HUSZONKETTEDIK ÉNEK

A KÉRŐK MEGÖLÉSE

Rongyait elhajitotta a sokleleményü Odüsszeusz,
s nagy küszöbére szökellt, markolva az íjat, a tegzet,
mely nyíllal teli volt, gyors vesszőit meg a földre
szórta a lába elé, s kérők közepette ekép szólt:
„Ennek az áldatlan versenynek végeszakadt már;
most más célt keresek, mire ember még sose célzott:
hátha sikerre jutok s diadalt ad nékem Apollón.”

Szólt, s keserű nyíllal célzott hamar Antinooszra.
Az pedig éppen a drága kupát készült fölemelni,
kétfülü szép szinarany kelyhet, forgatta kezében,
hogy bort ízleljen, nem járt a halál a fejében;
hisz gondolni ki tudna olyat, hogy a sok lakomázó
közt egyetlen férfi, akármíly szörnyü erős is,
ráküldhesse a csúnya halált meg az éjszinü véget?
S lám Odüsszeusz átlőtte a vesszőt mégis a torkán,
gyenge nyakán másoldalt jött ki az érchegyü vessző.
Félrehanyatlott és a pohár kiesett a kezéből,
nyomban, s dőlt ki az élete vére azonnal az orrán
vastag bő sugarában. Az asztalt fölboritotta,
lábával fellökve, az ennivaló legurult mind:
mocskos lett a kenyér meg a hús. Zsivalyogtak a kérők
végig a termeken át, hogy látták társuk elestét,
fölpattantak a székükből, szaladoztak a házban,
fürkészték a szilárd falakat, mindenfele nézve,
s nem leltek pajzsot, jó dárdát kézberagadni.
Hát Odüszeuszt haragos szavaikkal ekép fenyegették:
„Hé, idegen, vesztedre nyilaztál férfiseregbe.
Nem vár több verseny: kész már meredek veszedelmed:
lám, lenyilaztad a legderakabb fiatal daliánkat
itt Ithakában; ezért léssz most keselyűk lakomája.”

Így szólt mindegyikük, hiszen azt vélték: akaratlan
ölte meg azt a vitézt: nem vették észre a balgák,
hogy veszedelmük hurka fonódott már a nyakukra.
Görbén fölfele nézve beszélt leleményes Odüsszeusz:
„Hej, ti kutyák, azt hittétek, hogy már sose térek
Trója alól haza én, hát így nyírtátok a házam,
együtt háltatok itt szolgálóimmal erővel,
még éltem s feleségül akartátok feleségem,
nem féltétek az isteneket, kik az égbe lakoznak,
s nem rettegve, hogy egyszer elérhet az emberi gáncs is.
Most a halál hálóját hurkolom én nyakatokra.”

Így szólt; és elfogta a sápadt félelem őket.
Körbetekintgettek, ki hová menekülhet a vészből.
S csak maga Eurümakhosz volt az, ki felelt a szavára:
„Hát ha te vagy, ki megérkeztél, Ithaké Odüszeusza,
akkor igazsággal mondod, hogy a bajnok akhájok
házadban s mezeidben sok gonoszat cselekedtek.
Csakhogy már itt fekszik az összes kár okozója,
Antinoosz: hisz mindezeket csakis ő cselekedte,
és nem is annyira házasságot akart a szivében,
mást inkább, mit néki Kroníón úgysem adott meg:
jólépült Ithaké fejedelme hogy ő maga légyen;
és fiadat, neki cselt vetvén, meg akarta öletni.
Íme, elérte a végzete már; kíméld a te néped.
És mi a községben gyűjtünk majd kincseket össze,
és mit elettünk-ittunk itt a te termed ölében,
kárpótlunk érette, fejenként húszökör-érő
jó rezet és aranyat hordván ide, mígcsak a szíved
nem melegül föl. S addig nem vétek, ha haragszol.”

Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
„Eurümakhosz, ha ti mindazt, mit csak apátok örökbe
nektek adott, nekem adnátok, s még többet is annál,
még akkor se pihenne kezem meg az öldökölésben,
csak ha a kérők dölyféért mind megfizetek már.
Most választhattok, mit akartok: küzdeni vélem,
vagy menekülni, ha lesz, ki a vészt el tudja kerülni:
ám meredek veszedelme elől, hiszem, egy se menekszik.”

Szólt; mire mindnek a térde s a kedves szíve elernyedt.
S Eurümakhosz kezdett most újra beszélni közöttük:
„Kedveseim, győző kezeit sose fékezi már ez,
most, hogy a széprecsiszolt íjat fölemelte s a tegzet,
síma küszöbről addig lő majd, mígcsak e házban
mindünket le nem öl: szánjuk hát harcra magunkat.
Rántsátok ki a kardotokat, s tartsátok az asztalt
pajzsul a gyorsanölő nyilak ellen; sűrü sereggel
törjünk rá, a küszöbről tán még visszaszorítjuk,
s akkor tán kijutunk, zajt verve a városi nép közt:
úgy eshet, hogy utolszor lőtte nyilát ez az ember.”

Így szólt, és rántotta ki nyomban a jóhegyü kardot,
kétélűt, ércbőlkalapáltat, s már nekirontott
szörnyü kiáltással. De Odüsszeusz lőtt ugyanekkor
s Eurümakhosz mellét csecse mellett verte keresztül
és májába hatolt be a gyors nyíl. Kardja kezéből
hullt le a földre, s az asztalon át maga is lehanyatlott,
meggörbedve bukott le: gurultak a földre az étkek
és kettős kelyhek. Homlokkal verte a földet,
míg ott kínlódott, s közben két lábbal a széket
rúgva, vonaglott; majd a szemére omolt a sötétség.

Amphinomosz meg akarta rohanni a bajnok Odüsszeuszt,
szembeszaladt vele, éles kardját rántva ki, hátha
visszaszorítja az ajtótól. Csakhogy megelőzte
Télemakhosz, hátulról dobva ki érchegyü dárdát
válla közé, s átfúrta a dárda egészen a mellét;
döngve zuhant le azonnal, a homloka verte a földet.
Télemakhosz meg elugrott és otthagyta a dárdát
Amphinomoszban, mert félt, hogy, ha kihúzni akarná
hosszúárnyékú kelevézét, még egy akháj hős
nékiszökell karddal, vagy míg lehajol, neki is sujt.
Indult futva, elért szeretett apjához azonnal,
oldala mellé állt s hozzá szárnyas szavakat szólt:
„Édesapám, hozok én két dárdát, pajzsot azonnal,
és sisakot, tömör-ércü halántékodra-simúlót,
s mentemben felövezkedem én, s a gulyást meg a kondást
fölszerelem: mert jobb fölfegyverkezve csatázni.”

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
„Hozd, de szaladj, míg védelmemre nyilam van elég még:
mert ha magam maradok, leszorítanak ők a küszöbről.”

Szólt; és Télemakhosz hajlott jó apja szavára,
s ment a szobába, ahol sok híres fegyvere függött.
Négy pajzsot leemelt onnan, nyolc jóhegyü dárdát
s négy lószőrtarajos sisakot, mind nagyszerü ércből;
indult s vitte, elért szeretett apjához azonnal;
és legelőször is ő maga kapta magára az ércet,
két szolgája is így bújt szép fegyverbe utána,
s bölcsszivü, tarkaeszű Odüszeusz köribé odaálltak.
Az meg, amíg volt nála elég nyíl védekezéshez,
folyton egy-egy kérőt vett célba a háza ölében,
s egyik a másik után fordult föl, hullva halomba.
Majd amikor kifogyott a király nyila már a csatában,
íját akkor a jólépült terem oszlopa mellé
támasztotta, a tündöklő falnak nekidöntve,
s négyrétű pajzsot boritott vállára azonnal,
hősi fejére pedig kitünően-vert sisakot tett,
lóforgósat, fönt a sörény félelmesen ingott;
s fogta a két bátor kelevézt, érccel diszitettet.

