BOLYGÓVONZÁS

 

 

Egyazon pillanatban látták meg egymást, s egyiküknek se sikerült megérteni, mit fejez ki a másik arca. A fiú ezt gondolta: – Vajon miért ilyen vágyakozó ennek a lánynak a tekintete? Vagy talán nem… nem, az nem lehet, hogy unott! – A lány pedig nem tudta hova tenni a fiú arcán megjelenő egyértelmű ámulatot.

A két arc megváltozott. A lány elmosolyodott. A fiú észrevette. és határozatlanul visszamosolygott rá. Hosszú másodperceken át nem mozdult egyikük se. Azután a lány minden előzetes elhatározás nélkül, félénken maga mellé mutatott a földre. Mosolya elhalványult, majd visszatért, a fiú pedig valami ösvényt keresett, amelyen följuthatna a füves domb tetejére, ahol a lány ült; az pedig vadul kalapáló szívvel várta, hogy odaérjen, már-már azt hitte, szíve kitör a bordái közül, és madárként fölszáll a füstös délutáni levegőbe.

Erre igazán nem számított, amikor följött ma ide. Messzire el lehetett látni innen az űrrepülőteret körülvevő, elhanyagolt tájra. A légi kikötő medencéje mintha valami irdatlan, sivatagi vízililiom minden irányába szétterpeszkedő, tálszerű virágja lenne. Amit természetesen nem látott, az a mintegy huszonhárom mérföldnyi magasságban állomásozó bolygó város az égbolt szaggatott kékjének-szürkéjének túlfelén.

Az a város vonzotta a lányt, s nem is számított erre a találkozásra, ehhez hasonlóra se.

Elképesztette, hogy ilyen közelről látja e feléje induló fiút. Az az öltözék volt rajta_: amit a lány oly gyakran látott fényképeken és televízióban – egyszerű fehér overall, rajta minden szögből jól látható jelek, amelyek viselőjének azt a pontos funkcióját közlik, amelyet a röpülő város elzárt világában betölt; mellkasán, hátán, oldalén, lábszárán. Magas volt és karcsú, simára borotvált, haja kurtára nyírt. Most fejét leszegve keresett biztos kapaszkodókat a domb meredek lejtőjén, s a lány csak most döbbent rá, hogy arcát még nem is nézte meg – csak annyit látott, hogy hímnemű és fiatal.

Milyen felületesen látta! Amint erre rádöbbent, gondolatok sora asszociálódott a tudatában, parányi, mohó halacskákként úsztak be oda. Vajon mennyit látott a fiú őbelőle?

Talán ugyanilyen keveset fogott csak föl belőle a másik Is; emberi alak, türkizkék ruha. barna haj? Vagy... azt is. hogy csinos lány? Odáig nem Is merészkedett gondolataiban, hogy ez az űrből jött utas talán nem találja csinosnak; talán másmilyen, idegen mérce szerint mér. De az eszébe jutott, hogy a fiú alighanem csupán oroszul beszél, így kommunikációjuk csupán néhány akadozó szóra korlátozódik majd. Máris átélte a képzelt kudarcot, az eszeveszett kudarcot. Őrület: egy ilyen csodálatos lehetőség – elvész?

A fiú hozott valamit. A lány nyújtogatta a nyakát, hogy lássa, mi az, a fiú pedig közben fölért a dombtetőre, és már csak néhány lépésnyire volt. Karjában egy csokor vadvirág; úgy tépte ki őket a földből, hogy a gyökereken száraz földcsomók maradtak, a szárak másik végén pedig néhány sárgásszürke, kékülni készülő virág.

A lány ajka szétnyílt, szavakat szeretett volna formálni, de azok sehogy se akartak megszületni, csak bámult. Most már látta a fiú arcát, és megkönnyebbült. Egyszerűen csak arc, se szép, se csúnya, szeme mélyen ülő, orra hosszú, álla gyöngeséget sejtet.

A fiú megszólalt, s ezzel elfújta a fölös aggodalom egy újabb hullámát:

– Szia. Ja... a nevem Valerik.

A dermedt csönd – amely a világot elborította – föloldódott, elmúlt. Kis csikós zavartsággal tápászkodott föl, szeretett volna kecsesebb lenni, nem Ilyen csupa kéz-láb kamasz lány.

– Engem... engem Lucynak hívnak! A csillaghajóról jöttél, ugye?

– Igen. – És újabb csönd következett, ezúttal megnyugtató, mert a lány közben biztatta magát, hogy nem valami felsőbbrendű lény áll előtte, hanem egy fiú. legfeljebb tizennyolc-húsz éves, aki éppúgy nem tudja, mit is mondjon, mint akármelyik gátlásos ifjú idegen.

A fiú megfordult; azzal a kezével, amelyben nem volt virág, ernyőt formált a szeme fölé, s a légi kikötő felé lejtő, zöld talajon túlra nézett.

– Ha figyelmesen nézed, még láthatod az űrkompot, amely idehozott – mondta. Egyenként mondta ki a szavakat, mint aki nem biztos benne, jól ejti-e őket. – Arra balra, látod?

A lány mohón nézett arra, de nem tudta megállapítani, hogy a medencét szegélyező, sötét, vaskos formák közül melyik lehet hajó, ós melyik épület.

