Szemem zöld és csacska szám

Amikor a telefon megcsördült, az ősz hajú férfi némi kis alázattal a hangjában megkérdezte a fiatal nőt, mit szólna hozzá, ha nem venné fel a kagylót. A nő feléje fordította az arcát, s úgy nézett rá, mintha valahonnan távolból jönne a hangja, fél szemét – amerről a lámpa égett – szorosan lehunyta, nyitott szeme valószínűtlenül kitágult, és olyan kék volt, hogy már szinte lilának tetszett.

– Nos? – sürgette az ősz hajú férfi, mire a nő felkönyökölt a jobb karjára, elég gyorsan ahhoz, hogy mozdulata nem tűnjék közömbösnek.

– Istenem! Tudom is én! Ahogy gondolod – felelte, bal kezével kifésülve a haját homlokából.

Az ősz hajú férfi azt mondta, hogy bánja a pokol, s bal kezét a fiatal nő feltámasztott könyöke alá csúsztatta, majd ujjai megindultak felfelé, és befészkelték magukat a nő meleg felsőkarja és melle közé. Jobb kezével a kagyló után nyúlt. Hogy nyújtózkodás nélkül elérje, kissé fel kellett emelkednie, s közben tarkója a lámpaernyő szélét súrolta. Sajátos, élénk fény hullt e pillanatban hízelegve inkább fehér, mint deres hajára. Bár borzas volt, látszott, hogy nemrég nyiratkozott, vagy legalábbis igazíttatta a haját. Tarkóján és halántékán rövidre volt nyírva, ahogy szokás, de kétoldalt és fent valamivel hosszabbra hagytaa haját, ezzel mintegy „disztingvált külső”-t adva magának.

– Halló – szólt bele öblös hangon a kagylóba. A nő könyökére támaszkodva figyelte. Szeme, az élénkség és érdeklődés legkisebb szikrája nélkül, épp hogy csak nyitva volt, s tulajdonképpen csak önnön nagyságát és színét tükrözte.

Síri férfihang szólalt meg a vonal túlsó végén, az alkalomhoz mérten meglehetősen nyersen és hevesen: – Lee? Csak nem aludtál már?

Az ősz hajú férfi futó pillantást vetett bal szeme sarkából a fiatal nőre. – Ki az? – kérdezte. – Te vagy az, Arthur?

– Én... Aludtál?

– Ne, dehogy. Csak fekszem és olvasok. Valami baj van?

– Biztos, hogy nem aludtál? Becsületszavadra?

– Persze hogy nem, szó sincs róla – mondta az ősz hajú férfi. – Ami azt illeti, négy tetves óránál átlag sohasem...

– Azért hívtalak fel, Lee, hogy nem láttad-e véletlenül, mikor ment el Joanie? Nem láttad véletlenül, Ellenbogenékkal ment el?

Az ősz hajú férfi újabb pillantást vetett balra, de tekintete elsiklott a nő fölött, aki úgy figyelte most, mint egy fiatal, kék szemű ír rendőr. – Nem, nem láttam, Arthur – mondta; tekintete a szoba távoli, homályos végébe veszett, ahol a fal a mennyezettel találkozott. – Nem együtt jöttetek el?

– Nem, az úristenit, nem. Szóval, te egyáltalán nem is láttad elmenni?

– Nem, tényleg nem láttam, Arthur – mondta az ősz hajú. – Ami azt illeti, a kutya-égvilágon semmit sem láttam egész este. Még be se léptem az ajtón, már nyakig benne voltam egy istentelen hosszú tárgyalásban, azzal a francia... vagy bécsi pacákkal... vagy tudom is én mi a franc az a pacák. Azt hiszed, van egyetlenegy is ezek között a nyamvadt külföldi tagok között, aki ne hegyezné a fülét, ha egy kis ingyen jogi tanácsot kaphat? Miért? Mi történt? Eltűnt Joanie?

– Szentséges ég, ki tudja? Fogalmam sincs. Hiszen tudod, milyen, ha leszopja magát és begerjed. Tudja a fene. Lehet, hogy csak...

– Felhívtad Ellenbogenékat? – kérdezte az ősz hajú.

– Fel. Nincsenek még otthon. Tudja a fene. Abban se vagyok biztos, a szentségit neki, hogy csakugyan velük ment el. Egyetlenegy dolgot tudok. Egyetlenegy rühes dolgot tudok. Elegem van ebből a pokolból. A legkomolyabban. A legkomolyabban, most az egyszer. Elegem van. Öt éve, az úristenit!

