A nevető ember

Ezerkilencszázhuszonnyolcban, kilencéves koromban szívvel-lélekkel tagja voltam egy Komancs Indiánok Klubja nevezetű szervezetnek. Tanítási napokon délután háromkor huszonötünket, csupa komancsot, felszedett a Főnök a 165. számú elemi iskola előtt a fiúk kijáratánál, az Amsterdam Avenue közelében levő 109. utcában. Akkor aztán betolongtunk, bepréselődtünk a Főnök kiszuperált és átalakított buszába, aki szüleinkkel kötött pénzügyi megállapodása értelmében a Central Parkba szállított bennünket. Ha az időjárás engedte, egész délután futballoztunk, rögbiztünk vagy baseballoztunk, attól függően (bár ez nem sokat számított), milyen évszak volt. Esős délutánokon a Főnök minden alkalommal vagy a Természettudományi Múzeumba, vagy a Metropolitan Szépművészeti Múzeumba vitt bennünket.

Szombatonként még a legtöbb nemzeti ünnepen a Főnök kora reggel felszedett bennünket a bérházak előtt, ahol laktunk, és viharvert buszával kivitt Manhattanről a Van Cortlandt Park vagy a Palisades viszonylag tágas térségeire. Ha versenyezni akartunk, a Van Cortlandtba mentünk, ahol szabványméretűek voltak a pályák, és ahol ellenfeleink sorát sem szaporították gyerekkocsik és mérges, sétabotos öreg hölgyek. Ha komancs szívünk nomád életre vágyott, a Palisadesre mentünk, és sátrat vertünk. (Emlékszem, egyszer egy szombaton eltévedtem, ott valahol azon a ravasz részen a liniti útjelző és a George Washington híd nyugati hídfője között. De nem vesztettem el a fejem. Csak leültem egy óriási hirdetőtábla hatalmas árnyékába, és könnyek között ugyan, de kibontottam tízórais táskámat, s nekiláttam, majdnem biztos lévén benne, hogy a Főnök majd csak megtalál. A Főnök mindig megtalált bennünket.)

Szabad óráiban, amikor nem kellett a komancsokkal foglalkoznia, a Főnököt John Gedsudskinak hívták, Staten Islanden lakott. Huszonkét-huszonhárom éves, rendkívül félénk, szelíd fiatalember volt, joghallgató a New York-i egyetemen, s egészében véve nevezetes személyiség. Meg sem kísérlem itt felsorolni sok-sok kiváló tettét és erényét. Csak kapásból néhányat: cserkész-rajvezető volt, majdnem bekerült az amerikai válogatott rögbicsapatba 1926-ban, és köztudomású volt, hogy igen melegen invitálta próbajátékra a New York-i Óriások baseballcsapata. Pártatlan és rendíthetetlen nyugalmú bírája volt valamennyi tébolyult sporteseményünknek, mestere a tűzrakásnak és a tűzoltásnak, ezenkívül tapasztalt és tapintatos elsősegélynyújtó. A legkisebb csibésztől a legnagyobb vagányig mindnyájan szerettük és tiszteltük.

A Főnök 1928-as külseje még ma is tisztán él emlékezetemben. Ha mások is a komancsok szemével nézték volna, rövid idő alatt óriássá változik. Valójában azonban zömök volt, öt láb és három-négy hüvelyk magas, semmivel se több. Haja kékesfekete, mélyen benőtt homlokába, orra nagy és húsos, törzse meg éppen csak olyan hosszú volt, mint a lába. Bőrkabátjában válla szélesnek látszott, pedig keskeny és csapott volt. Nekem mindenesetre úgy tetszett akkortájt, hogy a legjobb fényképarcok, Buck Jones, Ken Maynard és Tom Mix vonásai vegyülnek harmonikusan a Főnök arcában.

Délutánonként, ha eléggé besötétedett, s a vesztes csapat ennek a számlájára írhatta gyertyaütéseit és elrontott leadásait, mi, komancsok önzőn és teljes odaadással a Főnök mesemondó tehetségére hagyatkoztunk. Addigra már rendszerint forrófejű, ingerlékeny banda lettünk, hol öklünkkel püföltük egymást, hol meg éles hangon üvöltözve verekedtünk a buszban a Főnökhöz legközelebb eső ülésekért. (A buszban két párhuzamos sor szalmafonatú ülés volt. A bal oldali sorban hárommal több – ezek voltak a legjobbak – egészen elől a vezetővel egy vonalban.) A Főnök csak akkor mászott be a buszba, ha mi már elhelyezkedtünk. Aztán a sofőrülésen menetiránynak háttal elhelyezkedett, és éles, de dallamos hangján előadta a Nevető Ember legújabb folytatását. Ha már mesélni kezdett, érdeklődésünk nem lankadt egy percre sem. A Nevető Ember éppen a komancsoknak való történet volt. Talán még klasszikus dimenziói is voltak. Olyan história volt, amely nem ismert határokat, de lényegében mégis hordozható maradt. Haza is magunkkal vihettük, s eltűnődhettünk rajta, amíg például a fürdőkád túlcsorduló vizében üldögéltünk.

