De Daumier-Smith kék korszaka

Ha volna valami értelme – mint ahogy nincs – ilyesmivel kezdeni az elbeszélést, szívesen ajánlanám az alábbi történetet, ha van egyáltalán valami értéke, s különösen ha akadnak benne pikáns részletek, néhai mostohaapám, a pikantériát kedvelő Robert Agadganian – vagy ahogy fiatalabb korában mindenki nevezte, engem is beleértve: Bobby – emlékének, aki egy-két viselt dolgát bizonyára megbánva, mégis egyetlen zokszó nélkül hunyt el 1947-ben, trombózisban. Vállalkozó szellemű, rendkívül vonzó, nemes lelkű férfiú volt. (Miután hosszú éveken át makacsul megtagadtam tőle e regényes jelzőket, élet-halál kérdésnek tartom legalább most elismerni róla.)

Szüleim nyolcéves koromban, 1928 telén váltak el, s anyám tavasz végén már férjhez is ment Bobby Agadganianhez. Egy év múlva, mikor a Wall Streeten beütött a nagy krach, Bobby mindkettőjük egész vagyonát elvesztette, kivéve – úgy látszik – valami bűvös varázspálcát. Mindenesetre az történt, hogy Bobby, a bekracholt tőzsdés és bukott bon vivant úgyszólván egyik napról a másikra új alakban kelt életre: mint a magánkézben levő amerikai képtárak és szépművészeti múzeumok valamiféle társulásának nem éppen szakképzett ügynöke és becsüse. Meglehetősen vegyes összetételű triónk néhány hét múlva, 1930 elején, New Yorkból Párizsba költözött, mert Bobby úgy látta, hogy ott nagyobb sikerrel űzheti új foglalkozását. Tízéves, hideg, hogy ne mondjam, jéghideg természetű kölyök lévén, a nagy változást – legalábbis tudtommal – minden különösebb megrázkódtatás nélkül vészeltem át. Csak akkor készültem ki, mikor kilenc év múlva, három hónappal anyám halála után, visszahurcolkodtunk New Yorkba, de akkor aztán rémesen.

Emlékszem egy jellemző esetre, mindössze egy-két nappal azután történt, hogy Bobby meg én New Yorkba érkeztünk. Állva utaztam egy zsúfolt buszon a Lexington Avenue-n, a sofőrülés melletti zománcozott rúdba kapaszkodva, fenekemmel a mögöttem álló pasas fenekének préselődve. Jó néhány háztömb mellett elrobogtunk, s a sofőr többször is erélyesen ránk szólt, akik ott az elülső ajtó közelében szorongtunk, hogy „húzódjunk a kocsi belsejébe!”. Néhányan közülünk megpróbáltak engedelmeskedni a felszólításnak. Néhányan azonban nem mozdultunk. Az ingerült sofőr – kihasználva az alkalmat, hogy az egyik jelzőlámpa pirosra váltott – végül is nagy lendülettel hátrafordult az ülésén, s mivel éppen én álltam mögötte, rám nézett. Tizenkilenc éves kamasz voltam, sapka nélkül, csúnya pattanásokkal teli, alacsony homlokom fölött fekete, nem túlságosan tiszta, európai divatú kefefrizura díszelgett. Halk, szinte oktató hangon szólt rám. „Hé, öcskös, nem hallod, hogy vidd arrább a segged?” Azt hiszem, ez az „öcskös” borított ki. Eszem ágában se jutott kicsit közelebb hajolni hozzá – hogy legalább olyan diszkréten, olyan de bon goút folytassam a társalgást, ahogy ő elkezdte –, hanem jó hangosan, franciául közöltem vele, hogy neveletlen, ostoba, pöffeszkedő hülye, s hogy el se tudja képzelni, mennyire utálom. Azzal büszkén bevonultam a kocsi belsejébe.

De még rosszabb is lett a helyzet. Egy délután, körülbelül egy hét múlva, mikor kiléptem a Ritz Hotelből, ahol Bobby meg én bizonytalan időre megszálltunk, olyan érzésem támadt, mintha valamennyi New York-i buszból kiszedték volna az üléseket, kirakták volna az utcára, s a székek körül teljes iramban folyna egy óriási zenés kiszorító. Talán még hajlandó is lettem volna beszállni a játékba, ha a manhattani egyházközség külön diszpenzációval garantálja, hogy a többi játékos egytől egyig tisztelettudóan állva marad, amíg én helyet nem foglalok. Mikor kiderült, hogy ilyesmire semmi remény, erélyesebb lépésre szántam el magam. Fohászkodni kezdtem, hogy tűnjön el a városból mindenki, adassék meg nekem, hogy egyedül lehessek – e-gy-e-d-ü-l-; s lévén pontosan ez az az ima, amely New Yorkban ritkán kallódik el vagy érkezik meg késve a címzetthez, abban a szempillantásban tömény magánnyá változott minden, amihez csak hozzá értem. A délelőttöket meg a kora délutáni órákat – legalábbis testben – egy képzőművészeti iskolában töltöttem a Negyvennyolcadik utca és a Lexington Avenue sarkán. Halálosan utáltam a dolgot. (A Párizsból való elutazásunk előtti héten három első díjat nyertem a Freiburg Képtárban rendezett Országos Ifjúsági Kiállításon. Miközben átkeltünk Amerikába, egész úton a kabinunk falitükrében nézegettem magam, mert úgy vettem észre, hogy külsőleg nyugtalanítóan hasonlítok El Grecóra.) A késő délutáni órákat hetenként háromszor egy fogorvos székében töltöttem; rövid néhány hónap alatt nyolc fogamat húzták ki, köztük három elülsőt is. A hét két másik napján rendszerint a képtárakban kóboroltam a délutáni órákban, főleg az Ötvenhetedik utcában, s fitymálva nézegettem az amerikai új generáció műveit. Esténként általában olvasni szoktam. Megvettem a Harvard Klasszikusok teljes sorozatát – főleg azért, mert Bobby kijelentette, hogy a könyvek nem férnek el a lakosztályunkban –, és szinte perverz mohósággal végigolvastam mind az ötven kötetet. S szinte majdnem minden éjszaka felállítottam festőállványomat a két ágy közt, a hálószobában, amelyet kénytelen voltam megosztani Bobbyval, és festettem. 1939-es naptáram szerint egyetlen hónap alatt tizennyolc olajfestményt készítettem. Egyáltalán nem érdektelen, hogy a tizennyolc közül tizenhét önarckép volt. Néha azonban – nyilván mikor múzsán szeszélyeskedett – festés helyett karikatúrákat rajzoltam. Az egyik még most is megvan. Egy férfi barlangszerű, tátott szája látható rajta: a fogorvosa kezeli. A férfi nyelve egy közönséges százdolláros bankjegy, s a fogorvos éppen azt mondja neki szomorúan, franciául: „Azt hittem, a zápfoga megmenthető, de tartok tőle, hogy a nyelvét ki kell húzni.” Kedvenc karikatúrám volt.

Bobby meg én körülbelül olyan összeillő szobatársak voltunk, amilyen – mondjuk – egy rendkívül elnéző harvardi utolsó éves meg egy rendkívül pimasz cambridge-i gólya lehet. S ahogy múltak a hetek, és lassanként rájöttünk, hogy mindketten ugyanabba a halott asszonyba vagyunk szerelmesek, végleg reménytelenné vált a helyzet. A felfedezés nyomán valamiféle kísérteties kis „csak-ön-után-uram” viszony alakult ki köztünk. Már ott tartottunk, hogy ha egymásba botlottunk a fürdőszoba küszöbén, kezdtünk vidáman egymásra vigyorogni.

1939 májusában, körülbelül tíz hónappal az után, hogy Bobby meg én bevonultunk a Ritzbe, egy quebeci újságban (annak a tizenhat francia nyelvű újságnak és folyóiratnak egyikében, amelyre költséget nem kímélve előfizettem) felfedeztem egy negyedhasábos hirdetést, amelyet egy montreali képzőművészeti levelező iskola igazgatósága tett közzé. A hirdetés felhívta a megfelelő képesítéssel rendelkező tanárokat – még azt is hozzátéve, hogy nem tudja elég fortement felhívni őket –, hogy sürgősen kérjék Kanada legújabb, leghaladóbb képzőművészeti levelező iskolájában való alkalmaztatásukat. Az igazgatóság kikötötte, hogy a tanári állásra pályázóknak folyékonyan kell tudniuk franciául és angolul, s hogy csak szolid, feddhetetlen jellemű egyének pályázhatnak. A Les Amis Des Vieux Maîtres nyári tanfolyama hivatalos megnyitásának napját június tizedikében jelölte meg a hirdetés. A pályázók küldjék el megtekintés céljából néhány művüket, amely mind a művészi, mind a reklámrajz területén való jártasságukat bizonyítja, Monsieur I. Yoshoto directeur-nek, a Tokiói Császári Képzőművészeti Akadémia volt tagjának.

