I

valami. Sietve elbocsátotta Martimt és Széllábat, Ipszilont és Pin-tyőkét. Martimt megbízta, hogy Otáliával együtt vigye el az öreg néger Vevévát meg a gyereket a templomba. Megbeszélték, hogy másnap reggel hétkor találkoznak a Pelourinho téren.

De hiába buzgólkodott a varázslóasszony, mert másnap reggel már pirkadat előtt nagy volt a sürgés-forgás az asé felé vezető utakon, hivőlányok, ekedék és oganok, négerek, mulattok és fe-hérek mindannyian szerettek volna ott lenni már az elején. És nem is csak a Meia Porta-i imaterem hívei, az ottani feitók, s akiket ott avattak. Nemcsak az asé zsezse-nago szertartásának hívei. Jöttek mindenféle imaházból, ketuból és kongóból, angola imatermekből és caboolo kandombtókból. Pogány szekták népe válogatás nélkül, senki se akart lemaradni arról a szokatlan lát-ványról, hogy egy orisá belép a templomba egy gyerek keresztelő- jére. Ilyet még senki se hallott. Szaporán lépdeltek fölfelé a harmatos és árnyas domboldalakon, ahol Esu kószált, ez a rakoncát-lan, csavargó gyerek, és várta a padéját.

Hivőlányok tették le az akarazsés és abarás tálcákat, a mingaus és tapiokás dobozokat, a ráksütőket, megléptek az utcasar-kokról, cserbenhagyták a vevőiket. Mások meggyújtatlanul hagy-ták ott a tüzet gazdag házaknál, ahol a magasztos konyhamű- vészetet gyakorolták. Vagy megfeledkeztek családi kötelezettsé- geikről és feladataikról. Mentek fölfelé a domboldalon legtar-kább bahiai viseletükben, különösen Ogun feitái csípték ki magukat. Némelyik még a kisgyerekét is magával vitte, kendővel felkötve.

Fontos személyiségek is megjelentek. Nézinho, a maragogipei babalao, akitől annyiszor tanácsot kértek varázslók és varázsló- asszonyok. Külön azért jött, hogy tanúja legyen ennek a szokatlan eseménynek. Taxin érkezett a nem kevésbé ismert Ariano da Estréla-D’alva apóval, akinek caboclo szentje nem volt túlságosan elragadtatva ettől a históriától. Eljött Osumaré lánya Agripina, ez a tökéletes testű, rézbőrű, hatalmas szépasszony, aki mintégaut áruk a Praca soron. Mióta megszűnt a baixadai kandombié - ahol atyja, Osumaré, tizenkét évvel azelőtt kiáltotta el a nevét, amikor Agripina még kislány volt -, szentje bármely imateremben megjelent. Pompásan táncolt ez a gyönyörű Agripina, öröm volt nézni, ha megszállta a szent és. táncolt, hason csúszott a föl-dön, mint valami megszentelt kígyó. Egy riói színházi táncosnő elleste a táncait, és nagy sikert aratott, lelkes kritikát kapott ér-tük.

Doninha nagyon korán, még éjszaka fölkelt, és előszólította a kisanyát, Stelát. Azután néhány hivőlány is felébredt. Varázscso-magot kellett csinálniuk Esunak. Massu úgy horkolt a szentély-ben, mint egy kazánsíp. Doninha Stelával és a hivőlányokkal Esu házába indult. Egy javó elment a “gyöngyösért”.

Ijedten tért vissza: a gyöngytyúk eltűnt. Isten tudja, hogy si-került elszabadulnia a madzagról, amivel egy gujavafához kötöt-ték, de elszaladt a telepen, és nyoma veszett.

Abban a-pillanatban, amikor elmondta az esetet Doninhának, egy hosszú, gúnyos, csúfondáros nevetés hangzott fel a bozótból. A varázslóasszony és Stela összenézett, a lányok megremegtek. Ki kacaghat ilyen arcátlanul, hacsak nem maga Esu, a legkot-nyelesebb orisá, ez az oktalan, pajkos gyerek, aki boldog, ha bajt keverhet? Annyi, de annyi bajt csinált már, hogy végül úgy gondolták, hogy ő maga az ördög. Minden orisá az Űristen szentje - Sangó Szent Jeromos; Ososzi Szent György; Janszan Szent Borbála; Omolu Szent Lázár; Osalá a Bonfimi Üdvözítő, és így tovább - de Esu nem szent, és a szekta tájékozatlanabb tagjai az-zal vádolták, hogy ő az ördög. Mindenki félt tőle, és minden ün-nepen az övé volt az első szertartás, az első dal. Most egy “gyön-gyöst” kért, vajon beéri-e más állattal? Vagy megharagszik?

Doninha anyó előhozatott egy kalitkából három fehér galambot. Ügy gondolta, hogy ezzel engeszteli ki Esut. Feláldozta őket, és kérte Esut, hogy fogadja el őket a gyöngytyúk helyett. Esu mintha helyben hagyta volna, mert már nem hallatszott a neve-tése, és csendes volt a környék. Hogy megvolt az áldozás, Doninha visszatért Ogun szentélyébe, hátravolt még a bori utolsó szakasza, le kellett venni a leplet a fejekről, a tollakat a lábakról és kezekről, és a szent eledelét a tisztálkodók hajából.

Amikor Massuval, Tibériával és Artúr da Guimával együtt Doninha belépett a szertartásterembe, a kora reggeli homályban már látta, hogy mennyien gyűltek össze. Mintha nagy ünnep vol-na, amit piros betűvel jegyeznek be az asé naptárába. A varázsló- asszony elkomorodott, nem volt kedvére a dolog. Ügy gondolta, hogy Ogunt őrajta kívül csak négy-öt feita kísén el. És most itt

 

450

 

ez a zsibongó, izgatott sokaság. Nem is szólva az éjszaka elszökött szárnyasról és Esu kacajáról. Gondterhelten csóválta a fejét. Tud-ta, mit súgnak-búgnak makumbás körökben: sokan helytelenítik, hogy ő részt vesz ilyen kétes vállalkozásban. Talán igazuk is van. De már késő: ha már nekivágott, végig is csinálja. Különben az orisá parancsának engedelmeskedik. Ogun biztosan megsegíti.

