HUSZONHARMADIK ÉNEK

PÉNELOPÉ FÖLISMERI ODÜSSZEUSZT

Lelkendezve szaladt az anyó föl a fönti terembe,
úrnőjének szólni, hogy itt van a férje a házban;
térde rohanvást mozgott, lába viszont botlódott.
Ott feje mellé állt, és hozzá nyomban ekép szólt:
„Ébredj, Pénelopeia, leányom, lásd a szemeddel
azt, mire nap-nap után úgy vágyódtál a szivedben.
Megjött már Odüszeusz, s házába, ha késve is, eljött,
és meg is ölte a gőgös kérőket, kik a házát
feldúlták, vagyonát falták, a fiát megalázták.”

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
„Kedves anyó, eszedet vették el az istenek immár;
bármíly bölcsnek eszét megbontják ők, ha akarják,
és aki megbomlott, tudják téríteni észhez:
ők tettek benned kárt: eddig józan eszed volt.
Mit gúnyolsz engem, mikor úgyis szenved a lelkem?
ennyire félrebeszélsz s elkergeted álmom, az édest,
mely lekötött s kedves szemhéjamat elboritotta?
Íly mélyen nem aludtam azóta, mióta Odüsszeusz
ment meglátni az Átok-Tróját, vesszen e név is!
Rajta tehát, csak eredj és menj le megint a terembe.
Hogyha a szolgálónőim közül erre talán más
jön nekem íly hírrel, s így ver föl az álmom öléből,
csúnyán kergetem azt ismét le, a lenti terembe
egy-kettőre; de téged most megment az öregség.”

Eurükleia, a kedves dajka, felelte azonnal:
„Nem gúnyollak, kislányom, de a tiszta igazság,
hogy hazajött Odüszeusz és itt van, ahogy kijelentem,
ő a szegény idegen, kit olyan sok bántalom ért lenn.
Télemakhosz rég tudta, hogy itt van; csakhogy az apja
szándékát el tudta szivében rejteni bölcsen,
míg az a kérők csúf dölyféért nem fizetett meg.”

Szólt; és Pénelopé megörült, szökkent le az ágyról,
és a nyakába borult az anyónak, a könnyei hulltak,
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
„Jaj, kedves dajkám, hát mondd meg igaz szavaiddal,
hogy ha valóban már hazajött, mint mondod, a férjem,
hogy lehetett rácsapnia néki a szemtelenekre,
hisz maga volt, míg ők mindig sokan ültek a házban.”

Eurükleia, a kedves dajka, felelte azonnal:
„Nem tudom én, nem láttam, csak hallottam a jajszót,
míg pusztultak; a jólépült háló zugolyában
ültünk félve, s a jó ajtók mind zárva maradtak,
míg a fiad nem hívott vissza megint a terembe,
Télemakhosz: mert őt küldötte utánam az apja.
És a megölt tetemek mellett ottleltem Odüsszeuszt;
ott állt: és a kemény talajon körülötte hevertek
egymáson: lelked melegebb lett volna, ha látod
véresen és csata-mocskoltan, valamint az oroszlánt.
Mind szorosan fekszik már kívül az udvari ajtón,
ő meg a szép házat most füstöli kénnel, igen nagy
lángot gyujtatván, s engem küld érted előre.
Jer be tehát, hogy mindkettőtök tudjon örülni
drága szivében, hisz sok rosszat tűrtetek eddig.
Teljesedett a ti régtáplált nagy vágyatok immár:
élve került haza tűzhelye mellé, téged is ittlelt,
és a fiát is a termeiben: s akik ővele rosszat
míveltek, mind megfizetett házában azoknak.”

