Öt perccel az eszkimó háború előtt

Ginnie Mannox már ötödik hete minden szombat délelőtt együtt teniszezett az East-Side-i pályán osztálytársnőjével, Selena Graffal. Mindketten Miss Basehoar intézetébe jártak. Ginnie nem titkolta, hogy Selenát a Basehoar-iskola legnagyobb mamlaszának tartja – az intézet állítólag bővelkedett az effajta díszpéldányokban –, de Selena páratlan erénye volt, hogy minden alkalommal vadonatúj teniszlabdákat hozott pléhdobozban. Az apja gyártotta őket, legalábbis valami köze volt hozzá. (Egy este az asztalnál, a Mannox família épülésére Ginnie felidézte, hogyan zajlik le egy vacsora Grafféknál; szerepelt benne egy tökéletes szobalány is, aki szabályosan a vendégek baljára kerülve egy pohár friss paradicsomlé helyett pléhdobozban teniszlabdát szolgál fel.) Kezdett azonban Ginnie idegeire menni az az új szokás, hogy amikor teniszezés után kocsival leteszi otthon Selenát, az utolsó centig neki kell fizetnie a viteldíjat. Elvégre Selena ötlete volt, hogy busz helyett taxival járjanak haza a pályáról. Az ötödik szombaton aztán, amikor a taxi a York Avenue-n észak felé indult, Ginnie szóvá tette.

– Ide figyelj, Selena…

– Mi van? – kérdezte Selena, aki buzgón kotorászott a kocsi aljában. – Nem találom az ütőm huzatát! – nyögte.

Bár meleg májusi nap volt, mind a két lány nagykabátot húzott a sortja fölé.

– Betetted a zsebedbe – mondta Ginnie. – Te, ide figyelj…

– No, hál' istennek! Az életemet mentetted meg!

– Figyelj már! – Ginnie nem tartott igényt Selena hálájára.

– Mi van?

Ginnie úgy döntött, hogy most aztán kipakol. A taxi közeledett Selenáék utcájához. – Nem vagyok hajlandó ma is kiguberálni az egész viteldíjat – közölte. – Ha nem tudnád, nem vagyok milliomos.

Selena először meghökkent, aztán megsértődött. – Hát nem fizettem ki mindig a felét? – kérdezte ártatlanul.

– Nem – felelte kurtán Ginnie. – Az első szombaton még fizetted a felét. Valamikor a múlt hónap elején. Azóta egyetlenegyszer sem. Ne hidd, hogy smucig vagyok, de heti négy ötvenből kell kijönnöm. És nekem abból…

– De teniszlabdát azt mindig én hozok, nem igaz? – kellemetlenkedett Selena.

Ginnie olykor legszívesebben megfojtotta volna Selenát. – Utóvégre is az apád gyártja őket, úgy tudom – felelte. – Neked ingyenbe van, nekem meg kell fizetnem minden vacak…

– Jó, jó – mondta Selena nagy hangon, mintegy lezárva az ügyet, hogy felülkerekedjék. Unott arccal turkálta végig az összes kabátzsebét. – Csak harmincöt centem van – közölte fagyosan. – Elég?

– Nem. Ne is haragudj, de egy dollár hatvanöt centtel jössz. Számon tartok minden…

– Akkor fel kell mennem, hogy kérjek a mamától. Nem ér rá hétfőig? Elhozhatom a tornára, hogy boldog légy.

Selena magatartása minden kíméletet lehetetlenné tett.

– Nem – felelte Ginnie. – Este moziba megyek, kell a pénz.

Gyulölködő némaságba burkolózva bámultak ki a lányok kétoldalt az ablakon, míg a taxi meg nem állt Selenáék háza előtt. Selena, aki a járda felőli oldalon ült, kiszállt. A taxi ajtaját kissé nyitva hagyta, és olyan kihívóan, olyan hanyag eleganciával sétált be a kapun, mint valami látogatóba érkezett hollywoodi nagyság. Ginnie égő arccal fizette ki a viteldíjat. Aztán összeszedte a teniszholmiját – ütőt, törülközőt és egy széles karimájú kalapot –, és Selena után indult. Ginnie csak tizenöt éves volt, de majdnem 170 cm magas, 40-es teniszcipőt viselt, és amint félszegen, kissé sután mozogva gumitalpain, belépett az előcsarnokba, veszélyes játékos benyomását keltette. Selena is inkább a lift jelzőlámpáját figyelte görcsösen.

