M

a temetési készülődés meg az eszem-iszom a virrasztóban. Egyik tor fényesebb, mint a másik, folyik a pálinka meg a zabálás. Ha ilyen konok, akadékoskodó haldokló volt a családban, aki úgy belekapaszkodott ellobbanó életébe és nem akart kimúlni, mindenki tudta, kihez forduljon: csak elhivatta Széllábat, megbeszélte vele a fizetséget, Szélláb nem számította drágán a dol-got, és gondjaiba vette a beteget. Odaült az ágya mellé, belekezdett az imádságba és buzdította a beteg rokont:

- Nosza, vár már a Jóisten. A Jóisten meg az egész égi kar. Mély hangon zsolozsmázta:

- Ora pro nobis…

Volt a környéken több búcsúztató és búcsúztató asszony is, de egyik se dolgozott olyan gyorsan és biztosan, mint Szélláb. Félóra vagy egy óra alatt a haldokló beadta a kulcsot, és máris a paradicsom gyönyöreit élvezte, ahogy Szélláb ígérte neki. Csak egy dolgot követelt a gyászba boruló családtól: hagyják őt egye-dül a felebarátjával, ne zavarják őket. Ki is ment mindenki, és odakintről hallgatták Szélláb imádkozó és buzdító hangját:

- Halj meg békében, testvér, Jézus és Mária legyen veled… Egyszer egy kíváncsibb rokon hirtelen fölrántotta az ajtót, és

megállapította, hogy Szélláb segítsége igen hatásos. Jóval hatá- sosabb, mint az imádság. A haldoklót a könyökével is segítette, ránehezedett az illető hasára, és kinyomta belőle azt a kevés kis maradék szuszt.

A rokon nagy patáliát csapott, ezzel aztán befellegzett Szél-lábnak mint halottbúcsúztatónak a pályafutása. Bosszúval fenyegették, ezért költözött a fővárosba. Akkor építette azt a kalyi-bát a Macskanyúzón, s akkor ismerkedett meg Kergekakas Je-suínóval, amikor felajánlotta búcsúztató szolgálatait a vén csavargó egyik komaasszonyának, akinek a férje semmiképpen se akarta elhagyni földi porhüvelyét. Akkoriban Szélláb még nem adta tudományra a fejét mint a kutatóintézetek fontos munka-társa.

De Szélláb érdekes és gazdag múltjának nem sok köze van a Macskanyúzó domb elözönlésének történetéhez. Csak azért em-lítjük, hogy jelezzük: ha több nem is, egy lakó már volt ott a dombon, jó idővel Massu látogatása előtt.

Néger Massu ott hevert a homokban, iszogatta a pálinkáját,

szívta a halászlé ínycsiklandó páráit, elnézte a tájat, a kék tengert, a fehér fövényt, a kókuszpálmákat, élvezte a szellőt, és gondolkodóba esett, miért is nem költözött ő már oda régen. Eszményi egy lakóhely, jobb nem is lehetne.

A néger Massu éppen nagy válsággal küszködött. Annak a viskónak a gazdája, ahol évek óta lakott, százesztendős nagyanyjával és apró gyerekével, végre megunta a bérbehajtást, Massu hátraléka ugyanis már négy évre és hét hónapra rúgott, pontosan annyira, amennyi ideje ott lakott. Soha egy vasat nem fizetett. Nem mintha tarhás természetű volna. Ellenkezőleg, kevés olyan megbízható és szótartó ember van a világon. Azért nem fizetett, mert a hónap végén sose volt pénze lakbérre. Néha Massu megemberelte magát, keresett egy kis pénzt itt-ott, hordármun-kával vagy az állatos szerencsejátékon. Olykor eszébe jutott a lakbér, a vállalt kötelezettség. De váratlanul mindig közbejött valami fontos ünnep, valami halaszthatatlan mulatság, és máris odalett az a kevés megtakarított pénze.

Egyszer a kalyiba gazdája, egy környékbeli mészárszék tulajdonosa, személyesen jelent meg a bérért. Csak Vevévát, az öregasszonyt találta otthon, nem volt szíve kidobni, csak egy üzenetet hagyott Massunak. Máskor otthon találta Massut is, de a néger éppen a mindenütt beázó tetőt javítgatta, dühöngött, hogy milyen pocsék teteje van ennek a szar viskónak, nem való ez semmire, a lakbér rengeteg, a hentes meg csak rágja a fülét a pénzért, és azonnal követeli a bért. Fújtatott a néger, leszállt a tetőről, a napon megcsillantak az izmai, és még jobban ordíto-zott. A háziúr szó nélkül odábbállt, még azt is megígérte, hogy betömeti a lyukakat.

De legutóbb egy társaság kalyibástul együtt megvásárolta a telket, a mészáros aránylag olcsón megvált tőle, mert látta, hogy nem tudja bérbe adni, meg Massu se költözik el egyhamar.

A társaság gyárat akar építeni, rengeteg telket összevásárol, lerombolja a házakat és putrikat, és rövid haladékot, egy hónapot ad, hogy elköltözködjenek a telkekről. Munkát is kínált előbb az építkezésen, majd a gyárban. Néger Massu belátta, hogy nincs más hátra, máshová kell költöznie.

Ott, amíg feküdt a homokban és ette a kitűnő halat, meg-kérdezte Széllábat.

 

47*

473

 

- Kié ez a telek itt?

Szélláb elgondolkodott a kérdésen.

- Tudom is én … Nincs ennek gazdája …

- Láttál te már gazdátlan földet? A világon mindennek van gazdája…

- Gondolom, a kormányé …

- Csakugyan?

- Hát nem tudod, hogy a kormány meg a nép, az egyremegy?

- Azt hiszed? A kormány a rendőrségé, de azé ám.

- Nem értesz te ehhez. Én tudom, hallottam egy gyűlésen. Te nem jársz gyűlésre, azért nem tudod.

- Mire jó, ha tudjuk? Mire megyünk vele?

Néger Massu hagyta, hadd csorogjon az olaj a szája szélén; milyen ízletes ez a hal! Ennél jobb lakóhely a világon sincs.

- Tudod, Szélláb, a szomszédod leszek … Itt építek kalyi-bát magamnak. Ide hozom az öreget meg a gyereket…

Szélláb körülmutatott:

- Hely az van, barátom. Meg pálmalevél is.

így történt, hogy pár nap múlva a néger Massu visszatért Mártim, Ipszilon, Gigerli, Kergekakas Jesuíno társaságában. Egy kocsin némi építőanyagot, egy kézifűrészt, kalapácsot és egy cso-mó szöget vitt. Szélláb is segített: megint halászlét csinált. Csak Pintyőke nem ment velük, ő el volt foglalva Madame Beatrizzal.

Massu fölépítette a házikóját, egész csinos lett. Gigerli, akit ifjúkorában a szobafestő mesterségre tanítottak, eldöntötte, hogy az ajtót, ablakot kékre és rózsaszínre festik, és hozzá is látott. Csak műkedvelősködött, segíteni akart a barátainak. Igazában irtózott ettől a munkától.

Ipszilon teleette magát hallal, leült és csak nézte, hogyan festi Gigerli az ajtókat és ablakokat, s közben Massu, Mártim és Je-suíno vályogfalat rak. Felsóhajtott:

- Annyit dolgoztok, hogy még nézni is belefáradok …

Ilyen ember ez az Ipszilon: úgy együtt érez a barátaival, bár-hol vannak is, mindig velük van. Szívesen segít nékik ötleteivel, tanácsaival, sok mindenhez ért, valóságos értelmiségi, még fo-lyóiratokat is olvas. De olyan gyönge testalkatú, olyan könnyen kifárad.

Munka közben élvezték a táj szépségeit. Este Jesuíno nagyban dicsérte a Macskanyúzót Tibériának, és amikor Tibéria meg-látogatta, hogy megnézze a keresztfiát, az asszony is meg Jesus is szenvedélyesen megszerette a környéket.