Emelt fővel haladt át a szertartástermen, egyenesen a karosszékhez, amelynek támlájára piros szalagot kötöttek, Sango színét, ahhoz a székhez, rangjának és méltóságának jelképéhez, amelyben csak ő ülhetett. Ott fogadta Nézinho és Ariano üdvözlését, és ma-ga mellett hellyel kínálta őket. A hivőlányok földön csúszva já- rultak elébe kézcsókra.

Döngtek a dobok, felállt a tánckar. És mintha összebeszéltek volna, egyszerre a többi imaterem hivőlányai is mind beálltak az ottani feiták és javók karába. Ezen a napon minden másképp van, állapította meg Nézinho megilletődötten, de a szertartás változásai kifogástalan ütemben peregtek, mintha előzőleg min-den*- elrendezett volna a varázslóasszony. Csak Doninha nyugtalankodott, mert nem számolt előre ezekkel a változásokkal.

Doninha belekezdett az első dalba, a lányok válaszoltak. A kar közepén Artúr da Guima táncba kezdett. Mindenkin izgalom vett erőt, a feiták zsibongtak, okkal, ok nélkül kuncogtak, és alig mozdult meg a tánckar, alig hangzottak fel az első dalok, máris megjelent egy Janszán, ficánkolva, úgy, hogy hevesen a falhoz vágta a javóját. Csatakiáltása felébresztette a még alvó madarakat, és az éjszaka utolsó árnyait is eloszlatta. A hivőlá- nyok tapsoltak, a tánc egyre gyorsult. A varázslóasszony érezte, hogy valami szokatlan izgalom van a levegőben, itt minden meg-történhet.

Doninha anyó elbocsátotta Janszánt: senki se hívta, most nincs áldozás, nem az ő ünnepét ülik. Megbocsásson Janszán, de távoz-zon onnan. De Janszán nem akart engedelmeskedni, csak járkált ide-oda, és harsányan kiáltozott. Mindenáron maradni és táncolni akart, hogy majd ő elkíséri Ogunt a templomba, sőt, szükség ese-tén keresztanya is lesz Tibéria helyett. Doninha anyónak minden tudományára és minden hatalmára szüksége volt, hogy eltávolítsa.

Végül Janszán elvonult, de alighogy elment, nagy kelletlenül, máris két másik lány esett révüleübe: az egyik Nanan Burokóval,

a másik Sangóval. Doninha nem akart kellemetlenséget, ezért engedett nekik egy táncot, de csak egyetlenegyet, és azután vissza-parancsolta őket a kiskamrába. Szaporán, mert mindjárt Janszán is visszatér. Mind a hármat ki kellett vinni a szertartásteremből, és elvezetni őket a női szentek, az ajabák házába.

Egyre nagyobb lett a kavarodás, a hivőlányok buzgón ropták a táncot, a zenekar mindjobban dübörgött, Agripina szépen és könnyedén forgolódott. Doninha anyó kissé ideges volt. Mindent csöndben, szinte titokban kellene csinálni, nem ilyen eszeveszett táncolással, hogy majd felverik a házat, minden másképpen van, nem így állapodtak meg Ogunnal. A szent nem akart zűrzavart, se sokadalmat, se felfordulást. És miért nem jelenik meg már Ogun? Ha sokáig várat magára, majd egymás után jönnek a szentek, és ha már hat-nyolc is lesz a szertartásteremben, ő, Doninha hogyan tarthatja kordában őket, hogyan irányíthat, hogyan küld-het el annyi orisát. Az lehetetlen. Még Nézinho és Jesuíno segít-ségével se, még a Pöröly anyjának, Já lánya Saturninának közre-működésével se, aki abban a pillanatban lépett be a szertartáste-rem ajtaján három hivőlánnyal.

A tánckar közepén Artúr de Guima táncolt, a kor már nem engedte, hogy túl sokat ugrabugráljon, de a tánca csupa méltóság volt. Doninha elszánta magát: fölállt a karszékéből, és odament táncolni Artúr mellé.

Minden jelenlevő felállt, és nyitott tenyérrel köszöntötte a te-remanyát. Minden feita beállt a karba táncolni. Még Já lánya Saturnina is a három lányával.

Doninha fogta Ogun szerszámait, és kissé megérintette velük az Artúr tarkóját. A kézműves megreszketett egész testében. Akkor a feje búbját is megérintette, és Artúr da Guima megingott, mintha szélroham csapta volna meg.

Egyre táncolva a hivőlegény körül, Doninha leoldott az övé- ről egy kendőt, átfogta vele Artúrt, és kényszerítette, hogy vele táncoljon, az ő ütemére, szorosan mellette. Artúr reszketett, iz-gett-mozgott, mintha áram futkosna végig rajta. Tánc közben az asé-anya megérintette Ogun szerszámaival Artúr fejét, nyakát és mellét. A zenekar veszettül dobolta a szent ritmusát.

Artúr da Guima hirtelen kitépte magát Doninha anyó karjá- ból, és ugrándozva a szertartásterem közepére ment. Végre meg-

 

452

453

 

jelent a szent, szilajon és iszonyúan jött meg, ide-oda dobálta megszemélyesítőjét. Artúr jajgatott és kacagott, falhoz verte ma-gát, fetrengett a földön, sose láttak még ilyen rettenetes, ilyen tomboló Ogunt. Doninha anyó odasietett és talpra segítette.

A szent viharzó kacagással elhajította Artúr cipőjét, kiment és köszöntötte az erdőt, majd áthaladt a szertartástermen, és a túlsó végében köszöntötte a zenekart. Mint az orkán.

Azután táncolt. Olyan szépen táncolt, hogy csoda. Qgun víg, cifra harci táncát járta, de valahogy másképpen, ördöngösen és hamiskásan. Artúr da Guima megszabadult a játékasztalnál töl-tött álmatlan éjszakák és a kor súlyától, életerős ifjú lett belőle, dobogott a padlón, szélsebesen forgolódott ebben az üdvözlő, harci táncban. Odament Doninha anyóhoz és megölelte, a keblére szorította. A varázslóasszony kibontakozott az ölelésből, csodálkozott, hogy Ogun így belemelegedett. Látni való volt, nem kö- zömbös neki, hogy ő lesz a gyerek keresztapja. Megölelte Massut, és táncolt előtte, mintegy fényes bizonyságát adva baráti érzelmei-nek. Megölelte Nézinhót, Ariano da Estréla-D’alvát, Já lánya Saturninát, Kergekakas Jesuínót, Tibériát. Odament a tánckar-hoz, táncolt Agripina előtt, magával vitte és megcsipkedte a nya-kát. A lány idegesen fölnevetett, Doninha elképedt: ilyet még nem látott, hogy egy orisá csipkedje a feitákat.