– Összesen egy dollár kilencvennel jössz – szögezte le Ginnie, miközben hosszú léptekkel a lift felé tartott.

Selena megfordult. – Felhívom becses figyelmedet, hogy a mamám nagyon beteg.

– Mi baja?

– Tulajdonképpen tüdőgyulladása, és ha netán azt képzeled, hogy szívesen zaklatom a pénzed miatt… – Selena a lehető legnagyobb nyomatékkal vetette oda befejezetlen mondatát.

Az igazat megvallva Ginnie-re ez hatott kissé, bármi is volt benne az igazság, de azért nem érzékenyült el tőle.

– Nem tőlem kapta el – jegyezte meg, és követte Selenát a liftbe.

Selena csengetésére egy néger szobalány engedte be a lányokat, azaz éppen hogy csak kinyitotta az ajtót, és úgy hagyta. Selena, úgy látszik, nem állt vele besszélő viszonyban. Ginnie egy székre dobta teniszfelszerelését a hallban, és követte Selenát. A nappaliban Selena visszafordult: – Légy szíves, várj meg itt. Lehet, hogy fel kell ébresztenem a mamámat, meg mit tudom én.

– Jó – felelte Ginnie, és lehuppant a díványra. – A büdös életben nem gondoltam volna; hogy ilyen undok vagy – jegyezte meg Selena, aki dühében ugyan az "undok" szót használta, de annyi mersze már nem volt, hogy meg is nyomja.

– Most legalább tudod – felelte Ginnie, és belelapozott egy Vouge-ba. Jó magasan az arca elé tartotta mindaddig, míg Selena ki nem ment a szobából, akkor aztán visszatette a rádió tetejére. Kritikus szemmel méregette a szobát, gondolatban átrendezte a bútorokat, kidobta az asztali lámpákat, kiszórta a művirágcsokrokat. A berendezést, úgy ahogy volt, pocséknak találta – drága volt, de émelyítő.

Hirtelen férfihang harsant fel a lakás másik részéből: – Eric, te vagy az?

Ginnie rögtön sejtette, hogy ez csak Selena bátyja lehet, akit még sose látott. Keresztbe rakta hosszú lábát, gondosan megigazította sportkabátja szélét a térdén, és várt.

Szemüveges fiatalember robbant be a szobába, pizsamában és papucs nélkül, a száját nyitva felejtette.

– Ó. Azt hittem Eric az, a szentségit – mondta. Szánalmas testtartással, megállás nélkül haladt át a szobán, valamit szűk mellkasán dédelgetett. Leült a dívány másik végére.

– Épp az előbb vágtam el ezt az átok ujjamat – dohogta. Úgy nézett Ginnie-re, mintha számított volna rá, hogy ott találja. – Vágtad már meg az ujjad? Egészen csontig, meg minden? – kérdezte. Hangos beszéde egyenesen könyörgoen hangzott, mintha Ginnie válasza megszabadíthatná attól a különös érzéstől, hogy egyedül csak vele történt ilyesmi.

Ginnie csak bámult rá. – Hát csontig éppen nem, de azért már megvágtam magam – felelte. Soha életében nem látott még ilyen furcsa külsejű fiút vagy férfit – nehéz volt megállapítani, hogy mi is voltaképpen. A haja olyan borzas volt, mintha egyenesen az ágyból kelt volna ki. Pár napos ritkás, szőke szakálla volt. Szóval, olyan – balfácánnak látszott. – Hogy vágtad meg? – kérdezte Ginnie.

A fiú sebesült ujját vizsgálgatta, vértelen ajka kinyílt. – Mi?

– Hogy vágtad meg?

– Tudom is én, az isten verje meg! – A mondat hangsúlya elárulta, hogy reménytelen homály fedi a választ a feltett kérdésre. – Kerestem valamit abban az átok szemétládában, és tele volt borotvapengével.

– Te vagy Selena bátyja? – kérdezte Ginnie.

– Aha. Jesszusom, mindjárt elvérzek. Maradj itt. Még vérátömlesztésre lesz szükségem, a fene enné meg.

