10. FEJEZET

A csere mindent kitöltően hosszúra nyúlik. Szétnyílik az idő, a tér. Nem szenvedek, kicsit elvesztem magam. Testem hézagjaiban kóbor csillagok pörögnek.

A káosz közepéből egy füstoszlop rajzolódik ki. Két hatalmas szem, arany és smaragdkeverékű kút, egy tekintet, mely szétszakítja a látomásokat. Árnyék… Úgy csúszik a csillagképeken keresztül, mintha azok csecsebecsék lennének egy kandalló párkányán. Egy kacsintás, titkos jele annak, hogy felismert, aztán eltűnik. Egy macska tökéletes röppályája.

Talpam alatt Nivôse összeszűkül. A Felsőbbrendű még nincs láthatáron.

Marika fényes csóvákat szórva úgy bontakozik ki körülöttem, mint egy ideális város. Átrepülök felette, kibetűzöm utcáinak ideogrammáit, felemelem kupoláit, hogy kilessem az ott rejlő titkokat. Néha elrejti magát, néha engedelmeskedik. Roppant nagy. Amikor úgy dönt, hogy Árnyék után fut, hogyan is tudnám visszatartani?

A meteorok csöndjében egyedül maradok,. Nivôse egy vastagság nélküli szál végén egy ponttá csökken. A Felsőbbrendű… lehetséges, semmi több. Virtuális. Döntéseim ura vagyok. A huszonhét város hálót sző a világok között, egy vég nélküli egyensúlyt a konvergálás határán. Egy turbina hajt előre ennek a hihetetlen szépségű élő műnek a közepébe, érzem az univerzum pulzusát, ahogy az ujjam alatt ver. Visszatartom a lélegzetem. Csodálkozás teli tüdővel. Egy öröm-könnycsepp, ami félő, nem akar eltűnni, mintha halálos adagnyi boldogságot vettem volna be. Nem tudom mind lenyelni, megpróbálom mégis, befalom ezeket a túl gazdag érzelmeket, anélkül, hogy sikerülne betelnem velük.

Addig, míg a pillanat elszáll, és el nem múló nyomot hagy maga után.

Szédülten, lelassulva lebegek. A felesleg langyos könnycseppekbe ömlik bele, melyeknek emlékére később gyönyörtől ittasan fogok borzongani. A puszta valóság lassacskán rám erőlteti magát, kitartóan, görcsökkel bombázva. És ez sokáig tart.

– Szemlélődj és fogadj be! – suttogja egy hang a fülembe.

Egyensúly táncol minden irányba egy időben. Egy huszonhét csomóponttal rendelkező rendszer, ahol az összes csere lehetséges. Más, távolibb alakok néha rövid időre összekeverednek a sémához. Máshol más városok.

Szeretem őket. De hisz nem ezért vagyok itt?

Marika és Árnyék újra mellém csatlakoznak. A röppályák rendeződnek, a mű paraméterei a szemem előtt táncolnak. Okok és okozatok játéka. Annyira könnyű lenne…

…cselekedni.

Még mindig Nivôse fagyott húsán ülök, Árnyék a térdemen, és Marika mellkasom rejtekében. Az ezt követő pillanatban a Felsőbbrendű szívében vagyok. Seprűk zuhannak ránk. Árnyék egy vödör mögött talál menedéket, ami hangos csattanással gurul el. Megérkeztünk.

Marika kibújik belőlem és végigmér. Megrázom a fejem, görcsben van a torkom. Arckifejezése a nyugtalanból a megkönnyebbültbe csap át.

– A diszkréción még van mit csiszolni. Van sejtelmed a helyi időről?

– A nap épp most kelt fel, nem fognak észrevenni. Tetszett a kísérlet?

– Nem ez volt a legrosszabb ugrásom. A környezet ezzel szemben hagy maga után kívánnivalót.

Kritikus arccal végigméri a fertőtlenítőkkel telepakolt polcsorokat, a száradó törlőrongyokat. A söprűket kínosan félredobálva felállok. Árnyék egy sarokban bukkan elő sértett pofával, farka égnek áll. Mellső lábainál fogva elkapom, orrát az enyémhez dörgölöm.

– Láttad, milyen szép volt az űrben? Egy igazi meteorvadász kiscica, mi? És én mihez hasonlítottam?

A válasz késlekedik. Visszateszem Árnyékot a mancsaira.

– Nem értem a kérdésed – suttogja Marika furcsa hangon.

– Az ugrás alatt… szóval… milyennek láttál engem? Te olyan voltál, mint… – Dadogok, képtelen vagyok szavakat találni a magától értetődőre. A nyelvem végén még mindig ott van a hidrogénnel fűszerezett üresség utóíze. Aztán legyintek. – Na jó, mindegy. Nem fontos.

– A csere pillanatnyi. Ahelyett, hogy viccelődsz, vigyél ki minket innen!

Árnyék az ajtó előtt megállva hosszú cinkos pillantást vet rám, hozzá sajnálkozó miau társul. Szeretném tudni, ő mit gondol erről az ugrásról, melynek emléke örökre belevésődött az emlékezetembe. De amit a macskák értenek, meg is tartják maguknak.

Tántorogva nézek szembe a felkelő nap sugaraival. Felsőbbrendű egy homokpadon helyezkedik el, a tengerhez közel. A sóval átitatott levegőnek olyan íze van, mint az Öreg Földének. Marika mohón szippantja be. Mihelyt látókörön kívül van, csak félig mutatkozik. Meztelensége óvatosságra int, de túl korán van még a reális veszélyhez. És nem ez a legjobb pillanat arra, hogy bármit is a szemére hányjak. Igazából sosincs ilyen pillanat.

