CSILLAG
Dona Duke kinézett az iskola ablakán. Az éjszaka küzdött még a hajnallal. Most futottak ki a bárkák. Lívia fia már a nagy-bácsiék házában van. Rosa Palmeiráo ismét szoknyája alá rejtette kését, keblébe dugta a tőrt. Igazi férfinak tűnt, amint ott állt a “Repülő kalmár” fedélzetén. De Lívia annyira asszony volt, olyan törékeny asszony.
Elsőnek a “Világcsavargó” hasította végig az öböl vizét. Mária Clara ott állt a deszkákon és kikötői dalt énekelt. A szerelemről és a szomorúságról. Manuel mester mutatta az utat, hátra-hátra-nézett, hogy lássa, hogyan boldogul Lívia. Rosa Palmeiráo a kormány mellett állt. Lívia finom, nőies kezével sorra felvonta a vitorlákat. Haja lobogott a szélben, ahogy lábujjhegyre ágaskodott. Elérte, aztán megelőzte a ,,Világcsavargót”-t, Manuel mes-ter engedte, hogy elébe vágjon, aztán kíséretként szegődött a “Repülő kalmár” nyomába.
Tengeri madarak keringtek a bárka körül, el-elsiklottak Lívia feje mellett. Az asszony szálegyenesen állt a fedélzeten, és arra gondolt, legközelebb már magával hozza a fiát is, a tenger az ő sorsa is. Mária Clara hangja hirtelen megszakadt. Mert a születő hajnalban egy néger hangja áradt szét a titokzatos tengeren:
“Üdvó‘zlégy hajnalcsillag…”
258
Hajnalcsillag… A kikötőben ott állott az öreg Francisco, és a fejét csóválta. Egyszer régen, amikor olyat vitt véghez, amit egyetlen hajómester sem csinálna utána, látta Jemanzsat, a ten-ger úrnőjét. És vajon nem ő-e az ott, aki kiegyenesedve áll a “Repülő kalmár” tetején? Nem ő-e? De igen. Ö az. ö, ő, Jemanzsá suhan ott. És az öreg Francisco odakiáltott mindenkinek, aki csak a kikötőben tartózkodott:
- Nézzétek! Nézzétek! Zsanaina …
Odanéztek, és látták. Dona Dulce is kitekintett az iskola ab-lakán. Egy erős asszonyalakot látott, aki megfeszítve küszködött. Ez a gyötrelmes küzdelem volt az ő csodája. Most kezdett meg-valósulni. A kikötőben valamennyi tengerész látta Jemanzsat, az ötnevű úrnőt.
Az öreg Francisco egyre csak ujjongott, kiáltozott. Vele már másodszor esett meg, hogy látta Jemanzsat.
így mesélik szerte a kikötőben.
Rio de Janeiro, 1936 június
AZ ÉJSZAKA PÁSZTORAI
Az élet iskolájában nincs szünidő. (Felírás egy teherautón Rio-Bahiában)
Az ember nem hálhat a világ minden asszonyával, de törekedni kell rá. (Rakparti közmondás Bahiában)
Ember! Milyen büszkén cseng ez a szó! (Gorkij: Éjjeli menedékhely)
1
Zéliának,
a Rio Vermeihónak Ososzi és Osun
megülte fülledtségében,
Bahia tengerpartján.
Antőnio Celestinónak,
Carybénak,
Eduardo Portellának,
Jenner Augustónak,
Gilbert Chavesnek,
Lénio Bragának,
Luís Henriquének,
Mario Cravónak,
Mirabeau Sampaiónak,
Moysés Alvesnek,
Odorico Tavaresnek
és
Tibúrcio Barreirosnak, Walter da Silveirának
és
Willysnek
- különböző származású,
de csupa tősgyökeres bahiainak,
akiknek szeme láttára született és nőtt fel
Tibéria,
Jesuíno meg a többi cimbora -
barátsággal a szerző.
Testvéremnek,
Josué Montello
maranháói regényírónak.
Terelgettük az éjszakát, mintha menyecsikenyáj volna, hajtot-tuk a hajnal kapujába pálinka-pásztorbottal, otromba kacaj-hu- sánggal.
Ha mi nem volnánk, alkonyba nyúló hegyfokok, holdfényrétek kósza vándorai, az éjszaka - kigyúlt csillagaival, cafrangos fel-hőivel, sötétség-palástjával -, szegény feje, egymagában hogyan találhatná meg a lejtők és sikátorok kanyargós útjait? Minden lejtős utcában egy varázslat, minden sarkon egy rejtelem, min-den éjszakai szívben egy könyörgő sikoly, egy szerelmi bánat, éhség íze a csönd szájában, és Esu1 szabadon bitangol a kereszt-utcák veszélyes óráján. Határtalan pásztorkodásunk közben ösz-szeszedegettünk szomj úságot meg éhséget, kérlelést meg zokogást, fájdalmak trágyáját meg a remény hajtásait, szerelmi panaszokat meg szívszaggató jajszavakat, és vérszínű csokrot kötöttünk be-lőlük, hogy fölékesítsük vele az éjszaka palástját.
