ÖT GYERMEK

Amint Lívia állapota javult, Guma ismét útnak indult. Mene-kült Esmeralda elől. Az asszony most már üldözte, találkákra hívta a partra, a kikötő elhagyott helyeire, botránnyal fenyegette. De legfőképpen Rufino elől menekült, akit néhány napon belül vártak vissza, szállítmányt hozott a következő szombaton tartandó ünnepségre, a Gyermekek Víziünnepére.

Elhajózott egészen Santo Amaróig, s ott elidőzött. Eddigi szo-kása ellenére bevetődött minden csapszékbe, alig tartózkodott a bárkán, nem törődött sem a holddal, sem az égen szikrázó csillagokkal. Egyre Rufinót látta maga előtt, elképzelte, milyen döb-bent arcot vágna, ha megtudná, mi történt. Es Guma látta saját szerencsétlen életét is. Gyermekkora óta balsors nehezedett rá. Egy napon megérkezett anyja, ő pedig utcalányt várt akkor este, tele volt a vére vágyakkal. Akkor arra gondolt, beugrik a vízbe, elmegy Jenianzsával Aiocá Végtelen Földjére. Sokkal jobb lett volna, ha akkor végez magával. Senki sem érezte volna hiányát, az öreg Francisco talán egy kicsit elszomorodott volna, de hamarosan megtalálta volna a vigasztalást. Odatetovál tattá volna a karjára Guma nevét is a négy elveszett bárkája mellé, s aztán gyermekkora történetét együtt mesélte volna többi történeteivel:

- Volt nekem egy unokaöcsém, akit Zsanaina megkívánt. Egy teliholdas éjszakán el is vitte magával. Még gyerek volt, de már tudta vezetni a bárkát, és könnyedén a vállára vett egy zsák lisz-tet. Zsanaina akarta őt…

így mesélte volna el az ő történetét az öreg Francisco. Ma azonban már másként mesélné. Nem is ölheti meg magát, nem hagyhatja magára Líviát, gyerekkel a hasában. Ugyan hát mit is mesélhetne róla az öreg Francisco? Hogy megcsalta a barátját, összeállt valaki szeretőjével, aki folyton csak szívességekkel hal-

 

173

 

mozta el. És aztán a tengerbe ölte magát, félelmében, hogy a barát bosszút áll, s odadobta a várandós asszonyt, gyerekével együtt az éhínségnek. Az öreg Francisco azt is hozzátenné elbe-széléséhez, hogy az anyja vére volt, azé az utcalányé. És nem te-továltatná nevét a négy bárkája neve mellé. Szégyenkezne miatta. Guma nem nézett fel a holdra. Megszegte a kikötő törvényét. Nem félt Rufinótól. Ha nem lenne a barátja, nem törődne az egésszel. Hanem szégyenkezett, szégyenkezett Rufino miatt meg Lívia miatt. Kedve lett volna megfojtani Esmeraldát, aztán meghalni, nekirohanni a “Valenté”-vel egy veszedelmes sziklazátony-nak. Elcsábította, nem törődve barátjával, Rufinóval, sem a szom-széd szobában betegen fekvő Líviával. A nagynéni gyanakodva nézett rá, soha többé nem mer a szemébe tekinteni. Talán még nem tart ott, hogy gyanúsítsa, mert nagy hálát érez Esmeralda iránt, aki virrasztóit Lívia mellett, és ápolta. A legrosszabb az, hogy Lívia is nagyon hálás Esmeraldának, ajándékot is vétetett részére: a félvér asszony pedig kihasználja a helyzetet, állandóan köztük él, és őt nézi. Elmenekült hát, elment a “Csillagsugár”-ba, és annyit ivott, hogy már a kikötőben is beszéltek róla. A nő pedig egyre a nyomában van, amikor csak szót válthat vele, gyöt-ri, hogy hol találkozhatnak, azt duruzsolja, van sok elhagyott zug a part mentén. Ezt ő is tudja. Sok félvér és néger nőt vitt magá- val régen a homokos partra a teliholdas éjszakákon. De Esmeraldát nem akarja odavinni, látni sem akarja többé, szeretné meg- ölni, s aztán saját magát is. De nem hagyhatja magára Líviát, gyerekkel a szíve alatt. Elvesztette az eszét, mert a vágy nem tekint semmire. Azokban a pillanatokban nem látott senkit, sem Rufinót, sem Líviát, senkit. Csak Esmeralda aranyszínű testét látta, kemény, duzzadt mellét, ragyogó zöld szemét. Ezért szenved most. Előbb-utóbb találkoznia kell Rufinóval, beszélgetnie kell vele, nevetni vele, baráti módon meg kell ölelnie, mint olyasvalakit, akinek sok-sok hálával tartozik. És Esmeralda jeleket fog váltani vele, találkákat kér tőle, cinkosán rámosolyog - mindezt Rufino bőrére és háta mögött.

És Lívia, aki mindig annyira szenved, amikor ő úton van, annyira reszket érte? Lívia sem érdemelte, ezt tőle, Lívia miatta lett beteg, az ő fiát hordozza a szíve alatt. A másik szobából hallotta Lívia nehéz zihálását, és mégsem jutott eszébe abban a

 

174

 

pillanatban a felesége. Esmeralda odatámaszkodott a hálóhoz, ő csak félvér testét látta, meg szerelemittas szemét. Aztán meg akarta ölni. Meg kellett volna azonnal fojtani, ha nem jöttek volna meg a nagybácsiék.

A Santo Amaró-i éjszaka világos volt. A folyóparton zölden nyújtózott a nádas a holdfényben. Besouro ragyogott az égen, bátor ember volt, olyasmiről senki sem tudott, hogy Besouro megkaparintotta volna magának valamelyik barátja asszonyát. Mindig tisztelte a mások érdekeit, Guma pedig mindent felbo-rított, nem marad más számára, bele kell vesznie a tenger hullá- maiba. Mert egyébként milyen lenne az élete? Mindennap talál-kozna Esmeraldával, néha vele kellene lennie, le kellene feküd-nie vele, lihegnie kellene a szerelemtől a félvér asszony oldalán. És ugyanakkor látnia kellene Líviát is terhességében, amint a házban dolgozik, sírdogál miatta, mert állandóan arra gondol, hogy egy nap a tengerbe fullad. Látnia kellene Rufinót is, hallgatnia bugyborékoló nevetését, éreznie, hogy karját szeretettel válla köré fonja, s közben így szól: “Öregem… Öregem.” Szembe kellene néznie mindazokkal, akiket megcsalt, mert még Esmeraldát is becsapta, már nem szereti, már nem kívánja veszedelmes testét. Becsapott mindenkit, még születendő fiát is, mert nem hagy számára jó hírnevet a kikötőben. Senki sem mutat majd reá büszkén, nem mondja elismeréssel:

- Ni, ott megy Guma fia; apja az’egyik legderekabb fickó volt ezen a vidéken …

Nem. Áruló lett, hasonlatos ahhoz az alakhoz, aki orvul megkéselte Besourót. Azt állította magáról, hogy a barátja, aztán mégis álnokul hátba szúrta tőrével, s még a cinkosait is odahívta, hogy felszabdalják a testét. Meg is tették a rendőrség vezetőjé- nek, de ma mindenki csak úgy ejti ki a nevét, hogy utána kiköp, nehogy ez a gyűlölt név megfertőzze a száját. Ilyen lett ő is. Elnyújtózott a bárkán, kezét beleejtette a hideg vízbe. A kikö- tőben még senki sem sejt semmit; egyelőre csak azon csodálkoznak, mennyit iszik, pedig sohasem volt részeges. Azt senki sem tudja, miért iszik, azt gondolják, örömében, hogy fia lesz.