– Soká maradsz a Földön? – kockáztatta meg a kérdést a lány. Eddig nem képzelte soha komolyan, hogy találkozik egy csillagemberrel, pedig sok-sok hosszú órát töltött itt évek óta, nézte a mennyek kifürkészhetetlen ívét, s más világokról ábrándozott. Ám a találkozás keltette gomolygó gondolatai oda lyukadtak ki, hogy vétek ezt az értékes időt felszínes csevegéssel tölteni. Ajkára mégse tódult semmi más.

– Tegnap szálltunk le, s ma este már indulnunk kell újra – mondta Valerik. – De szerencsére késik a berakodás, valami szállítás elhúzódott, s most több órám van, ami... – bizonytalan mozdulatot tett, mint aki a levegőbe nyúl egy elillanó szó után.

– Fölösleges órád? – Ennél jobb nem jutott eszébe: közhelyek és laposságok. Szidta magát, amiért ennyire nem talál szavakat.

Valerik kurtán fölnevetett. Nevetése nem volt barátságtalan, de üresen csengett, mintha nem a szívéből jönne, csak az eszéből. így szólt:

– Nem éppen. Hanem hogy kiélvezzem. Hogy tapasztalatot szerezzek. Hogy begyűjtsek.

Mit gyűjtsön be? Lucyban riadalom támadt: hátha félbeszakította valamiben a fiút, hátha megzavarta tervelt. De nem volt hajlandó törődni ezzel. Soha nem is merte remélni, hogy ez megeshet vele, s most nem fogja rövidre fogni a beszélgetést.

– De nyilván jártál már a Földön – mondta. – Oly gyönyörűen beszélsz angolul.

– Nem. – A fiú nem nagyon nézett rá, tekintete ide-oda járt. a földre, az égre, mohón pásztázott egyik helyről a másikra. – Most látom először a Hazát.

– De hát... de hát a riportok szerint a ti városotok orosz város.

– Tényleg az.

– Tanítanak angolul az... iskoláitokban? – Hirtelen döbbent rá, hogy sejtelme sincs, vannak-e iskolák a repülő városokban. De nyilván van valami iskola jellegű intézmény, tehát a kérdés mégse csönghet olyan ostobán.

– Sokféle nép él nálunk. Kereskedünk, cserélünk. Nem tudtad? – Valerik kíváncsian pillantott a lányra Az megragadta az értékes alkalmat, hogy a fiú ráfigyel, ós hevesen megrázta a fejét.

– Nem, nem tudok valami sokat a repülővárosok életéről. Milyenek?

Valerik vállat vont. Tekintete ismét cikázott:

– Egyhangú – mondta. – Ezért oly értékes számomra ez a néhány óra, amikor elmenekülhetek előle.

Lucy döbbenten keresgélt konkrét kérdést. Mind ez idáig úgy érezte, pazarolja a fiú idejét, most pedig kiderül, hogy az meg nagyra értékeli rövid szabadságát... Szemébe ötlöttek a jelek Valerik ruháján.

– A jelvényeid... mit jelentenek?

– Hm? – Megvonta vállát, mint aki meg akarja nézni a mellkasán lévő tarka jelet. – Ezek jelzik, ml a beosztásom a közösségben. A szín barna, ez jelzi, hogy tanuló vagyok, a felső jelkép házat ábrázol, az alsó egy fűszálat. Ti úgy mondanátok: ekologista. Nem, rosszul mondom. Ekológus.

Tovább szemlélte a jeleket, még a jelentésük elmagyarázása után is néhány pillanatig, és Lucy ösztönösen megsejtette, miért. A jelek annyira a fiúhoz tartoztak, akár az orra, s évek óta most nézett rájuk először tudatosan.

Lucy megkérdezte:

– Nagyon fiatalon kapjátok meg a foglalkozásotokat, ugye? Biztosan tudom, hogy olvastam vagy hallottam róla...

– Nagyon fiatalon! Ötéves koromban dőlt el, hogy belőlem és néhány korombeliből ekológus lesz.

Lucy következő szavait az irigység diktálta:

– Csodás lehet!

– Micsoda?

– Hogy tudjátok. Hogy egész életeteknek célja van.

– Nem értem. – Valerik összehúzta szemöldökét.

– Irigyellek, de igazán! – A szavak most gyorsabban törtek elő, már megnyílt benne az az érzelmi csap, amely árasztotta őket. – Mennyi idős vagy? Tizennyolc? Jaj, bocsáss meg, amiért kérdem, de...

– Tizenkilenc.

– Én is ugyanannyi vagyok! De én nem tudom, mihez kezdek... azt se tudom, mire való az élet! Minden olyan laza! Tucatnyi különféle pályát is választhatnék, de egyikről sem tudom bizonyosan, hogy abban hasznára lehetnék-e másoknak. Azt hiszem, alighanem valami időfecsérlő kis állást vállalok valahol, ha elvégzem az egyetemet, azután ráunok, és megismerkedem valakivel, aki rávesz, hogy menjek hozzá feleségül, azután meglesz az engedélyezett két gyerekem, fölnevelem őket, azután elérem a negyven-negyvenöt évet, a gyerekek függetlenek lesznek, a pasas addigra már rám se tud nézni, s még mindig előttem lesz ötven év. Semmivel.

Valerik elképedten nézte e kitörés alatt:

– Semmivel? – kiáltotta. – De hiszen itt van neked... ez az egész!