Oly sok évi serény munkával, amíg Tibéria a bordélyt vezette, Jesus meg papi reverendákat szabott, nem tudtak annyit összekaparni, hogy egy kis házat vásároljanak, ahol öregségükre meghúzhatnák magukat. Miért ne építenének ott egy házikót, lassacskán megvásárolva a téglát és a meszet, néhány köbméter követ és pár cserepet a tetőre?

Ezzel a két épülettel, Massu vályog- és deszkaházával meg Tibéria és Jesus kőházával kezdődött a domb elözönlése.

Hogy jutott el a hír annyi emberhez, ki tudja? De egy héttel azután, hogy Jesus építeni kezdte a házát, már vagy harminc vis-kó épült fel a Macskanyúzón, rendkívül változatos anyagokból, s csak úgy nyüzsgött körülötte a sokszínű kisebb-nagyobb gyerekek hada. Napjában érkeztek a kocsik, hordták az embert és a deszkát, a ládákat, kannákat, ócska bádoglemezeket, mindent, amiből építeni lehet.

El kell mondanunk, hogy Szélláb sokkal messzebb költözött, otthagyta pálmakunyhóját, s abba rögtön betelepedett Filó asz-szony, egy üzletasszony, akit ugyancsak üldözött a rendőrség, különösképpen a gyámhatóság. Mert gyerekekkel üzletelt, pontosabban a saját gyerekeivel. Volt neki hét, a legidősebb kilenc- éves, a legfiatalabb öthónapos volt, és az anyjuk napszámra bérbe adta őket ismert koldusasszonyoknak, akik könnyebb alamizsná- hoz akartak így jutni. Egy kisgyerekkel sokkal könnyebb meg-hatni a járókelőket. Filónak minden évben született egy gyereke; ha lefeküdt valakivel, ott nem volt mentség, teherbe esett. Min-den gyereknek más volt az apja, de az anya egyiket se zaklatta. Megélt ő a gyerekeiből, a legidősebb bekerült a part melléki gyerekbandákba is, sőt, egy cukrászda kirablása miatt a rendőr-séget is megjárta.

így kezdődött a Macskanyúzó elözönlése.

 

474

475

3

 

Nagy volt a sürgölődés, mindenki viskót épített, a csinos kis domb, a Macskanyúzó telkein, ahonnan pompás kilátás nyílt a tengerre: ott mindig szellő fújt, sose volt hőség. Csak Mártim káplár nem zavartatta magát. A barátai serénykedtek, mindegyik kereste a helyet, hová építsen falakat és tetőt, ő meg segített nekik, ahogy tudott, de másra nem volt gondja. Mióta kátyúba jutott a házassága a szép Marialvával, eszébe se jutott, hogy lakást rendezzen be, vagy éppen építsen magának. Örökre meg-csömörlött a családi élettől, beérte egy parányi szobával egy nagy bérházban a Pelourinhón.

Pedig szerelmesebb volt, mint valaha. Emésztette belül a szenvedély, valósággal elhódította, már olyan kótyagos volt tőle, mint Pintyőke szokott, ha szerelmes, az a bolondos Pintyőke, akit a Marialva-esetből ismertünk meg, emlékeznek rá? Hát most Már-tim káplár is így járt, odalett hetykesége, az a híres büszkesége. Bizonyára már mindannyian rájöttek szerelme tárgyára: Otália volt az, az a kislány, aki Bonfim városából érkezett Bahiába örömlánynak.

Mártimnak ki nem ment a fejéből a Tibéria születésnapja óta, amikor Otália táncolt vele és hajba kapott Marialvával. Egy ideig nem látta a lányt, de az emlékét híven őrizte magában, és biztos volt benne, hogy egyszer találkoznak, s akkor Otáliával tölti be az életében támadt űrt. Amikor végre Marialva rászánta magát, hogy félreálljon, és kiköltözött a Vila América-i házikó- ból, Mártim pár nap múlva fölkerekedett, fölvette a legjobb ru-háját, jól kifényesítette a cipőjét, bőven megöntözte a haját olajjal és elindult, hogy meglátogatja Otáliát.

Ez az Otália nehéz eset, rátarti kislány volt, nem lehetett rajta eligazodni. Csak élte világát Tibéria bordélyában, megvolt a biz-tos vendégköre, nagyon tetszett az idősebb uraknak, mert kedves és gyöngéd volt, mint egy agyondédelgetett kislány, szerette is Tibéria, mintha csak a lánya volna. Otália megtette a köteles-ségét, de azon kívül nem állt össze senkivel, nem szűrte össze a levet a ház egyik barátjával se, akik, mint Mártim, kerülgették a lányokat, udvarolgattak nekik és néha szörnyű, drámai szenvedélyek támadtak bennük: Lám, Teréncio is egy tőrrel jelent

 

476

 

meg a bordélyházban, és leszúrta a macskaképű Mimit. Ostoba féltékenységből.

Otália nem állt össze senkivel; ha nem volt fáradt, szívesen hált valamelyik hódolójával, és ha mulatságon volt, azzal távo-zott, akivel kedve tartotta. Kedvesen szerelmeskedett, önfeledten átadta magát az ölelésnek, mint egy örömre vágyó kislány. Nem úgy, mint Marialva, puszta játékból. Szinte gyerek volt, talán még a tizenhatodik évét se töltötte be.

Mártim káplár könnyűszerrel a közelébe férkőzött. Otália mintha már várta volna, és amikor Mártim beállított, bánatos képpel, hogy meghassa Otáliát - meg akarta játszani a férjet, akit elhagyott a felesége, s aki sajgó szívvel várja a vigasztalást -, Otália meglepetés nélkül fogadta, mintha a sors könyvében meg lett volna írva az eljövetele és a találkozásuk. Mártim már túlságosan is könnyűnek találta a dolgot, és ez némileg feszé- lyezte.

Persze nem akart hetekig udvarolni neki, járni utána, mondani szépeket, neki nem kenyere az ilyesmi, ő nem Pintyőke. De az sincs ínyére, hogy rögtön lefeküdjön vele, alighogy kinyújtja a kezét utána és közli vele: bánja is ő, hogy Marialva odábbállt, mert amióta táncoltak, egyre csak Otáliára gondol, más asszonyt meg se lát. Tudja Otália, hogy ő maga, Mártim adta ki a Marialva útját? Hogy megszabaduljon tőle, és eljöhessen Otáliáért.

Otália mosolygott, és azt mondta, hogy igen, mindent tud. Tud Pintyőke szerelméről - ki nem tud róla a városban? -, Marialva kétségbeeséséről és bosszúterveiről, a két barát beszél-getéséről, mindent tud, a többit meg kitalálja. Marialva úgy jött a bordélyba, hogy lógott az orra, mint lónak az esőben. Nem szólt senkihez egy szót se. Bezárkózott Tibériával a szalonba, ott beszélgettek. Azután beköltözött egy hátsó szobába, amely kiürült, amikor Mercedes elutazott Recifébe. Attól kezdve várta Otália Martimt, biztos volt benne, hogy eljön, ő is régen vágyott már utána. Már akkor is, amikor nem ismerte, amikor csak hallott róla, amikor székében beszélték, hogy megházasodott az Öbölben. Már aznap, hogy ő, Otália Bahiába érkezett, amikor még semmit se tudott a fővárosról, csak menekült a bonfimi bíró elől, aki a fia miatt zaklatta. Mert a gyerek udvarolt Otáliának, s az anyja az asztalra csapott, meg az apja is. Es alighogy Bahiá-

 

477

 

ba ért, ellopták a poggyászát… vagyis … később kiderült, hogy csak Gigerli tréfálta meg, amint Jesuíno felvilágosította. Nahát aznap másról se beszéltek, csak Mártimról meg a Marialvával kötött házasságáról. Különben az a nőszemély látni se bírta Otá- liát, még akkor is görbén nézett rá, amikor bevonult a bordélyba. De ő, Otália nem haragszik rá, minek is neheztelne. Előbb-utóbb kibújik a szög a zsákból, tudta ő biztosan, kétsége se volt felőle, hogy Mártim kidobja azt a próbababát és eljön őérte. Hogy hon-nan tudta, azt Mártim ne is kérdezze, az megmagyarázhatatlan. Annyi ilyen dolog van az életben, nem igaz?