– Ugyan, Arthur, ne szívd mellre a dolgot – mondta az ősz hajú. – Először is, amennyire én Ellenbogenékat ismerem, bedobták magukat egy taxiba, és átmentek pár órára a Village-be. Biztos befutnak mind a hárman.

– Az az érzésem, felcsípett magának valami hólyagot. Ez az érzésem. Mindig kiszúr valami hólyagot, és aztán smárolnak a konyhában, ha leszopta magát. Torkig vagyok vele. Istenemre, ez egyszer komolyan gondolom. Öt rohadt...

– Honnan beszélsz Arthur? – kérdezte az ősz hajú férfi. – Otthon vagy?

– Otthon, a szentségit. Otthon, otthon, édes otthon...

– Ugyan, félvállról kell venni az... Be vagy rúgva, vagy mi?

– Tudja a fene. Honnan a pokolból tudnám?

– Jó, jó, ide hallgass! Kapcsolj ki, ne izgulj – mondta az ősz hajú. – Hiszen ismered Ellenbogenékat, az istenbe is. Mert mi történhetett? Biztos lekésték az utolsó vonatot. Biztos befutnak pár perc múlva mind a hárman, sziporkázva, tele kabaré...

– De hiszen kocsival voltak.

– Honnan tudod?

– A gyereklánytól. Magasröptű beszélgetést folytattam vele. Irtó rokon lelkek vagyunk. Mint két teknősbékatojás.

– Na jó. És akkor? Maradj nyugodtan a fenekeden, és ne izgulj – mondta az ősz hajú férfi. – Minden pillanatban betáncolhatnak hozzád mind a hárman, hidd el. Hiszen ismered Leonát. Tudja az ördög, hogy miért... de ezek mind magukkal hozzák New Yorkba azt az istenverte connecticuti jókedvüket. Hiszen tudod.

– I-igen, igen. Tudom. Bár a fene tudja.

– Hogy a csudába ne tudnád! Vedd elő a jobbik eszedet. Ellenbogenék biztos erőszakkal cipelték magukkal Joanie-t...

– Figyelj ide. Joanie-t soha senkinek nem kellett magával cipelnie. Ne etess ilyen cipelési mesékkel.

– Senki se akar téged cipelési mesékkel etetni, Arthur – felelte nyugodtan az ősz hajú.

– Tudom, tudom! Ne haragudj. Az ember egészen belezavarodik, az úristenit. Isten bizony, nem aludtál még?

– Megmondanám, Arthur – mondta az ősz hajú. Szórakozottan kihúzta bal kezét a nő felső karja és melle közül. – Nézd, Arthur. Akarsz egy jó tanácsot? – kérdezte. Ujjaira tekerte a telefonzsinórt közvetlenül a kagyló alatt. – Most komolyan kérdem. Akarsz egy jó tanácsot?

– Hát... Fene tudja. A szentségit, hogy mennyit zavarlak. Mért nem vágom el inkább a...

– Hallgass rám egy pillanatra – mondta az ősz hajú. – Először is komolyan mondom, bújj be az ágyba, és nyugodj meg. Keverj magadnak egy jó nagy pohár itókát, és bújj be...

– Itókát? Ne gyerekeskedj! Egy egész üveggel benyakaltam az este. Italt! Már úgy beseggeltem, hogy alig bírok...

– Jó, jó. akkor feküdj le – mondta az ősz hajú. – És nyugodj meg, hallod? Mondd meg őszintén, van annak értelme, hogy csak ücsörögsz, és emészted magad?

– Tudom, tudom. Nem aggódnék én, az istenit, de nem lehet megbízni benne! Bizony isten. Bizony isten nem lehet. Csak annyira lehet bízni benne, mint egy... mit tudom én miben. Áá, mire jó az egész. Tisztára belehülyülök.

– Nézd, ne gondolj most rá. Rá se ránts. Tedd meg nekem ezt a szívességet, és verd ki az egészet a fejedből – mondta az ősz hajú. – Hiszen csak felfújod, komolyan mondom, úgy felfújod ezt az egész...

– Tudod, mit csinálok: Tudod, mit csinálok? Kisül a szemem, de tudod, hogy szinte minden átkozott este, amikor hazaérek, mit csinálok? Akarod tudni?