– Mi a terved? – susogja.

– Először is találni neked egy leplet. Aztán inni egy sört a Halott Csillagokban. Falstaff majd friss hírekkel és információkkal szolgál nekünk. Minden lehetséges segítségre szükségünk van.

– A Nivôse-zal kapcsolatos tervedre gondoltam – vág közbe. – Ne tégy úgy, mintha nem értenéd!

– Olyan lassan él, hogy agóniája hetekig húzódhat nagyobb károk nélkül. Álmai réseiben vagyunk. Álmodjunk először magunkról.

– Tehát nincs ötleted?

– Nincs. Azaz momentán semmi használható. És neked?

– Ez a te területed. Menj elöl és mutasd az utat!

– Még sosem jártam erre. Monteori, úgy hírlik, menekül Felsőbbrendűről, mint a pestis elől.

Gépiesen kifűzöm cipőmet, és nyakam köré akasztom. Talpam alatt a város bőre információkban gazdag. Árnyék bokámhoz dörgölőzik, és elégedetten dorombol. Hála a szőrmefaló protoplazma-alomnak, csupasz mancsai állandó kapcsolatban vannak az utcával. Előremegy kicsit, behúzott karmú talppárnákkal simogatja a földet, remegve nézi, majd visszakúszik a lábamhoz. Macskám, az Animál-Városok csábítója!

Az ég lila, ez egy olyan nap, mikor a viharokkal is szembe lehet szállni. Erőtől duzzadónak érzem magam, vágyakkal tömve, kiéhezve. Elevenen. Fejemben szélforgók vannak, amik megállás nélkül forognak, a világ legszebb lánya szállt meg bennem. Ellenségeimet le kell lepleznem és le kell győznöm, egy várost pedig meg kell mentenem. Még alig kezdődött el a reggel.

– Ez az a hely, ahol elhagylak – sóhajtja Marika. Elszakad tőlem. Az út végén a porcos boltívvel álcázott légikikötő tornyai, melyek a város végét jelölik. A tenger valahol mögötte jobbra, különféle jelekből érezhető, a levegő feszültsége majdnem kézzel fogható. Jobbra az AnimálVáros ismerős utcái és terei. Az én területem, mondta egyszer, régen Marika. Furcsa arra gondolni, hogy aleatorikusként szorosan kötődött ezekhez a városokhoz, amiket most eldob magától.

Bárcsak emlékezne arra az ugrásra, amin most mentünk keresztül. Megértené.

Megkeresem a tekintetemmel. Hátrafordulás nélkül távolodik majdnem láthatatlanul, az üres út fényében. Utolérem. Látva elzárkózott arcát, elszántan követem.

– Megengeded, hogy veled menjek?

– Nem akarlak megakadályozni az álmaidban – válaszol keményen. – Mikor meglátom az üdvözült mosolyodat, szeretném, ha ujjaim lennének, hogy letépjem rólad.

– Sajnálom. A boldog embert nehezen lehet megakadályozni abban, hogy az legyen.

– Ne kérj elnézést! Ez még rosszabb.

– Félsz, hogy fertőző?

Megrázza a fejét. Otthagy. Gombóc van a torkomban.

– Legalább azt engedd meg, hogy adjak neked egy leplet. Túlzott figyelmet keltesz ebben az öltözetben.

– Azt akarod, hogy emlékezzenek rám.

– Elegem van – mondom, és elállom az útját. – Velem vagy, vagy ellenem?

– Pontosan – válaszol szomorúan. Majd fejét lógatva előreveti magát, és átmegy rajtam. Felemelem a kezem. Túl késő. Csak az ürességet szorongatom. Mikor megfordulok, már elment.

Árnyékot a nyakánál fogva felveszem. Ő is olyan elveszettnek tűnik, mint én.

– Hova menjünk, kiscica? – suttogom. – Ki kérhet belőlünk?

Felsőbbrendű a talpam alatt a feltétel nélküli befogadás jelét küldi felém. Ez a város hülye.

Mikor belököm a Csillagok ajtaját, a délelőtt már rég elkezdődött. A városban kószáltam, melynek rózsaszínű épületei majdnem obszcénnek tűnnek Nivôse sápadtsága után. Itt minden újdonságot áraszt magából. A seprűkkel vakart húsnak szappanszaga van. Felsőbbrendű olyan, mint egy pudli, aki most jött ki a fürdőkádból, és a hajszárítót várja. Egy megszelídített város. És én boldogtalan vagyok, a francba! Mocskos mindenütt, szétcsúszott, ügyetlen. Nem kell ehhez még több, hogy felfogjam.

Mikor az ajtó kinyílik, észreveszem, hogy a színes üvegtáblákat tökéletesen mosott, közönséges csempékre cserélték le. Az emelvényen nincs se zongora, se más hangszer, hanem fehér terítővel letakart asztalok, tetejükön virágcsokrokkal. A hangulat megváltozott, ez már nem ugyanaz a kocsma.

Falstaff az egyedüli ember a kocsmában, sörcsapja fölé hajol. Szerencse, egyébként azt hiszem, hátat fordítottam volna.

Nehéz léptekkel közeledek a pulthoz. Megfordul. Nem jön a várt üdvözlő mosolygás. Helyette meglepődést és zavart olvasok ki szeméből, és valamit, ami a félelemhez hasonlít.

