13. FEJEZET

– Követtem, ahogy jössz! – veti oda nekem Falstaff a bártól.

– Olyan látható voltál, mint egy fekete pont a város bőrén.

Felé indulok kezemben a söröskorsóval és megbotlom. A folyadék elönti az asztalokat és a zongora tetejét.

– Még mindig ugyanolyan ügyetlen vagy – kommentálja Falstaff. – Kérsz egy másikat?

– Árnyék nem nyúlt a tejéhez.

– Gyorsan tanulsz!

Újfajta tisztelettel figyel. A pultra könyöklök és felé tartom az üres poharat, amit pontos, takarékos mozdulatokkal elmos.

– Hol tartunk? – kérdem.

– Hitemre…

Egy pillanatra elgondolkodik és furcsán mosolyog. Egy kis cinkosság fut végig elhalványodott szemén, s ez összeköt minket. Olyan a tekintete, mint Manóé. Nyugodt gyilkosok.

– Feltételezem, hogy Vorst ajánlata még mindig áll – beszél magában hangosan. – Nem esküszöm meg rá, figyelembe véve az elmúlt napok eseményeit. Te kicsit… olyan voltál…

– Rendezetlen?

– Valami olyasmi. Azaz – igyekszik hozzátenni – feltételezem, van rá magyarázatod.

Ez a macskajáték kezd tetszeni. Hamis harc visszahúzott karmokkal. A Halott Csillagok régi megszokott módija, ahol minden probléma fondorlatosan szóródik szét az atmoszférába. Csak egy csapdával több.

– Nyugtass meg! – vágok közbe. – A sörben méreg van vagy altató?

– Természetesen altató – válaszolja sértett arccal. – Mit nem képzelsz?

– Nem is sejted, mennyire rosszindulatú vagyok egy ideje. Egy vállcsavarással megszabadulok a zsákomtól és a pultra teszem. Falstaff egy pillantást vet a belsejébe és elsápad.

– Szép kütyü, mi? – mondom józanul. – Olyantól kaptam, akiben már egyáltalán nem bízom. Hamarosan fel fog robbanni. Hacsak… – Ezzel kiveszem zsebemből a vékony fémhengert és elkezdem ujjaim között forgatni. – Ez egy detonátor – közlöm kedvesen. – A bombáé vagy másé, nem tudom. Ha ellenőrizni akarod, akár mindent felrobbanthatsz. Szórakoztató, nem? Kapd el!

Ösztönösen elkapja a fejét. A detonátor rápattan a sörcsapra és a földre esve lábához gurul. Meg sem próbálja felvenni. Kíváncsian átdugom fejem a pult felett.

A bárba illesztve elektromos dobozok aranysárga, piros és zöld diódák különös konstellációját rajzolják ki az üvegek áttetsző seregén. Az azokból kibújó krómozott izzószálak Falstaffot fémes hálóba szorítják, ami finoman sistereg. Gyors mozdulattal felveszem a detonátort és visszadőlök.

– Ez egy aleatorikus szerkezet – kommentálja Marika hangosan a mellkasomból. – A csatlakozórács, az erősítő jelfogója. Bekapcsolva és készen a használatra.

Falstaff határtalan gyűlölettel néz rám és elfordul.

– Mit terveztél vele? – kérdem, miközben a zsák oldalát simogatom, ami lassacskán leereszt. – A teste még mindig nincs meg, egyébként már beszéltél volna róla. Megvárhatjuk, hogy a bomba tényleg robban-e. Személy szerint ez nem bűvöl el. A többi, az alkudozás, a nagy gondolatok, tudom, mennyit érnek. Te csak az utolsó vagy csalódásaim hosszú listáján.

Árnyék bokámhoz dörgölőzik. Hirtelen fájni kezd a torkom. Túl sok keserűség, túl sok kiköpött szó.

– Na, adj egy pohár vizet! Vagy inkább ne, ne fáradj! Teletöltök egy korsót a mosdókagyló csapjából, iszom egy kortyot. Klór íze parányi sóval. Semmi szokatlan. Leülök a zongoraszékre és ujjaimat a billentyűkre helyezem. A hangszer felébred. Ügyetlen ujjal a Haláltánc témáját blattolom és hiányzó emlékeim üres terébe merülök.

Falstaff, akit a bomba megbabonázott, úgy tűnik, képtelen cselekedni. Abbahagyom disszonáns hangjaim litániáját és hevesen lecsapom a fedelet, ami lövésként csattan le.

– Láttam, ahogy meghalnak a kocsmáid, egyik a másik után! Zsákutcában vagyunk, és sok dolog kihasználja ezt, hogy romboljon. Nem, hagyd azt a masinát nyugton! Ha megpróbálnád leszerelni, kénytelen lennék rád ugrani, hogy megakadályozzalak. A bombák nem szeretik a lökdösődést. – Erre abbahagyja. – Jól van – folytatom, miközben magamban bosszankodok a némaságán. – Semmi ígéret, semmi megadásra szólítás? Ha csak tudnád, milyen szinten képes lennék arra, hogy bármit elfogadjak… Meg tudnál vásárolni szinte semmiért. Egy reménysugár, egy kezdeti ötlet… meg sem próbálod?