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
„Kedves anyó, ne örülj még ennyire fékeveszetten.
Hisz tudod azt, hogy örülnénk mind, ha a házba belépne
és a leginkább én s a fiam, ki az ő fia éppúgy:
csakhogy amit mondtál, nem igaz, bizony így nem esett az,
ám a nemes kérőket egy isten küldte halálba,
megharagudva az ostoba dölyfért, s bűneikért is,
mert hisz a földi halandók közt senkit se becsültek,
sem nemeset, se silányt, ha körükbe akárki vetődött:
s ostoba vétkeikért megbűnhődtek. De Odüsszeusz
már sose jön haza, mert elpusztult távoli földön.”

Eurükleia, a kedves dajka, azonnal ekép szólt:
„Lányom, ugyan míly szó szökkent ki fogad keritésén?
Férjedről, ki a tűzhely mellett bent van a házban,
azt mondod, sose tér meg: a lelked ilyen hitevesztett.
Rajta tehát, mondok neked egy másik bizonyos jelt,
azt a sebet, mit lábán mart a fehérfogu vadkan.
Ráismertem, amint mostam, neked is meg akartam
mondani: csakhogy a torkomat elszoritotta kezével;
óvatos elmével nem hagyta, hogy ott kifecsegjem.
Rajta, kövess: a kezedbe adom neked életem önként:
s hogyha becsapnálak, te veszíts el csúnya halállal.”

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
„Kedves anyó, az örökkéélő égilakóknak
szándékát nehezen lesed el, bármennyire bölcs vagy.
Mindazonáltal menjünk már a fiamhoz, az elhullt
kérőket hadd lássam, s azt, aki végüket adta.”

Szólt, és ment le; erősen hányódott szive közben:
vajjon távolról kérdezze ki kedves urát csak
vagy fusson hozzá, csókolja kezét meg az arcát.
Majd hogy kőküszöbén áthágott már a teremnek,
ült le Odüsszeusszal szemben, tűzhely sugarában,
szembelevő falnál. Magas oszlop alatt nagy Odüsszeusz
ült csak, a földre szegezve szemét és várta, mit is mond
felséges felesége, ha őt meglátja szemével.
Az pedig ült hosszú csöndben, szive kábulatában:
olykor már-már ráismert, ha szemébe tekintett,
olykor azonban nem, mert oly rút volt a ruhája.

Télemakhosz korholta ekép, szót szólva kimondta:
„Gyász-anya, édesanyám, kinek ennyire zordon a lelke,
mondd, íly távol apámtól mért ülsz, hogy teheted meg,
hogy közelébe nem ülsz, s nem kérdezed őt szavaiddal?
Más asszony bizony íly makacsul vonakodva nem ülne
távol a férjétől, aki oly sok bajnak utána
ér haza, húsz év elteltével, az itthoni földre;
csakhogy ilyen mindíg a te szíved, a kő se keményebb.”
Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
„Gyermekem, elkábult kebelemben egészen a lelkem,
szólani sem tudok én hozzá, kérdezni se bírom,
és a szemébe tekinteni sem tudok. Ám ha valóban
ő Odüszeusz, aki most hazajött, egymásra mi akkor
ráismerni tudunk még jobban: olyan jeleinkből,
melyeket ember más nem tud, mint én meg a férjem.”

Szólt; de mosolyra fakadt a sokattűrt isteni férfi,
s Télemakhoszhoz azonnal ilyen szárnyas szavakat szólt:
„Télemakhosz, hagyd édesanyád, hogy a termem ölében
még próbára tegyen: rámismer jobban azonnal.
Most, amikor szurtos vagyok és rút rongy fedi testem,
megvet ezért s azt, hogy magam én vagyok én, sose vélné.
Gondoljuk hát meg, hogyan érjük el azt, ami legjobb.
Hisz ki csak egyetlen férfit pusztít el a község
földjén, bárha olyant, akinek nincs sok boszulója,
még az is elmenekül, rokonát odahagyja s a földjét:
és mi megöltük a város gyámolait, kik e földön
legderekabb ifjak: töprengj hát, mit cselekedjünk.”