Széttárta a karját, és átölelte az egész világot.

– Sejtem hogy te nem ilyennek látod – ismerte föl kedvetlenül Lucy. – A te szemedben ez az egész... nem is tudom... romantikus? Egzotikus? Jut eszembe, nem így emlegetted az előbb: Haza? De hát nekem ez a hazám, s engem nem érdekel az, amit nyújt.

– Hogyhogy? – Közelebb lépett. – Ide figyelj! Azt mondtad, irigyelsz! Mondd meg, miért, mondd meg, mi az szerinted, ami nekem kijut és neked nem!

Lucy, akitől azt kívánták, foglalja össze kurtán egész, ködös elégedetlenségét, zavarba jött. Vállat vont:

– Azt hittem, már elmondtam neked. Ez ugyanaz, amit a legtöbb földi ember, mondjuk, főleg fiatalok irigyelnek tőletek, csillagemberektől. Ezért várjuk szívrepesve a tévé előtt, amikor a repülő város híradóját közvetítik a Naprendszernek, ezért jövök ide, ülök a földön, és bámulom az eget. Persze tudom, hogy nem látom a városotokat, legfeljebb néha olyan éjszakákon, amikor a levegő rendkívül tiszta. S az akkor is csupán pontocska, akár bármelyik másik csillag, még csak nem is változtatja helyét, mert ti állandó pályán mozogtok... De mi csak várunk, és egyre reménykedünk, hogy a mi kikötőnket választjátok, itt köt ki a kompotok, és nem Ausztráliában, vagy Szibériában, vagy a Szaharában. Mert arra vágyunk, ami bennetek megvan: hogy tudjátok, mi a haszna az életeteknek! Ötéves korod óta tudod, hogy a város ekológusa leszel, hasznos ember. Ugye, jól mondom? Nyilván jól mondom! Ekológusok nélkül nem tudnátok életben tartani az embereket a csillaghajón. Ezt az egész csodálatos dolgot te teszed lehetővé!

Valerik kezdetben komoran hallgatta a lány hangjából áradó érthetetlen szenvedélyt. Azután mindinkább odafigyelt, mit is beszól Lucy, s most komoly hangon válaszolt neki:

– Igen ... igen, igaz, hogy ekológusok nélkül nem lehetne emberek számára csillagrepüléseket tervezni, nem lehetne működtetni. Én az élelemmel, vízzel, levegővel, növények és algák termesztésével foglalkozom, valamint fémek és sók, műanyagok fölhasználásával, s ez mind rendelkezésünkre is áll. Még a sugárzást is saját magunk állítjuk elő. Mielőtt engedélyezték, hogy a Földre jöjjek, segítenem kellett szolárisakkumulátor-hajók megtervezésében, ezeket a Merkúr pályájára küldjük. Energiát gyűjtenek, amely kihúz bennünket a szoláris gravitációból, mielőtt bekapcsoljuk a sugárhajtóműveket és megfelelő mennyiségben használjuk föl a szabad hidrogént. Ez is az én munkám.

– No látod! – Belesajdult a szíve: Valerik egyidős vele, és máris szoros kötelékek fűzik a közösségéhez.

Am a fiú ismét fölnevetett:

– Amit nem látsz, kis barátnőm, az az, hogy túlságosan is nélkülözhetetlen vagyok.

– Ezt nem egészen...

– Pedig nyilvánvaló – mondta minden gunyorosság nélkül. – Ide figyelj, megpróbálom elmagyarázni. Mivel oly sok dolog tartozik az ekológiába, túl sok van belőlünk. Majdnem mindenki másnak olyan a beosztása, hogy végszükség esetén ketten elvégezhetik három ember munkáját, lehet, hogy kifáradnak, a csillaghajó mégis halad tovább. Egy ekológussal más a helyzet. Állandóan túl vagyunk foglalkoztatva. Ezért kell olyan sok belőlünk. Engem nem azért választottak ki ötévesen, mert kevesen voltak, hanem mert van egy parányi esély, egy a kétezerhez, hogy mire felnövök, hiányozni fog egy darab ekológus. Ezt mondták a komputerek: az esély egy a kétezerhez. Én nem azt a célt szolgálom, amit úgy irigyelsz. Egy véletlenért vagyok, ami nem következett be.

A lány elképedt; éppoly keservesen értette csak meg a szavakat s azok mögöttes ételmét, mint amilyen keservesen a fiú küzdött a kifejezéssel.

– Azt mondod tehát, hogy nincs munka a számodra? De hiszen épp az előbb mondtad, azért késtél, mert valami munkát kellett elvégezned, mielőtt ideengedtek a Földre.

– Igen, most épp van munkám. Nagyon jó vagyok a szakmámban, intelligens vagyok, és könnyen tanulok. Így hát engem rendeltek ki erre a feladatra, és nem valaki mást. De gondold el, milyen, amikor nincs munkám. Mit csináljak, hová menjek? Az én számomra nincs füves domb, ahol üldögéljek, nincs olyan hely, ahol nem jártam már tízezerszer is. Nincs tér.