Kezét és ajkát kinyújtotta a káplár felé, és rámosolygott azzal a kislányos mosolyával. Túl könnyű, gondolta Mártim, így unalmas.

Hanem éppen ebben tévedett a káplár, aki olyan tapasztalt volt nőügyekben. Otália belekarolt, és. azt mondta, hogy menjenek sétálni. Nagyon szeret sétálni. A káplár is jobbnak látta így, az ágy majd későbbre marad, ha Otália befejezi a munkát. Mártim majd bejön a bordélyba éjfélre, megvacsorázik Jesusszal, felhajt egy kis italt, egy sört, elbeszélget erről-arról. És amikor Otália kikíséri az utolsó vendéget, megfürdik, fölveszi a pongyoláját, újra felölti azt a kislányos külsejét, akkor majd neki-vágnak első szerelmes éjszakájuknak. Bár kissé még így is hamar, az udvarlás általában három vagy négy napig tart. De még rosz-szabb lenne, ha Otália még délután behívná az ágyába, amikor Mártim éppen csak beszélgetni kezdett vele. Az istenfáját, pedig már ettől tartott a káplár, olyan könnyűnek ígérkezett Otália, nem akadékoskodott az, nem kérette magát, nem szabódott a kis csacsi, rögtön megmondta a káplárnak, hogy régóta szereti, és vár rá.

Sétálgattak Barrában, járkáltak a fövenyparton, kagylót szed-tek, a szél játszott Otália lágy hajával, a lány futásnak eredt a homokon, Mártim meg utána, a karjába kapta, és majd kiharap-ta az ajkát.

Estefelé értek haza, Tibéria nagyon szigorúan vette a pontos-ságot. Otália nem dolgozott aznap délután, nem mulaszthat éj-szaka. Mártim megbeszélte, hogy ott a bordélyban találkoznak éjfél után.

Elindult, társak után nézett, játszani akart egy kicsit, úgy hamarább telik az idő, meg nyerne is valamit az első kiadásokra, egy kis ajándékra Otáliának.

Akkoriban egy új rendőrfőnök, egy sanda fickó, akinek a mód-szeresség volt a bogara, elhatározta, hogy véget vet Bahiában a hazárdjátéknak. Üldözőbe vette az állatos játékot, jó sok ügy-nököt lecsukatott, zsarukkal rontott be azokba a helyiségekbe, ahol kártyáztak vagy kockáztak, nagyon fenekedéit. De a gazdagok játéka nem volt a begyében, gracai és barrai palotákban és ‘hotelszobákban még ruletteztek és bakkarátoztak is. Az ilyen játékbarlangok fölött szemet hunyt, csak a szegények játékát mi-nősítette hazárdjátéknak.

így aztán némi nehézségbe ütközött, hogy Mártim aznap este partnert találjon. Végül sikerült összehoznia egy kockapartit, nyert is pár garast. Artúr da Guima volt a nagy vesztő, igazán nem volt szerencséje a játékhoz, és a szentje már nem is egyszer megparancsolta, hogy hagyja abba a kockázást, de hiába, nem tudott uralkodni a szenvedélyén.

Már elmúlt éjfél, amikor Mártim visszatért a bordélyba. Otália ott várta a szalonban az asztal mellett Tibériával és jesusszal. Mártim egy zacskó cukorkát vásárolt, és megkínálta a társasá- got. Jesus töltött neki egy pohár sört, koccintottak. Azután Jesus mindjárt visszavonult, lefeküdt, Tibéria meg utánanézett, hogy elcsendesült-e már a ház.

- Mi is megyünk, gyönyörűm? - kérdezte Mártim.

- Megyünk hát… Sétálunk egyet, olyan szép a hold. Mártim nem a sétára gondolt, ő úgy gondolta, hogy most már

ágyba kell térni, nem ilyenkor kell sétára indulni. De nem szólt semmit, minden nőnek joga van egy kis szeszélyhez, elhatározta, hogy tiszteletben tartja. El is indultak az utcán, csodálták a hol-dat, örök hűséget, szerelmet esküdtek egymásnak. Ilyen kedves és természetes asszonyt soha életében nem látott a káplár. Martimt rabul ejtette ennek a céltalan barangolásnak varázsa a hold-fényben, amint meg-megálltak és csókot lopták egy-egy kapualj-ban.

Végül hazaértek a bordélyba, a kapuban Otália kezet nyújtott és elbúcsúzott.

- Viszontlátásra holnap, te drága néger.

- Mi? - Mártim nem értette a dolgot.

 

478

479

 

Nem vett tudomást a búcsúzkodásról, bement a kapun. De Otália hajthatatlan maradt. Még nem hál vele. Majd talán egyszer… Ma éjszaka fáradt, pihenni akar, szeretne egyedül lenni,, szeretne elmerengeni a vele töltött órákon, ezen a boldog és zsú- folt napon. Csókra nyújtotta a száját, s egész testével szorosan a káplárhoz simult. Azután beszaladt a szobájába, bezárkózott, Mártim meg hoppon maradt, érezte Otália ajka ízét, a teste melegét, de a lány már sehol se volt.

Odabentről kiszólt Tibéria erélyes hangja:

- Ki van ott?

Egyszeriben elfogta a düh, és elment. Eltökélte, hogy felé se néz többet ennek a bolond lánynak, akinek olyan kislány képe van, és a bolondját akarja járatni ővele. Szitkozódva ment haza.

Rácáfolva korábbi érzelmeire, amint rögtön észrevehettük. Az-előtt nem volt ínyére az a gondolat, hogy olyan könnyen ágyba jusson Otáliával, olyan könnyen, hogy már semmi költőiség sincs az egészben. Most meg, hogy látta, nem megy az olyan könnyen, várni kell egy keveset, a lány udvaroltatni akar egy kicsit magá- nak, bosszús lett, megdühödött, és ingerülten rugdosta a köveket az utcán.

Szitkozódva indult a barátai keresésére, de csak Kergekakas Jesuínót találta meg egy Sáo Miguel utcai csehóban, amint nagyban beszélgetett egy varázslóval.

Leült az asztalukhoz és italt kért. De akkor éjszaka még a pá- linka se ízlett. A nyelve hegyén Otália ízét, az ujja végén a tes-tét, az orrában a lány illatát érezte. Ezenkívül minden ízetlen és értelmetlen volt.

Jesuíno nem tudta, mi történt azóta, hogy Marialva eltávozott a Vila Américai-i házikóból, otthagyva Martimt és Pintyőkét egy jó, puha majomkenyér mellett, és most elcsodálkozott: úgy szívére vette a káplár azt a Marialva-dolgot, hogy már a kedélye is odavan, és az ital ízét se érzi? De Mártim kijelentette, hogy Marialva vajmi kevéssé izgatja, bár már a pokolban látná, pukkadjon meg az a kibírhatatlan perszóna. Pintyőke meg az ő test-vére, ha egy anyától, egy méhből születtek volna, akkor se le-hetnének hűbb barátok. Más dolgok miatt roskadt így magába. Jasuíno nem firtatta, nem erőszakolta a vallomást, ha kiöntötte neki valaki a szívét, és elmondta a terveit, gondjait és álmait,

ő meghallgatta, segített is, ha tudott. De akármilyen kíváncsi volt is, senkit se erőltetett. Különben is nagyon érdekes és ta-nulságos dolgokról beszélt azzal a varázslóval: az ogunok rejtel-meiről, mert ez az amoreirai öreg mindent tudott erről a dologról. Mártim elhatározta, hogy nem keresi fel többé Otáliát, de az álom megingatta elhatározását, és estefelé már megint ott volt a bordélyban. Tibéria nevetett, amikor meglátta:

- Szerelmes vagy? A kislányba, mi?