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
„Kedves apám, ez után te magad nézz: mert hisz a földön
azt mondják, hogy a legkitünőbb elméd teneked van,
és a halandók közt ki se tud versengeni véled.
Majd mi követni fogunk buzgón, és híja nem is lesz
bátorságunknak: mi erőnkből telni fog, adjuk.”

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
„Hát majd elmondom, mit látok a leghelyesebbnek.
Mosdjatok itt meg először is, aztán váltsatok inget,
és öltözzenek ünneplőbe a szolgaleányok;
majd élesszavu lantját fogja az isteni dalnok,
és játékos táncdalokat pengetve, vezessen;
higyje csak azt, lakodalmat ülünk mi a termek ölében,
az, ki e zajt meghallja a szomszédban vagy az úton.
Szerte a városban ne szaladjon híre a kérők
elpusztításának, amíg mi tanyánkra nem érünk,
messze, a sok fával díszlő jószágra, ahol majd
meglátjuk, hasznunkra mit ád az olümposzi nagy Zeusz.”

Szólt; s nagyonis hallgattak rá, tették a parancsát.
Megfürdöttek előbb és vettek tiszta ruhákat,
ünneplőt öltöttek a nők; majd vájtbelü lantját
fogta az isteni dalnok s fölkeltette a vágyat
édes szép dalolásra, hibátlan nagyszerü táncra.
Zajjal telt meg a roppant ház, dobogott szakadatlan
lába a táncban igyekvőknek, meg a szépövü nőknek.
S volt, aki meghallotta a zajt, s ezt mondta az úton:
„Lám, hát férjhezment a sokatkért büszke királynő,
ó, a gonosz! törvényes urának nagy palotáját
őrzeni végig nem volt nyugta, kivárnia jöttét.”
Így szóltak, de bizony nem tudták, hogy mi esett meg.
Most meg a nagyszivü bajnok Odüsszeuszt háza ölében
megfürdette a gazdasszony, megkente olajjal,
Eurünomé, szép inget adott rá, drága palástot;
és nagy szépséget hintett a fejére Athéné,
szemre nagyobbá tette, erősebbé, s a fejére
göndör fürtöket is, mint jácint-szirmokat, öntött.
Mint amidőn aranyat körülönt az ezüstre egy ember,
művész, kit tanitott Héphaisztosz s Pallasz Athéné
minden mesterségre, s ezért kezeműve nagyon szép,
így öntötte a bájt vállára, fejére az úrnő.
S ő lépett ki a kádból, mint valamely magas isten.
S honnan előbb fölkelt, le is ült ismét ama székre,
épp szemben feleségével, s neki íly szavakat szólt:
„Ó, te csodás asszony, be keményfalu kőszivet adtak
néked, az összes nőnél inkább, égilakóink:
más asszony bizony íly makacsul vonakodva nem ülne
távol a férjétől, aki oly sok bajnak utána
ér haza, húsz év elteltével, az itthoni földre.
Rajta azonban, anyó, vess ágyat, hogy lefeküdjem
egymagam is; feleségemnek vasból van a szíve.”

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
„Ó, te csodás, nincs bennem sem dölyf, sem lekicsinylés,
s nem bámullak: jól tudom én, míly külsejü voltál,
hogy hosszúevezőjü hajón innen tovaszálltál.
Most hát, Eurükleia, eredj, és vesd meg az ágyát,
kívül a jólépült hálón, melyet ő maga ácsolt:
vessétek meg az ágyát ottkinn, és tegyetek rá
drága köpenyt s vele bundákat, ragyogó takarókat.”