Lívia ezekben az órákban is bizonyára rá gondol, szenved miatta, hogy megint a tengeren bolyong. Az öreg Francisco fe-lesége az örömbe halt bele egykor, hogy ura szerencsésen haza-

 

175

^

érkezett. Líviát is az a remény élteti napról napra, hogy ő visszatér útjáról. Valószínűleg jobban szeretné, ha bárkáját odahagyná, és valami más foglalkozást választana odafönn a városban. De erről még sohasem beszélt; mert jól tudja, hogy azok, akik a tengeren élnek, sohasem mennek a szárazföldre munkát vállalni. Aki egyszer a tengert választotta élete színteréül, akárcsak dona Duke, többé nem fordít hátat neki. Erős varázs Jemanzsá vará- zsa. De el is mehetne innen. Líviával együtt messze futhatna in-nen, valaki mondta is neki egyszer, hogy Ilhéusban jól keresnek az emberek. Vállalhatna más állást, örökre eltávozhatna erről a helyről.

Végigpillant a “Valenté”-n. Jó bárka. Az öreg Franciscóé volt, az ötödik saját bárkája volt ez. Már nem valami új, sok-sok évet futott ezeken a vizeken. Számtalanszor átszelte már az öblöt, fel-siklott a folyón, Gumával volt a “Canavieriras” megmentésekor, volt úgy is, hogy közel állt a hajótöréshez, egy alkalommal csú- nya léket kapott az oldalába. Isten tudja, hányadik vitorláját viseli, csupa hagyomány volt ez a bárka. És most Guma mégis képes véget vetni pályafutásának. Eladja valamelyik hajósmesternek, és elmegy innen: ez lesz a legjobb megoldás. Ez lesz az ő megérdemelt büntetése: elhagyni a kikötőt, a tengert, messze menni innen, más földekre. Volt idő, amikor arra gondolt, hogy nagy hajók hátán fogja bekalandozni a tengereket, miként Chizo Tristeza. Aztán megismerte Líviát, feladta utazási álmait, ott maradt vele, odahozta magához a szomorú kikötői életbe, a szenvedésbe, ott várhatta nap mint nap, visszatér-e férje élve a biztos halálból. És mindezek mellé még meg is csalta őt, és megcsalta Rufinót is, a barátját. Guma kezébe temette arcát. Ha nem lett volna tengerész, most sírt volna, mint egy gyermek, vagy mint az asszonyok.

Nem maradt más számára, mint várni az alkalmat, amikor eltűnhet ő is, a “Valente” is, mert azt semmiképpen sem akarta, hogy más kezébe kerüljön a bárkája. Mert ráébredt, hogy lehetetlen elmenekülnie innen más vidékre, itthagynia a kikötőt. Csak a tengeren élők tudják, mennyire lehetetlen hátat fordítani a tengernek. Még azok számára is, akik nem tudnak a barátjuk szemébe nézni és félnek feltekinteni az égen ragyogó holdra.

 

176

 

Ha nem lett volna tengerész, Guma keserves sírásra fakadt volna, mint egy gyermek, mint az asszonyok, mint a föld alatti börtönökben senyvedő rabok.

Rufinóval a nyílt vízen akadt össze, jobb is volt így. A néger csónakja erősen beengedte a vizet, induláskor észre sem vette. Guma segített kimerni. A szállítmány egy része tönkrement, ez- úttal cukrot hozott. A legalul levő zsákok átnedvesedtek, s a cukor felolvadt. Guma ezeket átrakta a ,,Valenté”-re, és szétrá- molta őket a napon, hadd száradjanak. Igyekezett nem nézni Rufinóra, aki el volt foglalva saját bajával.

- A szállítási díj legalább a kártérítésre rá fog menni.

- Talán nem. A zsákok megszáradnak, majd meglátjuk, meny-nyi hiányzik. Nekem úgy tűnik, nem sok.

- Nem is tudom, hogy történhetett. Annyira elővigyázatos va-gyok ilyesmiben. De Tinoco ezredes megparancsolta az embereinek, hogy hordják be a cukrot, én csak ott ténferegtem mellettük, nem csináltam semmit. Aztán elmentem meginni valamit, mert javában esett arrafelé, amikor visszaértem, minden kész volt. Ki-futottam, csak félúton vettem észre a bajt. A csónak egyszerre csak túl nehéz lett, alig bírtam vele. Megnéztem, mi a baj, akkor láttam, ömlik be a víz …

- Semmit sem kell fizetned, sőt, neked kell hogy megfizessék a csónakon támadt lyukat. Ha a rakodó emberek miatt történt…

- Csakhogy éppen ebben nem vagyok bizonyos. Amikor ki-futottam, a csónak súrolta a folyó torkolatánál levő szirtet. Hát ezért.

Még beszélgettek egy keveset, együtt haladtak. De a bárka hamarosan előrevágott. Rufino hátrafelé evezett, hogy jobban tudja vinni a csónakját. Aztán eltűnt a távolban, Guma nem látta többé. Maga sem értette, hogyan volt képes beszélgetni vele, hogyan viselhette el pillantását, hogyan tudott nevetni vele együtt. Meg kellett volna mondania neki mindent, hagynia kellett volna, hogy Rufino széthasítsa a fejét evezőjével. A bárka siklott a ví- zen, a szél fújdogált.

 

177

 

A kikötőben Lívia várta. Vele volt Esmeralda is, ártatlan arccal fordult Guma felé:

- Nem láttad arrafelé a négeremet?

- Láttam, csónakkal jön. Sőt, néhány zsák cukrot is felvettem tőle. A csónakon repedés támadt…

Lívia közbevágott:

- De nem történt semmi baj, ugye? Esmeralda Guma arcát fürkészte:

- Megint virtuskodtatok talán? - a férfi észrevette, attól fél, hogy talán összeverekedtek.

- Valószínűleg felfelé jövet történt, rászaladt valami sziklá- ra.… Meg is feneklett ott. Most a kár miatt bosszankodik.

Kikötötte a bárkát, és megindult hazafelé Líviával. Esmeralda utánuk szólt:

- Elmegyek elébe, Pőrto da Lenhába.

- Mondd meg neki, a zsákok itt vannak.

- Jó.

A felfelé menő pár után nézett. Guma menekül előle. Fél Ru-finótól, fél Líviától, vagy nincs megelégedve a szerelmével? Sok férfi sóvárgott érte a kikötőben. Féltek Rufinótól, mégis találtak alkalmat, hogy pikáns megjegyzéseket súgjanak neki, ajánlatokat tegyenek, és ajándékokat küldjenek. Csak Guma menekül előle, pedig mennyire kívánja ezt a férfit, kívánja, mert világos a bőre, nyakába hulló fekete haja van, s olyan vérvörös ajka, mint a gyermekeknek. Melle hullámzott, szeme néma üdvözletet küldött a tovahaladó férfi után. Miért fut előle? Arra nem is gondolt, hogy lelkiismeret-furdalása lehet. ír egy levelet Jemanzsának, majd meglátja. Már Pőrto da Lenha partján sétált. A csónakosok sorra üdvözölték, egy tengerész, aki éppen az egyik teherbár-ka oldalát festette, félbeszakította munkáját, és elismerően füty-tyentett. Csak Guma fut előle. Mennyi fáradozásra volt szükség, hogy egyszer is együtt lehessen vele; alakoskodnia kellett, fel-ajánlotta magát neki, mint valami ribanc, s a végén még meg akarta ölni. A kikötőben azt tartották, Esmeralda fara aranyat ér. De Guma cseppet sem törődik ezzel, Guma fut előle. Fut rin-gó testétől, szemétől. Csak azt a sovány és sírós Líviát látja. Esmeralda meghallotta a tengerész halk füttyét. Az nézett és mosolygott. Ujjaival mutatta, hogy hat órakor szabad lesz, s a parti

 

178

 

homokot jelölte meg. Esmeralda mosolygott. Miért fut előle Gu-ma? Bizonyára fél Rufinótól; fél a néger bosszújától, az egész napos megfeszítő evezésben hallatlanul megerősödött, izmos kar-jától. Esmeraldának még csak eszébe sem jutott a lelkiismeret-furdalás. Talán nem is ismerte ezt a szót. Hideg szél söpört vé- gig a kikötőn. A távolban feltűnt Rufino csónakja.

