VÉDŐSZENT

 

 

A szülészeti klinika főnővére megállt a szülőszoba zajkiszűrő, baciluskiszűrő kettős üvegablaka előtt, és így szólt a Világ-egészségügyi Szervezet magas, fiatal amerikai küldöttjéhez: – Ez pedig itt a mi védőszentünk.

Barry Chance pislogva nézett az asszonyra. Az fürge, negyvenes kasmíri nő volt, érződött rajta, hogy érti a dolgát, s végképp nem az az emberfajta, aki élethivatásából viccet csinál. És hangjában bolondozásnak semmi nyoma. De itt, Indiában, e nyüzsgő szubkontinensen sosem lehet egészen bizonyos az idegen: ki mit mennyire vesz komolyan? Elvégre a klasszikus tanítás szerint a világegyetem maya, azaz illuzórikus.

Megalkudott.

– Elnézést, nem értettem, amit mondott... – hazudta.

Szeme sarkából figyelte a férfit, akire az asszony mutatott. Az idős volt és kopaszodó, ami kevés haja marad, az glóriaszerűen vette körül csupa ránc arcát. Az amerikai eddig úgy figyelte meg, hogy a legtöbb indiai hajlamos a hízásra a korral; ez a férfi cingár volt, mint Gandhi. De hat akkor is: aszketikus külső és glóriaszerű haj tán csak mégse elég ahhoz, hogy szentté tegyen valakit?

– A védőszentünk – ismételte a főnővér, finoman tudomást se vett látogatója elképedéséről. – Dr. Ananda Kotivala. Ön igen szerencsés, hogy még munkában látja. Ez az utolsó munkanapja, mielőtt nyugalomba vonul.

Chance leplezetlenül bámulta az öregembert, és közben megpróbálta értelmezni az asszony szavait. Úgy érezte, menti a modortalanságát, hogy ez a folyosó itt a szülőszoba mentén egyfajta nyilvános nézőtérnek számított. Mindenütt a várandós anyák rokonai, barátai, köztük egészen kicsi gyerekek is, akiknek lábujjhegyre kellett állniok, hogy belessenek az ablakon. Indiában nem ismerték a szemérem és egyedüllét jogát, legfeljebb csak a gazdagok. A túlnépesedett, fejletlen országban a lakosságnak csak egy parányi töredéke számíthatott gyerekkorától kezdve erre a fényűzésre.

Itt a felnövekedéshez tartozott az, hogy totyogó apróságok bámulták megbűvölten kisöccsük vagy kishúguk érkezését. Chance emlékeztette önmagát, hogy ő idegen, sőt maga is orvos, ama kevés orvosképző egyikében tanult valaha, ahol még mindig megesketik a jelölteket a hippokratészi eskü teljes szövegére. Agya hátsó fertályába erőltette személyes előítéleteit, és arra koncentrált, hogy megfejtse a főnővér különös közlését.

A színhely nem árult el semmit. Csupán egy jellegzetes indiai szülőszobát látott, harminchat anya vajúdott benne, közülük ketten kínlódtak és jajveszékeltek – legalábbis erre utalt nyitott szájuk és vonagló testük; a hangszigetelés elsőrendű volt.

Vajon hogyan vélekednek az indiaiak a valóságban ezekről a körülményekről, amelyek közepette gyermekeik a világra jönnek, tűnődött el egy pillanatra. Őt futószalagra emlékeztette, az anyák gépekké redukálódtak benne, amelyek megtermelik a maguk csecsemőmennyiségüket az előre kialakított tervek alapján. És mindezt ilyen förtelmes nyilvánossággal!

Tessék, már megint beleesett abba a csapdába, hogy kisszerűén, a maga modern amerikai módján gondolkodik! Hiszen az emberiség tömérdek nemzedéke született nyilvánosan. A becslések szerint a világ jelenlegi lakosságának száma körülbelül annyi, mint mindazon embereké, akik mostanáig, a huszonegyedik századig éltek; a Föld lakosságának nagyobbik része ma is folytatja ezt az ősi hagyományt, s a szülést társadalmi eseménnyé teszi: falvakban alkalom a nagyszámú ünneplésekre, itt, a városban pedig a kórházba tették családi kirándulásokra.

Az esemény modern kellékeit könnyű sorra venni. Az anyák magatartása például: egyetlen pillantással meg lehetett állapítani, melyikük kapott szülés előtti oktatást, mórt ezek szeme csukva volt, arcukon elszántság tükröződött. Tudták, miféle csoda történik a testükben, és segíteni akarták, nem ellenállni néki. Helyes. Chance elismerően bólintott. De mégis maradtak jajgató asszonyok, kétségkívül legalább annyira félelmükben kiabáltak, mint amennyire a tényleges. fájdalomtól.

Nehezére esett elvonnia róluk a figyelmét. Elvégre azért jött, hogy tanulmányt készítsen az itt használatos módszerekről.

A szakemberek legújabb ajánlásait láthatólag helyesen alkalmazták – ez várható is egy olyan nagyvárosban, ahol az orvosi kar nagy részének módja volt külföldön tanulni. Nemsokára el kell majd látogatnia a falvakba, s ott másmilyenek lesznek a dolgok, de arra ráér majd akkor gondolni, amikor muszáj lesz.

Az idős orvos, akit „védőszentünknek” neveztek, épp most fejezte be egy kisfiú világra segítését. Gumikesztyűs keze a magasba emelte az emberiség hadseregértek legújabb, fénylő kiskatonáját. Egy pofon – helyesbítsünk: szépen kimért paskolás nyitott tenyérrel elég volt rá, hogy kikényszerítsen egy nyikkanást és az első mély lélegzetvételt, nem túl nagyot, nehogy fölfokozza a születés traumáját. És átadta a várakozó nővérnek, hogy tegye le a szülőágy melletti kis padra, amely alacsonyabban állt a szülőágynál, hogy az utolsó pár csepp értékes anyai vér még leszállhasson a placentából, mielőtt a köldökzsinórt elvágják.

Kiváló. Minden a legjobb modern orvosi gyakorlattal összhangban. Épp csak – miért kell az orvosnak oly sokat s oly türelmesen magyaráznia a neki asszisztáló, nyugtalan lánynak?