Mikor a zenekar elhallgatottba szent járkált ide-oda, végül odaállt a varázslóasszony elé, és az ünnepi ruházatát követelte. A legszebb és legékesebb ruháit akarta, meg a szerszámait is.

Ünnepi ruházatot? Szerszámokat? Talán megbolondult ez az Ogun? Doninha anyó csípőre tette a kezét és úgy kérdezte: hát nem tudja Ogun, hogy ünnepi díszben, fegyverrel hadonászva nem lehet bemenni a templomba?

A szent dobbantott a padlón és makacsul vicsorogva követelte a ruháit. Az ijalorisá türelmesen és határozottan megmagyarázta neki: jól tudja Ogun, hogy miért jelent meg ma reggel, noha a naptár szerint nincs itt az ideje. Ö maga, Ogun döntötte el, ho-gyan kereszteljék meg a Massu fiát, és maga vállalta a keresztapaságot. Mit jön most ezzel a marhasággal, hogy díszruha meg szerszámok? Itt az idő, indulni kell a templomba, próbáljon úgy viselkedni, hogy se a plébános, se a sekrestyés, se a ministránsok, senki se jöjjön rá a turpisságra, senki se leplezze le Artúr da Guimát. Szép rendesen kell belépnie, a lehető legcsendesebben, feltű- nés nélkül, hogy el ne árulja jelenlétét. Csak így lehet megkeresz-telni a gyereket. Mit gondol, milyen képet vágna a plébános, ha rájönne, ki az igazi keresztapa? Akkor aztán nem lenne keresztelő, a gyerek csak pogány lenne és keresztapja se lenne.

Az orisá láthatóan hajlott a szóra. Ha odaérnek - mondta -, a templomban példásan fog viselkedni, senki se fog majd gyanút, hogy nem Artúr da Guima, hanem ő tartja a gyertyát és ő fogja a gyerek fejét. De itt a szertartásteremben ki akarja tombolni magát, mulatni akar fiaival és lányaival, jelenlevő barátaival és keresztkomájával, Massuval. Táncolni akar, Doninha rendeljen dalokat, és zendítsen rá a zenekar. Gyerünk, rajta.

De Doninha ebbe se ment bele. Későre jár, indulni kell, nincs több tánc, nincs több dal. Az idő szalad, jókora utat kell megtenniük, a felét gyalog, a felét villamossal. De a szent csak to-porzékolt, s fenekedve járt ide-oda.

Doninha megdühödött: akkor tegyen Ogun, ahogy neki tetszik, de aztán magára vessen. Táncoljon amennyit akar, öltse fel a díszruháját, csak töltse az időt. De őrá már ne számítson. Men-jen csak maga a templomba, boldoguljon, ahogy tud.

Végül a sok fenyegetésre Ogun kelletlenül hajlott a szóra. De így is csak üggyel-bajjal sikerült rávenni, hogy felhúzza a cipőjét. Semmiképpen se akarta. Ki látott már olyat, orisát cipőben? Vé- gül kiegyeztek: majd a villamosmegállóban húzza fel a cipőjét.

Amíg gyalogoltak a megálló felé, háromszor kellett visszaci-bálni az erdőből, mert kiugrott a társaságból és elszaladt. Doninha anyó egyre nyugtalanabb lett, fogadalmat tett a Bonfimi Üdvözítőnek, csak semmi baj ne legyen. Sose hallotta, hogy Ogun ilyen lehetetlenül viselkedne, mint egy rakoncátlan kölök. Még akkor is, ha tekintetbe vesszük a körülményeket, hogy először lép be orisá katolikus templomba egy gyerek keresztelőjére, még ak-kor is!

Ilyen tarka és vidám villamos, mint amelyik reggel, valamivel hat óra után jött Cabula felől, sose futott a síneken Salvadorban vagy Bahiában, Mindenszentek városában. A Sapateiro sor felé

 

454

455

 

haladt, tele tarka szoknyás, keményített alsószoknyás, fejkendős, nyakékes és karkötős hivőlányokkal. Mintha kandomblé-ünnepre mennének.

Köztük egy izgága fickó, mintha részeg lenne, mindenáron táncolni akart a pad tetején. Egy kövér asszonyság csitította a ra-koncátlan és virágos kedvű korhelyt. A járókelők ráismertek Doninha varázslóasszonyra.

A vezető, egy fiatal izmos néger, már azit se tudta, mit csinál a kocsival, de nem sokat törődött vele. A villamos hol csigalassúsággal haladt, mintha nem volna menetrendje, mintha addig kocsiikázhatna, ameddig akar, hol szédítő sebességgel csak úgy marta a síneket, minden közlekedési szabályt megszegett, robo-gott célja felé. A kalauz, egy sima hajú, félszemű mulatt, egyre-másra csengetett a kandomblé-zene ütemére. Csak állt a lépcsőn, és nem volt hajlandó menetdíjat szedni. Nézinho mindenkiért fizetni akart, de a kalauz visszaadta a pénzt. “Mindenki ingyen utazik a Társaság számlájára” - mondta nevetve, mintha átvet-ték volna a hatalmat, s a vezetők és kalauzok, a műszakiak ke-zükbe vették volna a Közlekedési Vállalat irányítását. Mintha akkor reggel elrendelték volna az általános vigalmat és a korlát-lan szívélyességet.

Az aséban kezdődött események meggyorsultak. Kék derengés terült a városra, a levegőben lebegett a hajnal, az utcán nevettek az emberek.

A Sapateiro soron leszálltak a villamosról és elindultak a Pelourinho sor felé. A tarka kis társasághoz más járókelők és kíváncsiskodók is csatlakoztak.