Lucy tiltakozni akart, de Valerik folytatta:

– Azt mondod, töménytelen dolog akad, amit élvezhetnék? És hogyan? Fogjam magam, és menjek ki sétálni… mondjuk, egymillió kilométert? – Valerik elhallgatott, zihált, tekintete az elképedt arcocskára meredt. – Á, látom már, kezded érteni. Az előbb, amikor megkérdeztél, hogy hogy tudok angolul, azt feleltem, hogy kereskedünk és cserélünk másokkal. Ezért. Én egy lánytól tanultam angolul, aki azóta már asszony, és ikrei vannak; ő a ti népetek egyik hajójával érkezett. – Tétovázott, mint aki megint keresi a szavakat.

– Mert?... – Lucy igyekezett perspektívába helyezni önnön elképzeléseit, azokra az ismeretekre támaszkodott, amelyeket a repülő városokról szerzett, de eddig mindig a tudata hátsó rekeszébe tolt, mert nem illettek bele az ő eszményített látomásába. – Mert kevés volt a férfi?

– Hm? Igen, részben ezért, azt hiszem. És van még valami. Megismerkedem veled, idegen vagy, és ez csodálatos! Valaki új vagy, érted? Nekem nincsenek idegenjeim. Csak barátaim és ismerőseim. Akkor találkozom idegenekkel, amikor kereskedünk egy másik hajóval. Az én életem során ez négyszer fordult elő. Nem, ötször. De az első alkalommal még pici baba voltam.

– Tán csak nem szeretnél magad egy másik városba menni? – kockáztatta meg a kérdést Lucy, és elcsodálkozott, milyen hevesen bólogat rá Valerik.

– De hát azt hiszed, kapok erre lehetőséget? Ekológus vagyok. Ha valami más pályán lennék, amelyből a városok nem terveznek fölösleges szakembereket, talán remélhetnék. De miért vásárolnának meg egy ekológust? Minden hajó egyedi, én csak a magamét tanultam ki kívül-belül, másét nem. Talán ha valami szerencsétlenség történne, valami eko-katasztrófa… de egy szerencsétlenség éppúgy lesújthatna a saját otthonomra, mint a máséra.

Beszűkült szemmel bámult a horizontra:

– Legtöbben úgy vélnék, le kellene lépnem. Itt maradnom. Miért menjek vissza?

Lucy arcát és gondolatait beárnyékolta a fiú kifakadása, hiszen annyira mást várt; a fiú észrevette szavai hatásét, és döbbenten lépett közelebb hozzá:

– Elszomorítottalak! – kiáltotta. – Bocsáss meg! Nem szabadna szomorúnak lenned, hiszen annyi mindened megvan. amire én csak vágyakozom.

– Például? – vágott vissza Lucy.

– Hát… – Hirtelen eszébe jutott a vadvirágcsokor, amelyet még mindig ott szorongatott a kezében, most a lány felé nyújtotta: – Hát például ez!

– Ez csak gaz – motyogta a lény.

– Igen, a számodra csak gaz. de az én számomra… – Beletúrt a csokorba: – Nézd csak, hát nem látod? Virágai vannak. Csak úgy, minden cél nélkül, haszontalanul.

– Nem tudod, mik a virágok? A ti városotokban nincs virág?

– Dehogy nincs, de csak meghatározott célra, hasznosan! Járkálok a növényzet közt, megszámolom a virágokat, meghatározom, mennyi kell majd belőle magamnak, a többit levágom. Az újratermelés eszközei, arra valók, hogy kiválogassák, megtermékenyítsék őket, hogy fölhasználják.

Valerik rápillantott a most már hervadozó szárakra és levelekre. szomorún vállat vont, és elhajította a növényeket. Látszott, hogy ez nagy erőfeszítésébe került.

– Jó, ezt még csak elfogadom. De... de a színek! Állok itt, elfordítom a fejem, és hirtelen, a semmiből egy élénk szín villan rám, csak úgy, esetlegesen... Az ott! – Rámutatott valamire. Piros folt égy közeli bokor levelei közt.

– Konzervdoboz, elhajította valaki – motyogta Lucy. – Hulladék. Ezek szemétteleppé rondítják az egész bolygót.

Valerik oda se figyelt, érte ment, fölvette, visszajött, s egyre forgatta. A festék összevissza repedezett le róla, vele a bádog védőréteg is, a csupasz fémet ette a rozsda.

– Látod? A szín... árnyalatok, a... a színváltások! Senki se tervezte meg, nem jött valaki egy festékszóróval, és kiszínezte, hanem csak úgy magától!

– Nem egészen – vitázott Lucy. – Valaki elhajította, nem törődött azzal, hogy tönkreteszi a környezetet mások számára. Elvághatja egy gyerek lábát Éles a széle..

Valerik eldobta a dobozt:

– Azután a levegő! – lelkendezett. – Amiből nektek oly sok van, nincs kimérve, kiadagolva, nincs sterilizálógépen átforgatva! – megszívta a tüdejét. – A szagok, az illatok!

– Füst – felelte Lucy. – Két mérföldnyire van a város_: de főleg füstszagot érezni.

– És a jólét, csapa jólét! – tört ki Valerik, majdnem táncolt az idegességtől, amiért képtelen megértetni a lényeget ezzel a lánnyal. – Hogy annyi levegőtök van, még a füstöt is szétengedhetitek! Szinte megrészegít! Ha megérzem a fűszagot, a nedves föld szagát, az érett gyümölcs illatát, meg kell állnom, megállapítanom, hol vagyok, s ha nem a hidropónikus részlegben, riadójelet leadnom, azután utánanéznem, mi baj történt a tisztítóberendezéssel! Nem szabad semmilyen szagot éreznem. Csak a semmi a biztonságos.