Hangjából kihallatszott a helyeslés. Szívesen pártfogolta a Mártim ügyeit, jó szemmel nézte a szerelmeit. Otáliát meg szerette, úgy bánt vele, mint tulajdon lányával. Ez nem olyan, mint jZ a házasság Marialvával, amit a háta mögött főztek ki, s a káp- ár lakást bérelt, és elfordult a barátaitól.

Otália ugyanolyan nyájas mosollyal, ugyanolyan bizalommal fogadta, olvadozott, boldog volt, hogy szeretik és szeret.

- Miért nem jöttél hamarabb? Hova megyünk ma?

Mártim azzal az elhatározással ment el hozzá, hogy gyorsan nyélbeüti a dolgot, és mindenáron ágyba viszi a lányt. De ahogy meglátta, attól az ártatlanságtól minden bátorsága az inába szállt, nem mondott neki semmit, meghódolt, és elment vele sétálni. Ezen a második napon egy népünnepélyre mentek a térre, búcsú volt és karének. Amikor visszamentek a bordélyba, Otália me-gint egy forró csókkal búcsúzott.

Mártim odavolt: meddig tart még ez? Semmi kétség, most már tovább, mint gondolta. A napok múltak, a séták egyre hosz-szabbak lettek, jártak a városban ide-oda, elmentek mulatsá- gokra, kandombiéba, halvacsorára, bálba, kéz a kézben, egymás szemébe merülve, szerelmesen. A bordélyban elbúcsúztak. Otália nem feküdt le a káplárral, de persze azután nem feküdt le külön mással se, csak elvégezte a munkáját, s azzal kész, Mártimon kívül nem volt férfi az életében.

A káplár még szűz lánynak se udvarolt ilyen illedelmesen. Hát nem ijesztő? Udvarolni kell egy bordélyházi nőnek, egy öröm-lánynak, akit mindenki megkaphat, csak fizessen neki!

Napról napra illedelmesebb lett az udvarlás. Más lányokkal, még azokkal is, akik ellenkeztek, egyre jobban belemelegedtek az ölelkezésbe, s végül is célt ért, kiszórakozta magát velük. Otá- liával éppen fordítva. A legelső nap érezte legközelebb magához,

 

480

481

 

akkor önfeledten ölelkeztek, érezte a lány mellét, a feneke dom-borulatát, a combja melegét. Otália azután is mohón nyújtotta a száját és szorosan hozzásimult, amikor elbúcsúztak, de ennél több nem is történt.

De minél inkább telt-múlt az idő, Otália annál tartózkodóbb-nak mutatkozott, már ami az ágyat illeti. Egyre bizalmasabb viszonyba kerültek, édes szerelem, meghitt érzések bontakoztak ki köztük, de Mártim semmivel se jutott közelebb Otália ágyá- hoz, áhított testéhez. Legfeljebb a hosszú séták alatt vagy ünnepi mulatságban, a Baráo Bokázó báljain lophatott tőle egy-egy csó- kot, szagolhatott bele a nyakába, simíthatta végig a mellét és játszadozhatott sima hajával.

Így ment ez több mint egy hónapig, s a káplár barátai már meg voltak botránkozva. Otália meg csak áradozott a boldogsá- gáról Tibériának, elmondta, hogy mennyire, milyen végtelen gyöngédséggel szereti Martimt. A menyasszonyának mondta ma-gát.

Mátkaság ide, oda, a káplár nem nagyon törte magát, hogy házat építsen a Macskanyúzón. A lakásból elege volt egyszer s mindenkorra. De azért elnézett egyedül vagy Otáliával, hogy segítsen a barátainak. Tibéria is építkezett, az övé volt a leges-legjobb ház, téglából volt, igazi és álcseréppel. Pintyőke is meg- építette a viskóját, ő is a jövőjére gondolt, nem is beszélve Massu-ról, aki már oda is költözött a cókmókjával, a nagyanyjával és a kisfiával. Néha Mártim a gitárját is elvitte. A többiek közre-fogták s énekeltek.

Szaporodtak a kalyibák, a legnyomasztóbb nyomorúság szü- löttei. Lakóiknak nem volt miből fizetni ház-vagy lakásbért még a leghitványabb romházakban se, még az óváros legbűzösebb bérkaszárnyáiban se, ahol számtalan család szorongott apró, sö- tét lyukakban. Itt legalább ott volt nekik a tenger és a homok, a kókuszpálmás táj. Nyomorult népség lakott ott, a szegények közt is a legszegényebbek, nincstelen emberek, akik alkalmi mun-kákból, nehéz gürcölésből éltek, de azért nem hagyták magukat, fölébe kerekedtek a nyomornak és a szegénységnek, nem eresztették búnak a fejüket. Nem voltak bánatosak és kétségbeeset-tek. Sőt, fittyet hánytak a nyomorúságnak, tudtak nevetni és szórakozni. Egyre nőttek az összetákolt pálmalevél-, deszka-, bá-

 

dogházak falai, ezek a piciny kalyibák, ezek a gyatra viskók. Szenvedélyesen megpezsdült az életük. Dobszavas éjszakákon felharsant a szamba. A dobok az orisák ünnepére hívogattak, a szájdorombok az angolai birkózásra, a capoeirára.

Nyolcvanas Pépe, a Tengerészet földjeivel határos egész part-szegélynek és a Macskanyúzó dombnak is gazdája, egy megbí- zottja útján, csak az első hét végén, egy szombati napon szerzett tudomást annak a kis telkének elözönléséről, a bádog- és deszkaépítményekről, amikor már ott állt vagy húsz kalyiba.

Pépe évekkel azelőtt bagóért vásárolta azokat a telkeket. Nemcsak a Macskanyúzó dombot, hanem jókora földterületet; néha hónapokig se jutott eszébe az egész, de azt tervezte, hogy kiépíti, lakónegyedet létesít, ha a város az óceán felé terjeszkedik. Kissé ködös, hosszú lejáratú terv volt ez, nem is valósulhatott meg egyhamar, a jómódú lakosságnak volt még elegendő területe Barrában, az Ipiranga dombon, Gracában, a Bárra Avenidán, amíg a repülőtéri út ki nem épül, ez a terület nem fog olyan gyorsan benépesülni.

Akárhogy is, nem tűrheti, hogy a telkein építkezzenek, és ide-genek jelenjenek meg, kivált egy csavargóbanda. Majd ő lerom-boltatja a kalyibákat, azt az ocsmányságot, amely elcsúfítja a gyönyörű tengerpartot.

Egyszer majd persze fognak ott építkezni. De nem olyan nyo-morúságos viskókat. Hanem tágas házakat, széles verandákat, bérházakat és híres építészek tervezik majd a legdrágább anyag-ból, és minden igényt kielégítő ízléssel. Gazdag emberek házait és lakásait, akik meg tudják fizetni a nyolcvanas telkeit, és szé- pen, fényűzőén tudnak építkezni. A Macskanyúzó dombot az unokáinak szánta, egy fiúnak és egy lánynak, Afonsónak és Ká- tiának; a fiú elsőéves joghallgató volt, a lány a bölcsészkari föl-vételi vizsgára készült. Aranyos két gyerek, persze, ahogy az ő korukban és a mai időkben szokás, baloldaliakkal trafikálnak, még liberálisokkal is trafikálnak, pedig megvan az autójuk, a motorcsónakjuk a Yacht-klubban.

Parkok fognak ott virulni, gyönyörű fürdőruhás asszonyok jár-nak-kelnek a virágok közt, a fövényen és a tengerben süttetik a testüket, hogy még kívánatosabbak és még fürgébbek legyenek a szerelmes éjszakákon.