A villamos kiürült, otthagyták a vágányon, mert a kalauz és a vezető is gondolt egyet, leszálltak a kocsiról és csatlakoztak a me-nethez. Ezzel kezdődött az a közlekedési torlódás, amely akkora zavart okozott a városban, megbénította a kereskedelmet és az ipart. Néhány teherautó-sofőr ezzel egyidőben, csak úgy magától otthagyta nehéz járművét Sete Portásban, a Lacerda felvonó előtt, a dokkoknál, a Calcada állomáson, az amaralinai villamosmeg- állóban, Pitangueirasban és Brotasban, és mindannyian elindultak a Néger Rózsafüzér templomba. Három autóbusznyi munkás egy gyors gyűlésen megszavazta a munkaszünetet, és elmentek az ün-nepre.

Az orisá a legnagyobb felfordulás közepette haladt fölfelé a Pelourinhón. Nem bírt magával, ki akarta tépni magát a Doninha kezéből, minduntalan táncolni próbált az utcán. Néha föl-fölkacagott, meg kellett veszni tőle, mindenki vele nevetett. “Mi lett a nagy fogadkozásból?” - kérdezte Doninha, de Ogun ügyet se vetett már rá, hatalmába kerítette a várost.

A téren összetalálkozott a két menet, az Oguné a Sapateiro sorról jött, a Vevéváé a Terreiro de Jesusról.

A szent csapatában varázslóasszonyok és hivőlányok voltak, babalaók és oganok, Sangó három obája, a villamosvezető, a ka-lauz, néhány sofőr, két rendőr és egy katona, Kergekakas Jesuíno, a szobrász Mirabeau Sampaio és a felesége, Norma asszony, a szobrász talpig fehérben és nagy barátságban Osalá egyik derék fiával, az asszony sürgött-forgott, ölelgette az ismerős asszonyokat - mindenkit ismert -, mindenáron táncolni akart a szent előtt. Meg általában a városi lakosság, a gyerekeket nem is szá- mítva.

Azután a gyerek és az öreg néger Vevéva csapata. Elöl egy kocsiban az öregasszony, a gyerek és Otália. Hátul Mártim, Pin-tyőke, Szélláb, Ipszilon, a néger Massu minden szomszédja, Valdemar Capoeira-körének tagjai, a Mintapiac népe, Didi és Camafeu, Mário Cravo is Traíra mesterrel, hajósok és kurvák, egész mandolin- és harmonika-zenekar, a Santo Amaró-i Patkány és Madame Beatriz, a híres kártyavetőnő, aki most érkezett a vá- rosba, Pintyőke ajánlásával.

Éppen az Angolai Capoeira-iskola előtt találkoztak, és Pastinha mester és Carybé lesegítette az öreg néger Vevévát a ko-csiból. A selyembe és csipkébe, több kilométernyi sergipei csipké- be öltözött Tibéria a karjába vette a gyereket mint keresztanya. Mártim a kezét nyújtotta Otáliának, és a lány egy kecses szök-kenéssel szállt le, néhány gyerek meg is tapsolta. Az orisá kéje-sen fölvihogott.

Előbbre lépett, tánclépésben, hej, micsoda tánc volt az, és ba-rátságosan köszöngetett. Táncolva lépdelt előre, már majdnem odaért az öreg néger Vevéva elé, mintha meg akarná ölelni, de az öregasszony ott az utcán a földre vetette magát, fejével verte a kövezetét, olyan tisztelettel köszöntötte a szentet. Ogun ki-nyújtotta a kezét, fölemelte az öregasszonyt és háromszor a keb-

 

456

457

 

lére szorította. Doninha megkönnyebbülten fölsóhajtott: ez már Ogun, lám, milyen szeretettel, tisztelettel bánik az öregasszony-nyal. Na végre. De hogy viselkedik majd a templomban? Ilyesmit sose várt Oguntól. Csalódott benne.

Az orisá táncolva közeledett, Tibériát kerülgette, egyre köze-lebb ment, rekedten fölkiáltott, kirántott az inge alól egy elrej-tett szerszámot - nem Ogun szerszáma volt -, ez megérintette vele a gyerek fejét. A menet a templom lépcsője felé tartott. Doninhában újabb kétségek támadtak, miért csipkedi Ogun a Tibéria fenekét, mire való ez a tiszteletlenség? Üggyel-bajjal elő- refurakodott a varázslóasszony, elhatározta, hogy mindenképpen megakadályozza a botrányt. Jesuíno is vele ment, és osztotta bal-sejtelmeit.

A lépcső tetején, amíg áthaladt a sokaságon, amely kinyújtott karral és előrefordított tenyérrel üdvözölte őt, az orisá megint fel-kacagott, furán és csúfondárosan, hetykén és kamaszosan, úgy, hogy nem csak Doninha, hanem Nézinho és Ariano is - akinek szentje nem nagyon kedvelte ezt a históriát, és félt, hogy nem si-kerül a dolog - Vivaldo, Valdeloir Régo és a szekta más előkelő tagjai is megértették. Félelem szállta meg a szíveket. Csak a gye-rek mosolygott Tibéria erős karjában elragadtatottan a nyughatatlan orisá felé.

Amikor az orisá belépett kíséretével a Néger Rózsafüzér-temp- lom ajtaján, Gomes atya a mise végeztével már levetette miseruháját, és megkérdezte Inocénciótól, hogy ott van-e már az a keresztelő népség. Szeretett volna minél előbb túlesni rajta, gyomor-fekélye volt, és nem bírta sokáig éhen.

Inocéncio kissé nyugtalankodott, hogy olyan szokatlan sürgés-forgás van a templomban és olyan lármás sokaság a téren, de azért kiment, hogy megtegye az előkészületeket. Ebben a pillanatban egy tompa hang szólalt meg az orgonán, pedig az orgona le volt zárva, és a kórusban senki se tartózkodott.

Gomes atya kíváncsian odament az ajtóhoz, fölnézett a karzat-ra, az üres kórusra, a lezárt orgonára. Látszólag minden csendes volt, de a templomban, bár a mise véget ért, még mindig nyüzsgött a sokaság. Gomes atya arra gondolt, hogy öregszik, már nem létező hangokat is hall. Erre a megállapításra bánatosan csóválta a fejét, de rögtön a hívekre terelődött a figyelme. Bahiai nőket látott tarka ruhában, az a sok szín virított a templom félhomá- lyában; a férfiak kék öltönyt viseltek vagy kék szalagot a kabát-juk gomblyukában, rengetegen voltak. Gomes atya többre tartotta a jó barátságot, mint a vagyont és a rangot. Egy szegény né- ger csavargó gyerekét keresztelik, de olyan sokadalom van, mint-ha egy bankár vagy egy kormánypárti politikus fiát keresztelnék, sőt nagyobb, és bizonyára őszintébb gyülekezet.