Mivel szinte elviselhetetlenül erőt vett rajtam az érzés, hogy a munkakör betöltésére alkalmas vagyok, azonnal elő is vettem Bobby ágya alól kis táskagépét, és hosszú, terjengős levelet írtam – franciául – M. Yoshotónak: hogy elkészülhessek vele, valamennyi délelőtti órámat kénytelen voltam elbliccelni a Lexington Avenue-n levő képzőművészeti iskolában. Az első bekezdés majdnem három oldalra terjedt, s csupa hanta volt. Az írtam benne, hogy huszonkilenc éves vagyok, és Honoré Daumier unokaöccse. Meg azt, hogy csak nemrég, feleségem halála után hagytam el dél-franciaországi kis birtokomat s jöttem át Amerikába, ahol – hangsúlyoztam, hogy csak átmenetileg – egyik beteg rokonomnál lakom. Közöltem, hogy kisgyerekkorom óta festek, s csak Pablo Picassónak, szüleim egyik legrégibb és legkedvesebb barátjának tanácsára hallgatva nem rendeztem még műveimből kiállítást. De máris sok olaj– és vízfestményem díszíti a legelőkelőbb – és egyáltalán nem nouveau riche – párizsi családok otthonának falait, és képeim korunk néhány igen félelmetes műkritikusának figyelmét magukra vonták. Feleségem korai, tragikus halála után, amelyet ulcération cancéreuse okozott, a legkomolyabban foglalkoztam a gondolattal, hogy soha többé nem veszek ecsetet a kezembe. Az utóbbi időben azonban olyan anyagi veszteségek értek, hogy kénytelen voltam ezt a fölöttébb komoly résolution-omat megváltoztatni. Kijelentettem, hogy rendkívül nagy megtiszteltetésnek fogom érezni, ha megtekintés céljából elküldhetem néhány művemet a Les Amis Des Vieux Maîtres-be, mihelyt párizsi ügynököm, akinek természetesen trés pressé írok, utánam küldi őket. Maradok tisztelettel Jean de Daumier-Smith.

Az álnév kiválasztása majdnem annyi időmbe került, mint az egész levél megírása.

Átlátszó selyempapírra írtam a levelet, de a Ritz Hotel borítékjába dugtam. Miután ráragasztottam egy expressz bélyeget, amelyet Bobby felső fiókjában találtam, levittem a levelet a szálló halljába, és postára adtam. Közben megálltam a postatisztviselő asztalánál (aki szemmel láthatólag ki nem állhatott), és alarmíroztam, hogy de Daumier-Smith névre levelem fog érkezni. Aztán fél három körül besurrantam a Negyvennyolcadik utcában lévő képzőművészeti iskola anatómiaórájára, amely már háromnegyed kettőkor megkezdődött. Ez volt az első eset, amikor úgy éreztem, hogy évfolyamtársaim aránylag elviselhetők.

A következő négy napon minden szabad időmet, sőt a napnak néhány olyan óráját is felhasználva, amellyel nem rendelkezhettem volna egészen szabadon, készítettem körülbelül egy tucatnyi – ha nem több –, véleményem szerint tipikusan amerikai üzleti hirdetést. Elsősorban vízfestékkel dolgoztam, de – hadd lássák, hogy ehhez is értek – néhány vonalas rajzot is készítettem. Rajzoltam premierre induló estélyi ruhás figurákat, amint éppen kilépnek a limuzinból – karcsú, magas, rendkívül elegáns párok voltak, akiket az élet szemmel láthatólag sohasem sebzett meg – talán nem is volt sebezhető pontjuk. Rajzoltam türkizkék úszómedencék körül fehér asztaloknál üldögélő, napbarnított, fehér szmokingos ifjú óriásokat, amint meglehetősen jó hangulatban koccintgatnak valamilyen olcsó, de tüntetően újdivatú szódás whiskyvel. Rajzoltam pirospozsgás, plakátszerű gyerekeket, akik amúgy is majd kicsattantak az egészségtől és az életörömtől, de azért – jól nevelt gyerekekhez illően – maguk elé tartják üres csészéjüket és még kérnek egy kis reggelit. Rajzoltam kacagó, begyes lányokat, akik gondtalanul vízisíznek a világban, mivel védve vannak az afféle nemzeti csapások ellen, mint az ínyvérzés, szeplő, ápolatlan haj vagy az előnytelen és hibás életbiztosítás. Rajzoltam háziasszonyokat, akiknek – mindaddig, míg nem jutottak hozzá a megfelelő szappanpehelyhez – kócos volt a hajuk, rossz a testtartásuk, gyermekeik halálra idegesítették őket, férjük elhidegült tőlük, s vörös (de finom vonalú) kezükkel rendetlen (de hatalmas) konyhákban kellett szorgoskodniuk.

Mikor a reklámrajzokkal elkészültem, azonnal feladtam őket M. Yoshoto címére, vagy féltucatnyi nem reklám jellegű festményemmel együtt, amelyet még Franciaországból hoztam magammal. A küldeményhez mellékeltem egy véleményem szerint kurta kis levélkét is, amelyben éppen csak hogy elkezdtem fölvázolni egy nagyon emberi kis történetet arról, hogyan jutottam el, teljesen magányosan és a legkülönbözőbb sorscsapásoktól sújtva, de a legtisztább romantikus hagyományok szerint, hivatásom hűvös, hófödte, elszigetelt csúcsaira.

A következő néhány nap borzasztóan feszült várakozásban telt el, de egy hét se kellett hozzá, s máris megérkezett M. Yoshoto válaszlevele, amelyben értesített, hogy hajlandó tanárként alkalmazni a Les Amis Des Vieux Maîtres-ben. A levél angolul volt írva, noha én előzőleg franciául írtam. (Később arra következtettem, hogy M.Yoshoto, aki angolul nem tudott, csak franciául, a levél megírását valamilyen okból Mme Yoshotóra bízta, aki úgy-ahogy tudott angolul.) M. Yoshoto közölte, hogy valószínűleg a nyári tanfolyam lesz az év leglátogatottabb tanfolyama, s csak június 24-én kezdődik. Ezek szerint, hangsúlyozta, majdnem öt hetem van rá, hogy függő ügyeimet elintézzem. Azokkal a csapásokkal kapcsolatban, amelyek az utóbbi időben érzelmi és pénzügyi vonatkozásban értek, őszinte és határtalan együttérzéséről biztosított. Kifejezte azt a reményét, hogy már június 23-án, azaz vasárnap jelentkezni tudok a Les Amis Des Vieux Maîres-ben, amikor is alkalmam lesz tájékozódni munkakörömről és „tartós barátságot” kötni a tanári kar többi tagjával (a tanári kar, mint később megtudtam, rajtam kívül mindössze két tagból állt, személy szerint M. Xoshotóból és Mme Yoshotóból). Mélységesen sajnálta, hogy az iskola irányelvei nem teszik lehetővé az útiköltség előlegezését az új tanárok számára. A kezdő fizetés heti huszonnyolc dollár – ami, mint M. Yoshoto maga is megállapította, nem valami nagy összeg, mivel azonban emellett még lakás és koszt is jár, s mivel úgy érzi, hogy bennem igazi hivatástudat él, annak a reményének adott kifejezést, hogy mindez nem szegi kedvemet. Távirati válaszomat, hogy az állást elfogadom, türelmetlenül, megérkezésemet pedig a legnagyobb örömmel várja, s marad őszinte tisztelettel új barátom és munkaadóm, I. Yoshoto, a Tokiói Császári Képzőművészeti Akadémia volt tagja.

A távirat, amelyben közöltem, hogy az állást elfogadom, öt percen belül elment. Izgatottságomban, vagy talán mert bűntudatot éreztem, hogy Bobby telefonján adom fel a táviratot, szokásomtól eltérően szántszándékkal megfékeztem bőbeszédűségemet, s tíz szóban fogalmaztam meg a választ.

Aznap este hétkor, amikor lementem az Ovális Terembe, ahol együtt szoktunk vacsorázni Bobbyval, bosszankodva láttam, hogy vendéget hozott magával. Addig egyetlen szóval sem említettem, nem is céloztam rá, hogy iskolán kívül miket művelek újabban, s alig vártam, hogy a nagy újságot közölhessem vele – s ezzel alaposan elképesszem –, ha kettesben leszünk. A vendég különben egy nagyon csinos fiatal hölgy volt, még csak néhány hónapja vált el, Bobby sokat járt vele, magam is találkoztam már vele néhányszor. Alapjában véve vonzó teremtés volt, de minden igyekezetét, hogy barátságos legyen hozzám, és megpróbáljon rávenni, hogy kibújjak páncélomból, vagy legalább a sisakomat levegyem, burkolt felhívásnak értelmeztem, hogy az első adandó alkalommal – vagyis mihelyt Bobbyt, aki kétségtelenül öreg volt hozzá, faképnél hagyhatja – feküdjem le vele. A vacsora alatt ellenséges és szűkszavú voltam. Végül, mikor már a feketénél tartottunk, röviden vázoltam új nyári tervemet. Mikor elhallgattam, Bobby néhány egészen értelmes kérdést tett fel. Hidegen, nagyon kurtán válaszoltam rájuk, mivel úgy éreztem, hogy az adott helyzetben én vagyok a princ.

– Hát ez igazán nagyon érdekes! – állapította meg Bobby vendége, s leplezetlen szemérmetlenséggel máris azt várta, hogy az asztal alatt odacsúsztassam neki montreali címemet.

– Azt hittem, velem jössz Rhode Islandbe – mondta Bobby.

– Ugyan drágám, ne legyen már ilyen borzasztóan ünneprontó – szólt rá Mrs. X.

– Szó sincs róla, de azért nem bántam volna, ha egy kicsit többet tudok a dologról – felelte Bobby. Én azonban esküdni mertem volna rá, hogy gondolatban máris a Rhode Islandig lefoglalt vasúti hálófülkét cseréli át olcsóbb hálóhelyre.

– Igazán mondom, ez a legaranyosabb, legcukibb dolog, amit életemben hallottam – fordult felém barátságosan Mrs. X. Tekintetében csak úgy szikrázott a romlottság.

Azon a vasárnapon, amikor a montreali Windsor állomáson leszálltam a vonatról, kétsoros, nyersszínű gabardinöltöny díszelgett rajtam (szörnyen büszke voltam rá), meg sötétkék flaneling, minta nélküli sárga nyakkendő, fehér betétes barna cipő, panamakalap (Bobby ruhatárából került ki, s meglehetősen kicsi volt nekem) és vörösesbarna, mindössze háromhetes bajusz. M. Yoshoto kijött elém az állomásra. Pöttöm, legfeljebb öt láb magas emberke volt, meglehetősen piszkos vászonruhában, fekete cipőben és körös-körül felhajtott karimájú fekete nemezkalapban. Miközben kezet fogtunk, a világért se mosolyodott volna el, sőt, úgy emlékszem, még csak nem is szólt egy szót sem. Arckifejezése – ez a jelző Sax Rohmer franciára fordított Fu Mancsu-regényeiből jutott tüstént az eszembe – kifürkészhetetlen volt. Én viszont – magam se tudom, miért – fülig elvigyorodtam. Nemhogy visszafojtani nem, de abbahagyni is alig tudtam a vigyorgást.