Így szólt s tette urát próbára; de bajnok Odüsszeusz
fölsóhajtott, megszólítva a hű feleséget:
„Asszony, olyat mondtál, amivel csak gyötröd a lelkem.
Máshova, mondd, ki is állította az ágyam? Az értők
sem tudnák azt tenni, hacsak nem jön be egy isten,
s könnyen a kedve szerint nem hordja ki máshova onnan:
ember olyan nem akad, de nagyon fiatal se; ki könnyen
elmozdítja, mivel nagy titkot rejt az az értőn
készített ágy, mit nem más, de az én kezem ácsolt.
Mert keritésünkön belül egy nagy olajfa virágzott,
dúslombú, magas is, vastag, mint oszlop, a törzse.
Én eköré kívántam a hálótermem emelni,
sok kőből föl is építettem, jól betetőztem,
és jólzáródó, faragott ajtót remekeltem.
Majd az olajfának lombját vágtam le utána,
és törzsét gyökerétől kezdve simára faragtam
érccel jól s értőn, hosszát csaptatva zsinórral,
s ágylábbá kifaragtam, a fúróval kilyukasztva.
Innen kezdtem az ágyat emelni, amíg befejeztem,
díszítvén elefántcsonttal, meg arannyal-ezüsttel;
s bíbortól ragyogó szíjat feszitettem az ágyra.
Lám, elmondtam a titkos jelt: ám nem tudom én azt,
asszony, hogy vajon ott van-e még épségben az ágyam,
vagy pedig elvitték, elfűrészelve a törzset.”

Szólt; mire Pénelopé kedves szive, térde elernyedt;
mert, mikről Odüszeusz szólt, ráismert a jelekre.
Könnyeket ontva szaladt hozzá, a nyakába vetette
két karját, s csókolta fejét, ezt mondta urának:
„Ó, ne neheztelj rám, Odüszeusz, ki a földilakók közt
úgyis a legbölcsebb vagy: ránkmérték a siralmat
isteneink: irigyelték, hogy mi az ifjukorunknak
együtt örvendjünk s aggkor küszöbére igy érjünk.
Most legalább ne neheztelj érte, ne is haragudj rám;
hogy nem öleltelek így meg, amint megláttam az arcod,
mert hisz az én lelkem kedves kebelemben örökké
attól borzadozott, hogy majd még eljön egy ember
és szóval rászed: sok a csúf nyereségre törekvő.
Mert sose tér az az argoszi szép Helené sem, a Zeusz-lány,
más ágyába, a vendéggel szerelembe vegyülve,
hogyha a bajnok akháj sarjakról tudja előre,
hogy majd visszaviszik szeretett földjére honának.
Őt bizonyára egy isten vitte a csúnya dologra,
mert ilyen átkos terv lelkében még sosem ébredt
addig, s akkor kezdődött a mi szörnyü bajunk is.
Most, miután elmondtad igaz szavaiddal az ágyunk
titkát, mit soha nem látott más földi halandó,
csak te meg én, és egy szolgáló-lány, az egyetlen:
Aktór lánya, kit édesapám jöttömkor adott még,
és ki szilárd hálótermünkre azóta vigyázott,
most, noha kétkedtem nagyonis, meggyőzted a lelkem.”

Szólt; s Odüszeuszban erősebb vágy ébredt zokogásra,
lelkének-kedves feleségét sírva karolta.
Mint ahogy úszóknak nagy örömre tünik föl a szép föld,
kiknek jófalu bárkáját széttörte Poszeidón,
míg a viharban szállt dagadó hullámon, az árban:
s úszva a szárazföldre csupán kevesen szabadulnak,
míg beborítja a sós víz szennye egészen a testük,
s boldogan érnek a partra, a vészből megmenekülve:
Pénelopé is ilyen nagy örömmel nézte a férjét,
drága fehér karját a nyakáról vissza se vonta.
S tán zokogók elibé jön a rózsásujjú Hajnal,
hogyha ki nem gondol valamit nagy Pallasz Athéné:
föltartotta a hosszú éjt pályája határán,
s Ókeanoszban aranytrónú Hajnalt: paripáit
fogni szekérbe se hagyta, a fényt hordó rohanókat,
Lamposzt és Phaethónt, Éósz gyorslábu csikóit.
S most így szólt feleségéhez leleményes Odüsszeusz:
„Asszony; a próbáknak, tudd meg, végére nem értünk,
mert megmérni se tudjuk a munkát még, mi előttem
van, sok, szörnyü nehéz, s nekem azt el kell végeznem.
Teiresziász lelkétől így hallottam a jósszót
aznap, amint Hádész palotája ölébe leszálltam,
társaim és a magam hazatérte felől tudakozva.
Rajta tehát, asszony, menjünk lefeküdni, hogy immár
édesizű álomba gyönyörködjünk heverőnkön.”