Megrázza a fejét, arca feldúlt, keze a pult alá csúszik. Hirtelen a székem elmerül a földben. Egy húshullám bekebelezi a lábamat és egy szoros tokba szorítja. Falstaff összpontosít, s Mózes módjára kormányozza a kocsmát, átvezetve a Vörös-tengeren. A nedves csapda eléri mellkasomat.

– Tudtam, hogy rosszul játszom, na de ennyire? Ez nevetséges! – mondom a zongoránál vergődve.

– Felesleges mocorognod, fiam – válaszolja bágyadt hangon. – Túl messzire mentél. Nem engedhetem, hogy ez a bomba megsértse a várost.

Egyik kezemet kiszabadítom, kiborítom a vizespoharat a lábamra. A vizes föld megszokott illata emelkedik fel a földről. Árnyék ívesen begörbül és remeg, szőre égnek áll.

A tiéd, kiscica!

A macska néhány percen belül a túlzottan is rendben tartott környezetet egy harapással az ivászatok legendás estéihez méltó kuplerájjá alakítja. Karmolásai, harapásai alatt a helyiség szenvedés és szenvedély keverékétől hullámzik. Az AnimálVáros minden egyes rángására az asztalok és a székek törött csontok zörgésével csapódnak egymásnak, ami xilofonra emlékeztet. Ragadós börtönömben hánykolódva a maradék bárral táncolok. Falstaff meglepetésében elengedi a kontrollt. A száj szabadon bocsát, a zongora alá gurulok. Négykézláb átkúszok az undorító hanggal bezáródó fénylő nyílásokon, és az ajtó felé megyek.

A kilincsbe kapaszkodva óvatosan felállok. A színes kockák mögött a város kibontakoztatja változatlan és mégis távoli képét. Hátam mögött Árnyék és a kocsma szorosan összekeveredve kerülnek szembe egymással vágyaik bizonytalan arénájában. Meztelen talpamon keresztül elérnek Aigue-Marine érzései, frusztrációja, vágya, hogy segítségemre siessen az őt fogva tartó szálak ellenére is. Szövetséget ajánl, amit még nem vagyok kész elfogadni. Túl sok a rejtett célzás, az ellentmondás.

– Indulunk? – kérdem Marikától.

– Hová? Nincs hová mennünk!

Kiválik belőlem, és sötét arccal szemléli a környezet rángásait. Falstaff úgy vetődik láttán a pultjára, mintha az egy lakatlan sziget lenne.

– Mi marad nekünk? Guanadi és a frázisai? Manó és a hülye tervei? Nem érted meg, hogy elárultak minket?

– Igaza van, tudod – licitálja túl Falstaff. – Van egy krízisközponti sejt Felsőbbrendűn, amihez hozzá vagyok kötve. Mindenről tudnak, ami itt történik. Ismerik a mozdulataidat is előre.

– És a bomba?

Beszédes az arckifejezése. Felrobbantom a detonátort a tenyeremben egy kiábrándult mosollyal. Ez azért ütőkártya volt, egy hatalmas, balvégzetű pikk ász. Rossz kártyalap, de ebben a partiban nem létezik jobb.

Árnyék és a kocsma koncertet dorombol. Arra használom ezt a békés pillanatot, hogy visszatérjek a zongorához. Úgy fest, csak a játék maradt az egyetlen dolog, amit tehetek.

– Segítettél Deserade-on.

– Nem én voltam. Bizonyos hasonmásaim néha váratlanul sokat engednek meg maguknak.

– Értem – mondom lassan. – Te vagy az eredeti, akivel Felsőbbrendűn találkoztam. Most másodszor utasítom vissza a sörödet.

– Mégis, az igaz ismerői azt tartják róla, hogy összehasonlíthatatlan. Minden sokkal intenzívebb, Felsőbbrendűn csak a legjobbat tartjuk meg. Te a miénk vagy, a helyed ott van.

– Persze – sóhajtok. – Nem kell ecsetelned, hogy mi vár rám, ha visszautasítom.

Tiltakozására ügyet sem vetve elkezdek levetkőzni, gondosan bepakolva ruháimat a zongorába. A csendben sürgetően zeng a bomba hangja.

– Azt hiszem, ezt nem fogom szeretni – mormolja Marika.

– Nézd csak, felébredtél? – válaszolom. – Ideje volt. Szükségem lenne rá, hogy segíts! Belülről.

Hangom tónusa belefojtja a szót. A bár izeg-mozog. Megsimogatom Árnyék ragacsos hátát és belefúrom az arcom a bundájába. Tekintete az enyémbe vész, aranyszín, bizakodó, teljesen nyílt. Miért nem olyan egyszerű ez, mint veled, kiscica? Majd leveszem a gatyámat és ujjam hegyén pörgetem.

– Az előadás mindjárt kezdődik, Falstie.

Csak kicsúszott a számon a beceneve. Beledobom a gatyát a zongorába és leguggolok, Árnyék karomban, mint egy áldozati adomány. A város húsa, mely egyszerre szilárd és lágy, az én húsom érintkezésére emelkedik.

Egy tok képződik hasam alatt, ágyékomat beütve elterülök.

Falstaffnak nem kellett sok idő hozzá, hogy felfogja. Keze idegesen mozog a pult alatt és üres arckifejezéséből rájövök, hogy parancsokat kap egy azonos kocsmából, a háló másik végéből. Nyakkendős összeesküvők csoportjának képe fut át a fejemen, amint épp terveket szőnek egy sörrel teli asztalon és nem tudom megállni, hogy ne vigyorodjak el. A vezérkar még mindig távol tartja magát a harctértől. Ez pedig hiba. A szerelemben, mint a harcban is, a másik teste az egyetlen valóság.

