A GONOSZ

 

 

Először csak holmi híresztelések keringtek, amelyeket az emberek jóindulatú hitetlenkedéssel fogadtak. Mégis valahogyan kitaláltak valami ürügyet, legalábbis a túlnyomó többség, hogy hamarabb ellóghassanak a munkahelyükről az otthon biztonságába.

Azután kezdődött a suttogás. A polgárok gondosan mindkét irányban körülnéztek, mielőtt átmentek az utca túloldalára, elhúzódtak a szomszédaiktól, és csak fojtott, csöndes hangon beszéltek.

Majd jött a bizonyosság, és az anyák beparancsolták utcán játszadozó gyermekeiket. A boltok redőnyeit lehúzták, az emberek leállították autóikat, és házaikba tértek, vagy úgy határoztak – már aki tehette –, hogy felkeresik távoli városokban élő, rég elfeledett rokonaikat.

Végül felhangzott a kiáltás, és a haldokló erőtlenségével lélegző városban szavakká formálódott a félelem:

– Közeledik a Gonosz!

Az iskolákban a tanítók elmagyarázták nebulóiknak, miről van szó, és korábban hazaengedték őket, de a gyerekek nem rohangáltak és üvöltöztek, mint máskor, amikor váratlanul kiszabadultak. A mellékutcákon igyekeztek hazafelé csöndesen.

Az üzletházakban félbemaradtak a tárgyalások, a kereskedők őrizetlenül hagyták áruikat, csak saját biztonságukra gondolva megfeledkeztek azok sorsáról.

A gyerekszobákban az anyák tágra nyílt szemű hallgatásba pisszegték kicsinyeiket a rémületes név puszta említésével.

A pékségekben takarékra állították a kemencéket, az üzemekben az izzó vastömbök kihűltek a hengerszéken, a gépek nyögve leálltak, az erőműben a szelepek rácsukódtak a csőkötegekre, amint a rájuk zúduló energia fokozatosan nullára csökkent.

A polgármester fogadótermében lárvaarcú emberek állították be a külső tévékamerákat, maga Andray polgármester pedig idegesen köszörülte a torkát, várva a vörös fény felvillanását, amely azt jelzi, hogy adásban van.

„Közeledik a Gonosz!”

Rejtekhelyeken férfiak gyülekeztek titkos beszélgetésre. Szókincsükből elővették a válogatottabbnál válogatottabb szitkokat. Izgatottan pillantottak körül, mielőtt kimondták volna a kemény szavakat, és a padlóra köpve adtak nyomatékot. Némelyek ökölbe szorították a kezüket, mások olyan pózt vettek fel, mintha pisztolyt markolnának. Barátaik sűrű bólogatással helyeseltek nekik. De mindez csak a pillanat hangulata volt.

Rövidesen némelyiküknek, egyiknek a másik után eszébe jutott valami fontos tennivaló, és az szépen lelécelt. Az ott maradók, akik nem akartak árulónak mutatkozni társaik szemében, az eltávozottakat is szidalmazták, ezzel is leplezve a megkönnyebbülést, hogy rövidesen ők is eltűnhetnek, arra hivatkozva, hogy társaik cserbenhagyták őket. Hamarosan senki sem maradt.

 

„KÖZELEDIK A GONOSZ!”

 

A polgárok az emlékezetükben kutattak, attól rettegve, nehogy valami, mások ellen elkövetett vétkükért felelősségre vonják és a félelmetes látogató színe elé citálják őket. A telefonközpontok lázasan dolgoztak egy jó óra hosszat, mivel a szorongó telefonálók remegve ismerték el már-már elfeledettnek vélt tartozásaikat, látták be szóban vagy tettben kifejezett rosszindulatukat és kértek érte bocsánatot. Tétovák voltak ezek a beszélgetések, inkább utalásokban, mintsem konkrét szavakban merültek ki, hiszen nem lett volna kellemes, ha valakiről kiderül, hogy képes besúgónak tekinteni barátait. Talán ez volt az utolsó jelzés. A város elcsendesedett.

Úgy tűnt, hogy teljesen magába roskadt, és magát összehúzva feküdt, akár egy futtában minden erejét elveszített, védtelen állat, amely feladta a túlélés minden reményét, és kiszolgáltatja magát üldözőjének a gyors és fájdalommentes vég reményében.

Niles Boden egyike volt azoknak, akik gyorsan és csöndben hazasiettek, amikor bezárták az iskolákat. A lehető legkisebb zajt csapva osont haza, remélve, hogy talán nem veszik észre. Apja azonban már hazaért az atomerőműből, és biccentett neki, amint átment az előszobán, ahol Niles éppen a fogasra akasztotta nagykabátját, mielőtt belépne a nappaliba.

Niles hallgatta a hall ajtaján kiszűrődő ismerős zajokat. Egy sima, behízelgő hangot, amelyre rátelepedett a burkolt rettegés. A helyi tévéállomás egyik ismerős bemondója makogott valamit arról, hogy a kitűzött műsortól eltérően a polgármester rendkívüli közleménye következik.

„Akár azt is bizonygathatná, hogy az egész nem valami útszéli pletyka” – gondolta magában Niles ingerülten. Hanyagul elhajította az iskolatáskáját, és apja után futott, éppen jókor, hogy meghallja a bemondó hangját:

– Greenstown népe! Nicholas Andray polgármester következik!

A homályos hallban helyet szorított magának a hatéves Robint dédelgető anyja és tizenegyedik évében járó May húga között. May éppen elég idős volt ahhoz, hogy már emlékezzen a Gonosz utolsó greenstowni látogatására, és tele legyen megnevezhetetlen rettegéssel. Az ajkát gyűrögette az ujjaival, mintha a könnyeit akarná visszatartani. Niles könnyed megelégedettséggel szemlélte tizenhat esztendejének fölényes magasából. Ő már két korábbi látogatásra is emlékezhetett, hiszen azok rendszertelenül követték egymást.

