MRS. SZEMETSZEMÉRT KORSZAKÁNAK KEZDETE

New York egy hideg januári csütörtökön, késő este: egy egész éjjel nyitva tartó kínai étterem East Viliage-ben; az Empire State Building kilátója; egy nagy bérház föld alatti garázsa; a földalatti 125. utcai megállója.

A hölgy négy helyen van egyszerre ma éjszaka. Nem rossz próbamenetnek. A jövő héten negyven helyen lesz. Egy hónap múlva talán négyszázon. A téli hóban otthagyta magasszárú cipőjének, maga után vonszolt hosszú szoknyájának és itt-ott-látszólag véletlenszerűen-a rossz gyermekeknek szánt virgácsának nyomát.

Elődjének utolsó nyilvántartott felbukkanása két héttel ezelőtt történt a Tompkins Square-en. Két szolgálatmegtagadó egy betlehemi jászlat állított föl, amelybe egy napalmtól halálra égett kisgyermek képét tették, és felszólították az arra járókat, írjanak alá egy emlékkönyvet, amelyet egy közeli zenepavilonból, izé, kölcsönkért kottatartón egyensúlyoztak. És ott állt, formás betűkkel, a tinta egy kicsit szétfutott a halványkék könnyeken, mintha hópelyhek olvadtak volna el a lapon: Ne cselekedd azt másnak, amit magadnak nem kívánsz, ámen.

De ez tavaly volt, és ez volt az utolsó bejegyzés a könyvben. Az idén...

– Ó, ember, de hát ott hideg van! És késő is van – úgyis csak néhány perce marad!

De a fiatal fehér ember föl akart menni, a kívánsága egy dollár ötvenet ért: gallérján és kézelőjén irhával szegélyezett zubbonyt viselt és nagy, otromba bakancsot, de kesztyű, vagy kalap nem volt rajta. A fülcimpái pirosak voltak, mint a neonbetűk alacsony áramerősségnél. így hát a liftkezelő sóhajtva fölvitte a kilátóra a város fölé a fiatalembert, aki bal karja alatt egy csomagot tartott, és ujjait gépiesen mozgatta, hogy ne dermedjenek meg a hidegtől.

Odafent letette terhét a körbefutó peremre, és lenézett az öngyilkosságokat 84 megakadályozó dróthálóra. A legutóbbi takarítás óta meggyűlt rajta a hő.

Körbesétált, lebámult a város ragyogására, a rikító fényekre, a magas, pompás épületekre. A levegő most tiszta volt és pokolian hideg. Korábban havazott.

Megbizonyosodva, hogy pillanatnyilag nem figyelik, a fehér ember felbontotta csomagjának egyik végét és megcsókolta a tárgyat, amelyet előhúzott belőle. Inkább ejtette, mint dobta – az leérve alig észrevehető nyomot hagyott a dróthálóban összegyűlt havon, és hevert tovább, ahova esett.

Dühösen, hogy itt kell fagyoskodnia, a liftkezelő felszólította az utolsó vendéget a távozásra. A fiatal fehér ember engedelmeskedett, lélegzete párállott az ajka előtt.

Öt perc volt hátra a csütörtökből. Ez volt New York valódi újéve.

– Na, lássuk... – Az öt fekete alak csendesen haladt autótól autóig, megvizsgálták és felbecsülték a Buickokat, Cadillaceket, Mercedeseket és Jaguárokat. – Itt van ni, tizennégy-nullanégy. Ez a belvárosba megy. Azt hiszem, valahova a Wall Street környékére.

A fekete ember, csinos egyenruhában, ébenfekete arcától élesen elütő fehér sapkában, természetesen fehér kesztyűben, megütögette a műszerfalat, mert a benzinszint mérője néha elakadt a nullánál. Most meglendült és háromnegyed tartálynyit mutatott.

– Ez az – mondta a csoport egy másik tagja. Egy harmadik, aki sötétzöld-sötétkék skótkockás, kopott bekecset viselt, hanyatt feküdt, és a kocsi alá csúszott, kitapogatva a sötétben a benzintartályt. Kattant a kezében a mágnes, ő pedig elkáromkodta magát, ismét letépte, noha erősen tapadt, és új helyre tette. A mellette megüresedő helyre lapos tartályt rögzített. A tartály savas időzítőt tartalmazott, nem túl pontosat, de épp elég jót, mivel a célzóna több mint egy órányira volt, azonkívül higanyfulminátot és lőszerhüvelyekből kiszedett erős lőport. A csoport harmadik és negyedik tagja kartondobozt cipelt, amelyben hasonló tartályok voltak, valamint hat, különleges rendeltetésű, 1,5 voltos szárazelem és egy időzítő, amelyet egy japán órából készítettek, olyasféléből, amilyet 8,95 dollárért árusítanak a Negyvenkettedik utca környékén.

– Ez pedig egy kiadóban dolgozó macáé. Valamerre a Madison Avenue északi vége felé szokott járni, nem tudom hova.

– Remek.

