Lenn a dingiben

Vénasszonyok nyara volt, délután négy óra pár perc. Sandra, a szobalány, dél óta már tizenötödször vagy huszadszor fordult vissza a tóra néző konyhaablakból, ajkát összeszorítva. Ezúttal szórakozottan kioldozta és újra megkötötte kötényét, olyan szorosra, amennyire terebélyes csípője csak engedte. Szobalányi uniformisát ekképp felfrissítvén, visszatért a lakkozott asztalkához, és leereszkedett a székbe, szemközt Mrs. Snell-lel. Mrs. Snell csak az imént végzett a takarítással és a vasalással, s most szokása szerint ott üldögélt egy csésze tea mellett, mint mindig, mielőtt az utca végében levő buszmegállóhoz ment. Fején kalap. Ugyanaz az érdekes, fekete filckalap, amelyet nemcsak az idei nyáron viselt, hanem már az előző három nyáron is, rekord hőhullámokon és az élet megannyi változásán át, sok-sok vasalódeszka és tucatnyi porszívófej fölé hajolva. Bélésén még ott díszelgett a Carnegie Kalapszalon címkéje, kifakulva bár, de (mondhatni) gőgösen.

– Nem fogom emészteni magamat miatta – jelentette ki Sandra már ötödször vagy hatodszor, félig önmagának, félig Mrs. Snellnek. – Elhatároztam, hogy nem fogom emészteni magamat. Minek is?

– Igaza van – mondta Mrs. Snell. – Én se tenném. Igazán nem. Nyújtsa csak ide a táskámat, kedveském.

Viharvert bőrtáska volt, de belsejében a címke éppen olyan előkelő, mint amilyennel Mrs. Snell kalapja dicsekedhetett. A polcon hevert, és Sandrának fel sem kellett állnia, úgyis elérte. Az asztal fölött átnyújtotta Mrs. Snellnek, aki kinyitotta és elővett egy csomag mentolos cigarettát, valamint egy doboz gyufát a drágább fajtából.

Mrs. Snell rágyújtott, majd teás csészéjét ajkához emelte, de tüstént vissza is zökkentette a tányérra.

– Ha ez nem hűl ki gyorsabban, még lekésem a buszomat! – Sandrára pillantott, aki rosszkedvűen és révetegen bámult a falon sorakozó rézserpenyők irányába. – Ugyan, ne gyötörje már magát! – mondta Mrs. Snell parancsoló hangon. – Mit ér vele, ha gyötri magát? Vagy megmondja a mamájának, vagy nem, és kész. Mire jó itt emésztenie magát?

– Nem emésztem magam – felelte Sandra. – Eszembe sincs emészteni magam. De őrjítő, hogy ez a kölyök milyen nesztelenül csúszkál-mászkál a házban mindenfele. Maga észre se venné, tudja. Úgy értem, senki se veszi észre tudja? A minap éppen babot fejtettem, pont itt, ennél az asztalnál, és majdnem a kezére léptem. Itt ült, pont az asztal alatt.

– Akkor se emészteném magam miatta.

– Úgy értem, az embernek meg kell fontolni minden szót, mielőtt kimondja, amikor ez itt ólálkodik – mondta Sandra. – Ez az őrjítő.

– Még mindig nem bírom meginni – mondta Mrs. Snell. – Bizony rémes. Hogy meg kell fontolni minden szót, mielőtt kimondaná az ember, meg minden.

– Őrjítő, komolyan mondom. Egész nap egy frászban vagyok. – Sandra néhány képzeletbeli morzsát pöckölt le az öléből, majd felhorkant: – Egy négyéves kölyök!

– Jóképű kölyök – mondta Mrs. Snell. – Az a nagy barna szeme, meg minden.

Sandra megint felhorkant.

– Éppen olyan orra lesz, mint az apjának! – Felemelte csészéjét, és könnyűszerrel ivott belőle. – Igazán nem tudom, mért akarnak itt maradni egész októberben! – mondta zsörtölődve, s letette csészéjét. – Úgy értem, eszébe se jut egyiküknek sem, hogy ilyenkor lemenjenek a vízre, még a közelébe se szagolnak! Az asszony se megy le, az úr se megy le, a gyerek se megy le. Senki se megy le most. Ki nem vinnék azt a hülye csónakot a vízre. Igazán nem tudom, mért dobtak ki érte annyi pénzt!

