9. FEJEZET

Ujjam hegye vastag, fagyott folyadékba merül. Felhúzom a kezemet, megszimatolom. Az, amire gondoltam. Életem legrosszabb ugrása.

A hideg bőrömig hatol. A helyiség másik végében köhögés töri meg a csendet. Megpróbálom felnyitni túlságosan is nehéz szemhéjamat. Sötétség. Hogy állapítsam így meg, hogy látok-e vagy sem?

A köhögés újrakezdődik, mintha csak segélyhívás lenne. Felemelkedem. Árnyék valahol itt van ebben a tintamasszában és épp most készül belefulladni egy hányástengerbe. Fényt! Hiába kiáltok, a terminál nem reagál. Visszadobom magam. Az ágy a vállam alatt jó kemény. Stabil. El innen, aztán újraalkotni, ami megmaradt.

Egy fej bukik elő mellkasomból. Tejszínű haj lebeg. Egy nyak, női váll vág magának utat, homályosan fénylő meztelen mell. Kinyílok, mint egy báb, kezem összekulcsolom felsőtestem előtt, de nem tudom a szétválást meggátolni. Felüvöltök:

– Ki maga?

Sikerült kinyitnom az ablakot és kinyomni a zsalukat a tokot befagyasztó jégburok ellenére. Sztoikusan nagyot lélegzek, a széllökések dacára. Olvadt hószínű szürkület tölti be a lakást. Nem merek megmozdulni. Egy jéggé fagyott széklettócsa választ el az ágytól, melyben ott díszelegnek a lábnyomaim. A tisztító hangyák meghaltak, betokosodott tetemeik szegélyezik utamat a zúzmara flitterében. Sem a világítás, sem a fűtés nem működik. A falakat beteges ráncok deformálják el, amikből a rothadás édeskés szaga szivárog. Hogy hagyhatunk helyeket ennyire lezülleni?

A lány teljesen kimerülve kuporog Árnyék mellett, aki tüdeje teljes erejéből köhög. A lány még mindig nem mondott egy szót sem. Csak két-három hüppögés, ami gyorsan el is némul. Mi a fenét keresünk mi itt, mi ketten, egy meztelen Asztrál és én, alig jobban öltözve. Melyik város ez?

Túlságosan fázom ahhoz, hogy gondolkozni tudjak és Árnyékot el kell látni. Bereteszelem az ablakot, a hányást kikerülve a konyhába megyek. Nincs erőm feltakarítani. A konyhaszekrény üres, kivéve egy halom teafiltert és egy oda nem illő parfumösflakont, amit a szemétbe vágok. Összeszedek egy kis fagyott vizet az egyik lábasból. Az a kis maradék energia, ami a tűzhelyben maradt, elegendő, hogy kifagyasszam. A leforrázott tea illata szétterjed és a helyiség észrevétlenül felmelegszik. Korog a gyomrom. Vajon mennyi ideje nem ehettem?

Megremegek. A nagyszoba szekrénye csak egy szakadt, használaton kívüli izoterm anorákot rejt. Mégis felveszem és gondosan bekapcsolom a csatjait. Jobb, mint a semmi. Magasszárú cipőbe bújok, zokni nélkül, és kezembe veszem Árnyékot. Egy pillanatig finoman hátrál, majd enged. Nem ismersz fel, kiscica? Tényleg rosszul lehetsz!

Kiviszem a konyhába és a tea felét a tálkájába öntöm. Nagy zajjal lefetyel, szája szélén kis nyálbuborékok képződnek. Az Asztrál odahajol hozzá, két kézzel megöleli. A macska szőre az égnek áll. Egy percre abbahagyja az ivást, hogy megnézze, ki az. Szánalmas dorombolás szökik ki mellkasából, köhög. Újra lefetyelni kezd. A lány makacsul lefelé nézve folytatja a simogatást, a cica hagyja. Honnan ez az összhang? Túl sok a rejtély, ezt nem szeretem.

– Hogy hívják? – mondom neki.

– Marika.

Beharapja az ajkát. Elfordítja fejét, mintha sajnálná, hogy megszólalt.

– Kikérdezem a terminált a másik szobában. Tud addig foglalkozni a macskámmal? Nem fog sokáig tartani.

Bólint. Azt suttogja:

– Kérj tőle egy összefoglalót az elmúlt napokról, Closter! Kérlek.

Megrázom a fejem. Úgyis meg akartam tenni. Csak a műhelybe lépve fogom fel, hogy a nevemen szólított.

A terminál fekete monitora egy kiszáradt kút szájához hasonlít. Olyan lassan tér magához, hogy már azt hiszem, elromlott, aztán egy csonka üzenet rajzolódik ki alig látható betűkkel. Információkérést billentyűzök be. A vibráló üzenetet egy halvány mondat váltja fel, amit alig tudok kibetűzni:

…Ha elhisszük Schrödinger egyenleteit, a macskák létezése nem bizonyítható. Ebből következik, hogy…

Dühösen belekarmolok a billentyűzetbe. Minden kialszik. Az egész lakás üzemen kívül van. A konyhában az Asztrál leolvassa arcomról, mi történt és a fény eltűnik a szemében. Kommentárt várok, de nem kapok. Felemelem a vállam, arca még jobban bezárul.

Árnyék mancsait hasa alá húzva befejezte a teáját. Kiöntöm neki az enyém felét és lehörpintem a maradékot.

– Ki kell innen jutnunk! – mondom.

– És aztán hova tovább?

– Akárhová, csak meleg legyen. Ha ott vagyunk, átgondoljuk.

– A várost evakuálták. Még a Halott Csillagok is bezárt. Egy egész kis esélyünk még van, hogy találjunk még valakit a légikikötőben, de kétlem.

– Mi mást tud még, amit én nem? – morgom – És először is hol vagyunk?