– Arthur, figyelj rám, ez nem...

– Várj egy pillanatig. Megmondom neked, hogy a franc egye meg. A szó legszorosabb értelmében nem merek benyitni egyik mellékhelyiségbe sem a lakásban... Bizony isten. Esténként, amikor hazajövök, minden pillanatban azt várom, belebotlok valami bújócskát játszó liftesfiúba. Kifutófiúba. Zsaruba...

– Jó, jó. Mondom, rá se ránts, Arthur – ismételte az ősz hajú. Szeme ezúttal jobbra villant egy hamutartón egyensúlyozó cigarettára. Nyilván kialudt, így hát nem nyúlt utána. – Először is – folytatta a kagylóba –, sokszor, nagyon sokszor mondtam már neked, Arthur, éppen itt követed el a legnagyobb hibát. Tudod, mit csinálsz? Megmondjam neked, mit csinálsz, Keresed az alkalmat, komolyan mondom, keresed az alkalmat, hogy gyötörhesd magad. Az igazság az, hogy valósággal te hajszolod bele Joanie-t... – Elhallgatott. – Pokoli szerencséd van, hogy olyan rendes kislány. Komolyan. Nem bízol ennek a kislánynak a jó ízlésében... se az eszében, az úristenbe is, ezért...

– Az eszében? Ne gyerekeskedj. Nincs annak egy gyűszűnyi esze sem. Ez egy állat!

Az ősz hajú férfi orrlyuka kitágult, mintha mély lélegzetet akarna venni. – Állatok vagyunk valamennyien – mondta. – Tulajdonképpen állatok vagyunk valamennyien.

– Egy frászt! Én nem vagyok állat. Lehet, hogy én vagyok a huszadik század legnagyobb marhája, agancsos balfácánja, de állat nem vagyok. Ne akard ezt beadni nekem. Nem vagyok állat.

– Nézd, Arthur. Így nem jutunk...

– Esze! Jézusmáriám, ha tudnád, milyen viccesen hangzik ez. Azt hiszi magáról „intellektuel”, a szerencsétlen. Ez a legviccesebb, a legröhejesebb az egészben. Elolvassa a színházi rovatot, és nézi a tévét, amíg valósággal belevakul, s ettől már intellektuel. Tudod, kit vettem el? Akarod tudni, kit vettem el? Elvettem a legnagyobb ma élő New York-i színésznőt, regényírót, pszichoanalitikust, egy állati univerzális zsenit. Csak még éppen nem fedezték fel, nem tudott kibontakozni. Ezt persze nem tudtad, mi? Olyan vicces ez, az úristenit, hogy a torkomat tudnám elvágni. Bovaryné a Columbia Továbbképző Tanfolyamon. Bovaryné...

– Mi?

–Bovaryné tévé-ismeretterjesztő kurzust végez. Istenem, ha tudnád, mennyire...

– Jó, jó. De értsd meg, így semmire se megyünk – szakította félbe az ősz hajú. Megfordult, és szájához emelt két ujjával jelezte a nőnek, hogy cigarettát kér. – Először is – mondta a kagylóba –, nem értem, hogy egy ilyen állati intelligens tag, amilyen te vagy, hogy lehet ennyire tapintatlan. Hogy lehet egy ember ennyire tapintatlan? – Kihúzta a vállát, hogy a nő elérje mögötte a cigarettát. – Komolyan mondom. Ez jellemző az egész magánéletedre, ez jellemző a...

– Esze! Uramisten, belepusztulok! Atyaúristen! Hallottad már valaha, hogyan jellemez valakit? ... mármint egy férfit? Ha egyszer nem lesz jobb dolgod, tedd meg nekem azt a szívességet, és kérd meg, jellemezzen neked egy férfit. Minden férfit, akivel csak összeakad, „szörnyű vonzó”-nak tart. Lehet az a legvénebb, a legpocakosabb, a leggöthösebb...

– Hagyjuk ezt, Arthur – mondta az ősz hajú férfi élesen. – Így semmire sem megyünk. Semmire az égvilágon. – Átvette az égő cigarettát a nőtől, aki maga is rágyújtott. – Egyébként – mondta az orrán át fújva a füstöt –, hogy ment ma a dolog?

– Micsoda?

– Azt kérdem, hogy ment ma a dolog? – ismételte az ősz hajú. – Hogy ment a tárgyalás?