A keresztelőmedence mellett felállt a kis csoport, a szent és Tibéria, Massu, Vevéva, Doninha, Otália, Kergekakas Jesuíno, Mártim káplár, Szélláb, Pintyőke meg még néhányan.

A közelben az egész népség nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson. A téren rengetegen tolongtak, akik nem fértek be a templomba, és egyre többen jöttek, özönlöttek az egész városból, ze-neszerszámokkal és táncos kedvvel. Az orisá egy-két tánclépést tett, dévajkodva kacarászott, mintha mindjárt táncra akarna per-dülni a templomban, és Doninha reszketett ijedtében. Csakúgy, mint a varázslók, akik azért jöttek, hogy lássák, mi történik; ők valamennyien és Kergekakas is. Amikor beléptek a templomba, ők már tudták a rettenetes valóságot.

Gomes atya odament a medencéhez, Inocéncio átnyújtotta a kék díszes gyertyát a keresztapának. A pap megsimogatta a kisgyerek arcát, le nem vette a szemét a szentről, és csak mosolygott, nézte maga előtt a társaságot.

- Ki az apa?

Néger Massu szerényen előlépett.

- Itt volna a delikvens, plébános úr …

- Hát az anya?

- Az Űr magához vette …

- Vagy úgy … Bocsánat… A keresztanya?

Tibériára pillantott, valahonnan ismeri. Ugyan honnan? Eze-ket a jóságos vonásokat, ezt a tiszta és áldozatos lelket tükröző arcot csakis a templomból ismerheti. Nyájasan mosolygott rá, de egyszer csak eszébe jutott, hogy ki ez. De azért csak mosolygott rá tovább, olyan ártatlan és áhítatos volt a Tibéria arca.

- Hát a keresztapa?

 

458

459

 

A keresztapa alighanem be van rúgva, gondolta a plébános. A szeme csillog, csak dülöngél erre-arra, kuncog magában, időn-ként kurtán és idegesítően kacarászik. Ez a fura nevű ember, a Tabuáo sori kézműves. Sokszor látta a plébános ezt az embert a műhelye ajtajában, de sose gondolta, hogy ilyen fura neve lenne. Hogy is hívják? Valami néger rabszolganeve van. Ránézett komolyan és rendreutasítóan, és megkérdezte tőle:

- Hogy is hívják magát?

Mintha a fickó mást se várt volna. Felharsant a templomhajóban a legharsányabb kacagás, gúnyosan és csúfondárosan, végigszállt a templomon, visszhangzott a téren, szétterjedt egész Bahiában, ablakokat tört be, fölkorbácsolta a szelet, porfelhőket kavart és megriasztotta az állatokat.

Hármat szökkent az orisá, és elkiáltotta magát:

- Esu vagyok, én leszek a keresztapa. Esu vagyok!

Nem volt még akkora csend a világon, de nem is lesz soha. A templomban, az utcán, a Terreiro de Jesuson, a Montanha soron, a Rio Vermeihóban, Itapagipében, a Liberdade úton, a Barrai Világítótoronynál, Lapinhában, Quinze Mistériosban, az egész városban.

Megkövült mindenki mindenfelé. Csak Ogun járkált a templomban eszeveszetten. Csönd és mozdulatlanság.

Ekkor valami rendkívüli és váratlan dolog történt. Gomes atya megremegett a reverendájában, lerúgta a cipőjét, tántorogva for-golódott egy kicsit, és félig lehunyta a szemét.

Kergekakas Jesuíno csupa szem volt. Igaz lehet, amit lát? Doninha, Saturnina, Nézinho, Ariano, Jesuíno és még néhányan észrevették a dolgot, de nem ijedtek meg, mert bensőséges kapcsolatban voltak az orisákkal.

A plébános mormolt valamit, Doninha anyó tisztelettudóan odaállt mellé és nagó nyelven üdvözölte.

Ogun elkésett a keresztelő reggelén, hosszas tennivalói voltak Nigériában meg egy pompás ünnepen Santiago de Cubában. Ami-kor lóhalálában megérkezett a Meia Porta-i asé szertartástermébe, látta, hogy a megszemélyesítőjét, Artúr da Guimát megszállottá Esu, ez a felelőtlen testvér. Esu csak nevetett rajta, és utánozta őt, kifogásolta, hogy nem adták meg neki, amit megígértek, egy

 

460

 

gyöngytyúkot. Ezért fejébe vette, hogy botrányt csinál és meg-hiúsítja a keresztelőt.

Ogun, mint az őrült bejárta az egész várost, valamelyik fiát kereste, hogy belészálljon és rendbe hozza a dolgokat, kiűzze Esut és megkereszteltesse a gyereket. Előbb ott az aséban nézett szét, de senkit se talált. Lányokat igen, nem is keveset, de őneki férfira volt szüksége. Elment az Opő Afonjába, Moacir de Ogu-nért, de a fiú valahol Ilhéus környékén járt. Más imatermekbe is elment, de nem talált senkit. Kétségbeesetten nyakába vette a várost, míg Esu ott garázdálkodott a villamoson. A vezető Omo-lu fia volt, a kalauz Ososzié. A katona Osaláé, Mário Cravo szintén Omolué, de egyik se volt Ogun fia. Azután a téren látta, hogy milyen szamárságokat csinál Esu. Látta, hogy becsapott mindenkit, hogy elaltatta Doninha gyanúját, amikor tisztelettel és gyöngéden fölemelte Vevévát a földről.

Búbánatosan lépett be utána a templomba. Szólni akart, le akarta leplezni Esut, a helyébe akart lépni, de mit csináljon, ha nem talált hímnemű megszemélyesítőre, akibe beleköltözzön?