Volt az erős falon egy mellékajtó a magasban,
messzebb már, végső párkányánál a teremnek,
ott elzárta a szűk folyosó útját ez az ajtó.
Ezt szemmel tartotta Odüsszeusz rendeletére
Eumaiosz: mert egy följáró vitt csak odáig.
S most Ageláosz szólt amazok közt, mindhez, e szókkal:
„Kedveseim, nem akadna, ki ott fönn tudna kijutni,
és szólhatna a népnek, lármát verne azonnal?
Úgy eshet, hogy utolszor lőtte nyilát ez az ember.”

Néki a kecskék pásztora így szólt erre, Melantheusz:
„Isteni sarj, Ageláosz, nem lehet: ott van az udvar
szörnyü közel, s a kijárata keskeny a szűk folyosónak:
ott egy erős ember mindünket visszaszoríthat.
Rajta viszont, hozok én nektek fegyvert a szobából;
vértet is ölthettek: hisz akad bent; nem hiszem én, hogy
máshova rakták volna Odüsszeusz és deli sarja.”

Szólt, s már lépdelt föl kecskék őrzője, Melantheusz,
át a terem résén, kamarái felé Odüszeusznak.
Vitt onnan ki tizenkét pajzsot, jó kelevézt is,
és érces sisakot, lószőrtarajút, ugyanannyit;
indult vissza, s a kérőknek tüstént odaadta.
Ekkor Odüsszeusz térde s a kedves szíve elernyedt,
látva, miként bújnak fegyverbe, kezükkel a hosszú
dárdát mint rázzák; most látta nehéznek a harcot.
Télemakhoszhoz fordult hát, szárnyas szavakat szólt:
„Télemakhosz, valamely szolgáló itt a teremben
csúnya csatát készít minekünk, vagy a szolga, Melantheusz.”

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
„Édesapám, bizony én vagyok itt, nem más, aki vétett,
mert hisz a tárház-ajtót el nem zártam, a szépen
záródót: s egy ügyes kém ezt közülük kitalálta.
Menj, jó Eumaiosz, zárd jól el az ottani ajtót,
és tudd meg, melyik asszony vitte sikerre a dolguk,
vagy tán, mint sejtem, Doliosz fiusarja, Melantheusz.”

Ők egymáshoz ilyen szavakat hallatva beszéltek;
közben a kecskék pásztora indult újra, Melantheusz,
hogy szép fegyvereket hozzon. Meglátta a kondás,
és Odüszeuszhoz, a szomszédjához azonnal ekép szólt:
„Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
ott megy a bajkeverő ember, kire mind gyanakodtunk,
újra a tárházhoz. Mondd hát meg igaz szavaiddal,
öljem-e meg, ha fölébe tudok kerekedni, azonnal,
vagy hozzam hozzád, hogy megbüntessed a dölyfért
és a gonoszságért, mit a házadban követett el.”

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
„Én és Télemakhosz majd fékentartjuk a büszke
kérőket termünkben, akárhogy törnek előre;
míg ketten ti kezét és lábát hátracsavarva,
dobjátok be a tárházba, s bekötözve az ajtót,
húzzátok föl jól a magasba, fonott kötelekkel,
oszlopon át a gerendáig vonjátok egészen,
éljen csak hosszan, szenvedje a rettenetes kínt.”

Szólt; s nagyonis hallgattak rá, tették a parancsát;
mentek a tárházig, s ott elrejtőztek előle.
Fegyvereket kutatott az a tárház mély zugolyában,
ők meg a két ajtófélfánál lesbe fölálltak.
És mikor épp a küszöbre került igyekezve Melantheusz,
egy kézben gyönyörű tarajos sisakot kicipelve,
másikban meg öreg pajzsot, mit a rozsda borított,
- ezt hős Láertész hordozta, mikor fiatal volt,
most elhagyva hevert, szíján foszlott ki a varrás -,
akkor ezek nekiestek s hurcolták a hajánál
fogva megint be, s a megkínzottat a földre vetették,
és a kezét-lábát kínzó kötelékbe kötözték,
hátracsavarva erősen, ahogy meghagyta parancsát
Láertész fiusarja, sokattűrt fényes Odüsszeusz;
s jólsodrott kötelekkel húzták őt a magasba,
oszlopon át a gerendáig vonták föl egészen.
Majd pedig, Eumaiosz kondás, szurkáltad e szókkal:
„Most azután itt őrködhetsz már végig az éjben,
jó puha fekhelyeden, te Melanthiosz, úgy, ahogy illet;
és ködbőlszülető Hajnalt; ha az Ókeanoszból
kél, az aranytrónút, nem véted el: úgyis olyankor
hajtasz a kérőknek kecskéket a házba ebédre.”