Az este hideg lehelettel érkezett, a szél kavarta a part homok-ját, fodrozta a tenger vizét. Néhány bárka kifutott. Ritka eset volt, amikor ez a szél vihart hozott. A homok finoman lebegett a kikötő levegőjében, elszállt egészen a város fölé. Conceicao da Praia templomában valami ünnepet tartottak, sálba burkolózott asszonyok siettek arra, férfiak ereszkedtek le a dombon. A szél keresztül-kasul rohangált közöttük. Bongtak a harangok. Az üz-letek bezártak, az alsóváros lassan elnéptelenedett.

Amint a vacsorát befejezte, az öreg Francisco kilépett a ház-ból. Ment, hogy a templomudvarban meghallgassa a legújabb történeteket, s elmondja az övéit. Guma pipára gyújtott; csupán később szándékozott a kikötőbe menni, mire a bárkát kirakták; akkor majd meglátja, kínálkozik-e valami fuvar másnapra. Lívia elmosta a tányérokat. Állapota már jócskán látszott, szép arc-színét eléggé elvesztette, most fakó volt a bőre, és kissé sápadt. Hordozta gyermekét a szíve alatt, naponta elment dr. Rodrigó- hoz, állandó gyomorémelygése volt. Guma fürkészve vizsgálgat-ta. Lívia járt-kelt, elmosta a tányérokat meg a vastag poharakat. Egy kis fekete komondorkölyök halszálkát rágcsált az agyag-padlós konyhában. Az asztal szélén egy üres csésze hevert. Gu-ma hallotta, hogy Rufino felkel a szomszédos házban a székről. Bizonyára befejezte a vacsorát. Esmeraldával kezdett beszélgetni, olyan volt, mintha ott beszélt volna az ő szobájukban, Guma minden szót hallott.

- Elmegyek és megbeszélem Tinoco ezredessel annak a két zsáknak a dolgát, amik átnedvesedtek. Lesz vad veszekedés.

Esmeralda emelt hangon mondta:

- Elmehetek kicsit megnézni az ünnepséget Conceicaóba? A templom nagyon szép, és van ott egy szent, akit nagyon tisz-telek.

- Menj, de légy itthon korán; fáradt vagyok, hamar le akarok feküdni.

 

.

179

 

Esmeralda szinte kiabálva beszélt. Természetesen azért, hogy ő is meghallja, gondolta Guma. Dehogyis fog elmenni a templomba, oda Conceicaóba. Az ablakból látszott a templom, ki volt világítva, mint valami nagy hajó. És ha elmenne is, Líviával menne, aki bizonyára szívesen imádkozna ott a fiáért. A harangszó hívogatóan bongott. Az ablakon át beszökött a szél, Guma a szürke eget vizsgálta. Olyan szép volt ez az alkony! Mindamellett az éjszakától nem sok jót várhattak. A hold fogyóban volt, töré- kenyen és sárgán úszott az égen. Rufino hangja átzengett a falon:

- Otthon vagy, öregem?

- Itthon.

- Megyek, összeakasztom a bajuszt az öreg Tinocóval.

- Te nem tehetsz róla.

- De ez olyan keményfejű, mint a mocsári teknős, vagy még olyanabb: levághatja az ember a fejét is, mégis mocorog, élni akar.

- Kimagyarázkodsz.

- Olyan lármát csapok, majd megnézheti … Esmeralda búcsúzott a másik oldalon. Átkiáltott:

- Hamarosan megjövök!

Rufino hangja fojtottan hallatszott:

- Hadd szagoljalak meg, te félvér.

Guma nyomott hangulatban volt. Nem akart semmit az asz-szonnyal, még látni sem óhajtotta, de ez úgy hangzott a fülében, mintha a néger valamitől megrabolta volna. Pedig voltaképpen ő lopta meg Rufinót, elárulta, becsapta. Esmeralda léptei eltávolodtak. Rufino ismét hangosan átszólt:

- A fehér asszony elment a templomba … Aztán valami eszébe jutott, utána kiáltott:

- Te ördög, Líviát nem hívod?

- Azt mondta, Gumával megy … - csattant a nő hangja, az-tán léptei elvesztek a domboldalon.

Rufino bement a szobába. Guma ismét az eget kémlelte. A szél percről percre erősbödött, alig néhány csillag kandikált elő a felhők alól. “Vihar lesz …” - gondolta Lívia befejezte a mosogatást, megkérdezte tőle:

- Elmégy az ünnepségre?

Lívia nagyon-nagyon sápadt volt. Hasa most már felemelte

 

180

 

ruháját, talán nevetségesen is. De Guma semmit sem látott ebből. Arra gondolt egyre, az ő fiát viseli a szíve alatt, miatta beteg, és ő mégis megcsalta. Hallotta Rufino búcsúzását. Lívia ott állt, vá- laszra várt:

- Végy másik ruhát…

Az asszony bement a másik szobába, de csakhamar visszatért, mert kopogás hallatszott az ajtón:

- Ki az?

- Házbeli.

Különösen csengett a hang, nem emlékeztek, hogy valaha is hallották volna. Lívia Gumára nézett, szemében félelem tükrö- ződött. A férfi felkelt:

- Félsz?

- Ki az?

A kopogtatás megismétlődött:

- Senki sincs itt? Temető ez, vagy zátonyra ment hajó ka-binja?

Minden valószínűség szerint tengerész lehetett. Guma kinyitotta az ajtót. A sötétedő utcán feltűnt egy viharkabátos alak, égő pipával a szájában.

- Hol van Francisco? Hol van az a dögvész? Hogy nem halt meg, azt már tudom, olyan rozzant borda, hogy az ördögnek sem kell…

Lívia Guma háta mögül lesett kifelé. Az alak megmozdult, úgy tűnt, hogy elindult a folyosón. így is volt. A fej előbbre nyomult, bekandikált a szobába. Mintha csak ebben a pillanatban vette volna észre Gumát:

- Hát te ki vagy?

- Guma.

- Ki az ördög az a Guma? Azt hiszed, ebből rájövök? Guma lassan méregbe jött:

- És te ki vagy?

Az alak válasz helyett még előbbre jött, és be akart lépni. De Guma keresztbe tette a karját a nyílásban, és eltorlaszolta a be-járatot:

- Mit akarsz?

Az öreg visszalökte Guma karját, a falnak nyomta úgy, hogy

 

181

 

Guma meg sem bírt moccanni. Húsz ember ereje szorult a kar-jába. Lívia előrelépett:

- Mit akar az úr?