A Windsor állomástól buszon kellett utazni néhány mérföldet az iskoláig. Nem hinném, hogy M. Yoshoto öt szónál többet szólt volna az egész úton. Én viszont, annak ellenére, vagy éppen azért, mert így hallgatott, szüntelenül fecsegtem, a lábamat keresztbe vetve egyik bokám a térdemre fektettem, s a zoknimmal itattam fel a tenyeremen kiütköző verítéket. Nemcsak azt éreztem kényszerítően szükségesnek, hogy korábbi hazugságaimat – hogy rokonságban vagyok Daumier-vel, meghalt a feleségem, s van egy kis földbirtokom Dél-Franciaországban – megismételjem, hanem azt is, hogy kiselőadást tartsak róluk. Végül, nem akarva tovább időzni ezeknél a fájdalmas emlékeknél (s csakugyan kezdtek már kissé fájdalmas érzéseket kelteni bennem), nagy lendülettel új témára: szüleim legrégibb és legkedvesebb barátjára, Pablo Picassóra tértem át. Csak úgy emlegettem, hogy le pauvre Picasso. (Nem árt, ha megemlítem, hogy azért választottam éppen Picassót, mert úgy gondoltam, őt ismerik legjobban a francia festők közül Amerikában. Kanadát pedig minden további nélkül csak Amerika egyik részének tekintettem.) M. Yoshoto épülésére elmeséltem – a bukott óriás iránt őszinte részvét tetszetős látszatát igyekezve kelteni –, hányszor tettem fel a kérdést: „M. Picasso, ou allez vous?” –, s hogy a mester, válaszul erre a mindent átfogó kérdésre, sose mulasztotta el, hogy lassan, ólomsúlyú léptekkel végigsétáljon műtermén, hosszan elnézze Les Saltimbanques című művének egy kis reprodukcióját, és elmerengjen eljátszott hajdani dicsőségén. Picassóval mindig az volt a baj, magyaráztam M. Yoshotónak, mikor leszálltunk a buszról, hogy soha nem hallgatott senkire, még legbensőbb barátaira sem.

A Les Amis Des Vieux Maîtres 1939-ben egy keskeny, nagyon szegényes külsejű, kétemeletes épület – valójában egy bérház – első emeletét foglalta el, Montreal legkevésbé vonzó negyedében, Verdunben. Az iskola közvetlenül egy ortopédszaküzlet fölött volt. A tulajdonképpeni Les Amis Des Vieux Maîtres csupán egyetlen tágas helyiségből és egy parányi, retesz nélküli latrinából állt. Mindazonáltal csodálatosan lenyűgöző hatást gyakorolt rám, amikor beléptem. És teljes joggal. A „tanári szoba” falai tele voltak aggatva egy csomó bekeretezett képpel – egytől egyik vízfestmény volt –, M. Yoshoto festette őket. Álmomban néha még most is megjelenik előttem egy rendkívül halványkék égen röpülő fehér lúd, a madár tollazatán pedig – és ez az egyik legmerészebb és legtökéletesebb festői bravúr, amelyet valaha is láttam – ott csillog az ég kéksége, illetőleg az ég kékségének étosza. A kép pontosan Mme Yoshoto íróasztala fölött függött. Ettől volt olyan impozáns a terem – ettől és még egy-két majdnem ugyanilyen tökéletes festménytől.

Mme. Yoshoto, gyönyörű, fekete és cseresznyepiros selyemkimonóban, éppen a padlót söpörte egy rövid nyelű söprűvel, amikor M. Yoshoto meg én beléptünk a tanári szobába. Őszülő asszony volt, férjénél legalább egy fejjel magasabb, vonásai inkább maláji, mint japán nőre emlékeztettek. Abbahagyta a söprögetést, elénk jött, és M. Yoshoto röviden bemutatott bennünket egymásnak. Az asszonyt éppolyan kifürkészhetetlennek találtam, mint M. Yoshotót, sőt talán még kifürkészhetetlenebbnek. Aztán M. Yoshoto felajánlotta, hogy felvezet a szobámba, amelyből, mint mondotta (franciául), csak nemrég költözött el a fia, aki Brit Columbiába ment dolgozni, egy farmra. (Miután a buszon teljes némaságba burkolózott, örültem, hogy végre egyfolytában ennyit beszél, s igen lelkesen hallgattam.) Mentegetőzni kezdett, amiért fia szobájában egyetlen szék sincs – csak párnák hevernek a padlón –, én azonban sietve meggyőztem róla, hogy ez számomra valóságos mennyei ajándék. (Sőt, úgy rémlik, azt is mondtam, hogy ki nem állhatom a székeket. Olyan izgatott voltam, hogy ha azt adja tudtomra, hogy fia szobáját éjjel-nappal lábnyi magas víz borítja, talán még rikoltok is egyet örömömben. Valószínűleg azt állítottam volna, hogy valami ritkán előforduló lábbetegségben szenvedek, amelynek egyedüli gyógymódja, ha mindennap nyolc óra hosszat vízben áztatom a lábam.) Aztán egy nyikorgó falépcsőn felvezetett a szobámba. Közben, nem minden célzatosság nélkül, elmeséltem neki, hogy sokat foglalkoztam a buddhizmussal. Később tudtam meg, hogy ő is meg Mme Yoshoto is presbiteriánusok.

Késő éjszaka – még ébren feküdtem az ágyban, mert Mme Yoshoto japáni-maláji módra készített vacsorája még mindig en masse járkált föl-alá a gyomromban, mint valami lift – a fal túloldalán, de pontosan mellettem, valamelyik Yoshoto nyöszörögni kezdett álmában. Magas, vékony, fájdalmas nyöszörgés volt, mintha nem is felnőtt, hanem valami szerencsétlen, csenevész gyermek vagy torz kis állat torkából szakadt volna ki. (Ez a produkció minden éjjel rendszeresen megismétlődött. Sose tudtam meg, hogy a Yoshotók közül melyik nyöszörgött, se azt, hogy miért.) Mikor már egyszerűen nem bírtam fekvő helyzetben tovább hallgatni, fölkeltem, bebújtam a papucsomba, átmentem a sötétben a szoba túlsó sarkába, és leültem a padlóra, az egyik párnára. Vagy két óra hosszat ültem ott keresztbe tett lábbal és cigarettáztam. A cigarettákat a papucsom rüsztjén nyomtam el, és a csikkeket a pizsamám felső zsebébe dugtam. (A Yoshotók nem dohányoztak, egyetlen hamutartó sem akadt az egész házban.) Hajnali öt körül tudtam csak elaludni.

Fél hétkor M. Yoshoto kopogtatott az ajtómon, és közölte, hogy háromnegyed hétkor reggelizünk. Megkérdezte, csak úgy az ajtón keresztül, hogy jól aludtam-e, s én azt mondtam rá: „Oui!” Aztán felöltöztem – a kék öltönyöm vettem fel, mert úgy gondoltam, hogy az évnyitó napján ez illik egy tanárhoz, meg azt a piros Sulka nyakkendőt, amit még anyámtól kaptam –, és anélkül, hogy megmosakodtam volna, gyorsan átmentem Yoshotóék konyhájába. Mme Yoshoto a tűzhelynél foglalatoskodott, halat sütött reggelire. M. Yoshoto, trikóban és nadrágban, a konyhaasztalnál ült, és egy japán újságot olvasott. Közömbös biccentéssel üdvözölt. Kifürkészhetetlenebbek már nem is lehettek volna. Néhány pillanat múlva előttem állt egy tányéron valami halféleség, körülötte kevéske, éppen csak hogy észrevehető sűrű mártással. Mme Yoshoto megkérdezte ugyan, angolul – meglepően bájos kiejtéssel beszélt –, hogy nem óhajtok-e inkább egy tojást, de én azt mondtam, hogy „Non, neon, madame – merci!” Azt állítottam, hogy sose szoktam tojást enni. M. Yoshoto nekitámasztotta az újságot a vizespoharamnak, s mind a hárman némán enni kezdtünk; azaz hogy ők némán ettek, én meg némán, módszeresen nyeltem.

Reggeli után már nem is hagytuk el a konyhát. M. Yoshoto fölvett egy gallér nélküli inget, Mme Yoshoto pedig levetette a kötényét, s hármasban, libasorban, meglehetősen komikusan, lemasíroztunk a tanári szobába. M. Yoshoto széles íróasztalán, rendetlenül egymásra dobálva, legalább egy tucatnyi fölbontatlan, tömött, barna csomagolópapírból készült hatalmas boríték hevert. Az én szememben úgy festettek, mintha frissen fésült és lenyalt kisiskolások lettek volna. M. Yoshoto az íróasztalomra mutatott – a másik kettőtől elszigetelve, a terem túlsó végében állt –, és felkért, hogy foglaljak helyet. Aztán Mme Yoshoto segédletével felbontott néhány borítékot. Úgy látszik valamiféle rendszer szerint végigvizsgálták a borítékok tartalmát, s közben néha – japánul – tárgyaltak is egymással, én meg ezalatt a terem másik végében ültem, kék öltönyömben és a Sulka nyakkendővel, igyekeztem szolgálatkész és türelmes képet vágni, s egyáltalában úgy viselkedni, mint aki nélkülözhetetlen az iskola szervezetében. Belső zsebemből kivettem egy marékra való puha rajzceruzát, amit New Yorkból hoztam magammal, s amilyen csöndesen csak tudtam, kiraktam őket magam elé az asztalra. M. Yoshoto egyszer – nem tudom, miért – felém pillantott, mire én rendkívül megnyerő mosolyt villantottam rá. Aztán a két Yoshoto, anélkül, hogy hozzám csak egy szót is szólt vagy akár csak felém pillantott volna, egyszerre csak leült, mind a kettő a maga asztalához, és munkához látott. Ez fél nyolc körül történt.