Futó pillantást vetett apjára, aki pipáját rágva ült egy karosszékben, és a képernyőt bámulta. Arcán mérhetetlen és szörnyű harag tükröződött, jó volt látni. „De ha mindenki ilyen dühös – gondolta magában Niles –, akkor miért nem tesz valaki ellene valamit?”

Ekkor a polgármester jelent meg a képernyőn. Látszott rajta, hogy nehezen talál szavakat. Addig jutott, hogy:

– Greenstown polgárai... – de itt meg kellett állnia. Elgondolkodott. Végül csak megtalálta a hangját:

– Híre kelt, hogy a napokban meglátogat bennünket az, akit... közönségesen csak a Gonoszként emlegetnek. Ennek a természetes ijedelemnek az elcsitítása végett teszem most e különnyilatkozatot. Aaa... Gonosz valóban eljön hozzánk.

Niles hallotta, amint az anyja sípolva szívja be a levegőt. A hangra felriadt Robin, és szipogni kezdett.

„Tehát így állunk” – gondolta Niles, s azon kapta magát, hogy reszket.

A polgármester kerek tíz percet beszélt, de a hangjában nem volt semmi megnyugtató. Szokásos nyavalygását adta elő, hogy tartsák be a törvényt és a rendet, a polgárok tartózkodjanak otthon, de ha mégis kimennének megnézni a Gonosz elvonulását, akkor tartózkodjanak...

És így tovább.

Amikor Niles már eleget hallott, halkan az ajtó felé sompolygott, hátha nem veszi észre senki, de May a szeme sarkából meglátta, és utánafordult.

– Niles, hová mész? – kiáltotta hisztérikusan. Apja és anyja szótlanul meredt rá.

– Izé... átszaladok Sárához – felelte. – Ööö, vagyis... azt hiszem, jól érezném magam náluk.

– Ki az a Sára? – kérdezte az apja.

– De hisz tudjátok... – Niles érezte, amint elvörösödik, és a torkában megreked a gombóc. Nem szeretett hazudni a szüleinek, és nem is nagyon sikerült neki soha. – Az a lány, akivel majd az évzárón táncolok.

– Niles Boden, nem hagyhatod el a házat! – ripakodott rá anyja. – Micsoda gondolat, most keresztülmenni a fél városon!

– Hadd menjen – szólt apja csöndesen. – Nem lesz semmi baja. Végtére is elég körültekintő, hogy vigyázzon magára. Különben sem hinném, hogy a Gonosz három előtt a városba érne. Bőven van rá ideje.

Pipát tartó kezével mint férfi a férfinak intett a fiú felé anyja háta mögött, de ettől Nils csak még komiszabbul érezte magát.

– No jó, rendben van – sóhajtotta az asszony rosszallóan. – De ígérd meg, hogy vigyázol! Menj végig futva, és ha hallod, hogy a Gonosz közeledik, tűnj el a szeme elől!

– Mindig lézeng néhány hülye az utcán, aki látni akarja, ahogy elvonul – dörmögte az apja. – Semmi bántódásuk nem esik, ha normálisan viselkednek.

Niles kapott a kínálkozó alkalmon, s máris döngve csapódott utána az ajtó.

Még a kabátjáért sem állt meg, kirohant a házból, és futott végig lefelé a kerti úton, úgy, ahogy volt, dübörgő szívvel. „A fenébe – gondolta magában, amint átcsattogott a néptelen úton, és a találkahely felé vette az irányt –, még majd emiatt elkésem! Nem kellett volna hazamennem!”

Akkor viszont az öregek még jobban izgulnának, talán még a rendőrséget is a nyomába szalajtanák. Ha pedig azok megtalálnák, egyből füstbe menne minden...

Megállt töprengeni vagy negyedórányit, azután végignyargalt egy szűk mellékutcán, és lihegve lestoppolt egy raktárház kapuja előtt. Háromszor megdöngette és várt.

Pár másodperc múlva a kapu résnyire nyílt.

– Én vagyok, Don – suttogta Niles, mire a rés szélesebbre tárult, s a fiú besurrant a sötétbe.

– Már azt hittük, hogy sohasem akarsz ideérni – szólt egy lágy hang, és egy kéz nehezedett a vállára.

– Visszatartottak otthon. A többiek itt vannak a csapatból?

– Rogert kivéve mindenki. Tegnap felhívott, hogy törött lábbal ágynak esett. Rá nem várhatunk.

Beszéd közben Don előrelopakodott a sötétben, megkerülték a raktárát megtöltő sószsákhegyek egyikét, és megpillantott egy fényfoltot. Négy, Niles korabeli fiú kuporgott egy gyertya körül, és fojtott hangon pusmogott valamiről.

– Csak megjött, cimborák – súgta Don. – Ugye mondtam, hogy Niles nem gyáva nyúl.

Niles röviden elmondta, mi történt. Aztán megnyalta a szája szélét, és kibökte a legégetőbb kérdést:

– Eldöntöttetek már, ki legyen az?

Brian, aki egy igen halkra csavart rádióra tapasztotta a fülét, erre megrázta a fejét.

– Megvártunk vele – felelte. – Még most sem tudjuk, melyik útvonalon jön majd.

– Nálad van a kártya, Alfie? – kérdezte Don. A fiú biccentett, és a zsebébe mélyesztette a kezét. Előkotort egy pakli szamárfüles kártyát, és a körmével percegtetni kezdte.