– Nem tudtam, hogy visszajöttél – mondja végül.

– Ez egy hosszú história. Alkalomadtán kölcsönadom neked memoárom ide vonatkozó köteteit. Van valami ennivalód a macskámnak?

Felugrik, áthajol a pulton, és hitetlenkedve bámul Árnyékra.

– Mi lelt, Falstie?

– Semmi, összekevertelek valaki mással. – Bocsánatkérő grimasza ugyanolyan hamis, mint a többi. – Szia, Closter, ülj le, hozom a szokásosat.

– Hagyd csak! – Az ajtó felé indulok, Árnyék a sarkamban. – Majd újrajátsszuk ezt a jelenetet, máskor, máshol.

Az ajtó mögöttem olajozottan csukódik be, ez sem stimmel. Régóta már, hogy nem hallottam csellót, és nem ittam sört, ami ehhez a névhez méltó lenne. Minden, amire számítottam, makacsul elbújik előlem. Felkavarodott gyomorral, majdnem futva menekülök, találomra bemegyek egy utcába, aztán egy másikba. Kóborlók.

Idáig senkivel sem találkoztam a városban. Semmi más, csak a túl jól sepert utcák, lehúzott függönyök, krómfelületek. Felsőbbrendű a maga módján mégis szép, mint egy elhagyott űrállomás. Szeretném szökőkutakkal és szobrokkal megtölteni, a teraszok tetejére egyensúlyokat tenni. Megtanítani neki őrültségemet, a Marika előttit. A csodálkozást, az ártatlanságot. A pasztellszínű falak zűrzavarát, melyek a sós széltől lepattogzottak.

Szeretném neki megtanítani a tömeget. Az Öreg Földét, ezt a hihetetlen zűrzavarát az embereknek, akik lökdösődnek és egymásnak nyomódnak anélkül, hogy tudnák, hova tartanak.

Gyors lépéssel átkelek a tereken, és a más városokból ellopott emlékek tünékeny emberein. Itt egy piaci napon láttam gurulni egy sárga citromot végig egy elektromos kék ketrecen. Ott, azon a padon egy pár lépésre ülő hosszú feketehajú lányt bámultam, bőrtok feküdt a térdén. Szemét a tömegbe meresztve ötpercenként kinyitotta a gránátalma színű, kopott belsejű tokot, és ujjai hegyével megsimogatta a benne lévő szaxofont.

Ennyi nem elég, hogy elválasszanak Marikától. Gyanítottam. Éppen a várótermek csomagjai között kutat, Szezámként kitárva meztelen bájait. Nem fog találni semmit, mindketten tudjuk. Az információ itt van, és a helye is a lelkemben. Egy mérgezett ajándék Nivôse-tól, diszkrét figyelmeztetés a misszióra, amit még véghez kell vinnem.

Hazudtam Marikának. Sokkal többet tudok, mint amit mondtam neki. Minden bizonnyal megértette, és nem fogadta el a hallgatásomat. Hogy is vethetném a szemére? Túszul ejtették, arra kényszerítették, hogy bolyongó Asztrál legyen, azzal az egyetlen céllal, hogy kapocsként szolgáljon Nivôse és közöttem, és ebben a többi város is cinkos volt. Ő volt az aleatorikus, az, aki meg tudta érteni, vezetni tudta az újoncot, aki én voltam. A csatornák labirintusának Ariadnéja. Én… Különben is miért én? Újra látom Vorst tetemét, közel a csatorna nyílásához, zúzmarahálóba ragadva. Meghalhattam volna én helyette, és a veszély most messze lenne tőlem.

Felsőbbrendű alázattal fogadja a lábamból kitörő méltatlanságot. Túltáplált húsáról a rúgások visszapattannak, jelet sem hagyva maguk után. Mintha egy bálnát bokszolnék. Abbahagyom, ez felesleges. Minden felesleges. A megoldás? Békítő ajándékként Marikának visszaadni a testét. De nem tudom, hol kezdjem el.

A zene kiürült a lelkemből, csak súrolom a falakat. A sós levegő csípi a szememet és a nyelvemet. A számat megtöltő keserűséget egy repedt nevetéssel törlöm le, ami túl hamar eltűnik. Hova menjek? Tekintetemmel az üres látóhatárt fürkészem. Megpillantok egy nyílást, melynek tetején fényes tábla hirdeti: múzeum.

Árnyékot a bőrömhöz teszem, anorákom gallérját fejéhez simítom, hogy elrejtsem. Felesleges óvatosság, a bejáratnál nincsen őr, sem a félkör alakú előcsarnokban, ahonnan egy falépcső vezet felfelé. Felveszek egy katalógust egy rakás tetejéről, átlapozom. Egyetlen név ismerős: Monteori. Az ő művei foglalják el az egész földszintet.

A katalógussal a kezemben megyek fel a lakkozott lépcsőfokokon. Árnyék ficánkol. Kiszabadítom, de hónom alatt tartom, félek, hogy elszökik. Vicces benyomást kelthetek így, mezítláb, cipőkkel a nyakam körül és Árnyékkal, aki lusta manccsal játszik a cipőfűzőkkel. Nem is beszélve szétszakadt anorákomról, többnapos szakállamról, szomorúságomról. Semmi kétség, ez utóbbi üt el tőlem a legjobban. Minden mást vehetnénk egyfajta különcségnek, de ezt a szenvedést itt, a nyilvánosság előtt…

Szerencsére enyém az egész kihalt múzeum. A konvergenciákat az első emeleten nem őrzik, senkinek sem jutna eszébe, hogy ellopja őket. Hangtalanul haladok előre a vastag padlószőnyegen, ami az épület porcos vázát fedi. A hangszigetelt falak közönyösen szívják fel szipákolásomat. Egyedül vagyok olyan művek társaságában, amik nem mondanak nekem semmit. Még a Kisiszaburo tanítványától kiállított furcsa, mulandó szeletek sem érdekelnek. Legyőzöttként érek újra a földszintre, és visszateszem a katalógust, ahonnan elvettem.