A templom minden zegét-zugát bejárta már, mire a plébános kijött és megkezdte a kérdezgetést. Egyszer csak, amint ránézett a papra, felismerte: hiszen ez az ő fia, António, aki Omolu lánya Josefától született, Ozsuaruának, Sangó obájának unokája, öt megszállhatja, a plébánost valamikor őneki szánták, igaz, nem mutatta be kellő időben az áldozatokat, de szükség esetén, mint most, ő is megteszi. Fölszentelt reverendás pap, de attól még az ő fia. Különben se volt más választás: Ogun beleköltözött Gomes atya fejébe.

És határozottan, kemény kézzel lekent két pofont Esunak, hogy móresre tanítsa. Artúr da Guiima arca kipirult a két pofon helyén. Esu megértette, hogy megjött a testvére, és vége a móká- nak. Nagyon mulatságos volt, jól bosszút állt a megígért és el-sinkófált gyöngytyúkért. Egy utolsó kacajjal gyorsan kiszállt Ar-túrból és elbújt Szent Benedek oltára mögött, mert ez a szent az ő színét viseli.

Ogun pedig, amilyen gyorsan megszállta, még annál is gyorsabban elhagyta a plébánost, beleköltözött régi és ismert megszemélyesítőjébe, akiben a templomba kellett volna érkeznie, ha Esu jzavart nem /kelt: Artúr da Guimába. Minden olyan gyorsan ment

 

461

 

végbe, hogy csak a legjáratosabbak vették észre. Például Barreiros, a néprajztudós semmire se figyelt föl, csak annyit látott, hogy a plébános megpofozza Artúr da Guimát, mert azt gondolja, hogy ;i keresztapa részeg.

- Elmarad a (keresztelő. A plébános kidobja a keresztapát… - állapította meg.

De a plébános visszazökkent nyugalmába. Mit se tudott a po-fonokról, nem emlékezett semmire, csak kinyitotta a szemét:

- Egész elbódultam… Inocéncio bánatosan kérdezte tőle:

- Hozzak egy pohár vizet?

- Nem szükséges. Már elmúlt. Azután odafordult a keresztapához.

- Hogy is hívják?

Nem volt részeg az imént ez az ember? Hát akkor elszállt a pálinkamámora, mert úgy áll a lábán, mint a cövek, egyenesen, mint egy dalia és mosolyog.

- A nevem Antőnio de Ogun.

A plébános fogta a sót és a szent keneteket.

Később a sekrestyében, amikor aláírták a keresztlevelet és vé- get ért a ceremónia, a plébános köszöntötte az apát, a keresztanyát, az öreg dédanyát, a majdnem százesztendős néger Vevévát és a keresztapát is.

Amikor a keresztapára került a sor, Ogun hármat hátralépe,tt, azután hármat előre, vonagló tánclépésekkel odament, és háromszor megölelte Gomes atyát, mert a páter is Antőnio de Ogun. Mit számít az, hogy a páter nem tud róla, akkor is Ogun fia, a bányák, a vas és az acél, a töltött fegyverek orisájáé, a harcos Oguné. Az orisá a keblére szorította a papot, és arcával illette kedves és derék fiának, a plébánosnak arcát.

Nagy mulatságot csaptak a néger házánál és mindenfelé Bahiá- : ban. Ahol Ogunnak egyetlen lánya is volt, ott aznap virradatig táncoltak. Csak a Pelourinho téren, amikor kijöttek a templom-1 ból, Kergekakas több mint ötven Ogunt látott, amint diadalma-san járták a táncot. Nem is szólva a többi orisáról. Mind megjelent, kivétel nélkül, hogy megünnepelje Massu és Benedita fiá- nak keresztelőjét.

Szent Benedek oltára mögött rejtőzködve, Esu még nevetett egy ideig a csínyjein. Azután elaludt, és álmában olyan volt, mint egy kisgyerek, akár a többi; aki így látja, nem is sejti, hogy Esu az, az utak réme, az izgágaság orisája, aki olyan vásott és meg- átalkodott, hogy már összetévesztik az ördöggel.

így lett hát Massu Ogun keresztkomája, s ettől aztán lett is nagy tekintélye, becsülete. De ő csak megmaradt annak a derék négernek, aki volt, most már százesztendős nagyanyjával és a gyerekével éldegélt.

Ezután sokan kértek még sokféle orisát, hogy legyen a gyere-kük keresztapja vagy keresztanyja. Osalát, Sangót, Ososzit, Omo-lut nagyon szerették volna keresztapának, Jemanzsát, Osunt, Jan-szánt, Euát keresztanyának, Osumiarét meg, aki egy személyben férfi és nő, mindkettőnek. De eddig még egyik orisá se fogadta el, talán mert féltek Esu csínyjeitől. Olyan ember, akinek szent a keresztkomája, csak egy van: a néger Massu.

 

10

 

Ilyen volt a Massu fiának keresztelője. Bonyodalmasnak és nehéznek, ügyes-bajosnak ígérkezett, de a végén mindent eligazí- tottak, előbb Kergekakas Jesuíno, ez a nagy tudású férfiú, azután Doniraha anyó és végezetül maga Ogun.

 

462

 

A MACSKANYÜZÖ DOMB ELÖZÖNLÉSE VAGY A NÉP BARÁTAI

 

Sipsdxeui ‘jsquis ze UB]EjEq jeui Eq ‘ibe bSbjp Sara }3p

ZE ‘ipilXusSsZS UBA EJpBJBSD ÁSvU ‘JJ35J IUJ3 S] TJpUQ U3SS33J J[ESO ‘}ppB5[B IUB}UBJ3J XSeA TUJBÍZSbSbUI 9

-luuBq ap ‘pApa>[ uoXSbu lífuspuiui ít>[b ‘Bdjdpf b zb ‘oíjoí] b

-EljdBJJ ÍSIS5[Bq Sp[ 9f ‘ ” ‘ >[I}3q{3zd3>J ‘pZS UBA JpjBABl Ú3U B Bl{

bSbuj b jzau uiau tjjb ‘ntpaj ti5[pjqujB|B§ }uiui ‘5jun;;o[3 jjb ISn uaq^a^pure

J ST O }J3UI ‘U3§J ‘5[Un(pzS3q ST 3U

ÁSa ‘5[3íJ3rasT ízaasj ssof soujoi|]iuj b ÁSoqB ‘ís

§310 ZB ‘lS0U0pJBjn?5|3pí JoAuEds B I§BA S3 }B>[BTqJBdXuBUIJOJJ ‘}35[0pSTAd3>[ B í(SeA