A férfi eleresztette Gumát, és belépett a lámpával megvilágí- tott szobába. Guma csak most látta, fehér bajuszú, öreg ember, nagyon magas, szinte óriás. Köpenye kissé szétnyílt, és Lívia észrevette övében a tőrt. Az öreg nézte a szobát meg az árnynö- vesztő vörös lámpafényt:

- Szóval itt lakik az az idióta Francisco, igaz? Hát te ki vagy? - bökött Lívia felé.

Az asszony válaszolni akart, de Guma eléje állt:

- Először te mondd meg, ki vagy?

- Te Francisco fia vagy? Nem emlékszem, hogy lett volna fia.

- Frederico fia vagyok. Neki meg unokaöccse - de már meg is bánta, hogy válaszolt.

Az öreg meglepődött:

- Frederico?

Líviára pillantott, aztán Gumához fordult:

- A feleséged?

Guma csak a fejével intett igent. A másik Lívia hasára pislantott, s ismét Gumát fürkészte:

- A te apád sohasem nősült meg …

Hófehér haja volt, s úgy tűnt, a kabátban is fázik. És, érdekes, bármit mondott is, Guma nem érezte sértve magát.

- Jó ideje meghalt, ugye?

- Bizony, régen.

- Csak Francisco nem halt meg, ugye?

A világosság felé nézett, aztán ismét Gumára:

- Nem sejted, ki vagyok? Francisco sohase beszélt rólam?

- Soha.

Az öreg most Líviához fordult:

- Van pálinkátok? Igyunk egyet, ünnepeljük meg egy rokon visszatérését.

Lívia kiment, de abban a pillanatban meghallotta Francisco felkiáltását, aki ebben a pillanatban érkezett haza, és benézett az ablakon, hogy lássa, ki a vendég:

- Leőncio!

 

182

.

 

Sebesen lépett be a szobába. Lívia éppen visszatért a pálinkás- üveggel, most meglepődve megállt. Francisco még mindig nem hitt a szemének:

- Hisz te meghaltál. Réges-régen … Guma szólalt meg:

- Kicsoda végül is?

Az öreg Francisco szinte titkolózva beszélt, olyan embernek látszott most, aki elfáradt a hosszú utazásban:

- A te nagybátyád. Az én fivérem.

A jövevényhez fordult, Gumára mutatott:

- Frederico fia.

Lívia kitöltötte a pálinkát, az öreg ivott egy kortyot, aztán a poharat a földre tette. Francisco leült:

- Nem maradsz itt, ugye?

- Mielőbb szeretnéd a hátam látni, igaz? - az öreget belső nevetés rázta, fehér bajusza is reszketett.

- Semmi keresnivalód itt. Mindenki halottnak tud, senki sem ismer már.

- Mindenki halottnak hisz, ugye?

- Ügy van, mindenki halottnak tud. Mi dolgod van még itt? Nincs itt semmi látnivaló számodra, semmi, de semmi…

Guma és Lívia megdöbbenve figyelt, az asszony görcsösen markolta a pálinkásüveget. Az öreg Francisco arcán mérhetetlen kimerültség ült, mintha halálán lett volna; sokkal öregebbnek tűnt egyszerre, olyan történettel találta szemközt magát, amilyent még soha életében nem mesélt. Leőncio a kikötőt figyelte az ablakon át. Egy asszony haladt el a ház előtt, Judit volt. Gyászt viselt, nyakába egy gyermek csimpaszkodott. A háza messze volt, anyja odaköltözött hozzá, segített neki, mind a ketten mosást vállaltak; a fiú bizony csenevészen fejlődött, mindenki azt tartotta, nem él meg sokáig. Leőncio megkérdezte:

- Özvegy?

- Özvegy, hát aztán? Mondtam már neked, semmi dolgod itt, semmi. Minek jöttél? Régen halott vagy, minek jöttél?

- Minek jöttél… - ismételte az öreg, s olyan volt, mintha sírna. Pedig nevetett. - Nem nagyon örülsz, hogy látsz. Meg sem ölelted a fivéredet.

- Menj el innen. Semmi keresnivalód itt.

 

183

 

Az öreg ember szeme újra a kikötő felé fürkészett, aztán a be-felhőzött eget kémlelte. Ügy tűnt fel, egyre azon erőlködik, hogy emlékezetébe idézze a tájat; öreg tengerész, aki visszatért kikö- tőjébe.

Mintha kínlódva fel akarta volna idézni, ami elmúlt. Hosszan bámult az égre, onnan meg a ködbe fulladt kikötőre. Az éjszaka hidegen borult a tengerre. Franciscóhoz fordult:

- Ma éjjel még vihar lesz … Észrevetted?

- Menj el innen. Nem erre visz a te utad. Emberfeletti erőfeszítéssel tette hozzá:

- Éz nem a te kikötőd …

Az öreg emberből ekkor eltűnt előbbi határozottsága, fejét lehorgasztotta, hangja könyörgővé vált, s mintha nagyon-nagyon messziről jött volna:

- Hadd maradjak itt, nem többre, csak két éjszakára. Annyi ideje …

Lívia gyorsan közbeszólt, és megelőzte az öreg Francisco el-utasító válaszát:

- Maradj, ez a ház a tiéd is. Francisco elkínzottan nézett az asszonyra.

- Fáradt vagyok, messziről jöttem - mondta Leőncio.

- Maradj, ameddig tetszik … - ismételte meg Lívia.

- Két éjszakára csak … - fordult Francisco felé.

- Ne félj semmit.

Felnézett az égre, a tengerre, a kikötőre. Egész valójából áradt most a megérkezés boldogsága. Öreg tengerész, hazaérkezett a kikötőjébe. Francisco a széken ülve lehunyta szemét, arcán meg-sokasodtak a ráncok. Leőncio hátrafordult és megkérdezte:

- Nincs képed az apámról?

Mivel nem kapott választ, maga is csöndben maradt egy ideig. Aztán Gumához beszélt:

- Korán lefekszel?

- Miért?

- Lemegyek a kikötőbe, te meg hagyd az ajtót csak úgy be-hajtva. Majd ha visszajövök, én bezárom.

- Jó.

Begombolta kabátját, sapkáját fejébe nyomta, és az ajtó felé indult. De megállt, megfordult, visszalépdelt, s amikor Lívia

 

184

 

mellé ért, kezét robusztus mellkasára tette, leszakított onnan egy érmet, és az asszonynak adta:

- Ez a tiéd.

Amikor kilépett az ajtón, az öreg Francisco még mindig beszélt magában:

- Minek jött ide? Nem engeded, hogy itt maradjon, ugye nem, Lívia?

- Mondj már valamit róla, bácsikám … - kérlelte Guma.

- Nem érdemes törődni a halottakkal. Mindenki halottnak tudja őt.

Kiment a szobából, látták, hogy a “Csillagsugár” felé veszi az útját. Aznap egyetlen hajó sem horgonyzott le a kikötőben, mi módon került oda Leőncio? És azon az éjszakán ki sem futott egyetlen hajó sem, ő mégsem tért vissza hozzájuk, sem akkor, sem soha többé. A Líviának ajándékozott érem színarany volt, messzi-messzi ország hírhozója, múltba merült idők emléke. Ö maga is mintha nagyon messziről, egy másik korból toppant vol-na közéjük.