 

482

483

 

Ruganyos testével Dagmar is szép volt, a mulatt lány, akinek megjelenését újra meg újra lelkesedéssel fogadták szombaton-ként a Baráo Bokázó-ban. Az utóbbi időben Frizurással lakott együtt, aki capoeira mester volt, és szabad idejében kőműves. Míg egymásba nem szerettek, és össze nem álltak, Dagmarnak mindig jobbnál jobb állása volt. Konyhalány volt egy gracai ház-nál, és előkelő emberek gyerekeinek szárazdajkája. De Frizurás, amikor magára vállalta a felelősséget ezért a földre szállt isten-nőért, nem tűrte, hogy tönkretegye a vonalait és a külsejét azzal, hogy poros bútorokat törölget egy bitangnak a házában vagy el-tűri kibírhatatlan, neveletlen, pityergő porontyok szekatúráját. Az ő nőjének senki se menjen az idegeire.

Dagmar kedvéért megfogta a vakolókanalat és vályogházat épített a Macskanyúzón. Amikor az övé készen volt, a többinek a felépítésében is segített, keresett is vele valami keveset azoktól, akik fizetni tudtak neki, a többinek meg ingyen segített, értette a szakmáját, és szívesen felkarolta minden szűkölködő barátját. Most is, vasárnap reggel, amíg Dagmar, aki elunta a várakozást, a tengerpartra indult, Frizurás a Chevrolet Edgard házikójának gyors felépítésében szorgoskodott, segített az egykori taxisofőr-nek, aki már nyugalomban volt egy karambol miatt, amelyben elvesztette a jobb karját és a bal szemét.

A tengerpartra igyekezett Filó asszony is a hét gyereke közül öttel. Vasárnap egyet se adott bérbe, bármennyit kínáltak is érte, Vasárnap volt az anyás napja, egész nap a gyerekekkel volt, für-dette, fésülgette, kitetvezte, úgy megtisztogatta őket, hogy öröm volt rájuk nézni, velük ebédelt, maga készített finom ételeket, mesélgetett nekik. Most kárpótolta őket az egész hétért, amit nélküle töltöttek. Máskor a gyerekek egész nap koldusoknak se-gítettek utcán, templomajtóban, bejártak éttermekbe és bárok-ba rongyosán, piszkosán, kiéhezetten. A két legidősebb a dom-bon csatangolt, futballozott a viskók mögött egy rögtönzött pá- lyán. A második született kapus volt, az labdát be nem eresztett, ha az Isten is úgy akarja, egyszer még ‘hivatásos labdarúgó lesz belőle és tenger pénzt keres.

Csendes, napos, nem túl forró délelőtt volt, szellő járt a kó-

kuszpálmák közt, a tenger is nyugodt volt, fehér felhőfoszlányok úsztak az égen. A repülőtér felé vivő úton autók szelték az aszfaltot, Filó asszony átment az úton öt gyerekével. Néhány fiatalember egy gyorsan haladó kocsiból visszafordult, megcsodálta Dagmar fekete testét. Amaralina felől rendőrautók szirénázása hallatszott, de a dombon és a tengerparton ügyet se vetett rá senki. Biztos Itapoaba mennek.

Reggel Jesuíno is kilátogatott Mártimmal és Ipszilonnal, hogy Massuval töltse a napot. Csak Pintyőke hiányzott, az ő háza még nem készült el, Pintyőke nagyon el volt foglalva a Madame Beatriz dolgaival, mert a kártyavetőnő szenzációs mutatványra ké- szült: azzal akarta ámulatba ejteni Bahia népét, hogy élve eltemetteti magát egy hónapra étel, ital nélkül egy koporsóba. Már-tim a gitárját pengette, egy petróleumosdobozon ült, Otália meg elébe heveredett a földre, és a térdére hajtotta a fejét. Chevrolet Edgard házán kívül még vagy három-négy ház volt épülőfélben, de akkor vasárnap csak Edgard dolgozott. A domb többi lakója pihent, heverészett a földön vagy benn a bódéjában.

A három nagy rendőrautó több mint harminc rendőrrel, zsarukkal és detektívekkel nem ment tovább Itapoa felé. A Macskanyúzónál letértek az aszfaltról, befordultak a földútra és megáll-tak a domb tövében. Az új lakók már utakat is vágtak a bozót-ban.

Minden váratlanul és gyorsan történt. A rendőrök fölmentek fejszével, csákánnyal fölfegyverkezve, némelyiküknél olajoskan-na volt. Az egyik, a főkolompos, a sípjába fújt. Erről a fickóról még sok szó esik a Macskanyúzó domb elözönlésének történeté- ben. Ügy hívták, hogy Mitugrász Chico, és csakugyan mitugrász egy alak volt, amint látni fogjuk.

Csak mentek neki a bódéknak, nem kértek azok engedélyt senkitől. Különben az túlzás, hogy nem kértek engedélyt, mert egy géppisztolyos osztag odaállt a bódék elé, és Mitugrász Chico elkiáltotta magát:

- Ha valaki megmozdul és zavarja a munkánkat, golyót kap a hasába … Akinek kedves az élete, húzza meg magát…

A többiek meg nekiestek a viskóknak, csákányra, fejszére kap-tak, és mindent szétvertek, nemcsak a házakat, hanem a bútorzatot is, ha ugyan nyugodt lélekkel bútornak nevezhetjük azokat

 

484

485

 

a ládákat, törött lábú asztalokat és székeket, régi derékaljakat és ócska vackokat. De ez volt mindenük.

A harmadik csapat petróleumoskannákat hozott, benzint ön-tött a deszkára, szalmára, posztóra és gyufát gyújtott. Egymás után csaptak fel a lángok a máglyákon. A lakók mit se értettek az egészből, odaszaladtak, hogy mentsék a javaikat, de a gép-pisztolyoktól visszahőköltek, gyűlölködő és tiltakozó csapatba ve-rődtek.

Csak a néger Massu előtt sötétült el a világ, dühében nem néz-te ő a géppisztolyokat, csak a sípoló Mitugrász Chicót látta. Neki akart ugrani, de öt zsaru elkapta; még így is dulakodott velük, ütött, de kapott is eleget. Csúnyán összeverték. “Lássátok el a baját ennek a szemtelen négernek” - adta ki a parancsot Mitug-rász Chico.

A tengerpartról Dagmar, Filó asszony és az öt gyereke szaladt hazafelé. Semmit se tehettek, a rendőrök befejezték dicső mun-kájukat, a huszonegynéhány bódéból és szedet-vedett berendezésből pár marék hamu lett, amelyet szétszórt a dombon szakadatlanul fúvó szellő. Filónak még volt ereje, hogy odakiáltson nekik:

- Nyomorultak, mocskos dögök! Mitugrász Chico parancsot adott.

- Azt a nőt is tegyék fel…

Két zsaru vonszolta az autóhoz, ahol a többiek már Massut tartották lefogva. Már indultak volna, de hiába: minden autó- gumit kiszúrtak, mindent, kivétel nélkül. Ez volt a part melléki suhancok ingyenes segítsége. A lángoló dombtetőről a kisemmi-zett lakók látták, hogy a rendőrök dúlnak-fúlnak hasznavehe-tetlen autóik körül, Mitugrász Chico csak áll ott: túljártak az eszén. Már úgy volt, hogy gyalog mennek be a városba, de a zsaruk végül is lefoglaltak egy üres teherautót, amely a repülő- térről jött visszafelé. A nagy felfordulásban elengedték Massut és Filó asszonyt, gondolták, előbb-utóbb úgyis elcsípik őket. A zsaruk és detektívek bezsúfolódtak a teherautóba, csak né- hányan maradtak ott, hogy vigyázzanak az autójukra, és várják az új gumikat.