– Nivôse-on. Nem ismerted fel, persze.

Hirtelen gyorsasággal teszem le csészémet. A csapódás úgy visszhangzik a csendben, mint egy pofon.

– Nem akarok idegesíteni senkit, de igazán szeretném, ha elmagyarázná valaki nekem az egészet.

– Figyelj, Closter! Épp most követtem el életem legnagyobb hibáját azzal, hogy veled jöttem, szóval hagyjál békén! Nem csak neked vannak problémáid.

Meglehetősen elképedt arcot vághattam. Tekintete ellágyul.

– Hosszú történet – sóhajt fel. – Nincs kedvem elmesélni, főleg neked nincs. Menjünk innen! Hátha találunk valakit a holttest mellett. Hacsak máris ott nem vagyunk…

– Maga meg fog fagyni.

Ingatja fejét, szeme könnybe lábad. Könnyek csorognak végig arcán, és az asztalhoz érve szertefoszlanak.

– Ha megtartottam volna a leplem, sosem lett volna időm, hogy az ugrás előtt beléd ugorjak – mondja két zokogás között.

Ügyetlenül kinyújtom kezemet a haja felé. Arca ürességébe ütközik kezem. Várom, hogy a lány megnyugodjon, miközben Árnyékot magamhoz ölelem, hogy ő adjon nekem tartást. Bundájából különös pézsmaillat száll fel, ami emlékek legyintését hozza felszínre tudatomban. Hol érezhettem már ilyen illatot?

Az Asztrál megtörli magát a kezével. Hősiesen összehoz egy kérdést:

– Nincs parfümöd? – szipogja.

Bocsánatkérő kifejezéssel arcomon halászom ki a flakont a szemetesből és felé tartom.

– Azt hiszem, ez minden, ami maradt.

– Egyedül nem tudom kinyitni, tudod.

– Sajnálom, még nem szoktam hozzá. Odahajtja arcát a nyílás felé. Belélegzi. Ingatja fejét.

– A hideg megölte. Rossz előjel.

– Maga mindig ilyen lehangolt?

– Még nem láttál semmit. Várj, amíg meglátod a várost, vagy azt, ami maradt belőle!

Árnyék tüsszent és visszaköp egy kevés teát. Beteszem az anorákom belsejébe, a bőrömhöz. Éget, olyan meleg.

– Pucoljunk innen! – mondom megremegve. – Majd később beszélgetünk.

Amikor épp átlépnénk a küszöböt, az Asztrál meginog, nem mozdul tovább.

– Biztos egy csalódással több lesz ez is. De szeretném, ha zenét tennél be. Mindegy, milyet.

– Nincs rá időnk. – De könyörgő tekintete láttán megvonom a vállam. – Hát jó, ahogy kívánja! Csak maradjon itt meghallgatni. Egyes számú zenei válogatás. Lejátszás!

A lakás belsejéből fogaskerekek csikorgása hallatszik. Zenekari maszlag bukkan elő a hangszórókból nyálas hegedűfutamokkal. Az első ütemei annak a Mendelssohn dalnak, amit egy kintornát tekergetve, minden esküvőn eljátszanak. A jeges lépcsőn menekülünk, az őrületté fokozó hangerejű zene követ.

Leszáll az éj, mialatt végzünk az elhagyatott légikikötő átvizsgálásával. A valószerűtlenség érzése kerít hatalmába, mikor egyik üres épülettől futunk át a másikhoz. A hajók elmentek, egyedül vagyunk, egy kihalt városban szenvedtünk hajótörést. Az ajtók hústömései annyira befagytak, hogy nem lehet bemenni rajtuk. Körmeim csikorognak a falak zúzmaráján. Nivôse összerezzen párszor, a föld belereng. A szél panaszkodása sosem hagy alább. Minden túl csillogó, túl hideg.

Beletömtem Árnyékba azt a szirupot, amit a patikusszekrényben találtam. Ragacsos bundával, elkábultan alszik. Komolyan azon gondolkozom, hogy visszamegyek a lakásba, és magam is így teszek. A transzfer kiürített.

Az Asztrálnak nem ez a véleménye.

– A hideg megölne minket. Cselekedj, Closter, úgy akarod végezni, mint a Halott Csillagok?

Beleborzongok ebbe az emlékbe. Érkezésünkkor a kocsma már nem volt más, mint egy szörnyű tetem.

A bokszok erjedő gázoktól feszülő falai szétrohadtak, miközben saját, belső melegüket tartották. A krómozott sörcsap eltűnt egy halom felfúvódott anyag alatt, ahonnan vastag, feketés, undorító szagú folyadék szivárgott. Falstaff biztos elhagyta a süllyedő hajót, és dezertálása többe fog kerülni, mint gondolnám. Megrázom a fejemet.

– Gyere utánam! – veti oda keményen. – Már csak egy dolgot próbálhatunk meg: a közvetlen kapcsolatot Nivôse-zal. Erről sem jut eszedbe semmi?

Kínos kitartással fürkész, majd elfordul. Már megint csalódott bennem. Válasz nélkül követem lépteit. Ébredésünk óta átengedem neki az irányítást. A hidegben elengedhetetlen a bizonyosság, és nekem még annyi sincs belőle, hogy felmelegítsem magam.

Mögötte tántorgok üres tudattal és testtel. Kongok az ürességtől. Az a kevéske gondolat is csak pattog az agyamban, és visszapattan, mint bogár az ablaküvegről. Az Asztrál a hó felszínén úszik, anyagtalan haja az arcomba csap. Furcsa arra gondolni, hogy sehogy sem tudom őt visszatartani, ha nekiindul.

Fázik a lábam.

Sikátorok, pocsolyák. Egy háromszögletű tér, ahol a környék álomszerűvé válik. A közepén a város húsában egy fekete lyuk tátong, peremét jég szegélyezi. A nyíláshoz közel egy tetem ül, mosolyát ráfagyasztotta a hideg. Rámutatok, anélkül, hogy közeledni mernék.