A Nevető Embert, jómódú misszionárius szülők egyetlen gyermekét, csecsemőkorában kínai banditák elrabolták. Amikor a jómódú misszionárius szülők (vallásos meggyőződésből) nem voltak hajlandók megfizetni fiukért a váltságdíjat, a banditák iszonyúan begurultak, ácssatuba szorították a kis kölyök fejét, és a megfelelő kart néhányszor jobbra csavarták. Mikor e páratlan kísérlet szenvedő alanya felnőtt, kopasz és hikoridió formájú lett a feje, s arcán meg száj helyett hatalmas ovális üreg tátongott az orra alatt. Maga az orr két hússal körülnőtt orrlyukból állt. Következésképpen amikor a Nevető Ember lélegzetet vett, a szörnyű, rémisztő nyílás az orra alatt úgy tágult és szűkült (legalábbis én úgy képzelem), mint egy amőba hatalmas tömlője. (A Főnök is inkább bemutatta, mint magyarázta a Nevető Ember lélegzési módszerét.) Az idegenek halálra váltak a Nevető Ember ijesztő arca láttán. Ismerősei kerülték. A banditák viszont, eléggé különös módon, hagyták, hogy főhadiszállásuk körül csellengjen, de ahhoz ragaszkodtak, hogy arcát befedje pipacsszirmokból készült halványpiros, fátyolszerű álarcával. Az álarc nemcsak nevelt fiuk arcának látványától kímélte meg a banditákat, de hollétét is folytonosan elárulta; hiszen csak úgy bűzlött az ópiumtól.

Reggelente, mélységes magányában a Nevető Ember kilopakodott a banditák rejtekét övező erdőbe (olyan könnyű járása volt, mint a macskának). Itt barátságot kötött minden rendű és rangú állattal: kutyákkal, fehér egerekkel, sasokkal, oroszlánokkal, óriáskígyókkal és farkasokkal. Sőt álarcát is levetette és beszélt hozzájuk, lágy, dallamos hangon, saját nyelvükön. Azok nem találták csúnyának.

(Hónapokig tartott, amíg a Főnök idáig jutott a történetben. Ettől kezdve, a komancsok teljes megelégedésére, egyszer szabadabban csapongott a képzelete a folytatások során.)

A Nevető Ember egyik fülét állandóan a földhöz tapasztva tartotta, s így rövid idő alatt elsajátította a banditák legértékesebb üzleti titkait. Nem mintha sokat tartott volna róluk. Hamarosan kialakította saját, eredményesebb módszerét. Önálló vállalkozásba kezdett – először csak szerényebb keretek között – a kínai határszélen; rabolt, útonállt, s végső esetben még gyilkolt is. Zseniális bűnözési módszerei a fair play iránti példátlan vonzalommal párosultak, és ezért nemsokára belopta magát a nép szívébe. Különös módon nevelőszülei (a banditák, akik eredetileg a bűn útjára vezették) neszelték meg utolsónak tetteit. S amikor ez megtörtént, eszeveszetten féltékenyek lettek. Egy éjjel mind odasorjáztak a Nevető Ember ágyához, azt hitték, sikerült mély álomba kábítaniuk, és hosszú késeiket a takaró alatt fekvő testbe döfték. Kiderült, hogy az áldozat a banditafőnök anyja – utálatos, zsémbes perszóna. Az esemény még csak fokozta a banditák szomját a Nevető Ember vérére, aki végül is kénytelen volt bezárni az egész bandát egy mély, de csinosan dekorált kriptába. Időnként kiszabadultak, és hellyel-közzel kellemetlenséget okoztak neki, de nem volt hajlandó megölni őket. (A Nevető Ember természetének ettől a könyörületes vonásától majd falra másztam!)

A Nevető Ember hamarosan rendszeresen átkelt a kínai határon Párizsba, Franciaországba, ahol szívesen fitogtatta kiváló, de komoly erkölcsi alapokon álló tehetségét Marcel Dufarge, a nemzetközi viszonylatban is híres detektív és csavaros észjárású tüdőbeteg orra előtt. Dufarge és leánya (remek leány volt, bár kissé talán fiús hajlamú) lett a Nevető Ember legmegátalkodottabb ellensége. Újra meg újra megpróbálták a Nevető Embert behúzni a csőbe. A Nevető Ember pusztán a tréfa kedvéért rendszerint félig belement a játékba, aztán eltűnt, s gyakran még a legcsekélyebb mértékben hihető jelet sem hagyott hátra, ami szökése módjára utalt volna. Olykor-olykor eleresztett egy-egy metszőn gúnyos hangú búcsúlevelet Párizs csatornahálózatában, s a levél pontosan Dufarge lába előtt kötött ki. Dufarge-ék hallatlanul sokat tocsogtak erre-arra Párizs csatornáiban.