A lány kábultan pislogott rá.

– És az emberek ebben a városban! És te magad! Te, akit úgy untatnak a számodra nyitva álló lehetőségek! – Most élesedett először gunyorosra Valerik hangja. – Szerintem nem is tudod, mi az az unalom, hiszen annyi az időd, annyi sok helyre mehetsz, oly sok idegent ismerhetsz meg pusztán úgy, hogy sétálsz az utcán!

– Igen, de hát nyilván… – Lucy észbe kapott, nyelt egyet, hogy friss lendületet vegyen a bizonytalan szavakhoz: – Nyilván neked is akad néha szabadidőd. Nyilván neked is akadnak – ezt úgy kellett kikényszerítenie magából – lány barátaid. Nyilván eljársz velük szórakozni?

– Aligha. Az előbb nem komolyan mondtam, hogy fogom magam_: és sétára indulok az űrben.

– Tudod te jól, miről beszélek! – Lucy attól tartott, csalódni fog, hogy a csillagemberrel történt találkozása a végén ellenszenvvé fajul, s vissza kellett fognia magát, nehogy dobbantson a lábával. – Nyilván nálatok is van hangverseny, tánc, társasélet! Színészet! Talán élő színház is?

– Van hát. Mit gondolsz, mire várunk itt a kikötőben?

– Azt mondtad, szállítmányok…

– De miféle szállítmányok? Sose tűnődtél még el, miért nem önellátók a hajóink annyi évszázad után se? Hatékony zárt rendszer vagyunk, amikor a csillagok közt közlekedünk, amilyen a Föld is; elvégre ez űrhajó, milliárdokkal száguld az űrön át. Miért vállaljuk a bolygóra szállással járó gondot? Miért nem faljuk föl a csillagközi gázt, ahogy a bálna a planktonokat, miért nem dolgozzuk föl komplex elemekké, miért nem csináljuk meg a magunk szenét, oxigénjét, vasát? Miért nem merészkedünk soha közelebb egy naphoz a szükségesnél, s halmozunk föl külön energiát? Nos, megmondom én neked!

Elhallgatott. Lucy észre se vette, hogy már későre jár; a nap a horizonthoz közelít, vörös foltok bújtak elő a nyugati égboltot fedő felhők mögül. De a lány nem az esti hűvösségtől borzongott meg. Hanem a Valerik hangjából áradó erőtől.

– Muzsikára várunk. Pár orsónyi költészetre. Festményekre, faragványokra. videodarabokra és könyvtekercsekre, azonkívül receptekre és... és valamire, amiről gondolkodni és beszélgetni lehet!

– De hát a városotokban élő millió ember közül – kiáltotta Lucy – egy se akad, aki...

– Millió? Ezt meg honnan vetted?

A lány zavartan rázta a fejét.

– Mindig úgy hittem, hogy eddigre már...

– Egymillióval csakugyan. Valószínűleg elszigetelődhetnénk. A dolgokat a véletlenre bízhatnánk. Épp hogy. De mit csinálna egymillió ember a csillagok közt cikázva, úgy, hogy egész életében nyolc-tíz bolygót lát csupán?

– Nyolc vagy tíz! – Újra fellobbant képzeletében az elhalványult kép. – Úgy érted, hogy tíz különféle nap alatt járhatsz? De hát ez csodálatos!

– Csakugyan? Kilépni néhány órára, ha magasabb rangot kapok, és rábízhatom a beosztottjaimra a szoláris gravitációs mezőben végzendő munkát közben egyre azon rettegni, hogy elrontanák valamit? Ó, hiszen ha millióan lennének! De nem vagyunk. A lakosságunk száma körülbelül két és fél ezer.

– Akkor az én városomban többen élnek, mint ahány embert te egész életed során megismertél!

– Végre, csakhogy megérted – mondta búsan Valerik. Kezdeti zavara elmúlt már; éppoly gyorsan és majdnem olyan folyékonyan beszélt, mint Lucy.

– De hiszen mindig „repülő városokról" beszélnek szava elhalt.

– A történelemből olvastam, mik ennek az okai. Azért történt, mert kezdetben olyan hajók voltak, amelyek csak húsz-egynéhány embert szállítottak. Amikor az első igen nagy hajókat megépítették, ezt mondták; valóságos várost küldünk a csillagokba. És a név rajta maradt.

– Vagy úgy. Értem. – Majd kurta hallgatás után, makacsul folytatta: – Akkor is, nem tudjátok a magatok zenéjét, a magatok verseit megalkotni?

– No, vannak hangszereink, persze hogy vannak, kisebb zenekarra való és... de talán beszélnem kellene neked Arkagyij Szuszlovról. Sosem találkoztam vele, de még mindig híres, pedig már akkor elment, amikor én nyolc- vagy kilencéves voltam.

– Elment? Úgy érted, meghalt?