-J05J b XpuiB ‘sq JjunjjB as Bqsnj92j b BqqB sq ^

-§3UI B 43ZS3J 3W3AIJJ U3S35[pj TJ[U3pUIUI ‘;

-3Sj3^J ^3J[]5[BJBA ÁSVA 411JBJBA §3SS0J3pj 3-pqj35 X8oq ‘B»Bín?[

ss T5JU3S ‘uoSBSpaiq b sjuniSBA uisu ‘i[un;BízoqaB5[ 3S

•}B5[n[íJBd 5|B}8OJ BAjODBp Sí

soXjns ojjSBsfn qn|BL) S3 opsiAd35[ T>[3zu3jp BijurQ Bp jnBppd ‘5J3S3ÁS3 ss ‘j(nu3|p ;jnpjoj ss pjuas ‘íubjt Jjojuozop 5íb

§3UI ;jnUBA|lXu AU3ZSUOJ[0J UE|B4>[3pBaBUJ S3 S3(pí M0J3 S3JU0Zp

-p ze jbui jgs ‘baSoj ]0»3pz35[ §B{9ZS4Bn[ •joqssajuozop 5j3up?[ -pí quiop 9znXuB>[SDBp^ oa^jsj hoSoui Eqníij ‘jnj UBUijBJBUiy sre luznq jeí[b wuzsBq qqoiSBU puiui sjiXSspujui ‘jsEtaiSa 5(b[jbízsb8

-BXU S3 >[B[|ndBZS ‘5[B[jopBA 5[3T>]3ZU3Jp S3 5[B]}aBdjíUBUU0>J ‘5JTiíjOJ

UBq5[o§Bs(n zb b;ia y ,;j[unipuoui jiiramspA uBqjjoSjop T|nAT5[

-pU3J U3ÍJI j(8oq ‘roSjBABSD SnUBjíS EduIBJ-3EIJ B ‘TUI 5[UnX§BA S3

csakis a tehetségéből él. Versben írja a történeteit, némelyik egész csinos, maga rendezi sajtó alá, maga nyomtatja a füzeteket, maga rajzolja a borítólapjait, és árulja őket székében a Piacon és a rakparton, a Felvonó mellett vagy Água dos Meninosban, har-sányan hirdetve címüket és erényeiket.

Magasztalja a spanyol Nyolcvanas Pépét, de elfelejtette megmondani, miért ragadt rá ez a csúfnév - mert nyolcvan dekás kilókat használt a boltjaiban és sütödéiben, és úgy szerezte a vagyonát -, magasztalta a kormányzót, az alkormányzót, általá- ban a képviselőket és városatyákat, az egész sajtót, és kiváltkép-pen Jacó Galubot, a rettenthetetlen tudósítót:

Macskanyúzó hős vitéze hírlapíró nagy Jacó, célba vette már a végzet, ez az oktalan bakó, mert ő volt a nép barátja, javáért áldozatot senki többet nem hozott, mint Galub, a nép barátja.

Magasztalt mindenkit vagy szinte mindenkit, az egyiktől szá- zat vasalt ki, a másiktól kétszázat - ha van isten, a spanyol Nyolcvanasból sokkal többet is kivasalt -, de abban az egész híráradatban ő volt az egyetlen, aki megemlítette Kergekakas Jesuínót, és felidézte alakját. Az újságok és a rádiók tudomást se vettek róla. Agyba-főbe dicsérték a kormányzót vagy Ramos da Cunha képviselőt, a bátor rendőröket, a rendőrfőnököt, aki-nek elszántsággal párosuló körültekintése etcetera, etcetera … Jesuínóról egy szót se. Csak Patkány emlékezett meg róla egy szívből jövő versében, a Hogyan özönlöttek el a Macskanyúzót, ahol a nép 48 óra alatt felépített egy lakótelepet című füzetében. Mert Patkány, ha eltorzította is az igazságot, tudta, hogyan men-tek végbe az események, nem csak utólag szépítgetett, kicirkalmazott változatukat ismerte. Szegénynek kejlett a pénz, eladta hát az igazságot.

No, de mi nem kritizáljuk őt, minek is tennénk? Népköltő volt ő a Piacon, szegényes, olykor igen szegényes rímelésű, sán-

 

468

 

tikáló verseket írt, de néha igazán ihletett költeményeket is. Ver-seiben változott a felfogás és a kifogás, aszerint, hogy honnan kapta azt a kis pénzt. De nem így cselekszenek itthon is, ide-genben is azok a nagy költők, akiknek nevével tele vannak az újságok és szobrával a parkok? Nem alkalmazkodnak ők is szél-tében a hatalom gazdáinak érdekeihez, és nem aszerint ilyenek vagy olyanok, hogy mit kérnek, követelnek tőlük, vagy mit pa-rancsolnak nekik? Aszerint, hogy ki fizet, aszerint, hogy ki fizet többet: ez az igazság, most jól megmondtuk. Nem ők is azért a kis pénzért változtatnak iskolát, irányzatot, jelszót, véleményt, amiért Patkány változtatja a felfogását? Pénz, hatalom, fényűzés, rang, díjak, újsághírnév és magasztaló szónoklatok itt is, ott is; mi a különbség?

Nem hibáztatunk senkit, nem azért vagyunk itt, hanem azért, hogy elmeséljük a Macskanyúzó domb elözönlésének történetét, mert van benne mulatságos is, van benne szomorkás is, mint minden elbeszélésre érdemes történetben. Nem kutatjuk, kinek mi van a füle mögött, csak hát ott voltunk és mindent tudunk. Akkoriban kezdett udvarolni - csakugyan udvarlás volt az? - Mártim káplár Otáliának, és akkoriban gyulladt könnyes szenvedélyre Pintyőke Madame Beatriz, a híres (de csak itt, Niteróiban született) hindu fakírnő iránt, és az ő szerelmüket is el akarjuk mesélni. Olyanformán járunk el, hogy vegyítjük a káplár és a kikiáltó szerelmével kapcsolatos regényes és hősi eseményeket az elözönlés történetével, amelynek azok a telkek estek áldozatul, melyeknek korábbi tulajdonosa Jósé Perez komtur volt, a spanyol kolónia jeles oszlopa, az Egyház kiváló fia, a bahiai élet különböző területein igen befolyásos, érdemes polgártárs. Bocsás-sák meg, ha egy kalap alá vesszük a kormányzót és Tibériát, az olcsó örömtanya gazdáját, a képviselőket és a csavargókat s az ünnepélyes politikusokat és a víg néger gyerkőcöket, a part mel-léki suhancokat, Ramos da Cunha képviselőt és a Széllábat, Ga-lub újságírót és Mártim káplárt, akit különben ez alkalommal előléptettek Pöttöm őrmesterré. Másképp nem tehetek, a való- ságban is úgy összekeveredtek szegények és gazdagok, munkakerülők és díszpolgárok, a nép és azok, akiket az újságban a nép barátainak neveztek. De ismétlem, senkit se hibáztatunk.