– Én meg azt nem értem, hogy bírja inni azt a forró teát! Én meg se tudom kóstolni az enyémet!

Sandra haragosan bámult a szemközti falra.

– Boldog lennék, ha végre már visszakerülnék a városba. Nem tréfálok. Utálom ezt a hülye helyet. – Gyűlölködő pillantást vetett Mrs. Snellre. – Magának persze oké, maga egész évben itt lakik. Itt megvan a társasága, meg minden. Magának aztán tökmindegy.

– Megiszom, ha belehalok is – mondta Mrs. Snell, és a faliórára nézett a villanytűzhely fölött.

– Mit csinálna maga az én helyemben? – kérdezte Sandra hirtelen. – Szeretném tudni, mit csinálna? Ne kerteljen.

Ez olyan kérdés volt, hogy Mrs. Snell úgy belebújt, akár egy hermelinbundába. Tüstént letette teáscsészéjét. – Hát először is – mondta –, én nem gyötörném magam miatta. Tudja mit csinálnék? Keresnék magamnak egy másik...

– Én nem gyötröm magam – vágott szavába Sandra.

– Tudom, tudom, de én bizony azt csinálnám, hogy kapnám magam...

Az ebédlő lengőajtaja kinyílt, és Boo Boo Tannenbaum, a ház asszonya lépett a konyhába. Huszonöt éves, filigrán asszony volt, vékony, mintha nem is volna csípője, s elhanyagolt, fakó, töredezett haját bizony elég nagy füle mögé fésülte. Halásznadrágot, zárt nyakú fekete pulóvert, térdharisnyát és papucscipőt viselt. Eltekintve furcsa nevétől, és attól, hogy bájosnak egyáltalán nem volt mondható – ami felejthetetlen és módfelett értelmes, kicsi arcát illeti –, szédítő és lehengerlő nő volt. Egyenesen a hűtőszekrényhez lépett és kinyitotta. Mialatt szétterpesztett lábbal és térdére tenyerelve a frizsiderbe kukucskált, fogain keresztül dallamtalanul fütyörészett, s fenekét, az ütem kedvéért, kissé gátlástalanul, ingaszerűen ide-oda mozgatta. Sandra és Mrs. Snell hallgatott. Mrs. Snell szép kényelmesen eloltotta cigarettáját.

– Sandra...

– Igen, asszonyom – Sandra nagy figyelemmel nézett rá Mrs. Snell kalapja fölött.

– Nincs több uborka? Szeretnék levinni neki egy kis uborkát.

– Ő ette meg mindet! – jelentette ki Sandra határozottan. – Tegnap este ette meg, mielőtt aludni ment. Csak kettő maradt.

– Ó! Jól van, majd veszek, ha lemegyek az állomásra. Gondoltam, talán ki tudom csalni vele abból a csónakból. – Boo Boo becsukta a frizsider ajtaját, az ablakhoz lépett, és kinézett a tóra. – Nincs szükségünk még valamire? – kérdezte az ablakból.

– Csak kenyérre.

– A maga csekkjét az asztalra tettem, Mrs. Snell, a hallban. Köszönöm.

– Oké – mondta Mrs. Snell. – Hallom, Lionel állítólag megszökött. – Kurtán felkacagott.

– Bizony, úgy néz ki a dolog – mondta Boo Boo, s kezét nadrágzsebébe csúsztatta.

– De legalább nem szökik nagyon messzire – mondta Mrs. Snell, s megint felkacagott.

Az ablaknál Boo Boo kissé változtatott testtartásán, hogy ne fordítson teljesen hátat a két nőnek az asztal mellett.

– Nem – mondta, s egy hajfürtjét a füle mögé tolva, szenvtelenül hozzátette: – Kétéves kora óta rendszeresen elcsavarog. De sohasem nagyon messze. A legtávolabbi pont, ahova eljutott, legalábbis a városban, a Mall volt, a Central Parkban. Néhány utcával odébb. A legkurtább csavargása pedig, amikor nem ment messzire, a házunk kapuja volt. Ott ténfergett, hogy apjától elköszönjön.

Az asztalnál a két nő nevetett.

– A Mall az a hely, ahova egész New York görkorcsolyázni jár – magyarázta Sandra bennfentesen Mrs. Snellnek. – A srácok, meg minden.