– Ó, az úristenit. Tudja a fene. Szarul. Mikor még csak vagy két perc volt hátra, hogy megadják nekem a szót, Lissberg, a felperes ügyvédje becsempészte azt az ütődött szobalányt egy halom mocskos, poloskafoltos lepedővel, bizonyítéknak. Az úristenit!

– És aztán? Elvesztetted? – kérdezte az ősz hajú, és nagyot szippantott a cigarettájából.

– Tudod, ki elnökölt? Az a vénasszony Vittorio. Mi az ördög baja van annak az alaknak velem? Ki se nyitom a számat, máris lehurrog. Egy ilyen alakkal nem lehet értelmesen beszélni. Lehetetlen.

Az ősz hajú férfi hátranézett, hogy lássa, mit csinál a nő. Éppen a hamutartóért nyúlt, és kettőjük közé tette. – Szóval, elvesztetted vagy mi? – szólt bele a kagylóba.

– Hogy?

– Azt kérdem, elvesztetted?

– El. Éppen erről akartam veled beszélni. Nem volt semmi esélyem, akárhogy ugráltam. Gondolod, hogy Junior a falra mászik? Nem mintha nagyon izgatna, de te mit gondolsz? Falra mászik?

Az ősz hajú férfi bal kezével leverte cigarettája hamuját a hamutartó peremére. – Nem hinném, Arhur, hogy feltétlenül a falra mászik – mondta halkan. – Sok minden szól melletted, de hogy nem lesz elragadtatva, az biztos. Emlékszel, milyen sokáig tárgyaltuk annak a három szállodának az ügyét? Maga az öreg Shanley kezdte az egész...

– Tudom, tudom. Junior legalább ötvenszer elmondta. Egyik legszebb mese, amit életemben hallottam. Szóval, elvesztettem ezt a rohadt ügyet. Először is, nem az én hibám. Először is az a holdkóros Vittorio megállás nélkül piszkált egész tárgyalás alatt. Aztán jön az a félkegyelmű szobalány, és kirámolja a poloskafoltos lepedőket...

– Senki se mondja, hogy a te hibád, Arthur – mondta az ősz hajú. – Azt kérdezted, hogy Junior a falra mászik-e? Én csak egyszerűen a magam szerény...

– Tudom, tudom... Fene, aki tudja. A hadseregbe, az ördögbe is, akármikor visszamehetek. Említettem már?

Az ősz hajú férfi ismét a nőre nézett, talán, hogy megmutassa, milyen türelmes, sőt sztoikus önuralom ül az arcán. De a nő nem vette észre. Véletlenül felborította a térdével a hamutartót, és a hamut most fürge ujjakkal söpörte össze egy kis halomba; egy másodpercnyi késedelemmel viszonozta a férfi tekintetét. – Nem említetted még, Arthur – mondta a férfi a telefonba.

– Hát igen. Lehet. Nem is tudom még biztosan. Nem mondom, bolondulni nem bolondulok az ötletért, és nem megyek, ha nem muszáj. De lehet, hogy mennem kell. Tudja a fene. Ott legalább elfelejtek majd mindent. Adják csak vissza a sisakomat, azt a jó széles íróasztalomat, meg azt a drága nagy moszkitóhálómat, nem is lesz olyan...

– Szeretnék egy kis értelmet verni a kobakodba, öregfiú. Érted, mit mondok? – kérdezte az ősz hajú férfi. – Dörzsölt vagy, intelligens tag vagy, mégis abszolúte úgy beszélsz, mint egy gyerek. Tréfán kívül. Felfújsz egy csomó bagatell dolgot, s hagyod, hogy ez a sok frinc-franc nyavalya elhatalmasodjék fölötted, és abszolúte képtelen légy bármilyen...

– Ott kellett volna hagynom. Érted? A nyáron kellett volna otthagynom, amikor leesett a tantusz. Tudod, miért nem hagytam ott? Akarod tudni, miért?

– Arthur. Az ég szerelmére. Így nem megyünk semmire.

– Várj egy percig. Hadd mondom el, miért. Akarod tudni, miért nem hagytam ott? Pontosan meg tudom mondani. Mert sajnáltam. Ez a színtiszta igazság. Sajnáltam.

– Nézd, én nem tudom. Végeredményben nem is tartozik rám – mondta az ősz hajú. – De azért úgy látszik, elfelejtesz valamit, úgy látszik, elfelejted, hogy Joanie utóvégre felnőtt asszony. Én nem tudom, de mintha...