– Nem... Büszkék voltunk rá ott a mi hajónkon. Azt hiszem, még most is büszkék vagyunk. Tudod, írt egy színdarabot, apám volt az egyik szereplője, éveken át emlegették. Egy vitáról szólt, amely az energiarendszerekben történt egyik nagy balesetet követte. Egy szócsatáról, benne heves vádakról az állítólagos felelősök ellen. Ahogy mondtam: büszkék voltunk rá. Amikor más hajókkal találkoztunk, jelentettük, átvillantottunk nekik egy kazettát a színdarabról, megkérdeztük, nem akarják-e eljátszani a másik hajó utasai is, és gyakran igent mondtak, hogyne, akarjuk, ezt közülünk való ember alkotta... Aztán múlt az idő, és ennyi gondolkodás után mindnyájan (mármint a nagyok, mert én még gyerek voltam), mindenki eltűnődött: ugyan honnan vette az ötletet? Oly kevés volt a forrásmunka. A darab egyik figurája a... nálatok, azt hiszem, intrikusnak nevezik? – A lány némán bólintott, Valerik fölszegte a fejét. – Ez az intrikus egy kicsit hasonlított egy bizonyos személyre, kicsit valaki másra, s az emberek mindjobban aggódtak a hasonlatosság miatt, s az energiával összefüggő baleset mindjobban aggasztotta az embereket; mert noha olyan baleset volt, amilyen sosem fordult még elő, mégis meggyőzően lehetséges volt, érted? Speciális óvintézkedéseket foganatosítottak, hogy bebiztosítsák: soha ne fordulhasson elő a valóságban, és az emberek mind kevésbé beszéltek szívesen Szuszlovval, mert azt mondták: elvégre nem alkotott semmi újat, csupán átcsoportosította a dolgokat…

– Az előbb így mondtad: „elment" – vágott a szavába szinte suttogva Lucy.

– Igen. – Valerik mintha valami nagyon távoli helyről tért volna vissza, ahová az emlékezés sodora el. – Eladtuk őt egy másik hajónak, amely örült, hogy ilyen híres embert szerzett; annyira örültek, hogy, azt hiszem, meg se kérdezték, miért akarunk mindenáron túladni rajta. És néha hallani felőle, nagyon híres lett odaát, újabb darabokat is írt. Ezeknek talán azért volt sikerük, mert a jellemeket az én hajómon élő emberek alapján formálja meg, s a körülötte lévő emberek nem tartanak attól, hogy önmagukat ismerik föl.

Valerik azután megrázta magát, akár egy vízből kimászó kutya, s a lény felé fordult:

– Milyen furcsa, hogy azt hitted, millióan vagyunk!

– De hát mindig városként emlegetik! – ismételte mogorván a lány. – És egymillió ember nem is sok egy nagyvárosban, tudod.

– Földi normák szerint gondolkodsz. Nektek ingyen levegőtök van, nekünk magunknak kell előállítani a magunkét és mechanikusan keringetni. Nektek természetes talajotok van, mi magunkkal hordjuk a magunkét, és szüntelenül gondoznunk kell. Nektek óceánjaitok vannak, a mi összes vizünk tartályokban és csövekben tárolódik. És mi magunk sziget vagyunk. Ti világrész.

– Értem – vette tudomásul lassan Lucy. – Ezért olyan nagyok a hajóitok? Természetesen nyilván ezért. És most már értem, miért mondtad, hogy itt rengeteg a tér. Úgy érted; fölösleges tér.

– És fölösleges idő is – tette hozzá Valerik.

– Ó, bocsáss meg! – kiáltotta a lány. – Föltartalak, pedig csak pár órád van itt a Földön, és... és talán soha többé nem jössz vissza!

– Jaj, ne értsd félre a szavaimat. Nem beszélek elég jól a nyelveteken. így amikor azt mondom: „fölösleges idő", nem úgy értem, hogy én itt most az időt pocsékolom. Csodálatos dolog ez, hogy van időm, és épp nincs semmi kötelességem! Itt az ember akár egy napig vagy egy hétig is töltheti semmittevéssel az időt, és még mindig talál beszívni való levegőt és ennivalót. Ha csak egyszer láthatom a Hazát, hiszen jól mondtad: soha életemben nem jövök többé ide vissza, hát akkor mit számít az idő elvesztegetése! Páratlan tapasztalat ez. A levegő szaga páratlan, a fű tapintása meg az alatta lévő talajé, a naplemente színe…

Elhalt a szava, amint elfordult, és belebámult a naplementét jelző égő vörösök be és sárgákba Már a Venus is föltűnt a sötétedő felhők közti résben.

– Nem vagyok elég bátor – mondta Valerik, inkább önmagának, mint Lucynak.

– Tessék?

– A bátorság – felelte tagoltan a fiú. – Ha lenne bennem, hát egy világ, amelybe vágyom... Jaj! Ha lenne merszem, átbaktatnék, túl a dombon, ahová már nem látni el az űrkikötőből, és sose jönnék vissza.

A lány fölsóhajtott, és felé nyújtotta a kezét:

– Mielőtt elszánnád magad effélére, gyere, és nézd meg a mi Földünket.

A fiú bizonytalanul álldogált, nézte a lány a kinyújtott kezét. Egy pillanatig még bizonytalanság töltötte el.

– Amikor a ti városotokban az ember egy lánnyal sétál, nem fogja meg a kezét? – kérdezte Lucy.

– Megfogja, de... – A lány sosem tudta meg, mire utal ez a de, mert a fiú átkulcsolta a lány ujjait, és elindult vele.

 

Kezdetben Valerik elragadtatva kiáltott föl mindentől. Elképesztő izgalomba hozta az utcán mászkáló kutyák látványa.