Tétovázva még egy percet, kinyitom a kárpitozott ajtót, ami a Monteori-kiállítástól választ el. A másik oldalon keskeny helyiség, közömbös, szürke kárpittal bevonva. Egy láthatatlan forrás mormol. Középen egy puff. Leülök rá. Várok. A hőn áhított béke nem jön. Ez itt mind túl egyszerű. Átlépek a második ajtón, és a galériában találom magam.

Egy rotundán két felülről megvilágított üvegtócsa szorít össze egy színes olajréteget, ami a váltakozó mágneses mező hatására mozog. A színek forgataga összevegyül, és hipnotikus lassúsággal kavarog, a szem kedvét lelheti abban, hogy formákat keres benne. Ez a Megfoghatatlan Madonna. Monteori egyik legismertebb műve az első korszakából.

Körüljárom (semmi nem utal arra, melyik oldaláról fog bekövetkezni a konvergencia, ami valami irritáló érzést ad a rejtélyhez), analizálom, értékelem. Lépésről lépésre különös, erőltetett bizalomérzet tör föl bennem, mintha ismerném a művet. Biztos számos órát töltöttem az elemezgetésével művészi tanulmányaim alatt, habár nem őrzök róla semmilyen emléket. Ez természetesen semmit sem jelent. A lyukak a memóriámban ugyanolyan részét képezik életemnek, mint a maradék: hozzájárulnak ahhoz, amilyen vagyok.

Otthagyom a Madonnát, melynek konvergenciája pár év múltán fog csak bekövetkezni. Megvakarom Árnyék fejét, kinek szeme az üvegtócsákba réved. Sajnálkozva elfordítja fejét, így keresztezem folyékony-arany tekintetét, egy tökéletes mű tükörképét, minek a kulcsa ebben a bundával borított keskeny koponyában van. Egy nyelvkiöltéssel nedves barázdát hagy az arcomon.

Neked is hiányzik Marika, kiscica.

Az egyensúlyok egymást követik, mind híres, mind közel a tökéletességhez. A galériában van valami dermesztő, túlzott racionális szervezésével és főként a látogatók hiányával. Olyan, mintha ezek a művek zavaróak lennének, mintha kitépték volna őket eredeti helyükről (a Madonna, azt hiszem, Bayane-on született), azért, hogy ebbe az aranybörtönbe zárják be, ami ártalmatlanná teszi őket. Körülöttem a mechanikus konvergenciák dugattyúi és fogaskerekei kattognak kétségbeesett szabályossággal, a súlytalan vízsugarak fájdalmas esővé állnak össze, és nincs kit lespriccelniük. A művek fogolyként szenvednek.

Gondolatban a terem közepére helyezem a szélforgókat, de egy pillanat múlva törlöm is ezt a víziót.

Inkább sosem hozom létre, mintsem hogy itt hagyjam elsorvadni! Az egyensúlyoknak térre és nézőkre van szükségük. Összeszorítom az öklöm, ez egy ígéret, amit magamnak teszek. Az én műveimet nem fogják ketrecbe tenni.

Egyszerre haragosan és csalódottan indulok el a kijárat felé, a kiállítás maradékára rá se nézve. Abban a pillanatban, amikor kinyitom az ajtót, egy arc fehér villanása a félhomályból visszahúz. Lehetséges, hogy… Tétovázva közelítek, és megértem tévedésemet.

Ez nem Marika.

Árnyék ellazítja a karmai feszítését a nyakamon, és a földre ugrik. Átlépem a bársony kordont, ami azt az alkóvot határolja, ahol a fiatal, alvó lány fekszik.

Egy alacsony díványon pihen, szeme csukva, vörös haja úgy szóródik szét, mintha réz glória lenne. Mellkasa, melyet egy régi hímzett szövet takar, észrevétlenül emelkedik. A test többi része egy takaró alatt rejtőzik. Szép és megható. De csak egy szerkezet. A Húsevő Hercegnő, egy biológiai egyensúly, amelyet alkotója, Monteori egy tartályban termesztett. Abból az alkotói szakaszból származik, ami pár éve a művész fiatalkorát jellemezte.

Szemlélem a tökéletes ívű arcot, vonásait fejtegetem, melyekből különös bűvölet árad. Teljesen természetes, hogy a néző tudatalattijából más vonások adódnak hozzá. Egy üres arc, egy tekintet nélküli baba, ami örök álmot lát. Semmi más?

Valami nincs rendben. A lélegzése túl gyenge, nyaka sápadtsága túl hangsúlyos. Odahajolok, megvizsgálom halántékát, elgyengült szája szegletét, állkapcsa alatt keresem pulzusát. Monoton rezgés indul a díványról, ami a túléléshez szükséges szerkezeteket rejti magában. Amennyire meg tudom ítélni, ezen az oldalon minden normális. Undorodom felemelni a takarót, azért, hogy felfedjem a szilikon belsőrészeket, a vékony katétereket és a szondákat. A probléma máshol van.