Jártuk a távoli utakat, a legkeskenyebbeket és íegcsábítóbba-kat, eljutottunk a férfierő határaira, titkának mélyére, megvilágí- tottuk az éjszaka homályával, szemügyre vettük talaját és gyöke-reit. Az éjszaka palástja elborított minden nyomorúságot és min-den nagyszerűséget, és egybevegyítette őket egyetlen emberségbe, egyedüli reménybe.
Terelgetve az éjszakát, alighogy megszületett a rakparton, mint a félelem pihegő madara, még tengervíztől nyirkos szárnyával olyan védtelenül a bölcsőjében, mint egy árva gyerek, ott jár-tunk mi a város hét kapujában, saját és átrufaázhatatlan kul-csainkkal, etettük és itattuk az éjszakát, kiontott vérrel és pezsgő
1 A rossz szellem az afro-brazil mitológiában. (A kötet jegyzetanyagát a fordító állította össze.)
267
élettel, a szemünk és a kezünk alatt nőtt, növekedett, ezüsttel éke-sen vagy esődíszesen.
Ott ült velünk a legvígabb kocsmákban, mint egy csillagfényes néger szeretője. Körszambát táncolt aranycsillagos szoknyájában, fekete afrikai tomporát ringatva, hullámként dagadozó keblével. Ott ugrált a capoeira2-porondon, ismerte a hajósgazdák fogásait, sőt újakat is talált ki, amilyen veszettül leleményes ez a szabá- lyokra fittyet hányó, pajkos éjszaka! A javók körében ő volt a legünnepeltebb orisá, mindenszentek, az ezüstbotos Osolufán, a görnyedt Osalá, a halat szülő Jemanzsá, a villámló és mennydör-gő Sangó, a nyirkos erdőkben járó Ososzí, a himlős kezű Omolu lova, ő volt a szivárvány hét színébe öltöző Osumaré, Osun öröm-tanyája és a harcias Janszán, Euá minden forrása és folyója. Oszani3 minden színe és minden gyöngye, füvei és mandinga varázslatai, bűvigéi, tarka fényárny-boszorkányságai.
Már kissé ittasan és izgatottan belépett velünk a legszegényebb bordélyokba, ahol idős hölgyek szerelmi életük utolsó ideit élték, és frissiben érkezett vidéki lányok tanulták a nehéz ringyómesterséget. - Buja éjszaka volt, nem elégedett meg egy férfival, tudta, a legkörmönfontabb gyönyöröket és a roppant erőszakot, nyiko-rogtak az ágyak, ahogy fetrengett, szerelmes sikolya muzsikával töltötte meg a dalos utcákat, váltogatták egymást a férfiak a tes-tén, ahol lépten-nyomon robbantak az ivarszervek, a combján és hóna alatt, a talpán és illatos tarkója hajtövein. Kielégíthetetlen és édes szajha éjszaka, ott aludtunk rózsás szőrzetén, nedves bár-sonyán.
És hogy meggyűlt a bajunk vele, amikor kivittük a tengerre, a könnyű halászhajóra, a pálinkás, gitáros halvacsorákra. Palást-jába rejtve hozta az esőt és a szelet. És amikor javában állt a mulatság, derűsen szólt a dal, só- és poshadt tengerszag járta át a lányokat, szabadjára bocsátotta a szelet és a vihart, s akkor nem volt már itt holdfényes táj, édes, harmonikás és gitáros vigalom, ernyedt, forró embertest, csak tengerörvény volt, amikor ő, a fé- lelem és a rejtelem tomboló és őrült asszonya, a halál nővére, kioltotta a holdfényt, a csillagokat és a halászbárkák lámpáit.
2 A brazíliai négerek közt divatos birkózósport.
3 Az afro-brazil néger hitvilág istenségei (“orisái”).
268
Hányszor nem kellett karjainkba vennünk, hogy bele ne fúljon a bahiai tengerbe, és a világ ne maradjon éjszaka nélkül mind- örökre csak fényes nappal, nappal-óra virradat és alkonyat nél-kül, homály nélkül, szín nélkül és rejtelem nélkül, olyan fényes világnak, hogy rá se lehessen nézni.
Hányszor nem kellett karjánál,’ lábánál megragadnunk, kiköt-nünk a kocsmaajtóba és Tibéria ágya mellé, s bezárnunk ajtót, ablakot, nehogy álmosan és kelletlenül idejekorán eltávozzon, s utána felemás maradjon az idő, se éjszaka, se nappal, halál és haldoklás dermesztő ideje.
Amikor megérkezett szürkületi bölcsőjében, a korai holdfény hajóján, a látóhatár szélső csíkján, csak egy szegényes, értelmetlen, magányos, járatlan éjszaka volt, mit se tudott az életről, az érzelmekről és indulatokról, a fájdalmakról és örömökről, férfi-tusáról és asszonyi simogatásról. Bugris éjszaka, csak sötétség és elhagyottság mihaszna és otromba éjszakája.