A Nevető Ember hamarosan a világ legnagyobb vagyonát harácsolta össze. Java részét egy helybeli kolostor szerzeteseinek juttatta el névtelenül – alázatos aszkéták voltak, akik életüket német rendőrkutyák tenyésztésének szentelték. Ami még maradt vagyonából, azt a Nevető Ember gyémántokba fektette, ezeket időről időre smaragdpincékbe süllyesztette a Fekete-tenger fenekére. Személyes igénye alig volt. Kizárólag rizsen és sasvéren élt Tibet viharos partvidékén álló házikójában, amelynek föld alatti tornacsarnoka és lőtere volt. Négy vakon ragaszkodó társ lakott együtt vele: Fekete Szárny, a nagy dumájú erdei farkas, Omba, a szeretetre méltó törpe, Kong, az óriás mongol, akinek a nyelvét fehér emberek égették ki, és egy gyönyörű eurázsiai leány, aki a Nevető Ember iránt érzett viszonzatlan szerelme és biztonsága miatt érzett mély aggodalma folytán néha meglehetősen szőrszálhasogató magatartást tanúsított a bűnözéssel szemben. A Nevető Ember fekete selyemparaván mögül adta ki a parancsait a személyzetnek. Még Omba, a szeretetre méltó törpe sem láthatta az arcát.

Nincs ugyan szándékomban, de akár órákig kísérgethetném az olvasót – ha kell, erőszakkal is –, oda-vissza a Párizs–kínai határon keresztül. Valahogy úgy vagyok vele, hogy a Nevető Embert valamiféle szuper-előkelő ősömnek érzem, mondjuk egyfajta Robert E. Leenek, aki tűzön-vízen át kitart a neki tulajdonított erények mellett. És ez az illúzió még szerénynek mondható ahhoz képest, hogy 1928-ban nemcsak a Nevető Ember egyenes, hanem egyedüli törvényes, élő leszármazottjának tartottam magam. 1928-ban nem is a szüleim gyermeke voltam, hanem egy sátánian mézes-mázos imposztor, aki leste legkisebb botlásukat is, hogy jogcíme legyen föléjük kerekedni – hacsak lehet, bár nem feltétlenül, erőszak nélkül –, hogy érvényesítse igazi énjét. Hogy össze ne zúzzam látszat szerinti anyám szívét, úgy terveztem, hogy bevonom alvilági üzelmeimbe, illően fejedelmi minőségben. (Pontosan még nem tudtam, milyenben.) De legfőbb feladatom 1928-ban mégiscsak az volt, hogy vigyázzak minden lépésemre. Tovább játszani a komédiát. Fogat mosni. Fésülködni. Mindenáron elfojtani természet adta sátáni kacajomat.

Valójában nemcsak én voltam a Nevető Ember egyetlen élő törvényes leszármazottja. Huszonöt komancs tartozott a klubhoz, vagyis a Nevető Ember huszonöt törvényes leszármazottja – valamennyien baljóslatú arccal, inkognitóban jártuk a várost, úgy mértük végig a liftkezelőket, mint lehetséges főellenségeinket, szánk sarkából halk, de határozott parancsokat suttogtunk a spánielek fülébe, mutatóujjunkkal célba vettük a számtantanárok homlokát. És vártuk, egyre vártuk a megfelelő alkalmat, hogy rémületet és csodálatot kelthessünk az első köznapi lélekben.

Egy februári délután, éppen azután, hogy megindult a komancsok baseballszezonja, új berendezési tárgyat fedeztem fel a Főnök buszán. A szélvédőn, a visszapillantó tükör felett egyetemi talárba és sapkába öltözött lány bekeretezett fényképe volt látható. Úgy éreztem, hogy egy lány fényképe ellenkezik a busz általános, férfias jellegével, és kereken megkérdeztem a Főnököt, ki az. Előbb ötölt-hatolt, aztán végül annyit elárult, hogy egy lány. Megkérdeztem a nevét. Húzódozva válaszolta: „Mary Hudson”. Megkérdeztem, hogy a filmnél, vagy ilyesféle helyen dolgozik-e. Azt mondta, nem, a lány a Wellesley egyetemre járt. Kis idő múlva, mint akinek hosszas gondolkodás után még eszébe jutott valami, hozzátette, hogy a Wellesley egyetem elsőrangú intézmény. Megkérdeztem, hogy mégis minek tartja a képet a buszban. Kicsit megrántotta a vállát, ami, úgy gondoltam, azt jelentette, hogy a képet többé-kevésbé úgy tukmálták rá.