– A jólét! – sóhajtott fel. – A gazdagság! Ez a kutya itt feleannyit is nyom, mint egy ember, két ilyen kutya elenné egy ember elől az étkét, elinná az ivóvizét, elszívná a levegőadagját... Ezek meg itt falkákban rohangálnak a házak között!

A fiú újra lelkendezett, amikor meglátta a semmittevő, kedvük szerint lődörgő embereket, különösen a vele egykorúakat, akik mentesek a szakadatlan kötelességtől: nincs gondjuk a puszta életben maradásukkal. Ez a reagálás tovább tartott. A lány még mindig nem szólt, várt; azután, amikor már teljesen sötét éjszaka lett, homályos alakok ültek a házak előtti lépcsőkön, és nyűgös hangon pénzt koldultak italra vagy drogra. A vad fű illatának emlékét elnyomta az emberi bűz s a semmittevésnek a fényevesztett hamis ragyogása.

Az apróságok fölhalmozódtak. Beültek enni valahova. A villa ágai közt rothadó ételmaradványok: Valerik, aki olyan Környezetből jött, amelyben emberi Jóváhagyás nélkül egyetlen baktérium se létezhet – feszengett, elsápadt. A kiválasztott italról kiderült, hogy színezett és édesített víz, benne szénsavbuborékok; ő olyan helyről jött. ahol az étrendet a napi kalóriaadagig pontosan szabályozzák, s most elkomorodott, és igyekezett ezt is a korlátlan gazdagság számlájára írni. Nem sikerült. Ráadásul a szomszéd asztalnál egy nő egyre tüsszögött, a fiú minden alkalommal összerezzent, és végül megkérdezte, miért nem viszik ezt a nőt egy járványkórházba. Amire Lucy egykedvűen azt felelte, hogy ez csupán nátha.

A bár előtt verekedés tört ki. Nézték az utca túlfeléről, még mindig kéz a kézben. Tömeg gyűlt össze. Csak álltak, senki se avatkozott be. Ellenkezőleg: biztatásokat kiáltoztak, s csak akkor széledtek szét, amikor a rendőrségi sziréna jelezte: nyomban leszáll egy rendőrségi repülőjárőr.

Valerik elképedten rázta a fejét:

– Ezt az... ezt az energiapazarlást... – kezdte, de nem jutott tovább.

Lucy némi gúnnyal ezt kérdezte:

– Ahonnan jössz, ott nem szoktak verekedni?

– Minek? Hogyan is tehetnénk ilyet? A rendszer, az életünk az együttműködésünktől függ. Ez az egyik különösség abban, amit a bolygókon lejátszódó drámákról és eseményekről hallunk: ez a fantasztikus erőszak, a fölös energia érzete, ami ú] és előre láthatatlan módokon tör föl. Mégis: mikor már csak ez marad belőle!...

– Úgy érted, amikor már részegek utcai verekedésévé alacsonyul – értelmezte Lucy –, akkor már nem olyan nagyon vonzó.

– Nem! – Azután, mintha ettől eszébe jutott volna az, amit az előbb áruszállítmánynak nevezett, a fiú elindult.

– Mennyi az idő, Lucy?

A lény most hallotta először, hogy Valerik a nevén szólítja. Már-már azt hitte, a másik nem is hallotta, amikor bemutatkozott, és szégyenlősebb annál, semhogy megkérdezné. Furcsán és megmagyarázhatatlanul megborzongott, amikor ráébredt, hogy tévedett.

– Majdnem tizenegy óra – felelte.

– Fél egyre vissza kell érnem.

– Akkor induljunk vissza.

– Nyilván nem tart másfél órát ennek a távolságnak a megtétele – tiltakozott a fiú.

– Persze hogy nem. – Lucy mélyet lélegzett, érezte, hogy szíve ismét éppoly hevesen ver, mint amikor Valerikot megpillantotta. – De azért menjünk.

Amikor Lucy a kezéért nyúlt, a fiú habozott, mintha a szavai jelentését kutatná. De aztán vele tartott ismét minden ellenvetés nélkül.

Maguk mögött hagyták a várost, az éjszaka körülfogta őket. Lucy fölhagyott ködös találgatásaival arról, mi is fog történni, s hirtelen megállt, arcát a csillagok felé fordította.

– Meg tudod mutatni, melyik a te városod odafönn a pályáján? – kérdezte. Vékony és halk volt a hangja, illett a sötétséghez.

Valerik ugyancsak föltekintett.

– Nem – mondta –, nem hiszem. Ne feledd, hogy én sosem láttam még a csillagokat a Földről.

– Annyira mások mindenfelé, amerre jártál?

– Hát hogyne! Idelenn, e tömérdek légkör alatt, nagyon kevés látszik, és nem tudom, melyik az, amelyiknek elég élénk a fénye, és eljut ide, és melyik az új, ami nem illik a képbe, melyik a hazám.

– Erre még sose gondoltam – vallotta be Lucy, és elfordította a fejét. – Azt hittem, megtalálod, melyik az a hajó. Azt hittem, hogy te... – Észbe kapott egy pillanatra, de azután úgy találta, hogy nem nyelheti vissza a mondandóját, bármily képtelennek hangozzék is. – Azt hittem, rá tudsz mutatni, én meg azt tettetem, hogy nem látom jól, és a karod vonalát akarom követni, és neked kell dőlnöm, és...