Kilenc óra tájban M. Yoshoto levette szemüvegét, felállt, és egy csomó papírral a kezében átslattyogott az íróasztalomhoz. A közben eltelt másfél óra alatt a szó szoros értelmében nem csináltam semmit, legfeljebb azt igyekeztem megakadályozni, hogy a gyomrom hallhatóan korogjon. Mikor M. Yoshoto a közelembe ért, gyorsan fölálltam, és kicsit meggörnyedtem, hogy tűnjek olyan tiszteletlenül magasnak mellette. M. Yoshoto átadta a magával hozott papírcsomót, és megkért, hogy legyek szíves a rájuk írt utasításokat franciáról angolra fordítani. „Oui, monsieur!” – feleltem. Yoshoto kicsit meghajolt, és visszaslattyogott íróasztalához. Én meg az asztal szélére toltam maréknyi puha rajzceruzámat, elővettem a töltőtollam, és – fölöttébb lesújtva – munkához láttam.

Mint a legtöbb igazi művész, M. Yoshoto sem tanította semmivel sem jobban a rajzot, mint egy középszerű művész tanította volna, akinek van némi tehetsége a tanításhoz. Praktikus „ráfektető” módszerével – ami alatt azt kell érteni, hogy a maga átlátszó papírra készített rajzait ráhelyezte a növendékek rajzaira –, meg a rajzok hátlapjára írt megjegyzéseivel kétségkívül meg tudott tanítani egy elfogadható képességekkel rendelkező növendéket arra, hogyan kell egy disznót meg disznóólat úgy lerajzolni, hogy rá lehessen ismerni, sőt akár arra is, hogy a disznó meg a disznóól mutatós is legyen. De ha agyonütik se tudott volna megtanítani rá senkit, hogyan kell egy disznót meg disznóólat úgy lerajzolni, hogy az csakugyan szép legyen (márpedig tehetségesebb tanítványai természetesen éppen arra vágytak a legsóvárabban, hogy ezt a kis technikai fogást tanítsa meg nekik levelezés útján). Hozzá kell tennem, hogy nem azért, mintha akarva vagy akaratlanul fukarkodott volna a tehetségével, nem akarta volna fölöslegesen elpazarolni: egyszerűen nem volt képes másnak átadni. Számomra ebben a könyörtelen igazságban nem volt semmi meglepő, nem is tört le különösebben. De azért volt benne valami nyomasztó; tudva, hogy mégiscsak egy rajziskolában csücsülök, s déltájban bizony már nagyon kellett vigyáznom, nehogy izzadt tenyeremmel elmázoljam a lefordított szövegeket. S hogy még nyomasztóbb legyen a dolog, M. Yoshoto írását alig lehetett elolvasni. Mire dél lett, mindenesetre elment tőle a kedvem, hogy a Yoshotókkal ebédeljek. Azt mondtam, hogy a postára kell mennem. Aztán szinte futva siettem le a lépcsőn, ki az utcára, és gyors léptekkel, de teljesen céltalanul elindultam az ismeretlen, nyomorúságos utcák labirintusában. Mikor egy falatozóhoz értem, bementem, bekaptam négy pár virslit, és felhajtottam három csésze zaccos feketét.

Útban visszafelé a Les Amis Des Vieux Maîtres-be, elkezdtem tűnődni – először csak szokott félénkségem vett rajtam erőt, amelyet már megtanultam többé-kevésbé leküzdeni, de aztán határozottan pánikba estem –, nincs-e valami személyemmel kapcsolatos oka, hogy M. Yoshoto a délelőtt folyamán kizárólag csak fordítónak használt. Hátha az öreg Fu Mancsu kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy – egyéb, ugyancsak megtévesztésnek szánt kellékekről nem is beszélve – bajszom egy tizenkilenc éves fiú bajusza? Még gondolni is szinte elviselhetetlen volt erre a lehetőségre. Lassanként igazságérzetemet is kikezdte a dolog. Engem – egy olyan embert, aki három első díjat nyert és bizalmas barátja Picassónak (mert már magam is kezdtem elhinni, hogy tényleg az vagyok) – csak fordítónak használnak! Kezdtem úgy érezni, hogy a büntetés nem áll arányban az elkövetett bűnnel. S különben is: a bajuszom, akármilyen gyér is, valóban igazi, nem masztiksszal van fölragasztva. Önmagam megnyugtatására meg is tapogattam, miközben az iskola felé siettem. De minél többet töprengtem a dolgon, annál gyorsabban lépkedtem, s végül már majdnem rohantam, mintha attól tartottam volna, hogy bármelyik pillanatban megkövezhetnek.

Noha körülbelül csak negyvenpercnyi ebédidőt engedélyeztem magamnak, mire visszaértem, a két Yoshoto már az asztala mellett ült és dolgozott. Föl se néztek, s más módon se jelezték, hogy tudomást vettek megérkezésemről. Átizzadva, kifulladva mentem keresztül a termen, és leültem asztalomhoz. Legalább tizenöt-húsz percig ültem ott mereven, s mindenféle újonnan kitalált Picasso-anekdota fordult meg az agyamban, arra az esetre, ha M. Yoshoto hirtelen fölállna, és átjönne az asztalomhoz, hogy leleplezzen. És hirtelen csakugyan fölállt, és átjött az asztalomhoz. Én is fölálltam, hogy egy frissiben kitalált kis Picasso-sztorival fogadjam – vagy ha szükséges, védekezzem –, de mire az asztalomhoz ért, iszonyú rémületemre lőttek a mesének. Gyorsan felhasználtam hát a pillanatot, hogy kifejezzem bámulatomat a Mme. Yoshoto asztala fölött függő, repülő ludat ábrázoló festménnyel kapcsolatban. Féktelenül ömlengve dicsértem egy darabig. Kijelentettem, hogy ismerek valakit Párizsban – egy nagyon gazdag, béna embert –, aki minden pénzt hajlandó volna megadni M. Yoshotónak a képért. Amennyiben M. Yoshotót érdekli az ügy, mondtam, azonnal érintkezésbe léphetek az illetővel. De M. Yoshoto válasza – szerencsére – az volt, hogy a kép az unokafivéréé, aki jelenleg rokoni látogatáson van Japánban. Aztán, mielőtt még kifejezhettem volna sajnálkozásomat, felkért – és közben M. Daumier-Smithnek szólított! –, hogy legyek szíves néhány beküldött rajzot korrigálni. Átment az asztalához, három hatalmas, tömött borítékkal tért vissza és letette őket az asztalomra. Aztán, miközben én csak álltam zavartan, szünet nélkül bólogatva és zsebre vágott rajzceruzáimat keresgélve, elmagyarázta az iskola oktatási módszerét (jobban mondva nem létező oktatási módszerét). Miután visszament az asztalához, jó néhány percbe került, míg sikerült összeszednem magam.

Mind a három rám kiosztott növendék angol anyanyelvű volt. Az első, egy huszonhárom éves torontói háziasszony, azt írta, hogy Bambi Kramer a művészneve, és arra kérte az iskolát, hogy a postáját is erre a névre küldjék. A Les Amis Des Vieux Maîtres valamennyi új tanítványának ki kellett töltenie egy kérdőívet, és fényképet is kellett hozzá mellékelnie. Miss Kramer egy nyolcszor tízes, csábos felvételt küldött: bokapereccel, pánt nélküli fürdőruhában, fehér vászon matrózsapkában fényképeztette le magát. A kérdőívre azt írta, hogy kedvenc festője Rembrandt és Walt Disney. Reméli, írta, hogy egyszer még lepipálhatja őket. Rajzai szinte csak úgy mellékesen voltak a fényképhez csíptetve. Mindegyik nagyon elragadó volt. Az egyik egyenesen felejthetetlen. Ez a felejthetetlen kép egy rikító színekkel pingált vízfestmény volt, a következő felirattal: „Bocsásd meg az ő vétkeiket!” A képen három kisfiú horgászott valami vízféleségben, s egyikük kabátja egy „Horgászni tilos!” feliratú táblára volt akasztva. A legnagyobb fiúnak, aki az előtérben állt, egyik lába mintha angolkóros, a másik meg elefantiázisos lett volna – Miss Kramer kétségtelenül szántszándékkal alkalmazta ezt a fogást, így akarván érzékeltetni, hogy a fiú szétvetett lábbal, kicsit félrefordulva áll.

Második növendékem egy R. Howard Ridgefield nevű ötvenhat éves „társasági fényképész” volt, Ontario államban, Windsorban lakott. Azt írta, hogy a felesége üldözi évek óta, hogy változtasson szakmát, s térjen át a festészetre. Kedvenc festői Rembrandt, Sargent és „Cicián” voltak ugyan, de – alapos megfontolás eredményeként – hozzátette, hogy nem az általuk kitaposott ösvényen kíván haladni. A festészetnek, írta, sokkal inkább a szatirikus oldala érdekli, mint a művészi. Hogy hitvallását alátámassza, egész csomó eredeti rajzot és olajfestményt küldött. Egyik festménye – ezt tartom főművének – még most, évek múltán is olyan elevenen él emlékezetemben, mint például a „Drága Suzy” vagy a „Hadd hívjalak kedvesemnek” című sláger. A kép egy vállon alul érő szőke hajjal és tőgyszerű keblekkel rendelkező szűz leány megszokott, hétköznapi tragédiáját szatirizálta, amint a pap bűnösen bántalmazza a templomban, az oltár tövében. A két alak ruházatának grafikai megoldása elképesztő volt. Őszintén szólva engem sokkal kevésbé döbbentett meg a kép „szatirikus” mondanivalója, mint a belefektetett szakmai felkészültség. Ha nem tudtam volna, hogy két növendékem sok száz mérföldre lakik egymástól, esküdni mertem volna rá, hogy Ridgefield – persze, csak szakmai szempontból – Bambi Kramertől tanult egyet s mást.

Tizenkilenc éves koromban, néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve, legelőször mindig a nevetőizmaim bénultak meg részben vagy egészben, ha kritikus helyzetbe kerültem. Ridgefield és Miss Kramer sok mindent kiváltott belőlem, csak éppen szórakozni nem tudtam rajtuk. Miközben átnéztem borítékjaik tartalmát, háromszor-négyszer is elfogott a kísértés, hogy felugorjak, és óvást emeljek M. Yoshotónál. Csak azt nem láttam világosan, milyen formában fogalmazhatnám meg a dolgot. Úgy rémlik, már-már attól féltem, hogy egyszerűen odamegyek az íróasztalához, és ráripakodom: „Anyám meghalt, és most kénytelen vagyok együtt lakni elbűvölő férjével, ráadásul New Yorkban senki sem beszél franciául, és ön fiának a szobájában egyetlen szék sincs. Hogyan kívánhatja hát tőlem, hogy ezt a két őrültet megtanítsam rajzolni?” De végül is – elég alapos gyakorlatom lévén a csüggedt, kétségbeesett hangulatban való üldögélésben – sikerült aránylag könnyen uralkodnom magamon. Felbontottam a harmadik borítékot.

Harmadik növendékem egy apáca volt, Irma nővérnek hívták, és „háztartástant meg rajzot” tanított Toronto közelében, a Szent József-rend egyik zárdájának elemi iskolájában. Őszintén szólva igazán nem is tudom, mivel kezdjem beszámolómat ennek a borítéknak a tartalmáról. Talán azt említem meg először, hogy Irma nővér maga helyett – minden magyarázat nélkül – a zárdáról küldött fényképet. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy a kérdőíven üresen hagyta azt a rovatot, ahová a növendékek életkorát kellett beírni. Különben olyan gondosan töltötte ki a kérdőívet, ahogy tán semmiféle kérdőívet se érdemes kitölteni e földi életben. Michigan államban, Detroitban született és nevelkedett, édesapja „meós volt a Ford autógyárban”. A középiskolának csak az első osztályát végezte el. Rajzoktatásban sohase részesült. Tanítani csak azért tanít, írta, mert X. Y. nővér elhalálozott, és Zimmermann atya (ez a név azért ragadta meg különösen a figyelmemet, mert így hívták azt a fogorvost is, aki nyolc fogamat kihúzta) –, Zimmermann atya őt bízta meg, hogy lássa el az illető óráit. „Háztartástan-óráimon harmincnégy, rajzóráimon tizennyolc aranyos kiscica ül”, tette hozzá. A Kedvenc időtöltése rovatba azt írta, hogy hőn szereti az Urat meg az Úr Igéjét, és szeret „faleveleket is gyűjteni, de csak ha már lehullottak a földre”. Kedves festője Douglas Bunting volt. (Be kell vallanom, hogy évekig hiába nyomoztam utána.) Elpanaszolta, hogy az aranyos kiscicák folyton csak „olyan embereket szeretnének rajzolni, akik szaladgálnak, pedig éppen ez az, ami borzasztó nehezen megy nekem”. Nagyon szorgalmasan fog dolgozni, írta, hogy jobban megtanuljon rajzolni, s annak a reményének adott kifejezést, hogy nem leszünk nagyon türelmetlenek vele szemben.

A borítékban összesen csak hat műve volt. (Egyiket sem írta alá – ami persze nem valami nagy jelentőségű dolog, de számomra akkor mérhetetlen felüdülést jelentett. Bambi Kramer és Ridgefield valamennyi képén ott szerepelt az aláírásuk vagy – s ez valahogy még dühítőbb volt – a nevük kezdőbetűje.) Tizenhárom év után nemcsak hogy pontosan emlékszem Irma nővérnek mind a hat művére, de négyre közülük kicsit túlságosan is pontosan emlékszem, s – néha úgy érzem – ez zavarja meg lelki egyensúlyom. Legjobb képe egy akvarell volt, barna papíron. (Barna papírra, különösen ha csomagolópapír, nagyon jó, mondhatnám élvezet festeni. Sok gyakorlott művész is szokta alkalmazni, amikor nem valami grandiózus művet akar alkotni.) A festmény, kis méretei ellenére (körülbelül tízszer tizenkét hüvelykes lehetett), igen aprólékos részletességgel ábrázolta Krisztus sírba tételét Arimateai József kertjében. Krisztus testét jobboldalt, a kép előterében, két férfi – valószínűleg József két szolgája – cipelte a sír felé, elég ügyetlenül. Közvetlenül mögöttük lépkedett Arimateai József, a helyzethez képest talán kissé túlságosan is kihúzta magát. Józsefet tiszteletteljes távolságban követték a galileai nők, elvegyülve a – valószínűleg hívatlan – gyászolók, nézők és gyermekek tarka tömegében, akik közt legalább három virgonc kutya is ugrándozott tiszteletlenül. Én az előtérben balra, arccal a néző felé álló nőt tartottam a kép főfigurájának. Feje fölé emelt jobbjával kétségbeesetten integetett valakinek – a gyerekének, a férjének vagy talán a nézőnek –, hogy hagyjon abba mindent és rohanjon gyorsan oda. A sokaság élén két nőnek glória lebegett a feje fölött. Mivel nem volt kéznél Bibliám, csak halványan sejtettem, kik lehetnek. Mária Magdolnára azonban rögtön ráismertem. Legalábbis biztosra vettem, hogy ő az. Az előtérben, középen, a sokaságtól feltűnően elkülönülve lépkedett, karja ernyedten csüngött le oldalán. Nem viselt, hogy úgy mondjam, özvegyi fátyolt – az igazság az, hogy egyáltalán semmiféle külső jel nem árulkodott a Megboldogulttal való egykori, irigylésre méltó kapcsolatáról. Arca, akárcsak a képen látható többi figuráé, olcsó, készen kapható testszínű festékkel készült. Kínosan szembeszökő volt, hogy ezt a színt maga Irma nővér sem találta megfelelőnek, és megpróbálta saját elgondolása és legjobb tudása szerint tompítani valahogy. Egyéb komoly hiba nem akadt a képen. Azaz csak a mindenáron gáncsoskodni akarás lelhetett volna egyéb hibát rajta. Mindent összevetve: igazi művész rendkívül tehetséges, s csak az isten tudja hány órai kemény munkával készült alkotása volt.

A kép láttán szinte az első gondolatom az volt persze, hogy Irma nővér borítékjával M. Yoshotóhoz rohanok. De megint csak nem mozdultam a helyemről. Nem kockáztathattam meg, hogy Irma nővért elvegyék tőlem. Végül is vigyázva visszadugtam a képeket a borítékba, és az asztal szélére tettem őket. Szívdobogva azt terveztem, hogy majd éjjel, saját kedvtelésemre dolgozom rajtuk. Aztán a délután hátralevő részében – sokkal nagyobb türelemmel, mint amekkorára képesnek hittem magam, sőt majdnem hogy jóakarattal – átlátszó papírt fektettem R. Howard Ridgefield néhány finomkodó, de trágár rajzára, és igyekeztem egy-két férfi és női aktot (sans nemi szervek) korrigálni.

Mikor a vacsora ideje közeledett, kigomboltam három gombot az ingemen, és Irma nővér borítékját a biztonság kedvéért keblembe rejtettem, ahol se tolvajok, se a Yoshotók nem férhetnek hozzá.

A Les Amis Des Vieux Maîtres-ben a vacsora szertartása mindig bizonyos íratlan, de szigorú szabályok szerint folyt le. Mme Yoshoto pontosan fél hatkor állt fel az asztala mellől, és indult vacsorát készíteni, M. Yoshoto meg én pedig pontosan hatkor mentünk utána, szinte libasorban. Kitérőkről sem tisztálkodási, sem egyéb nyomós okból szó sem lehetett. Aznap este azonban, Irma nővér borítékjával a keblemen, mégis olyan megkönnyebbültnek éreztem magam, mint még soha. Sőt a vacsora alatt a szokottnál is jobban sziporkáztam. Jókedvemben még egy frissiben kitalált, különleges Picasso-anekdotát is elsütöttem, noha félretehettem volna valamelyik esős napra. M. Yoshoto éppen csak hogy lejjebb eresztette egy kicsit a japán újságot, miközben meséltem, Mme Yoshotót azonban mintha érdekelte, vagy legalábbis kevésbé nem érdekelte volna a történet. Amikor befejeztem, mindenesetre megszólalt, reggel óta, amikor megkérdezte, hogy nem óhajtok-e inkább egy tojást, első ízben. Megkérdezte, hogy igazán nem szeretnék-e egy széket a szobámba. „Non, non – merci, madame” – feleltem sietve. Kijelentettem, hogy ha a párnákat ügyesen helyezem el a fal mellett, módomban van gyakorolni, egy egyenesen tartsam a hátam. Még fel is álltam, hogy megmutassam neki, milyen görnyedten tartom magam.

Vacsora után, mikor a két Yoshoto elkezdett japánul diskurálni, lehet, hogy valami izgalmas témáról, engedélyt kértem, hogy távozhassam az asztal mellől. M. Yoshoto először úgy nézett rám, mint aki nem egészen biztos benne, hogy kerültem a konyhájába, de aztán bólintott, mire gyorsan a szobámba siettem. Mikor meggyújtottam a villanyt, és bezártam magam mögött az ajtót, elővettem zsebemből a rajzceruzákat, aztán levettem a zakóm, kigomboltam az ingem, és Irma nővér borítékjával a kezemben leültem a padlóra, egy párnára. Mindent, ami kellett, kiraktam magam elé a padlóra, és majdnem hajnali négyig azzal foglalkoztam, amire véleményem szerint Irma nővérnek művészi fejlődése érdekében sürgős szüksége volt.

Először is készítettem tíz-tizenkét ceruzavázlatot. Mivel nem akartam rajzpapírért a tanári szobába lemenni, a skicceket a levélpapíromra rajzoltam, igénybe véve a lap mindkét oldalát. Mikor ez megvolt, írtam egy hosszú, szinte vég nélküli levelet.

Egész életemben gyűjtögető életmódot folytattam, mint valami különlegesen idegbajos szarka, így aztán még mindig őrzöm annak a levélnek a legutolsó vázlatát is, amelyet 1939-ben, azon a júniusi éjszakán írtam Irma nővérnek. Az egészet lemásolhatnám szó szerint, de fölösleges. A köbméternyi levélben – csakugyan akkora volt – elmagyaráztam, hol és milyen kisebb hibákat követett el főművén, főleg a színezésben. Felsoroltam néhány festékfajtát, amelyek nélkül véleményem szerint nem boldogulhat, s azt is hozzátettem, hogy körülbelül mibe kerülnek. Megkérdeztem, kicsoda Douglas Bunting, meg hogy hol találhatnám meg az illető egy-két művét. Megkérdeztem, pedig tudtam, hogy ezzel már túllövök a célon, látta-e már reprodukcióban Antonello da Mesina valamelyik festményét. Megkértem, hogy írja meg, hány éves, és hosszadalmasan biztosítottam felőle, hogy amennyiben elárulja, rajtam kívül senki más nem fogja megtudni. Azt állítottam, hogy csak azért kérem erre, mert életkora ismeretében eredményesebben tudnám tanítani. S úgyszólván egy szuszra azt is megkérdeztem tőle, szabad-e látogatókat fogadnia a zárdában.

Azt hiszem, nem árt, ha levelem utolsó néhány sorát (azaz köbdeciméterét) mégiscsak szó szerint lemásolom – úgy, ahogy írtam, megtartva a fordulatokat, írásjeleket, meg minden.

„...Mellesleg szólva, ha bírja a francia nyelvet, szeretném, ha tudatná velem, ugyanis igazán pontosan csak azon a nyelven tudom kifejezni magam, mivel ifjúságom nagyobbik részét Franciaországban, főleg Párizsban töltöttem.

Mivel úgy látom, hogy nagyon érdekli a szaladó alakok ábrázolásának technikája, mert szeretné megtanítani rá növendékeit a zárdában, mellékelten küldök néhány skiccet, magam rajzoltam őket, talán hasznukat tudja venni. Nyilván észre fogja venni, hogy a vázlatok kissé kapkodva készültek, egyáltalán nem nevezhetők tökéleteseknek, nem is valami szépek, mégis úgy gondolom, segítségére lesznek azoknak az alapvető fogásoknak elsajátításában, amelyek iránt, mint írta, érdeklődik. Sajnos, úgy látom, iskolánk igazgatójának tanítási módszerében egyáltalán nincs rendszer. Rendkívül örülök, hogy Ön már ilyen szépen előrehaladt, viszont fogalmam sincs róla, mit képzel az igazgatóm, mit kezdhetek többi tanítványommal, akik bizony nagyon kezdetleges fokon állnak, és ráadásul ostobák is, legalábbis szerintem.

Sajnos én szabadgondolkodó vagyok; mindazonáltal, talán mondanom se kell, ha távolról is, de őszinte csodálója vagyok Assisi Szent Ferencnek. Szeretném tudni, olvasta-e, mit mondott (Assisi Szent Ferenc), amikor izzó tüzes vassal ki akarták égetni az egyik szemét? Azt mondta: hogy „Tűz testvér, téged Isten gyönyörűnek, erősnek és hasznosnak teremtett; kérlek, légy hát irgalmas hozzám.” Ön több és hízelgő vonatkozásban kicsit úgy fest, ahogy Assisi Szent Ferenc beszélt, legalábbis szerintem. Mellesleg szabad megkérdeznem, hogy az előtérben álló fiatal hölgy abban a kék szerelésben vajon Mária Magdolna-e? Természetesen arra a képére gondolok, amelyikről az előbb szó volt. Ha nem ő az, szomorú csalódást jelentene számomra. De hát nem ez lenne az első csalódás életemben.

Szeretném kifejezni azt a reményemet, hogy úgy tekint, mint aki a legteljesebb mértékben a rendelkezésére állok, amíg a Les Amis Des Vieux Maîtres növendéke. Őszintén szólva, nagyon tehetségesnek tartom, és a legcsekélyebb mértékben sem lennék meglepve, ha rövid pár esztendő alatt zsenivé fejlődne. Persze nem szeretnék hamis ábrándokat kelteni Önben ebben a vonatkozásban. Ez az egyik oka annak, hogy megkérdeztem, csakugyan Mária Magdolna-e az a fiatal hölgy az előtérben abban a kék szerelésben, mert ha ez a helyzet, attól tartok, hogy bimbózó tehetségét bizonyos értelemben többre használta fel vallásos érzései kifejezésénél. Emiatt azonban semmi oka az aggodalomra, legalábbis szerintem.

Remélem, hogy levelem a legjobb egészségben találja, maradok őszinte tisztelője:

JEAN DE DAUMIER-SMITH,

a Les Amis Des Vieux Maîtres

rendes tanára.

P. S. Majdnem elfelejtettem megírni, hogy növendékeinktől azt kérjük, hogy minden második hétfőre küldjenek egy boríték rajzot az iskolába. Nem tenné meg, hogy fest néhány tájképet, és mellékeli számomra legelső küldeményéhez? Egészen spontán, erőlködés nélkül fesse meg őket. Persze nem tudom, mennyi időt engedélyeznek a zárdában, hogy saját kedvtelésére rajzoljon, de remélem, közli velem. Szeretném arra is nagyon megkérni, hogy szerezze be azokat a nélkülözhetetlen festékeket, amelyeket voltam bátor javasolni, mert szeretném, ha minél hamarabb elkezdene olajjal festeni. Ha nem haragszik érte, véleményem szerint ön túl szenvedélyes ahhoz, hogy csak vízfestékkel fessen, olajjal nem. Ezt teljesen tárgyilagosan mondtam, a világért se szeretném megbántani vele; őszintén szólva bóknak szántam. Küldje el valamennyi kéznél levő régebbi művét is, nagyon szeretném azokat is látni. Mondanom se kell, hogy türelmetlenül számlálom a napokat, amíg legközelebbi küldeménye megérkezik.

Ha nem tekinti túlzásnak a kérésemet, nagyon örülnék, ha megírná, hogy ön szerint kielégítő dolog-e apácának lenni, persze csak lelki vonatkozásban. Őszintén szólva kedvenc időtöltésem lett a különböző vallások tanulmányozása, amióta elolvastam a Harvard Klasszikusok 36., 44. és 45. kötetét; lehet, hogy Ön is ismeri őket. Különösen Luther Mártont élveztem nagyon, persze ő protestáns volt. Ne haragudjon, hogy ilyen őszintén beszélek. Nem helyeslek semmiféle doktrínát; nem fér össze a lelki alkatommal. Még valamit, de ezzel aztán be is fejezem: ne felejtse el megírni, mikor van látogatás Önöknél, tudtommal ugyanis hét végén szabad vagyok, és megeshetik, hogy valamelyik szombaton véletlenül arra a környékre vetődöm. Azt se felejtse el megírni, tud-e eléggé franciául, mert angol kifejezőkészségem – kétféle, jórészt értelmetlen neveltetésem következtében – alapjában véve viszonylag elég gyatra.”

Hajnali fél négy körül lementem az utcára, és postára adtam az Irma nővérnek írt levelet meg a rajzokat. Aztán dagadt ujjakkal, de a szó szoros értelmében túláradó örömmel levetkőztem, és beestem az ágyba.

Már majdnem elaludtam, amikor a fal másik oldaláról, a Yoshotók hálószobájából megint megütötte fülemet a nyöszörgés. Erre elkezdtem képzelődni, hogy reggel majd elém állnak a Yoshotók, könyörögve megkérnek, hallgassam meg, mi bántja őket, és részletesen meggyónják borzasztó titkukat. Pontosan láttam magam előtt, hogyan folyik majd le a dolog. Ott ülök majd kettejük közt a konyhaasztalnál, és végighallgatom először az egyiket, aztán a másikat. Arcomat tenyerembe temetve csak hallgatom, hallgatom és hallgatom őket – aztán, amikor már nem bírom tovább, lenyúlok Mme Yoshoto torkába, tenyerembe veszem a szívét, s mint egy kis madarat, melengetem. Aztán, amikor mindent rendbe hoztam, megmutatom a Yoshotóknak Irma nővér festményét, s ők együtt örvendeznek majd velem.

Igaz ugyan, hogy túl későn jön rá az ember, a legdöntőbb különbség a boldogság és az öröm közt mégiscsak az, hogy a boldogság szilárd, az öröm pedig cseppfolyós. Az én örömöm másnap reggel már éppen kezdett elszivárogni tartályán keresztül, amikor M. Yoshoto az íróasztalom elé toppant, két újabb növendék borítékjával a kezében. Éppen Bambi Kramer rajzain dolgoztam, s még csak nem is voltam dühös, hiszen tudtam, hogy a levél, amit Irma nővérnek írtam, biztonságban van a postán. Arra a szörnyűségre azonban távolról sem voltam felkészülve, hogy létezhetik a földön két ember, aki még Bambinál és R. Howard Ridgefieldnél is tehetségtelenebb rajzoló. Mivel úgy éreztem, hogy elhagy az erőm – a tanári szobában akkor első ízben –, rágyújtottam egy cigarettára. Ettől mintha megkönnyebbültem volna valamicskét, s újból nekiláttam Bambi rajzainak. De alig néhány slukk után úgy éreztem – pedig fel se néztem –, hogy M. Yoshoto figyel. Aztán – nem csalt az érzésem – hallottam, hogy hátralöki a székét. Mikor az asztalomhoz ért, szokás szerint fölálltam. Átkozottul idegesítően suttogva tudtomra adta, hogy neki ugyan személy szerint nincs kifogása a dohányzás ellen, az iskola rendtartása azonban sajnos nem engedi meg a tanári szobában a dohányzást. Sűrű bocsánatkéréseimet nagylelkű kézmozdulattal leintette, és visszatért a terem másik végébe, Mme. Yoshoto mellé. Én meg, valóságos pánikba esve, azon kezdtem töprengeni, hogy bírom ki ép ésszel az elkövetkező tizenhárom napot addig a hétfőig, amelyen Irma nővér legközelebbi küldeménye esedékes.

Ez kedd délelőtt volt. A nap hátralevő részében és másnap meg harmadnap megállás nélkül, lázas buzgalommal dolgoztam, amíg a munkaidő tartott. Bambi Kramer és R. Howard Ridgefield valamennyi rajzát úgyszólván darabokra szedtem, aztán vadonatúj részletekkel kiegészítve összeraktam. Szó szerint többtucatnyi sértően primitív, de vitán felül segítő szándékú rajzfeladatot agyaltam ki nekik, és mindkettőjüknek hosszú levelet írtam. R. Howard Ridgefieldnek szinte könyörögtem, hogy egy időre hagyjon fel a szatirizálással. Bambit a lehető legtapintatosabban megkértem, hogy átmenetileg ne küldjön több rajzot a „Bocsásd meg az ő vétkeiket” fajtából.

Csütörtök délután aztán, megkönnyebbülten s ugyanakkor aggodalommal teli, munkába vettem két új tanítványom közül az elsőt, egy Maine államban, Bangorban lakó amerikait, aki kérdőívén terjengősen ugyan, de becsületesen bevallotta, hogy kedvenc festője önmaga. Azt is közölte, hogy az absztrakt-realizmus híve. Ami az iskola utáni órákat illeti, kedden este buszra ültem és beutaztam a szűkebb értelemben vett Montrealba, ahol egy harmadosztályú moziban végigültem egy rajzfilmsorozatot, ami azzal a következménnyel járt, hogy szemtanúja voltam, hogyan kergeti szét néhány, pezsgősdugó-bombákkal felszerelt egérbanda a macskák tüntető felvonulását. Szerda este összeszedtem a szobámban a párnákat a padlóról, hármasával egymásra raktam őket, és megpróbáltam emlékezetből felvázolni Irma nővér festményét Krisztus sírba tételéről.

Már-már leírtam, hogy a csütörtök este különös vagy talán inkább kísérteties volt, pedig az igazság az, hogy nincs a szótáramban arra a csütörtök estére precíz jelző. Vacsora után eltávoztam a Les Amis-ból, de nem tudom, hol voltam, talán moziban, vagy csak sétáltam egy nagyot; egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni rá, és ez egyszer 1939-es naptáram se segít: aznapi oldala tiszta üres.

Hogy miért üres, azt viszont tudom. Mikor visszatértem onnan, ahol az estémet töltöttem – arra is emlékszem, hogy sötétedés után volt –, mielőtt beléptem volna az iskola kapuján, megálltam a járdán, és szemügyre vettem az ortopédszaküzlet kivilágított kirakatát. Ekkor valami egészen borzalmas dolog történt. Ellenállhatatlan erővel tört rám a gondolat, hogy ha sikerül is egyszer megtanulnom akármilyen meggondoltan, okosan és elegánsan élni is az életet, úgy is mindig legfeljebb csak látogató leszek egy zománckacsákkal és ágytálakkal teli kertben, egy leértékelt sérvkötős, világtalan kirakati fababa-istenség oldalán. Egy ilyen gondolatot nyilván nem lehetett néhány másodpercnél tovább elviselni. Emlékszem rá, hogy felrohantam a szobámba, és ruhástul levetettem magam az ágyra; még csak ki se nyitottam a naptáramat, nemhogy beleírtam volna valamit.

Órákig feküdtem álmatlanul, borzongva. Hallgattam a szomszéd szobában fel-felhangzó nyöszörgést, és gondolataimat erőszakkal ragyogó képességű tanítványomra koncentráltam. Megpróbáltam elképzelni, milyen is lesz, amikor majd meglátogatom a zárdában. Szinte láttam, amint elém jön egy magas drótkerítés mentén: félénk, csodálatosan szép, tizennyolc éves lány, aki még nem tette le a végső fogadalmat, még joga van kilépni a világi életbe egy kedvére való Pierre Abélard-szerű férfi oldalán. Láttam, amint lassan, szótlanul a zárda kertjének valamelyik távoli, zöldellő része felé ballagunk, s ott egyszerre csak ártatlanul átkarolom a derekát.

Túl mámorító látomás volt ahhoz, hogy sokáig tarthasson, így aztán hagytam is elenyészni, és álomba merültem.

Péntek délelőtt és majdnem egész délután megfeszített erővel dolgoztam: átlátszó papírt fektettem az erdőre, amelyet a fejlett művészi öntudattal rendelkező bangori ember drága simított és fényezett papírra rajzolt, és igyekeztem felismerhető fákat kanyarítani a fallikus jelképekből. Délután fél öt tájban, amikor M. Yoshoto egy pillanatra átjött az asztalomhoz, egészen kábult volt az agyam, s testileg-lelkileg úgy össze voltam törve, hogy éppen csak egy kicsit emelkedtem fel a székről. M. Yoshoto átadott valamit – olyan személytelenül adta át, ahogy az átlagpincér nyújtja oda az embernek az étlapot. Egy levél volt, Irma nővér zárdájának főnöknője írta. Arról értesítette M. Yoshotót, hogy Zimmermann atya, rajta kívül álló körülmények folytán, kénytelen volt megváltoztatni döntését, s nem engedélyezi, hogy Irma nővér tanulmányokat folytasson a Les Amis Des Vieux Maîtres-ben. A levélíró mélységes sajnálkozásának adott kifejezést arra az esetre, ha ez a változás valamilyen zavart vagy kellemetlenséget okozna az iskolának, és hozzátette: őszintén reméli, hogy a tandíj első részlete, tizennégy dollár, visszatéríthető az egyházmegyének.

Évek óta szilárd meggyőződésem, hogy mire az egér az égő óriáskerék mellől hazasántikál, már kiagyalta az új, csalhatatlan tervet a macska elpusztítására. Miután kétszer is elolvastam a priorissza levelét, hosszú percekig elképedve meredtem rá, aztán egyszerre csak magamhoz tértem a váratlan meglepetésből, s azonnal levelet írtam másik négy tanítványomnak. Azt ajánlottam nekik, hagyjanak fel a gondolattal, hogy művész lesz belőlük. Közöltem velük – csak a magam nevében –, hogy tehetségnek, amit érdemes volna fejleszteni, nyoma sincs bennük, s csak drága idejüket, valamint az iskola idejét fecsérelik. Mind a négy levelet franciául írtam. Mikor elkészültem velük, rögtön le is mentem és föladtam őket. Az elégtétel rövid ideig tartott ugyan, de addig is nagyon, nagyon jóleső érzést okozott.

Mikor elérkezett a vacsoraidő, és csatlakoznom kellett volna a konyhába induló díszmenethez, felmentést kértem alóla azzal, hogy nem érzem jól magam. (1939-ben sokkal meggyőzőbben tudtam hazudni, mint igazat mondani – tehát biztos voltam benne, hogy M. Yoshoto gyanakodva mér végig, mikor közöltem vele, hogy nem érzem jól magam.) Azzal felmentem a szobámba, és leültem egy párnára. Ott ültem legalább egy óra hosszat, mereven bámulva a spalettán egy lyukat, amelyen beszűrődött a világosság, s közben rá se gyújtottam, a zakómat se vetettem le, még a nyakkendőm csomóját se bogoztam ki. Aztán egyszerre csak felálltam, elővettem egy csomó levélpapírt, és a padlót használva íróasztalnak, írtam egy újabb levelet Irma nővérnek.

A levelet sose küldtem el. Szövegét, úgy, ahogy itt következik, közvetlenül az eredetiről másoltam le.

Montreal, Kanada

1939. június 28.

Kedves Irma nővér!

Csak nem írtam véletlenül valami illetlenséget vagy tiszteletlen dolgot előző levelemben, ami Zimmermann atya figyelmét magára vonhatta, és esetleg Önnek is kellemetlenséget okozott? Amennyiben ez az eset áll fenn, nagyon kérem, legalább adjon rá valamilyen lehetőséget, hogy visszavonjam, akármit írhattam is, teljesen akaratlanul, nagy igyekezetemben, hogy mint tanítvány és tanár összebarátkozzunk. Túl nagy kérés? Nem hiszem, hogy az volna.

A kendőzetlen igazság a következő: Ha nem sajátítja el a festészet még néhány alapelemét, élete hátralevő részében csak igen-igen izgalmas művész lesz, de igazán nagy soha. Márpedig ez borzasztó dolog, legalábbis szerintem. Fel tudja mérni a helyzet komolyságát?

Lehet, hogy Zimmermann atya azért íratta ki az iskolából, mert úgy gondolta, hogy a dolog talán összeférhetetlen azzal, hogy ön apáca. Amennyiben ez az eset áll fenn, kénytelen vagyok azt mondani, hogy ez Zimmermann atya részéről szerintem több szempontból is elhamarkodott ítélet volt. A művészet nem összeférhetetlen azzal, hogy valaki apáca. Magam is úgy élek, mint egy gonosz lelkű szerzetes. A legrosszabb, ami Önnel történne, ha művész lenne egyszer, az, hogy kicsit mindig boldogtalan lenne. A helyzet azonban még így se tragikus, legalábbis szerintem. Legboldogabb napomat sok-sok évvel ezelőtt, tizenhét éves koromban éltem meg. Anyám elé siettem, együtt akartunk ebédelni. Hosszú betegeskedés után először készült kitenni a lábát az utcára, s én szinte révületben voltam a boldogságtól, amikor befordultam a Victor Hugo utcába – ez Párizs egyik utcája –, és egyszerre csak beleütköztem egy pasasba, akinek nem volt orra. Szeretném, ha elgondolkozna ezen az eseten, sőt nagyon kérem, hogy gondolkozzon el. Rendkívül jelentős.