– Igazi?

– Igen, te vagy a hamis. Mozdulj már, a jóég áldjon meg! Te …

Befogom a fülemet, becsukom a szememet, teljes erőmből szorítom szemhéjamat. Beharapom az ajkam. Fémízű. A fájdalom segít élni.

– Gyere! – suttogja gyengéden, egész közel az arcomhoz. – Lemegyünk.

A minket körülvevő vágatban az Asztrál az egyetlen fényforrás. A felszín messze mögöttünk van, egy nedves és hideg labirintus másik végén. Cseppek esnek a boltívről, besurrannak a nyakamba, vagy az arcomba fröcskölnek. Meggörnyedve haladok, magamhoz szorítva Árnyékot, aki úgy berreg, mint egy motor.

Egy pillanatban könnyek keverednek a cseppekhez. Sós ízüket ajkaimon érzem. Nem tudom, honnan kerülnek ide, hogy tűnnek el. Már semmit sem kontrollálok. A sápadt, csontszínű és kék falakon a legkisebb ütésre is ismerős formájú vérömlenyek rajzolódnak ki. Árnyék kinyújtózik és köhög, az arcomhoz szorítom. Szeme aranya fakul.

– Állj meg itt! – Az Asztrál hangja türelmetlen.

Kimerülten engedelmeskedem. Ez az erőltetett bizalmasság, ami köztünk uralkodik, annyira zavar, mint amennyire ő megnyugtat.

– Megpróbálunk kapcsolatba kerülni Nivôse-zal. Vér kell majd – folytatja. – Két vagy három csepp elég lesz, feltételezem. Mint egy régi boszorkányrítus, ez annyira… abszurd, nevetséges.

– Aszinkronizált. Ez a pontos szó.

Nem tudom, miért mondtam ezt. Közel hozzám leguggol, Árnyék felé nyújtja kezét, visszahúzza.

– Closter, vajon a hideg megöli az érzéseket, mint a parfümöt? Vajon a szerelem meg tud fagyni?

– Nem tudom. Akarja, hogy megvágjam az ujjamat a vér miatt?

– Azt akarom, hogy csókolj meg! Csukott szemmel.

Arcát felém hajtja, kinyitja üvegszáját, anyagtalan harapás. Csukott szemhéjakkal a levegőt ízlelem. Tünékeny fuvallat, egy lehelet sóhaja, ami elszáll. Egy illat az ajkamon, amit a nyelvem felfog. A lehető legkésőbb nyitom ki a szememet. Ő már nincs ott.

– Belédcsúsztam.

A hang úgy szűrődik ki mellkasomból, mint egy lélegzet, Árnyék kövér köhögésével keveredve. Ujjaim lassan csúsznak lefelé a bundájában, végig a gerincén, tenyerembe szorítva a mellső mancsait. Egész közel a karmokhoz, egy meztelen, égető zóna. Tudatom felszínére hevesen tör elő egy emlék. Egy tökéletesen tiszta kép: Marika velem szemben, akinek a macskafaló protoplazma-folyadékról mesélek. Ez még… azelőtt volt. A látomás eltűnik, fájdalmas utóérzetet hagyva maga után.

– Marika! Emlékszem rád. Ismerlek!

– Tudom, idióta! Ezért csókoltalak meg.

Felsőtestem hangjával harmóniában vibrál. Annyi a kérdés, hatalmas kérdőjelek, amik mind felhalmozódtak, és én fáradt vagyok.

– Te éppen saját magad darabkáival zsonglőrködsz – suttogja Marika. – Vigyázz, nehogy mindent szétszórj! Feküdj le! Mindjárt találkozunk valakivel, aki emlékszik mindkettőnkre.

Ujjaim alól fogakban végződő csövek bújnak elő. Gyenge fájdalom, túl gyorsan szétoszlik. Árnyék szünet nélküli köhögése elkísér zuhanásomban, végig egy bársonyos jég-kútban. Lassítunk.

Ajtók. Nehéz ajtószárnyak, melyek csikorogva szétnyílnak, és mögöttem újra összecsukódnak. Falikárpitok, miket egy láthatatlan kéz jöttömre félrehúz, ajtólapok, melyek olajozott csendben széthúzódnak és száraz hangon visszazáródnak helyükre. Kihúzható széfek, hatalmas csigák, melyeknek belsejébe surranok, miután szétszakítottam fedelüket. Unalmas utazás, és mindig új ajtók.

Bukfencezem. Árnyék már nincs a karomban, és hiányzik a melege. Ki más taníthatna meg a talpamra érkezni?

Sápadt tűzrészecskék táncolnak a szemem előtt és fújok egyet, hogy szétszórjam őket. Újra sötét van, megnyugtató.

– Nem sok minden marad belőle! – Egy hang, zavaró, mint a méhzümmögés.

– Kik a tolvajok?

– Hagyd a kérdéseidet, aleatorikus!

– Szüksége van rád.

– Olyannak szeretem, amilyen. Üresnek. Úgy tudom feltölteni, ahogy akarom.

A szavak pattognak körülöttem, amíg én értelmüket próbálom megfejteni. A sürgetés Marika hangjában régi érzéseket ébreszt. A lárvák, melyek emlékezetem kövei alatt aludtak, nyüzsögni kezdenek.

– Haldoklom. Tudod?

– Láttam a jeleket. Ő is. Megsiratott.

– Az emberek elmentek. A leghosszabb menekülőutat választották, mintha az agóniám fertőző lenne. Nem akarok egyedül megdögleni.

– Ő nem fog elmenni. Mondtam már neked, megsiratott. Legalább a könnyei emlékét add vissza neki.

