4. FEJEZET

A havon a szúrós szélrohamok és a hajó égő reaktorai keresztezik egymást. Ahogy az várható volt, a keveredés nehezen megy. Bennem egy Asztrál tartja a meleget. Semmi okom a panaszra, sőt.

Karomban Árnyék a nagyragadozók pózát veszi fel, ahogy legyezgeti a tappancsaira húzott szőrös csizmácskákat. Marika ötlete volt, hogy így pótoljuk nyári szőrzetén a hőtartó réteget, de meztelen talpaira sehogy sem illenek.

Mögöttünk sziklafal húzódik. Folytonos, kékes, monoton vonal. Egy haszontalan horizont a hó felett. A halvány napsugár egy iskolatáblára dobott hógolyóhoz hasonlít. Ahogy a gépből kilépek, fagyott levegő kezd el fojtogatni. Árnyék tiltakozó nyávogásba kezd. Én is szeretnék így tenni.

A síkságon a jégfalak sápadtnak tűnnek, kis kör alakú kráterek sokaságába fagyva. Egy jégtömbmassza keserűre polírozva, levegőbuborékokat foglalva belsejébe. Szabályos időközönként hatszögletű orgonaoszlopok ugranak elő belőle. A sziklafalnak sima hegygerincei vannak, de az alapját a szél formálta, lyukakat és barlangokat vájt ki belőle, a szél fütyülve fúj át rajtuk.

Küzdök, hogy felemeljem a fejem és szembenézzek az eget kettéválasztó szintvonallal. Mindennemű hegymászás abszurdnak tűnik. A hegy túl gigantikus ahhoz, hogy igazán ijesztő legyen, túl embertelen, hogy szépnek mondhassuk, míg a Föld hegyei olyan benyomást keltenek, mintha csak azért kerültek volna oda, hogy megszemléljék őket. Lecsukom a szemem, felesleges azzal próbálkoznom, hogy hozzászokjak.

Marika kidugja a fejét a mellkasomból. Ha bennem beszél, nehezen értem. Zsörtölődöm:

– Mondjuk, hogy a tudatalattimban visszautasítottam volna ennek a látványnak a megcsodálását. Micsoda hiba lett volna… Most már hazamehetünk?

– A panaszkodás még senkit sem fűtött föl! Mozogj kicsit! Keress nekem egy orgonaklaviatúrát.

Szinte mindenütt törések nyílnak, elindulok találomra megtalálni egyet. A széltől védett jégtáblák simábbak, mint a többi, nem olyan durvák, nem olyan szépek. A fal csendben marad, mikor kesztyűs öklömmel hozzáérek. Felesleges ütés.

Nehéz elképzelni, hogy hajdanán tenger borította ezt a területet. Azt mondják, hogy a jégorgonák lyukas korall-oszlopok felhalmozódásából születtek, ezek belsejében zengő kristályok vannak, miket a hideg ölt meg. Mikroorganizmusok egyszerű kövülete, melynek a zene semmit nem jelent. Ennek a gondolatnak csak a fele tetszik. Kegyetlenül abszurd ahhoz, hogy igaz legyen. Az én világképem általában több erőfeszítést tesz, hogy összefüggőbbnek tűnjék. A folyosók egymást követik, Árnyék és Marika türelmetlen. Hol vannak az orgonák? Csak nem fogok több hektárt bejárni, hogy kicsaljak az egyikből egy hangot?

A gong megment! Megütöm a főnyereményt, mikor véletlenül nekiütöm a könyökömet egy háromszögű kiugrásnak. Az abból feltörő rezgés elfedi fájdalmas kiáltásomat. Marika előresiet, hogy megvizsgálja, amíg én sajgó végtagomat masszírozom. Hangyák futkároznak az egész karomban. Vicces lesz, ha épp a döntő pillanatban nem tudok majd játszani. Marika sosem bocsátaná meg.

– Segíts megkeresni a billentyűzetet, ahelyett, hogy itt állsz mozdulatlanul! – mondja.

– Hogy néz ki?

– Honnan tudjam? Még sosem voltam itt. Tapogass végig mindent, ami furcsának tűnik!

Alighogy Árnyékot leteszem a földre, a macska rögtön kihasználja a helyzetet, és egy nekem túl keskeny résben eltűnik. Csizmácskái a jéghez dörzsölődnek, mintha csak így akarna megszabadulni tőlük. Négykézlábra ereszkedem, hogy így szedjem ki onnan. Ujjaim lágy ölelésébe csúszik, dorombol. Na, most megvagy!

Kinyújtózom, ahogy csak bírok, megkaparintom az egyik mellső lábát. Mély hangok gyöngyöző vízesésével kapálódzik, melyek a falakról pattannak vissza.