Megkockáztatok egy pillantást a harántnyílás széléről. A két szél közti instabil egyensúlyú zongora területem határát jelöli. Üdvözlet érkezik talpam alól, legalábbis ahogy érzem. Az AnimálVárosba belemélyedni, a rendszer parazitájává válni. Mi más választás maradhatna?

Borzongás fog el. Rettenetes szakadás zajával a porcos membránok kiszakadnak a falakból. Inognak pergamenszerű alapjukon, egy veszélyes és bizonytalan életet kezdve, majd szaggatott járással felém közelít. A csontok csikorognak, a száraz bőr az asztaloknak csapódva visszhangzik. Ragadós folyadék szivárog a sebekből és hosszú enyves csíkokat hagy a marcangolt földön.

Árnyék rettegve mélyeszti karmait a hátamba. Üvöltök, a félelemtől, a fájdalomtól és elrejtőzöm menedékem mélyére, hogy megszabaduljak ettől a rémálomtól. A hús, ami befogad, lágy, távoli.

Megszelídített.

Csak arra van időm, hogy kibukjam. Görcs rándítja össze a harántnyílást, minek falai erővel összezáródnak. A zongora széttörik két húsos állkapocs között, faszilánkokat lövellve robban szét. Ruháim nyálkától ragacsos cafatjait rágcsálja. Aztán a száj újból kinyílik és ajkait felém fordítja. A zongora billentyűi, mik a húsba ékelődtek, olyan mosolyt adnak neki, mint egy gépcápának.

Árnyék köpköd, hátán feláll a szőre, de nem úgy tűnik, hogy támadni fog. A porcos falak körbevesznek. Olajos papírfalak labirintusa. Összerombolhatnám. Vagy legalább megpróbálhatnám.

Tenyerem alatt Aigue-Marine harcol. Falstaff tűszúrásai és a minket összeszorító irgalmatlan fűző ellenére is küzd az aleatorikusok befolyása ellen. Segítségért kiált, szerényen, amennyi akarata maradt. Épp elég meztelen vagyok, hogy megértsem őt.

Nyitott tenyeremmel simogatom. Nem kielégítő segítség. A falak közelítenek, egyik a másikba borul, és a halott szövetekből áthatolhatatlan falat képez. Egy utolsó rengésben Aigue-Marine megnyitja a tudatát és az enyémhez hangolja.

Gyengédség, remény és beletörődés keverékének hulláma tölt el. Úgy mélyedek el benne, mint annak idején Nivôse-ban, de ezúttal én vezetem a játékot. Mialatt elhagyott testem összeomlik, szétterjesztem emlékezetem szárnyait és belemerülök a város emlékeinek rétegeibe, egészen a központig.

Miután az első védekezésen túl volt, Aigue-Marine ellenáll. Utasítom, könyörgök. Minden eltelt perc növeli a veszélyt. Már érezni vélem a porcok érdes érintését. Az aleatorikusok minden erejükkel rám koncentrálnak. Csapdáik közönségesek, de hatásosak, értékes időt vesztegetek így.

– Velük foglalkozz! – parancsolja Marika hangja. – Felejtsd el ezt a lotyót, aki azt se tudja, mit akar!

– Ő az egyetlen út, ami maradt nekünk. Az utolsó kijárat.

– A városok zsákutcák!

– Talán nem. Te magad mondtad, hogy a kontroll mindkét irányban működik. Belementem, hogy manipuláljanak, azért hogy cserébe a közbeavatkozás lehetőségét megkapjam. Új ajtókat tudok nyitni.

A város tudatának félhomályában Marika haragja vörös szikrákat szór. Aigue-Marine megborzong, megkeményedik Árnyék jelenléte ellenére is, aki ügyesen simogatja. Saját zűrzavarunkba vagyunk bezárva, érzéseink ráncigálnak. A várva várt fúzió nem jön.

– Szükségem van rád, Marika. – Visszautasítása egy tűzgolyó, amit sóhajtással fújok el. – Aleatorikus vagy, kötelességed emlékezni rá. Nem lesz elég erőm, hogy tárgyaljak Aigue-Marine-nal. Akadályozd meg azokat, akik kontrollálják a várost, hogy megzavarjanak: segítsetek nekem, Árnyék és te! Nélkületek semmi sem lehetséges.

Arany árhullám, egy szőrme illata. Árnyék, aki előbb megérti, semmint elmagyarázni próbálnám. Marika nem válaszol. Várakozásra intem magam nyitott testtel és lélekkel.

– Együtt?

– Igen, szerelmem. Együtt.

Penge vagyok, ami vág, kard, ami egy csapásra kettéhasít. Árnyék és Marika oldalán a fény tigrisét ülöm meg és az üvegcsillag fénylik homlokomon. Összeforrt tekintetünk tüzében elégnek a hazugságok, a legjobban védett lakatok is megolvadnak, és megadják magukat, a rejtekhelyek kitárulnak. Aigue-Marine hozzám tartozik. Érzem, ahogy nő izgatottsága, mialatt szemérmetlenül leveti húsa vastagságát, ami elfedte.