A következő hetekben, akár erőszakkal, akár véletlenül maradt a nyakán a kép, nem tűnt el a buszból. Nem seperték ki a csokoládészeletek sztanioljával, sem a nyalókák elhajigált nyelével. Mi, komancsok pedig megszoktuk. Idővel éppolyan érdektelenül személytelenné vált, mint a sebességmérő.

De egy napon, útban a park felé, a Főnök megállt a busszal a járda mellett a Fifth Avenue-n, a Hatvanas utcák táján, jó fél mérfölddel túl baseballpályánkon. A hátsó üléseken kb. húsz sofőrjelölt követelte a magyarázatot, de a Főnök adós maradt vele. Ehelyett mesélő-pozitúrába vágta magát, és idő előtt belekezdett a Nevető Ember új folytatásába. De alighogy belefogott, valaki kopogott a busz ajtaján. A Főnök reflexei aznap harmadik sebességre voltak kapcsolva. Mintha puskából lőtték volna ki, felpattant az ülésről, felrántotta az ajtókilincset, és egy nercbundás lány mászott be a buszba.

Mellesleg, mondhatom egész életemben csak három olyan lányra emlékszem, aki első látásra mellbe vágott osztályon felüli szépségével. Egyikük egy fekete fürdőruhás vékony lány volt, aki egy narancssárga napernyővel bajlódott Jones Beachben, cirka 1936-ban. A másikat egy Karib-tengeri hajó fedélzetén láttam, éppen öngyújtóját vágta hozzá egy delfinhez. A harmadik a Főnök barátnője volt, Mary Hudson.

– Nagyon elkéstem? – kérdezte a Főnöktől, és rámosolygott. Akár azt is kérdezhette volna, vajon nagyon csúnya-e.

– Nem – mondta a Főnök. Kissé zordul ránézett az üléséhez közel terpeszkedő komancsokra, s intett a sornak, húzódjanak összébb. Mary Hudson leült közém és nem-tudom-milyen Edgar közé, akinek a nagybátyja egy alkoholcsempész legjobb barátja volt. Annyi helyet adtunk neki, amennyit csak akart. Aztán a busz furcsa, dilettáns vezetőre valló zökkenéssel elindult. A komancsok egytől egyig mély hallgatásba merültek.

Útban vissza szokásos parkolóhelyünk felé, Mary Hudson előrehajolt az ülésen, és lelkesen beszámolt a Főnöknek, hogy melyik vonatokról késett le, és melyikről nem. Douglastonban lakott, Long Islanden. A Főnök nagyon ideges volt. Neki magának egyetlen hang sem jött ki a száján, de még a lány beszédére is alig tudott figyelni. Emlékszem, a sebességváltó gombja a kezében maradt.

Amikor kiszálltunk a buszból, Mary Hudson minden további nélkül velünk tartott. Biztos vagyok benne, hogy mire a baseballpályára értünk, minden komancs arcán rajta ült az egyesek-nem-tudják-mikor-kell-lelépni tekintet. És mindennek tetejében, amikor egy másik komancs meg én feldobtunk egy pénzdarabot, hogy eldöntsük, melyik csapat kezdje a játékot, Mary Hudson sóvárogva kifejezte vágyát, hogy szeretne részt venni a játékban. Világosabban nem is tudtunk volna válaszolni neki. Ha addig csak bámészkodtunk erre a nőszemélyre, most valósággal felnyársaltuk tekintetünkkel. A lány meg válaszul ránk mosolygott. Ez icipicit zavaró volt. Ekkor közbelépett a Főnök, és elárulta korábban jól titkolt tehetetlenségét. Félrehúzta Mary Hudsont, a komancsok hallótávolságán kívül, és láthatólag komolyan, értelmesen magyarázott neki valamit. Végül Mary Hudson félbeszakította, és hangját tisztán hallották a komancsok is. „De igen – mondta –, igenis, én is játszani akarok.” A Főnök bólintott, és újra nekirugaszkodott. A pálya felé intett, amely nedves és göröngyös volt. Felemelt egy ütőt, és megmutatta, milyen súlyos. „Nem érdekel – mondta Mary Hudson tisztán hallhatóan –, megtettem ezt a hosszú utat New Yorkba, a fogorvoshoz meg minden, és játszani fogok!” A Főnök megint csak bólintott, de már feladta a harcot. Óvatosan átsétált a gumilemezhez, ahol a Hősök és a Harcosok, a két komancs csapat várakozott, és rám nézett. Én voltam a Harcosok kapitánya. Állandó középcsatárom nevét említette, aki betegen feküdt otthon, s azt ajánlotta, vegye át Mary Hudson az ő helyét. Én azt mondtam, nincs szükségem középcsatárra. A Főnök megkérdezte, hogy a francba gondolom azt, hogy nincs szükségem középcsatárra. Megdöbbentem. Első eset, hogy a Főnököt káromkodni hallottam. És mindennek a tetejében éreztem, hogy Mary Hudson rám mosolyog. Hogy zavaromat leplezzem, felkaptam egy követ, és hozzávágtam egy fához.