Kezemet a sima és hűvös homlokra helyezem. A dermedt mozdulatlanságban fekvő egyensúly azon a ponton van, hogy konvergálódjon. Érzem, tudom. Csak pár perc kell ahhoz, hogy az alvó arc szépségének tetőpontján kinyissa a szemét és rám bámuljon. Holtan.

Árnyék panaszosan felnyávog. A lány félig nyílt ajkához hajolok, ahonnan apró, illattalan sóhaj szökik ki. Erővel rányomom az enyémet. Nyálunk összekeveredik, tüdeje be-lélegzi az enyém tartalmát. Amit csinálok, szigorúan tilos, fut át az agyamon, majd égető fájdalom tölti el a számat. Egy ugrással visszahúzom fejemet, de a baba arca velem jön. Ajkaink összeforrtak, és a kín szétterjed egész arcomon, mialatt szemhéja egész közel már rebeg, félő, hogy kinyitja a szemét.

A hiányzó pupillák gondolata elborzaszt. Egy mordulással vállaira csapom a kezem, becsukom a szemem és ellököm.

Szakadás.

A fájdalom kegyetlen. Ajkam lüktet, félig felfalták. A fiatal lány visszaesik, állán piszkosrózsaszín nyál habzik. Arcát elégedett arckifejezés világítja át futólag, majd vonásai elernyednek, és újra mély álomba zuhan. A konvergencia ideje lejárt, a feltámadt egyensúly új ciklusba kezd.

Hátraesek, siettemben leszakítom a kordont. Az éles fájdalom súlyosbodik, nyelvem és szájpadlásom felé ágazik szét. Árnyék a bejárat felé fut, kiabálásomtól elveszti a fejét. Reflexből elkapom, mielőtt vállal kilökném a kárpitozott ajtót, ami a csapódás alatt kinyílt. Mint egy őrült futok át az előtermen, belebotlom a puffba, feldöntöm a katalógusok rendezett halmát, majd kirohanok.

A hangháló mögöttem terül szét, épp elszalaszt.

Árnyékot kezemben tartva áttörök egy csapatnyi zsoldoson. Érkezésem heve összekavarja őket. Feldöntöm őket, ütlegelek körbe-körbe. Fejüket, lábukat, kicsit adok nekik is abból a fájdalomból, ami bennem van, szemükbe célozva köpök a számban felgyűlt savanyú nyálból. Egy közülük felrikácsol, mikor a nyálam eltalálja. Vállam ütésével a falhoz repítem.

Egyedül Vorst az, aki nem jön közelebb, kimarad az osztásból. Felé rontok, Árnyékot az arcába csapom és kiáltásával kárpótolom magam. Vér buggyan ki összekaszabolt arcából, míg én átiszkolok az utcán, sötét kis utcák félig nyitott kapualjai felé. Mögöttem szerveződik a vadászat.

Felsőbbrendű a lábam alatt aggódik. A múzeum padlószőnyeg borította talaján elvesztettem vele a kapcsolatot. Szenvedésem, fejvesztettségem zavarba ejti. Az átjáró falainak ütődöm, tompa hörgés szakad ki torkomból, s most már égetni kezd. Hátam mögött hangok csapnak össze, főként Vorsté, tele hisztériával keveredett szarkazmussal. Széllökésszerű parancsai, miket futásom zaja bizonytalanná tesz, úgy csengenek fülemben, mint jelentőségem állandóan elismételt megerősítése.

A gyűlölet elveszi minden erőmet. Mialatt Vorst nagy hanggal irányítja embereit, tántorgok és a kapualjak porcos, kiálló részeinek ütközöm. A harc túlságosan egyenlőtlen.

Egy élénkrózsaszín redő takar el időlegesen. Kézzel, lábbal ütöm az összes segélyhívó kódot, amit csak megtanított nekem Nivôse. Felsőbbrendű hezitál. Üldözőim közelednek. Beesem egy szűk utcába, ami nem várt módon zsákutcában végződik. Hátamat a falnak vetve készülök fel a támadásra, és nincsenek illúzióim. A szenvedés könycseppjei elöntik szememet, rekedt hörgés tör elő belőlem. Ajkaim megháromszorozzák hangerejét, s elárasztják arcomat, így emlékeztetve erre az obszcén lopott csókra. Magamhoz szorítom Árnyékot. Kis teste reszket, eszeveszett tekintete az enyémbe forrad. Hátam mögött enged a fal. Benyomulok a langyos nyílásba, ami lapockáim magasságában nyílt ki. A fal bezárul. A másik oldalon hívószavak hangzanak fel, haragosak, kegyetlenek. Becsukom a szemem, majd összekuporodom.

Nem fognak megtalálni.

*

Elég hosszasan szunyókáltam ahhoz, hogy szaggatott rémálomba merüljek. Vorst egész közeli kiabálása ébreszt fel hirtelen. Nehezen emelkedem fel a langyos nyálkahártyatokba merevedve. Ragacsos váladék borít, csillog a sötétben.

A szám már nem kínoz többé. Ujjaim hegyével kutatom érzéketlen ajkamat, és meglepve tapasztalom, hogy alig-alig puffadtak. A sebképződés már elkezdődött. Felsőbbrendű gondot viselt rám, és ezt tenyerem ritmusos, lassú simogatásával köszönöm meg. Ujjaim végigjártatom a titkos redőin.