A dombtetőn a lakók csak néztek egymásra, nem tudták, mi-tévők legyenek. A tűz, hogy letarolta a bódékat, terjengett egy

 

kicsit a ritkás bozótban, egy-két bokrot fölégetett, azután kialudt. A tehetetlen harag súlyos csendje támadt, csak egy asszony zokogása törte meg. Először volt háza a szerencsétlennek, az is csak két napig. Ekkor lépett elő Kergekakas Jesuíno, odaballagott a fölperzselt földdarab közepére, és így szólt:

- Barátaim, ne csüggedjetek. Lerombolták a házakat, mi meg újjáépítjük …

A csendben föltámadt a figyelem. Az asszony abbahagyta a

sírást.

- Ha megint lerombolják, megint újjáépítjük. Majd meglátjuk,

ki bírja tovább …

Néger Massu felordított, még mindig véresen:

- Igazad van papa, neked mindig igazad van. Újjáépítem a házamat, de most már résen leszek: szeretném én azt látni, hogy egy nyomorult rendőr lerombolja. Én vért eresztek rajta …

Odament, ahol az öreg Vevéva fogta a gyereket. Az arcára kiült az elszántság, magában is olyan volt, mint egy hadsereg.

Hamarosan mindnyájan lázas sietséggel nekiláttak, hogy újjá- építsék a bódéjukat. Szorongatta őket az ínség, nem volt lakásuk. Mindenki dolgozott, még a szép Dagmar is meg Otália, Filó asszony meg a gyerekei, s az összes gyerek. Ipszilon születésétől fogva fáradt volt, de akkor vasárnap még ő is dolgozott. Mártim gitározott, az emberek dolgoztak és énekeltek. Mulatság kerekedett, este táncra perdültek.

A domb tövéből a vesztegelő autó mellől a rendőrök csak les-ték, hogy micsoda munka folyik odafönn. Odalentről különös látvány volt. Fel is keltette a kíváncsiságát Jacó Galub újság- írónak, az ellenzéki lap munkatársának. A repülőtérről jött visszafelé, egy barátját kísérte ki és fölhívta a figyelmét az a füstgo-moly és az a sürgölődés. Megállította az autóját és körülnézett, hogy mi történik. A domb lakói nevében Kergekakas Jesuínő beszélt vele, s elmondta, mit tett velük a rendőrség.

 

486

487

 

Kedden bombaként robbant az év riportja, egy nyolchasábos szalagcímes tudósítás a Gazeta de Salvador, az ellenzéki újság szenzációhaj hász lapjain, épp amikor az újságnak a legnagyobb szüksége volt a pénzre és az olvasóra. A lap a választási vereség terheit sínylette. A főszerkesztő, Airton Meló szövetségi képvi-selőjelöltnek lépett fel, sok pénzt fektetett a korteshadjáratba, főleg a másokét, de a lap tartalék tőkéjét is. Nem választották meg, jó negyedik helyen végzett, de még nem tudott tisztes egyezségre lépni a kormánnyal. A Macskanyúzó dombon készített fényképeket nézegette (mert szerdán Jacó visszatért a dombra egy fényiképésiszel), és undorral eMintoríbotta az arcát, amikor meg-látta, hogy Filó asszony fogatlan szájjal, szélesen vigyorog a ké- pen, és karján, oldalán fürtökben lógnak a gyerekek, Airton Meló, az érdemes újságíró, “a közpénznek éjjeliőre” (ahogy saját lapja nevezte a választási hadjárat alatt), magyarázott Jacónak.

- Nem árt, ha egy kicsit a tyúkszemére lépünk a spanyol ko-lóniának. Ezek a gallegók egyre zsugoribbak, egy vasat nem lehet kihúzni belőlük. Szorongassa meg egy kicsit ezt a zsivány Pérezt, általánosítsa a nyolcvan dekás kiló dolgát, ezt a vádat kevesen veszik magukra. Persze beszéljen a tiszteletre méltó kivételek-ről is. Majd meglátja, hogy mindjárt alább adják, nekünk pedig kell a pénz. Nehéz idők járnak, Jacó barátom …

- Hát a kormány?

Airton Meló mosolygott, nagyon ravasz, pompás szimatú politikusnak tartotta magát, aki örökölte a régi bahiai boncok min-den fortélyát.

- Üsse-vágja a kormányt, kedves barátom. Csak a fején, hogy meg ne sántuljon. - De - bizalmasan lehalkította a hangját - kí- mélje a kormányzót. Öndki csaik hivatkozzon az államférfiúi lelkiismeretére, a jó szívére. Bizonyára nincs tudomása róla, hogy mi történik stb., szóval tudja a szöveget. Aztán neki a rendőr-főnöknek. Ö vezeti azt a hadjáratot a hazárdjáték ellen, azt mondta, hogy felszámolja az állatos játékot. Sajnos, az újság nem veheti védelmébe a játékot, se a játékügynököket… Hanem a domb elözönlésének a történetével kaphat egyet Albuquerque a

 

488

 

fejére (a rendőrfőnököt Nestor Albuquerquénak hívták), talán még bele is bukik. Erre a hadjáratra pénzt is kapunk …

Szivarra gyújtott, és kifújta a füstöt. Nyájasan nézett Jacóra.

- Ha beüt a dolog, kedves barátom, nem fogok megfeledkez-ni magáról. Tudja, hogy nem vagyok hálátlan ember

Hogy nagy pénzre volt kilátás, nagylelkűnek érezte magát. Nagy lábon élt, két család, egy családi fészek és egy harci állás, ott az a versengés a felesége, Rita, és a szeretője, Rosa közt, hogy melyikük költ többet. A két R, a két “rágcsáló rém”, ahogy némi cinizmussal és némi szellemességgel mondani szokta, szétrágja a vagyonát.

Jacó Galub végignézett a karosszékben terpeszkedő főszerkesztőn. A maga módján nagy ember. De ha ő, Galub, a főszerkesztő ígéreteire hagyatkozna, és az ő nagylelkűségétől várna valamit, fölkopna az álla. Jacó Galub nem akarta, hogy fölkopjon az álla. Becsvágyó ember volt, nagy tervei voltak, a maga szakállára dolgozott, és, igaz, nem követelte azt az éhbért, amit Airton Meló fizetett neki, de személyes érvényesülésére használta a lap hasáb-jait. Serény és értelmes volt, jó újságíró, a íapszerkesztés minden csínját-bínját ismerte, a város egyik legjobb tudósítójának tartották, és hiányzott belőle mindenféle előítélet, de a mindenféle érzelmesség is. Látszólag szenvedélyes, de valójában hűvös em-ber volt, csak arra vágyott, hogy hírnévre tegyen szert, eljusson Rióba, ott arasson diadalt a nagy sajtó világában, sok pénzt keressen, és valami mesés üzletet csináljon. Ö is mosolygott az “ér-demes újságíróra”:

- Nyugodt lehet, iszonyú hadjáratba kezdünk. Az újság tekin-télye növekedik, a példányszáma is. Síkraszállok az elözönlés mellett.

- Megható, csupa szív tudósításokat írjon, ríkasson meg mindenkit ezeknek a szegény embereknek a sorsával, akiknek nincs semmijük, nincs hol lehajtani a fejüket… Csupa szív dolgokat!

Alighogy Jacó kiment, Airton Meló fölvette a telefont, és tü- relmetlenül várta a bugást. Amikor végre meghallotta, feltár-csázott egy számot, és amikor fölvették, megkérdezte:

- Otávia otthon van? Itt doktor Airton Meló.

Amikor Otávio Lima, aki az állatos szerencsejáték gazdája volt a fővárosban és a környező városokban, átvette a hallgatót, így szólt hozzá:

 

489

 

- Maga az, Otávio? Találkoznunk kellene, kedves barátom. Végre kezemben a tromf, amivel megbuktatjuk Albuquerquét…

Rövid ideig elhallgatott, majd:

- Most a kezemben van … Szenzációs hadjárat, de csak sze-mélyesen tudom elmondani…

Mosolyogva válaszolt a másik javaslatára:

- Az irodájában? Megbolondult? Ha engem ott látnak, rögtön elhíresztelik, hogy megveszi az újságomat… Inkább a lakáso-mon …

Megint szünet támadt, a hazárdkirály kérdezett valamit.