– Mi van, megtaláltad? – suttogja Marika.

A pillantás, amit rávetek, megálljt parancsol neki. Sikerül Árnyékot a magas hangok irányába űznöm, eközben persze beverem párszor a könyököm. A helyzet változatlan. Nem tudom anélkül visszahúzni a kezem, hogy el ne engedjem. A holló és a sajt régi története. Marika csak jól-neveltségből nem nevet.

Sajnálkozva kiengedem a kezem, és a lány a résbe csúszik. A jég csillog érintkezésükkor. Könnyű neki! Felkelek, anorákom eleje olyan, mint egy törlőrongy. Lassan szokásossá válik, hogy egyedül maradok. Vajon Monteori is járt erre? Romantikus meditáció a fagyos barlangokban, nagy dobverőkkel felszerelt díszkíséretével, ami megfelelő hangi környezetet hoz majd neki létre. El tudom képzelni: Varese és Stockhausen keresztezése a jégveremben. Fagyos zene. Adjatok nekem is egy csellót!

Egy hang visszhangszerűen szeli át a csendet. Egy második, magasabb épül rá, aztán még egy. Moll akkord, nem egészen tiszta. Mindegy. Hogy fogta le? Minden bizonnyal Árnyék közreműködésével. Belőle is olyan jól játszik, mint belőlem.

Megsokszorozódnak a hangok. Egy dallam formálódik, lassú, szomorú, apró szárnypróbálgatás, a madár hiába próbál felrepülni. Megdörzsölöm fekete selyembe bújtatott, feleslegessé vált kezemet. A fal rossz oldalán vagyok.

A barlang a basszusba vert csizmácskák ütközésének ritmusára vibrál. Becsukom a szemem, a hideg fojtogat. Egy óriási ököl kiragad a mogorva pókhálóból, amit lelkemben szőttem. A pilóta. Dühös. Amint felfedezte, honnan jön a zaj, odahajol és a nyíláson át üvölti:

– Hagyják abba rögtön!

Tisztán hallható Árnyék meghökkenése és az ebből következő kakofónia. Így kell széttörni egy hangulatot. Fellázadok:

– A mások szomorúsága zavarja?

– Fütyülök rá. Ezek rezgések össze fogják dönteni a falakat.

Aggódó pillantás a boltozat felé. Semmi látható baja nincs. Téves riasztás?

– Van egy félreeső billentyűzet egy szabadtéri fülkében, kicsit arrébb, baloldalt. Azzal nem kockáztatnak semmit.

Árnyék kidugja a fejét a résből, és méltóságteljesen kijön. A pilóta tágra nyílt szemekkel nézi.

– Maga idomította be?

– Nem. Azt játssza, ami az eszébe jut.

– Akkor inkább ne lépjen a farkára, mikor zenét szerez! Megfordul és elmegy, boldogan, hogy az övé lehetett az utolsó szó. Még mielőtt Árnyék újra elszökhetne, elkapom, és megvakargatom zúzmarától csikorgó fejét. Szerettél játszani vele, kiscica? Milyen volt? Kezem összerándul, tappancsütés cserébe. Csizma kesztyű ellen, semmi fájdalmas, csak egy láthatatlan vonal, mely kettőnk között húzódik. Ez a macska egy túlérzékeny nebáncsvirág.

Marika újra megjelenik. Magamhoz szorítom Árnyékot, hagyja, hadd cirógassam. Ha ez a lány itt van, minden sokkal egyszerűbbnek tűnik. A régi összjáték sértetlenül újra helyreáll. Hogy is tudtunk ennyi időn át nélküle élni?

– Mikor indulunk vissza?

– Meg kellett volna kérdeznem a pilótát. Egy vagy két óra előtt biztos nem. Északon lassan esteledik.

– Szeretnék még játszani, de veled.

Kinyújtom a kezemet, és ő belémsiklik. Belénk. Karja beburkolja Árnyékot, aki elragadtatásában apró hangot hallat, és kitárja lábait. Formátlan tükörképet pillantok meg magunkról egy sima táblán. A Szent Család macskával, kezdetleges olasz stílusban. Már csak a glória hiányzik rólunk.

Marika mosolya egy pillanatra az enyémre kerül, mint egy fordított csók, majd a lány elmerül bennem. Fényéből egy kevés arcvonásaimon marad, és a kinti szelet megenyhíti.

A kültéri billentyűzet, amiről a pilóta beszélt, gigantikus. Egy hasadékba beillesztve, az égnek álló jégkockákkal, melyek a hangoszlopok végeit képezik, olyan az egész, mint egy nagy troll állkapcsának belseje. Megütök egy kockalapot: a hangzás tiszta, mély, élei kihegyezve. Kesztyűm a tenyeremnél szétszakad. Az öreg troll még mindig veszélyes!