De ennek a benzintartálya csaknem üres volt. Helyette egy reklámszövegíróét választották, aki két sarokra innen délre dolgozott. Aztán még egyet és még egyet. A föld alatti garázsban hetven autó parkolt. Úgy állították be a szerkentyűket, hogy a tulajdonosok nagy valószínűséggel péntek délelőtt tíz óra felé fognak velük kimozdulni.

Amikor a doboz kiürült, a fekete ember kezet rázott látogatóival és visszament kis irodájába, ahonnan figyelt és őrködött. Elővette a fiókból a 38-ast, amelynek engedélye beletartozott a ház fenntartási költségeibe, művészien elhelyezte a padlón, ott, ahova esnie kellett volna, ha leütik.

– Rendben, ember, üssél – sóhajtott. – De gondosan célozz, jó? És az ég szerelmére, nehogy annyira megcsavarjátok a lábamon a kötelet, hogy elüszkösödjön.

Három óra tizenöt volt. A virgács nyoma még nem tűnt fel a hóban. Mielőtt megtörténne, a forgalom sáros hóiét csinál belőle.

Cukorka, rágógumi – termékek orálisan fixált utasoknak, akik gyűlölik, hogy nem gyújthatnak rá, ha csak egy föld alatti utazás erejéig is. A nyilvános vizeldére emlékeztető kopár falakon nagy, fekete számok. 125, 125, 125...

A félvér egy kocsmából jövet keresztülment a peronon, mintha a kései expresszre várna, amely elviszi messze a lakótelepre, és erre-arra nézett.; Nagy, böhöm kabátjának oldalzsebéből – a huszonéves egyetemista kölykök viselnek ilyen szeszcsempész méretűt, csak ebben nem volt eldugott whisky -gyűrött barna papírba csomagolt tárgyat vett elő. Senki más nem volt a peronon, csak egy reszkető csavargó, elmerülve borról szóló álmaiban. Az aprópénzért vigaszt nyújtó kis automata illett oda, fényes vörös festék borította, megviselt, New York levegőjétől felhólyagzott. Olyan volt, mintha oda tartozna, ahova most tették.

Amikor befutott a messze északra, Bronx feltérképezetlen területei felé tartó következő szerelvény, a félvér fölszállt, és elindult valahova.

Négy-harmincöt volt.

Állott ételszag lebegett a Mennyei Város (jelenlegi megtestesülése) levegőjében, mert az ajtót mindig gyorsan bevágja a belépők után egy mandulaszemű eleven kis ember. Túlságosan hideg van odakint, hogy a drága fűtés melegét a főútvonalra pazarolják...

Mindazonáltal ebben az időben csak a vándorok nem tudtak a hölgy jelenlétéről. Az ajtó mellett egy asztal fölött tizenkilenc éves forma fiú hajolt össze egy sokkal fiatalabb lánnyal, fogták egymás kezét és mindegyre rendelték a jázminteát (és a fiú legalább háromszor tűnt el a vécében, míg a lány egyszer), túlságosan vágyva egymás társaságára, semhogy elváljanak és hazamenjenek, elég jól voltak öltözve ahhoz, hogy látni lehessen, futja a zsebpénzből és kétség nélkül csak egy hely hiányzott, hogy összefeküdhessenek. Helyette ez volt a pótszer. Egy öregember motyogott, hogy a rizst már megint túlfőzték, túlságosan híg a mártás: az utca söpredéke.

Az étterem végéből figyelt, sápadtan, zárkózottan, sötét öltönyben: harmincas éveiben járó férfi, alacsony, sovány, elgondolkodó arcú.

Kinyílt az ajtó, egy fehér férfi lépett be, leült egy asztalhoz, némi távolságra a szerelmespártól. Amikor ennivalót és teát rendelt, majd megkóstolta az ételt, a figyelő férfi fölállt és odament az asztalához – ízlik, uram? – udvariasan, mint mindig. Az ázsiai névtelenség páncéljában várta a választ egy ki nem mondott kérdésre.

A férfi az ételt rágva felelt:

– Nagyon hideg. Hal és Eugene felhívtak, azt mondták semmi probléma. Én is simán végeztem.

Bólintás. Egy... kifürkészhetetlen mosoly. Hajnali öt óra múlt öt perccel. A hölgy cipői nyomot hagytak a kinti hóban.

Pontosan kilenc óra hétkor, amikor az Ötödik sugárút torkán elakadt a forgalom és a hő, az Empire State Building öngyilkosságok esetére odaszerelt hálójában felrobbant az úgynevezett gránátalma bomba egyik származéka – annak a cégnek a raktáraiból lopták, amely az alapvető fontosságú lőszerrel látta el a dél-vietnami kormányt. Mindössze egyetlen darab volt. Noha a szerkezetet arra tervezték, hogy a két tucat „leánybombát" tartalmazó „anyabomba" a földön robbanva fejtsen ki optimális hatást, a lökés elegendő volt, hogy széttépje a dróthálót, amelyen hevert és a kiköpött kis acélgömbök jelentős számú sérülést okoztak. Haláleset nem történt, de a tizennyolc éves Glória Schultz kómába esett súlyos agysérülése következtében, míg Stephen V. Lord negyvennégy éves gépkocsivezető soha többé nem használhatja jobb kezét a kocsi tetejét beszakító repesz miatt, Edward és Elvin Marshall, hároméves 36 ikrek, akiket gyerekorvoshoz vitt anyjuk, Mrs. Sarah Marshall, fejükön, illetőleg a gyomrukon sebesültek meg, sérüléseik hosszabb ideig tartó kórházi kezelést tesznek szükségessé. Ezenkívül több mint kétszáz kisebb sebesülést jelentettek a város egészségügyi hatóságainak, amelyeket részint közvetlenül az acélgömbök, részint másodlagos okok – mint a kitört ablakok röpködő üvegcserepei -idéztek elő.

Kilenc óra kilenc perckor, a nap egyik legforgalmasabb időszakában a gyorsvasút 125. utcai állomásán egy tartály ereszteni kezdte magából a hivatalosan DN-nek nevezett gázt, amelyet, a hadsereg szolgálati szabályzata szerint nem tanácsos használni olyan helyen, ahol „a balesetek megengedhetetlenek". Pánik tört ki. A hatvankét éves Mrs. Gladys Kane-t halálra taposták a kijárati forgókeresztnél. Törött kezeket és lábakat kezeltek egy közeli kórházban, és a huszonnégy éves Jane Prink manöken esernyője kiszúrta a tizenkilenc éves Vivian L. Borthardt egyik szemét. Közvetlenül egyetlen halálesetet sem lehetett a DN számlájára írni, noha három nappal később dr. Harold W. Stranding, a hörgők és mellhártya közismert tudora megjósolta, hogy a közeljövőben számos tüdőgyulladásnál siettetni fogja a végkifejletet, mivel a betegek ki voltak téve a DN gáz hatásának.

Kilenc húsz és tíz negyven között harminchat autónak felrobbant a benzintartálya, később megállapították, hogy a kocsik éjszaka egy bérház alagsori garázsában parkoltak, ahonnan az éjszakai őrt kórházba vitték koponyatörés gyanújával. A robbanás közvetlenül huszonnyolc, közvetve tizenegy halálos kimenetelű balesetet idézett elő. Sok járókelő szenvedett súlyos égési sebeket azok miatt a gépkocsik miatt, amelyek az utcán parkoltak a robbanás pillanatában. New Jerseyben a harmincöt éves Ralph S. High, egy vegyi tröszt ügynöke, a sebességkorlátozás előírta határon belül igyekezett Buickjával munkaadóinak egyik nagyüzeme felé, és amikor keresztbefordult az úton, nyolc autó szaladt egymásba miatta. A tizenegy halálos kimenetelű baleset közül öt ennél a karambolnál következett be.

További két személy bénult meg csípőtől lefele, és a huszonhárom éves Mrs. Eleanora Gage, aki nyolc hónapja volt férjnél, elvesztette magzatát, akit márciusra vártak.

Névtelenül elveszve East Village-ben, egy kínai étterem személyzetének tagjai között – végül is ki tudja megkülönböztetni egymástól ezeket az ázsiaiakat? – Ngo Duy Thinh kritikusan hallgatta, amint a híradókban egyik „baleset" a másik után tör be a WNBC szokásos hírei közé. Alig nézett oda a készülék képernyőjére. Bizonyosan nem lelkesedett úgy, mint társai, egy fehér, egy félvér és egy fekete, akik ott lebzseltek egy késői kínai reggeli fölött, és ujjongtak minden szerencsétlenségen, amelyet a kommentátor bejelentett. Túl sok hasonló esetet látott – háromdimenziósán, élőben, színesben –, amikor a veszteség-nyilvántartó vezetője volt az egyszerűen Vietkongnak vagy Charlienak emlegetett dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Frontnál.

Mégis úgy tűnt, épp ideje, hogy Mrs. Necselekeddaztmásnak – amit magadnak nem kívánsz uralma után beköszöntsön Mrs. Szemetszemértfogatfogért kora.

Hirtelen megszólalt, tudva, hogy reszelősen szakad fel torkán a hang, és még inkább tudatában annak a ténynek, hogy hallgatói ahhoz a néphez tartoznak, amely kollektív módon megtanította őt a gyűlöletre.

-Rendben van! (A szavak idegenek, különösek, félelmetesek voltak, de értelmes rendbe szerveződtek.) Most azok a kőszállító uszályok következnek a Hetvenkettes számú mólónál, amelyeket ti javasoltatok a mozsarak telepítésére. Van kapcsolatunk a kezelő személyzettel?

– Tudom, hogy mindig te jársz előbbre egy lépéssel – mondta a fehér ember. – Ez a mi emberünk!

Én ugyan nem. Még mostanáig sem tanultátok meg még ti sem? Pedig átkozottul sok idő volt rá.

Mindazonáltal fennhangon csupán az előbbi kérdést ismételte meg Ngo Duy Thinh. Alig húsz perccel múlt tizenkettő, amikor az Egyesült Államok Harmadik Páncélos Hadosztályának tankjai lépésben végigcsörömpöltek és dübörögtek a Houston Streeten. Mellettük sisakos emberek haladtak, betárazott karabéllyal.

Bihari György fordítása