- Hogy melyik lakásomon? - ismételte a lapvezér, és elgondolkodott: - A Rosa lakásán, ott kényelmesebben leszünk…

így azon a kedden egy riporttal, mely az egész nyolcadik ol-dalt betöltötte, és egy első oldalas szalagcímmel - amely alatt ott tündökölt a szívfacsaró nyilatkozatokat adó és magából ki-kelt Filó asszony, fogatlanul és összes gyerekével - a Jacó Galub aláírásával ellátott hatalmas cikkel, a Gazeta de Salvador megkezdte hadjáratát ,,az üres telkek elfoglalására szoruló hajlék-talan szegény nép védelmében”, azt a hadjáratot, amely korszak-alkotó a bahiai sajtó történetében.

Az első héten Jacó Galub óriási tevékenységet fejtett ki. Ideje nagy részét a Macskanyúzón töltötte, beszélgetett az emberekkel, buzdította a népeket, azt erősgette, hogy a Gazeta de Salvador támogatásával nyert ügyük van, annyi bódét építhetnek, ameny-nyit akarnak. Valóban a sok riport valóságos hírverést csinált. A domb első elözönlése szinte baráti vállalkozás volt, Massu, Jesus, Pintyőke, Frizurás hajtotta végre, csupa ismerős, koma, rokon, iddogáló és beszélgető cimbora. De amikor felgyúltak a rendőrmáglyák és megjelentek a Gazeta riportjai, mindenünnen tódulni kezdtek az emberek, s deszkát, ládát cipeltek magukkal, mindent, amiből építkezni lehet. És tíz nap múlva már megint több mint ötven ház állt, de még sokkal többet terveztek.

Jacó riportjai híven engedelmeskedtek Airton Meló utasításai-nak. Elverték a port a kormányon: a rendőrfőnök erőszakos és alkalmatlan ember, és lepénzelték a spanyol kolónia mágnásai. Az első riportban Jacó a Jesuínótól és más lakóktól kapott érte-sülések alapján megírta, hogyan kezdődött a dolog: a hajlék-talan lakosság elözönlötte ezeket az elhagyott telkeket, hogy há-

zat építsen magának. Azután Nyolcvanas Pépe panaszt tett a rendőrségen - “Jósé Perez milliomos, akit pár éve a Nyolcvandekás Pépe festői csúfnéven ismernek” -, majd az erőszakos akció következett, Mitugrász Chico - a közismert rabkínzó - vezetésé- vel, Albuquerque, “a sötét rendőrfőnök, a türelmetlen és tanu-latlan, de annál pökhendibb doktor” parancsára. Részletesen leír-ta, milyen csúnyán elverték Massut: hogyan védte a néger a haj-lékát, a nagyanyja és kicsiny gyermeke életét, hogyan fogták le a rendőrök, hogy felgyújtsák a házat. Ez valóban így történt, csak Jacó szerint Massut hamarabb elverték, és elsinkófálta, hogy a néger akart nekiugrani a rendőrtisztnek. Massunak nem tetszett a dolog. A riportban úgy festették le őt, mint egy szegény ör-dögöt, aki karba tett kézzel tűri, hogy a rendőrség eltángálja. Jacó csak nagy nehezen tudta megértetni vele a dolgot, és ki-engesztelni a neheztelő négert.

Az újságíró támadta a kormányt és főleg a rendőrfőnököt, de nem rontott neki a kormányzónak. Magasztalóan célozgatott jó szívére, és arra apellált. Meg a hazafias érzületére is. Itt az idő, hogy a kormány rádöbbenjen: független országban élünk - írta Jacó -, nem pedig egy “spanyol gyarmaton”. Bahiában hatalmas spanyol kolónia van, ennek nagy része becsületes munkásembe-rekből áll, és az állam fejlődése sokat köszönhet nekik, de van köztük néhány gyanús vagyonú címeres gazfickó is, és a^Gazeta de Salvador egy másik cikksorozatában majd ezt is le fogja leplezni. De más dolog az, hogy Bahiában spanyol kolónia van, és megint más az, hogy “egy spanyol gyarmat gyarmata legyünk”. Márpedig a rendőrfőnök úr, dr. Albuquerque, az állatkirály, akit azért hívnak így, mert (ki tudja, milyen célzattal?) annyira ül-dözi az állatos szerencsejáték ügynökeit, készséggel engedelmeskedik Nyolcvandekás Pépe kérésének, hogy űzzön el lakatlan, haszontalan, elhagyatott földekről tisztességes és munkás életű brazil állampolgárokat, akiknek egyetlen bűne a szegénység. A rendőrfőnök szemében nincs is ennél nagyobb bűn, jelentette ki Jacó, mert ő a jómódúak, és amint bebizonyosodott, a súly-csonkító gallegók kegyeltje.

Régen nem jelent meg a bahiai sajtóban ilyen éles hangú és szenzációs riport, amely ilyen magas állású embereket támadott.

 

490

491

 

Az újságot elkapkodták, és a következő napokban a példányszám is megugrott.

A domb néhány lakója, akiknek képét az újság is közölte, nyilatkozatot tett, s ezeket Jacó széperi kicirkalmazta; a szép Dagmar fürdőruhában, filmcsillag pózokban jelent meg, amiért is Frizurás lekent neki néhány pofont. Az ő felesége ugyan ne mutogassa a combját és a mellét az újságban. Amikor megverték, Dagmar megvádolta a fényképészt, hogy orvul csinálta a fény-képet, amikor ő észre se vette, de ez elég vitatható állítás volt, hogy ne mondjuk: szemenszedett hazugság. Ám ezek családi ügyek, ne bonyolódjunk bele. Csak annyit állapítsunk meg, mintegy gyarapítva az asszonyokról és általában az életről szerzett tapasztalatainkat, hogy a pofonok után Dagmar nemcsak tartóz-kodóbb, hanem sokkal kedvesebb is lett.

Filó asszony ragyogó volt. Rongyos fekete ruhájában sová- nyán és kócosán, mindkét oldalán és mindkét mellén egy-egy gyerekkel, körülötte meg a többivel, a megtestesült nyomor volt. Még riói folyóiratok is megvásárolták közlésre a képét, amikor az ügyet ismertették. Persze a fényképésztől vásárolták meg. Filó egy vasat se látott a jogdíjakból. De azért nagyon büszke volt, amikor meglátta a képét az újságokban. Azontúl több bért köve-telt a gyerekeiért, mert már sajtójuk és nevük is van. Jacó neki tulajdonította Jesuíno szavait: “Ha lerombolják, mi újjáépítjük.” De egy idő múlva már úgy tartották, hogy a mondás magától Galubtól származik, mert az újságíró gyakran idézte tudósításai-ban, többször hangoztatta, többször fenyegetőzött vele, de a szer-zőjét már nem emlegette, s végül maga is meggyőződött róla, hogy a híres mondás őtőle származik. Ezt a szerzőséget némileg elvitatta tőle Ramos da Cunha képviselő, a lánglelkű néptribun, az ellenzék vezére az országgyűlésben. Egyik beszédében a politikus drámai szónoklatot vágott ki:

- “A rendőrfőnök úr önkénye, a milliomos Perez szemtelen-sége, a kormány gondatlansága, a hatóságok és bérenceik föl- égethetik a nép hajlékait. Mi, a nép újra fölépítjük. A bűnös tűz-fészek hamvai fölött mi, a nép, fölépítjük házainkat. Tízszer, hússzor, ezerszer is, ha kell.”