Sürgető érzéstől hajtva, amin már nem próbálok úrrá lenni, befúrom magam a beleibe, feldöntöm az utolsó akadályokat, amik utamat állják. Árnyék és Marika hallgatólagosan hátramarad és egyedül hagy. Megszabadulva az engem fenyegető fegyverektől, a város idegútjain haladok és átjárót török a közepéig.

Aigue-Marine centruma egy hűvös, duruzsoló buborék, űrtöredék hangjával töltve. Ez az, ahová rejtőzik, ahol álmodik, ahol az univerzumban szétszóródott testvéreit hallgatja, elszigetelve egymástól, mint Nivôse is, akitől ismerhetem létezésének tényét.

A vad Városok.

A háló, amit Aigue-Marine a világok között sző, hozzáférhető lett a számomra. Legtöbb jellegzetességét már ismerem. Növekvő győzelemérzéssel hozzáteszem a saját szálaimat. A másik végén Bayane, Paranamanco, Syrtine és az összes többi üdvözli érkezésem. Odaadják kulcsaikat. Mindegyiket.

Kezemben összegyűjtöm a háló teljességét. Kész vagyok segélyhívásomat leadni. Mikor Aigue-Marine és testvérei megértik szándékomat, hangjuk kaotikus koncertben keveredik össze. Észlelem szomorúságukat, ami a szálakon fut, egy csendes pókhoz hasonlóan.

Amire vállalkozol, lehetetlen!

– Miért?

Magyarázatok moraja csap össze, ami fölé Aigue-Marine hangja emelkedik.

Tengelyem, amit ti, emberek az Őrtoronynak neveztetek el, törött és Nivôse betegsége erőnk egy részétől megfoszt minket. A háló nem teljes, nincs egyensúlyban. Üzeneteket tudunk kapni, de kibocsátani nem, hacsak az embereket nem használjuk üzenetvivőknek.

– Észrevettem a vad Városok jelenlétét Nivôse-zal történő fúzió alatt – makacskodom. – Elérhetnénk őket.

Csak az űr ürességéből. Innen nincs hatalmunk megjavítani az egyensúlyt. A háló túl vastag és mi túl szorosan kötődünk hozzá.

– Megjavítani az egyensúlyt? Talán én…

Nem folytatom, belém vág egy hirtelen sugallat, ami elbizonytalanít.

Mi mindig is tudtuk – vágja rá visszhangként Aigue-Marine. – Ezért vagy itt.

A szövetségeseid vagyunk – suttogják a háló egymásba fonódó hangjai. – Csak te szabadíthatsz fel minket.

– Most már tudom. Talán – mondom, emlékezetem tátongó réseiben tapogatózva. – Nem ez az első alkalom, hogy ezt hallom.

Minden, ami voltál, az emlékeid, az alkotásaid, a birtokunkban vannak. Mi sosem felejtünk el semmit. Ha eljön a pillanat, visszaadhatjuk múltad épségét.

– Ez a pillanat sosem jön el. Emlékezni annyit tesz, hogy elfogadjuk az öregedést, és én még nem vagyok rá kész! Nem, tudjátok, mit kívánok segítségemért cserébe: Marika testét. Még ha el is bukom, még ha az utolsó Nivôse-nak tett ígéretemig eltörlik az összes nyomot, azt akarom, hogy visszaadjátok neki!

Nem fogsz elbukni. Ha kell, vég nélkül újra bedobunk az ugróiskolába, minden alkalommal új emlékekkel. Feltételeidet elfogadjuk.

A hangok egytől egyig kikapcsolódnak, tudásfoszlányokat és elsuttogott buzdításokat hagyva maguk mögött. Nincs hatalmuk többet ajánlani nekem. Bánom is én! Most már tudom, kivel tárgyaljak, hogy megkapjam, amire szükségem van. A terv, amit vázlatosan kidolgoztam, készen van, olyan, mint egy tökéletes egyensúly, ami már sosem fog megállni. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan hagyom el a földi atmoszférát, azért, hogy megkaparintsam a háló közepét. A legvégső utazás!

A város erein és idegein keresztül üvöltöm izgatottságomat és a kupolákról visszacsapódó hangom utat tör magának a felszínig. Görcsök rángatják Aigue-Marine-t. A túlterhelés következtében az aleatorikusok, akik meglökték a várost, lesodródtak, gépeik megrongálódtak. Haladékot nyertünk.

Újrakezdem repülésemet felfelé, egy torony bevételére, ami a város tudatán át emelkedik a szabad levegőig. Ideje, hogy a tettek mezejére lépjünk.

Elmész?

Aigue-Marine kérdése félbeszakítja a repülésemet. Marika továbbhalad, miközben mérges jeleket küld felém, míg Árnyék tüntetőleg elfordítja fejét. Széttárt karokkal lebegek a tetők tengere felett.

– Szabad vagy. Én még nem.

Szeretnélek megtartani. Arra a napra, mikor nekem is szükségem lesz egy pilótára.

– Hány évszázad múlva?

Korábban, mintsem azt gondolnád – válaszolja cseppnyi rosszindulattal. – Most, hogy a megtermékenyítés megtörtént, az átváltozás sem várat magára. Már nagyon várom azt a napot!

– Csak nem azt akarod mondani, hogy…? – csukladozom. Gyöngédséghullámokat sugároz, ez az egyetlen válasza.

Kétségbeesetten próbálok mondani valamit, hogy leplezzem a zűrzavart a fejemben.