Ami Árnyékot illeti, szőre nyálkás ugyan, de elégedetten dorombol és szégyentelenül nyomja magát oda a nedves húshoz, ahonnan tengeri eső kissé sós illata száll fel. Vorst parancsait osztogatja. Az egyik zsoldos talált egy rejtett bejáratot, ami a csatornákba vezet, egy másik engem vélt látni, ahogy eltűnök egy épületben. A hangzavar emelkedik.

Vorst a csatorna-eshetőség felé hajlik (Ez a patkányok szokásos rejtekhelye – hallom a hangját, valószínűleg vigyorog), de elég óvatos hozzá, hogy elküldjön egy második csapatot átfésülni a terepet. Azon tűnődöm, ez az egész cirkusz nem csak azért van-e, hogy előbújjak. Uram, én művész vagyok, nem kellene, hogy érdekeljen, amit gyilkosok mondanak rólam egy válaszfal másik oldalán.

A környék csöndes. Voltak annyira ravaszak, hogy egy őrszemet hátrahagyjanak? Ha te képes vagy gondolni rá, ők is, mondaná Marika. Különös, hogy berögzül ez a fajta gondolkodás. A paranoia mint életmód. Szúrós mutatóujjammal szemem magasságában lyukat vájok az ebbe beleegyező húsba. Az utca közepén egy sötét alak guggol, markában egy hangháló. A visszavonulásnak annyi. Gondolkodjunk!

Mialatt azon fáradozok, hogy pontot tegyek a helyzetünkre, Árnyék arra vállalkozik, hogy konkretizálja nagy szerelmi történetét Felsőbbrendűvel. Az odú, ami minket rejt, veszélyesen rezeg. Szerinted erre most van itt a pillanat? Mindenesetre nem szívesen szakítom félbe a dolgot, így hát türelemmel kell lennem. Reméljük, hogy a zsoldos nem vesz belőle észre semmit. Nehéz lenne arra kérni, hogy legyen diszkrétebb. Különben is mindjárt itt a tetőpont. Lábam alatt megmerevedik a hús, nehéz izzadsággal gyöngyházfényűvé válik, Árnyék pedig kéjesen elnyújtózik. Élvezettel simogatom hátgerincét. Kimerült dorombolással hagyja simogatásom és összegömbölyödik. Addig dörzsölöm a falat, míg eltűnik a lyuk. Ha itt nem tudunk kijutni, majd megyünk a másik oldalon. Meg kell találnom Marikát. Sürgősen.

A válaszfal egy belső udvarra nyílik szét, melyet cserepes virágok töltenek be. Óvatosan haladok előre. Egy girhes alak seprűvel és egy vödörrel felszerelve kémleli az eget. Egy gitánó, kinek rézbőre kitűnik a rózsaszínű környezetből. Hátraugrik, mikor meglát.

– Maga meg honnan bújt elő?

– Onnan. – Bizonytalan mozdulatot teszek Árnyék felé. – Sikerült elkapnom a macskát. Már nem fogja magukat zavarni.

Megvonja vállát. Fülében ugyanaz a nem odaillő kis fülbevaló csillog, mint amilyet Patrick, a bőgős viselt. Az ékszer egy kacsintás Guanadinak a minket elválasztó távolság ellenére is. Vannak olyan gyökerek, amiket sosem tépünk el, olyan vérszövetségek, amiket nem lehet felbontani. Talán nekem is újra hordanom kellene az enyémet.

– Az állatok nem zavarnak – veti oda. – De maga igen. Ki innen!

Vödrét gyakorlatilag a lábamra önti rá. Káromkodva átlépem a pocsolyát, és leverem az egyik virágcserepet. Ügyet sem vetve rám a seprű nagy mozdulatokkal kaparni kezdi a kérges földet. Egy sarokig űz ki, koszos víz vesz körül mindenütt.

– Nem tudja, hol találom az Asztrálok negyedét? – kérdezem. – A Bambusz Műtermet, vagy akármit, ami ehhez hasonlít?

– A Felsőbbrendűn nincsenek Asztrálok – válaszol, s unottan megrántja a vállát. – Nem kellünk nekik. Nem kell nekik senki sem. A városokat direkt hagyják üresen.

– Ennyire bolondok lennének?

Még az én fülemnek is hamisan cseng a saját kérdésem. Amit nem akartam meglátni, makacsul az utamba áll. Marikának igaza volt!

– Ez meglepi magát? – folytatja. – Azt beszélik, a Kartell egy olyan kolóniát akar létrehozni, ami csakis saját tagjaiból, gyerekeikből, unokáikból áll. Nemsokára mindenki azon kapja majd magát, hogy hazaküldték.

A porba a megtört víz jelét rajzolja, minek jelentése „Rossz Ház”, majd lábával eltörli.

– Mit kezd a macskával? – kérdezi, fejét fel sem emelve.

– Megtartom. Szeretem ezeket a bestiákat, olyan, mintha ez itt örökbe fogadott volna.

– Én is szeretem őket – válaszolja és tekintetét az enyémbe mélyeszti. – Az ő szemükben mindannyian egyenlők vagyunk.

Pár pillanatig figyel, aztán úgy látszik, úgy döntött, hogy segít nekem. Hozzáteszi:

– A kijárat arra van, de kimehet a fülkémen keresztül is, ami a hátsó utcára nyílik. Ott senkibe nem fog beleütközni.

Finoman megrázom a fejemet és az ajtó felé indulok, amit mutatott.

– Vigyázzon, hogy el ne ázzon! – veti utánam, mielőtt újra takarításba nem fog.

Az utcákat tolvaj módjára róva csak egy cél vezet: Marika. Ha én veszélyben voltam, ő is. A leggyorsabb rövidítéseken megyek a légikikötő felé, nem is gondolok bele a kockázatokba. Nem hiszem, hogy megláttak volna. Vorst pribékjei nem járatosak a csalafintaságban, nem hiszem őket képesnek arra, hogy macska-egér játékot tudjanak űzni velem. Az üvöltő szirénák és a hajtóvadászat, na, ez az ő stílusuk. Sokat kellene még tanulniuk.

Szerencsére nem kell sokáig keresgélnem. Marikát egy kőpadon kuporogva találom a város és a földre szállás zónájául szolgáló, üveggé olvasztott homokterület határán. Felé futok.

– Vorst ránk talált.

– Tudom. Hagyj!

– Komolyan! Pár perc múlva ideérnek. Hálók vannak náluk. Nem maradhatunk itt.

– Szóval láttad őket?

Lassan felegyenesedem, végigpásztázom a területet, de előre tudom, mit fogok látni. A zsoldosok félkörbe szóródva közelednek felénk, sietség nélkül fegyvereiket maguk elé fogják. Árnyék a karomban ficánkol. Ez meg mire jó? A visszavonulás lehetősége elvágva.

Az Asztrálom mellé ülök a padra, felemelem a lábamat, hogy megszakítsam a kapcsolatot Felsőbbrendűvel. Ez a pillanat csak Marikáé és az enyém.

– Sajnálom – suttogja felém fordulva. Mikor meglát, szemét kimeresztve rémült kiáltás tör ki belőle: – Úristen, mi történt a száddal?

– Ennyire ronda? – mondom, majd megtapogatom. Árnyék ezt kihasználva leugrik a földre. Nem is próbálom feltartóztatni.

– Még annál is. Hogy történt?

– Azt a lányt csókoltam meg, akit nem kellett volna.

– Egyébként is ez a kedvenc sportod. Nem fáj?

Nézem, ahogy Vorst emberei szétszóródva közelítenek. Remélem, nem sietnek nagyon és hagynak időt, hogy kihasználjam Marika jelenlétét, kinek keze arcomat cirógatja, de számhoz hozzá sem mer érni. Most először ér így hozzám Nivôse óta. Az érzés hiánya ellenére is reagál a bőröm. Meg kellett volna borotválkoznom, abszurd gondolat

Szemem sarkából észreveszem Árnyékot, aki a város felé távolodik, farka felfelé áll. Ha van annyira okos, hogy a jó szektorba kóborol el, megmenekülhet. Még egy ilyen mesterséges helyen is, mint ez a Felsőbbrendű, kell, hogy legyenek macskabarát emberek.

– Sajnálom, hogy belerángattalak a történetembe – mormolja szomorúan a lány.

– Az ugyanúgy az enyém is. Nincs személyenként egy történet, a valóság nem elég gazdag hozzá.

Négy majdnem egyforma alak, majdnem ötven méteresek. Vorst hátulról száraz hangon osztogatja parancsait. Vannak pillanatok, mikor a valóság annyira lassú, hogy akár kézen is foghatnánk, hogy megállítsuk. És bánthatnánk.

– Halálig fogok küzdeni, természetesen – mondom sóhajtva.

– Az övéig vagy a tiédig?

– Tudtam, hogy megérted.

Felettünk egy hajó berregve repül át. Behúzom a fejem. Minden csak Marika és közöttem hangzik el, beszélhetünk más dologról vagy élvezhetjük csak a csendet.

Árnyék a málnaszínű város húsára feküdt, olyan így, mint egy anyajegy. A zsoldosok átlépik, ügyet sem vetve rá. Összeszorítom az öklöm, lehajtom a fejem. Mindjárt itt lesznek.

Az út vége?

A pad rezeg, felemelem a fejemet. Lábam alatt Felsőbbrendű égetően meleg. Szabályos hullámzástól emelkedik bőre, és körülöttünk egész közel ráncokat formál. A zsoldosok jó tízlépésnyire megtorpannak, és aggódva néznek egymásra. A vérző, szétmarcangolt arcú Vorst lassan lekapcsolja az övéről a hanghálót. Megtört arccal felemelem a karomat. Abbahagyja mozdulatát, egy pillanatra sem hagyva abba vizslatásomat és figyelmeztető morgást hallat.

Kővé dermedek. Hosszú másodperceken át nézünk egymás szemébe. Arca sápadt, kimerült. Idegesen tikkel a bal szemhéja, úgy néz ki, mintha meg akarna velem osztani egy titkos viccet, ami csak mi kettőnkre tartozik. Megváltozott első Nivôse-i találkozásunk óta. Valami rágja belülről, talán az a benyomás, hogy a helyzet kezd kicsúszni a kezéből. Ujjai, amik oly könnyedén szálltak a zongora billentyűin, görcsösen szorítják a hálót. Tessék, így lesz zenészből gyilkos. Kényelmetlen metamorfózis. Más helyzetben akár játszhattunk is volna együtt, és ezt ő is tudja. Remélem nem csak én sajnálom, hogy nem így lett.

A rázkódás megkétszereződik. Ujjam hegyével diszkréten kikérdezem Felsőbbrendűt. Válasza csak egy hosszú, összefüggéstelen hörgés. Egyensúlyát vesztve Vorst egy hibátlan bukfencet mutat be. Az emberei leguggolnak és leeresztik fegyvereiket. Az ijedt arcok és a rámszegeződő fegyverek felett észreveszem Árnyékot, aki az összes karmát kimeresztve áll egy megkeményedett húsdomb tetején.