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
„Ott van az ágy, meglesz, amikor csak a lelked akarja,
most, miután a nagy istenek azt tették, hogy elértél
jólépült palotádnak ölébe, az itthoni földre.
S már ha ilyet gondolsz s lelkedbe vetette az isten,
mond meg egészen, e munka mi lesz, hiszen azt hiszem, úgyis
megtudom ezt később, s nem rosszabb tudni akár most.”

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
„Ó, te csodás asszony, minek is noszogatsz, hogy e dolgot
elmondjam? Jó, megteszem én, sose rejtem előled,
csakhogy a lelked majd nem örül; mert hisz magam én sem
örvendek: sok földi halandó városait kell
megjárnom, faragott evezőt hordozva kezemben,
míg oda nem jutok el, hol tengert még sose láttak
s ételüket sem eszik megsózva a tengeri sóval:
és sohasem láttak pirosarcú fürge hajókat,
sem könnyű evezőt, mely szárnya a fürge hajónak.
S ím, e világos jelről szólt, sose rejtem előled:
szembe ha vándor jön velem és azt mondja nekem majd,
magszóró a lapát, mit fényes vállamon őrzök,
szúrjam a jó evezőt, így mondta, a földbe, Poszeidón
istennek pedig áldozzak szép áldozatokkal,
vágva bikát és kost, és kant, mely hágja az emsét,
majd térjek haza s ott áldozzak szent hekatombát
tágterü égbe lakó örökéletü isteneinknek,
sorban az összesnek. S tengerről jő a halálom,
gyöngéden közelít hozzám, és könnyü öregség
végén sujt csak rám, amidőn körülöttem a népem
boldogan él. Azt mondta, hogy ez megy teljesedésbe.”

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
„Hogyha az istenek aggkorodat váltják szelidebbé,
akkor erős a remény, hogy a sok bajból kimenekszel.”

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s Eurünomé ezalatt, meg a kedves dajka, az ágyat
fáklyavilágnál rendezték el, lágy takarókkal.
És a dagadt ágyat miután vetekedve vetették,
visszavonult az anyó lefeküdni a női terembe,
Eurünomé meg, a háló őre, vezette be őket
ágyukhoz, ragyogó fáklyát hordozva kezében,
és azután újból ment vissza. Azok meg örömmel
tértek meg rendjéhez a hajdani hitvesi ágynak.
Télemakhosz pedig és a gulyás meg az isteni kondás
táncot szűntettek, de a nőkkel is abbahagyatták,
és maguk is lefeküdtek az árnyas termek ölében.

S ők ketten, miután szerelem gyönyörének örültek,
egymással váltott szavakon kedvükre derültek.
S ő elmondta, amit tűrt otthon, az isteni asszony,
hogyha a kérők vészokozó csapatára tekintett,
kik versengvén érte, levágták annyi juhát és
marháját, sok edényéből a borát kimerítve;
isteni hős Odüszeusz pedig azt, míly sok veszedelmet
szerzett másoknak, s maga mit tűrt, mennyi siralmat,
mind elmondta: gyönyörrel meghallgatta az asszony,
s míg végére nem ért, álom nem hullt a szemére.