Elsőnek mi foglaltuk el a mezőnyt. Az első menetben a középmezőnyben nem volt tennivaló. Időnként hátrasandítottam helyemről, az alappontról. Mary Hudson minden alkalommal vidáman integetett felém. Baseballkesztyűt viselt, ragaszkodott hozzá, hogy maga válassza ki. Rémes látvány volt.

Mary Hudson ütött kilencediknek a Harcosok csapatában. Amikor közöltem vele ezt a rendelkezést, kis grimaszt vágott, és azt mondta: „No, akkor mindent bele!” És szó, ami szó, úgy látszott, meg is fogadtuk a szavát. Az első menetben ütnie kellett. Erre az alkalomra levetette nercbundáját meg a baseballkesztyűjét is, és sötétbarna dresszben lépett a gumilemezre. Amikor odaadtam neki az ütőt, megkérdezte, miért olyan nehéz. A Főnök is otthagyta bírói posztját az adogató háta mögött, és aggodalmasan előrejött. Mondta Mary Hudsonnak, hogy támassza az ütő végét a jobb vállára. „Megvan” – válaszolta. Aztán azt mondta a lánynak, ne szorítsa az ütőt túl erősen. „Nem szorítom” – mondta a lány. Aztán azt mondta neki, ne vegye le a szemét a labdáról. – „Úgy lesz – válaszolta a lány –, menj az útból.” Hatalmas lendülettel belevágott az első, felé adott labdába, és elütötte a bal oldali mezőnyjátékos feje fölött. Közönséges kettős ütésnek is jó lett volna, de Mary Hudson elért a harmadik pontig – méghozzá esés nélkül.

Amikor lassacskán magamhoz tértem csodálkozásomból, majd megdöbbenésemből, majd elragadtatásomból, odalestem a Főnök felé. Úgy látszott, mint aki inkább lebeg az adogató fölött, nem pedig mögötte áll. Tökéletesen boldog volt. Arrébb, a harmadik pontról, Mary Hudson integetett felém. Visszaintegettem. Nem tudtam volna visszatartani magam, még ha akartam volna se. Ütőkezelésétől eltekintve olyan lány volt, aki tudta, hogyan kell a harmadik pontról integetni valakinek.

A játék további részében minden alkalommal odaért az alapponthoz, ahányszor ütéshez jutott. Úgy látszott, valamiért utálja az első alappontot. Nem lehetett ott tartani. Legalább háromszor átiramodott a második ponthoz.

Mezőnyjátéka rosszabb már nem is lehetett, de addigra már annyi előnyt szereztünk, hogy ezt nem vettük nagyon komolyan. Azt hiszem, mindenképpen javult volna, ha csak kesztyű nélkül megy a repülő labdák után. De sehogy se akarta levetni. Azt mondta, hogy klassz így.

Aztán vagy egy hónapig hetenként többször is eljött baseballozni a komancsokkal (nyilván valahányszor kezelésre ment a fogorvoshoz). Néha idejében ott volt a busznál, máskor meg késett. Néha szinte lyukat beszélt a hasunkba a buszon, máskor csak ült, és szívta Herbert Tareyton cigarettáját (filteres cigaretta volt). Ha mellette ült az ember a buszon, érezte, hogy csodás parfümillat árad belőle.

Egy télies áprilisi napon, miután a Főnök szokás szerint háromkor felszedett bennünket a százkilencedik utca és az Amsterdam Avenue sarkán, a zsúfolt busszal keletre fordult a száztizedik utca felé, és ahogy szokott, lefelé döcögött a Fifth Avenue-n. De haja nedvesre volt kefélve, felöltőt viselt bőrkabátja helyett, s így joggal feltételezhettem, hogy Mary Hudson csatlakozására számít. Amikor elsuhantunk a bejárat mellett, már biztos voltam benne. A Főnök szokás szerint a Hatvanas utcák sarkán parkolt. Aztán, hogy megkönnyítse a komancsoknak a várakozás nehéz perceit, lovagló ülésbe vágta magát, és megeresztett egy új folytatást a Nevető Emberről. A legapróbb részletekig emlékszem erre a folytatásra, s röviden fel kell vázolnom.

A körülmények úgy hozták, hogy a Nevető Ember legjobb barátja, Fekete Szárny, az erdei farkas, fizikai és szellemi értelemben egyaránt Dufarge-ék csapdájába esett. Dufarge-ék – ismerve a Nevető Ember emelkedett felfogását a baráti hűségről – felajánlották neki Fekete Szárny szabadságát a sajátjáért cserébe. A Nevető Ember teljes jóhiszeműséggel elfogadta a feltételeket. (Géniusza gépezetének valamelyik jelentéktelenebb részén gyakran előfordultak ilyen rejtélyes kis rövidzárlatok.) A megállapodás szerint a Nevető Embernek éjfélkor kellett találkoznia Dufarge-ékkal a Párizst körülvevő rengeteg meghatározott pontján, ahol a hold fényénél majd szabadon eresztik Fekete Szárnyat. Dufarge-éknak azonban eszük ágában sem volt szabadon bocsátani Fekete Szárnyat, akitől rettegtek és irtóztak. A megbeszélt éjszakán Fekete Szárny helyett egy másik erdei farkast kötöttek pórázra, de előbb a bal hátsó lábát fehérre festették, hogy Fekete Szárnyéra hasonlítson.

Két dologgal azonban nem számoltak: a Nevető Ember érzelmességével, és azzal, hogy tud az erdei farkasok nyelvén. Hagyta, hogy Dufarge leánya szögesdróttal egy fához kötözze, de közben valami azt súgta neki, hogy szép, dallamos hangját megeresztve néhány búcsúszót intézzen ahhoz, akit öreg barátjának gondol. A hasonmásra, aki pár lábnyival arrébb a holdfényes erdőben állt, nagy hatást tett az ismeretlen nyelvtudása, s egy darabig udvariasan hallgatta a búcsú perceiben adott személyes és szakmai jellegű tanácsokat. A vége felé azonban már elfogyott a türelme, egy lábáról a másikra állt. Hirtelen, elég udvariatlanul félbeszakította a Nevető Embert, közölve, hogy ő először is nem Sötét Szárny, Fekete Szárny, Szürke Láb vagy micsoda a neve, hanem Armand, másodszor pedig soha életében nem volt Kínában, s esze ágában sincs odamenni.

A Nevető Ember joggal dühbe gurult, nyelvével letolta álarcát, és csupasz arcával szembenézett Dufarge-ékkal a holdfényben. Dufarge kisasszonyt azon nyomban kilelte a hideg. Apja szerencsésebb volt. Véletlenül épp akkor jött rá egy köhögési roham, s így elmulasztotta a gyilkos hatású lelepleződés pillanatát. Amikor elmúlt a köhögőroham, s meglátta leányát hanyatt fekve a holdfényben a földön, rögtön tudja, honnan fúj a szél. Szemét tenyerével eltakarta, s automata pisztolyának teljes tölténytárát kilőtte abba az irányba, ahonnan a Nevető Ember súlyos, sziszegő lélegzetét hallotta.

Itt véget ért a folytatás.

A Főnök elővette órazsebéből egydolláros Ingersollját, megnézte, aztán megfordult a székén, és begyújtotta a motort. Én is megnéztem az órámat. Majdnem fél öt volt. Amint a busz elindult, megkérdeztem a Főnököt, nem várja-e meg Mary Hudsont. Nem válaszolt, s mielőtt még megismételhettem volna a kérdést, hátrahajtotta fejét, és így szólt mindnyájunkhoz: „Legyünk csendben egy kicsit ebben az átok buszban!” Ennek a parancsnak aztán igazán nem volt semmi értelme, hogy mást ne mondjak. A buszban már jó ideje teljes volt a csönd. A társaság esze nagyrészt a Nevető Embernél járt, akit így behúztak a csőbe. Azon rég túl voltunk, hogy aggódjunk érte – ehhez túlságosan is bíztunk benne –, de még nem tudtuk megszokni, hogy nyugodtan tudomásul vegyük legveszélyesebb pillanatait.

Aznap délután meccsünk harmadik vagy negyedik menetében pillantottam meg Mary Hudsont az alappontról. Úgy százyardnyira, balra ült egy padon, beszorulva két gyerekkocsit őrző dada közé. Nercbundában volt, cigarettázott, és úgy látszott, hogy játékunk irányába bámul. Izgalomba jöttem a felfedezéstől, és üvöltve tájékoztattam a Főnököt is, aki az adogató háta mögött állt. Hozzám sietett, majdnem futott, de azért nem egészen. „Hol?” – kérdezte. Megint arra böktem. Egy pillanatig csak bámult a megjelölt irányba, aztán azt mondta, azonnal visszajön, és lement a pályáról. Lassan ment, kigombolta a kabátját, és kezét nadrágzsebébe dugta. Leültem az alappontnál, és figyeltem. Mire a Főnök odaért Mary Hudsonhoz, kabátja megint be volt gombolva, és a kezét is lógatta.