Válaszra sem várva, Marika a kezemet a legközelebbi blokk felé vezeti. Érintés, egy vizes ujj az üvegfelületen, egy köröm ütközése egy fémfalon, ütőcsapások egy xilofonon. Ösztönösen játszik, felfedez, alkot. Tisztára, mint egy egyszemélyes egyensúly.

Ujjperceim erőltetett menetben haladnak a szétszakadt selymen át. Vércseppek jelölik útjukat a zengő pályán. Átkozott művész-fantázia, de a hideg lelassítja a fájdalmat.

Hagyom, hadd kalandozzanak gondolataim a zene fonala mentén. Ellentétes jobb és bal kéz, az egyiké a ritmikus alap, a másik a dallamot vezeti. Állandó harc, mindkettő a másik csendjeibe csúszkálva. Csakúgy, mint Marika és én.

Ujjaim egy macska nagyságú kockát szorítanak körül. Staccato a hátsó falon, a tenyér benyomva, hogy tartson a vibrálás. Jó a hangzás. Marika koncentrál, míg a hang elcsendesül. Rövid szünet.

A lány megfontolt lassúsággal felemeli a kesztyűket, és a manuál másik végére veti. A vér minden vágásnál rögtön oda is fagy. Utolsó ujjperceimet zúzmarahártya láncolja oda, mintha egy ujjvédő lenne üvegből. Már semmilyen érzés nem fut begörcsölt idegpályáimon. Elvesztettem az érintkezést.

Egy, az élébe vágott hüvelykujj panaszos altot csal elő. A bal kéz alátámasztva megadja a ritmust. Egy keringő karikatúrája. Minden pillanat szögeket ver koponyám mélyébe. A Haláltánc tizenhat első üteme, szép sorban. Ez az a hegedűkezdet, mi megnyirbálja idegsejtjeimet és végigcsörömpöl a csontjaimon.

Bénultan nézem két fehér pók csatáját, melyek a kezeimet használják. Hópelyhek vihara csap bele kiszáradt szemembe. A fagyott levegőnek számban már íze sincs. Érzékszervi megvonás. A halott szélforgók szellemei csikorgatják láncaikat, hogy kiszabadítsanak. A lábamon végigfutó folyadék, röpke gondolat Falstaff sörére. A zene összetekeredik, sosem fog egy cél felé haladni. Egyensúlyhiány, hogy tehetnék benne rendet?

És az emlékek egy pillanat alatt helyre állnak. A manuál egy hatalmas terminállá alakul, amin a számomra fontos információk futnak. Harcolok, hogy újra úrrá legyek kezeim felett, melyek még mindig a xilofont verik. Üveggyöngyök tökéletesen összehangolt robbanásával lenyűgöző finálé zajlik agyam belsejében. Csodálatos déjŕ vu érzés.

Az első detonáció a villámcsapás zajával keveredik. A második felrobbantja a legnagyobb kockát, az ujjaimhoz közel. Minden irányba szilánkok repülnek, jelenlegi elmezavarommal teljes összhangban. Ösztönösen felugrom, és elfutok a billentyűzettől, ahová a golyók becsapódnak. Ki lő a szélforgókra?

Arany gőz csap ki belőlem. Marika körvonala rajzolódik ki a fehér falakon. Könnyű célpont, a rejtőzködő vadász egymás után háromszor célozza meg, ő pedig összeroskad. Látványos esés, mely megment engem. Egy jégkitüremlés mögé vetődöm, Árnyék később követ. Rendetlen visszavonulás. Marika négykézláb csatlakozik.

Tekintetem biztos figyelmezteti. Ő sem mosolyog.

– Emlékszel?

Elszorult torokkal helyeslek. Egy percre azt hittem, hogy a sérthetetlen Marikát ízekre szedték a golyók. Árva Árnyék. És én…

– Adj időt, hogy magamhoz térjek! Magadra hagytalak.

– Amíg te itt akklimatizálódsz, ez újratölt. Csukd be a szemed!

Hihetetlen bukfencek közepette kiveti magát a rejtekhelyről, tettét sortűz kíséri, sistereg bele a hó. Csak kétszer találják el, haldokló kaszkadőrszáma ezúttal mértékletesebb, kevésbé sikerült. Ennyi, ezt megtartjuk! Aztán: mindenki vissza a helyére, mégiscsak újravesszük!

A földre kuporodva, a kiszögellés széléről kukucskálva hagyom, hadd pörögjön nélkülem a film. Emlékeim brutális visszatérése teljesen megbénított, és összevissza felvonuló múltamat szemlélem, cselekvésképtelenül. Lehetetlen komolyan venni ezt a támadást. Túl sok az eltúlzott részlet.