Mégis elmentek a templomba, Conceicao da Feirába. Lívia kérdezte Gumát, hogy tud-e valamit az öreg ember történeté- ből. Ö azonban semmit sem tudott, az öreg Francisco soha nem is említette előtte ezt a fivérét. Esmeraldát nem találták a templomban. Az asszony bizonyára megunta Gumát várni, és tovább- állt. Guma fellélegzett. Nem kell hát röstelkednie az örökös integetése meg kacsingatásai miatt. Lehetséges, hogy valamilyen história miatt nem jelenhet meg Leőncio többé kikötőjében, hogy elvesztette kikötőjét? A tengerészek csak olyan esetben vál-nak hontalanná, vesztik el honi kikötőjüket, ha valami szörnyű dolgot követnek el. Esmeralda nem volt ott a tömjénillatú templomban. A templom körül kavargott a búcsú; doktor Filadelfio művészasztala mellett egyce-másra gyártotta a rigmusokat és a leveleket, össze is szedett jó csomó garast. Égy néger dudorászott:

 

185

 

“Ha egy reggel felébredek s kenyérbelet nem kívánok, meggyúrom az édes banánt és csinálok friss kalácsot.”

Aztán hazamentek. A fal másik oldaláról Rufino hangja recs-csent:

- Te vagy, öregem?

- Mi vagyunk. Megérkeztünk.

- Már vége az ünnepségnek?

- A templomban vége. De a búcsú még tart a téren.

- Láttad Esmeraldát, Lívia?

- Nem, nem láttam. De nagyon rövid ideig voltunk ott. Rufino fenyegetésfélét mormogott. Guma átszólt:

- Mire mentél az ezredessel?

- Ó! közösen viseljük a kárt… Néhány perc múlva ismét megszólalt:

- Pocsék egy éjszaka. Ügy látszik, csúnya világ lesz még. Guma és Lívia bement a szobába. Lívia a Leőnciótól kapott

érmet nézegette. Guma is alaposan megvizsgálta: “nagyon szép …” Hallották Rufino járkálását a szomszéd házban. Esmeraldától kitellett, hogy valaki mással volt együtt, valahol a parti homokban. Rufino gyanút fogott, most már Gumáról is elhinné, hogy asszonya szeretője. Akkor aztán csúnya ügy kerekedik, rosz-szabb, mint egy vihar. Guma nem emelne kezet Rufinóra, nem veszekedne vele. Engedné, hogy megölje, mert a barátja. És Lívia és a fia és az öreg Francisco? Hazátlan tengerész lenne még ha-lála után is. Szorongásban telt el az idő, amíg meg nem hallotta Esmeralda kopogó lépteit odaátról. Az asszony mentegetőzött.

- Kicsit megkéstem, édes négerem. Elnézelődtem. Azt hittem, te is odajössz.

- Te hitvány, te, hol koslattál, mi? Senki sem látott arrafelé.

- No és, abban az embertengerben …? Én még Líviát is láttam.

Pofonok csattantak. Nem kétséges, a néger püfölte az asszonyt.

- Ha megtudom, hogy megcsalsz, a tenger fenekére küldelek.

- Megcsallak? Feldühítesz. Ne üss…

Megszűntek az ütések, vége szakadt a veszekedésnek. A fél-

 

186

 

vér nőnek zöld szeme és gömbölyű fara volt. Az átszűrődő nesz már nem veszekedésről, ütésekről tanúskodott. Esmeralda mellei keményen és hegyesen domborodtak elő ruhájából; Rufino eszeveszetten kívánta ezt a nőt.

A vihar éjféltájt szakadt le a kikötőre. Az effajta szél rendszerint nem hozott vihart, de ha mégis, az az orkán aztán irtóza-tos volt. Éjféltájban tört ki, sok bárkát a tengeren ért. Gumát az öreg Francisco keltette fel, akkor érkezett meg a “Csillagsugár”-ból. Rufino is felébredt:

- Eddig három bárka borult fel, úgy látom. Segítséget kér-nek. Néhányan kimennek értük, téged is kérnek, tarts velük. Némelyik bárkán családok voltak, felborultak.

- Merre?

- Nem messze. A móló bejáratánál.

Futva tették meg az utat. Guma eloldozta a hajót. Rufino vele szállt be. Emeletnyi hullámok ostromolták a kikötő oldalát. Né- hány bárka már előttük volt, Guma hamarosan beérte őket. A fekete éjszakában megpillantották az egyik szerencsétlenül járt bárka vitorláját. A “Világcsavargó” valamivel megelőzte valamennyiüket, csak úgy hasította a tengert. A lámpás fényében megjelent Manuel mester alakja. Guma átkiáltott hozzá:

- Hé! Manuel!

- Te vagy, Guma?

Rufino leült. Hirtelen megkérdezte Gumát:

- Te már hallottál Esmeraldáról beszélni a kikötőben?

- Mifélét beszélnek? - kérdezte Guma nagy erőfeszítéssel.

A hullámok egyre verdestek a bárkát. Előttük a “Világcsavargó” minden újabb hullámnál szinte eltűnt.

- Azt, hogy nem tisztességes. Előttem nem beszélnek …

- Sohasem hallottam, nem.

- Te tudod, hogy folyton úton vagyok. Azt szeretném, ha megtennél nekem valamit: ha bármit is megtudsz róla, azonnal szólj … Nem szeretem a szarvakat. Azért kérlek erre, mert a barátom vagy. Félek ettől a félvér nőtől.

Guma azt sem tudta, merre megy a bárka. Rufino folytatta:

 

187

 

- Az a legrosszabb, hogy szeretem.

- Sohase hallottam semmiféle szóbeszédet…

Megérkeztek a móló bejáratához. Három bárka roncsai hány-kolódtak a vízen. A vihar azokat is igyekezett elpusztítani, akik menteni jöttek. Az úszó fadarabokba és hajóbordákba emberi alakok kapaszkodtak. Kiabáltak, sírtak, kivéve Paulót: ő is hajó- mester volt, az egyik felborult bárka gazdája egy gyermeket szorongatott karján. A cápák már három embert felfaltak, a negye-diknek a lábszárát marcangolták. Manuel mester sietve szedte fel a hajójára a szerencsétleneket. A többiek is ezt tették, de ez sem ment simán, mert a bárkák ide-oda sodródtak a dühöngő vízen, néhány hajótörött túl korán eresztette el a fadarabot, amelyen eddig tartotta magát, még nem tudta megragadni a bárkát, s a hullámok elsodorták, eltűnt a mélyben. Paulo átadta a gyermeket Manuelnek. Amikor a bárkára kapaszkodott, így szólt:

- Öt volt. Ez maradt csak meg …

A gyermek anyját is megmentették; az asszony úgy nézett, mint egy őrült, egyetlen fiát görcsösen szorította mellére. Az a férfi, akinek a lábát a cápa letépte, ott hevert Guma hajóján, és ordított a kíntól. Egy öreg ember is az ő bárkájára került. Ru-fino a tengerbe vetette magát, egyiket meg akarta menteni, aki-nek nem sikerült megragadnia a bárka szélét. De nem látta semerre, csupán az őt üldöző cápát látta, ott csapkodott körülötte. Guma észrevette, eleresztette a “Valente” kormányát, és szájá- ban késével maga is a vízbe merült. A cápa hasa alá úszott, Ru-fino sértetlenül a fedélzetre kapaszkodott. Utolsó pillanatában a cápa még vadul csapkodott farkával, úgyhogy Guma szinte esz-méletlenül maradt a vízben.

Mikor mindennek vége volt, Rufino ezt mondta:

- Ha nem vagy …

- Eredj már.