Chance nem sokáig tanakodott, már rá is jött. Hát persze. Nincs elég képzett nővér ebben az országban, hogy minden anyára jusson. Így hát ezek a lányok, akik takarosan és ijedten állnak itt eldobható plasztik köpenykéjükben, egyenes szálú, fekete hajukon plasztikhálóval, nyilván az anyák húgai vagy legnagyobb lányai, ők iparkodnak megtenni, ami tőlük telik.

Ekkor az idős orvos még egy utolsó biztató mosollyal otthagyta a szorongó kislányt, és egy jajgató asszonyhoz lépett, hogy megfogja a kezét.

Chance elismerőn nézte, mint nyugtatja az anyát, az mint lazít ki pillanatok alatt; mint magyarázza az orvos, hogyan siettetheti legjobban a szülést – már amennyire ezt a hangszigetelő üveg és az érthetetlen nyelv kettős sorompója mögött megsejteni lehet. Mégis, itt is nagyjából ugyanaz zajlott, amit a világegészségügyi megbízott már száz más kórházban is láthatott.

A főnővérhez fordult, és rákérdezett:

– Miért nevezi „védőszentnek” a doktort?

– Dr. Kotivala nagyon.:. hogy is mondják az önök nyelvén... mondják, hogy „empatikus”?

– Az „empátia” szóból? – gondolkodott el Chance. Nem is tudom. De mindenesetre értem, mire gondol.

– Igen – mondta a főnővér. – Látta, hogyan nyugtatta meg azt a jajgató asszonyt?

Chance lassan bólintott. Igen, ha meggondoljuk, ilyen országban csakugyan különleges adottságnak tekinthető az a képesség, hogy valaki áttöri egy majdnem paraszti asszony babonás félelmét, megérteti vele azt, aminek megértésére a többi asszonynak kilenc hónapnyi terhesség és jóval szakszerűbb irányítás szolgált. Most már csak egyetlen asszony maradt, akinek szája ordításra nyílt, s az orvos nyugtatgatta.

A másik, akihez az imént beszélt, átengedte magát a görcsöknek, s nem hadakozott ellenük.

– Dr. Kotivala csodálatos ember – folytatta a főnővér. – Mindenki szereti. Ismertem olyan szülőket is, akik csillagászokkal konzultáltak, nem azért, hogy gyermekük születésére a legszerencsésebb napot válasszák ki, hanem hogy bebiztosítsák: dr. Kotivala műszakja alatt kerülnek a szülőszobára.

Műszak? No igen: három műszakban üzemeltek. Ismét a futószalag hasonlat jutott eszébe. De ez a túlságosan fejtett felfogás sehogy se illett össze a csillagászok bevonásának gondolatával. Micsoda bolondos ország! Chance leküzdött egy borzongást, és beismerte: örül majd, ha hazatérhet.

Azután elcsöndesedett egy időre, mert felfigyelt valamire, amit eddig nem vett észre: miként nyitják ki szemüket az anyák, mihelyt a szülési fájdalmak fölengednek, miként követik reménykedőn dr. Kotivala járkálását a helyiségben, mintha hívni akarnák: töltsön egy-két percet ágyuk mellett.

Ezúttal nem teljesültek be a reményeik. A szülőszoba túlsó végében volt egy farfekvéses eset, s ez óvatos manipulációt kívánt, a magzat megfordítását. Tizenötéves-forma, plasztikba burkolt, szép fiatal lány nézte figyelmesen, mit művel az orvos, közben jobb kezét odanyújtotta az izgatott, szorongó anyának, hadd merítsen biztatást belőle.

Chance úgy találta, hogy az ő mértékével mérve nincs semmi rendkívüli Kotivalában. Nyilvánvalóan rátermett ember, betegei szemmel láthatólag szeretik, de idős, és elég lassan és látnivalóan óvatosan mozog, műszakja végéhez közeledvén mindjobban elfáradt.

Másfelől kétségtelenül ámulatra méltó, hogy egy ilyen szülőüzemben emberségre lelni. Még az előbb, amikor megjött, érdeklődött a főnővérnél, mennyi időt töltenek itt átlagban a páciensek, az asszony pedig ferde mosollyal így válaszolt: – A könnyebb esetek huszonnégy órát, s ha komplikációk vannak, talán harminchatot.

Ha az ember dr. Kotivalát nézte, azt hihette, tenger sok a ideje.

Amerikai szemmel nézve, még ez se tesz szentté valakit, de indiai szemmel kétségkívül másként fest a dolog. A főnővér figyelmeztette már, hogy zsúfolt időpontban érkezett, kilenc hónappal egy nagy tavaszi vallási ünnepség után, amelyet a nép kedvező előjelnek tart a család megnövelésére. Ám a figyelmeztetés se készítette elő a realitásra: a kórház zsúfolásig tele volt.

De még rosszabb is lehetett volna. Kissé megborzongott. A probléma egyik vége megoldódik, de még mindig mintegy 180000 új szájat kell etetni mindennap. A demográfiai robbanás csúcsán majdnem negyedmillió volt ez a szám; azután már érvényesült a modern nevelés hatása, az emberek még Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában is kezdték már fölismerni annak szükségességét, hogy csak annyi gyermeket tervezzenek be, amennyit táplálni, öltöztetni és iskoláskorukon át eltartani tudnak; a válság enyhült.

Mindazonáltal sok évbe kerül még, amíg annak a szülési hullámnak a gyermekeiből tanárok, munkások, orvosok lesznek, és megbirkóznak az őrületes nyomással. Ez a gondolatmenet elvezette egy mostanság nagy figyelmet keltő tárgyhoz, s akaratlanul is fennhangon mondta ki:

– Ilyen embereket kellene kiválasztani éppenséggel ebből a szakmából!

– Hogyan? – kérdezte vissza a főnővér határozottan brit jellegű udvariassággal. A hajdani gyarmati rendszer eltörölhetetlen nyomokat hagyott ennek az országnak az értelmiségében.

– Semmi, semmi – motyogta Chance.

– De nem azt mondta, hogy valakinek ki keltene választania dr. Kotivalát valamire?

Chance haragudott magára, amiért nem tudja tartani a száját, mihelyt valami eszébe juttatja a világra nemrég rászakadt dilemmát.

– Ugye, azt mondta, dr. Kotivalának ez itt az utolsó napja?

– Igen, igen. Holnap nyugalomba vonul.