Emlékszem, mikor éreztem utoljára ezt a benyomást. Tizenöt éve volt. Tizenkét órám volt még huszadik születésnapom előtt, és az ezt kiváltó szomorúságot csak fokozták az engem körülvevő események. A szerelmi történet, amit négy éven át folytattam, befejező pontjához érkezett.

A helyszín egy völgy az Öreg Földön, nem messze onnan, ahol Guanadi lakott. A tömeges emigrációk kezdete volt, ami a földgolyó népeinek túlnyomó részét egy helyre gyűjtötte. Máshol mindenütt olyanná vált a sivatagi zónák előretörése, hogy egész régiók tűntek el a homoktengerek alatt. Ahogy a meteorológiai szatellitek képeit néztük, azt hihettük volna, a Marson vagyunk. Az első emigránsok partra szálltak, fürtökben lógtak velük a kamaszok, akik reménytelen szenvedéllyel kezdtek szaporodni. A Föld egyre inkább összeszűkült, el sem tudtuk képzelni a katasztrófa mértékét.

A balszerencsét tetézendő, a Földközi-tenger kiszáradt alja megművelhetetlennek bizonyult. Túl sok szennyeződés, túl sok só. Az Aigue-Marine felfedezéséből fakadó újjáéledő remény nem akadályozta meg az éhezők zavargásait, és hogy leverjék ezeket, mintegy százezer embert megöltek.

Ezen a nyáron más miatt is szenvedtem. Az utat, amin jártam, hozzáférhetetlen szederbokrok szegélyezték, melyek túlzottan zöld bogyói elcsúszottságérzetemen csak dobtak egyet. Túl korai időszakban jött a szakítás. Sajnáltam, hogy nem érkezhetek erre a búcsúrandevúra cukros létől édesített ajkakkal. Talán összehozhattunk volna egy hosszabbítást őszig, de már nem hittem az egészben. Nem azért mentem, hogy küzdjek, azért meg még inkább nem, hogy meggyőzzek valakit az igazamról. Egyszerűen csak szabályok szerint szerettem volna befejezni egy engem érintő történetet.

Ennek csak később kerültem tudatába. Abban a pillanatban nem voltam se rezignált, se harcos, épp csak fáradt. Egy régi hátizsák vágott vesémbe, és az út emelkedett, emelkedett, az erdőt keskeny szíjként vágta ketté. A hátam mögött az előző éjszakám városának táblái villogtak. Az egyik a pályaudvart mutatta. Agyam egyik fiókjában csücsültek az időpontok, mik a mellényzsebemben lévő jegyekhez kapcsolódtak. Kijelöltem a visszautat. Gondolhattam volna, hogy ez tragikusan abszurd, de csak megnyugtató volt.

Egy jobb oldali kanyarban láttam meg őt. Félúton találkoztunk. Elővettem a három napja kapott levelet, ami szenvtelen meghatározással jelenti ki a szakítást. Szememre hányta, hogy eljöttem, védekeztem. Vagy legalábbis ne-kikezdtem. Mert épphogy csak kinyitottam a számat, kitört a vihar – az a fajta északi eső, ami lenézi a villámokat és a speciális hatásokat. Csak folyt a víz, monoton, konokon, fájón. Ennek a tájnak a mindennapos özönvize, mely a föld klímájának szabálytalanságából következik. Semmi köze hozzánk.

A szerelmi jelenetek alkalmazkodnak a szemerkéléshez vagy a villámcsapáshoz. De nem ehhez az esőhöz. Fél óra múlva becsavarodtunk, érzelgősködtünk, szavainkat vitte az áradás. Rajta csak egy kis ruha volt, én meg egy ismeretlen szobában hagytam az esőkabátomat, két nappal ezelőtt.

Visszaadta a gyűrűjét, amit elejtettem, így négykézláb kellett megkeresnünk a pocsolyák között. Aztán földbe gyökerezett a lábunk, szemben álltunk egymással, hosszú hajából szürke víz patakzott. Arcvonásai félig elmosódva, orcája elkenődött szemfestékétől foltos. Nem volt nehéz elképzelnem, én hogy nézhettem ki ebben a pillanatban. Utolsó csókunk két fuldokló szájból szájba lélegeztetésére hasonlított.

Láttam, ahogy négy év az életemből könyörtelenül feloldódik, és hirtelen megértettem, hogy valaki, valahol nagyon sokat tett ezért. A megfigyelő, aki mindig is voltam, nem akart hinni ebben a történetben.