– Tettél rá valamit?

Selena bátyja kissé elhúzta kezét mellkasáról, és Ginnie okulására felfedte sebét. – Csak egy kis rongy vécépapírt – felelte. – Elállítja a vérzést. Mint mikor az ember megvágja magát borotválkozás közben. – Ginnie-re pillantott. – Hát te ki vagy? – kérdezte. – Dilis húgom barátnője?

– Egy osztályba járunk.

– Aha. Téged hogy hívnak?

– Virginia Mannox-nak.

– Te vagy Ginnie? – mondta, és a szemüvege mögül rásandított. – Te vagy Ginnie Mannox?

– Igen – felelte Ginnie, és keresztbe vetett lábát letette a földre. Selena bátyja ismét az ujjával foglalkozott, ez volt érdeklodésének egyetlen és igazi tárgya. – Ismerem a nővéredet – mondta szenvtelenül. – Állati sznob.

Ginnie kihúzta magát. – Micsoda?

– Jól hallottad.

– A nővérem nem sznob.

– Nem a fenét – válaszolta Selena bátyja.

– Nem az!

– Nem a fenét. Ő a királynő. A hülye sznobok királynője.

Ginnie figyelte a fiút, ahogy ujjával fölemeli a vastag vécépapírréteget, és alája kukucskál.

– Nem is ismered a nővéremet.

– Nem a fenét.

– Hogy hívják? Mi a keresztneve? – tudakolta Ginnie.

– Joan… a Sznob Joan.

Ginnie hallgatott. – Hogy néz ki? – tette fel hirtelen a kérdést.

Semmi válasz.

– Hogy néz ki? – ismételte meg Ginnie.

– Hát csak fele olyan jóképű lenne, mint amilyennek képzeli magát, akkor is állati mázlija volna – válaszolta Selena bátyja.

Ginnie titokban úgy gondolta, hogy a válasz egész szellemes – A nővérem még sosem említett téged – mondta.

– Nem élem túl! Ezt igazán nem élem túl.

– Különben is menyasszony. – Ginnie nem vette le szemét a fiúról. – Jövő hónapban lesz az esküvője.

– Kivel – kapta fel a fejét a fiú.

Ginnie gyorsan kihasználta a kínálkozó helyzetet.

– Te úgyse ismered.

A fiú ismét a kötésével babrált. – Minden részvétem az övé – közölte.

Ginnie felhorkant.

– Még mindig őrülten vérzik. Mit gondolsz, tegyek rá valamit? Mi kell az ilyesmire? Ultraseptyl jó volna?

– Inkább jód – mondta Ginnie. Aztán hirtelen úgy érezte, hogy az adott körülmények között válasza túl udvarias, ezért hozzátette. – Ultraseptyl egyáltalán nem jó rá.

– Miért nem? Mi a rossz benne?

– Az, hogy nem jó rá, és kész. Arra jód kell.

A fiú Ginnie-re nézett. – De a jód csíp, mi? – kérdezte.

– Csíp, mint a fene.

– Naná hogy csíp.

– Senki se szereti.

A fiú egyetértően bólintott. – De nem ám! – mondta.

Ginnie egy pillanatig figyelte. – Ne piszkáld! – szólt rá hirtelen.

Mintha áramütés érte volna, Selena bátyja gyorsan visszahúzta ép kezét. Kicsit kiegyenesedett helyesebben kicsit kevésbé görnyedt össze. A szoba másik végébe meredt. Dúlt vonásait lassan feloldotta valami álmatag kifejezés. Ép mutatóujjának körmével ételmaradékot piszkált ki két metszőfoga közül. Aztán ismét Ginnie-hez fordult. – Bujkojtál? – kérdezte.

– Mi?

– Ebédet bujkojtál máj?

Ginnie a fejét rázta. – Majd eszem otthon. A mamám mindig kész az ebéddel, mire hazamegyek.

– Van a szobámban egy fél csirkés szendvics. Akarod? Még hozzá se nyúltam.

– Köszönöm, nem. Igazán nem.

– Hiszen mostanáig teniszeztetek, a szentségit! Nem vagy éhes?