Határtalan csatangolásaink közben, amíg terelgettük az éjsza-kát a sóvárgás és a becsvágy, az öröm és a bánat, a keserűség és a kacaj rétjein, a város álmai magánya és szerelemféltése kö- zepette, értelmet adtunk neki és nevelgettük, s abból az üres, félénk és tétova kis éjszakából a férfi éjszakájává tettük. Mi, a pásztorhímek, teherbe ejtettük, életet oltottunk belé, a kétségbe-esés és az álom anyagaiból építettük fel az éjszakát. Születő sze-relmek vagy hervadó szenvedélyek tégláival, az éhség és az igaz-ságtalanság habarcsával, a megaláztatás és a lázadás agyagával, az ember tántoríthatatlan haladásának és az álomnak meszével. Mire botunkra támaszkodva behajtottunk a hajnal kikötőibe, anyai éjszaka lett belőle, szoptató mellű, terhes hasú, forró, tapasztalt éjszaka. Ott hagytuk a tenger szélén, hadd szendereg-jen reggeli virágok közt költészetpalástjába burkolózva. Szegé- nyen és tudatlanul érkezett, s most a férfi éjszakája lett. Hol-nap alkonyatkor visszatérünk, fáradhatatlanul. Mi, az éjszaka pásztorai, akiknek nincs célunk és nincs naptárunk, nincs óránk és nincs állásunk.
Nyissák ki a pálinkáspalackot, és adjanak egy kortyot, hadd tisztítom ki a hangomat. Azóta annyi minden megváltozott, és még több fog megváltozni. De a bahiai éjszaka, az aranyból és ezüstből, a szellőből és hőségből lett, meggymirtusz és jázmin-
269
illatú éjszaka ugyanaz maradt. Kézen fogtuk az éjszakát és aján-dékokat vittünk neki. Fésűt, hogy fésülje a haját, nyakláncot, hogy vállát ékesítse, karperecet és ékszereket, hogy karját díszítse, neki vittünk minden kacagást, minden panaszos jajszót, minden zoko-gást, minden sikolyt, minden átkot, minden szerelmes sóhajt.
Elmondom, amit tudok, nem amit hallottam, hanem amit át- éltem. Igaz történeteket mondok el. Aki nem akarja hallani, elmehet, az én beszédem egyszerű és nem becsvágyó.
Terelgettük az éj szálkát, mintha eladósorba jutott nyughatatlan szüzek nyája volna.
MÁRTIM KÁPLÁR HÁZASSÁGÁNAK MINDEN RÉSZLETRE KITERJEDŐ,
FORDULATOKBAN ÉS MEGLEPETÉSEKBEN GAZDAG
IGAZ TÖRTÉNETE, j VAGY PINTYŐKE,
A ROMANTIKUS MEG A HITSZEGÖ SZERELEM CSALÓDÁSAI
.
Amikor ezek a történetek megestek, Kergekakas Jesuíno még élt, és Mártim káplár se lépett elő érdeme szerint és szükségsze-rűen Pöttöm őrmesterré, ami különben a dolgok végén esett meg, amint alkalmas pillanatban látni fogjuk. Ami Kergekakas halálát illeti, arról is beszélünk, ha megfelelő alkalom kínálkozik, a ter-mészetes fenntartásokkal, csak kapóra jöjjön.
Szélláb elmerült ábrázattal ballagott a domboldalban és szó- rakozottan fütyörészett. Komoly, csontos képével, kék és réveteg, olykor egészen kifejezéstelen szemével mintha messze hajózna, és csak a keze, lába maradt volna ott, a szőrös bőre, a foga és a köldöke, a kiálló csontja. Ha ilyen volt, Jesuíno azt mondta: “Szélláb már Santo Amaro felé hajózik.” Hogy miért éppen Santo Amaro felé, az sose derült ki, Jesuíno nehéz fordulatokkal élt a beszédében, csak ő tudta, miért. Szélláb alacsony, sovány ember volt, kissé görnyedt, a karja hosszú, a keze aszott. Nesz-telenül járt, mintha csak siklana, s egészen elmerült szemlélődésé- ben. Valami régi dalt fütyült, csak hajtogatta a dallamot, szerte-hintette a domboldalon. De csak egy öregember kapta fel, összerezzent, hogy meghallotta, mert már régen elfelejtette. Eszébe ju-tott egy távoli múltba süllyedt arc, egy tiszta nevetés muzsikája, és eltöprengett rajta, hogy ez a Szélláb, aki nyilván még negyvenesztendős sincs, hol és mikor tanulhatta azt a régi nótát.
Ezt is az idő rejti, amely egyre gyorsabban rohan az elmúlás felé; idővég, világvég. Olyan gyorsan hogy is raktározhatna el az emlékezet személyeket és eseményeket? És többé senki - jaj, senki! - se lát ilyen dolgokat, s nem fog ismerni ilyen-embere- ket. Holnap már másik nap lesz, és az új, frissen kifeslett időben,
273