– Hagyd abba! – vakkantotta Brian váratlanul, és óvatosan feljebb csavarta a rádiót. Most már hallották a repedtfazék-hangot:

– ...feltűnt Greenstown felé a Westerby úton. Maradjanak ezen a hullámhosszon. Beszámoló következik...

Brian ismét levette a hangot.

– A Westerby út – mormogta elgondolkodva. – Ezek szerint végigjön a Grand és a High utcán, majd északnak fordul a Főúton, mielőtt a tömegekbe ütközne. Mármint ha a városházához tart.

– Régebben is mindig így csinálta – szólt Maurice a homályból. Andray polgármester fia volt, tudta hát, mit beszél.

– Ez azt jelenti, hogy a „hármas helyszín”, ugye? – jegyezte meg Alfie, mire a többiek bólintottak. Annyiszor tervezgették már a dolgot, hogy akármelyikük fejből vágni tudta már mind az öt változatot.

– Gyerünk, essünk túl rajta! – mondta a csapat utolsó tagja, Harry; aki Niles érkezése óta egy szót sem szólt. Hangjában hisztérikus árnyalat rezgett, és Niles remélte, hogy a sorshúzás nem Harryre esik, legalább annyira, mint ahogy ő magára sem.

Alfie még egyszer, utoljára átpörgette a paklit.

– Akié a legnagyobb, az végzi el a dolgot – mondta tömören –, aki a legkisebbet húzza, az meg takarít. Oké?

A beleegyező bólintásokra válaszul teríteni kezdte a kártyát. Brian egy nyolcast húzott. Felmutatta a többieknek. Maurice egy négyest kapott, s amikor Don elfehéredő arccal felmutatott egy hármast, hangos megkönnyebbüléssel sóhajtott. Harrynek egy másik nyolcas jutott. Ábrával felfelé tolta a gyertya fénykörébe. Most következett Niles, az ő kezébe egy király akadt.

Hirtelen elgyengült és megrettent, de volt még egy halvány esély. Reménykedve nézett Alfie felé.

– Alighanem ti lesztek, Niles és Don – szólt az utóbbi kedvesen. – No hát, akkor mi lesz az enyémmel, fiúk?

Niles reszkető kezébe fogta a szutykos kártyacsomagot, majd vaktában Alfie felé nyújtott egy lapot. Tízes volt.

– Oké – törte meg végül a csendet. – Gyerünk, Don!

– Itt a kis csecsebecsétek – szólt Alfie, és feneketlen zsebéből előkotort valamit, ami közönséges gumilabdához hasonlított. De nagyon nehéz volt, és ha megszorította az ember, érezni lehetett, milyen kemény.

– Elég baj lett volna, ha vaktöltényt húzunk ki a dobozból – próbálta némi akasztófahumorral elütni a feszültséget. –

Mégiscsak jobb, hogy ti ketten jöttetek ki. De most már induljunk.

Felkeltek, Brian is, miután kikapcsolta a rádiót. Sorban kezet ráztak Nilesszal és Donnal, sok sikert kívántak nekik, de nyilvánvalóan örültek, hogy ők maguk nincsenek benne a buliban. Egyenként előóvakodtak a raktárházból. Az utolsónak maradó Alfie elcsippentette a gyertyacsonk kanócát, és a gyertyát a kártyával együtt a zsebébe süllyesztette.

Amikor Niles kiért a világosságra, Maurice futva távolodott az utcán, Brian és Harry már nyomtalanul eltűnt, de Don ott volt lovagló állásban a várakozó motorbicikli nyerge felett. Niles begyömöszölte a labdát a zsebébe, és már sajnálta, hogy nem vett nagykabátot, úgy jobban el tudta volna rejteni. Azután maga is nyeregbe szállt. Don berúgta az indítókart, mire a motor fojtott duruzsolással elindult.

Az utca végén elrobogtak a feléjük integető Alfie mellett. Niles, miközben görcsösen szorította térdével az egyre sebesebben száguldó gépet, nem valami jól sikerült, bágyadt mosollyal válaszolt az integetésre.

Útközben nem szóltak egymáshoz. Don arra ügyelt, hogy sikerrel cikázzon végig az elhagyott mellékutakon, amelyeken majd eljutnak céljukig, az egyik, High Streetre nyíló üzletig, amelynek ablakai alatt bizonyára elhalad majd a Gonosz. Nem neki valók a mellékutak.

Niles egyre csak Alfie-nek a vaktöltényre tett megjegyzését próbálta megemészteni. Zsebében a gumilabda rücskös felületét piszkálta, és az a idő járt az eszében, amikor a tűzkeresztségen átestek.

A legvalódibb vakszerencse volt, hogy a külvárosi hulladéktelepen rábukkantak arra a rozsdás dobozra. Talán ügyet sem vetnek rá, ha nem olyan súlyos, így azonban óvatosan felnyitották, és tátott szájjal látták, hogy ötször fél tucat kézigránát lapul benne eredeti csomagolásban. Ez a felfedezés adott lökést a tervezgetésnek.

Végül is valakinek tennie kellett valamit a Gonosz ellen! Mindenki gyűlölte, ha csak szóba került, az emberek máris nagyokat köpködtek a csatornába. Rosszalkodó kölykeiket az anyák az. ő nevével ijesztgették. A polgármester, akit hivatala udvariasságra kötelezett, a nép száján élő nevet afféle mesterkélt kelletlenséggel volt kénytelen kiejteni, viszont Maurice, a fia ezerszer is elmondta, hogy Andray polgármester valójában mindenkinél jobban gyűlöli őt. De valahogy úgy alakult, hogy jobban féltek tőle, mint amennyire gyűlölték – Így azután senki nem tett ellene semmit.