Azzal kezdte, hogyan győzött a kikónokon, aztán
lótuszevőknek mint ért el viruló mezejére,
és hogy a Küklópsz mit mívelt, s hogyan állta a bosszút
nagyszerü társaiért, akiket megevett a kegyetlen;
s Aioloszig hogyan ért, aki őt szivesen befogadta
és hazaküldte, de végzete volt, hogy a drága hazába
még ne kerüljön, ezért ismét fölkapta a szélvész
és a halas tengerre sodorta a nyögve kesergőt;
s Télepüloszba, a laisztrügonok földjére hogy ért el,
kik mind elpusztították a hajóit, a vértes
társakat, és egyedül menekült csak el éjszinü gályán.
És Kirké cseleit s leleményét mondta el aztán,
s hogy mint ért Hádész nyirkos palotája ölébe,
thébai Teiresziász lelkétől kérdeni jósszót,
sokpadu bárkáján, s mint látta a társait akkor,
és anyját, aki szülte, nevelte, amíg kicsi volt még;
s mint hallgatta a Szírének zengő dalolását,
Bolygó-szirteket is hogyan ért el s szörnyü Kharübdiszt,
és Szküllát, akitől sértetlen senki se ment el;
s Éeliosz marháit mint ölték meg a társak,
s füstös mennykővel mint verte le fürge hajóját
fennendörgő Zeusz, s hogy vesztek el akkor a drága
társak mind, s maga mint menekült meg a csúnya haláltól;
s Ógügié szigetére, Kalüpszóhoz hogyan ért el,
s tartóztatta ez őt, mivel áhította urául,
barlang öblös ölén, s gondozta: igérte, hogy őt majd
még örökéletüvé teszi és örökös fiatallá,
csakhogy az ő lelkét kebelében meg nem igézte;
majd meg a phaiákokhoz a sok baj után hogyan ért el,
kik valamint istent tisztelték őt a szivükben
s bárkával küldték szeretett földjére honának,
és adtak neki ércet arannyal, drága ruhát is.
Ez végső szava volt, s ráugrott ekkor az édes
testlazitó álom s gondját szétoldta szivének.

Ekkor mást gondolt a bagolyszemü Pallasz Athéné.
Mert amidőn lelkében végre remélte, hogy eltelt
már felesége szerelmével s álommal Odüsszeusz,
küldte aranytrónú Hajnalt, hogy keljen a ködből
s Ókeanoszból már, fényt vinni a fölre. Odüsszeusz
fölkelt lágy heverőjéről, s szólt Pénelopéhoz:
„Asszony, olyan sok próbában volt része idáig
mindkettőnknek: a házban vártad sírva siralmas
jöttömet, engem azonban Zeusz meg a többi nagy isten
kínokkal lekötöttek, akárhogy vágytam e földre.
Végre ma mindketten kívánt nyoszolyánkra kerültünk;
hát te viseld gondját vagyonomnak a házam ölében.
Sok juhomért, melyet dölyfükbe leöltek a kérők,
szerzek majd sokat én, s az akhájok is adnak azokhoz
újakat, addig, míg mind meg nem telnek az aklok.
Most pedig elmegyek én innen sokfáju tanyámra,
drága apámat látni, ki értem búsul örökké.
S most, feleségem, hallgass rám, noha bölcs vagy amúgyis:
mert hisz amint fölkél a nap, elfut a híre azonnal,
hogy kérőidet elpusztítottam palotánkban:
szolgálóiddal fölső házadba vonulj hát,
ülj veszteg, s ne akarj meglátni, se kérdeni senkit.”

Szólt, azután szép fegyvereit vállára csatolta,
fölkeltette fiát, a gulyást, és vélük a kondást,
elrendelte, ragadjanak ők is erős hadifegyvert.
Nem tettek másként, magukat mind érccel övezték;
és a kaput nyitván, léptek ki: elől nagy Odüsszeusz.
Már az egész földön fény járt, hanem őket Athéné
éjbe takarva a városból sebesen kivezette.