Nem hibáztatunk senkit, már csak azért se, mert az senkit se

 

469

 

érdekel, hogy kiderítse, felelősségre kell-e vonni valakit Kergekakas Jesuíno haláláért, mindenki lelkesen kivette részét a meg-emlékezésekből. Azt mondják, hogy a kormányzó, aki mindig úgy meghatódik a tömegjelenetektől, sírt, amikor megindultán keblére ölelte politikai ellenfelét, Ramos da Cunha képviselőt, a kisajátítási terv szerzőjét. De mosolygott, amikor megjelent az erkélyen, hogy megköszönje a téren összegyűlt sokaság ünnep-lését.

Patkány túlozott, amikor ponyvafüzete hosszú címében azt írta, hogy a nép 48 óra alatt épített föl egy lakótelepet. Pontosan egy hétig tartott, mire lakótelep külseje lett annak a népvándorlás-nak, amelyet első ízben hajtottak végre Bahiában. Ma valóságos lakótelep a Macskanyúzó, ott látható már a Nyolcvanas Pépe üzlethálózatához tartozó egyik Madridi Sütöde díszes homlokzata is, éppen a néger Massu házával szemben. Később más elözönlé- seket is sikerrel hajtottak végre, egész lakónegyedek nőttek ki a Liberdade felé Amaralinától északkeletre, a Chimbót is elözön-lötték Rio Vermeihóban, Alagadosban meg a vízen épült egy város. A szegényeknek is élni kell, lakni kell valahol, senki se hálhat világéletében a szabad ég alatt, födél kell az ember feje fölé, de kinek van pénze lakbérre?

Még nekünk, kóbor éjszakai csavargóknak is szükségünk van, hogy időnként lehajtsuk a fejünket és hazamehessünk. Otthon nélkül nem élet az élet, és még Szélláb is, ez a foglalkozás nélkü- li, szabad madár, aki egyre csak fogdosta békáit és egereit, kí- gyóit, zöld gyíkjait és egyéb jószágait a vegyvizsgáló és kutató- intézetek számára, aki megszokta az esőt és a szelet, szívesen hált a part fövényén, ott szokta megfektetni a mulatt lányokat, mert bolondul értük, még Szélláb is, aki olyan igénytelen természetű, akárcsak az állatok, ő is szükségét érezte, hogy legyen egy kis vacka, ahol meghúzhatja magát. Hogy úgy mondjuk, ő kezdte az elözönlést.

Ott a Macskanyúzó oldalában odavaló kókuszpálmalevelek-ből, deszkadarabokból, ládafedelekből és más hulladékanyagok-ból egy kis viskót épített magának, és beleköltözött. Onnan járt

ki a környékre állatokat fogni. A közeli folyóban talált elég bé- kát, varangyot, csak kissé lejjebb kellett mennie a torkolat felé. Mindenféle kisebb-nagyobb egér bőven akadt a környéken, kü- lönösen egy szomszédos tanyában, a brotasi úton. Minden volt ott a környező dombok bozótjában: sikló, mérges és nem mérges kígyó, gyík, tejú, néha még nyúl vagy róka is. Ennivalónak meg ott voltak a folyami és tengeri halak meg az a sokféle rák.

Fölépítette a viskóját, és sokáig zavartalanul lakott benne.

A belváros messze volt, arrafelé alig vetődött látogató, hacsak ő maga ki nem vonszolta valamelyik barátját hallevesre, vagy valami lányt, érzelegni vele egy kicsit. Szélláb sose törte a fejét, van-e gazdája ezeknek az óriási és elhagyatott telkeknek, és hogy kihágást követette el, amikor odaépítette azt a nyomorult viskót.

Mondta is Massunak, amikor egyszer meghívta hallevesre & négert, és az elment hozzá. Szélláb jól főzött, pompás olajos, borsos ételt készített a maga fogta halból, sügérből, rőthalból, carapebából és garoupából. Számtalanszor vftt ajándékba Tibé- riának vagy Manuel mesternek nagy, négy-ötkilós halakat vagy egész füzér szardíniát, nyolclábú polipot, raját. Csak jött-ment Manuel mester vitorlásán, főzte a jó hallevest, és mosolygott Mária darára, vagy Tibéria nagy konyhájában állták körül a lányok. Ha Szélláb hallevest főzött, az után akárki megnyalhatta a száját.

Nagy ritkán a viskójában is főzött, a Macskanyúzó dombon, és meghívta valamelyik barátját. Napi eledele egy darab szárított hús volt, egy kis tészta, kockacukor, Szélláb kevéssel beérte; olyan napokat is látott életében, amikor még szárított húsra se jutott, csak egy kis tésztára kockacukorral. Azokban az időkben az ország belsejét járta, és igen irgalmas mesterséget űzött: haldoklókat segített át a másvilágra.

Tudják, hogy van az: azok a makacs haldoklók fél lábbal már a sírban vannak, de nem akarják elszánni magukat a halálra, nem akarnak kiköltözni a test börtönéből, napokig haldokolnak, ke-serítik a rokonok és barátok életét. Talán azért, mert még sok imádkoznivalójuk van, sok bűnért kell még vezekelniük a földön. Hát Szélláb a fejébe vette, hogy az ilyen vonakodókat átsegíti a másvilág kapuján, békességet szerez a családnak, annak aztán már egyéb gondja se marad, csak a tessék-lássék könnyhullatás,

 

470