Először nem is tudták igazán, mit találtak. Hanem a doboztető belsejére írt használati utasítás egészen világos volt, sőt rögtön fel is villantotta előttük a nagy lehetőséget. Az apró bombákat hazacsempészték, megtisztították és kifényesítették. Figyelmesen megvizsgálták a gyújtószerkezetet is, persze amennyire lehetett, hiszen szétszedni azért mégsem merték. Nilesnak egypár kemény napjába került, mire apjából rafinált keresztkérdésekkel sikerült kiügyeskednie a választ, hogyan lehet életre kelteni a féltve őrzött töltényeket. Az öreg ugyanis az atomerőműnél dolgozott, és értett az ilyesmihez.

Végül azután magukkal vittek egyet, amikor pecázni mentek a hegyekbe, és a Régi Város romjai között, Greens-towntól látó és hallótávolságon kívül kipróbálták. Rendesen, mondhatni csodásan működött. Olyannyira, hogy a horgászkirándulást végig azzal töltötték, hogy földet hordtak a tíz láb mély kráterbe, attól tartván, hogy valaki még észreveszi a frissen keletkezett gödröt.

A próbarobbantásra gondolva Niles menten jobban érezte magát. A zsebében lapuló sem lehet hibás!

Az is szívmelengető érzés volt, hogy jól elrejtve Brian, Alfie és Don is magánál tartott – minden eshetőségre – egy övéhez hasonló bombácskát. Ha a mai merénylet nem sikerül, még mindig várhatóak további látogatások.

A következő mellékutcában, közvetlenül a High Street mellett Don az árnyékba kormányozta és leállította a motorkerékpárt. Niles boldog volt, hogy meglazíthatja görcsös szorítását, és leszállhat végre.

– Sok szerencsét, fiú! – szólt Don lágyan. – És visszafelé ne lazsálj ám! Oké?

Niles bólintott. Valamennyien megállapodtak abban, hogy ha a kisorsolt gránáthajítót elkapják, a „takarító” a saját bőrét menti, nem vár addig, míg neki is minden reménye odavész.

A szája kiszáradt. Nem tudott megszólalni. Még tétovázott egy pillanatig. Azután, vissza sem tekintve, futásnak eredt, és célba vette az épület falán rozsdásodó tűzlépcső mintegy hétlábnyi magasságban kezdődő alsó fordulóját. Felhúzta magát, majd futva megindult a lépcsőfokokon felfelé. Csattogó lábai nyomán fémes dübörgés kísérte. Magában áldotta a rettegést, amely az emberek jó részét otthon marasztalta a Gonosz látogatásakor.

Ennek a háznak a tetejéről csak egy ugrás a másiké, ahova el akar jutni. Lepillantott az utcára, mielőtt felegyenesedett volna. Csak néhány háborodott lélek lézengett odalenn, a Gonoszra várva. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy felnézzen.

Felpattant, végigrohant a tetőn, s váratlanul nyitva találta a tetőablakot, amelyen túl akart jutni. Odabent az áruház üres volt. Bezárták, akár a többit a Gonosz látogatásának idejére. Kinyújtott karral, teljesen befüggeszkedett, ugrott, és puhán landolt a süppedős szőnyegen. Itt voltak az irodák, az eladótér pedig az alsó két szinten. A helyiség közepére vonszolt egy asztalt, pontosan a tetőablak alá, hogy vissza is juthasson, amerről érkezett. Körülnézett, hogy jól megjegyezzen mindent.

Csak egyszer járt itt azelőtt, amikor kikémlelték a terepet, amelyet Harmadik Helyszínnek neveztek el. A felderítést lopva, éjszaka kellett végezniök. Mégis emlékezett rá, merre vannak a lépcsők, és sebesen megindult lefelé.

Meghúzódott a ruházati osztályon, egy utcára néző ablak mellett, amely engedett az enyhe taszításnak. Innen kitűnően láthatta a közeledőket. Minden jel szerint senki sem fogja észrevenni. Még ha az utcán ténfergő valamelyik kíváncsiskodó felnézne is, sem láthatná meg. Gondoskodik erről a város felett uralkodó letargikus reménytelenség is.

Látta, hogy az utolsó pillanatban érkezett.

A távolban, a Westerby úton már látható volt az úttesten senki másnak helyet nem hagyó, ék alakban közeledő előfutárok bikaerős motorjainak füstje és pora. Érezte, amint szétárad benne a keserű, vak gyűlölet.

Országúti, mennydörgő száguldásukat tizenöt-húsz mérföldes óránkénti sebességre kell csökkenteniök, amikor a városon haladnak keresztül. Niles megpróbálta felidézni, hogyan gyakorlatoztak órákon át, köveket hajigáltak saját motorbiciklijük első kereke elé, amint felváltva, egyre nagyobb sebességgel húztak el az épület előtt. Utoljára már mindnyájan tízből tízszer eltalálták a megcélzott kereket.

Ekkor az utca túloldalán egy hirtelenszőke lány váratlanul mélységes gyűlölettel felüvöltött a közeledők felé. A mellette álló fiú rémülten tapasztotta szájára a tenyerét. A bámészkodók kis csoportjából többen a válluk felett idegesen hátratekintve keresték a lárma forrását, de mintha féltek volna attól, hogy teljesen befejezzék a megkezdett mozdulatot. A kis szőke zokogva szorította arcát partnere vállához.

Ez volt az, aminek véget kell vetni. A nevenincs rémületnek, a mélyen gyökerező, mindenen eluralkodó rettegésnek és undornak. Niles szája mosolyba rándult. Elővette és az ablakpárkányra tette a gránátot, letépte róla a védő gumicsíkot, hogy a kellő pillanatban majd kiránthassa a biztosítószöget.