– Van-e már valaki, aki a helyére áll?

A főnővér hevesen rázta a fejét: – Ó, nincs! Persze a szó fizikai értelmében van, mert másik orvos veszi át a műszakjait, de az ilyen emberek, mint dr. Kotivala, ritkák minden nemzedékben, s a modern időkben különösen. Szörnyen sajnáljuk, hogy elveszítjük.

– Már túl van a... a nyugdíjkorhatáron?

A főnővér gyöngén elmosolyodott: – Indiában nem engedhetjük meg azokat a fényűzéseket, amelyek maguknál, amerikaiaknál szokásosak, mint példái azt, hogy használható anyagokat, legyen az ember, vagy más, a szemétdombra vetnek, mielőtt tönkremennek.

Chance szeme az idős orvoson volt, aki már sikeresen megfordította a farfekvéses gyereket, s továbbindult a következő ágyon fekvő asszonyhoz:

– Más szóval saját kérésére vonul vissza.

– Igen.

– Miért? Elveszítette érdeklődését a munkája iránt?

A főnővér visszahőkölt: – Természetesen nem! Bár abban nem vagyok bizonyos, hogy meg tudom önnek magyarázni a doktor okait... – Ajkába harapott. – Nos, már meglehetősen öreg, és fél, hogy egy napon meghal egy kisgyerek, mert az ő figyelme elkalandozott. Ha ez megtörténne, az sok lépéssel hátravetné őt a megvilágosodás felé vezető úton.

Chance maga is szeretett volna kissé megvilágosodni. Abban a hiszemben, hogy teljesen megértette az asszony szavait, félhangosan így szólt:

– Ez esetben még inkább megérdemelné...

És elhallgatott, mert szigorúan véve, nem szabadna erre gondolnia, még, kevésbe beszélnie róla.

– Hogyan? – kérdezte a főnővér, majd amikor Chance a fejét rázta, így folytatta: – Tudja, dr. Kotivalára fiatalkorában igen erős befolyással volt a dzsainok tanítása, akik számára visszataszító mindenféle élet elvétele. Amikor az életek megóvása iránti vágya arra vezette, hogy orvosi tanulmányokat folytasson, el kellett fogadnia az öles bizonyos formáit, például a baktériumokét, mint ami elkerülhetetlen az ember életben maradásához. De jósága továbbra is vallási alapokon áll, s képtelen lenne elviselni a gondolatot: egy ártatlan kisgyermek miatta veszítse el esélyét a jó és becsületes életre, mert ő önhittségében akkor is tovább folytatta munkáját, amikor az mar-nem biztonságos.

– Akkor aligha lehet dzsain – felelte Chance, mert hirtelenében más reagálás nem jutott eszébe. Magában pedig azt gondolta, hogy ha igaz, amit a főnővér mond, akkor akadhat itt még néhány őskori maradvány az egészségügyben és egyebütt, akikre ráférne némi átömlesztés Kotivala felelősségérzetéből, ahelyett, hogy kitartanak, ameddig veszedelmesen szenilisek nem lesznek.

– Hivatalosan ő is hindu vallású, mint a legtöbben nálunk – magyarázta a főnővér. – Bár azt mesélte nekem, hogy mélyen beleásta magát a buddhizmusba is; elvégre a buddhizmus maga is hindu eretnekségként indult. – Nem úgy beszélt, mint aki mélyebben érdekelve lenne a dologban. – De attól tartok, még mindig nem értem, mire utalt ön az előbb.

Chance a gigantikus gyárakra gondolt, Dupont, Bayer, Glaxo és a jó ég tudja, ki mindenki üzemeire, ahol éjjel-nappal vajúdnak, nagyobb költséggel és energiával, mint amennyivel egymillió anya közönséges gyerekeket hoz létre: oda lyukadtak ki, hogy a tények hamarosan köztudottak lesznek amúgy is, megkockáztathatja hát, hogy föllebbenti a titkolódzás függönyét. Nyomasztotta, hogy egyre tartania kell a száját, így szólt: – Nos, arra értettem, ha nekem szavam lehetne az ügyben, akkor az ilyenfajta embereknek, amilyen ő is, előjogok járnának a... hm, az orvosi kezelés leghaladottabb formáival kapcsolatban. Jobb olyan embert megtartani, akit szeretnek és tisztelnek, mint azt óvni, akitől inkább félnek.

Csend állt be.

– Azt hiszem, értem, miről beszél – mondta végül a főnővér. – Hallom, a halál elleni tabletta sikerrel járt.

Chance elcsodálkozott. Az asszony arcán görbe mosoly játszott:

– Elég nehéz lépést tartani a szakirodalommal, ha ilyen feszítetten dolgozunk, de hát híresztelések ide is eljutottak, ugye. Maguk a gazdag országokban, amilyen Amerika és a Szovjetunió, évek óta dolgoznak egy széles spektrumú antibiotikum-fajtán. Az öregedés ellen. S én azt hiszem, merthogy hallomásból ismerem az önök országait, hogy nyilván hosszú és dühödt vita zajlik arról, ki részesüljön belőle elsőül.

Chance teljesen megadta magát, és keserűen bólintott: – Igen, van egy szer az öregedés ellen. Nem tökéletes, de a gyógyszergyárakra nagy nyomás nehezedik, hogy termeljék már kereskedelmi forgalomra. Annyira, hogy épp mielőtt eljöttem a Világegészségügyi Szervezet központjából ide, akkor hallottam, hogy megkötötték már a szerződéseket. Egy kezelés öt-hatezer dollárba fog kerülni, és nyolc-tíz évig tart. Ugye, nem kell kifejtenem önnek, mi erről a véleményem. De ha módom lenne rá, olyan embert választanék ki, mint a maguk dr. Kotivalája, hogy ő élvezze ennek előnyeit a sok nagy hatalmú és vagyonos, ostoba vénember előtt, akik ennek a vívmánynak a révén átviszik majd a jövőbe a maguk ásatag előítéleteiket!

Elhallgatott, maga is megijedt saját hevességétől, és remélte, hogy a körülötte nyüzsgő kíváncsi nézők közül senki se ért angolul.