Vagy öt percig ott állt a lány mellett, látszott, hogy beszél hozzá. Aztán Mary Hudson felállt, és kettesben a baseballpálya felé ballagtak. Útközben nem beszéltek, nem is néztek egymásra. Amikor odaértek, a Főnök elfoglalta helyét az adogató mögött. Odakiáltottam: „Ő nem játszik?” Azt válaszolta, hogy pofa be. Befogtam és Mary Hudsont figyeltem. Lassan lépkedett a gumilemez mögé, kezét a nercbunda zsebébe süllyesztve, s végül leült a harmadik ponton túl egy félretolt padra, ahol a játékosok szoktak ülni. Megint rágyújtott, és keresztbe tette a lábát.

Amikor a Harcosokra került az ütés sora, odamentem hozzá, és megkérdeztem, nem akar-e balösszekötő lenni. Megrázta a fejét. Megkérdeztem, tán megfázott. Megint megrázta a fejét. Mondtam neki, hogy a balmezőnyön nincs játékosom. Mondtam neki, hogy ugyanaz a kölyök játszik középcsatárt és balösszekötőt egy személyben. Erre a kijelentésemre már semmiféle választ nem kaptam. Baseballkesztyűmet feldobtam a levegőbe, és megpróbáltam belefejelni, de beleesett egy sártócsába. Megtöröltem a nadrágomba, és megkérdeztem Mary Hudsont, nem lenne-e kedve egyszer nálunk ebédelni. Mondtam neki, hogy a Főnök gyakran feljár. „Hagyjál – mondta. – Nagyon kérlek, hagyjál.” Rámeredtem, aztán arrébb ténferegtem a Harcosok padja felé, közben kivettem zsebemből egy mandarint, és fel-feldobtam a levegőbe. Félúton a harmadik pont oldalvonalánál megfordultam, és elindultam visszafelé, közben Mary Hudsont néztem, és szorongattam a mandarint. Fogalmam sem volt, mi történt a Főnök és Mary Hudson között (még most se tudom, legfeljebb nagyon halványan, ösztönösen sejtem), mégis halálbiztos voltam benne, hogy Mary Hudson örökre kiesett a komancsok sorából. Valami olyasféle teljes bizonyosság volt e, noha független a tények összességétől, ami visszafelé ballagásomat még a szokásosnál is kockázatosabbá tette, s egyenesen nekimentem egy gyerekkocsinak.

A következő játszma után már olyan sötét lett, hogy nem játszhattunk tovább. Lefújtuk a játékot, és elkezdtük összeszedni a felszerelést. Amikor még utoljára jól láthattam Mary Hudsont, nem járt messze a harmadik alaptól, és sírt. A Főnök megfogta a nercbunda ujját, a lány azonban kiszakította magát a kezéből. Lerohant a pályáról, a kis aszfaltozott útra, s futott-futott, amíg egészen eltűnt a szemem elől. A Főnök nem ment utána. Csak állt, és nézte, hogy tűnik el. Aztán megfordult, és odaballagott az alapponthoz, felvette a két ütőt – mindig hagytuk, hogy az ütőket ő vigye. Odamentem, és megkérdeztem, hogy összeveszett-e Mary Hudsonnal. Azt válaszolta, hogy törődjek a magam dolgával.

Mint ahogy máskor is, mi komancsok, a parkolóbuszig az utolsó néhány száz lábnyi utat futva tettük meg, ordítottunk, lökdösődtünk, cselgáncsfogásokat próbáltunk ki egymáson, de mindnyájunkat az pezsdített fel, hogy tudtuk, megint a Nevető Ember következik. A Fifth Avenue-n átrohanva valamelyikünk elejtette ócska, vagy tartalék szvetterét, én belebotlottam, és eltenyereltem. Folytattam a rohamot a busz felé, de mire odaértem, a legjobb helyeket már elfoglalták, s a busz közepe táján kellett leülnöm. Bosszúsan, amiért így alakultak a dolgok, könyökömmel oldalba vágtam a jobbomon ülő fiút, aztán hátrafordultam, és a Főnököt figyeltem, amint átjött a Fifth Avenue-n. Még nem volt sötét, de már leszállt a fél hat körüli szürkület. A Főnökfeltűrt gallérral, az ütőket bal hóna alá szorítva, az utcára koncentrálva figyelmét haladt át az úttesten. Fekete haja, amelyet délután szép nedvesen hátrafésült, most száraz volt, és lobogott a szélben. Emlékszem, arra gondoltam, jó lenne, ha kesztyűt viselne a Főnök.