A közelgő menet zaja dübörgéssé erősödött. Az első előmotoros bevágódott a High Streetre, nyomában kettő egymás mellett, majd három, négy és végül öt, a jól ismert ék alakban. A látvány váratlanul emlékezetébe idézte, hogyan játszották a Gonoszt és a polgárokat az utcán a többi gyerekkel úgy nyolc-tíz éves korukban.

A motorosok mind durva, taszító férfiaknak tűntek. Arcukat vastag, sötét plexiüveg maszk takarta. Fejet védő fekete fémsisakot viseltek, testükön fekete műanyag golyóálló páncél feszült. Hátukon átvetve könnyű géppisztoly, csípőjükön sima, fényesre pucolt bőrtokban revolver fityegett nedvesen fémes csillogással. Még a járműveik is a vak erőszak szellemét sugallták. Szinte guggolva ültek az alacsony nyeregben, a négyhengeres motorok a távoli mennydörgés dübörgését idézték, a gépek kormánya előtt vastag, törhetetlen üvegpajzs magasodott.

Egy pillantást sem vetettek sem jobbra, sem balra, amint végigszáguldottak az utcán. A bámészkodók arca szinte kővé meredt, ám csaknem tapintható volt az őket összetartó gyűlölet burka. A lány, aki az előbb felkiáltott, most felemelte könnyáztatta arcát, és fátyolos tekintettel meredt a látogatókra.

Elvonultak az előmotorosok, és ekkor megpillantotta az autót. Az is fekete volt, no és páncélozott. A teteje ugyan átlátszó, de meglehetősen biztonságos: éppen elég ember próbálta már lelőni a Gonoszt ereje teljében.

Egy gránát és egy golyó azonban nem ugyanaz!

A gépkocsi megjelenése óta Nilesnak volt ideje, hogy megfigyelje a vezető mellett ülő plexi álarcos, gépfegyverét lövésre készen tartó alakot és az oldalküszöbön kívül álló, revolvert markoló, vészjósló tekintetű fekete alakokat. Magát a Gonoszt nem láthatta tisztán, de tudta, hogy ott terpeszkedik a hátsó ülésen.

.Most!” – villant át benne a gondolat, és nyomban követte a tett. A biztosítószeg kirántva, és a gránát máris repült az utolsó motorosok és a kocsi orra közé az úttestre. Egy hajmeresztő pillanatig attól tartott, hogy a bomba továbbgurul, de az nagyon szépen landolt, és védőburka még csak nem is csattant nagyot a kemény kövezeten. Az autó eleje éppen felé siklott, amikor Niles futásnak eredt.

Persze maradni akart, hogy lássa az eredményt, de ahhoz már nem volt mersze. Ha a robbanást követően pár másodpercen belül nem ér oda, akkor Don, megállapodásuk szerint, elhúzza a csíkot, hogy mentse a saját irháját.

Fel a lépcsőn, az asztalra, a tetőablakon át ki a tetőre! Félre sem pillantott, amint átszökkent a szomszédos háztetőre, és inalt a tűzlépcső felé. Az acél lépcsőfokok megint dübörögtek a talpa alatt, ahogy elszántan rohant lefelé.

A harmadik, utolsó előtti fordulónál tartott már, amikor elérte a keserű felismerés: nem hallotta a gránát robbanását.

Don elfehéredett arccal nézett fel rá a várakozó motorbicikli nyergéből, és valami kérdést motyogott rémülten, de Niles képtelen volt válaszolni rá. Letámolygott az utolsó pár lépcsőfokon, és ügyetlenül lezökkent a földre.

Ekkor dübörgő zajt hallott, és felpillantva két dolgot látott egyszerre: először Don motorját, amint nekiszökken, végig-száguld az úton, és eltűnik a mellékutcák útvesztőjében, azután egy átlátszatlan álarcot viselő fekete ruhás embert, amint föléje tornyosul, és géppisztolyt szegez rá.

Az alak nem szólt semmit. Pár pillanat múlva Niles lassan felemelte a kezét.

 

Majdnem százlépésnyi volt az út, míg kísérőjével kiértek a High Streetre. Ezalatt Niles eltompult agya ismét életre kelt. Körülpillantott, hogy lássa, mi történt. A bámészkodók felszívódtak, akár a nyári zápor, a nagy kocsi, a Gonosz autója meg ott parkolt alig néhány yardnyira az úton. Körös-körül mindenfelé fekete ruhás alakok. Egyikük – nagyon óvatosan – kezében tartotta Niles gránátját. A fiú arra gondolt tompán, vajon miért nem robbant fel.

Kísérője hátulról a fegyvere csövével taszigálta a kocsi felé. Nem állt ellen neki. Csak pár lábnyiról látta meg, hogy az üvegpáncél mögül az ország legjobban ismert és gyűlölt embere mered rá. Először egyenesen a férfi szemébe nézett, akinek gúnyneve olyan ismerős volt neki, akár a legközelebbi hozzátartozóké, azután látta fekete szemöldökét, lapos orrát és vastag nyakát is.

Kísérője megengedte, hogy megálljon, de amikor Niles rátekintett, megértette, hogy nincs értelme futásnak eredni. A vakon fénylő álarcok minden irányból felé fordultak, fegyverek meredtek rá, készen arra, hogy a legkisebb mozdulatra gondolkodás nélkül lepuffantsák. Kíváncsi volt rá, mit kezdenek vele. Lehet, hogy megkínozzák, de az biztos, hogy kivégzik.

A fekete szemöldökű arc fürkészőn méregette a páncélüvegen át.

– Szóval ez az! – dörrent a mély hang az autó oldalán díszelgő hangszórókból. – De hiszen ez csak egy kölyök!