– Nem hallgatlak végig…

A csönd mint hóesés. A hangok elhallgattak, hiányuk elborzaszt. Félek, soha nem hagyom abba a zuhanást, hogy semmi nem fejeződik be. Félek ettől a fekete lyuktól a fejemben, ami felfalta könnyeimet.

– Marika?

Neve, amit üvöltök, visszapattan az üvegről. Ott guggol, közel hozzám a kékes húsú boltív alatt, ahonnan fagyott váladékok lógnak.

– Elbuktam. Semmit nem akar neked visszaadni.

– Kiről beszélsz?

Becsukom a szemem, hogy kevésbé fázzak. Vad nevetés csapja meg fülemet.

– Hallod? Nivôse, vén bolond, felfogtad, amit mondott? Még azt sem tudja, ki vagy!

Újból jön a fájdalom a tenyeremben és testemben könnyű zuhanással. Az Asztrál nem hagyott el, melegsége mellkasomnál sugárzik. Kinyitom a karomat. Összeolvadunk. A legutolsó csillag lakik bennem, most már sosem fogok fázni. Körülöttünk az üresség határai szétnyílnak, a város rémálmainak fagyott terébe szállunk át. Meteorok bombáznak és megpróbálnak elválasztani egymástól.

– Hagyd ezt a játékot, Nivôse! – viccelődik Marika. – Hiába pocsékolod az erőd.

Furcsa. Nem képzeltem, hogy kegyetlen is tud lenni. Ez a felfedezés a többihez adódik, és izgalmas portrét fest hamis és kegyetlen, árnyaltság nélküli színekkel. A város túlontúl igazi, már fáj. Szeretnék álmodni róla, hogy kicsit meglágyítsam.

– Tárgyaljunk!

– Na nem. – Marika újra nevet. Én is így teszek, nem tudva, miért. – Nem lesz sem beszélgetés, sem alkudozás. Elfelejtett téged. Mostani állapotában már semmire sem használ. Ha itt hal meg, akkor azt az én nevemmel az ajkán fogja megtenni, erre ügyelek. Szavai visszhangja az idegeidben fog lüktetni addig, amíg el nem rohadsz.

– Fáradt vagyok. Külső területeimen már érzem a szenvedést.

– Ezek azok az épületek, amik szétszakadnak. Akarod, hogy leírjam, milyen lesz a halálod?

– Nem! – kiáltok fel.

Az Asztrál kibújik a felsőtestemből, hosszan néz rám. Meg akarom magyarázni neki, beszélni vele. Ujját színtelen ajkára helyezi, és odahajol, hogy megcsókolja arcomat. Azóta sodródunk, egymáshoz kapcsolódva, mint két ikerszatellit, világos oldal, sötét oldal. Nivôse visszahúzódik az elérhetetlenbe.

– Boldog vagyok, hogy egyedül lehetek veled – suttogja az Asztrál a fülembe.

Komor álomból ébredek, szám homokkal telt meg. A horizont még mindig hiányzik. A lényegre kényszerülünk.

– Mi fog történni? – kérdezem.

– Tudod magad hibernálni?

Gondolkozom. Hibernálni? Nem hiszem. Ingatom a fejem.

– Akkor hagyd, hogy megcsókoljalak. Nivôse-nak egyszer csak elege lesz belőle.

– Nem szeret téged.

– Lehet. De megért. Téged anélkül szeret, hogy megértene. Azt hiszed, ez jobb?

Arcát lassan belemeríti az enyémbe. Azon erőlködöm, hogy nyitva tartsam szememet. Bőre vizébe merülök. A város szívdobbanására nyilalló ritmus az infrahang határán fülemben döngicsél. Érdekes körülmény egy csókhoz. Mikor ajkunk összeolvad, visszatartom lélegzetemet, attól félve, hogy szétpukkasztom a pillanatot, mint egy szappanbuborékot.

Felegyenesedik, megrázza üveg hajkoronáját. Újra lélegezni kezdek.

– Nivôse végül engedni fog. Jelenleg a pro és a kontra oldalakat mérlegeli, miközben várja a végső óráját. A városok sokkal lassabban gondolkoznak nálunk, és ez nehezebben befolyásolhatóvá teszi őket. De nincs választása, és ezt ő is tudja.

– Mi olyat követelsz tőle, ami ennyire értékes?

– Téged. – Csend. – Egy egész darabot az életedből, amit elloptak és amiből ő egy saját másolatot őriz.

– Ez nem válasz!

– Sajnálom. Elégedj meg ennyivel. Kifogytam a magyarázatokból.

– Nem baj, nagyon szeretem ezt az álmot.

Elégedetten nyújtózom ki. Az esés inkább végül is úgy kellemes, ha nem látjuk a talajt. Mindig a zuhanás után kell felébredni, úgy tűnik. Vészhelyzetben be kell törni az üveget, és a másik oldalra kell állni, figyelve a szilánkokra. A valóság úgy vág, mint az üveg.

– Sokáig fog tartani?

– Attól függ – sóhajt, szemem a felemelkedő, majd lesüllyedő mellére szegeződik. – Képzeld el, hogy több milliárd kilométerre innen emberek ugranak egyik bolygóról a másikra, olyan városokba, amik érzik az esőt, vagy a fánkok illatát. Itt Isten esőkabátja zsebének a legmélyén vagyunk. Szóval türelmesen várunk. Megértetted?

– Persze. De sokáig fog tartani?

– Kevés ötletem van, de azok biztosak. Jól van, megpróbáljuk felgyorsítani a dolgokat. Játsszunk valamit: halkan számolsz, megállás nélkül. Minden héttel osztható számnál hangosan mondod a nevemet. Minden tízzel osztható számnál megcsókolsz…

– Amikor hetvenhez érek, mit csinálok?

– Ne szakíts félbe! Minden hetvennel osztható számnál azt üvöltöd: szeretem Marikát. Meggyőződéssel.

– Elég hülye játék.

– Lehet.

Elfordítja a fejét. Megsértettem már megint. Gondolkodás nélkül kezdem a számolást. Tíznél becsukom a szemem, és csücsörítek. Képtelenség megtudni, hogy megbocsátott-e.

Újrakezdem: Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, Marika…

Mosolyog, örömtelenül.

– Majd meglátjuk, Nivôse akar-e velünk játszani.

Ezernél elölről kezdem a számolást. A kör számos alkalommal bezáródott. Száraz a torkom. Marika megnyugtató mormolással bátorít, és fénylő simogatással rajzolja meg arcom vonalát, majdnem olyan finoman, mintha igazi ember lenne. Már nem üvöltöm szerelmes szavaimat, fülébe suttogom, és ez minden alkalommal egyre könnyebbé válik. Néha sikerül csalnom is, nevét egymás után többször kiejteni, mielőtt hangom abbamaradna.

Tompa rezgés burkol be minket. Folytatom a számok és csókok litániáját, az Asztrál ködös-aranyszínű szemeitől hipnotizálva, amelyekben elmerülök, szokás szerint minden tizediknél. A rezgés megnő. Marika az ajkára teszi ujját.

– Nivôse megmozdult, nem érzed? Folytasd!

Átugrok néhány számon, hogy gyakrabban csókolhassam meg. Ellöki magát, felemeli karjait, hogy mellei érvényesüljenek.

– Itt is megölelhetsz, vagy itt. Felesleges számolni.

Fájdalmas déjŕ vu. Kezeim visszahullnak, összegyűrik az elképzelt szövetet. Egy remegés bénít meg. Tudatom látóhatárán a város fölkel, és a pulzálás, ami mozgatja őt, az enyémhez igazodik. Az Asztrál szétbomlik, elveszíti áttetszőségét. Tejszínű csóvák öltöztetik rongyokba. Az utolsó hullám eltávolítja, ami precízen elválaszt tőle. A szakítás nyugodt, végtelen, szép, mint egy épp most születő sebhely a fájdalom előtt. Az Asztrál egy ugrással felém tárja a karját, és láthatatlan drótokkal vontat. A város szikéi odaszegeznek. Zavaros csata, melynek én vagyok a központja és a tárgya.

– Osztozzatok rajtam! Nagyon fáj!

Kiáltásom sokáig cseng. Az elsötétedésig.

Árnyék az arcomon járkál, csiklandoz a farkával. Beledugom az orrom a bundájába, arcomat a vibráló oldalához dörzsölöm.

Az élet egy doromboló macska.

Tüsszentek, fölkelek, nevetek. Marikát keresem szememmel. Körvonala, melyet a vihar ragadott el, élesen megjelenik emlékezetemben.

– Nivôse, hol van az Asztrál?

Minden emlék a helyén! Az életem egy sokfiókos szekrényben áll, élére vasalva, mint a zsebkendők. Módszeresen letépem a címkéket, és mindent szétszórok. Kezdem magam jól érezni a rendetlenség közepén.

Árnyék fesztelenül tör előre a vállamhoz. Több évnyi közös élet van már mögöttünk. Könnybe lábadt szemmel méltóságteljesen köszöntöm őt. Nagyon finom mancsérintés. Hiányoztál, kiscica, még ha nem is tudsz róla.

A talaj húsa komplett masszírozást közvetít. Ráütök.

– Nivôse, feltettem neked egy kérdés!

Egy rövid villám. Marika itt terem. Elgondolkodva. Nem néz rám. Csöndben közeledek hozzá.

– Már láttuk egymást valahol, nem?

A hangom, mi megtörik. Könnyei. Én is könnyezem. Árnyék karomban kötőjelként szolgál.

– Ha nem követeltél volna, megtartott volna magának.

– Tudom. Az ígéreteket nem mindig tartják be. De ne légy túl kemény vele. Meggyógyította Árnyékot.

– És te?

– Nekem pár évvel több tapasztalatom van. És a szélforgók is itt vannak. – Ujjaim követik arca körvonalát. – Te is itt vagy. Előtte és utána. Nem hagy sok helyet a maradéknak.

– Mi volt az ára?

– Az élete. Elköteleztem magam, hogy megmentem. Aztán, mondjuk úgy, hogy a megállapodás emlékét a többivel együtt elszállítottam. Nem hiszem, hogy tárgyalási helyzetben lettem volna.

– A megmentő! Úgy tervezed, hogy addig szorítod magadhoz, amíg fel nem melegszik? Hol van?

– Nem elérhető. A központba menekült. Nehéz elmagyarázni. Mindenféle névvel illetheted, ha akarod. Nem hall minket.

– Szóval itt ragadtunk.

– Dehogyis. Nézd!

Tenyeremet végighúzom a föld tehetetlen húsán a konvencionális ritmust követve. Egy szétterjedő fényár felemeli a falakat. Egy átjáró felé megyek, ami jöttömre földerül. Marika mozdulatlan marad.

– Jössz?

– Ki beszél? Te vagy Nivôse?

Hangja fagyos. Megrázom a fejem.

– Ő már nincs itt. Megkaptam minden kódot, ami a városokat ellenőrzi, cserébe a támogatásomért. Mindent megtett, hogy segítsen. Ezt meg tudod érteni, nem?

– Nem tudom. – Még mindig nem mozdul. – Megváltoztál. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt akartam.

– Te is akkor szerettél jobban, mikor üres voltam?

Árnyék egész közel vágja karmait a nyaki ütőeremhez.

Figyelmeztető jel. Nem szereti, hogy kiabálok és magatartása nem közömbös. Marika szó nélkül felém csúszik. Felé nyúló kezemet előbb felfalja, majd visszadobja a fény. Felsóhajtok és elindulok utána. Úgy megyünk felfelé a felszínre, mint két idegen. Öt perc múlva nem bírom tovább. Robbanok.

– Marika, idegesítesz! Biztos nem ez a legjobb pillanat, hogy elmondjam neked, de szeretlek!

Kétszer vagy háromszor ismétlem el távolodó hátának: „Szeretlek”. A szavak íze különböző, egyre mélyebb, egyre érettebb. Marika hirtelen hátraarcot vezényel magának.

– Kezdhetted volna ezzel is.

– Akkor elrontottam volna egy jó kis veszekedést! Szerelmes vagyok beléd, ettől még nem leszek ügyesebb.

– Megerőltethetted volna magad. Például ne beszélj állandóan erről a városról.

– Marika, nem lehetsz féltékeny több millió tonna… húsra, ami száz négyzetkilométeren terül el.

– Utálok osztozkodni.

– Nekem meg elegem van abból, hogy a többiek által meghagyott résekben éljek!

– Igazságtalan vagy.

– És attól talán megutálsz?

Egy ironikus kis ráncocskával a szája szegletében megrázza a fejét.

– Nem ez a baj, és ezt te is tudod.

Elcsúszom egy fagyott pocsolyán és cipőmet lerázva, teljes erőből elkezdek káromkodni. Ő pedig rajtam kacagni.

– Ne nevess! – morgok. – Majd' megfagyok.

– Nem tehetek róla, annyira vicces. Úgy jársz, mint aki verekszik, feszes testtel, csípő elöl, saját dallamodra táncolsz, egy pilóta vagy a városban és hirtelen… Puff! A valóság téged igazol.

Közelebb jön, tenyérrel felfelé kinyújtja kezét.

– Szeretném, hogy ügyetlen légy! Főleg most. Biztonságot nyújt az elkövetkezőkhöz.

– Nem értem.

– Ha nem rendeződik, csinálj belőle stílust! Abbahagyjuk?

– Abbahagyjuk. Békeszerződés a területek újraegyesítésével. Gyere, elviszlek.

Testeink egyesülnek. A végigjárt labirintus a földszintre visz a lehető legrövidebb úton. Egy többé-kevésbé improvizált dallamocskát fütyülök, az agyamban hátul Christ szaxofonja épül rá. Árnyék dorombol, minden a legjobb úton halad.

– Mikor egész kicsi voltam – Marika elgondolkodó hangja a fülemig surran –, az apám elvitt egy nagy földalatti áruházba, hogy megnézzük a játékokat. Épp a zárás előtt elment az áram. Semmi sem működött, se a liftek, se a neonok, semmi. Az elején nagy pánik volt, mindenki a vészkijáratok lépcsői felé futott. Az apám egy sarokba nyomott, hogy ne lökjenek fel.

Nem emlékszem, hogy féltem volna. Közel hozzám, egy kirakodóasztalon az alvóbabák szeme csillogott. Semmi mást nem láttam. Kedvem lett volna megérinteni őket, de nem mertem. Apám biztos kitalálta, mit akartam. Beledugott egy babát a kezembe, és elindultunk a lépcső felé. Mi voltunk az utolsók.

Szinte egész út alatt fütyörészve cipelt. Látom magam, ahogy fejem a apám vállára hajtva nézem a lépcsőfokokat fejjel lefelé. Ez az egyik kedvenc emlékem, ez az emelkedő a biztonsági lámpák félhomályában, apám karjában hánykolódva, mialatt a lépcső távolodik tőlünk, mint egy tenger. Érted?

– Azt hiszem, igen. Ne aggódj, kislány, hazamegyünk!

A szürke és nehéz felhőtakaró alatt a sötétség majdnem teljes. A hamuszínű hó ropog a csizmám alatt. Az üres utcákon végig jeges tócsák tátognak, mint fekete gödrök, tükröződéstolvajok. Sarkammal felszínükre csapok, betörnek.

– Hét év szerencsétlenség – suttogja Marika.

– Azt hittem, az én oldalamon állsz.

– Nem tehetek róla, az éjjel bántásra termett. Fogadj el olyannak, amilyen vagyok.

Grimaszt vágok. Minden csapást elviselek, hiszen még élünk. Árnyék aranyszín tekintete futólag elmerül az enyémben, felhúzom a vállam, így könyörögvén a sorsnak. Nem vagyok babonás, nagy kár.

Marika nagyon aggaszt. Hallgatásai hosszúra nyúlnak. Hidegséget érzek köztünk.

– Kikeveredünk belőle! – mondom neki, hogy megnyugtassam.

– Kicsoda az a mi? Te és Nivôse?

– Mindannyian. Sorsunk egybeforrt. A te aleatorikus tested, az én ellopott memóriám, Árnyék, akit a városok szaga megőrjít, Nivôse, aki az utolsókat rúgja… Mindannyiunk módot talált magának arra, hogy egyedül legyen.

– Tudod, hogy minden magányos egyesület egy tagból áll? Hacsak nem hagynak fel egyedülálló létükkel, de így már nem tartozhatnak az egyesülethez. Kivéve, ha… – elgondolkodik, majd pillanatnyi csend után folytatja. – De ahhoz, hogy újra beléphessenek a klubba, csak le kell mondaniuk a másokkal való életről. Érted a problémát?

– Sosem mondtam, hogy könnyű lesz.

Nem azt az utat választom, ami felvisz a lakásomhoz, hanem egy csillogó pelyhekkel beszórt, kanyargó kis utcát. Hála a Nivôse-i fúzióm során megadatott hatalomnak, a lehetséges útvonalak úgy rajzolódnak ki, mintha egy szőnyeg gurulna előttem. A városban összevissza zümmögnek a kondenzátorcsíkok. Elfelejtettem, hogy vesztem el benne, és tudom, hogy kemény árat kell majd fizetnem érte, nagyon keményet. A melankólia később fog felbukkanni, váratlanul. Az élvezet uzsorakamatja. Elkerülhetetlen, ha a véletlen meghalt.

A közömbös Marika félhangon szaggatott monológot folytat, szemrehányások keverednek abszurd tervekkel, s ez megakadályoz, hogy beszéljek hozzá. Árnyék bundájából meghatározhatatlan szag száll fel. Talpam alatt Nivôse teste elnyűtt, szivacsos. Épületei már süllyedni kezdtek.

– Biztos vagy benne, hogy ez a jó út? – A lány kimerült hangon tudakolózik.

– Megváltozott az útirányunk. – Kurtán rámosolyogok. – Olyan helyre vezetlek, ahová még sosem tetted be a lábadat.

– A nyilvános férfivécébe?

Meglepődésemre vág egy fintort.

– Néha nekem is sikerül gondolkodnom. Ha a lakásból térünk vissza, túl gyorsan felfedeznek majd. Egy előre nem bejelentett ugrás máshonnan bekapcsolhatja a riasztókat. A választás tehát korlátozott.

– Nem úgy, mint más. Ott van még a női vécé.

Egy hótorlaszokkal szegélyezett körúton megyünk át, hol a szél akadálytalanul fújhat. Feleslegesen ragadom meg szétszakadt anorákom nyakát. Marika meztelen alakja imbolyog, félek, nehogy szétszóródjon. Meggémberedett ujjaimmal megcirógatom vállát. Beleremeg, mintha megérintettem volna. Ágyékáig csúsztatom kezem, majd hasa fénylő örvényébe merítem. Olyan érzésem van, mintha kevésbé fáznék.

– Nemsokára a Felsőbbrendűn leszünk – mondom halkan, hogy csitítsam a szél zúgását. – Ott épp vége van a tavasznak, az esők lemosták az utcákat és a levegőben ott van a tisztaság. Megkeressük a testedet!

– Nincs ott – vág közbe.

– Honnan veszed?

– Nivôse megmondta. Jó, ellenőrzöm, de a rossz hírek elkerülése végett hajlok rá, hogy neki higgyek.

– Magánbeszélgetést folytattatok a hátam mögött?

Eltolja magát tőlem, észrevétlen mozdulattal, ami szétvágja a szálakat, miket nagy gonddal próbáltam összekötözni. Ajkamba harapok.

– Alkudoztunk. Te voltál a tét, ha tudni akarod.

– Hát csak nem fejeződnek be az elhallgatások és a félreértések. – Felsóhajtok. – Játssz nyílt kártyákkal!

– Ha így akarod… – Összefonja karját meztelen válla körül, ez a gépies mozdulat még sebezhetőbbé teszi.

– Emlékezz vissza: mikor először vezettelek, hogy elszökjünk Vorst elől, fuzionáltatok. Valami történt, nem tudom, mi. – Egy mozdulattal bezárja a számat. – Nem akarom tudni. Nemcsak kellemes volt neki, hanem bizonyos értelemben életmentő. Azt látta benne, hogy cselekedhet, és ezért segített neked. Fontos vagy a szemében. De ne legyenek illúzióid! – teszi hozzá keményen. – A túléléséért játszik. Ha úgy adódik, a csalástól sem riad vissza.

– És mi köze van ehhez a testednek?

– Azt hiszem, tudja, hol van.

Léptei felgyorsulnak, és sietnem kell, hogy utolérjem. A metsző szélrohamok leszakítják szájáról szavait, és azon nyomban messzire röpítik. Minden, amit itt mondunk, nem maradandó, gondolom egy pillanatra. Az utca maga is túl csúszós.

– Én már semmire sem vagyok jó neki – folytatja Marika. – Észrevette, hogy ellenséges vagyok, tudja, hogy akadályozhatom terveiben. Fogva tartja a testemet, hogy semlegesítsen, miközben arra vár, hogy megszabaduljon tőlem.

– Nem fogok neki alkalmat hagyni rá.

– Nivôse-zal a játék sosem fair. Ha meg kell küzdenünk érted, ő győz. Lélekjelenlét kérdése.

– Na-na, csak finoman, azt ígértem, megmentem, nem azt, hogy feleségül veszem.

Szája megremeg. Odahajolok, hogy megcsókoljam egy libabőrös kapualj árnyékában. Árnyék bajusza reszket, ahogy fejét összekeveredett arcunkba nyomja.

– Furcsa, hogy minden ehhez a városhoz vezet vissza – mormolom Marika fülébe. – Mintha a történet minden szála nála futna össze.

– Ez egy tolvaj! Már régóta tudja, hogy meg fog halni, ebből következően cselekszik.

– Meggyógyította Árnyékot – makacskodom.

– Csakis azért, hogy a macskád emlékezni tudjon rád. Minden ugrás egy kicsivel többet töröl ki belőled az emlékezetéből, a végén már nem is fog felismerni.

– Hallod ezt, kiscica? – mondom neki, és felemelem. Végighúzom kezem a kormos bundájában, megvakarom a háromszögletű állát, felfelé haladok kiálló bordáin és tenyerembe fogom mellső lábait. Finom pihefoltok borítják a meztelen bőrt. Olyan, mintha újranőne. Ez jó előjel.

Rázárom anorákom nyílását. Marika kifejezéstelen tekintettel néz rám, majd elfordul. A mi táncunk csak elrontott lépésekből áll.

– Kell már neked találnunk egy leplet – gondolkozom hangosan. – Olyan vagy, mint egy erotikus poszter hóembereknek.

– Úgy gondolod, ez a legjobb pillanat, hogy ezen gondolkozzunk?

– Pontosan. Megérkeztünk.

Pihenő a kerek épület előtt. Két szimmetrikus ovális nyílás, olyan hatást adva neki, mint egy félig földbe temetett koponya. A sápadt hús vészesen ragyog. Nem ijesztő, épp csak szomorú. Belül a falakon végig vizeldék, jégkockák merednek róluk az égnek. Marika utánam siklik a tisztálkodóblokkba, aminek megvan az az előnye, hogy kulcsra zárható. Lekuporodom a még jeges földre, tenyeremet a csomós földre teszem, ami megelevenedik ujjaim alatt. A kis helyiség felmelegszik.

– Akkor ugrunk, amikor csak akarod – mondom kinyújtózva.

– Kivel fogsz cserélni?

– Senkivel – mosolygok. – Akármilyen szerves anyag megteszi. Ne kérd, hogy a részletekbe merüljek!

Megrázza a fejét, ahogy nézem, nem győztem meg. Folytatom:

– Minden bizonnyal többet ér, mint egy névtelen utazót arra kényszeríteni, hogy ide jöjjön. El tudod képzelni azt a megrázkódtatást? Ezenfelül nem lenne valami diszkrét dolog.

– Szóval a hozzád hasonló másodpéldányok, akiket ellensúlyként használnak a csere során, mind feleslegesek?

– Felteszem, a tulajdonosok már biztos régóta tudják. De az a tény, hogy használnak minket, legyezgeti hiúságukat. Ellenszolgáltatásként néhányunknak lehetősége nyílik utazni. Elég bizonytalan egy szerep ez, tudom.

– Ti vagytok a biztonsági szelep – mondja lassan. – Az elefánt azt hiszi, hogy hajtója boldog, de a hajtó túl közel van a maharadzsa gyaloghintójához, és irigyli őt. Azon a napon, mikor az Öreg Föld hajléktalanjainak milliói fellázadnak, te az első sorban leszel.

– Talán, de most ne erről beszéljünk. Árnyék és én éhen halunk. Egyszer majd újra beszélünk erről, ha a Felsőbbrendűre érünk, jó?

Letérdel mellém, becsukja szemét.

– Kész vagyok.

– Ne kényszeríts, hogy megkérjelek! – sóhajtok fel. – Mindig egymásba borulva ugrottunk.

– A fegyverszünet törékeny dolog, Closter. Nem akarok kockáztatni. Ha Nivôse teletömte a memóriádat a saját dolgaival, azt nem viselném el.

– Belülről kell látnod! – Kitárom a karomat. – Gyere!

Hezitál, a bőröm szélén vibrál. Aztán enged a kérésemnek. A teljesség érzése tölt el. Az engedelmes város a tenyerem alatt nyújtózik el. Árnyékot a combom hajlatába teszem, langyos, vibráló hús súlya. Egy képsor villan át fejemen: Árnyék, mikor játszadozó macskakölyök volt, akkora, mint az öklöm. Ugyanő, kamaszmacskaként, túl gyorsan megnőve. Ahogy Guanadi házában a kockás padlón ügyetlenül fut végig. A vendégszoba ajtajába, a földre egy nagyító tükröt tettünk, így valahányszor Árnyék berohant a szobába, saját tükörképe ugrott az arcába. Ilyenkor fékezett, ahogy csak tudott, mindenütt karomnyomok maradtak, aztán felbátorodva a sima üvegen karmolászott.

A csúszás a vaságy lábánál fejeződött be, ami egyszer félig agyonütötte őt. Egy nap lépésről lépésre úgy tudott már belenézni a tükörbe, hogy nem fordította el a szemét. Majd egy megvető mancsmozdulat, és összetörte azt.

Ezzel szemben emlékeim Marikáról laposak, élettelenek. Majdhogynem unalmasak. Látom, ahogy valaki más fotóalbumát lapozgatva elvonul. Lassan az igazság is elősejlik bennem: emlékeimet megbabrálták, üregek jelzik kitörölt érzéseim áthelyezését. Szegény kis cselfogás Nivôsétól. Szánalmas. Együttérzés terül végig rajtam, és…

Állj! Összeszorítom az öklöm, arra kényszerítem magamat, hogy harcoljak ez ellen az érzés ellen, ami önsajnálatra ösztönöz. Egy következő csapda, az első mögé bújtatva. Sokkal veszélyesebb, és talán még nincs vége. Szerelmemet Marikával fel kell szabadítanom. Óvatosan közelítek a csapdákhoz, amik tudatomban szóródtak szét. A reteszek felugranak, egyik a másik után. Idővel minden a helyére kerül. Az emlékek napról napra készülnek.

Gyöngéden suttogom Marika nevét. Kidugja fejét a felsőtestemből, csendes csókot küld felém. ízlelgetem annak a kifinomult egyensúlynak az emelkedését, amivé váltunk, mielőtt összehúzom ujjaimat, és jelet adok.

Ugrás.

…Nézzék ezeket az egyensúlyokat! Esztétikai minőségükön kívül mire tanítanak minket? Milyen üzenet rejtőzik szerkezetük precizitásában, konvergenciájuk sorsszerűségében?

Lelkesedés? Nem. Bátorság? Az sem. A türelem, ez az, amire tanítanak. Az egyensúlyok világunk tükörképei, ahogyan mi látjuk, úgy, amilyennek talán átformálni szeretnénk… Illúzió.

Hallgassák az üzenetet, amit ezek a remekművek suttognak felénk. Az időtartamról beszélnek nekünk. Azt mondják: „Nyugodj bele! A ciklusok jönnek egymás után, a mozgás illúziója ott van mindenütt, de igazából soha semmi nem változik. Minden vágy a felforgatásra hiábavaló, felesleges.”

A konvergenciával foglalkozó művészek közül Monteori emelkedik ki leginkább.

Nosone elnök beszéde a Felsőbbrendű Múzeum megnyitójának alkalmából – Engedélyezett sugárzás

Döntsétek le a falakat, hogy örömet szerezzetek nekik!

Aigue-Marine-i graffiti