– Felnőtt asszony? Bolond vagy? Felnőtt gyerek, az úristenit. Hallgass ide, borotválkozom – ezt érdemes meghallgatni –, borotválkozom – és egyszer csak hallom, hogy kiált valahonnan a francból, a lakás másik végéből. Megyek, megnézem, mit akar, abbahagyom a borotválkozást, csupa rohadt hab az arcom. Tudod, mit akart? Meg akarta kérdezni, hogy okosnak tartom-e? Esküszöm az élő istenre. Elképesztő nő, én mondom neked. Figyelni szoktam álmában, nem beszélek a levegőbe. Elhiheted nekem.

– Hát ezt már te tudod... úgy értem, ez nem tartozik rám – mondta az ősz hajú férfi. – A lényeg az, a franc egye meg, hogy nem teszel semmi konstruktív...

– Nem illünk egymáshoz, és kész. Egyszerűen erről van szó. Állatian nem illünk egymáshoz. Tudod, ki kellene neki? Egy nagy süket melák, aki időnként kapja magát és se szó, se beszéd ájultra veri, aztán nyugodtan tovább olvassa az újságját. Ez kellene neki. Én ehhez átkozottul gyenge vagyok. Már akkor tudtam, amikor összeházasodtunk, bizony isten tudtam. Nézd, te dörzsölt fickó vagy, eszed ágába se volt soha megnősülni, de mielőtt az ember rászánná magát a házasságra, átvillan néha az agyán, vajon hogy is lesz majd azután. Én ügyet se vetettem rájuk. Én ezekkel a rohadt villanásokkal sohasem törődtem. Gyenge vagyok. Ennyi az egész, dióhéjban.

– Dehogyis vagy gyenge. Csak nem veszed elő a jobbik eszedet – mondta az ősz hajú férfi, és egy újabb cigarettát vett át a nőtől.

– Hogy a csudába ne volnék gyenge. Hogy a csudába ne volnék. Az isten verje meg, azt csak tudom, hogy gyenge vagyok-e vagy sem. Ha nem lennék gyenge, azt hiszed, hagytam volna idáig fajulni a dolgokat? Nincs is mit beszélni róla. Hogy a csudába ne volnék gyenge... Istenem, egész éjjel nem hagylak aludni. Miért nem teszed le azt a rohadt kagylót? Komolyan mondom, tedd le.

– Eszem ágában sincs letenni, Arthur. Szeretnék segíteni rajtad, amennyire emberileg lehetséges – mondta az ősz hajú férfi. – Te vagy a magad legnagyobb...

– Semmibe se vesz. De még csak nem is szeret, istenemre mondom. Ha jól meggondolom, végső fokon én se szeretem már. Tudja a fene. Hol így van vele az ember, hol úgy. Váltakozik. Ingadozik. Az úristenit! Minden alkalommal, amikor elhatározom, hogy az asztalra csapok, úgy jön ki a lépés, hogy házon kívül ebédelünk, találkozunk valahol, s akkor megjelenik abban a rohadt hófehér kesztyűjében, meg minden. Tudja a fene. Vagy például eszembe jut, hogy is volt, amikor először lekocsiztunk New Havenbe a Princeton-meccsre. Ahogy letértünk a Parkwayről, durrdefektet kaptunk, pokoli hideg volt, és ő tartotta a zseblámpát, amíg én azt a rohadt vacakot rendbe hoztam... Tudod, mire gondolok. Fene, aki tudja. Vagy aztán, ha eszembe jut – az úristenit, milyen kínos –, ha eszembe jut az a rohadt vers, amit akkor küldtem neki, mikor kezdtünk együtt járni: „Arcom rózsás, halovány, Szemem zöld és csacska szám.” Milyen kínos, az úristenit, ez mindig rá emlékeztet. Nem mintha Joanie szeme zöld volna, Joanie szeme olyan, mint egy átkozott tengeri kagyló a szentségit, de mégis... Tudja a fene. Nincs is értelme erről beszélni. Teljesen belehülyülök. Tedd le már a kagylót, kérlek, miért nem teszed le? Komolyan.

Az ősz hajú férfi a torkát köszörülte: – Nincs szándékomban letenni a kagylót, Arthur – mondta. – Éppen csak...

– Egyszer vett nekem egy ruhát. A saját pénzén. Meséltem már?