– De micsoda haláli egy kölyök – szólalt meg Niles kísérője. – Mit csináljak vele?

– Lökd be ide!

Az autó ajtaja kinyílt, és Niles legnagyobb megdöbbenésére közvetlenül a vezető melletti ülésen találta magát. A sofőr érdektelen pillantást vetett rá. Ekkor jött rá, hogy foglyul ejtője ült korábban a helyén a kocsiban.

Mereven ült, érezte, hogy a Gonosz sötét tekintete a tarkójába mélyed. Közben kísérője is beszuszakolta magát mellé az első ülésre. A hangszóró bömbölő hangon utasította a kíséretet, hogy sorakozzon fel és folytassák az utat tovább. Az élmotorosok egymás után elfoglalták kijelölt helyüket és a menet dübörögve megindult megint. Az autó motorja is felmordult. A sofőr követte a motoros éket.

A Gonosz elleni merénylet híre nyilvánvalóan megelőzte őket. Útvonaluk következő szakaszán, a Main Streeten volt általában legsűrűbb a tömeg a Gonosz látogatásaikor. Most üres volt, eltekintve attól a néhány holdkórostól, aki öklét rázva különböző szidalmakat ordibált az elhaladó autó felé. Az utóvéd egyik tagja odagördült az egyik leghangosabb és legmerészebb ordibálóhoz, látta Niles a visszapillantó tükörben, de azt már nem vehette ki, mi történt az illetővel. Megrázkódott, de a szorosan mellette ülő testőr felé intett a fegyvere csövével: jobb lesz, ha nyugton marad.

A menet végigviharzott a Main Streeten, és lendületből megállt a városháza előtt. A lépcsőkön már ott várakozott tanácsnokaival a polgármester. A Gonosz közeledtére igyekeztek letörölni az arcvonásaikra merevedett megvetést és utálatot. Erőltetett testtartásuk mégis valahogyan roggyantnak tűnt, legalábbis a kocsiban szorongó fogoly szemében.

Amikor az autó megállt, a polgármester lejött a lépcsőn, hogy megtartsa üdvözlőbeszédét, de a Gonosz kipattant üléséről, és rövidre zárta a szónoklatot.

– Andray, ez a fiú megpróbált megölni, amikor a High Streeten haladtunk. Magyarázatot követelek!

Niles látta, hogyan küzd a polgármester arcán az öröm kifejezése a jogos rémületével. Esedező szavakat kezdett motyogni, de a Gonosz ügyet sem vetve rá, felsietett a lépcsőn, be az épületbe, nyomában az igyekezettől lihegő tanácsnokokkal.

– Kifelé! – mordult hidegen Niles kísérője. A fiú engedelmeskedett. Az egyik motoros lepattant a nyeregből, és lövésre kész fegyverrel Niles másik oldalára lépett. Így, fogvatartói közé ékelődve lépett be a városházára.

Még sohasem járt itt, de Maurice Andray sok részletet elmondott az épület tervrajzáról, amikor a csoport azon tanakodott, hol lenne a legalkalmasabb megkísérelni a merényletet. Bár a városházát mint túl kockázatos helyszínt végül is elvetették, Niles jól emlékezett rá, mit mondott a barátja. Amikor elvezették a tanácstermek előtt, és a Gonosz uszályában felfelé terelték a lépcsőn, már sejtette, hogy a polgármester fogadóterme felé haladnak.

– Befelé! – böffent rá kísérője, amint az ajtó elé értek. Úgy tűnt, a szókincse kimerül az effajta egyszavas parancsokban.

Bent a tanácsteremben a rémült tanácsnokok alázatosan igyekeztek megnyugtatni a Gonoszt, aki a szemközti falnak támaszkodott, arcán vészjósló kifejezéssel. Amint Nilest bevezették, rábődült a gyülekezetre, hogy hordják el magukat, mire Andray polgármester, a Gonosz, Niles és két kísérője kivételével mindenki rémülten iszkolt ki a helyiségből. A Gonosz mogorván nézett a távozók után.

Niles eltompultan állt, mialatt az ajtó becsukódott.

Ekkor a polgármesterről lepelként hullott le a gondterheltség. Öt gyors lépéssel átment a termen, hogy kezet rázzon a Gonosszal.

– Nahát, Jack! Te vén ez meg az! – kiáltotta. – Örülök, hogy újra látlak!

S ekkor – hihetetlen – a Gonosz elmosolyodott, és viszonozta a kézfogást.

– Én is örülök, Nick – mondta. – Látom, még mindig olyan forrófejűeknek neveled őket, mint régen.

Andray ekkor megfordult, és első ízben alaposabban szemügyre vette Nilest.

– Miért, hát persze! – felelte. – Te Maurice egyik haverja vagy, nem? No várj csak... Borden?... Nem... Niles Boden, vagy nem igaz?

Niles bólintott, és megnyalta kicserepesedett szája szélét.

– Abbahagyhatod a színjátékot, Raistrick – szólt a Gonosz. – Keríts ennek a gyereknek egy széket!

Niles szédülő fejjel tekintett őreire. Álarcukat már felhajtották vigyorgó képük elől. Az egyikük – Raistrick – szeplős volt és homokszőke, a másik napbarnított. Sisakja alól barna hajtincs göndörödött a homlokára. Niles érezte, amint egy karosszékbe nyomják.

– Tulajdonképpen mi is történt? – fűzte tovább a szót Andray polgármester. – Csak nem volt olyan ostoba, hogy puskát használjon?

Miközben cigarettára gyújtott, a Gonosz Niles felé bökött a hüvelykujjával.