Szétbomlottam. A másik énem a fenyők rejtekében az út másik oldalán ült, ásítozva figyelte utolsó találkozásunkat, nevetgélt ügyetlen mozdulataim láttán és gúnyos megjegyzések között kényszerített menekülésre. Jóhiszeműségem ellenére nem dőltem be magamnak. A fájdalom még mindig ott volt, de hatalmas hitetlenség és nevetségesség érzésévé formálódott. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy megfeszített erővel és silány effektekkel misztikus módon éppen elrontjuk életem nagyjelenetét.

Visszafelé a városba átlapoztam regényünk utolsó oldalait, és megkönnyebbülve becsuktam. Nem sokkal rá elállt az eső.

E kalandom óta ez a kapaszkodóm. Minden egyes alkalommal, mikor lelkem a mélység megrészegítő érzésének engedne, egy kívülálló visszahúz a kezemnél fogva, és leültet maga mellé, oda, ahol a boldogtalanság és a szenvedés csak szerepüket túljátszó alakok teátrális gesztikulációi. Nem hiszek már abban, hogy képes lennék boldogtalan lenni. Színészi adottságaim nem terjednek odáig. Emlékeim özönétől elárasztva képtelen vagyok megmozdulni. Marika visszajövetele kiránt a teljes elmerülésből.

– Menekülj! Nincs most itt az ideje, hogy elkezdj álmodozni.

– Egy lányra gondoltam. Régi história.

– Ő is lőtt rád?

Sortűz fütyül el felettünk. Jégdarabkák landolnak Árnyék bundájában, aki időközben kibújt a menedékből. Azon nyomban visszarántom. Lassacskán átlátom a helyzetet. Nehéz, de menni fog. Minden durranás közelebb visz hozzá.

– Ez Vorst! Ötven méterre van a hajó felé. Látod?

Megkockáztatok egy óvatos pillantást. Túl sok a fehér.

Elhiszem, ha azt mondod.

– Miért akar megölni minket?

– Azt hiszem, nem szereti, ahogy játszom. Meg azt, ahogy te reagálsz arra, ahogy játszom.

Zongorista irigység… Mégis mennyi idő kellhet neki ahhoz, hogy idejöjjön és lelőjön? Anélkül beszélek, hogy tudnám, mit mondok, közben kezem a hónaljam alá dugom. A melegtől újraélednek a vágások. Ez a valóság. A többi: a viharban forgolódó légturbinák meg a bujkáló orvlövész csak ábránd. Jobban tenném, ha visszavenném a kesztyűm. Marika nyomatékosan végigmér. Arcvonásai összekuszálódnak, mikor felém hajol. Megcsókolom, átölelem az űrt, de a lány kibújik nem létező fogásomból és azt suttogja:

– Hagyd magad, ez az emlékezet visszatérésének mellékhatása. Örülök, hogy bejött az ötletem. Koncentrálj a szélforgókra, én majd törődök Vorsttal.

Félig lefekszem a hóban.

– Hol van a kesztyűm? Az orgonán hagytad őket?

Vállat von, aztán valami az eszébe jut, elmosolyodik:

– Tudsz te néha okosat is mondani, Closter! Mindjárt itt vagyok.

Elmerül Árnyékban, aki kinyújtózik és nekirugaszkodik. Három szökkenéssel a billentyűzeten landol, melyet megkésett sortűz követ, s ami majdnem eltalálja. Vorst jobban céloz, mint zongorázik. Diszharmonikus zajok szöknek elő az orgonából, visszaverik őket a falak. Egy lehetséges konvergencia ötlete, amit Macskaröppályának nevezhetnék el. Ezen még dolgoznom kell. Agyam egy már jól eltorlaszolt sarkába pakolom a részleteket. Ez idő alatt a hangzás felerősödik. Árnyék tombolva, csizmái minden erejével pusztítja a legnagyobb kockákat. A keresztcsontom alatt rezeg a jég. Vorst abbahagyta a lövöldözést, a zaj biztos megijesztette. A pilóta mindjárt feltűnik, hogy megnézze, mi folyik itt. Kimászom a menedék szélére, kidugom a fejem. Egy körvonal ugrál a billentyűzeten, s egy fegyvert tartó kéz, mint egy gyakorlatozó katona, aki domb mögött rejtőzik. Vorstnak semmi vesztenivalója, nincs fegyverünk, hogy rászegezzük.

Füttyentek egyet, hogy figyelmeztessem Marikát. Árnyék ugrásai őrjöngővé, a hangzavar elviselhetetlenné fokozódik. Sietve két-három kemény hógolyót gyúrok, jégcsapokkal tömöm meg, hogy jobban fájjon. Nincs más kívánságom, csak találni egy kijáratot.