Az ellenzéki vezér, egy belvidéki földbirtokos ügyvédfia ma-gával ragadó egyéniség volt. Hatalmas birtokok vártak rá, de

a fővárosban nem volt telke, és borsot akart törni a kormány orra alá. Nemrégiben végezte el a tanulmányait, s az apja kép-viselővé választotta. Ha a földreform szóba nem került, Ramos da Cunha, a sima szájú és zengő szavú ifjú pártvezér egész haladó volt, és a sajtóban gyakran ezzel a jelzővel illették. A Macskanyúzó domb elözönlésével kapcsolatos hadjárat miatt pedig egyenesen megvádolták, hogy kommunista elveket vall. Ez, noha nyil-vánvalóan alaptalan gyanú, politikai ellenfelek rágalma volt, bizonyos népszerűséget kölcsönzött neki.

Visszatérve Filó asszonyra, talán ő húzta a legnagyobb hasznot Jacó Galub riportjaiból. Már erkölcsileg. Úgy mutatták be, mint szerető édesanyát, aki agyondolgozza magát, hogy eltartsa azt a hét gyereket. Homályosan célozgattak valami eltűnt apára, s ez-zel valami erkölcsi hitelre tett szert, elhagyott hitvesnek, a társadalmi rend és a férje áldozatának tekintették. Nem akarjuk kétségbe vonni Filó asszony erényeit, nagyon megérdemelte, mert kevés olyan dolgos asszony akad, mint ő. De az már mégiscsak sok, hogy egy zsivány férj áldozatának mondják. Sose volt neki férje, nem is akarta soha egy férfihoz kötni a sorsát. Ügy vélte, hogy a férfi csak gyerekcsinálásra jó. Azután csak gond, baj van vele.

A domb lakói közül Jacó csak Kergekakas Jesuíno képét nem tudta megszerezni. Látta, hogy Jesuíno ott cselleng, megérezte, hogy ő irányítja a többit, az ő tanácsaihoz folyamodnak a nehéz órákban, de amikor a fényképész feltűnt, a gyanakvó csavargó- nak nyoma veszett…

Kergekakas nem volt kevésbé hiú vagy szerényebb, mint a többi. De ő okos öregember volt, nagyobb tapasztalattal rendelkezett, nem akarta, hogy a képe megjelenjen az újságban. Egyszer réges-régen közöltek róla egy képet, ott sütkérezett a Piacrampán, szivarvéggel a szájában, boldog mosollyal, ő volt az illusztráció egy riporthoz, a hírres Odorico Tavares gyöngéden és költőien megírt riportjához. Nohát: a rendőrség hónapokig zaklatta Jesuínót, lépten-nyomon fülön csípték, és rács mögé dug-ták. A zsaruk zsebében ott volt az újságkivágás Jesuíno képével. Hiába nevezte őt Odorico költő “a város utolsó szabad emberé- nek”, a nagy szabadságnak dutyi lett a vége. Fénykép az újság-ban, abból neki elege volt.

 

492

493

 

Amint már ismételten említettük, azokban a hetekben, amikor elkezdődtek a Macskanyúzóval kapcsolatos események, Pintyőke két dolognak élt: nagy garral építette a viskóját, és reménytelenül szerelmes volt (Pintyőkének minden szerelme többé-kevésbé reménytelen volt) a kártyavető és fakír Madame Beatrizba. A nagy szerelem miatt az építkezés lassan haladt. A kikiáltónak kevés ideje maradt, minden pillanatát elfoglalta a világrengető fakírmutatvány hírverése: a bahiai nép tiszteletére Madame Beatriz élve eltemetteti magát, egy teljes hónapra bezárkózik egy koporsóba - Uram, segíts! - étel-ital nélkül. Bámulatos, lenyű- göző, egyedülálló látványosság, s mindössze öt milreis a belépő- jegy-A látnoki képességű és platinaszőke hajú Madame Beatriz már “több külföldi metropolist végigjárt”, mire Bahiába ért, ahogy a salvadori utcákon székében osztogatott röpcédulák állították. Ezek a metropolisok, Aracaju, Maceió, Recife, tulajdonképpen nem külföldiek voltak, de az embernek nem teljesülhet minden kívánsága. Más jelentős városok, Penedo, Estáncia, Propriá, Garanhuns, Caruarú is fogadták a fakír tisztelgő látogatását, és szülőhelyének dicsőségéért a távoli India versengett (“a világ egyetlen női fakírja, az egyetlen asszony, aki élve eltemetkezik, Beatriz, a látnok, aki a titokzatos Indiában született, és jelenleg buddhista küldetésben járja a világot”, ahogy egy másik röplap jelentette be a szenzációs mutatványt) a nemes Niterói városával. Gyors és lesújtó körutazás után jutott el Bahiába, Amargosa, Cruz das Almás, Alagoinhas városán keresztül, ahol nagy volt a bizalom a kártyavetőkben, de csekély a lehetőség, hogy méltó- képpen jutalmazzák őket, mert a jósoltatok anyagi erőforrásai nem álltak arányban hitük hevével. Üres kézzel érkezett, és egy hét se telt bele, az anyagi csőd láttára elhagyta olvatag titkára, a Rosszcsont Dudu néven is ismert Dudu Peixoto, egy pernambucói csavargó, akit pénzes hölgyek szoktak kitartani. Amikor ta-lálkoztak, Madame Beatriz csillaga emelkedőben volt, sikerrel működött Caruarúban, és Dudu elfogadta a titkári címet és a hölgy festett ajkait. A körutazás alatt nagyon követelődzőnek bizonyult: megszokta a legjobb bánásmódot, a gyomra nagyon

kényes volt, különben az egész Dudu nagyon kényes volt. Rájött az émelygés, ha meglátott egy poloskát, és kifogásolta a felszolgált rizs minőségét. Madame Beatriz szenvedélyesen beleszeretett Rosszcsont negédes szemeibe és fekete hajába, nem látott benne hibát és bocsánatot kért tőle, hogy ilyen megaláztatások-nak teszi ki, ígért neki fűt-fát, csak nagyobb és fejlettebb városokba érjenek, ahol jobban megértik művészetét és tudományát.

Sajnos, Salvador da Bahia lakói nem tanúsították a várt ér-deklődést a híres kártyavetőnő képességei iránt (“igazlátás, tudo-mány, jóstehetség, teljes diszkréció és indiszkréció” - mondta a röpcédula).

Pintyőkével a kikiáltónak egy régi hölgyismerőse útján lépett kapcsolatba, akinek olcsó penziójában szobát bérelt Brostasban. Maradék pénzét röpoédulákra költötte, és Pintyőkét akarta meg-bízni a cédulák osztogatásával. Dudunak azt bizonygatta, hogy özönlenek a felek tömegestül, családostul, ha megismerik a röp-irat tartalmát.

Mihelyt megpillantotta Madame Beatriz platinaszőke haját, Pintyőke holtra vált szerelmében. Ilyen gyönyörű, ilyen ezüstös hajat ő még sose látott, csak filmcsillagokon. Dühösen és irigyen méregette Dudu Peixotót. Hogy tud egy ilyen nyafka szemforgató és gömbölyű fenekű fickó, aki nyilvánvalóan buzi, rászedni egy ilyenféle hölgyet, mint Madame Beatriz? Vak ez az asszony, ha nem veszi észre az ifjonc mórikálását és vonaglásait. Szánalmas.

De azért Pintyőke a röpcédulaosztogatást se hanyagolta; azzal a feltétellel vállalta a munkát, hogy a hölgy akkor fizet neki, ha megindul a jósoltatok áradata, ami elkerülhetetlenül bekövetkezik. Beatriz rendíthetetlenül bízott a röpcédula hatásában. De Rosszcsont Dudu sokkal kétkedőbb volt. Legjobb, ha mindjárt elolvassuk az egész röpcédulát, akkor tisztában leszünk vele, és magunk is megítélhetjük. így szólt: