AZ „OKI-DOKI”

 

 

Paul Walker félt a saját gyerekeitől. Félteni már hónapok, egészen pontosan a halálos kimenetelű baleset óta féltette őket, de ez most valahogy más volt – nem gyors változás, hanem olyan, amelyik lopva terjed, észrevétlenül, árnyalatról árnyalatra mélyül, és egy reggel arra ébred az ember, hogy megtörtént.

Pedig Lisával milyen büszkék is voltak gyerekeik kiemelkedően magas intelligenciájára...

Meg nem tudta mondani, melyikük is zavarja jobban. A logika azt diktálta volna, hogy Rick legyen az, azért, amilyenné a baleset tette. Szemmel látható sérülése ugyan nem maradt, károsodás mégis vitathatatlanul történt, de hogy azt közvetlenül a trauma okozta, avagy közvetett módon saját anyja holttestének a látványa, ennek megállapítása lehetetlennek bizonyult.

Paulban ennek ellenére sokkal inkább a két évvel idősebb Kelly keltett kellemetlen érzéseket.

Volt valami nyugtalanító abban, ahogy a lány töretlenül megőrizte lélekjelenlétét; ez főképp abban a törődésben mutatkozott meg, amivel öccse irányában viseltetett, most, hogy az oly csekély érdeklődést táplált a világ iránt. Aligha mondható normálisnak, ha egy alig tízéves lány ilyen gondoskodó, ilyen magabiztos: reggelente ő keltette fel az öccsét, ellenőrizte, hogy az rendesen felöltözött-e, megreggeliztette, és bár Paul munkába menet autóval elvitte őket az iskolába, értük menni már nem tudott, mert munkaideje ezt nem tette lehetővé, így aztán a hazautakat is Kelly szervezte meg. Ez többnyire busszal történt, olykor pedig a közelben lakó számos ismerős szülő valamelyikének kocsijában, akiket mind mélyen megrendített Lisa halála... Ez tulajdonképpen igazán nagyszerű szervezés volt, mert, (ahogy erre barátai lépten-nyomon emlékeztették), azt jelentette, hogy megtarthatja az állását, és még túlórát is vállalhat alkalomadtán, mindezt anélkül, hogy aggódnia kéne a gyerekek miatt.

Paul azonban egyvégtében mást sem csinált akkoriban, mint aggódott. Mostanra már túljutott ezen. Hozzászokott, hogy Rick mindig olyan, mintha máshol járna. Hozzászokott, de nem nyugodott bele. A fiú minden zokszó nélkül járt tovább iskolába, végigülte az órákat, és talán meg is jegyzett valamicskét az elhangzottakból. Otthon azonban, vacsora előtt és után egyaránt, hacsak Kelly nem nyerte meg egy kis tévézéshez, Rick ott gubbasztott a számítógép előtt, nagy néha egy-egy játékkal szöszmötölt, de leginkább csupán valami önmagát gombolyító hálószerűséget figyelt, meglehetősen – a szó egy héttel korábban futott át Paul agyán, és minden másnál jobban passzolt – unottan. Unottan, mintha a gyerek minden erejét kiszívta volna a tudat, hogy bár emlékszik rá, azelőtt játszi könnyedséggel tudott bánni ezekkel a drága szerkentyűkkel, most képtelen visszaidézni, hogyan is csinálta. Paul egy ideig ajánlkozott játszópartnernek, de mindannyiszor a közöny fala állta útját.

Paul minden hétvégén kitalált valamit, amiről úgy gondolta, hogy serkentőleg hathat fia szunnyadó személyiségére: meccsre jártak, moziba mentek, vagy egy érdekes helyre a városon kívül. Ez alkalommal, Kelly külön kérésére, egy bevásárlóközpontot vettek célba, amibe Paul boldogan egyezett bele, azt gondolván, hogy rá tudja beszélni Kellyt néhány új és divatos cuccra, amikben lépést tarthatna osztálytársai öltözködésével, de csalódnia kellett: a lány makacsul ragaszkodott a megszokott stílushoz, az olcsó, praktikus, egyszerű ruhákhoz.

Ám adódott igazán örömteli esemény is. Paul éppen másodszor futotta át a következő hétre vásárolandó élelmiszeráruk listáját, mielőtt a szupermarketbe bevette volna magát, amikor Kelly (most is poló-farmer-edzőcipő együttesben, amit egészen addig hord, amíg el nem érkezik a pulóver-farmer-csizma ideje) gondoktól felhőzött arccal odaszaladt hozzá.

– Apa, szerintem ezt látnod kell!

Rögtön a kérdés:

– Hol van Rick? Miért nincs veled?

– Éppen ez az, amit látnod kell. Nézd!

A fiú földbe gyökerezett lábbal állt egy stand előtt a bevásárlóközpont egy olyan részlegében ahova Paul fejében meg sem fordult, hogy betérjenek.

Hogyhogy nem gondoltam a játékokra? Végül is bizonyos értelemben újra kisgyermek lett...

Ahogy Kelly után sietett, azon tűnődött, mi volt képes áttörni fia páncélszerű közönyén. Valami igazán különleges dolog kellett, hogy legyen, mert legalább annyi felnőtt és tinédzser (akik általában lenézéssel viseltetnek a gyerekjátékok iránt) gyülekezett ott, mint amennyi gyerek. Egy szélesen mosolygó férfi vezette a termékbemutatót.

És micsoda termékek voltak azok!

OKI-DOKI, hirdették élénk színekkel festett betűk a bemutatóstand fölötti boltíven. A stand maga három részre oszlott: egyik felén egy modem városrész toronyházaktól zsúfolt modellje; mellette egy középkori várkastély börtönnel, bástyával, vizesárokkal; végül pedig egy megfagyott hullámoktól ostromolt, jégborított tengerpart. Pöttöm alakok nyüzsögtek ezeken a mesterséges tájakon: az egyik kerekeken gurult, a másiknak keze és/vagy lába volt, a harmadiknak tapogatója, kampója vagy tapadókorongja, hogy ezek segítségével küzdje fel magát az útjába kerülő sziklára, fára, falra. Időnként olyan akadályhoz érkeztek, amelyet nem tudtak sem megkerülni, sem megmászni; ilyenkor (láthatóan teljesen maguktól) a stand szélén felhalmozott kiegészítő alkatrészekhez döcögtek, kiszerelték, és másikra cserélték maguk vagy társuk valamely tartozékát, majd újra próbálkoztak. A bámészkodók időről időre felnevettek, és tapssal jutalmazták az olyan különösen ötletes konfigurációkat, mint mondjuk az ostromlétra volt. Mindezeken kívül még két videokivetítő illusztrálta a számtalan tevékenységet, amelyre a kis gépek képesek voltak. Paul az ott tolongókkal egyetemben lenyűgözve állt.

– Elnézést...

Egy bátortalan hang. A bemutatót vezető férfi elővette legsugárzóbb mosolyát.

– Mi van, ha valamit máshova teszünk?

Rick? Lehetséges lenne, hogy ő...? Igen, Rick tette fel a kérdést! Hát ez bámulatos!

– Arra gondolsz, hogy összekeverjük az alkatrészeket? Teszik tovább a dolgukat. Pillanatok alatt ráébrednek az új helyzetre. Mondjuk... – a férfi az egyik alkatrészhalom után nyúlt, majd megtorpant. – Tudod mit, fiam? Csináld te! Csak szórd le, ahova akarod! Ahogy beleütköznek valamelyikbe, felismerik, és visszaviszik oda, ahol volt. Figyeld!

A pici szerkezetek pontosan úgy jártak el, ahogy az megjósoltatott. Rick feszülten figyelt. Az előadó tovább fecsegett, közben pedig két csinos lány foglalta el helyét a hitelkártya-leolvasónál a várható eladás reményében.

– Ám önök még csupán a töredékét látták annak, amire az Oki-doki képes! A képernyőkről és színes prospektusunkból többet is megtudhatnak. – A végszóra a lányok meglengették a fényes brosúrákat, akár valami túlméretezett kártyalapokat. – A felnőttek is megláthatják, mennyivel vidámabb, mennyivel teljesebb az élet, ha van otthon Oki-doki! Szeretné, ha Oki-doki venné fel a telefonüzeneteit, (és ebbe beleértendők természetesen a videofonon érkezők is), százfajta személyiségének és hangjának egyikével? Ezeket beállíthatja ön is, vagy használhatja a gyárilag betöltötteket. Szeretné, ha játékkonzolja vagy számítógépe kedvenc partnerének stílusában játszana ön ellen, ha ez a partner épp nem elérhető? Pofonegyszerű! Csupán annyit kell tennie, hogy rögzíti egy közös játékukat, majd az ön Oki-dokija elemzi, és lemásolja bárki stílusát, egészen nagymesteri szintig, sőt még azon is túl!

Szeretné összekötni a számítógépet a hifitoronnyal, a hifitornyot a tévével, a tévét a telefonnal – mondjuk, hogy hazatelefonálva utasíthassa a videót: vegye fel azt a programot, amiről ön csak most szerzett tudomást? Esetleg szeretne kapcsolatot a telefon és a tűzhely, a mikrohullámú sütő, a hűtő között? Az Oki-doki biztosítja önnek. Az pedig, hogy kettő vagy több ilyen kis pajtás együtt mire képes, egyszerűen elképesztő! Két Oki-doki együttes erővel kinyitja a hűtőt vagy a mélyhűtőt, elolvassa az élelmiszerek címkéit, vagy annak hiánya esetén odatartja az árut a videofonhoz, hogy ön azonosítani tudja azt, majd előkeresi az ön által megnevezett receptet, és elkészíti az ételt mire ön hazaér, az esetleges hiányzó hozzávalókat szükséges mennyiségben egy megfelelő másikkal helyettesítve. Az Oki-doki a leglehetetlenebb helyekhez is hozzáfér. Fáradhatatlanul, ám diszkréten takarít. Ha nincs rá szükség, eltűnik szem elől valamelyik zugba, de neve hallatán azonnal működésbe lép. Nincs szükség kábelekre vagy huzalokra, hogy kapcsolatba léphessen vele, bár természetesen ez is egy lehetőség. Kommunikáció szempontjából a rádiótelefonnal rokonítható, működik ultrahanggal, infravörös...

– És mondja! – kiáltott közbe valaki. – Miért árulják játékszerként, ha ennyi rengeteg mindent tud?

– Mert arra van, hogy játsszanak vele – hangzott a nyájas felelet. – A legtöbb ember életében nincs elég vidámság. Az Oki-dokit arra a célra tervezték, hogy ezt pótolja! Plusz... – az előadó hangját bizalmaskodva halkabbra vette, de úgy, hogy a tömegben mégis mindenki tisztán hallott minden egyes szót. – Őszintén szólva társaságunk egy családi modellt készült piacra dobni, (ez nevezhető jóval komolyabb ötletnek ugyebár), amely az egyhangú házimunkában nyújtott volna segítséget. Ám akkor jött ez az új csip, a legeslegújabb és legkifinomultabb darab, és... na jó, elárulok egy titkot. Az Oki-doki annyira sokoldalú, hogy az ember megveszi a gyerekének, aztán ő maga használja többet, végül pedig kénytelen visszajönni, és venni egy másikat a gyereknek is, értik, nem?

Az előadó megcsillantotta tökéletesen karbantartott fogait, és jó néhányan nevettek megnyerő locsogásán.

– Természetesen – tette hozzá –, érdemes megspórolni a második utat. Ezek a fiatal hölgyek készségesen megmutatják önöknek a kétdarabos kiszerelést, amellyel tizenöt százalékot megtakaríthatnak. És magától értetődően minden Oki-doki teljes körű garanciát élvez.

– Apa – súgta Kelly veszel Ricknek egyet?

A játék korántsem volt olcsó mulatság, pláne nem a lakás vagy a ház területén való elérhetőséghez javasolt teljes alkatrészcsomaggal kiegészítve, de az, hogy Rick a kórházból való hazatérte óta először mutatott érdeklődést valami iránt...

Paul eddig még nem nyúlt a Lisa után életbiztosításként kapott összeghez, mivel úgy tervezte hogy amíg a gyerekek el nem érik a középiskolás kort, addig befekteti a pénzt valamibe. Most azonban kivételes eset állt elő. Hogy mennyire kivételes, azt az is mutatta, hogy Rick ahelyett, hogy visszasüllyedt volna szokásos közönyébe, a játékhoz tartozó kiegészítőket válogatta át körültekintő alapossággal. Ahogy hitelkártyáját visszatette tárcájába, Paul szíve felesége halála óta első ízben szabadult fel a nyomasztó súly alól.

  

– Mi történt veled? – kíváncsiskodott Carlos Gomez, amikor ebédszünetben összefutottak. Carlos volt a cég számítógépes részlegének igazgatója, és mint személyzeti igazgató, Paul sokat dolgozott vele együtt, de leginkább az hozta őket össze, hogy Belita Gomez Lisa barátnője volt, és a tragédia óta felmérhetetlen segítséget nyújtott. Többnyire Belita fuvarozta haza Ricket és Kellyt az iskolából.

– Hogy érted?

– A változatosság kedvéért vidámnak látszol.

Paul elmagyarázta a dolgot a zsebében hordott egyik Oki-doki prospektus segítségével. Ahogy átfutotta, Carlos halkan füttyentett.

– Hallottam, hogy dolgoznak valami ilyesmin, de azt nem tudtam, hogy már piacon is van. Ráadásul gyerekekre sózzák rá! Itt valami bűzlik!

– Mitől vagy ebben olyan biztos? – hunyorgott Paul. – Én semmi furcsát nem tapasztaltam. Éppen ellenkezőleg! Kelly annyira szeretett volna Ricknek segíteni a gyógyulásban, és most itt az első igazi lehetősége erre. Miután bekapcsolták a szerkentyűt, első dolguk az volt, hogy átkereszteljék, és meg is állapodtak abban, hogy Foxi Maxinak fogják hívni. Először hallottam Ricket derülni azóta, hogy... Szóval jó ideje. Esküszöm, kuncogott!

Aztán nekiültek és végigpróbáltak mindent, ami a kézikönyvben szerepelt, még a vacsorát is fel kellett vinnem Rick szobájába, és a végén én voltam a keményszívű apa, amiért éjfélkor ágyba zavartam őket. Ma pedig kivételesen még abba is beleegyeztem, hogy ne menjenek iskolába, csak mert... szóval mert a fiam így megváltozott. – Paul már szinte ellenséges volt. – Te meg rögtön arra a következtetésre jutsz, hogy valami nincs rendben? Szerintem minden tökéletesen rendben van!

– Nyugodj meg – csitította Carlos –, nem a gyerekek szemszögéből értettem, hogy valami nincs rendben. Arra gondolok, amire ezt eredetileg tervezték. Otthoni használatra tökéletes, de abszolút alkalmatlan repülőgép vezetésére vagy ipari létesítmény ellenőrzésére.

– Hallottál ilyesfajta kísérletekről ezelőtt? Nem? Akkor mitől vagy olyan biztos benne?

– Azok miatt a dolgok miatt, amikre ez az Oki-doki képes, akár önállóan, akár kapcsolásos konfigurációban. Paul, ez a csip egyszerűen nem az a fajta, amit gyerekjátékra fejlesztenek ki.

– A hidegháború alatt a szovjetek nem vásároltak-e Las Vegasba szánt nyerőautomatákat azért, mert ily módon megkaparinthattak olyan áramköröket, melyek amúgy kiviteli tilalom alatt voltak?

– Ez igaz, csakhogy azok nem igazán játékok. A szerencsejáték-üzlet a milliárddolláros szférában mozog. Ezzel szemben a gyerekeknek szánt játékpiacon még a legnagyobb dobások is csupán háromszezonosak: berobbannak, gyarapodnak kifakulnak. Kivételek persze vannak, mint például a Barbie baba, de láttál mostanában búgócsigát? Vagy Páncél Parancsnokot? Ezért nem tudom megállni, hogy el ne tűnődjek azon, milyen célra is szánták ezt a csipet valójában. Azt hiszem, kicsit körülszimatolok. Megtarthatom? – koppintott Carlos a fényes papírra nyomott színes brosúrára.

Paul vállat vont, majd beleegyezően bólintott. De azért dühös volt a férfira. Hónapok múltak el, mialatt ő egyfolytában aggodalmak közt őrlődött, s amikor azt hinné, hogy vége, felbukkan valami más, és a gyötrődés kezdődik elölről.

Még jobban megriadt, amikor hazaérkezvén Kellyt a konyhában találta, amint valami mélyhűtött dolgot készül felolvasztani vacsorára.

– Rick mit csinál? – dörrent rá a lányra. – Nehogy azt mondd, hogy máris megunta Foxi Maxit!

Lánya, miközben a túl szorosra tekert műanyag fóliával hadakozott, fejét rázva válaszolta:

– Dehogyis, csak már mindent megcsináltunk, amit a kézikönyvben írtak. Még kellett volna egy-két konnektor, hogy a konyhát is be lehessen vonni a rendszerbe, a tűzhelyet, a grillsütőt meg mindent, csak Rick nem talált. Aztán... De inkább kérdezd meg őt! Én már félúton elvesztettem a fonalat. Á! – örvendezett, ahogy a makacs fólia végre feladta.

– Én még félútig sem fogom bírni – sóhajtott Paul, és megcélozta fia szobáját.

Rick töprengve gubbasztott a számítógép előtt. A billentyűzet mellett Foxi Maxi guggolt, vagyis inkább csak a torzója, megfosztva minden tartozékától. A képernyő tele volt erre-arra tekergő vonalakkal.

– Kapcsolási rajz? – kockáztatta meg Paul.

– Ühüm – felelte fel sem pillantva a fiú.

– Valami elromlott? Kelly azt mondja, a kézikönyvből mindent meg tudsz csinálni azon kívül, amihez különleges tartozékokra van szükség.

– Ühüm.

– Szóval... ööö... rendszerhiba-keresést futtatsz?

– Próbálom, Nem akar rendesen működni.

– Ma Carlos Gomezzel ebédeltem, tudod, ő a cégnél komputerügyekben a főmufti. Nagyon érdekelte az Oki-doki. Mi lenne, ha letöltenénk egy lemezre az egészet, hátha ő tud segíteni?

– Ne! – Paul a fiú hangjában a baleset óta először fedezte fel a határozottság egy halovány árnyalatát. – Azt hiszem, tudom, hol a gubanc, és inkább magam pofozom helyre.

Olyan mereven állt fel, mintha az egész napot a székben töltötte volna.

– Éhes vagyok. Mit kotyvaszt Kelly? Jó az illata. Paulnak muszáj volt várnia egy kicsit, csak aztán tudta követni fiát a földszintre. Alig látott a könnyektől.

 

Másnap Kelly kijelentette, hogy iskolába akar menni. Rick nem akart. A problémát szerette volna kibogozni, és úgy gondolta, rá is jött a megoldásra.

Mivel Paul nem akart vitába bonyolódni, nehogy elkéssen a munkából, ezért kénytelen volt beérni egy Rickből kicsikart ígérettel, miszerint a rákövetkező nap a fiú is elmegy az iskolába. Kellemes meglepetésként érte, amikor az Oki-doki feltűnt a reggelihez megterített asztalon, ezúttal emberszerű összeszerelésben (két kéz, két láb, egy fej), kivágott egy tisztelgést, és azt kiáltotta:

– Csak így tovább, admirális úr!

Rick sokszor csinált ilyen tréfákat, még azelőtt...

Paul azt remélte, hogy az autóban Kelly közönye majd megenyhül, de nem ez történt. Mikor az iskola előtt lelassított, Paul megpróbálta szóra bírni.

– Úgy tűnik, jó ötlet volt megvenni Foxi Maxit, nem?

– Várd ki a végét! – vonta meg vállát a lány az újabban állandó abnormális komorságával, azzal kiszállt.

Még csak meg sem puszilta az apját.

Ez szintén egyike volt új szokásainak.

Carlos ezen a napon nem volt bent – egy rakat használt, leszállított áron megvételre kínált, amúgy költséges holmit ment megnézni, tudta meg Paul. Az eladó egy, a hidegháború befejeztével csődbe jutott fegyvergyártó cég. Paul úgy döntött, hogy felhívja Carlost este otthon, ha Rick addig nem boldogul a problémával. Két nap lógás az iskolából éppen elég.

Ha pedig tényleg valami komoly gond van Foxi Maxival, akkor szombaton visszaviszik a gépet – elvégre garanciális.

Ám alighogy hazaért, Kelly megnyugtatta, hogy erre semmi szükség nem lesz. Ahogy vágtatott fel a lépcsőn, Paul keble büszkeségtől és boldogságtól duzzadt, hogy a fia, aki a baleset előtt valóságos kis számítógépmágus volt, kezd felépülni végre.

– Rick! Kelly meséli, hogy sikerült megoldanod! – lelkendezett.

– Ühüm.

A képernyő a tegnapihoz hasonló vonalkupacot mutatott, de a fiú ezúttal úgy mozgatta az egeret, mintha rajzolna, itt-ott kijelölve egy pontot, amiket aztán a gép kötött össze.

Paul habozott, tudván, hogy fiához képest szinte semmit nem ért a számítógéphez, de végül csak megkérdezte:

– Foxi Maxit javítod?

– Ühüm.

– Nem hittem, hogy meg tudod bütykölni. Úgy értem, egy ilyen egyszerű számítógéppel.

– Úgy tervezték, hogy terepen is javítható legyen.

– Terepen?

– A bolton kívül. Állati dögös csip van benne. Nagyon finom impulzusokkal még írni is lehet rá. Eszméletlen. Persze az átprogramozás, az már egy más kérdés.

– Ugye, te... ööö... nem azt próbálgatod?

– Nem. Csak tisztítgatom. Kitörlök néhány felesleges dolgot.

– És mi volt vele a baj valójában?

Rick hátradőlt, nyújtózott egy nagyot.

– Megsérült. Mint az én agyam... Ejha, farkaséhes vagyok!

A vacsora végeztével Rick a mosogatóba süllyesztette a tányérját, és közölte:

– Oké, szóval, ha már holnap úgyis suliba kell mennem, jobb, ha teljesen gatyába rázom Foxi Maxit. Csaó!

Rövid szünet után aztán Kelly komorsága is megenyhült annyira, hogy beismerje:

– Azt hiszem, igazad volt Foxi Maxival kapcsolatban.

Ennyi volt az egész, de ezzel hosszú-hosszú idő után megszerezte Paulnak az első nyugodt éjszakát.

Fél tizenegy körül Rick kielégítőnek értékelte az eredményt, ásítozva kijött szobájából, lezuhanyzott, majd aludni tért. Kelly úgy döntött, követi öccse példáját. Ahogy a lépcső felé indult, fentről halk, csoszogó nesz hallatszott.

– Mi volt ez? – kapta fel léjét Paul.

– Foxi Maxi, immár teljes fegyverzetben. Te még fenn maradsz?

– Csak pár percet. Fel akarom hívni Carlost, talán hazaért már... Várj csak! Bekapcsoljam a rögzítőt, ahogy szoktuk, vagy Foxi Maxi be lett programozva erre is?

– Még annál is jobb! – adta meg a feleletet a lépcsőkorlát egyik pillérén csücsülő Oki-doki. – Tudok önök helyett beszélni, a választ a fennforgó helyzethez igazítva. Megjegyzem, mikor fekszenek és kelnek, beleértve a hétvégéket, plusz fogadhatom a hívásokat akkor is, ha nincs itthon senki, és megadhatom a hívónak érkezésük várható idejét. Amennyiben ezeken a paramétereken változtatni kívánnak, szíveskedjenek tudatni velem! Mellesleg értek a faxhoz, modemhez, át tudom programozni a videót, hogy az telefonról is irányítható legyen – de olvasták a leírást. Legalábbis remélem.

– Elfelejtetted megemlíteni – dünnyögte Kelly –, úgy állítottunk be, hogy meg tudsz szólalni Rick hangján, az enyémen, apáén, sőt még Donald kacsáén is, attól függően, hogy a hívó kivel akar beszélni. Donald kacsát az ügynököknek szántuk. Ha érdekel, a hang, amit most hallasz, a hármunk hangjának keveréke. Én mondtam Ricknek, hogy ez megteszi.

Paul egy pillanatig döbbenten hallgatott, majd rájött a nevetés.

– Maxi, úgy érzem, a Walker-család háztartásának nélkülözhetetlen kelléke leszel! Jó éjt!

A telefon után nyúlt. Csak egy hétköznapi készülékük volt. A videofon még mindig rettentő sokba került, noha a kapott tájékoztatóból kitetszett, az Oki-doki gyártói magától értetődőnek veszik, hogy ha valakinek megvan az egyik, akkor az a másikat is megengedheti magának.

Pillanatokon belül Belita Gomez álomittas hangja szólalt meg a kagylóban.

– Nem Paul, Carlos még nem ért haza. Felhívott, hogy nyélbe ütötték az üzletet, és ennek örömére beülnek egy vendéglőbe. Akarod, hogy visszahívjon?

– Ne is mondd, hogy hívtam! Várhat reggelig. A gyerekek már ágyban vannak, és mindjárt én is lefekszem.

– Én már alszom is. Jóccakát!

Később a telefon nagyon halkan csengeni kezdett, de félbe is szakadt olyan gyorsan, hogy az egész szinte alig hallatszott, aztán egy álmos hang ezt dörmögte:

– Halló?

– Paul, itt Carlos – jött a suttogó felelet. – Bocs, hogy ilyen későn hívlak. Megpróbálom rövidre fogni, de ezt feltétlen hallanod kell. Sajnos nem beszélhetek hangosabban, Belita már alszik, és nem akarom felébreszteni. – Mély lélegzet. – Ma kint voltam egy cégnél, és miután megkötöttük az üzletet a fickók, akikkel tárgyaltam, ott marasztaltak vacsorára. Csak úgy mellékesen rákérdeztem, hogy hallottak-e az Oki-dokiról. Nos, telibe találtam! Emlékszel mondtam, hogy azokat a csipeket nem a játékpiacra fejlesztették ki, még ha az a pöttöm játék tud is annyit, mint egy átlagos háztartási gép. Szóval a cég, ahol jártam, a hidegháború alatt a fegyvergyártásban volt érdekelt, és az egyik pali azt mondja, ő tudja, ki a gyártó, és bár megnevezni nem volt hajlandó, annyit elárult, mire is szánták ezeket a gépeket eredetileg: szabotázsra! Becsempészték volna az ellenséges országba, vagy akár visszavonulás során hagyták volna hátra, aztán amikor az aktiválás megtörténik, azok elkezdenek lerombolni mindent, ami a kezük ügyébe kerül. Először persze az elektronikus áramköröket – beépített zavaró programjuk van. De ezenkívül képesek tüzet gyújtani, csöveket eltömíteni vagy szelepeket kinyitni vegyi üzemben, vagy akár meglazítani a fából készült lépcsőn egy fokot, hogy az ember a nyakát törje. Állítólag már ártalmatlanok. Valami gátlóprogram. De ez a pasas, akivel beszéltem, azt állította, hogy a gát nagyon vacak, egy óra alatt ki lehet oldani, vagy még hamarabb, ha automatizálod a melót. Ráadásul már az interneten is híre ment a dolognak, és mit tippelsz, ki akar rögtön lecsapni rá? Az Úr Jobbkeze nevű szervezet, hogy ezzel sújtsanak le a színesbőrűek tulajdonában levő üzletekre; aztán ott a Női Illendőségért Iszlám Liga meg a Lemészároltak Kiválasztottjai, és... A francba! Azt hiszem, mégiscsak sikerült felzavarnom Belitát. Reggel beszélünk. Szia!

A vonal megszakadt.

Ezután Foxi Maxi hozzálátott, hogy elvégezze azon feladatait, amelyekre a vonatkozó tiltásokat Rick feloldotta.

 

– Sajnálom, querida... nem akartalak felébreszteni.

– Semmi baj, épp csak elszundítottam... Kivel beszéltél ilyen későn?

Carlos az ágyra csüccsent, és nekilátott kifőzni a cipőjét.

– Paullal. Paul Walkerrel. Megtudtam valamit arról az Oki-dokiról, ami nem várhatott reggelig.

– Ha ilyen sürgős volt, miért nem hívtad már a kocsiból?

– Azt otthoni száma titkosított, a kocsi memóriájába meg elfelejtettem beírni.

– Aha... – igyekezett nyitva tartani a szemét az asszony. Majd kiröppent szeméből az álom. – Hogy érted azt, hogy nem várhatott reggelig? Így is, úgy is csak reggel beszéltek, nem?

A nyakkendőjével bíbelődő férfi megmerevedett, és feleségére nézett.

– Nem értelek – mondta egy pillanatnyi szünet után.

Belita felült az ágyban.

– A rögzítő vette fel, nem?

– Nem! Én Paullal beszéltem...

– De hát ő fél tizenegy körül hívott, hogy itthon vagy-e már. Mikor mondtam, hogy nem, azt mondta, a gyerekek már ágyban vannak és ő is lefekszik. Volt egyszer is olyan, hogy elfelejtette volna bekapcsolni a rögzítőt?

Carlos értetlenül nézett rá.

– De én ismerem a rögzítőjén levő szöveget! Időtlen idők óta nem változtatta. Már legalább ezerszer hallottam... Úristen!

– Mi van? – Belita a riadalomtól immár teljesen éber volt.

Carlos izgatottan kapta elő kabátjából az Oki-dokiról szóló prospektust.

– Igen, ez az – motyogta. – Az egyik szolgáltatása, hogy képes a tulajdonos hangját utánozni a telefonban.

– Úgy érted, le tud folytatni egy beszélgetést, bolondját járatva a hívóval?

– Nem, azt a Turing-teszttel vizsgálják, és azon még egyetlen gép sem ment át, csakhogy az Oki-doki képes alkalmazni az Eliza-tételt. Ez még az ősidőkbe nyúlik vissza, de azért ma is használatos, és ennek segítségével halálbiztosan be tudja csapni az embert, pláne ha az amúgy is ideges és elővigyázatlan... Belita, muszáj megnézem, hogy Walkeréknél minden rendben van-e.

– Miért ne lenne?

A férfi elmagyarázta, de még be sem fejezte, az asszony már kipattant az ágyból, és kapkodva öltözködni kezdett.

 

A várakozó Kelly és Rick pizsamában, mezítláb, egymás kezét fogva álltak a ház előtt. Rá sem hederítettek az elhaladó autókra. Még ilyen késői órán is akadtak otthonuk felé igyekvők, a két gyereket pedig egy bokorcsoport árnyéka takarta.

Épp ahogy Carlos lefékezett a ház előtt, halk, fütyülő hang hallatszott a konyha felől, amely fölött a fürdőszoba, valamint Paul szobája helyezkedett el; az, amelyen azelőtt Lisával osztoztak. A hangot narancssárga lánggömb és recsegés követte. A ház túlnyomórészt fából épült. Később megállapítást nyert, hogy Foxi Maxi kinyitotta a gázpalack szelepét, és a szivárgó gázt saját tápegységének rövidre zárásával (ahogy erre tervezve lett) lángra lobbantotta.

A fény a gyerekekre világított.

– Madre de dios! – szörnyülködött Belita. – Mit keres Rick és Kelly idekint? És hol van Paul?

– Ne kérdezősködj! – Carlos a biztonsági övét ráncigálta veszettül. – Tenyerelj rá a dudára! Ébressz fel mindenkit! Hívd a 911-et!

– Carlos, ne csinálj semmi hülyeséget...

A férfi már a tornác felé rohant. A gyerekek felismerték, és bosszúsnak tűntek. Carlosban valami gyanú ködlött fel, de nem volt vesztegetni való ideje. A kilincs után kapott.

A bejárati ajtó zárva volt. A gyanú, mint valami belső tűz, mind élesebb és erősebb lett. De még mindig nem állhatott meg. A kocsiban tartott egy baseballütőt, minden eshetőségre. Visszarohant érte, majd ilyetén felfegyverkezve betörte az ajtó melletti üveglapot, és benyúlva kiakasztotta a zárat.

Közben az éjszaka csendjét feltépő dudaszó nyomán mind több házban gyúltak fények, nyíltak ki ablakok. A sarkig tárt konyhaajtót becsapva Carlosnak sikerült néhány értékes másodpercet nyernie, mielőtt a tűz és a füst az emeletre vezető lépcsőfeljárót teljesen elárasztotta volna. Hármasával szedve a fokokat repült felfelé.

Nem egyedül a bejárati ajtó volt kulcsra zárva.

Bár a gyanú immár bizonyossággá nőtt, először is cselekednie kellett. Beszakította a vékony ajtókeretet, és ott találta a dudaszótól felriadt Pault, amint félálomban az ablak felé támolyog. Carlos megragadta, és lecibálta a lépcsőn. Kibotladoztak a kertbe...

Az utolsó pillanatban. A gázpalack felrobbant, és miként a tűzokádó sárkány szájából, úgy lövelltek ki a ház ajtóin, ablakain a lángcsóvák. A robbanás átütötte Paul szobájának padlóját is.

A távolból szirénák gyorsan közeledő jajongása hallatszott.

Paul a letüdőzött füsttől fulladozva megroggyant, de Carlosnak sikerült állva tartani. Ahogy lihegett, egyszer csak Rickkel és Kellyvel találta magát szemközt. A gyerekek arca merev és csalódott volt.

– Ti tudtátok, ugye? – krákogta Carlos.

Semmi válasz.

– Paul mondta, hogy időtök nagy részében az interneten tekeregtek. Biztosan így jöttetek rá. Gondolom, a bevásárlóközponti Oki-doki standot mindenfelé megreklámozták. És milyen igaza volt a fickónak, aki azt mondta, hogy a csipbe épített gátlóprogramot gyerekjáték feloldani!

Csípőre tett kézzel hátralépett, figyelemre sem méltatva Belitát, aki láthatóan a gyereket szerette volna szárnyai alá venni. Az is csak halványan jutott el Carlos tudatáig, hogy Paul, ha lassan is, de kezd magához térni.

– De miért? – rimánkodott, mielőtt barátja megszólalhatott volna.

A gyerekek összenéztek.

– Foxi Maxi ötlete volt – vonta meg a vállát végül Rick, aztán Belita sürgetését már nem lehetett tovább figyelmen kívül hagyni.

 

Paul Walker félt a saját gyerekeitől.

Mint az Rick feleletéből kitetszik, erre jó oka is volt.

 

 

Pék Zoltán fordítása