– Nos, hát, feltételezem, hogy ez egy jó hír! Azaz, azt hiszem… (Atyám! Hogy fogom ezt Marikának megmagyarázni?) Nem is tudom, hogy történhetett. Biztos vagy benne, hogy…?

Teljesen. Ahhoz, hogy szaporodjunk, szimbiózisra van szükségünk egy másik fajjal, kinek a fantáziái elég közeliek a mieinkhez. A megtermékenyítő végső kiválasztása ránk van bízva. Az pedig nem avatkozik bele a folyamatba, csak mint energiaforrás és inspirációs erő.

– Ha úgy nézzük, megerőszakoltak. – Legbelül biztos vagyok benne, hogy Marika és Árnyék is szerepet játszottak ebben az apaságban, amit a város nekem tud be. Ideges nevetés tör ki rajtam. – Remélem, hogy az egyik utcádnak az én nevemet adod majd! Ennyivel tartozol.

Az adósságom feléd hatalmas! A neved sosem vész feledésbe, míg csak egy is létezik közülünk. Most menj! Erőket érzékelek, amik perifériámnál gyülekeznek.

Aigue-Marine finoman vonul vissza elmémből, és újra repülök fölfelé, a valóságba. Abban a pillanatban, mikor elérem testemet, suttogó hangja utolér.

Kérdezd Falstaffot! Ő majd megmondja, hogy juss ki az űrbe.

– Nem tudtad megállni, hogy ne időzz ennyit? – ugrik nekem Marika a Halott Csillagokba érkezésemkor.

Nagy nehezen kitépem magam a megkövesedett húsvidékből, és kutatni kezdek valami hordható után a szövet-cafatok között, amiket a zongora köpött ki. Egy fél cipőt szedek össze, amit bosszúsan visszadobok.

– Bárcsak tudnád! – mondom hasamat vakarva.

– Ó, tudom én, hallottam. Bizonyára nem kellett volna téged egyedül hagynom ezzel a…

– Kérlek, Marika! Ne a macska előtt!

Hátat fordítok neki és jóleső sóhajtással nyújtózom egyet. Árnyék bokámnak dől, felemelt farka lábikrámat birizgálja.

– Láttad, milyen állapotban van a berendezés, cicus?

A válaszfalak, miket a városra törő görcsök feldöntöttek, úgy hevernek a zongora roncsai körül szétszórva, mintha egy összedőlt kártyavár. Papírmasé szakadásának hangjával lépem őket át. Falstaff feldúltan roskadozik a pulton. A város érzéki gyönyörének sokkja túl erős volt neki.

Kiürítek egy korsó vizet kopasz feje fölött. Prüszköl, mint egy öreg fóka és megpróbál kiegyenesedni. Aleatorikus szerkezetei félig megolvadt szálak béklyójába börtönzik.

– Kérsz inni valamit? – mondom vigyorogva. – Ez az én köröm.

– Nyertél – mondja furcsa hangon.

– Mondjuk inkább, hogy te vesztettél! Én nem játszom. A pulton a nyitott zsák rendületlenül kattog tovább.

Felborítom, kirázom, miközben lábujjammal a földet simogatom. Falstaff tágra nyílt szemmel nézi, ahogy a bomba kihullik. Az utolsó pillanatban egy száj nyílik ki a város húsából és a bomba eltűnik. Lenyelte.

– És tessék! – gúnyolódom. – Aigue-Marine felvállalta, hogy megemészti. Egy gonddal kevesebb. A helyzet javul, nem gondolod?

Találomra felbontok egy üveget, beleszagolok. Tökéletes málnaillat. Három hatalmas korttyal kiürítem.

– Térjünk rá a komolyabb dolgokra! Hogy lehet zenét csinálni ebben a szerencsétlen kocsmában?

Néhány másodperccel később az Olasz szvit csellója hallatszik valamerről a kocsma mélyéről. Marika felé nyújtom kezem.

– Szabad?

– Nem tetszik az öltönye színe.

– Igaza van, Falstie! Itt az idő, hogy hasznossá tedd magad. Nincs kölcsön egy szmokingod? Nincs? Nem lehet rád számítani, mint mindig.

Beszéd közben felveszem a zsákot. A többi holmim hiányában ez még mindig segíthet, hogy ne érezzem magam annyira meztelennek.

– Itt hagyunk, nagyfiú! Hív a feladat, neked meg takarítanod kell.

Úgy teszek, mintha az ajtó felé indulnék, majd hirtelen meggondolom magam

– Ó, még mielőtt el nem felejtem, homályosíts fel, hogy szerezhetnék egy űrhajót. Mindegy, milyen fajtát.

– Már azt hittem, sosem teszed fel ezt a kérdést – válaszol Falstaff nyugodtan. – Nem mondhatom meg, mit hittél? Ezzel szemben van egy ajánlat, amit át kell adnom. Úgy kellene…

– Pszt, pszt, Falstie! Ne válts témát! Egy működőképes űrhajó, lehetőleg az elkövetkezendő órában. Várj! – Felemelem az ujjam, hogy megelőzzem közbevágását. – Szeretném, ha igazán felfognád a helyzetet.

Fogom az üveget és a mennyezet felé dobom, bele is áll. Ugyanezt teszem egy sor különböző formájú flakonnal. A málnaszínű hús úgy néz ki lentről, mint egy fogakkal teli íny. Diszkrét simogatás Aigue-Marine bőrén és a mennyezet közeledni kezd a cselló ritmusára.

A saját működésképtelen rendszerébe fogva tartott Falstaff olyan arckifejezéssel néz rám, miben az értetlenség helyét a rettegés veszi át.

– A kocsmád eszik meg téged… Fogadni mernék, hogy a hasonmásaid foglalkozást fognak változtatni. Miről is beszéltünk?

Hősiesen ellenáll, míg a hatalmas állkapocs elülső része nem suhantja meg koponyája tetejét.

– Vigyázat! – figyelmeztetem. – A városok álomfalók. Beléjük tölthetem rémálmaimat és végignézhetem, ahogy felfalnak.

– Sehogy sem tudsz elmenekülni, te barom! – zihálja. – Aigue-Marine-t egy vészhelyzeti rendszer veszi körül. A helyzeted reménytelen, hallod? Reménytelen.

Anélkül, hogy válaszolnék, egy asztalláb segítségével összetöröm az üvegeket és a mennyezet kicsit lejjebb ereszkedik. A szilánkok baljós csöngéssel szóródnak szét. Falstaff feje a pult és az őt harapdáló üvegcserepek közé szorul, egyre nehezebben lélegzik. Nyakán végigfut egy véres csík. A kocsmáros megfogja az iszákosok seregétől kifényesített pultot.

– L. kisasszony – dadogja. – Van egy vészjelzés, ami idehívja a hajóját. Engedj el!

Egy mozdulat és a mennyezet visszamegy úgy húsz centivel. Falstaff óvatosan felemeli a fejét és beletörődötten kesereg.

– Ne próbálj időt nyerni! – figyelmeztetem. – Öt percen belül elhagyom a Halott Csillagokat. A Részeg Hajóról beszélj!

Egy gyorsan eltűnő győzedelmeskedő sugár fut át tekintetén. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Keze a pult alatt matat és kékes fény lepi el a termet. Kívül a neontábla hirtelen felkapcsol és rögtön ezután összetett ritmust kezd el sugározni.

– Tessék! – jelzi sötéten. – A jel kiment. A hajó egy órán belül landol.

– Tényleg tudsz kommunikálni L. kisasszonnyal?

Felhúzza vállát és felnyársalja magát a szilánkokon.

Csúf vágás díszíti homlokát, vér folyik a szemébe. Marika elkapja a fejét. Hirtelen elfog a szégyen amiatt, ahogy a kihallgatás lefolyt, undorodom attól, amivé váltam.

– Mondd meg neki, hogy az Őrtorony tetején fogjuk várni. Jöjjön oda értünk egy hajóval! Mondj neki, amit akarsz, fütyülök rá. Amíg a város a talpam alatt van, mi diktáljuk a játékszabályokat. Azután… – kiábrándult arcot vágok. – A Részeg Hajóval végleg eltűnhetünk. Csak ez számít.

Belemegy, egy kicsit túl gyorsan. A tábla villogása megváltozik. Felemelem a helyére a mennyezetet és komor szemmel tekintek végig a harctéren. Egy asztal sincs talpon. A zongora fekete lapjai neonszilánkok alatt csillognak a széttépett falak közepén. Mikor a cselló elhallgat, az azt követő csend elviselhetetlennek tűnik. A pult másik oldalára megyek és tövig nyitom mindegyik sörcsapot. Eltöröm a csöveket az asztallábbal, olyan frenetikus erővel verem csapra a titkos alapanyagokat tartalmazó tartályokat, ami engem is meglep.

Falstaff kimerülten leejti a fejét. Barna tócsa képződik lába alatt vízözön zajával.

– Találkozunk a következő partraszállásnál – mondom, miközben túlzott óvatossággal becsukom az üvegezett ajtót. – Írd a számlámra!

***

Marika nyitja a menetet, meztelen és szürke szellem, sötét vonalak járják be. Könnybelábadt szemmel követem. Az utca falaiba vágom összeszorított öklöm. A távolban hangszórók kivehetetlen morajlást sugároznak, ahonnan a nevemet hallom ki néha. Rövidke gondolat fut át fejemben Manóról és embereiről. Azon tűnődöm, melyikük árult el minket. Talán Manó maga?

– Ez nevetséges! – tör ki hirtelen Marika. – Egész végig hagytad magad manipulálni!

– Pontosan – vonok vállat. – Kezdve veled. Sajnálnom kéne?

Egy fuvallat elsepri a válaszát. Megremegek. Konfettik örvénylenek, és a bőrömhöz ragadnak. Szórakozottan letépem őket. Vajon Falstie a kocsmájával együtt süllyed-e el, követve a tradíciót? Biztos nem. Mindenesetre nem is volt elég sör ahhoz, hogy egy nagy tócsa képződjön. Nem vagyok tehetséges a közönség előtti búcsúzkodásban.

Az Őrtorony a nevezetességek felsőbbrendű közönyével nézi közeledésünket. Összetört, letarolt teteje vajon elég sík lesz-e ahhoz, hogy egy hajó landoljon rajta? Erre előbb kellett volna gondolnom.

A fallal szemben felemelem a fejemet, és tekintetem a kékségbe vész. Már meg kellett volna látnunk a Részeg Hajó körvonalát a vakító napsütés ellenére is.

– Nem fog jönni – mondja lágyan Marika mellettem. – Ez az út vége.

– Nem. – Kimerülten mosolygok. – A csapda sokkal kifinomultabb ennél. Falstaff csak egy odautat ajándékozott nekünk, ami sehova se vezet.

– Fejtsd ki bővebben!

– L. kisasszony egy mesterséges mítosz, amit azok tartanak fenn, akik a városokat birtokolják. Huszonheten vannak, mint Falstaff, mint Vorst, mindegyikük egy Részeg Hajónak keresztelt átlagjármű fedélzetén, ami a körülményeknek megfelelően van berendezve. Nem létezik olyan módszer, amivel át lehet lépni a fénysebességet, az űr nem ad lehetőséget rövidítésekre. A városok figyelmeztettek: az egész történet csak ámítás. Falstaff, Vorst, L. kisasszony csak a rendszer lelkének megtestesülései, az egyensúlyhoz nélkülözhetetlen félistenek panteonja. L. kisasszony lázadó lelke szembehelyezkedik a rend képével, amit Vorst képvisel, középen Falstaff kétértelműsége, hogy teljes legyen a kép. Ráadásul L. kisasszonyt azért tartják, hogy az elnyomottak oldalán legyen, így vezeti el az agresszivitást, ami enélkül veszélyes méreteket ölthetne. Mi, a kicseréltek, a csalás önkéntelen cinkosai vagyunk, közvetett bizonyítékok arra, hogy a rendszer átjárható marad. Amíg él a remény, a nép nem fog fellázadni. Nem tudják, hogy a mechanizmus már az elején megfogant, a hamis homokszemekkel.

– Tudtad. – Nyugodt hangja meglep. – Mit akarsz csinálni?

– Felmászni oda. Ebben az órában a kilátás grandiózus lehet.

Halványan mosolyog.

– Nem ugrom veled.

– A hajó mindjárt itt van, te buta. Gondolkozz! Falstaff csak egy dolgot kíván: látni, ahogy elhagyom Aigue-Marine-t. Ha már az űrben vagyunk, ahol az AnimálVárosok nem védenek, felfedezem majd, hogy a Részeg Hajó nem tudja elhagyni a Naprendszert, és muszáj lesz megadnom magam. Egy egyszerre szimpla és finom terv, méltó a keverékeihez. Védhetetlen.

Leesett álla láttán nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak.

– Ne vágj ilyen arcot! Gondolj arra, hogy épp egy sörtengerben tocsog üvegtőrökkel a feje felett, melyek minden pillanatban kiengedhetnek, és akkor széthasítják a koponyáját. Inkább az én helyzetemben akarok lenni, mint az övében. Felmegyünk?

Karommal magamhoz szorítom. Felemeli homlokát, szeme egész közel van az enyémhez.

– Ne aggódj, kishölgy! – mondom, miközben arcunk összeforr. – Mostantól én diktálom a játékszabályokat, még ha nem is tudják. Nem fognak többé el, már senkire sincs szükségem.

Ajtó lettem.

Az Őrtorony csak egy kivájt kagylóhéj. Egy csigalépcső tekeredik a csúcsig, egy fülkagyló belsejéhez hasonlatosan. Az elhasznált porcos lépcsőfokok nyikorognak súlyom alatt, tapogatózva megyek felfelé az illatokkal teli langyos sötétségben. Izzadság, bors és régi illatnyomok, amiket dallamokhoz vagy bőrszínekhez társítok. Árnyék tehetetlenül mocorog a zsákban. Ideje, hogy ablakot nyissak.

Homlokomat a falhoz dörgölöm. Egy lőrés formálódik, aztán több, egész a csúcsig. A lépcső átlátszó billentyűi talpam alatt világítanak, mialatt a tetők vonala fölé emelkedem. A város napban fürdő kupoláit és teraszait levegőzteti, utcáit szétteríti a márgaszín horizontig. Lélegzetelállító, még annál a kilátásnál is szebb, ami a lakásomból nyílt. Minden nyílásnál elidőzöm, képtelen vagyok betelni a látvánnyal, és Marikának szigorú hangon kell figyelmeztetnie, hogy újra elinduljak.

Minden megállóban fürkészem a porcelánkék eget. Tompa vibrálás rezegteti meg a tornyot, de nem tudom, hogy a Részeg Hajóról van-e szó. Remélem, nem kell túl sok ideig várnunk. Főként azt remélem, hogy nem tévedtem. Mindent L. kisasszonyra tettem fel, titkon számolva azzal, hogy személyiségében rátalálok az őrület apró magocskájára. Rizikós fogadás, biztos ő is szerepének foglya, de annyira szeretnék hinni benne. Ahogy egyre följebb érek, az árapály jelenségének nyomai mutatkoznak.

A sóval szárított húsba apró kagylóhéjak ágyazódtak, és szaga megváltozott. A lépcső veszélyessé válik. A csontos lépcsőfokok egyre vékonyabbak, és ijesztően csavarodnak súlyom alatt.

Aggódva lassítok. Olyan, mintha az építmény látcsőként körém tekeredne, és Árnyék a tarkómhoz nyomódva nyögdécsel.

Baljós reccsenés hangzik az Őrtorony belsejében. Megmerevedek, teljes pánikba esek. A porc remeg. Egész közel a csúcshoz leblokkoltam. Túl késő már visszamenni, és a vibrálás növekszik.