Megkeresték a hullákat. Egy kardarab úszkált ott, fiatal nőé, többi részét elintézték a cápák. Aztán ruhadarabok, testrészek. Heten pusztultak el. Négy gyermek, két férfi meg egy asszony. A megmenekültek most egy hajón utaztak a holttestekkel. Az anya, aki mellére szorította fiát, nézhette a másikat, ott volt ki-terítve fürtös hajával a fedélzeten. Öten voltak, öt kicsi gyermeket várt apjuk a kikötőben, Cachoeirából jöttek kirándulásról,

 

188

 

itt kapta el őket a vihar. A két odaveszett férfi a két hajótörött bárka mestere volt. Csak Paulo menekült meg, ő is csak azért, hogy megmenthesse a gyermeket, akit a karjában szorított. Ha az nem lett volna, utasaival együtt maga is követte volna bárkáját a tenger mélyébe. Öten voltak a gyermekek, s anyjuk most csu-pán egyetlenegy élőt szoríthatott mellére. A másik holtteste ott feküdt kiterítve a bárkán. A többi három a cápák zsákmánya lett, anyjuk még a holttestüket sem láthatja többet. Szép, göndör hajú gyermek volt az, amelyik holtan feküdt a “Valente” deszkáin. Az anya-nem sírt, csak mellére szorította az egyetlen életben maradottat. A tenger hatalmas hullámokat vetve hánykolódott. A bárkák visszatértek, bukdácsoltak. Lassan elmaradt mögöttük az egyik elpusztult bárka roncsa. Öten voltak a gyermekek …

SZELÍD A TENGER

Leőncio váratlan visszatérése és tovatűnése óta az öreg Francisco keveset tartózkodott otthon. Egész napokat a kikötőben töltött, beszélgetett és iddogált a “Csillagsugár”-ban, s csak hajnaltájt vetődött haza. Semmiképpen sem volt hajlandó elmesélni Leőncio történetét, és megkérte Gumát, soha többé ne is említse előtte azt a látogatást. Gumát aggasztotta az öreg Francisco ál-landó részegsége. Dr. Rodrigo is megerősítette, hogy így az öreg nem húzza sokáig. Gondolta, figyelmezteti bácsikáját, de olyan választ kapott, hogy elment a kedve a beszédtől …

- Törődj a magad dolgával…

Valahogy Rufino is megváltozott. Guma eleinte azt hitte, megrendült a bizalma benne. De ez mégsem lehetett, hiszen Esmeralda egy ideje hátat fordított neki, teljesen mellőzte, úgy lát-szott, akadt neki valaki más. Guma mindinkább megnyugodott, egyensúlya visszatért. Lassan mint halottra gondolt reá, egyre csak ez a kép lebegett előtte: Esmeralda meghalt, és ő megszabadult ettől a tehertől. Szinte rögeszméjévé lett, hogy ha a fél-vér nő meghalna, eltűnne leikéből a szomorúság és lelkiismeret-furdalás. Annyiszor gondolt erre, hogy ott látta a kiterített holttestet az asztalon, zöld szeme lehunyva, csókra csábító ajkán a

 

189

^

halál lakatja. És látta Rufinót, amint hamar vigasztalódott más asszonnyal. Lívia sírna a koporsó mellett, a kikötői emberek el-jönnének a ravatalhoz, utolsó tiszteletadásra. Szép félvér nő volt.

Az volt a legszörnyűbb, hogy egyáltalán nem halt meg, élt, és minden bizonnyal csúnyán csalta valakivel Rufinót. Guma azon vette észre magát, akaratlanul is féltékeny reá. A kikötőben azt beszélték, valami tengerész az új szeretője. Nyolcadik napja horgonyzott a kikötőben egy teherhajó, valamit javítottak rajta. A tengerész meglátta Esmeralda ringó farát, megízlelte csókját, aztán birtokba vette testét. Rufino gyanút fogott, figyelni kezdte az asszonyt.

Egyik délután, éppen visszaérkezett útjáról, Rufino felkereste. Rögtön beszélni kezdett:

- Felszarvaztak!

- Micsoda?

- Megcsalt az a dög! Meg is magyarázta:

- Egy ideje már bolha volt a fülemben. Kinyitottam hát jól a szemem, rá is jöttem az aljasságra. Ma elcsíptem egy levelét.

- Ki írta?

- Egy tengerész a “Mirandá”-ról. A hajó ma kifutott, csak ez mentette meg a hideg vastól …

- S most mi lesz?

- Majd én megtanítom ezt a cafkát. Csúfot űzött a barátsá- gomból. Egy kicsit beleestem ebbe a félvérbe, öregem …

- Térj észhez! Ne zúdíts magadra bajt miatta!

- Már eddig is torkig voltam. Csalfa nőt melengettem ma-gamnál. Már amikor velem összeállt, sokkal összeszűrte a levet, rossz híre volt. De hát amikor az ember szerelmes, nem lát az orrán túl…

A látóhatár felé bámult, mintha valamit keresne arra. Hangja mélyen és színtelenül zengett. Sehogy sem hasonlított most a vidám dalokat éneklő Rufinóhoz.

- Gondoltam, olyan lesz ő is, mint a többiek. Jön és megy. Mégis elvette az eszemet, ez az igazság … Most mindenki rajtam röhög a kikötőben.

Hangja még jobban elmélyült:

- Te tudtad, mégsem szóltál soha.

 

190

 

- Semmit se tudtam. Most hallom először a te szádból. Mi-ben töröd a fejed?

- Nagy hajlandóságom van rá, hogy széttapossam őnagyságát, a komát pedig meglékeljem.

- Ne keverd magad bajba miatta.

- Mondok neked valamit: még nem tudom, mit csinálok, de azt szeretném, ha bármi baj megesik, tennél nekem egy szíves-séget …

- Ne is gondolj ostobaságokra. Dobd ki azt a nőstényt…

- Minden hónapban küldtem eddig húsz milreist az anyám-nak, nagyon öreg asszony már. A lapai partvidéken lakik, nem tud már dolgozni. Ha bajom esne, add el a csónakomat, a pénzt meg küldd el néki.

Hirtelen kiment a szobából, mielőtt Guma megakadályozhatta volna. Elsietett a kikötő felé. A szomszédban Esmeralda hangosan énekelt. Guma Rufino után sietett, ám nem sikerült utol- érnie.

*

A hold, az égen úszó sápadt telihold hallgatta Rufino énekét. “Vágyódom utána, az asszony után, aki hűtlen volt és csalfa, a szívem összetörte …” A dalocska igen népszerű volt a kikötő- ben, így hát Esmeralda a legcsekélyebb gyanakvás nélkül hallgatta a csónakban ülve. Zöld ruháját öltötte fel, mert a néger azt mondta, a Santo Amaró-i ünnepségre mennek. Ez a zöld ruha volt legkedvesebb az embere szemében, ezt vette hát fel, tetszeni akart neki. Nem szerette Rufinót, ez volt az igazság. De amikor a néger énekelt, nemigen akadt, aki ellenállt ennek a perzselő hangnak. Esmeralda egészen odahúzódott melléje. Az evezők szántották a tenger tükrét, segítettek a széldagasztotta vitorlá- nak. A folyó kihalt volt, távolabb kitárult a végtelenség felé, s visszatükrözte a csillagokat. Rufino énekelt, szünet nélkül énekelte a dalt. De amikor elérkezett a pillanat, eleresztette az eve-zőket, ajkán megszakadt a nóta. Esmeralda egész testével hozzá- simult:

- Olyan szép volt…

- Tetszett?

Ránézett a nőre. A zöld szemek csábítottak, a száj csókra nyílt.

 

_

191

 

Rufino elfordította a fejét, érezte, talán nem tudna ellenállni. Talán éppen ebben a pillanatban kacag rajta az a tengerész a “Miranda” fedélzetén …

- Tudod-e, mit fogok tenni most?