Egy világvégét idéző reccsenéssel kettétörik a föld. Egyenes vonalú repedés fut végig a jégfalon, az egyik orgonaoszlop mentén. A föld megremeg, Árnyék és Marika a karomban ér földet, beleesve a hógolyókba. Remek! Miközben az első blokkok leesnek, kifelé futunk.

A kockák szétrobbannak, egyik a másik után. A sérült orgona ultrahangon agonizál. Ha nálam lenne Vorst fegyvere, véget vetnék szenvedéseinek. Nem bírom a haldokló zeneszerszámok látványát.

– Fuss, te barom! – ordítja Marika.

Egy lövéstől repül a hó a talpam alatt. Földre vetem magam. Árnyék kiszökik a kezem közül és fejvesztve rohan a legközelebbi lyuk felé. Jobbra, a fal felé.

Vorst közeledik. Újabb lövés, ugyanolyan haszontalan, mint az eddigiek. Egy hatalmas repülő jégcsap esik le, közel a fejemhez. Felpattanok és két kézzel megragadom a kardnyi csúcsát. Az orvlövész sarkon fordul és eliszkol. Gondolkodás nélkül utánaeredek.

Robbanás mögöttem, egy lövedék talál el lapockáim között. Elfog a pánik, Árnyék kilő a lábaim között, mint egy szénfekete villám. Visszapillantok. A hasadék már elérte a fal felét, és egyre nő. Minden törésre fehér porfelhő száll fel. A fal mentén ház nagyságú blokkok dőlnek le sorra. Itt a vég. Elhagyva Vorstot, a félig egy hóbucka alá temetett hajó felé rohanunk Marikával. Árnyék az egyik sarokba bújva dühében és félelmében köpköd. Egyik csizmácskája cafatokban lóg, tappancsai olyan állapotban vannak, mint az én kezem. Nehézkesen lehúzom az ingemet és beletekerem.

Marika sikoltása megdermeszt. Egy egy kilométeres jéghegy szakadt le a falról és valószínűtlen lassúsággal csúszik felénk. Az orgonák útra keltét egy siratóének uniszónójával búcsúztatják, majd apró darabokra törnek. Hőhullámokat vet orrával, amit a sápadt nap kékre színez. A katasztrófa közepén szállunk fel, a hajó beleremeg az ütések hullámába.

A pilóta köröket ír le a becsapódási pont körül, képtelen elszánni magát az indulásra. Egy hajót veszek észre, ami tőlünk balra száll fel. Vorst lehet az. Hiába is reméltem, hogy itt marad.

A hasadék összezárult, de a tűkként meredező jégsziklák látványa már örökké így marad. Az orgonák meghaltak. A hófelhő úgy hullik rájuk, mint egy szemfedő. Egy utolsó alacsony berepülés után Nivôse felé tartunk. A pilóta kilép a kabinjából, fejét csóválja:

– Meg tudja valaki magyarázni üvöltés nélkül, mi történt? És ne fogja megint a macskájára!

Elvetem a felháborodott fintor lehetőségét. Végtére is mi jelentősége van? A hazafelé úton biztos eszembe jut egy hihető mese.

Késő este hagyjuk el a légikikötőt. Marika aggódik, így komplikált útvonalat választ, és gyakran kutat egy lehetséges követő után. Hagyom, hadd vezessen, túl fáradt vagyok, hogy cselekedjek. Mikor már látszódik a vaslépcső, Marika egy kapualjra mutat, hogy rejtőzzem el ott, és félig meggörnyedve, futva teszi meg az utolsó pár métert. Az, ahogy katonásdit játszik, egyszerre idegesítő és megható, így lett belőlem gerillaharcos egy jégdzsungelben, párduc-kölyökkel a kezeim közt. Ért hozzá, hogy hogyan játszassa el velem a másik oldalam. Kezdem megkedvelni.

Lidércfény ugrik minden lépésére. Gyengéd pillantással követem. Az ég fekete szőnyegén ragyognak a mozdulatlan fémívek, egy szélfuvallat zúzmarás tajtékot fodroz a tetőtengeren.

Túl későn veszem észre a teraszokba olvadó leselkedőket. Egy háló oldódik ki, abban a pillanatban hull Marikára, mikor felér a lépcsőn. Visszatartom kiáltásomat. Lekötözni egy Asztrált? Mintha egy unikornist akarnánk felnyergelni.

Dermedten meredek előre. Marika tántorog, képtelen kiszabadulni az őt szorító kötelek alól. Hirtelen összeroskad. A létra vibrál görcsösen rángó testének érintkezésére, sikolya széttépi fülemet.

Hangháló. Úgy fogták el, mint egy vadállatot!

Két, majd három sötét alak pattan elő a lapos tetőről, ahol Marika próbál felkelni – hiába. Felismerem Vorstot, a szabályozóval a kezében.