– Ó! – mondta Mrs. Snell

– Még csak hároméves volt. Épp egy esztendeje történt – mondta Boo Boo, s pantallója zsebéből egy csomag cigarettát vett elő, meg egy skatulya gyufát. Rágyújtott, a két nő meg átszellemülten figyelte. – Óriási izgalom volt. Az egész rendőrséget mozgósították.

– És megtalálták? – kérdezte Mrs. Snell.

– Persze hogy megtalálták! – mondta Sandra megvetően. – Hát hogy képzeli?

– Éjjel negyed tizenkettőkor találtak rá, édes istenem, ha jól emlékszem, február kellős közepén! Sehol egy gyerek. Csak huligánok, sejtem, meg egész mintakollekció az ott kódorgó perverz palikból; ő meg csak üldögélt szépen a zenekari pavilonban a padlón és egy golyót gurítgatott ide-oda egy deszkarepedésben. Félig halálra fagyott, s úgy nézett ki, hogy ...

– Szent Habakuk! – mondta Mrs. Snell. – Hogy tehette ezt? Úgy értem, mért szökött el hazulról?

Boo Boo egyetlen rosszul sikerült füstkarikát fújt az ablaküvegre.

– Akkor délután valamelyik gyerek a következő fantasztikus, szemenszedett hazugsággal lépett hozzá: „Büdös vagy, kölyök.” Legalábbis azt gondoljuk, azért tette. Nem tudom, Mrs. Snell. Nekem ez kicsit magas.

– És mióta csinálja? – kérdezte Mrs. Snell. – Úgy értem, mióta csinálja?

– ét, két és fél éves korában – kezdte Boo Boo az életrajzok hangnemében – a mosogató alatt keresett menedéket a bérházunk alagsorában. Lenn, a mosókonyhában. Valami Naomi, egyik kebelbarátja, azt mondta neki, hogy kukacot őriz a termoszában. Legalábbis ennyit tudtunk kihúzni belőle. – Boo Boo sóhajtott egyet, s eljött az ablaktól, hosszú hamuval a cigarettáján. Egyenesen a rácsajtó felé indult. – Még egyszer megkörnyékezem – mondta a két nőnek mintegy búcsúzásképpen.

Nevettek.

– Mildred – fordult Sandra még mindig nevetve Mrs. Snellhez –, most már szedje a lábát, ha nem akarja a buszt lekésni.

Boo Boo betette a rácsajtót maga mögött.

Megállt a ház előtti pázsit enyhén ereszkedő lejtőjén, háttal az alacsonyan lógó, vakító késő délutáni napnak. Vagy kétszáz lépésnyire előtte fia, Lionel ült apja kis vitorlásának hátsó padján. A kikötött dingi fő– és orrvitorlájától megfosztottan ringatózott a vízen, pontos derékszöget zárva be a stég végével. Mögötte vagy ötvenlábnyi távolságban elveszett vagy ott felejtett vízisí lebegett, fenekével felfelé, de egyetlen sétahajót sem lehetett látni a tavon; csupán a helybeli átkelőhajó fara látszott, útban a leechi kikötő felé. Boo Boo-nak furcsa módon nehezére esett Lionelt szakadatlanul szem előtt tartani. A nap nem volt különösképpen meleg, mégis úgy ragyogott, hogy minden távolabbi kép – például a fiú, meg a hajó képe – mintha vibrálva megtört volna, akár egy bot a vízben. Pár perc múlva Boo Boo elengedte a képet szeme elöl. Szétmorzsolta a csikket, ahogy a katonák szokták, aztán elindult a stég felé.

Október volt, s már nem csapta meg arcát a stég deszkáiról visszaverődő hőség. Ahogy lépegetett, halkan a „Kentucky bébi”-t fütyörészte. Amint a stég végébe ért, lekuporodott – a térde ropogott – a stég jobb oldali peremén, és lenézett Lionelre, aki egy evezőhossznyira sem volt tőle. Lionel nem pillantott fel.

– Hahó! – mondta Boo Boo. – Jó barát! Kalóz! Sötét gazember! Visszajöttem.

Lionel még most sem pillantott fel, de mintha hirtelen valami arra késztette volna, hogy tengerésztudományáról bizonyságot tegyen. A süket kormányrudat egészen jobbra lendítette, aztán tüstént visszarántotta maga felé. Szemét egyes-egyedül a dingi fedélzetére szegezte.

– Én vagyok itt – mondta Boo Boo. – Tannenbaum altengernagy. Született Glass. Ellenőrizni jöttem a csónakfórokat.

Ez már nem maradt válasz nélkül.

– Te nem vagy tengernagy. Te úrinő vagy – mondta Lionel. Mivel rosszul vette a levegőt, minden mondat közben legalább egyszer meg kellett állnia, s ezért gyakran a hangsúlyos részeknél hangja inkább elfulladt, mint felerősödött. Ám Boo Boo nemcsak a szavait figyelte, hanem a hangját is.

– Ki mondta azt neked? Ki mondta, hogy nem vagyok tengernagy?

Lionel felelt valamit, de nem lehetett érteni.

– Na ki mondta? – faggatta Boo Boo.

– Apu.

Boo Boo még mindig guggoló helyzetben, bal kezét hátradugta lábai V betűjén keresztül, s megérintette a stég deszkáit, nehogy egyensúlyát elveszítse.

– Apád pompás fickó – mondta –, de akkora szárazföldi patkányt, mint ő, nem ismerek. Szent igaz, hogy amikor a kikötőben tartózkodom, úrinő vagyok – nem vitás. De az igazi hivatásom, első– s utolsósorban, és mindig a szent...

– Nem vagy tengernagy – mondta Lionel.

– Hogy tetszett mondani?

– Nem vagy tengernagy. Úrinő vagy egész életedben.

Rövid hallgatás következett. Lionel ezt arra használta fel, hogy újra megváltoztassa hajója menetirányát, s most már két kézzel ragadta meg a kormányrudat. Terepszínű sortot viselt, és hozzá tiszta fehér, rövid ujjú, kivágott trikót, mellén festett mintával, mely Strucc Jeromost ábrázolta, amint éppen hegedül. Lionel bőre szép barna volt, s haját, mely szinte pontosan olyan színű és fogású volt, mint az anyjáé, feje búbján kicsit kiszívta a nap.

– Sokan hiszik, hogy nem vagyok tengernagy – mondta Boo Boo, és erősen figyelte Lionelt. – Csak azért, mert nem szoktam vele hencegni. – Egyensúlyát megőrizve pantallója oldalzsebéből cigarettát és gyufát vett elő. – Soha senki nem tudott még rávenni, hogy a rangomról diskuráljak vele. Különösen olyan kisfiúk nem, akik rám se néznek, ha szólok hozzájuk. Inkább fokozzanak le vagy tegyenek ki az egész nyavalyás flottából! – Nem gyújtott rá, hanem hirtelen felpattant, és túlzottan feszes vigyázzállásba helyezkedve, jobb keze hüvelyk– és mutatóujjából gyűrűt formált, ajkához emelte, s gyerekek módjára, akik papírtölcsérbe dúdolva muzsikálnak, olyasféle hangot adott, mint a kürtszó. Lionel tüstént felpillantott. Bizonyára tisztában volt vele, hogy a kürtjel csak hókuszpókusz, mégis szemmel láthatóan felrázta, még a szája is tátva maradt. Boo Boo háromszor szólaltatta meg a kürtjelet egymás után – a takarodó és az ébresztő furcsa keverékét. Aztán ünnepélyesen tisztelgett a túlsó part felé. Amikor végül újra lekuporodott a stég peremére, arcán végtelen sajnálkozás tükröződött, mintha nagyon fájna a búcsú valami nemes tengerészhagyománytól, mely a széles tömegek és a kisfiúk előtt mindörökre titok marad. Egy pillanatig a tó keskeny látóhatárára szegezte tekintetét, majd mintha hirtelen ráeszmélt volna, hogy nincs egészen egyedül. Tiszteletet parancsolóan pillantott Lionelre, akinek még mindig tátva volt a szája.

– Ez egy titkos kürtjel volt, amelyet csak a tengernagyoknak szabad meghallaniuk. – Rágyújtott a cigarettára, és vékony, hosszú füstszalaggal fújta el a gyufát, ahogy a színpadon szokták. – Ha valaki megtudná, hogy az én hibámból te is hallottad azt a kürtjelet...

Megrázta fejét. Szeme sarkából újra a látóhatárt fürkészte.

– Csináld még egyszer!

– Lehetetlen!

– Miért?

Boo Boo vállat vont.

– Először is túl sok alacsonyabb rangú tiszt őgyeleg erre. – Megváltoztatta testtartását, és most már keresztbe tett lábakkal kuporgott, ahogy az indiánok. Felhúzta térdharisnyáját. – Na jó, elmondom neked, mit fogok tenni – fűzte hozzá tárgyilagos hangon. – Ha elárulod, mért szöksz meg folyton, elfújom neked az összes titkos kürtjelet, ahányat csak ismerek. Áll az alku?

Lionel tüstént a fedélzetre meredt megint.

– Nem – mondta.

– Miért nem?

– Csak.

– Mért csak?

– Mert nem akarom – jelentette ki Lionel, s a nyomaték kedvéért megrántotta a kormányrudat.

Boo Boo jobb tenyerével ernyőzte el arcát az izzó nap elől.

– Azt mondtad nekem, hogy egyszer s mindenkorra felhagysz a szökésekkel. Amikor beszélgettünk róla, azt mondtad, hogy felhagysz velük. Meg is ígérted.

Lionel felelt valamit, de nem lehetett kivenni, mit.

– Hogyan? – kérdezte Boo Boo.

– Nem ígértem meg.

– De igen, megígérted. A leghatározottabban.

Lionel újra a csónakra bámult.

– Ha tengernagy vagy – mondta –, hol a flottád?

– Igen, a flottám. Örülök, hogy megkérdezted – mondta Boo Boo, és nekilátott, hogy leereszkedjék a dingibe.

– El innen! – parancsolta Lionel, de azért nem gorombán, szemét továbbra is lesütve. – Senki sem szállhat be!

– Nem szabad? – Boo Boo lába már a csónak orrát érintette, de engedelmesen visszahúzta a stég magasságába. – Egyáltalán senkinek? – Megint indián módra kuporodott le. – Miért nem?

Lionel válasza félreérthetetlen volt, de most sem elég hangos.

– Miért? – kérdezte Boo Boo.

– Mert nincs megengedve senkinek.

Boo Boo egy teljes percig hallgatott, de közben szemét a fiún tartotta.

– Sajnálattal hallom – mondta végre. – Pedig nagyon szeretnék beszállni a hajódba. Olyan árva vagyok nélküled. Nagyon hiányzol nekem. Egyedül ténferegtem a házban egész nap, nem volt kivel beszélnem.

Lionel nem lökte arrébb a kormányrudat, csak a fából készült fogantyú rostjait vizsgálgatta.

– Beszélhetsz Sandrával – mondta.

– Sandra nem ér rá – felelte Boo Boo. – De különben is, veled akarok beszélni, nem Sandrával. Be akarok szállni a hajódba, és beszélgetni veled.

– Onnan is beszélhetsz.

– Hogyan?

– Odafentről is tudsz beszélni.

– Nem. Nem tudok. Túl mesze vagy. Közelebb kell ülnöm hozzád.

Lionel arrább lökte a kormányrudat.

– Senki se szállhat be – mondta.

– Tessék?

– Nem szállhat be senki.

– Jól van, akkor mondd meg onnan, mért szöktél meg? – kérdezte Boo Boo. – Miután megígérted, hogy egyszer s mindenkorra abbahagyod.

Búvárszemüveg hevert a dingi fedélzetén, közel a hátsó üléshez. Lionel válasza az volt, hogy jobb lába ujjai közé csippentette a szemüveg pántját, aztán ügyes, gyors lábmunkával lepöckölte a szemüveget a hajóról. Nyomban elsüllyedt.

– Gyönyörű – mondta Boo Boo. – Igazán épületes dolog. Webb bácsid szemüvege. Ó, el lesz ragadtatva! –, s nagyot szippantott cigarettájából. – Valamikor Seymour bácsidé volt.

– Nem érdekel.

– Látom. Látom, hogy nem érdekel – mondta Boo Boo.

Különös szögben tartotta a cigarettát ujjai közt; veszedelmesen közel a csuklójához, hogy szinte megperzselte. Hirtelen megérezte a forróságot, s leejtette a cigarettát a tó színére. Aztán kivett valamit az egyik oldalzsebéből. Kis göngyöleg volt, körülbelül akkora, mint egy csomag kártya, fehér papírba burkolva, s zöld szalaggal átkötve. – Kulcscsomó – mondta, s érezte, hogy a fiú figyeli. – Pont olyan, mint apué. Csak ezen sokkal több kulcs van, mint apuén. Ezen tíz kulcs van.