– Nem azért – felelt Ginnie, és keresztbe rakta a lábát. – De a mamám mindig kész az ebéddel, mire hazamegyek, és ha nem vagyok éhes, szörnyen begurul.

Selena bátyja, úgy látszik, elfogadta ezt a magyarázatot, mert bólintott, majd elfordította a fejét. Aztán hirtelen ismét Ginnie-hez fordult. – Mit szólnál egy pohár tejhez?

– Kösz, nem… de azért nagyon köszönöm.

A fiú szórakozottan elorehajolt, és megvakarta meztelen bokáját. – Hogy hívják azt a tagot, aki elveszi? – kérdezte.

– Mármint Joant? Dick Heffnernek – felelte Ginnie.

Selena bátyja még mindig a bokáját vakargatta.

– Korvettkapitány – fűzte hozzá Ginnie.

– Na bumm.

Ginnie kuncogott. Figyelte, hogy vakarja a fiú vörösre a bokáját. Mikor aztán körmével egy pörköt kezdett leszedni a lábikrájáról, nem nézte tovább.

– Honnan ismered Joant? – kérdezte. – Ugye még nem is voltál nálunk?

– Volt a nyavalya.

Ginnie hiába várt a folytatásra.

– Hol találkoztatok?

– Házibulin.

– Házibulin? Mikor?

– Mit tudom én! Negyvenkettő karácsonyán. – Két ujjával cigarettát halászott elő pizsamája felső zsebéből. A cigaretta olyan volt, mintha rajta aludt volna. – Te, dobd már ide azt a gyufát – mondta.

Ginnie a mellette álló asztalról egy doboz gyufát nyújtott oda. A fiú úgy gyújtott rá, hogy a cigarettát ki sem egyenesítette, aztán az elhasznált gyufaszálat visszarakta a dobozba. Fejét hátrabillentette, óriási füstfelhőt eresztett ki lassan a száján, majd az orrán át visszaszívta. Ilyen "franciás" belégző "módszerrel" cigarettázott, ami valószínuleg nem zsúrmutatvány volt, inkább arról árulkodott, hogy ez a fiatalember saját szórakoztatására egyszer-másszor bal kézzel is megpróbált már borotválkozni.

– Miért sznob Joan? – kérdezte Ginnie.

– Miért? Mert az. A fene tudja, hogy miért.

– Értem. De miért mondod, hogy az?

A fiú elgyötörten fordult Ginnie-hez.

– Ide figyelj. Nyolc rohadt levelet írtam neki. Nyolcat! Egyetlenegyre sem válaszolt.

Ginnie habozott. – Hát talán sok dolga volt.

– Aha! Sok dolga. A fene azt a kis stréber formáját.

– Muszáj ennyit káromkodnod? – kérdezte Gin.

– Muszáj, az istenfáját!

Ginnie kuncogott. – Különben is, mióta ismered?

– Elég régen.

– Na és felhívtad már telefonon, meg minden? Szóval sose hívtad még fel?

– Ne-em.

– Jaj istenem, hát ha még csak fel se hívtad…

– Nem tudtam, a szentségit!

– Miért nem?

– Nem voltam New Yorkban.

– Ja? Hol voltál?

– Én? Ohióban.

– Ja? Egyetemista vagy?

– Á. Csak voltam.

– Katona voltál?

– Á – kezében a cigarettával megkopogtatta a bal mellét. – A ketyegőm – mondta.

– A szíved? Mi baj van vele?

– Mit tudom én, mi a nyavalya van vele. Gyerekkoromban izületi gyulladásom volt. Fenemód fáj a…

– Na és nem kellene leszoknod a dohányzásról? Szóval nem kellene leszoknod a dohányzásról meg minden? Az orvos azt mondta az én…

– Á, mondanak azok minden marhaságot.

Ginnie rövid tűzszünetet tartott, egész rövidet. – Ohióban mit csináltál?

– Én? Egy rohadt repülőgépgyárban melóztam.

– Igazán? – kérdezte Ginnie. – És szeretted?

– És szeretted? – utánozta a fiú. – Imádtam. Egyenesen rajongok a repülőgépekért. Olyan aranyosak.

Ginnie most már annyira belebonyolódott a témába, hogy fel se vette. – Meddig melóztál ott? Mármint a repülőgépgyárban.

– Mit tudom én, a szentségit. Harminchét hónapig.

Felállt, és az ablakhoz lépett. Lenézett az utcára, közben hüvelykujjával a gerincét vakargatta.

– No, nézd csak őket. Állati hülyék – jegyezte meg.

– Kik?

– Mit tudom én. Mindenki.

– Majd megint vérezni kezd az ujjad, ha így lefelé tartod – szólt rá Ginnie.

A fiú megfogadta a tanácsát. Bal lábát feltette az ablakülésre és sebesült kezét vízszintes combján nyugtatta. Még mindig az utcára bámult. – Mindenki arra az átok sorozásra megy. Nemsokára kitör a háború az eszkimókkal. Tudsz erről?

– Kikkel?

– Az eszkimókkal… Nyisd ki jobban a füledet, a szentségit.

– Miért az eszkimókkal?

– Mit tudom én. Honnan a nyavalyából tudjam, hogy miért? Most majd az öreg fiúk mennek. Hatvan körüli tagok, Csak hatvan év körülieket vesznek be – magyarázta. – A szolgálat rövidebb lesz majd, ennyi az egész… Na bumm.

– Neked különben sem kéne menned. – Ginnie csak az igazságot akarta leszögezni, de még a mondat végére sem jutott, már tudta, hogy ezt nem kellett volna mondania.

– Tudom – vágta rá a fiú, és levette lábát az ablakülésről. Kissé kinyitotta az ablakot, és kipöckölte cigarettáját az utcára. Aztán megfordult, az ablakkal mára végzett. – Te. Tégy nekem egy szívességet. Ha jön az a tag, mondd meg neki, hogy pár perc múlva kész leszek. Csak megborotválkozom. Jó?

Ginnie bólintott.

– Szóljak Selenának, hogy siessen? Tudja, hogy itt vagy?

– Persze hogy tudja, de még mennyire – felelte Ginnie. – Nem sietek, köszönöm.

Selena bátyja bólintott. Aztán még egy utolsó hosszú pillantást vetett sebesült ujjára, mintha azt szeretné tudni: elég jó állapotban van-e ahhoz, hogy megtegye vele a visszautat a szobájába.

– Miért nem teszel rá ragtapaszt? Nincs ragtapaszod?

– Á! Nem érdekes. Ne vedd a szívedre. – Kisétált a szobából.

Pár pillanat múlva visszajött, és hozta a fél szendvicset.

– Edd meg. Jó.

– De igazán, én nem…

– Vedd el már, a szentségit. Nincs megmérgezve.

Ginnie elfogadta a fél szendvicset. – Hát, köszönöm szépen – mondta.

A fiú megállt előtte és ránézett. – Csirke – mondta. – Tegnap este vettem egy átok csemegeboltban.

– Klasszul néz ki.

– Hát akkor edd meg.

Ginnie beleharapott.

– Jó, mi?

Ginnie nagy nehezen gyűrte le a falatot. – Nagyon – közölte.

Selena bátyja bólintott. Szórakozottan körülnézett a szobában, közben horpadt mellé vakargatta. Na, azt hiszem ideje, hogy fölöltözzem… Jézusom! Csöngetnek. Na, minden jót. – Eltűnt.

Mikor Ginnie magára maradt, nem állt fel, csak körülnézett és egy jó helyet keresett, ahová a szendvicset kidobhatná, vagy rejthetné. Aztán hallotta, hogy valaki jön a hallon át. A szendvicset sportkabátja zsebébe dugta.

Harminc év körüli, középtermetű fiatalember lépett a szobába. Szabályos vonásai, rövidre vágott haja, öltönyének szabása, selyemnyakkendőjének mintája nem sokat árultak el róla. Lehet, hogy egy képesújság szerkesztőségében dolgozik, vagy csak szeretne ott dolgozni. Lehet, hogy egy színdarabban játszott Philadelphiában, amit most vettek le a műsorról. Lehet, hogy ügyvédi irodában dolgozik.

– Hello – köszöntötte Ginnie-t barátságosan.

– Hello.

– Nem látta Franklint?

– Borotválkozik. Azt üzeni, várja meg. Rögtön kész.

