még fiatalabb volt, ezúttal fehér ruhát viselt; ezüstös patakban gázolva közeledett a fotográfushoz.

– Á, tehát ő az – sóhajtott föl az ismeretlen nő, és a szájához emelte a poharat.

Elaludtam.

Larysa is aludt, ő is ugyanilyen nyugtalanul. Hiszen Michal nagyapa nem tudott eljönni hozzá ennyi ember között. Larysa hangosan beszélt hozzá álmában. Anyám meghallotta.

Villámok csapkodtak a látóhatáron, zsíros feketeség öntötte el az eget, fényes nappal minden fényt meg kellett gyújtani a házban, amikor apánk lámpával a kezében lement a verandáról, és belekiabálta a szélbe, a dühöngő sötétségbe:

– Apa! Apa!

Anyám erősen fogott, különben minden bizonnyal utánaszaladtam volna a verandáról. A szél hangos sivítása ellenére hallottam, hogy Larysa sír bent a házban – már órák teltek el a zivatar óta, amelyet apánk okozott, és ő még mindig zokogott. A tanya hátsó udvarán történt, de ide is beszivárgott néhány elkésett vendég, a fal mellett álltak, és nyugtalan pillantásokat váltottak. A vihar megtépázta a ruhájukat, hajukat. Zúgott a fülemben a lüktető levegő, a lüktető vér.

– Apa! Apa!

Megállt a régi kútnál, ott húzódott az árnyék vonala, mert az udvart kettészelte a vihar sötétjének függönye. Letette a lámpát a kút kávájára. Körülnézett, arcát előrenyújtotta a még sötétebb sávba. Ujjaimat anyám tenyerébe vájtam, a hajam égnek állhatott.

– Apa!

A földből, egy hirtelen támadt porfelhőből termett előttünk, mint egy fekete gólem. Hopsz! – és itt áll, egyik kezét a fiának nyújtja, a másikkal féken tartja a hurrikánt. Fölborzolt szakállában megcsillannak a fogai, amikor válaszol a kérdésekre, amelyeket nem hallok; nem hallom a válaszokat sem. Apa háttal áll nekünk, a nagyapa szemben. Elég, ha fölemeli a pillantását, előreszegezi a tekintetét, és találkozik a szemünk – a poron, a viharon, az árnyékon keresztül. Nézz! Nézz rám!

Anyám az oldalához szorított, szaporán lélegeztünk; valami történt itt, valami fontos, de a perc nem volt alkalmas arra, hogy kérdéseket tegyünk föl, csak annyit tehettem, hogy állok és nézek.

Veszekedtek. Apám hadonászott. A nagyapa leült a kútra, és az orrnyergét dörzsölgette. A lámpa fényében nagy árnyékot vetettek rá apánk kézmozdulatai. Száraz vihar morajlott a nagyapa háta mögött.

Szomorú volt, láttam rajta. Egyszer kezet próbált nyújtani a fiának; apánk félreugrott, mint akit leforráztak. Elkapta a lámpát, lassan hátrált a veranda felé, közben egyfolytában kiabált.

– Ne gyere közelebb! Ne nyúlj hozzájuk! Menj innen!

Odaért a lépcsőhöz. Sötétség jött a hátráló világosság nyomában, és a nagyapa eltűnt a függőleges függöny mögött. Apánk a kezében lámpát tartva kiabálta a szélbe, a dühöngő sötétségbe:

– Nem jöhetsz be! Nem jöhetsz be!

Egy perc, kettő, tíz, körülvett minket az éjszaka fala, mindenfelől rohamozott a vihar, ablaktáblák repedtek meg, valahol kidőlt egy fa, recsegett-ropogott a ház, szinte megingott, arcomat rémülten anyám ölébe temettem. A gyerekek sírtak, a kutyák vonítottak. Mi történhet a lovakkal, a tyúkokkal, a disznókkal. – Átkozott – suttogta anyám. Ki? Pedig tudtam: Michal nagyapa, ő az átkozott.

Kilestem az ujjaim között: a vihar határán körözött, fel-felbukkant és eltűnt a sötétben, a hurrikán szemétfelhőkben robbant ki mindenütt, ahol világosba ért. Jajongott és könyörgött. – Nem tudjátok, mit cselekedtek! Mi végre, mi végre ez a szenvedés.? Nem hal meg senki!

– Tartsd be a Szerződést! – hajtogatta apám. – Nem jöhetsz be! Ki innen! – kiabálta, és fölemelte a lámpát.

– Nem hal meg senki!

– Tartsd be a Szerződést!

Talán már nem is volt értelmük a szavaiknak, a makacsság számított, a tüntető elszántság. Most, amikor ezt fölidézem, tudom, hogy egyikük sem viselkedhetett másképp. Hiszen mi tartotta vissza a nagyapát, ha nem a szavak?

Láthatatlan hadsereg állt mögötte, vele voltak az éjszaka erői, a mennydörgés és a villámok a bal kezében, fegyvertelen testünk a jobban; az övé volt, az övé. De járkált körbe-körbe, és kiabált.

Én is sírtam. Ezt akkor vettem észre, amikor anyám újra letörölte a könnyeimet.

– Mama, mi történik a nagyapával?

– Eladta a lelkét.

Eladta a lelkét? Újra eszembe jutott a Pásztor haragja.

– Az ördögnek?

Anyám magához ölelt, és beterelt a házba.

– Rosszabb, annál is rosszabb.

Egy lehetetlen nyelv szavai után nyomozok a szakadozott bőrkötésű enciklopédiákban, szótárokban és lexikonokban. „Tanatofóbia: beteges félelem a haláltól.”

Akkor kinek a félelme volt egészséges? Michal nagyapáé? Apámé? Az enyém?

Nagyapa nem mutatkozott többet. Pedig sokszor kijártam a temetőbe, a patakon túlra, a tölgyfa árnyékába. Három kereszt. A pipája illata. Tudtam, hogy vannak kapuk.

Az év őszén töltöttem be a hetedik évemet. A részecske már közeledett a Medúza üstökösfelhőhöz, kétszázmilliárd kilométer, az első reprozív impulzusok, a gravitációs gradiensek összezavarodása, a napszél szárnyainak aszimmetriája, libabőr; a vörös pontból lassan csillag lett, maró sókristály a néző szemében – amikor nem nézett senki.

Emlékszem, mindenre emlékszem.