A busz, mint mindig, csöndes volt, amikor a Főnök bemászott, legalábbis viszonylag csöndes, mint amikor a színház nézőterén kialusznak a fények. A beszélgetések sietős suttogással elhalkultak vagy teljesen megszakadtak. A Főnök első szava mégis ez volt: „No, vagy lesz csönd, vagy nem mesélek!” Egy pillanat alatt teljes csönd borult a buszra, s a Főnök mi mást tehetett volna, elfoglalta mesélő pozitúráját. Aztán elővette zsebkendőjét, és módszeresen kifújta az orrát, mindkét orrlyukát külön. Türelemmel, sőt bizonyos mértékig a néző kíváncsiságával figyeltük. Amint végzett zsebkendőjével, gondosan négyrét hajtotta, és visszatette a zsebébe. Aztán elmondta a Nevető Ember újabb folytatását. Elejétől végig nem tartott tovább öt percnél.

Dufarge-ék golyói közül négy találta el a Nevető Embert, kettő a szívébe fúródott. Amikor Dufarge, aki még mindig eltakarta szemét, hogy ne lássa a Nevető Ember arcát, meghallotta a furcsa, fájdalmas lélegzést célpontja irányából, odavolt az örömtől. Gonosz szíve vadul vert, odarohant eszméletlen leányához és magához térítette.  Mindketten magukon kívül voltak a boldogságtól, a gyávák merészségével most már rá mertek nézni a Nevető Emberre. Feje lehajtva, mintha halott lenne, álla véres mellén nyugodott. Apa és leánya lassan, mohón közeledett, hogy szemügyre vegye áldozatát. De micsoda meglepetés várta őket! A Nevető Ember távolról sem halt meg, sőt éppen azzal foglalatoskodott, hogy valami titkos módon összehúzza gyomorizmait. Amint Dufarge-ék a közelébe értek, hirtelen felkapta fejét, szörnyű nevetést hallatott, s mint egy ínyenc, akinek megfeküdte a gyomrát, szépen kihányta mind a négy golyót. Ennek a teljesítménynek olyan hatása volt Dufarge-ékra, hogy szívük a szó szoros értelmében megszakadt, és holtan rogytak a Nevető Ember lába elé. (Ha a folytatás mindenképpen rövidnek volt szánva, itt végződhetett volna; a komancsok meg tudták volna magyarázni maguknak Dufarge-ék hirtelen halálát. De nem ért véget.) A Nevető Ember napokig állt ott szögesdróttal a fához kötözve, míg lábai előtt Dufarge-ék oszlásnak indultak. Mivel erősen vérzett, és nem juthatott hozzá sasvér-adagjához, olyan közel járt a halálhoz, mint még soha. Egy nap aztán, rekedt, de ékesszóló hangon segítségért fordult az erdő vadjaihoz. Felszólította őket, kerítsék elő Ombát, a szeretetre méltó törpét. És megtették. De hosszú az út Párizstól a kínai határig és vissza, és mire Omba gyógyszeres ládikájával és egy adag friss sasvérrel a helyszínre érkezett, a Nevető Ember eszméletlen volt. Omba első irgalmas cselekedete az volt, hogy visszarakta gazdája álarcát, amit Dufarge kisasszony férgektől nyüzsgő felsőtestére fújt a szél. Tiszteletteljesen rárakta a szörnyű arcvonásokra, aztán hozzálátott a sebek bekötözéséhez.

Amikor a Nevető Ember végre kinyitotta apró szemét, Omba mohón odatartotta a sasvérrel teli üvegcsét az álarchoz. De a Nevető Ember nem ivott belőle, hanem gyönge hangon szeretett barátja, Fekete Szárny nevét sóhajtotta. Omba lehajtotta kissé torz fejét, és közölte urával, hogy Dufarge-ék megölték Fekete Szárnyat. A Nevető Emberből a végső bánat különös, szívszaggató zihálása tört ki. Bágyadtan a sasvért tartalmazó üvegcse után nyúlt, és összeroppantotta markában. Az a kevés vér, ami még volt a testében, vékony érben szivárgott le csuklóján. Megparancsolta Ombának, forduljon el, s Omba zokogva engedelmeskedett. A Nevető Ember utolsó cselekedete az volt, hogy mielőtt még lehajtotta volna arcát a vérrel áztatott földre, levette álarcát.

Itt persze vége szakadt a történetnek. (S többé nem is kelt életre.) A Főnök begyújtotta a motort. A másik üléssoron, szemközt velem, Billy Walsh, a legifjabb komancs, könnyekben tört ki. Senki se mondta, hogy fogja be a száját. Nekem, emlékszem, remegett a térdem.

Amikor pár perc múlva kiszálltam a Főnök buszából, elsőnek egy darab piros selyempapírra esett pillantásom, amit a szél neki-nekicsapott egy lámpaoszlop aljának. Mintha valakinek a pipacsszirom álarca lett volna. Mire hazaértem, hideglelősen vacogott a fogam, s azonnal ágyba parancsoltak.

F. Csanak Dóra fordítása