– Ön igen rokonszenvesen áll a dologhoz – mondta a főnővér. – De némiképp pontatlan azt mondani, hogy dr. Kotivala nyugalomba vonul, ő szívesebben fejezi ki magát úgy, hogy pályát változtat. És ha ön felajánlaná neki az öregedés elleni kezelést, azt hiszem, visszautasítaná.

– De hát miért?

– Nehéz ezt megmagyaráznom a maguk nyelvén – ráncolta homlokát a főnővér. – Tudja talán, mi az a sunnyasi?

Chance rémülten felélte: – Afféle szent ember, amilyeneket vidéken látni, akiken semmi más sincs, csak egy ágyékkötő, és kezükben koldulótálka?

– És egy bot többnyire.

– Valami fakírféle?

– Egyáltalán nem. A sunnyasi olyan ember, aki emberi tevékenységének végéhez érkezett. Lehetett akármi régebben, üzletember, vagy közalkalmazott, vagy ügyvéd, vagy akár orvos.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy dr. Kotivala elhajítja minden orvosi tudását, tapasztalatát, mindazt a szolgálatot, amit még akkor is elláthatna ebben az agyonzsúfolt városban, ha néhanap kockára tenné is egy-két csecsemő életét manapság, és kimegy koldulni egy ágyékkötőben az önnön lelki üdvéért?

– Épp ezért nevezzük őt a védőszentünknek – mondta a főnővér, és rajongó pillantást vetett dr. Kotivala felé. – Amikor majd eltávozik innen, és elegendő erényt szerzett, akkor is a barátunk marad.

Chance elhűlt. Hiszen épp az imént mondta a főnővér, hogy India nem engedheti meg magának olyan emberek elhajítását, akik még hasznos munkát végezhetnek; most meg tessék, ez az asszony is egyetért egy tervvel, amely Chance szemében legalább annyira babonásnak tűnik, mint amennyire önzőnek.

– Tehát ön szerint a doktor elhiszi azt a szamárságot arról, hogy az erényt el lehet raktározni a későbbi létre?

A főnővér fagyos pillantást vetett rá:

– Ez udvariatlanság magától. A hinduizmus azt tanítja, hogy a lélek egy örökös cikluson át újraszületik, míg el nem éri, hogy eggyé lesz a Mindenséggel. Hát nem érti, hogy ha az ember egész életén át újszülöttek körül dolgozik, annak szemében mindez valóságossá válik?

– Maga is hisz benne?

– Nem ez a fontos. De... csodákat étek át, valahányszor új. kismamát veszek föl ebbe a kórházba. Tanúja vagyok, amint egy csuszamlós, mocskos, véres asszociációkkal teli állati aktus értelmes lényt segít a világra. Én is, maga is, bőgő, tehetetlen csecsemőnek születtünk, s most itt állunk, és elvont elméletekről vitázunk. Talán csupán a kémiai összetétel működése ez, nem tudom. Mondtam már: nehezen tartok lépést a szakirodalommal.

Chance benézett az ablakon át a szülőszobába, s közben értetlenül ráncolta a homlokát. Valahogy csalódott, becsapottnak érezte magát azok után, hogy maga is elismeréssel adózott dr. Kotivalának a főnővér rajongó jelzőinek hatására.

Végül így szólt:

– Azt hiszem, indulhatnánk tovább.

  

Dr. Kotivalát elsősorban kimerültség töltötte el. Szétáradt egész testében, a csontja velejéig.

Külső magatartásán semmi se látszott belőle, semmi se mutatta, hogy csak gépiesen végzi a dolgát. Az anyák, akik őrá bízták magukat és utódaikat, megérezték volna minden kis hibát, hiszen érzékelésük most élesebb, mint máskor; maga is tudná az igazságot, és úgy érezné, visszaél a bizalmukkal.

De elmondhatatlanul, hihetetlenül fáradt volt.

Több mint hatván év telt el azóta, hogy megszerezte orvosi diplomáját. Az embereket azóta is ugyanúgy teremtik. Igaz, hogy a körülmények változtak aszerint, ahogy az orvostudomány fokozatosan megtette hatását; visszaemlékezett a vitathatatlan szerencsétlenségekre, amelyeket gyógyszerek okoztak, mint a thalidomidok, vagy mint az antibiotikumok visszájára fordult áldása. Olyan országokat, amilyen az övé is – több éhes szájjal árasztottak el, mint amennyit jól tud lakatni –, s most már olyan technikákkal dolgozhat, amelyek lehetővé teszik, hogy a keze alól kikerülő tíz gyerekből kilenc most már olyan, akit akartak, szeretnek szüleik, és nem teher számukra, s nincs a törvénytelen gyerekek alig életére ítélve.

Néha jól alakultak a dolgok, néha rosszabbul. Dr. Kotivala a hosszú és értékes pályája során a bizalmat tartotta a legtöbbre...

Holnap...

Gondolatai már-már elkóboroltak attól, amit csinált: független életre hozza a legutolsó gyermeket azok közül, akiket a világra segített. Hány ezer anya nyögött a szülőágyon előtte? Nem mert számolni. És hány ezer új életet indított el? Ezeket még úgy se merte összeszámolni. Lehet, hogy életre segített tolvajt, hálátlant, testvérgyilkost...

Nem számít. Holnap – azaz ma, merthogy műszakja letelt, és ez a kisbaba, akit most a lábánál fogva fölemelt, az utolsó, akit kórházban világra segít; bár ha valami nyomorult faluba vetődne, biztosan segítene... Holnap véget érnek a világi kötelességek. S ő a lelki életnek szenteli majd magát, és...

Észbe kapott. Az anya mellett álló asszony, a sógornője – akit igencsak megzavart már mindaz, amit csinálnia kellett: sterilizálni a kezét fertőtlenítővel és levenni legjobb száriját és merev plasztikköpenyre cserélni – most ijedten kérdezett valamit.

A doktor habozott a válasz előtt. Első ránézésre a kisgyereknek semmije se hiányzott. Fiú volt, testileg egészséges, színe a szokásos születés utáni vörös, s kellő ordítással üdvözölte a világot. Minden olyan, amilyennek lennie kell. És mégis...

Bal karjára fektette az újszülöttet, gyakorlottan fölemelte előbb az egyik, aztán a másik szemhéját. Gyöngéddé tette hatvanévnyi gyakorlata. Mélyen beletekintett az üres, világos szempárba, amely ijesztően elütött bőre színétől.

A szempár mögött... mögött pedig...