- Ugyan mit?

- Megöllek.

- Hagyd a butaságokat…

A bárka lágyan ringott, gyönge fuvalom játszott vele. A szerelem éjszakája borult föléjük. Rufino szomorúan beszélt, egy csepp gyűlölet sem érződött a hangjában:

- Te megcsaltál engem a “Miranda” egyik matrózával.

- Ki súgta be?

- Mindenki tudja, mindenki rajtam nevet. Ha nem tetszem már neked, miért nem hagytál ott? Űgy látszik, azt akartad, hogy mindenki röhögjön rajtam. Ezért öllek meg.

- Csak nem Guma duruzsolt a füledbe? (Most már biztosan tudta, meg kell halnia; de még utoljára meg akarta gyötörni, amennyire csak lehetett…) Szóval meg fogsz ölni? Aztán be-mégy szépen a dutyiba. Jobban teszed, ha mégsem ölsz meg. Szépen elengedsz, hogy soha többé ne lássanak ebben a kikö- tőben.

- Nemsokára meglátogatod Zsanainát. Készülj.

- Ugye, Guma köpött be, nem? Féltékeny volt, igaz? Régóta figyeltem. Azt hitte, csak neki adtam oda magam? Ö, nem is voltam sokszor vele. A tengerészt szerettem.

- Ne piszkold be Gumát, hallod. Ö húzott ki a cápa szájából. Látom, össze akarsz ugrasztani vele.

- Akarlak?

Mindent elmesélt, a legkisebb részletekig. Elmondta, hogyan tette őt magáévá Guma Lívia rosszulléte éjjelén. És kacagott.

- Szóval most megölsz. Maradnak még elegen a kikötőben, akik a szemedbe röhögnek, ha meglátnak … Floriano … Gu-ma … úgy ám …

Rufino tudta, hogy az asszony ezúttal igazat beszél. Szíve mélységesen elszomorodott, csak a halált kívánta. Képtelen lett volna megölni Gumát, aki az életét mentette meg. És ott volt Lívia is, aki ártatlan. De a szíve kimondotta a halálos ítéletet, s ha Guma nem halhat meg, néki kell meghalnia. A tenger óriási

 

192

 

teliholdja ragyogott a víz színén. Esmeralda még egyre kacagott. Még akkor is kacagott, amikor meghalt, amikor az evező lesúj-tott fejére. Rufino a gyorsan süllyedő test után bámult. A cápák felfigyeltek a vízen szétterülő vérfoltra. Ö csak bámult utána, imádta ezt a gyorsan alásüllyedő testet. Jó test volt, csábító, zöld szem, hegyesen duzzadó mellek. Megforrósította bőrét a téli éj-szakákon. Az övé volt a húsa. Egyetlen pillanatig sem gondolt Gumára. Ügy tűnt, mintha barátja réges-régen meghalt volna. Lassan a csónak oldalára csúsztatta kezét, még egyszer utoljára elnézett a kikötő távoli fényei felé, aztán a víz megnyílt alatta, és magába fogadta a testét. Azokban a másodpercekben, amíg me-rült lefelé (már nem tudta megkülönböztetni a kormányos nél-küli bárkát), még gyors egymásutánban elvonultak előtte mindazok, akiket szeretett: látta apját, a mosolygó óriást; látta meg-hajlott és elnehezedett testű anyját; látta Líviát, nászleányát, és látta őt a menyegzői menetben is; látta dona Dulcét; látta az öreg Franciscót, dr. Rodrigót, Manuel mestert, a bárkák hajósait és a csónakosokat. És látta Gumát is … de Guma nevetett rajta, ott állt mellette, és csak nevetett. Megmerevedő szeme folyton, az utolsó pillanatig a nevető Gumát látta. Vigasz nélkül halt meg.

A”VALENTE”

Chico Tristeza visszajött! Egy napon csak visszahozta egy ha-jó, amint egy másik sok-sok éve elvitte magával. Herkulester-metű négerré fejlődött. Két napot töltött a kikötőben, ennyit időzött ott hajója, egy skandináv teherhajó. Aztán ismét neki-vágott az óceánnak. De ottani egyetlen éjszakája ünnepi éj volt a kikötőben. Mindenki, aki ismerte, eljött, hogy lássa, akik meg nem ismerték, eljöttek, hogy megismerjék. Különleges nyelveken beszélt, talán Aiocá Földjeinél is távolibb földeket járt be.

Guma megszorongatta a kezét, az öreg Francisco érdekes hí- reket akart hallani tőle. Chico Tristeza mosolygott, hozott egy selyemsálat öreg édesanyjának, aki zöldséget árult a piacon. Éj-jel odatelepedett a piac szélére, az emberek meg körülvették, történeteket mesélt azokról a messzi földekről. Kikötők történe-teit, tengerészek eseteit, hajók bajait, hol mosolyogtató, hol el-

 

193

 

szomorító történeteket. De még a mosolyogtatok is végeredmény-ben szomorúak voltak. Az emberek hallgatták, olykor-olykor meggyújtották a hosszú pipákat, elnéztek a hajók felé. A piac árnyéka feketén borult föléjük. Chico Tristeza mesélt:

- Amarra, az afrikai partokon, ahol megfordultam, emberek, a néger élete rosszabb, mint a kutyáé. Jártam olyan néger ország-ban is, amelyik még mindig a franciáké. Nem ér ott semmit a néger, a néger csak a fehér ember rabszolgája, korbács a bére … Pedig az a föld a négereké …

- Gondold csak el, ha nem lenne az övék … Chico Tristeza a közbeszólóra pillantott:

- Kutyába se veszik őket a saját földjükön. Csak a fehér szá- mít, a fehér minden ott, a fehér az atyaisten. A néger izzad a kikötőkben, berakja meg kirakja a hajókat. Hátán a nehéz zsá- kokkal hajkurásszák, mint a patkányokat. Ha egy nem szedi a lábát eléggé, a fehér ember korbácsa odavág, mocskos disznó- ság, no!

A többiek némán hallgatták. Az egyik néger remegett a düh-től. Chico Tristeza folytatta:

- Azon a földön történt az az eset, amit el akarok mondani nektek, emberek. Akkor esett meg, amikor a “Brazil Lloyd” egyik hajójával jártam ott. A négerek rakták be a hajót, a fehér ember korbácsa pattogott a levegőben. Csak arra várt, hogy valamelyik néger ne szaladjon elég gyorsan, rögtön a hátán csat-togtatta volna a szerszámot. Jött egy néger, fűtő volt a hajón - úgy hittak, Bagé -, egy lánynál volt látogatóban. Beleütközött az egyik szárazföldi négerbe, aki vállán a zsákkal éppen lépett volna fel a deszkára, mert deszkapallón át mentek fel a hajóra. A zsákoló néger egyetlen pillanatra megállt, a fehér korbácsa abban a szempillantásban lecsapott a hátára, szegény a földre zuhant. Bagé még sohasem látta “munkában” a fehér ember kor-bácsát: első ízben járt abban az országban. Amikor látta, hogy a szárazföldi néger a földön vonaglik a kíntól, Bagé kitépte a kor-bácsot a francia kezéből, végigvágott vele rajta, a fehér arccal a földre bukott. Fel akart kelni, de Bagé még egy jót ráhúzott, úgy, hogy betört az orra. Akkor az ottani négerek mind feljöttek a csomagraktárból, és örömükben szambát énekeltek meg táncoltak, mert ilyesmit még sohasem láttak.