Lélegzete kifogyott, elszállt a viharos mindenségbe.

Végtelennek látszó szünet következett. Valerik kihúzta kezét a lányéból, össze- és szétkulcsolgatta ujjait maga előtt, újra meg újra. Amikor újra megszólalt, hangja megváltozott, nyers lett és valahogy öregebb, mint ő maga.

– Én is elmondok neked valamit. – A szavak nehezen, szünetekkel törtek elő belőle. – Ma délután, amikor elindultam a kikötőből, az agyamban milliószám zsongtak a vad gondolatok. Ezt gondoltam: „Mehetek itt, egyre mehetek, előbb-utóbb találkozom valakivel, szóba elegyedünk, nagyon barátságosak leszünk, és nem is döntök tudatosan arról, hogy itt maradok; magától történik majd így, mert itt, a Hazában annyi a mondanivaló, annyi mindent lehet szabad elhatározásból tenni, s nem szigorú kényszerből." Ezt gondoltam. És természetesen mindenekfelett abban reménykedtem, hogy akivel találkozom – tétovázott –, az éppenséggel egy gyönyörű lány lesz. Így azután, amikor megláttalak, és rám mosolyogtál... elakadtam ... Két szó között. Te nem így vagy vele, ha valami, amiről mindig csak ábrándoztál, egyszeriben valósággá válik? Virágnak láttalak a dombon, ebben a csodálatos élénk színű ruhában, hajad is akár a természetes föld: barna és dús... ezt gondoltam: „Ez még jobb lesz, ez egyszerűen hihetetlen!" és... jaj. azt hiszem, nem is szabadna elmondanom ezt, de muszáj! Azt gondoltam, úgy alakul majd a dolog, hogy... hogy szeretkezünk, és annyira jó lesz, hogy nem is kell átélnem azt a pillanatot, amikor így szólok magamhoz: „Ha nem térek vissza a hajóra most, akkor itt maradok a Földön."

– Ez még megtörténhet – suttogta Lucy.

– Nem.

A szó ostorként csattant, visszavonhatatlanul. A lány rémültén figyelte, mint visszhangzik benne, és néhány lomhán vánszorgó pillanat múlva valami csiklandozni kezdte az arcát: két könnycsepp, mintha két bogár mászna lefelé.

Alig látta tőle Valerikot. de tudta, hogy annak már nem izeg-mozog a keze. leengedte.

– Tudom, hogy te még mindig ezt szeretnéd – mondta a fiú. – És nem érted, mi az akadálya. Heveredjünk le a fűbe, legyünk együtt, s egy óra múlva már késő is lesz, a kompnak föl kell emelkednie, elkészülnek, bekapcsolják az akkumulátorhajókat. De... nem.

– Miért? – hebegte a lány. – Miért nem?

– Mert én virágokért jöttem, te meg beledugtad az orrom a piszkos földbe, amelyből kinőnek.

– Ez igaz – mondta végül a lány. A könnyek már eltűntek, csak az a két csepp csordult ki, nem több, s most keménynek és fegyelmezettnek érezte magát, mintha kőszívet tettek volna keblébe. – És tudod, miért tettem?

– Sejtem – mondta Valerik. De a lány nem akarta, hogy csak sejtse, el kellett mondania.

– Mert irigyeltelek a magadfajta emberek céltudatos és elhivatott életéért, vagy amit annak hittem. Te az ittmaradásról álmodoztál úgy, hogy ne kelljen döntést hoznod az életed megváltoztatására, csak hagyni, hogy rád boruljon, én meg arra gondoltam, milyen lehetne a sorsom, ha egy csillagember családjába születek. Nem ítéltettem volna a határozatlanság kínszenvedéseire, üres évekre, amelyek során egyre töprengek, mit is kezdjek magammal. Meg kell értened, Valerik! Azt remélted, hogy megszöksz a döntéskényszer alól, még a legfontosabb elől is, amit valaha eléd tár a sors. Nekem milliónyi döntést kell hoznom egész nap és mindennap, és ezek közül egyetlenegy is lehet olyan téves, hogy végérvényesen üressé válik tőle az életem!

Vajon érti-e? Lucy szerette volna tisztán látni a fiú arcát a homályban. Az sokáig nem válaszolt, azután így szólt:

– Azt hittem, elfelejtetted a nevem, vagy nem hallottad tisztán, és nem akartál kérni, hogy ismételjem el.

Én meg azt hittem...

– Ó, sosem feledem el a neved, Valerik! És sosem feledlek el!

– Én se téged. Mert mindennek ellenére van egy... furcsa érzésem. Úgy érzem, nagy hálával tartozom neked.

Egy pillanatig moccanatlanul állt, akár egy szikla, azután egyetlen lépéssel megszüntette a kettejük közti távolságot, s ajkával végigsimította a lány arcát. Annak szeme görcsösen lecsukódott: fölemelte karját, hogy átölelje a fiút, de csak a levegőt ölelte. Amikor kinyitotta a szemét, a fiú már a hátát fordította felé, s lépkedett az egyenetlen talajon az űrkikötő fényei felé.

Másnap éjjel, amikor Lucy föltekintett az égre, eggyel kevesebb csillagot látott, és nem tudta, melyik az a csillag, amely kihunyt, és magával vitte annyi álom romjait.

 

 

Fencsik Flóra fordítása