De mit mondhat az ember egy ilyen újszülött kisgyerekről? Felsóhajtott, átadta a sógornőnek, a falióra pedig elütötte utolsó műszakjának utolsó másodperceit.

Gondolatai mégis ott maradtak, egy meghatározhatatlan impulzus arra késztette, hogy nézze meg még egyszer a kisfiút. Amikor megérkezett az őt leváltó orvos, dr. Kotivala így fejezte be rövid beszámolóját:

– És valami nincs rendjén a harminckettes számú ágyon született kisfiúval. Nem tudok semmi kézzelfoghatót mondani. De ha lesz időd, vizsgáld meg, jó?

– Meglesz – válaszolta az orvos, egy fénylőbarna arcú és fénylő, puha kezű kövér benareszi fiatalember.

A dolog nem hagyta nyugton dr. Kotivalát még ezután se. Már átöltözött, már lezuhanyozott, indulásra kész volt, s még mindig ott őgyelgett a folyosón, nézte, mint vizsgálja meg kollégája a gyermeket, úgy, ahogyan kérte, alaposan, tetőtől talpig. Nem talált semmit, és amikor elfordult, és meglátta dr. Kotivalát, széttárta karját, és vállat vont, mozdulata azt fejezte ki: „Szerintem semmi ok az aggodalomra!”

Mégis, amikor belenéztem abba szempárba; ott mögötte...

Nem, ez abszurdum. Ugyan mit is olvashatna ki egy felnőtt egy újszülött gyermek tekintetéből? Nem beképzeltségében hiszi-e, hogy kollégája szem elől téveszt valami létfontosságú dolgot? Dilemmájában azt latolgatta, ne menjen-e vissza a szülőszobába, ne nézze-e meg alaposabban.

  

– Nem a védőszentjük az, aki ott álldogált? – kérdezte évődőn Chance a főnővértől.

– De bizony ő az. Ez ám a szerencse! Akkor hát megismerkedhet vele személyesen is, ha akar.

– Maga olyan csillogó színekkel festette le – mondta kissé epésen Chance –, hogy úgy érzem, sokat vesztenék, ha nem ismerkednék meg vele, mielőtt búcsút mond a világnak.

A gúny nem talált célba. A főnővér kiáltozva tört utat, de nyomban elhallgatott, mihelyt észrevette Kotivala gondterhelt arckifejezését.

– Doktor úr! Csak nincs valami baj?

– Nem tudom – sóhajtott Kotivala. Jól beszélt angolul, de erős akcentussal, azzal az éneklős hanghordozással, amelyet az eltávozott britek valaha „Bombay Welsh”-nek gúnyoltak. – Egy most született gyerekről van szó, egy kisfiúról, a harminckettes ágyon. Biztos vagyok benne, hogy valami nincs rendjén, de hogy mi, arról fogalmam sincs.

– Akkor hát meg kell vizsgálnunk – vágta rá a főnővér. Nyilvánvalóan vakon hitt Kotivala ítéletében.

– Dr. Banerdzsí már megvizsgálta, és nem ért egyet velem.

A főnővér szemében Kotivala az Kotivala, Banerdzsí pedig senki; arckifejezése hangosabban mondta ki ezt, mint a szavai. Chance-nek hirtelen az eszébe jutott: itt az alkalom, hogy megtudja, van-e igazi alapja a főnővér rajongásának.

– Tudja, mit, ne tartsuk fél dr. Banerdzsít, hiszen van elég dolga odabenn, hozzuk inkább ki a gyereket, és nézzük meg!

– Ez itt dr. Chance a Világegészségügyi Szervezettől – mutatta be a főnővér. De Kotivala szórakozottan fogott kezet vele.

– Igen, ez jó ötlet. Több szem többet lát. Szívesen.

 

Chance agya mélyén az a gondolat is megfordult, hogy viszonylag frissebb diplomája révén talán olyan vizsgálatokat is elvégezhet, amelyeket Kotivala nem is ismer. Valójában azonban épp fordítva volt; a gyerek testének és végtagjainak lassú, alapos tapogatása, a hét csakra kitapintása, a képzeletbeli logikus „életerő” hagyományos fókuszai – ezek mind nem szerepeltek Chance technikáinak szótárában. Persze a modern műszerek bevezetése előtt...

Akárhogy is, ezek a kétséges módszerek se tártak föl semmit. Szív normális, vérnyomás átlagos, a külső megjelenés egészséges, a reflexek épek, a gyermek feje lágya nagyobb a normálisnál, de még a normán belül...

Majdnem háromnegyed óra telt el már, és Chance bizonyos volt benne, hogy az öregúr csak azért csinálja azt, hogy őrá hatást gyakoroljon; így hát egyre türelmetlenebb lett. Észrevette, hogy Kotivala újra meg újra fölemeli a kisfiú szemhéját, mintha olvasni tudna a mögötte rejlő agyban. Amikor ez megint megismétlődött, lecsapott rá: – Ugyan mondja már meg, doktor úr: mit lát a gyerek szemében?

– Maga mit lát? – kérdezte vissza Kotivala, és odatartotta neki a gyereket.

– Semmit – dünnyögte Chance egy pillanat múlva. Hiszen már megvizsgálták a szemét a többi szervvel együtt, nem? Az írisz a szabályos csecsemőkori reflexeket mutatta, a retinával kapcsolatban se látszott semmiféle rendellenesség.

– Ezt látom én is – mondta Kotivala. – A semmit.

Ó, az ég szerelmére! 

Chance sarkon fordult, és behajította steril vizsgálókesztyűjét az ajtó melletti tartóba. Hátraszólt:

– Őszintén szólva, nem találok hibát a kölykön. Ön szerint mi baja lenne? Netán egy földigiliszta lelke került a testébe?

Kotivala aligha tévesztette el a gúnyos hangot, amelyen a szavak elhangzottak, de válasza tökéletesen nyugodt volt és udvarias.

– Nem, dr. Chance, ezt nem tartom valószínűnek. Hosszú latolgatás után arra a következtetésre jutottam, hogy a hagyományos eszmék pontatlanok. Az emberi lét csupán az ember sajátja. Magába foglalja a gyöngeelméjűt és a zsenit, de nem keveredik össze más fajokkal. Ki tagadhatná, hogy egy majom vagy egy kutya lelke alacsonyabb rendű, mint amely egy idióta szemének piszkos ablakán kitekint?