A pad tutajként zár el minket. Az őt lerázni akaró hullámok ellenére Árnyék makacsul üli meg a várost. Fogait belevájta a puha bőrbe és a ráncok között hempereg, szőre feláll. A zsoldosok remegnek és elengedik fegyvereiket, hogy jobban meg tudjanak kapaszkodni.

A hús lassan bíborszínű örvényeket kavar. Feltartóztathatatlan tengerár emel fel minket, a pad minden irányba inog. Elsodródunk. Árnyék többször majdnem lerepül a hegyfokáról. Marika értetlenül néz rám. Megrázom a fejem, én sem értem nála jobban, hogy mi történik.

A zsoldosok sorai közt eluralkodik a pánik. Hasadékok nyílnak lábaik alatt, hogy elnyeljék őket. Vorst lila fejjel állig besüllyedve küzd. Felé nyújtom a kezem, visszahúzom. Felsőbbrendű megnyílik, és ő üvöltve csúszik egy váladékoktól csillogó tölcsér mélyére.

A tölcsér összezárul. Az üvöltés elhallgat.

Felsőbbrendű megnyugodva remeg. A pad egy rózsaszínű, kihalt tér közepére esett, minek földjét óvatosan megsimogatom a csupasz lábammal. A hús érintésemre egy kielégített nő gyengédségével reagál. Felugrom a padról, elégedetten nyújtózom. A város többi részét is biztos a pánik fogta el. Annál jobb, legalább így észrevétlenebb marad a távozásunk.

A föld félig kinyílik, hogy útjára engedje Árnyékot. Elégedett mozdulatokkal közelít felém, farka felfelé áll. Leguggolok, érzéketlen számat bőréhez dörgölöm. A város illata végleg összekeveredett az övével.

– Szuper voltál, cicám! – mondom neki.

Marika felém hajol, tekintete kérdésekkel telt meg. Felkelek és lágyan a karomba zárom.

– Mi volt ez? – suttogja egy hosszú pillanat múlva.

– Azt hiszem, ezt hívjuk orgazmusnak. Gondolkodó arccal ingatja fejét, mintha így jobban megértené válaszomat. Árnyék türelmetlenül lábam közé surran.

– Tetszett. – Aprócska mosoly ül ki szája szegletébe. – Mi a következő program?

– Árnyéknak és nekem már nincs mit keresnünk ezen a helyen. Minél előbb elmegyünk. – Megköszörülöm a torkom. – Velünk jöhetsz, ha akarod.

– Mit szeretnél, hová menjek? – válaszolja hevesen. Majd újrakezdi, sóhajt.

– Rendben. Feltételezem, csak azt kapom, amit megérdemeltem. Büdös kölyök vagyok és elnézést kérek. Ez így jó lesz?

– A többi ráér addig, míg meg nem találjuk a tested. Nem könnyű téged elhagyni, tudod?

A tér egyik sarkában egy épület jóindulatú kapualja mintha nekünk intene. Ahhoz, hogy elmeneküljünk egy városból, minden kis jelet meg kell becsülni.

– Meglátod – mondom, miközben lépéseimet az övéhez igazítom –, holnaptól a helyzetnek javulnia kell. Talán nem lesz könnyebb, de minden bizonnyal viccesebb.

Ebből a tanulmányból kiindulva úgy fest tehát, hogy Felsőbbrendű sebezhetősége szembetűnőbb, mint reális. Ha élelmiszerfüggősége létezik (az Öreg Földön kívül jelenleg sehol nem folyik mezőgazdaság), az élelmiszerforrások megsokszorozódása és a Tulajdonosi Kartell által ellenőrzött felszereltségek javai, valamint az Aigue-Marine közelébe felhalmozott fontos készletek garantálhatják a huszonhét város együttes élelmezését.

Ráadásul ezek a szállítmányok az Aigue-Marine-nak csak egy negyedét mozgósítják. Ha probléma esetén, politikai gondokból vagy más fenyegető okból kifolyólag megszakad az élelmiszeráradat, lehetséges lesz emelni ezt a számot, és szinte a teljes kapacitást, olyan módon, hogy az Aigue-Marine-on rendelkezésre álló készletek egészét negyvennyolc órán belül a Felsőbbrendűre transzportáljuk. A Felsőbbrendű lakosságának túlélése így tehát minimum öt évig biztosított.

A legfőbb gyenge pont a rendszerben, amit már hangsúlyoztak megalkotásánál is, a hatalom egy fegyveres csoport általi megkaparintása. Ezt a feltételezést nem szabad elhanyagolni. Ebből a szemszögből erősen ajánlott:

1. A lehető legjobban csökkenteni a rendszer belső ellenőrző erőinek létszámát (rendőrség, polgárőrség), és rendszeresen szétszórni azok tagjait. A tagokat a személyükkel felmerülő kockázatok mérlegelésével kell kiválasztani.

2. Mindennemű kapcsolatot megakadályozni az Öreg Földön szerveződött struktúrával. Ez okból ajánlatos az Aigue-Marine körül egy kielégítő nagyságú lakatlan zónát fenntartani, kihasználva a régi tenger üres terét. A nomád népeket, különösen a gitánó törzseket, akik ebben a régióban csoportosulnak, gondosan félre kell állítani.

Jelentés a városok sebezhetőségéről – Betiltva