– Nem, de...

– Fogta magát, és bement Triplerhez vagy kihez, és megvette. Ott se voltam. Tényleg, vannak azért ilyen átok kedves dolgai. A vicces az egészben, hogy nem is vett rossz számot. Éppen csak be kellett a nadrágot venni egy kicsit hátul és megkurtítani. Tényleg, vannak azért ilyen átok kedves dolgai.

Az ősz hajú férfi hallgatott egy pillanatig. Aztán hirtelen a nő felé fordult, aki egy futó pillantásból is rájöhetett, hogy mi megy végbe a vonal túlsó végén. – Figyelj ide, Arthur. Ez nem vezet semmi jóra. A legkomolyabban. Hallgass rám. Tréfán kívül. Vetkőzz le, és bújj ágyba, légy jó fiú. És nyugodj meg. Le merném fogadni, Joanie két percen belül befut. Azt akarod, hogy ilyen állapotban találjon? Azok a hülye Ellenbogenék biztos beállítanak vele együtt. Semmi szükséged arra, hogy az egész banda ilyen állapotban lásson, mi? – Elhallgatott. – Figyelsz, Arthur?

– Istenem, egész éjjel nem hagylak aludni. Mást se teszek csak...

– Dehogyisnem hagysz aludni – mondta az ősz hajú. – Erre még csak ne is gondolj. Már mondtam neked, átlag négy óránál többet sohasem alszom egy éjszaka. Szeretném, ha emberileg egyáltalán lehetséges, szeretném, ha segíthetnék rajtad, öregfiú. – Elhallgatott – Arthur? Hallod? Ott vagy?

– Hallom, itt vagyok. Nézd, most már mindegy, elrontottam az egész éjszakádat. Átmehetnék hozzád egy pohárkára? Nem haragudnál?

Az ősz hajú férfi kiegyenesedett, szabad kezét a feje búbjára tette: – Mármint hogy most?

– Most. Persze, ha nincs ellene kifogásod. Csak egy percig maradnék. Éppen csak le szeretnék ülni egy pillanatra... tudja a fene. Jöhetek?

– Hát jönni jöhetnél, de alig hinném, hogy ez most jót tenne neked, Arthur – mondta az ősz hajú férfi, kicsit lejjebb csúsztatva tenyerét a fején. Úgy értem, nagyon is szívesen látnálak, de hogy őszinte legyek, jobb volna, ha most otthon ülnél a fenekeden, és megnyugodnál mire Joanie betáncol. Őszintén mondom. Mert ugyebár nyilván ott akarsz lenni, amikor betáncol, nem? Igazam van, vagy nincs igazam?

– Hát... fene tudja. Bizony isten, nem tudom.

– De én igen, én biztosan tudom – mondta az ősz hajú férfi. – Ide figyelj. Mi volna, ha most bedobnád magad az ágyba, s megnyugodnál, és majd később, ha szükségét éreznéd, felhívnál újra? Úgy értem, ha még szeretnél egy kicsit beszélgetni. És ne emészd magad. Ez a fő. Hallod. Megteszed?

– Meg.

Az ősz hajú férfi még egy pillanatig a fülénél tartotta a kagylót, azután letette.

– Mit mondott? – kérdezte nyomban a nő.

A férfi felvette cigarettáját a hamutartóból, helyesebben szólva kiválasztotta az elszívott és félig szívott cigaretták tömkelegéből. Szippantott egyet, és így szólt: – Át akart jönni egy pohárra.

– Úristen! S mit mondtál neki? – kérdezte a nő.

– Hallottad – mondta az ősz hajú, és ránézett. – Hallhattad, nem? – Elnyomta a cigarettáját.

– Remek voltál. Csodálatos voltál, igazán – mondta a nő felnézve rá. – Istenem, kutyául érzem magam.

– Hát igen – mondta az ősz hajú férfi –, kínos helyzet. Nem tudom, mennyire voltam csodálatos.

– Az voltál. Csodálatos – bizonykodott a nő. – El vagyok kenődve. Egészen el vagyok kenődve. Nézz rám.

Az ősz hajú férfi ránézett. – Hát igen, elég lehetetlen helyzet, nem mondom. Komolyan mondom, olyan fantasztikus az egész, hogy még...