– Én biztosan nem mondanám – felelte gúnyosan Chance, és lehúzta köpenyét. Kotivala felsóhajtott, megvonta vállát, és hallgatott.

 

Később...

Ananda Bhagat, a sunnyasi nem hordott mást, csak egy ágyékkötőt, semmi más tulajdona nem volt, mint a kéregetőtálkája és a botja. Körülötte a falusiak dideregtek olcsó, esetlen ruháikban – merthogy hideg volt e dombos vidéken a fagyos decemberben –, s igyekeztek minél több időt a parányi füzeik fölé görnyedve tölteni. Fahasábokat gyújtottak, ritkán szenet és még most is jó sok tehénlepényt. A külföldi szakemberek mondogatták ugyan nekik, hogy használják trágyázásra a tehénlepényt, de a tűz melege közelibb volt a jelenhez, mint a jövő évi gabonatermés és a lekötött nitrogén.

Ananda Bhagat mit sem törődött a tűz erős füstjével, amely fölfelé szállt, és betöltötte a homályos kunyhót. Nyugtatgatta az ijedt tizenhétéves-forma lányt, akinek keblén egy gyermek csüngött. Belenézett a gyermek szemébe – s a Semmit látta benne.

Nem az első ilyen eset volt ez ebben a faluban, és nem az első falu, ahol ugyanezt látta. Elfogadta, mint a létezés jogát. A Kotivala név elvetésével együtt lett óda az orvostudományok doktorának, a dublini Trinity College-nak minden előítélete, azé az emberé, aki engedelmeskedett a nagyvárosi kórház steril kórtermeiben az intellektualizmus parancsainak. Nyolcvanöt éve során mindig egy nagyobb igazságot érzett maga fölött, s végső döntése az volt, hogy átadja magát ennek az igazságnak.

És most, míg kíváncsian belebámult a gyermek üres arcába, zajt hallott. A fiatal anya is meghallotta, és összehúzta magát, mert erős volt a zaj, és egyre erősödött. Ananda Bhagat oly nagy utat tett meg előző világa óta, hogy tudatos erőfeszítéssel sikerült csak megállapítania, mi is ez a zaj. Szitakötő az égben. Helikopter, ritkaság errefelé; miért jönne egy helikopter India hetvenezer faluja közül épp ebbe?

A fiatal anya szűkölt.

– Nyugodj meg, leányom – mondta a sunnyasi. – Megyek, megnézem, mi az.

Nyugtatólag még egyszer megsimogatta, és kiment a roskatag ajtón, megállt a hideg, szeles utcán. A falunak csupán egyetlen utcája volt. Vékony kezével beárnyékolta kezét, és fölfelé hunyorgott.

Igen: csakugyan helikopter köröz és csillog a gyönge téli napsütésben. Épp lefelé ereszkedik, de nem attól, hogy ő kilépett a házból A gép már nyilván jó ideje szállt lefelé, mielőtt még meghallotta a zaját.

Várt.

Kisvártatva kijöttek házukból az emberek, vajon miért fordult feléjük a külvilág figyelme ennek a fura, zümmögő masinának a képében. Látva, hogy csodálatos vendégük a szent ember, a sunnyasi – ritkaság mostanában, meg kell becsülni – ott álldogál, bátorságot merítettek példájából, és nagy merészen kiálltak házuk elé.

A helikopter kavargó porfelhőben ért földet, nem messze az utcának nevezett viharvert ösvénytől, s egy férfi ugrott ki belőle: magas, világos bőrű külföldi. Lassan körülnézett, észrevette a sunnyasit, és fölkiáltott. Odaszólt valamit társainak, s elindult felé az utcán. Két másik is kiszállt, megállt a gép mellett, és halkan beszélt: karcsú fiatalasszony kék-zöld száriban s egy repülőoverallos férfi, a pilóta.

A fiatal anya is kijött, magához szorította kisbabáját, s nézte, mi történik. Első gyereke, egy totyogókorú kisfiú bizonytalan lábacskáin döcögött utána, kezét kinyújtotta, hogy anyja szoknyájába kapaszkodjék, ha egyensúlya fölborulna.

– Dr. Kotivala! – kiáltotta a helikopteres férfi.

– Az voltam – felelte rekedten a sunnyasi. Egész angoltudománya kihullt a fejéből, mint egy kígyó levedlett bőre.

– Az isten szerelmére! – kiáltotta éles hangon a férfi. – Épp elég nehezen sikerült megtalálnunk magát, fölösleges, hogy most, amikor végre itt vagyunk, szójátékokat játsszon velünk. Útközben tizenhárom faluban szálltunk le, a maga nyomát kerestük, és azt mondták nekünk, tegnap itt járt, de már továbbment...

Keze fejével megtörölte az arcát.

– Barry Chance a nevem, ha netán már elfelejtett volna. A kórházban találkoztunk...

A sunnyasi közbevágott:

– Igen, jól emlékszem, köszönöm. De ki vagyok én, hogy ennyi időt és energiát szenteljenek a megkeresésemre?

– Tudomásunk szerint maga az első személy, aki fölismert egy Vitanult.

Csend. Chance eközben szinte látta, mint halványul el a sunnyasi személye, s mint kerül a helyébe dr. Kotivala. A változás a hangjában is tükröződött, következő szavaiban ismét fölvette a régi „Bombay-Welsh” ritmusát.

– Latin nyelvtudásom elég gyönge, mert csak annyi latint tanultam, amennyi az orvostudományokhoz nélkülözhetetlen, de föltételezem, hogy ennek a szóösszetételnek a két tagja vita, azaz élet, és nullus... Úgy érti: mint ez itt? – Intett a tizenéves anyának, lépjen egyet előre, s kezét könnyedén a gyermek hátára helyezte:

Chance odanézett a csecsemőre, azután megvonta a vállát.

– Ha maga mondja – motyogta. – Két hónapos lehet, ugye? Így, vizsgálatok nélkül...

Hangja nyomban elhalt.