Egy utolsó erőfeszítés, Marika elterül a földön, és átveti magát a korláton.

Zuhanása mintha lassított felvétel lenne, mely órákon át tart. Még mielőtt felfogtam volna, mit akar csinálni, Árnyékot még mindig magamhoz szorítva kibújok a rejtekhelyemről. Megáll a kép: előbb érem el a becsapódási pontot, mint ő. A háló csapdájában egyensúlyozik, három méterre a földtől.

Árnyékot elengedni, felnyújtott kezekkel felugrani. Elérni a vibráló csomókat és érezni, ahogy szétszakadnak. Visszaesni, mindegy, hogyan. Újrakezdeni. Ott fent, Vorst emberei még alig mozgolódnak. Egy hang parancsokat kiabál. Tenyerem vágásai újra véreznek, de a csomók szétbontanak, egyik a másik után.

A harmadik ugrásra együtt esünk a földre.

Elrejtőzik bennem, mint egy barlangban. Gyors fájdalomcsillapításként hóba dugom a kezem, összeszedem a kába Árnyékot és elmenekülök. Kavalkád a vaslépcsőn – biztos jele annak, hogy üldöznek minket.

Egy rövidke perccel később már el is vesztünk Nivôseban. Már megint ugyanúgy vagyok, mint rég. Elveszve és egyedül. A legsötétebb utcácskákba menekülök véletlenszerűen, egy perc megállás nélkül. A sáros hótenger elnyomja futásom zaját. Üldözőink kiáltásai nagyon gyorsan eltompulnak. Nem találnak meg, hacsak nem indítanak be nagyszabású embervadászatot. Biztonságban vagyunk. Egy ideig. Az utca, amint futok, úgy nyúlik el, mint egy elhagyott peron az utolsó vonat indulása után. Egy jégcsapokkal teli kapualj elrejt egy percre. Minden kilégzésemkor gőzfelhők képződnek, melyeket rögtön elvisz a szél. Megnyalok egy jégcsapot, hogy ne érezzem a számban a vér ízét. Gyorsan, megoldást kell találni, nem vagyunk felfegyverkezve arra, hogy szembenézzünk az éjszaka szörnyű hidegével.

Árnyék újra visszanyerte a pánikolós macska-énjét. Nem tudom eltávolítani a mellkasomtól, mióta levettem a csizmácskáit. Ingem nyakkivágásán keresztül vakargatom fejét. Aggaszt Marika hallgatása. Bevackolta magát belém, nem elérhető. Megfoghatatlan. A nevét mormolom. Minden érzelmemet beleteszem, amennyire csak tőlem telik, azt a fura gyengédséget, mi köztünk született, ami lágy, de nagyon erős érzés, s amit nem tudok megnevezni, mert nincs rá szó. Benne van egy Sztravinszkijt játszó cselló emléke és Árnyék bizonytalan dorombolása. Telnek a másodpercek. Nincs válasz.

Ugrálok a helyemen, hogy felmelegedjek. Menni kell, egy jobban fedett helyet keresni. A lakásról szó sem lehet. A légikikötő? A jégorgonák lerombolása után, ott a kelleténél egy kicsit jobban ismernek. Egy férfi, egy Asztrál és egy macska. Ezt a személyleírást könnyű megjegyezni. Hová menjünk?

Egy gyenge, de érthető hang felel gondolataimra:

– A kanális.

– Marika, jól vagy?

– Nem. Csendre van szükségem.

Ahogy nekem is. Óvatosan siklom a kihalt utcán. Helyenként a köztéri világítás vékony fénytócsákat világít meg, amit az éjszaka gyorsan magába szív. A piszkos hó hamura hasonlít és az a néhány szélforgó csillog, mint a harcosok tüze. Nivôse olyan, mint egy jégbe fagyott repülőgép-anyahajó. Marika ötlete jó, elbújunk a hajófenékben. Bejárati lyukat keresve fürkészem a földet. Az antropomorfikus dekoráció korszaka szerencsére lejárt, az ökörszemablakoknak nincs már monoklija, sem a csatornafedőknek záróizmuk. Visszatértünk a szemnek kevésbé sokkoló, jó öreg öntöttvas karikákhoz. Már csak meg kell találni egyet a sötétben, a sár és a jég alatt. Azért ez sem semmi.

Mikor felemelem a fejem, egy vékony alak állja el az utca kijáratát. Hátratekintek a vállam felett, a helyzet ugyanaz a másik végen. Körbezárva. Én, aki irtózom a kettő-egyes felállástól. A legközelebbi lépcső felé iszkolok. Abban a pillanatban, mikor az első lépcsőfokra lépek, a teraszhoz közeli korlátra könyöklő Vorstot veszem észre. Ez a szemét még el sem próbál bújni.