– Borotválkozik? Atyaúristen! – A fiatalember a karórájára pillantott. Aztán leült egy vörös damaszthuzatú fotelbe, keresztbe tette a lábát, és tenyerébe temette arcát. Mint aki teljesen kikészült vagy túlerőltette a szemét, kinyújtott ujjai hegyével dörzsölgette lehunyt szemét. – Ma volt életem legszörnyűbb délelőttje – mondta, és levette tenyerét az arcáról. Kizárólag a gégéjéből eregette a hangokat, mintha ahhoz is fáradt volna, hogy a rekeszizmát mozgásba hozza.

– Mi történt? – nézett rá Ginnie.

– Hát… hosszú história. Ilyesmivel csak azokat untatom, akiket legalább ezer éve ismerek. – Üres tekintettel, rosszkedvűen bámult az ablak felé. – Ezentúl nem állítom magamról, hogy ismerem az emberi természetet. Elhiheti nekem.

– Mi történt? – ismételte meg a kérdést Ginnie.

– Úristen! Egy ember, akivel hosszú hónapok óta megosztom a lakásomat… Nem is akarok róla beszélni… Ez az író… – tette hozzá elégedetten, feltehetően az a kedvenc anatéma jutott az eszébe, amelyet valahol Hemingwaynél olvasott.

– Mit csinált?

– Hogy őszinte legyek, nem is szívesen bocsátkozom részletekbe – mondta a fiatalember. Figyelemre sem méltatva a légmentes cigarettásdobozt, saját csomagjából vett elő egy cigarettát, és öngyújtójával rágyújtott. Nagy keze nem volt sem erős, sem biztos, sem érzékeny. Mégis úgy használta, mintha egy nem könnyen irányítható önálló esztétikai elv vezetné. – Elhatároztam, hogy nem is gondolok rá. De olyan irtózatos dühös vagyok. Szóval, megjelenik ez a kis szörnyeteg a pennsylvaniabeli Altoonából, vagy valami ilyesféle helyről. Látszik rajta, hogy majd éhen hal. Vagyok olyan jóindulatú és rendes, valóságos irgalmas szamaritánus, befogadom a lakásomba, ebbe az abszolút mikroszkopikus méretű kis lakásba, amelyben magam is alig bírok mozogni. Bemutatom valamennyi barátomnak. Hagyom, hogy az egész lakást teleszórja a rémes kézirataival, csikkekkel, retekkel, meg mindenféle vacakkal. Bemutatom valamennyi New York-i színigazgatónak. Cipelem a koszos ingeit a mosodába, aztán meg haza. És mindennek a tetejébe… – A fiatalember elhallgatott. – Hála jószívűségemnek és rendességemnek folytatta –, reggel úgy öt-hat körül kisétál a házból, egy sort sem hagy hátra; és mindent, amire csak azt a mocskos kezét rá tudja tenni, fölpakol és elvisz. – Szünetet tartott, szippantott a cigarettájából, és vékony csíkban sziszegve eregette ki száján a füstöt. – Nem is akarok beszélni róla. Igazán nem. – Ginnie-re nézett. – Tetszik a kabátja –, mondta, és már fel is állt. Odalépett Ginniehez, és sportkabátjának hajtókáját két ujja közé fogta.

– Príma anyag. A háború óta nem láttam még valódi, finom teveszőrt. Szabad kérdeznem, hol vette?

– Anyám hozta Nassauból.

A fiatalember eltűnődve bólintott, majd lassan a szék felé hátrált. – Nassau egyike azon kevés helyeknek, ahol valódi, jó minőségű teveszőrt lehet beszerezni. – Leült. – Sokáig volt ott?

– Mi? – kérdezte Ginnie.

– Sokáig volt ott, mármint a mamája? Azért kérdezem, mert az én anyám decemberben volt ott. Meg januárban is egy ideig. Általában én is vele megyek, de ez az év olyan zűrös volt, hogy képtelen voltam elszabadulni.

– A mamám februárban volt odaát.

– Remek. Nem tudja véletlenül hol lakott?

– A nagynénimnél.

A férfi bólintott. – Szabad kérdeznem hogy hívják? Gondolom, maga Franklin húgának a barátnője?

Ginnie csak a második kérdésre válaszolt. – Egy osztályba járunk.

– Csak nem maga a híres Maxine, akit Selena gyakran emleget?