 

194

 

Az emberek hallgattak. Egy néger nem tudta megállni, dör-niögve szólt bele:

- Szeretem azt a Bagét…

De Chico Tristeza elment. Hajója mindössze két napot maradt a kikötőben. A második nap délutánján felszedte a horgonyt, és kifutott a nyílt óceánra. így rendelte ezt Chico Tristeza végzete.

Guma szomorúan vett búcsút tőle. Tovább zsongott benne a néger Bagé története. Talán így valósul meg nemsokára dona Duke megálmodott csodája.

Fiatalabb korában Guma is arra vágyott, hogy sokat utazzon. Elhajózik a távoli földekre, bosszút áll a megalázott négerekért, megtanulja mindazt, amit Chico Tristeza már tud. De Lívia miatt ott maradt a kikötőben. Csak az ő kedvéért maradt ott, mégis megcsalta őt, megcsalta Rufinót, megszegte a kikötő tör-vényét. Többé sem Rufino, sem Esmeralda nem él, holttestük-ből mindössze néhány darabkát találtak meg, a móló bejáratánál leselkedő cápák felfalták a többit. A szomszéd házba új szom-szédok költöztek; soha többé nem látja Esmeralda szép felső- testét, amint dús melleit kidugja az ablaknyíláson, hogy szítsa az arra haladó férfiak vágyát. Soha többé nem látja gömbölyű farát, csábító tekintetét. Minden ingerlő porcikája, tengerzöld szeme a cápák martaléka lett, amelyek a mólóbejárat urai. Ott ér véget a tenger, és ott kezdődik a folyó. Időről időre azt hitte, hallja Rufino hangját, amint őt szólítja: “öregem … öregem …”; néha szomorúan ezt mondta: ,,… szerettem ezt a félvért, bele voltam gabalyodva …” A kikötőben minden hirtelen kezdődik és ér véget, mint a viharok. Csak Lívia rettegése volt örökös; mindennapos, véget nem érő gyötrelem.

Lívia napról napra jobban félt. Képtelen volt hozzászokni az örökös várakozásból álló kikötői élethez. Ellenkezőleg, szorongása a futó napokkal együtt nőtt, úgy tűnt fel előtte, Guma élete egyre nagyobb veszélyben forog. Napról napra várta, a viharos napokon szíve vadul dobogott. Ezekben a hónapokban sok halottat hoztak haza karjukban a halászok. Látta Rufino és Esmeralda darabjait is, mind a kettő meghalt, senki sem tudta,

 

195

 

mi módon. A bárka evező nélkül, gazdátlanul ringott a vízen, ezért keresték a holttestüket. De csak darabokat, láb- és kéz-részeket meg Esmeralda fejét találták meg. Zöld szeme nyitva volt, rémes megdöbbenés ült benne. Azt is látta Lívia, amikor Jacques és Raimundo holttestét hozták haza. Apa és fiú együtt halt meg a viharban. Jacques özvegyen hagyta Juditot aztán megszületett a kisfia, s a szerencsétlen asszonynak nyomorúságos élet jutott, úgyszólván könyöradományokból tengődött. Tanúja volt Risoleta elzüllésének is, örömlány lett belőle, ma egyikkel feküdt le, holnap a másikkal, ő, aki tíz éven keresztül egyetlen férfié volt. De embere odaveszett az “Óceán Virága” nevű bár-kával, amikor az víz alatti szirtre futott és elsüllyedt. Sok más hasonló esetet nézett végig. Ritka az a hajómester, aki a száraz-földön, saját házában hal meg. Ritka, aki ágyban fejezi be életét, s utolsó órájában nem a csillagos eget és a kék tengert látja. Lívia fél. Ha képes lenne megbékélni - mint Mária Clara, a ten-ger lánya -, minden jó lenne. Mária Clara szívében semmi fé- lelem sem tanyázik, mert tudja, ennek így kell lennie, mert min-dig is így volt. A tengeren született, összes hozzátartozóját a ten-ger vitte el. Csupán Manuel mester járja még a nagy vizet, pedig Mária Clarának sok hozzátartozója volt: szülők, testvérek, rokonok. Csak embere dacol még a tengerrel, de elérkezik az ő napja is. Akkor aztán Mária Clara elmehet valamelyik gyárba, ahol hajlandók alkalmazni kézi munkára, énekelheti halkan a kikötő dalait, amíg ott álldogál a szövőszék vagy a cigarettakészítő gép mellett. S ha majd érzi közeledni halálát, visszatér a tengerhez, mert itt született, ez az ő kikötője, itt is kell meghalnia. így gondolja ezt Mária Clara. Csakhogy Lívia a szárazföldről jött, nem a tengeren született, egyetlen családtagja sem veszett a tengerbe, senki közülük nem ment Jemanzsával a Végtelen Földekre. De Guma el fog menni. Kikötői végzet, ő sem kerülheti el. Mária Clara egyre azt mondja, ő ülteti belé a balsejtelmet, így persze hogy végül rosszul jár majd. De benne olyan nagy ez a biztos előérzet, hogy valahányszor visszatérni látja urát, úgy tekint rá, mint aki halottaiból támadt fel.

Várakozás és rettegés keserítette meg Lívia napjait. Szép volt a kikötő, a tenger muzsikált a sziklákon, el sem lehetett volna

 

196

 

képzelni gyönyörűbb eget. Minden hajóról szállt a dal, minden ajkon nevetés harsant. Lívia számára mégis szomorúak voltak a napok, és nagyon gyötrelmesek.

Egyik nap csak beállított Rodolfo. Szomorúnak látszott, Guma után érdeklődött. Lívia nem kérdezte, honnan jön. Együtt va-csoráztak, várták Guma hazatérését. Kilenc órára jelezték az érkezését. Rodolfo cigarettázott, nagyon türelmetlen volt, fel-alá járkált. Végre így szólt Líviához, aki szótlanul nézte:

- Nem jöttem el az esküvődre. De nem szándékosan. Volt egy kis zűröm. De látom, jól mennek a dolgok, hamarosan meg-jön a kis unokaöcsém…

- Meddig akarsz még így élni, Rodolfo? Itt maradhatnál, hoz-záfoghatnál valami rendes dologhoz… Ez az élet nem jó semmire, bele fogsz bukni, mi meg majd sirathatunk …

- Senki se sirasson engem, Lívia. Nem is fog. Haszontalan semmirekellő vagyok én már, Lívia, nem szeret engem senki.

Észrevette, hogy igazságtalan volt, s hogy Líviának szomorú- ságot okozott:

- Tudom, mindig szíven talállak, ha így beszélek. Sajnálsz engem, húgocskám vagy, jó vagy, igazán …

Megállt a szoba közepén:

- Amióta téged megtaláltalak, sokszor gondoltam rá, hogy felhagyok ezzel az élettel. De nem tudok már megváltozni, ha elvállalok is valami munkát, unalmasnak találom a bandát, aztán újra visszaesem a csibészségbe. Amióta megismertelek, három ízben rugaszkodtam neki, hogy felhagyjak vele. Tíz, tizenöt na-pot eltöltöttem valahol, dolgoztam, aztán odébbálltam. Nem ment. Valami három hónappal ezelőtt beszegődtem egy játék-barlanghoz. Alkalmaztak, magam is játszottam. Szép pénzeket nyertem …

- Mit csináltál te ott?

- Én voltam a csalétek.

Látta, hogy az asszony nem érti, megmagyarázta:

- Én húztam be a népet a csőbe. Állandóan játszottam, állan-