Lionel előrehajolt a padon, és eleresztette a kormányrudat. Mindkét kezét kinyújtotta, mint aki el akar kapni valamit.

– Dobd – mondta. – Kérem szépen.

– Maradjunk csak a helyünkön egy percre, Napsugaram. Gondolkodnom kell egy kicsit. Hátha kedvem szottyan, hogy ezt a kulcscsomót bedobjam a tóba?

Lionel szájtátva bámult rá, aztán összeszorította ajkát.

– Az enyém! – jelentette ki, de már kevesebb meggyőződéssel.

Boo Boo lepillantott rá, és vállat vont:

– Nem érdekel.

Lionel lassan visszacsúszott a helyére, s miközben anyját figyelte, hátranyúlt a kormányrúdhoz. Szeme a helyzet tökéletes megértését tükrözte, s anyja előre tudta, hogy így lesz.

– Tessék! – Boo Boo ledobta a kis csomagot. Pontosan a fiú ölébe pottyant.

Lionel megnézte, először az ölében, aztán felkapta, megnézte a tenyerén is, majd karját oldalt kinyújtva, belehajította a kulcscsomót a tóba. Utána rögtön felnézett Boo Boo-ra, de szemében már nyoma sem volt a dacnak, hanem könnyek borították el. A következő pillanatban szája vízszintes 8-as formába torzult – keserves sírásra fakadt.

Boo Boo most óvatosan feltápászkodott, úgy, mint akinek a lába elzsibbad a színházban, s leereszkedett a vitorlásba. Egy szempillantás alatt elhelyezkedett a hátsó ülésen, ölében a kormányossal, ringatta, a tarkóját csókolgatta, és határozott hangon hozta tudomására:

– Tengerészek nem szoktak sírni, bogaram. Tengerészek sohasem sírnak. Csak akkor, ha a hajójuk elsüllyed. Vagy ha hajótörést szenvednek, tutajon hánykolódnak, meg minden, s nincs más innivalójuk, csak a...

– Sandra... azt mondta Mrs. Snellnek... hogy apu egy... mocskos, nyamvadt... zsidrák!

Boo Boo alig észrevehetően megrezzent, de mindjárt letette öléből a fiút, maga elé állította, és hátrasimította homlokából a haját.

– Azt mondta? Igazán? – kérdezte.

Lionel szorgalmasan bólogatott. Még mindig zokogva, egyre közelebb húzódott anyjához, s végül megbújt Boo Boo térdei közt.

– Nohát, ez nem is olyan nagyon borzasztó – mondta Boo Boo, karja és lába kettős szorításában tartva Lionelt. – Ennél rosszabb dolgok is előfordulhatnak. Tudod egyáltalán mit jelent az, hogy zsidrák?

Lionel nem akart vagy nem tudott rögtön megszólalni; akárhogy is, megvárta, míg könnyeinek csukló köhögésbe fúló utóárja kissé lecsillapodik. Akkor tompán, de értelmesen lehelte Boo Boo nyakának meleg fészkébe:

– Hát az, aminek olyan hosszú nyaka van – mondta –, és olyan foltos.

Boo Boo kissé eltolta magától a fiát, hogy jobban lássa. Aztán kezét hirtelen mozdulattal Lionel nadrágjának fenekébe dugta, amivel a fiút alaposan megriasztotta, de szinte ugyanabban a pillanatban már vissza is húzta a kezét, s Lionel ingét csinosan eligazítva visszadugdosta.

– Most megmondom neked, mit fogunk csinálni! Bekocsizunk a városba, vásárolunk uborkát meg kenyeret, az uborkát a kocsiban megesszük, aztán kimegyünk az állomásra apu elé, aztán hazahozzuk és rávesszük, hogy vigyen el minket egy kicsit vitorlázni. A te feladatod lesz, hogy segíts neki a vitorlákat bevonni. Oké?

– Oké – mondta Lionel.

Hazaindultak. Nem ballagtak, hanem versenyt futottak. Lionel győzött.

 

Szinnai Tivadar fordítása