– Gránátot dobott a kocsim alá a High Street egyik áruházának ablakából. Csak a jóisten tudja, honnan szerezhette. Egyáltalán nem volt döglött. Ha Macartney nem csap idejében a hatástalanítójára, még mielőtt elpukkanhatott volna, most új ember után nézhetnétek erre a sötét munkára.

Niles mélységesen megdöbbent a felismeréstől, hogy a polgármester árulónak bizonyult. Alig figyelt a beszélgetésre. Hitelüket veszítve keringtek agyában Maurice-nak az apjáról elmondott bizonygató szavai. Hogy bárki másnál jobban gyűlöli a Gonoszt. És lám, az egyik kutya, a másik eb!

Andray polgármester kuncogott.

– Ó, a múlt... Emlékszel még a mi időnkre? Ott lenn Chatleyben, amikor megpróbáltam lepuffantani Armitage-et. Ő ült akkor a Gonosz trónján a nyugati részeken. Te meg az ő egyik motoros őre voltál.

– Így volt. Huszonnégy éve... vagy tán huszonöt is van már?

– Így valahogy. De persze a jónép akkor sem értette meg, hogy nincs értelme lövöldözni a Gonoszra. Most már előbbre tartanak. – Elgondolkodva fordult Niles felé. – Egy atomkézigránát? Ez igen! Egyáltalán nem gondoltam, hogy maradt még valahol belőle.

A Gonosz terjedelmes, áttetsző füstfelhőt fújt ki.

– Iszonyúan sok fegyver van szétszórva a világon – mondta szomorúan. és mi az a kétszáz év mindnek a megsemmisítésére?!

– Hát ez a helyzet – sóhajtott Andray. – Most pedig, fiú – fordult Niles felé –, gondolom, te is tudni akarod, mi ez az egész.

Niles lassan reménykedni kezdett benne, hogy talán nem is fogják megkínozni. Talán még az is előfordulhat, hogy elevenen megússza. Azt persze még képtelen volt egészen elhinni, hogy a Gonosz, akinek gyűlöletére és a tőle való rettegésre tanították kicsi kora óta, nem is olyan szörnyeteg, amilyennek lefestették. Mégis könnyebb volt hinnie a polgármesternek, akit Maurice apjának ismert. Jó idejébe telt, mire válaszul kinyögte az „igent” Andray kérdésére.

A Gonosz is belevetette magát egy karosszékbe, és komoly arckifejezéssel szemlélte Nilest.

– Mit tudsz te a háborúról? – vetette oda hirtelen. Niles bizonytalan volt.

– Hááát... – kezdte tétován. – Talán csak azt... amit az iskolában tanultunk róla. Akkor volt, amikor az emberek a Gonosz ellen harcoltak. Nagyon régen volt, talán kétszáz éve is megvan. A róla szóló történetek meg... legtöbbnyire afféle mesék, mítoszok. – A legutóbbi szó, persze, némi gondot okozott neki.

Percnyi némaság után a Gonosz huncut kacsintással fordult Andray felé.

– Pokolian jó munkát végeztek ti itt Greenstownban, ha ez minden, amit tud a kölyök...

Andray halványan elmosolyodott.

– Megtesszük, amit csak tudunk. – Majd Nileshoz fordult. – No és honnan jönnek a Gonoszok? – kérdezte.

– Senki sem tudja – dünnyögte Niles zavarodottan. Aztán hadarva: – Némelyek szerint mindig is itt voltak.

– És miért gyűlölöd őket?

– Hát, mert gonoszak – felelte Niles meglepetten.

– No látod? – szólt Andray a Gonosz szemébe nézve. – Azért csak megyünk valamire, nem? Nem kötik a dolgot nemzetekhez vagy eszmékhez, sem kisebbségekhez vagy valami egyébhez. Amikor engem felszedtél, az én fejem még ilyen szeméttel volt tele. Ezt mára sikerült kiirtani. Nos, Niles, sajnálom, hogy ezt kell mondanom neked, de amit az iskolában tanultatok, nem igaz. Nem csak egy háború volt, hanem több száz. És egyetlenegyet sem a Gonoszok ellen vívtak.

Niles egyenes derékkal, tátott szájjal ült.

– Rengeteg háború volt – folytatta, nem törődve a gyerek döbbent tekintetével. – Nemcsak emberek százait vagy éppen ezreit ölték meg. Milliók vesztek el. Tudod-e, mennyi is egymillió?

– Hát persze – felelte Niles együgyűen. – De hát Greenstown és Westerby együtt sem tesz ki egymilliót!

– Ez igaz. Egy városban nem lehet több százezer embernél. Lehet, hogy a te szemedben ez természetesnek tűnik, de nem mindig volt így. Ezt a szabályt mi alakítottuk ki. Régen voltak hatalmas városok, öt, sőt tízmillió lakossal. Az atomenergiáról tudsz, természetesen. Úgy tudom, apád az erőműben dolgozik, nem? Tudod tehát, milyen veszedelmes lehet! Mintegy kétszáz évvel ezelőtt két nagy nép harcolt egymással. Nem holmi kézigránátokkal, hanem akkora bombákkal, amelyek száz négyzetméter földet taroltak le egy csapásra. Végül minden várost leromboltak. Férfiak és asszonyok millióit ölték halomra. Talán hallottál arról, hogy a Régi Város leégett. Hát nem éppen így volt. Egyetlen ilyen bomba döntötte romba. Erről mi a véleményed?

– De nem lehettek ilyen kegyetlenek az emberek! – tiltakozott Niles. – Még akkor sem, ha mindnyájan Gonoszok voltak!

– De, de igen! – vágott közbe a Gonosz. – Pontosan ilyen kegyetlenek voltak. Nem láttak semmi különbséget egy közönséges veszekedés és a háború között, amely egész városokat tett semmivé. Úgy érezték, hogy kell valami, amitől rettegnek, ami ellen összefoghatnak...