– Nem.

A fiatalember nagy hirtelen nadrágja felhajtóját kezdte dörzsölni a tenyerével. – Mindenütt tele vagyok kutyaszőrrel –, panaszolta. – Mama Washingtonba ment víkendre és a bestiát nálam parkolja. Helyes kis dög. Csak ronda szokásai vannak. Van kutyájuk?

– Nincs.

– Tulajdonképpen az a privát véleményem, hogy városban kutyát tartani kegyetlenség. – Befejezte a dörzsölgetést, hátradőlt, és megint az órájára pillantott. – Ez a fiú még életében nem volt pontos. Cocteau A szép és a szörnyeteg című filmjét akarjuk megnézni, és ez az a film, ahonnan nem szabad elkésni. Illetve, ha elkésik, oda az egésznek a varázsa. Látta?

– Nem.

– Feltétlenül nézze meg. Nyolcszor láttam. Egyszerűen zseniális! Már hónapok óta próbálom rávenni Franklint, hogy nézze meg. – Lemondóan rázta a fejét. – Az ízlése, sajnos. A háború alatt ugyanazon a rémes helyen dolgoztunk mind a ketten, és ez a fiú erőszakkal elcipelt a világ legelképesztőbb filmjeihez. Gengszter filmeket, vadnyugati filmeket, musicaleket láttunk…

– Maga is a repülőgépgyárban dolgozott? – Szólalt meg Ginnie.

– Ott, édes Istenem. Hosszú-hosszú évekig. Ne is beszéljünk róla, nagyon kérem.

– Magának is rossz a szíve?

– Nem, hál' istennek. Hadd kopogjam le. – Kétszer megkopogtatta a szék karfáját. – Olyan a szervezetem, mint a…

Amikor Selena belépett, Ginnie gyorsan felállt s elébe ment. Selena átöltözött, sortból ruhába bújt, ami Ginnie-t rendes körülmények között felbosszantotta volna.

– Sajnálom, hogy megvárakoztattalak – mondta Selena minden meggyőződés nélkül. – De meg kellett várnom, amíg a mama felébred… Hello, Eric.

– Hello, hello.

– Különben sem kell már a pénz – szólt fojtott hangon Ginnie, hogy csak Selena hallhassa.

– Micsoda?

– Gondolkoztam a dolgon. Mert ugye te hozod mindig azokat a teniszlabdákat, meg minden. Erről egészen megfeledkeztem.

– De hát azt mondtad, hogy mivel nekem ingyenben van…

– Kísérj ki – mondta Ginnie, s már ment is előre. Erictől el sem búcsúzott.

– De hiszen azt mondtad, hogy moziba mész ma este, meg hogy kell a pénz, meg minden – mondta Selena a hallban.

– Nagyon fáradt vagyok – felelte Ginnie. Lehajolt és összeszedte a teniszfelszerelését. – Ide figyelj! Vacsora után felhívlak. Van valami programod ma estére? Esetleg átjövök hozzád.

Selena nagyot nézett. – Na jó.

Ginnie kinyitotta az ajtót, odament a lifthez és csengetett. – Megismerkedtem a bátyáddal – közölte.

– Igazán? Jó pofa, mi?

– Mi a foglalkozása? – kérdezte Ginnie közönyösen. – Dolgozik, vagy mit csinál?

– Most mondott fel. Apa szeretné, ha visszamenne az egyetemre, de nem akar.

– Miért nem?

– Mit tudom én? Azt mondja, túl öreg már, meg minden.

– Hány éves?

– Mit tudom én. Huszonnégy.

Kinyílt a liftajtó.

– Majd felhívlak! – szólt oda Ginnie.

Mikor kilépett a kapun, Lexington felé indult, nyugati irányba, a buszmegállóhoz. A Harmadik Avenue és Lexington között a zsebébe nyúlt a pénztárcájáért, és megtalálta a fél szendvicset. Kivette, és lassan leengedte a karját, észrevétlenül el akarta dobni az utcán, aztán mégis visszaengedte a zsebébe. Néhány évvel ezelőtt három napig törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg egy húsvéti csibétől, amit döglötten talált a fűrészporon, a szemétláda fenekén.

 

Lénárt Edina fordítása