– Jaj... drágám! – szólt közbe hirtelen a nő, és előrehajolt. – Vigyázz, megégeted magad! – Ujja hegyei fürgén végigsöpörtek a férfi keze fején. – Nem. Csak hamu. – Hátradőlt. – Csodálatos voltál, igazán – mondta. – Istenemre, abszolúte kutyául érzem magam!

– Hát igen, nagyon kínos helyzet, nagyon kínos. Az öregfiút nyilván erősen megviseli...

A telefon hirtelen megszólalt.

– Az úristenit! – mondta az ősz hajú férfi, de felvette a kagylót még a második csengetés előtt. – Halló – szólt bele a kagylóba.

– Lee? Már aludtál?

– Nem, dehogy.

– Figyelj ide, gondolom érdekel. Joanie éppen most futott be.

– Micsoda? – kérdezte az ősz hajú férfi, és leárnyékolta szemét bal kezével, bár a lámpa a háta mögött volt.

– Igen. Befutott. Vagy tíz másodperccel azután, hogy beszéltem veled. Gondoltam, felhívlak, amíg kinn van a klozeten. Figyelj ide, millió hála, Lee. Úgy értem... Tudod, mit akarok mondani. Nem aludtál még, mondd?

– Nem, nem. Éppen azon.... Nem, nem – felelte az ősz hajú férfi. Tenyerét továbbra is szeme elé tartotta. Megköszörülte a torkát.

– Hát tudod, az történt, hogy Leona persze megint leszopta magát, és rájött egy fene nagy sírógörcs, Bob meg azt akarta, hogy Joanie menjen el velük valahova egy pohár italra, és gereblyézzék el az ügyet. Fene, aki tudja. Tudod, hogy van ez. Csuda bonyolult mese. Mindenesetre, most már itthon van. Micsoda átkozott hajsza! Isten a tanúm, az egésznek ez az átkozott New York az oka. Arra gondolok, hogy esetleg, ha minden jól megy, veszünk talán egy kis telket valahol Connecticutban. Nem kell nagyon messze legyen, de elég messze ahhoz, hogy normálisan élhessünk. Joanie tényleg bolondul a növényekért, meg minden. Egészen oda lenne, ha volna egy kis saját vacak kertje, meg minden. Érted, mit akarok mondani? Úgy értem, rajtad kívül kit ismerünk mi New Yorkban? Egy csomó idegbajoson kívül? Előbb vagy utóbb menthetetlenül kikészül az ember. Érted, mit akarok mondani?

Az ősz hajú férfi nem válaszolt. Keze fejével beárnyékolt szemét lehunyta.

– Akárhogy is, beszélek erről vele ma éjjel. Vagy talán holnap. Még részeg. Nézd, alapjában véve átok rendes kölyök, és ha van rá lehetőség, hogy egyenesbe jöjjünk, csak nem leszünk olyan átkozottul ostobák, hogy meg ne próbáljuk. Aztán, ha egyszer ezen túljutok, megpróbálom azt a tetű poloskaügyet is gatyába rázni. Gondolkoztam rajta. Kíváncsi volnék, Lee, mit gondolsz, ha bemennék Juniorhoz, és személyesen beszélnék vele, meg tudnám...

– Arthur, ha nem haragszol, úgy vélem...

– Nézd, nem szeretném, ha azt hinnéd; csak azért hívtalak vissza, meg minden, mert aggódom azért a rohadt állásért, meg minden. Aggódik az ördög. Úgy értem, alapjában véve nem is lehetne kevesebbet törődni vele, mint amennyit én törődöm, a szentségit. Csak éppen arra gondoltam, ha nagyobb fejtörés nélkül rendbe tudnám hozni a dolgot Juniorral, kötni való hülye lennék, ha...

– Figyelj ide, Arthur – szakította félbe az ősz hajú férfi, és levette kezét az arcáról. – Pokolian megfájdult a fejem. Tudja a nyavalya, mi jött rám. Nem haragszol, ha most abbahagyjuk? Reggel majd folytatjuk, jó? – Fülelt egy pillanatig, azután letette a kagylót.

A nő máris fecsegni kezdett, de a férfi nem válaszolt. Felkapott egy égi cigarettát a hamutartóból – a nőét –, és a szájához emelte, de kicsúszott az ujjai közül. A nő megpróbálta elkapni, mielőtt még kiég valami, a férfi azonban rászólt, hogy maradjon veszteg, az istenit, mire a nő visszahúzta a kezét.

 

Semlyén Éva és Semlyén István fordítása