– Igen, vizsgálatok nélkül! – tört ki váratlanul. – Ez a lényeg! Tudja, mi lett azzal a kisfiúval, akiről maga azt mondta, hogy valami nincs rendjén vele? Az utolsóval, akit világra segített, mielőtt... mielőtt nyugalomba vonult? – Hallatlanul heves volt a hangja, de indulata nem az öreg ember ellen irányult. Egyszerűen csak annak a jele volt, hogy eljutott ereje végéhez, nincsenek már tartalékai.

– Azóta sok hasonlót láttam – válaszolta – Kotivala. Most már határozottan nem a sunnyasi beszélt belőle, hanem a képzett orvos, háta mögött egy élet tapasztalatával. – Így hát el tudom képzelni. De azért mondja csak el.

Chance rátekintett, szemében iszonyatféle tükröződött. Az álldogáló kíváncsi falusiak fölismerték ezt az arckifejezést, és – bár még a legiskolázottabbak se tudták követni a gyors angol szavakat – arra következtettek, hogy az égből jött idegenre is hatással van a szent emberből áradó aura. Észrevehetően megnyugodtak.

– Nos... nos, a maga nagy tisztelője, a főnővér ragaszkodott hozzá: ha maga azt mondta, hogy valami nincs rendjén a gyerekkel, akkor biztosan nincs rendjén vele valami, pedig én is és dr. Banerdzsí is azt mondtuk, hogy a gyerek oké. Egyre mondogatta, mondogatta, olyannyira, hogy végül is kihatott a munkámra, és nem tudtam elutazni miatta. Úgyhogy aztán azt mondtam, gyerünk, a szentségit, és elvittem a gyereket a delhi Világegészségügyi Szervezethez a legalaposabb kivizsgálásra, ami csak alkalmazható. Tudja, mit találtunk?

Kotivala fáradtan törölte meg a homlokát.

– Az alpha– és teta-ritmusok teljes hiányát? – kérdezte.

– Maga csakugyan tudta! – A Chance hangjából kihallatszó vád már olyan feltűnő volt, hogy ledöntötte a nyelvi korlátokat, és a figyelő falusiak is felfogták, néhányuk fenyegetőleg előbbre lépett, közelebb a sunnyasihoz, mintha szükség esetén meg akarnák védeni.

Kotivala megnyugtató mosolyt vetett feléjük, így szólt Chance-hez: – Nem, nem tudtam. Csak most jöttem rá, mit fognak találni.

– Akkor honnan a csudából?...

– Honnan sejtettem meg, hogy a gyerekkel baj van? Elmagyarázhatom magának, dr. Chance. Hatvanévnyi munka szülészeti klinikákon, seregnyi születő gyerek nap mint nap: ennyitől maga is látná, amit én láttam.

Chance visszanyelt egy heves választ, leejtette a vállát:

– Ezt el kell fogadnom. De a tény megmarad: maga percekkel a gyermek születése után fölismerte annak ellenére, hogy a gyermek egészségesnek látszott, és egyetlen vizsgálat se mutatott ki szervi elváltozást, hogy az agya... az agya üres, és nincs benne semmi! Úristen, hogy mennyit kellett győzködnöm őket a Világegészségügyi Szervezet központjában arról, hogy maga csakugyan fölismerte, hetekig vitáztam, amíg rávettem őket, engedjenek vissza ide Indiába, hadd próbáljam meg föllelni magát!

– A vizsgálataik... – mondta Kotivala, mintha az utóbbi mondat el se hangzott volna. – Sok ilyen gyerek van?

Chance az égnek tárta a karját:

– Doktor úr, hol a pokolban járt maga az elmúlt két évben?

– Mezítláb jártam az egyik kis faluból a másik kis faluba – mondta Kotivala, szándékosan szó szerint értelmezve a kérdést. – Nem kísértem figyelemmel a külvilág híreit. Ezeknek az embereknek ez a világuk. – A görbe utcára mutatott, a nyomorult viskókra, a fölszántott-bevetett földekre, az egészet körülölelő, kék hegyekre.

Chance mélyet lélegzett:

– Tehát nem tudja és nem is érdekli igazán. Hadd avatom be. Csak néhány héttel azután, hogy először találkoztam magával, hír érkezett, amely eszembe juttatta Indiát: jelentés arról, hogy a gyerekekkel velük született imbecillitás hirtelen ijesztően megemelkedett. Rendes körülmények között egy gyerek már egészen kicsi korában reagálni kezd, ha vázlatosan is, de ember módra. Korán érő gyerekek hamar mosolyognak, és minden gyerek észreveszi a mozgást, a színeket, kapaszkodik, és... de hát nem kell mondanom magának!

– Kivéve azokat, akiket Vitanuloknak nevezett?

– Pontosan! – Chance összeszorította a kezét, mint aki meg akar ragadni valamit. a levegőben. – Semmi élet bennük! Hiányzik minden normális reagálás! Ha az EEG-vel megvizsgálják, semmi agyi hullám, mintha mindaz kimaradt volna belőlük, ami egy embert emberré tesz!

Számon kérő mozdulattal Kotivalára mutatott:

– És maga egyedül fölismerte a legelsőt! Mondja meg, hogyan!

– Türelem. – Kotivala, akit meggörbített a magas kora, még mindig hallatlan méltósággal tartotta magát. – Az imbecillisek számának ez a növekedése... közvetlenül azután tört ki, miután visszavonultam a kórházból?

– Nem, természetesen nem!

– Miért „természetesen”?

– Túlságosan lekötött bennünket a... Ó, hiszen maga kimaradt az egészből, mi? – kérdezte Chance keserű gúnnyal. – Az orvostudomány egy kisebb diadalával voltak teli az újságok, s a Világegészségügyi Szervezetnek épp elég gondja volt, hogy azt elindítsa. Az öregség elleni kezelés néhány nappal azután lett köztudott, hogy megismertem magát. Boldog-boldogtalan sorba állt és veszkődött érte.

– Értem – mondta Kotivala, és öreg válla kétségbeesett mozdulatba roskadt.

– Érti? Hát ez meg mit jelent?

– Bocsásson meg, hogy félbeszakítottam. Folytassa, kérem.

Chance megborzongott, láthatólag legalább annyira az emlékeitől, mint a maró hidegtől.