– Szóval, amikor mindennek vége volt, és már szinte semmi sem maradt – tette hozzá Andray –, a megmaradottak elhatározták, hogy ez többé nem fordulhat elő. Azóta...

És kezével a Gonosz felé intett.

A Gonosz elnyomta a cigarettáját.

– Tudsz olyasmiről, hogy a Gonosz vagy éppen hívei bántottak is valaha konkrétan valakit? – kérdezte.

– De... hogyan... – Niles szava elakadt.

– Pedig így van. Nektek csupán beszéltek a gaztettekről. Úgy neveltek fel benneteket, mi azt mondjuk: arra „kondicionáltak”, hogy a Gonosztól féljetek, és gyűlöljétek őt. Ő a jelképe mindannak a szörnyűségnek, amire az ember képes. A Gonosz maga a gazság megtestesítője, nem? A kisiskolások arról pusmognak, hogy mi gyerekeket fogyasztunk reggelire, az öregek meg, akik mögött már ott az egész élet, azért vetnek meg bennünket, mert egyszerűen megszokták. Következésképpen szégyellnék, ha olyasmit tennének másokkal szemben, amit felőlünk gondolnak. Ez teszi fontossá a mindenkori Gonoszt! Amikor őt gyűlölöd, nem valakit gyűlölsz, aki ellened tett valamit. Magát a kegyetlenséget gyűlölöd.

– Hát te, Raistrick, mit tettél, hogy az lettél, aki vagy? – kérdezte Andray.

A homokszőke férfi elvigyorodott.

– Belopakodtam otthon a városházára, és kihallgattam a polgármester és az ottani Gonosz egyik beszélgetését. Később azzal csíptek el, hogy rémhíreket terjesztek. Hát te, Hollins?

A másik testőr ábrándosan mosolygott.

– Ami engem illet, én a Gonosz kocsiját akartam kinyiffantani. Néhány haverom meg én elfűrészeltük egy híd tartóoszlopait, ahol át kellett haladnia.

– Üdvözlünk a testvériség tagjai között – szólt Raistrick szárazon.

– Mármint engem? – bámult rá Niles.

– Hát persze! – somolygott a Gonosz. Az arca ezúttal sokkal kevésbé volt baljóslatú. – Ezzel a tudással már nem kószálhatsz szabadon, ugye megérted? Meg kell őriznünk a Gonosz gonoszságának legendáját. Attól tartok, még a családod sem tudhatja meg, hogy életben vagy. Az újonc dolga mindig nehéz, de akiben megvan az elszántság, hogy a gonoszság megtestesítője ellen tegyen is valamit, annak a mi oldalunkon a helye. Így kell lennie! Te fiatalon kezdted. Raistrick viszont még fiatalabban, és látod, egészen jól bírja. Jó esélyed van rá, hogy magad is Gonosszá légy, ám ha az inkább kedvedre való, lehetsz az, ami itt Andray: valamelyik városba beültetünk mint választott polgármestert.

– De... még el sem búcsúzhatom az enyémektől? – Niles hirtelen úgy érezte, hogy a helyiség megfordul vele. A szeme égett és tudta, hogy kicsordulnak a könnyei, de nem engedte magának, hogy letörölje őket.

– Sajnálom. – A Gonosz arca sziklakeménnyé vált. – A te műved az egész, nem? Olyasmiért, olyan nagy dologért folyik ez a játszma, hogy személyes érzelmek nem befolyásolhatnak bennünket. Gondolj csak rá, hogy magad is erőszakos bűntettet akartál végrehajtani. Igaz, jó szándékkal, de mégiscsak bűncselekményt. Arra készültél, hogy megölsz vagy megsebesítesz. De nemcsak engem vagy a testőreimet, hanem ártatlan útszéli bámészkodókat is megölhettél volna. Meglehet, erre nem is gondoltál, de mégiscsak így van. Nem igaz?

Niles a padlót bámulta.

– Ez lesz a te büntetésed, és köszönd a sorsnak, hogy nem az, amit vártál. – A Gonosz felkelt a székről. – Rendben van hát. Gyerünk tovább!

Kétségbeesésének ködén át Niles látta, amint Hollins és Raistrick lecsapják az álarcukat, és újból a gonoszság személytelen eszközeivé válnak. A Gonosz is felöltötte szokásos kegyetlen arckifejezését, és a polgármester is éppolyan rémült és alázatos volt, mint az imént. Most, hogy Niles tudta már, mi az igazság, lelkébe lassan megértés és beletörődés költözött.

Kivezették az épületből, és újra beültették a nagy fekete autó első ülésére, Raistrick és a sofőr közé. A sután bámészkodó polgárok számára figyelmeztetés volt ez, s egyben annak a jelképe is, hogy a merénylők szörnyű és keserves véget érnek.

A menet ismét mozgásba lendült, végigrobogott az utcákon, kifelé, hogy az útba eső következő kisváros népének szívében is megerősítse a Gonosztól való rettegés érzését. Nilest furcsa módon meglepte, amikor rájött, hogy nem érez különösebb keserűséget. Pedig látta, amint szülővárosának szélső házai eltűnnek a hátuk mögött, és a menet nekilódul a hegyek felé. Volt abban valami beavatás, valami felszentelésszerű, amit a Gonosz a városházán mondott...

Hátrafordult, hogy egy pillantást vessen a Gonoszra, mire annak kegyetlen maszkján valami huncut cinkosság villant keresztül egy másodpercre.

Niles kifelé bámult a sötét szélvédőn. Lassanként ráébredt, hogy már újra képes mosolyogni.

 

 

Füssi-Nagy Géza fordítása