Az is lehet, hogy Zimmermann atyát talán az késztette az Ön tanulási engedélyének visszavonására, mert a zárdának nincs pénze tandíjra. Őszintén szólva, remélem, hogy ez az eset áll fenn, nemcsak azért, mert könnyítene a lelkiismeretemen, hanem gyakorlati szempontból is. Ha csakugyan ez az eset, csak egy szavába kerül, s kész vagyok ingyen felajánlani Önnek szolgálataimat, meghatározatlan időtartamra. Tárgyalhatunk esetleg a dologról? Szabad ismét megkérdeznem, milyen napokon van látogatás a zárdában? Lehetséges volna-e, hogy meglátogathassam Önt a jövő szombaton, azaz július 6-án, délután három és öt közt, aszerint, hogy mikor indul vonat Montrealból Torontóba? Türelmetlenül várom válaszát.

Tisztelettel és csodálattal őszinte híve:

JEAN DE DAUMIER-SMITH,

a Les Amis Des Vieux Maîtres

rendes tanára.

P. S. Előző levelemben csak úgy mellesleg megkérdeztem, hogy az Ön bibliai tárgyú képének előterében az a fiatal hölgy a kék szerelésben a bűnbánó Mária Magdolna-e. Ha még nem válaszolt volna levelemre, erre a kérdésre ne feleljen. Előfordulhat, hogy tévedtem, és életem jelenlegi szakaszában nem szeretnék készakarva csalódást okozni önmagamnak. Inkább sose tudjam meg.

Még ma, annyi idő múltán is valósággal megborzongok, ha eszembe jut, hogy szmokingot vittem magammal a Les Amis-ba. Pedig vittem, s miután befejeztem az Irma nővérnek szánt levelet, fel is vettem. Az egész ügy szinte kihívásnak látszott, hogy igyam le magam, s mivel előzőleg még soha nem ittam (mert féltem, hogy a mértéktelen ivástól reszketni kezd a kéz, amely a képeket festette, amelyekkel elcsíptem a három első díjat stb. stb.), úgy éreztem, hogy e gyászos alkalomból ki kell öltöznöm.

Mialatt a Yoshotók még mindig a konyhában ültek, észrevétlenül leosontam a lépcsőn, és telefonáltam a Windsor Hotelbe – a szállót Bobby barátnője, Mrs. X. ajánlotta figyelmembe, mielőtt eljöttem New Yorkból. Rendeltem egy asztalt, egy személyre, nyolc órára.

Fél nyolc körül, miután felöltöztem, és kicsíptem magam, kikukucskáltam az ajtón, nem ólálkodik-e a környéken valamelyik Yoshoto. Valamilyen okból nem akartam, hogy szmokingban lássanak. Nem voltak a láthatáron, mire lerohantam az utcára, és elkezdtem taxit keresni. Az Irma nővérnek szánt levél zakóm belső zsebében lapult. Még egyszer el akartam olvasni vacsora közben, lehetőleg gyertyafénynél.

Egyik sarkot a másik után hagytam el, de még csak nem is láttam taxit, nemhogy üreset találtam volna. Nem volt valami kellemes séta. Montreal Verdun nevű városrésze semmilyen értelemben nem flancos környék, s biztos voltam felőle, hogy minden járókelő mélységesen megrovó pillantást vet utánam. Mire a falazóhoz értem, ahol hétfőn bekaptam azt a virslit, úgy döntöttem, hogy fütyülök a Windsor Hotelben lefoglalt asztalra. Betértem a falatozóba, leültem az egyik hátsó bokszban, és – fekete nyakkendőmet bal kezemmel eltakarva – levest, fasírtot és feketét rendeltem. Reméltem, hogy a többi vendég munkába induló pincérnek néz.

A második csésze feketénél elővettem az Irma nővérnek szánt levelet, amit még nem adtam fel, és még egyszer elolvastam. Nem éreztem elég meggyőzőnek, így aztán elhatároztam, hogy gyorsan visszamegyek a Les Amisba, és átdolgozom egy kicsit. Újból átgondoltam azt a tervemet is, hogy meglátogatom Irma nővért, és tűnődni kezdtem, nem volna-e jó, ha még aznap este, persze csak később, megváltanám a vasúti jegyet. Ezzel a két gondolattal a fejemben – tulajdonképpen egyik sem okozott olyan megkönnyebbülést, amilyenre szükségem lett volna – hagytam el a falatozót, és indultam vissza gyors léptekkel az iskolába.

Körülbelül tizenöt perccel később valami egészen rendkívüli történt velem. Tudom, hogy az efféle állításnak olyan kellemetlen mellékzöngéje van, mintha csak föl akarna vágni az ember, pedig pontosan az ellenkezője az igaz. Egy valóban rendkívüli élményről szeretnék beszámolni, amely még ma is azt az érzést kelti bennem, hogy kimondottan transzcendentális élmény volt, de szeretném, ha lehetséges, még a látszatát is kerülni annak, hogy igazában valami misztikus vagy a misztikummal határos esetről van szó. (Ha nem így tennék, úgy érzem, annyi volna, mintha például arra céloznék vagy azt állítanám, hogy Szent Ferenc révületei csak méretüket tekintve különböznek a vasár– és ünnepnapok jótékonykodó ájtatos manóéitól.)

Este kilenckor, mikor az utca túlsó oldaláról elindultam az iskola épülete felé, az ortopédszaküzletben még égett a villany. Meghökkenve fedeztem fel, hogy egy eleven ember van a kirakatban: egy harminc év körüli, molett nő, zöld, sárga és levendulakék csíkos vászonruhában. Éppen a sérvkötőt cserélte ki a kirakati fabábun. Mire a kirakat elé értem, már levette róla a régit; a bal hóna alatt szorongatta (a jobb „profilja” volt felém), s éppen az újat kötözte a bábura. Megálltam és lenyűgözve figyeltem, míg egyszerre csak meg nem érezte, aztán látta is, hogy valaki figyeli. Gyorsan elmosolyodtam – hadd lássa, hogy a kirakatüveg másik oldalán, a sötét utcán álldogáló szmokingos alak nem ellenség –, de balul ütött ki a dolog. A nő minden képzeletet felülmúló zavarba jött. Elpirult, elejtette a sérvkötőt, amelyet levett a báburól, hátralépett, éppen rá egy csomó irrigátorra – és elvesztette lába alól a talajt. Önkéntelenül utána kaptam, de csak az ujjaim hegyét vertem bele a kirakatüvegbe. A nő nagy puffanással fenékre ült, mint egy korcsolyázó. De azonnal fel is tápászkodott, anélkül, hogy rám nézett volna. Még mindig bíborpiros volt, fél kézzel hátralökte a haját, és ismét nekilátott, hogy felkötözze a sérvkötőt a bábura. És akkor részesültem abban a bizonyos Élményben. Egyszerre csak (és ezt, esküszöm, kellő megfontoltsággal állítom) fölkelt a Nap, és másodpercenként kilencvenhárom millió mérföldes sebességgel egyenest az orrom felé száguldott. Belevakultam és rettenetesen megijedtem – kénytelen voltam tenyeremmel a kirakatüvegnek támaszkodni, hogy el ne veszítsem az egyensúlyom. Az egész csak néhány másodpercig tartott. Mire elmúlt a káprázat, a nő eltűnt a kirakatból, csodálatos, kétszeresen áldott zománcvirágoktól csillogó rétet hagyva maga után.

Visszahőköltem a kirakattól, és kétszer körülsétáltam a háztömböt. Mikor aztán nem rogyadozott már a térdem – nem merve megkockáztatni, hogy még egy pillantást vessek a kirakatra –, fölmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyra. Néhány perc – vagy óra – múlva a következő rövid bejegyzést írtam a naptáramba: „Visszaadom Irma nővér szabadságát. Menjen csak a végzete által kijelölt úton. Mindenki apáca.” (Tout le monde est une nonne.)

Mielőtt végleg lefeküdtem volna, levelet írtam nem sokkal azelőtt eltanácsolt négy növendékemnek, s visszainvitáltam őket az iskolába. Azt állítottam, hogy a titkárságon történt valami tévedés. A levelek tulajdonképpen szinte maguktól íródtak meg. Lehet, hogy ez valami összefüggésben volt azzal, hogy mielőtt nekiláttam volna a levélírásnak, felhoztam egy széket.

Nagyon banális befejezésnek látszik, de a Les Amis Des Vieux Maîtres nem egészen egy hét múlva bezárt, mert nem volt rendben valami az engedélye körül (az igazság az, hogy egyáltalán nem is volt engedélye). Összecsomagoltam és elutaztam Rhode Islandbe, ahol csatlakoztam Bobbyhoz, a mostohaapámhoz, s a következő hat-nyolc hetet, amennyi a képzőművészeti iskola évnyitójáig még hátravolt, a csak nyáron életképes állatok közül a legérdekesebbnek, a Sortos Amerikai Lánynak a tanulmányozásával töltöttem.

Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre Irma nővérrel soha többé nem kerültem kapcsolatba.

Bambi Kramerről azonban néha még most is hallok. Legutolsó értesülésem szerint a művészet új ágára tért át: maga rajzolja karácsonyi üdvözlőkártyáit. Érdekes volna látni őket, ha ugyan sikerült megőriznie jellegzetes technikáját.

Szíjgyártó László fordítása