Olyan, mintha élve akarnának. Kételyeimnek ez igazi adrenalinlöket. Az utca vége felé rohanok, ingemet egész szétnyitva. Pont, mikor a fazon felém nyúlna, hogy megállítson, a képébe dobom Árnyékot.

A sokk hatására eldobja fegyverét, hogy védekezzen az arcát marcangoló karmoló szőrös labda ellen. Beviszek neki egy rúgást, ami egy szorítóból az azonnali kiutasítást jelentené. Áldott legyen bakancsom duplán megerősített eleje: semmit sem érzek.

Ő igen, az előtörő üvöltés gurgulázásban folytatódik. Az ütemet, ahogy átlépem a kiütött testet, ahogy összeszedem a macskalövedéket és ahogy újra menekülni kezdek, detonációk ritmizálják. A mellettem lévő kis dómba fúródik be a legnagyobb kósza golyó. Szakadás hangja, keserédes szagok, durranás és az épületszerkezet összeomlik. Az eltalált ház lefeküdt meghalni ebben az épülettemetőben, ami Nivôse-ból lett. A dolgok túl messzire mentek. Előbb az orgonák, most meg a dóm. Vorst lelkén két gyilkosság is szárad. Fogalmam sincs, miért pikkel rám ennyire, de egyszerűbb lenne ipiapacsot kiáltani. Nem játszunk tovább. És ez a soha véget nem érő éjjel… Ösztönömtől vezetve menekülök utcákon át, nem lassítva a tempón. Mögöttem elhalkulnak a kiáltások, de ezúttal megtanultam a leckét. Csak sokkal később állok meg, mikor már reszket a lábam.

Egy kör alakú térig keveredek, melyet alacsony épületek vesznek körbe, terasz nélkül. Meglepetésszerű támadásra nincs esély. Erőink gyors leltára: Marika még mindig nem elérhető, Árnyék meg reszket, mint a nyárfalevél. Nem is érdemlek jobbat. Megfagy az izzadtság a gerincoszlopomon, és könnyeim összefagyasztják szemhéjamat. A fekete égen a közömbös szélforgók is csak akkor pislognak, ha rájuk nézek. A hajnal túl messze még, menedék kell. Sürgősen!

Bakancsommal addig kopogtatom a földet, míg egy fémes rezgő hang fedél jelenlétéről árulkodik. Érzéketlenné vált kezemmel kaparom a havat. Recsegő körmök hangja, üvölteni tudnék. Néhány sarokcsapás, hogy a jég betörjön, egy ámokfutó harcos vad tánca. Nyugalom! Közel a meleg, e mögött az öntöttvas ajtó mögött, amit sehogy sem sikerül felemelnem.

Nincs fogása, tenyerem erő nélkül csúszik az üvegesre fagyott felületen. Reménytelenül dörzsölöm, de a legkisebb életet sem tudom belelehelni. Megnyalom mutatóujjamat, ujjpercemig ráharapok, kicsordul a vérem. A sós íz csodálatos érzés, égető, élő. Térdelve ragadom meg az egyik végét a lemeznek, ujjaimat a fémbarázdákba reteszelve és lassan felemelkedem.

Összeszorítom az ajkam, nehogy kiáltsak. Nem használ semmit. Végül is mi jelentősége? A fedél elenged, tudatosan kellett erőlködnöm, hogy felnyissam zárjaimat és elengedjem őket. A tátongó lyukból langyos lehelet száll fel, vaslétra vezet le a meleg felé. Egyik lábat a másik után tenni, olyan egyszerűnek tűnik. Meg tudod csinálni, kis Closterem! Lent majd pihenhetsz.

A vörös ködben mintha Marikát hallanám. Hallgasson el, nem akarok többé zongorázni. Csak lemenni. Lemenni. Lemenni.

Hiszek a hús és a kő házasságában,

Az idegek és az üvegszálak kapcsolatában.

Hiszek az interfészben, a háló kontrolljában,

A cserében, a csillagokhoz vezető egyetlen útban.

Hiszek a lakott területek emlékezésében,

A városok és az emberek közös emlékeiben.

Aleatorikusok Hiszekegye – Töredékek

Ezek az oly régi városok végignézik tünékeny lakóik elmúlását… A házak túlélik látogatóikat, a városok túlélik a házakat. Fel tudod fogni, hogy az a vitrin, amiben jártadban tükröződsz, csak addig akar rád emlékezni, amíg muszáj?

Guanadi: Szerteszórt mesék

Ez a város egy frigid kurva!

Graffiti az Öreg Földről, azaz Aigue-Marine-ról