Ujjaim hegyével rovásokat vések a falba és belekapaszkodom. A lépcsőfokok megrepedeznek, porcos szilánkok zuhannak le zörögve. Becsukom a szemem, hogy ne szédüljek. Marika összezsugorodik a mellkasomban, hallom, ahogy halkan zokog.

A lépcső rémisztő ropogással beszakad. Megdermedve tapadok a városhoz, ajkaimat a húsába mélyesztve. Sós lé és algaíz tölti meg számat.

Sokkal később emelem fel a fejem óvatosan. A most már ferde épület túlélte. A szakadék szélén lógva ujjaim fájdalmas összehúzódásával elválasztom hasamat a faltól. Az óra szerkezete felettem kattog. Nem nézve lefelé, felemelem az egyik karomat, majd a másikat, fogódzkodókat fabrikálok. A fájdalom ellenére sikerül felhúzni magamat a fogaskerekek közepéhez, amik felhorzsolják bőrömet, és félő, hogy porrá zúznak. A só olyan hevesen mar, hogy megállás nélkül azon a ponton vagyok, hogy elengedem a falat. Remegve elszakadok a fém állkapcsoktól, és folytatom emelkedésemet.

Az Őrtorony tetejéről egy kis kilátó nyílik. Rozsdamarta korlátok állnak ki a falból. Óvatosan megkapaszkodom bennük, megnézem, hogy Árnyék nem szenvedett-e nagyon. Egy ügyetlen, akrobatikus sorozat után kijutunk a friss levegőre egy szabálytalan platformra, ahol alig van helyem, hogy elterüljek. Lábamnál Aigue-Marine izgatottan remeg bekövetkező felszabadítása gondolatára. Az Őrtorony, csontvázától megfosztva eldeformálódik súlyom alatt. Elfog a szédülés, csúszva távolodom a kilátó szélétől. A város bőre mohón issza véremet, és sebeim összezáródnak. Marika zokogása lassacskán abbamarad. Megpróbálom összeszedni az erőmet.

Egy kis szélforgó bújik meg egy redőben, egy bonszájra hasonlít, ami itt nőtt, biztos a szél hozta. Megvizsgálom, és támad egy ötletem. Két kézzel próbálom kihúzni. Zavarba ejtő könnyedséggel enged, majdnem átesem felette. Egy kézzel megfogódzkodom, becsukom a szemem, arra várva, hogy újra lélegzethez jussak. Majdnem leestél egy semmiségért. Te hülye!

– Észrevettem egy légörvényt – suttogja Marika a mellkasom belsejéből.

Észak felé mutat. Egy színes jármű halomnyi szalaggal díszítve egyenesen felénk tart, minden lámpája villódzik. Hangszórói zenebonát árasztanak, egész messze be a városba. Ez Leonóra, semmi kétség. Helyzetem ellenére furcsán izgatottnak érzem magam arra a gondolatra, hogy találkozom vele. Gyakran gondoltam rá nosztalgiával hajdanán, és egy kis mágia még mindig kötődik a személyiségéhez. Azon tűnődöm, vajon hány éves lehet.

A hajó körülöttünk kering, majd megáll fejünk felett. Kinyílik egy kamra, és egy fonott fűz sajka ereszkedik le egész a lábunkhoz. Beleteszem a szélforgót, és kínosan belecsúszok én is. Méltatlankodó nyávogás hallatszik hátam mögül, mikor a sajka fölemelkedik.

A fonott fűzhöz érő fenekem döbbent rá arra, hogy meztelen vagyok.

K. Az Öreg Föld népességének nagy része számára Monteori szimbólummá vált.

V. Rögtön ellentmondok. L. kisasszony szimbólum, Monteori sosem volt más, mint művész.

K. Igen, de a nép művésze volt! Egyensúlyai a lázadásról és az elnyomásról szóltak, kapcsolata az Öreg Föld szélsőséges mozgalmaival igencsak ismert volt. És hirtelen a csend… Csend, tele üzenet nélküli művekkel. Monteori érthetetlenné vált. Hogyan magyarázza ezt?

V. A nyomás, ami akkoriban a vállára nehezedett, hatalmas volt. Mindent megváltoztatunk.

K. Cenzúráról beszéltek.

V. Ez egy olyan fogalom, amit visszautasítok. Összekeveri a cenzúrát és a személyes lelkiismeretet. Mivel a művész alapvetően egy idegbajos lény, minden ellenőrzési forma, amit magára erőszakol, felfogható egy lépésnek a gyógyulás felé.

K. Attól tartok, nem értem Önt.

V. Vegyük a festő, Van Gogh példáját! Alkotóéveiből az utolsó kettőt színrobbanások jellemezték, a színskála legélénkebb színei felé hajlott. Márpedig ez csakis agydaganatának tudható be. Az érzékelés zónáit érintette, súlyosbodott a fény és szín érzékelése. Egyszerűen csak úgy festett, ahogy látott, bár a látomása hamis volt. Nem így kellene az ideggyógyászati várótermekbe eljuttatni a guasfestéket és a tiszta vásznat.

K. De nem gondolja, hogy a művészetnek a társadalom betegségeit feltáró hatása van?

V. Feltáró, igen, de erősítő is, ami sokkal kínosabb. Művészeinknek meg kell tanulniuk nem kimondani mindent. Nem kell, hogy művészetük súlyosbító faktorrá váljon.

Interjú Tor Hannes-nal