– Megtettük, ami tőlünk tellett, elhalasztottuk a kezelés bejelentését, amíg elegendő gyógyszer halmozódott fel pár millió jelentkező számára, de persze így se volt jobb, mintha már a laboratóriumi eredményekkor hírül adtuk volna, mert úgy látszott, mindenkinek a legjobb barátja épp múlt pénteken halt meg, az emberiek óbégattak, hogy gondatlanságból megöltük őket, és... az ördögbe is, nyilván el tudja képzelni. Akárhogyan intéztük, mindenképp rosszul jött ki a dolog. És azután, mindennek a tetejébe, jött az új gond. A veleszületett imbecillitás a szülések tíz százalékára tehető, aztán húszra, harmincra! Mi zajlik itt? Mindenki magánkívül, mert épp, amikor már gratuláltunk magunknak, hogy rendet teremtettünk az öregedés elleni gyógyszer dolgában, máris itt a történelem legfantasztikusabb válsága, és nem akar vége szakadni, egyre rosszabb és rosszabb... Az elmúlt két héten nyolcvan százalékot ért el. Érti ezt, vagy annyira belesüppedt a hiedelmeibe, hogy már nem is zavarja magát? Az elmúlt héten születettek közül minden tíz gyerekből nyolc, valamennyi országban és világrészen gondolattalan állat!

– És azt gondolja, hogy az, akit együtt vizsgáltunk, az volt a legelső? – Kotivala eleresztette a füle mellett a fiatal férfi szavait, tekintete gyújtópont nélkül bámult a hegyek fölötti kék messzeségbe.

– Amennyire megállapíthattuk. – Chance széttárta a kezét. – Mindenesetre, amikor utánanéztünk, az derült ki, hogy az első gyerek, akiről ezt jelentették, azon a bizonyos napon született, és én történetesen emlékszem, hogy az első születés időpontja, amelyről tudunk, körülbelül egy órával az előtt volt, hogy megismerkedtünk.

– Mi történt aznap?

– Semmi számottevő. Az ENSZ minden forrását bevetettük; átszűrtük színültig a világ minden kórházi följegyzését, és nemcsak arra a napra vonatkozólag, hanem a kilenc hónappal korábbira is, amikor a gyerekek fogantak; csak hát ez sem stimmel, mert némelyikük koraszülött, mások túlhordottak, és mind ugyanolyan, üres, kong... ha nem fogytunk volna ki már ennyire minden ötletből, soha nem csináltam volna ilyen őrültséget, hogy idejövök magáért. Merthogy úgy sejtem, maga semmit se tud segíteni, ugye?

A harag tüze, amely úgy égette érkezésekor Chance-t, most már elhamvadt; a fiatal férfi kifogyott a szóból. Kotivala ott állt, gondolkodott néhány percig, a falusiak pedig mind nyugtalanabbul beszélgettek.

Az exorvos végül így szólt:

– Az az öregedés elleni gyógyszer... sikeres?

– Ó, igen. Hála istennek. Ha nem lenne valami vigaszunk ebben az egész szörnyűségben, már belebolondultunk volna, azt hiszem. Fantasztikusan lecsökkentettük a halálozási arányt, mondtam már, hogy emberek millióinak elegendő mennyiséget halmoztunk fel, mielőtt nyilvánosságra hoztuk a hírt. És mert jól terveztünk, remélhetjük, hogy enni is tudunk majd adni a többletszájnak, és... – elhallgatott, mert Kotivala furcsán nézett rá.

– Akkor azt hiszem, meg tudom mondani magának, mi történt a találkozásunk napján – jelentette ki az öregember.

Chance kábultan lépett egyet előre:

– Akkor ki vele! Maga az utolsó reményem... maga az utolsó reményünk.

– Nem nyújthatok reményt, barátom. – Szavai úgy visszhangzottak, mintha önnön lélekharangja szólna. – De van egy úgynevezett művelt sejtésem. Mintha olvastam volna valaha egy számítást, amely szerint annyi ember él ebben a mi huszonegyedik századunkban, mint amennyi eddig összesen élt az ember kialakulása óta.

– Igen, magam is olvastam ilyet egyszer régen.

– Akkor szerintem a kettőnk találkozásának napján a következő történt: akkor emelkedett a Föld lakossága első ízben az összes addig élt ember száma fölé.

Chance elképedten rázta a fejét:

– Nem értem! Vagy... hogy is?

– És így kiderül – folytatta Kotivala –, hogy ugyanakkor vagy nem sokkal később maguk föltalálták, és a világ rendelkezésére bocsátottak egy gyógyszert, amely megszünteti az öregedést. Ön nem fogja elfogadni ezt a magyarázatot, Mr. Chance, mert emlékszem arra a viccelődésére egy földigilisztával kapcsolatban. De én elfogadom. Szerintem maga értette most meg velem, mit láttam, amikor annak az újszülött gyereknek a szemébe néztem, és hogy mit látok újra, amikor erre a kicsi lányra nézek itt. – Megérintette a mellette álló fiatal anya karját, s az szemérmesen rámosolygott. – Nem az elme hiányát, ahogy maga mondja. Hanem a lélek hiányát.

Chance néhány pillanatig azt képzelte, hogy a démonok kongó nevetését hallja a téli szél suttogásából. Heves erőfeszítéssel kiszabadította magát ebből a képzelgésből.

– Nem, ez képtelenség. Csak nem akarja azt mondani, hogy kifogytunk az emberi lelkekből, mint hogyha azok valami kozmikus raktárban lennének fölhalmozva, s onnan osztanának ki egyet-egyet, valahányszor gyerek születik! Ugyan már, doktor úr: maga tanult ember, ez pedig a legócskább babonás halandzsa!

– Ahogy mondja – értett egyet vele udvariasan Kotivala. – Olyasmi ez, amit nem szándékozom megvitatni magával. De azért köszönettel tartozom magának. Megmutatta nekem, mit kell tennem.

– Óriási – mondta Chance. – Ez egyszerűen óriási Megkerülöm a fél földgolyót abban a reményben, hogy maga megmondja, mit kell tenni, maga pedig... Mit kell tehát tennie? – A remény utolsót villant.

– Meg kell halnom – mondta a sunnyasi, azzal fogta a botját meg a tálkáját, nem szólt senkihez, még a fiatal anyához se, akit Chance érkeztekor vigasztalt, lassú, öregemberes léptekkel elindult az úton, amely a magas, kék hegyek és az örökös jég felé vezetett, amelynek révén szabadon bocsáthatja lelkét.

 

 

Fencsik Flóra fordítása