Így ez kínokozó gúzsban kifeszítve maradt ott,
s ők elzárva a fénylő ajtót s újra a vértbe
bújva, siettek vissza a tarkaeszű Odüszeuszhoz.
Bent haragot-lihegőn álltak mind: ott a küszöbnél
ők négyen, s mélyén a teremnek a sok nemes ember.
S jött közelükbe egészen Zeusz lánysarja, Athéné,
Mentóréhoz volt az alakja s a hangja hasonló.
És Odüszeusz megörült, mikor őt meglátta, s ekép szólt:
„Mentór, védelmezz, ne feledd el a drága barátot,
hisz sok jót tettem veled én, s együtt növekedtünk.”

Szólt, megsejtve, hogy ő népkeltő Pallasz Athéné.
Más részén a teremnek meg zsivajogtak a kérők.
S szólt legelőbb fenyegetve Damasztoridész Ageláosz:
„Mentór, rá ne vegyen valahogy még téged Odüsszeusz,
hogy te a kérők ellen küzdj s őt védd e csatában.
Mert ez a szándékunk s hiszem, így megy teljesedésbe:
majd ha megöltük e kettőt itt, az apát a fiával,
köztük pusztulsz el magad is, ha ilyesmi a terved,
s ezt akarod mívelni: fejeddel megfizeted majd.
És ha erőtöket elvesszük már fegyvereinkkel,
minden birtokodat palotádban s kinn a mezőkön
egybekeverjük Odüsszeuszéval; s házad ölében
élni a lányaid és fiaid sem fognak ezentúl,
s hű feleséged sem jár-kél majd itt Ithakában.”

Szólt; s a szivében Athéné jobban megharagudva,
szólt haragos szóval, korholta keményen Odüsszeuszt:
„Nincs meg a teljes erőd, Odüszeusz, a szived sem olyan már,
mint mikor isteni sarjért, hókaru szép Helenéért
hosszu kilenc évig verekedtél folyton a trósszal,
sok férfit döftél le a rémületes viadalban,
és Priamosz várát a te terved vette be végül.
S most mikor itthon vagy, palotádban, a birtokaid közt,
nincs meg erőd, nyöszörögsz s emezekkel szembe se szállasz?
Rajta, barátom, most állj mellém s nézd meg e munkát,
hogy meglásd, mit is ér, ha reátör a rosszakarókra
Mentór Alkimidész, hálásan az egykori jókért.”

Szólt, de bizony döntő győzelmet még nem adott ő,
csak bátorságát s erejét próbálta ki ekkor
bajnok Odüsszeusznak s Odüszeusz fejedelmi fiának.
Ő maga fölröppent a terem kormos tetejére,
s fecskemadárként ült le a füstbefutotta gerendán.

Buzdította a kérőket most hős Ageláosz,
Eurünomosz s vele Amphimedón, Démoptolemosszal,
s Peiszandrosz, ki Polüktór sarja, vitéz Polübosszal:
minden kérő közt ők voltak a legkitünőbbek,
mindvalamennyi között, akik életükért verekedtek:
mert hisz a többit az íj meg a sűrü nyilak leigázták.
S most Ageláosz szólt amazok közt, mindhez, e szókkal:
„Kedveseim, győző kezeit csak fékezi már ez,
lám, Mentór is odébbállt már, csak üres szavakat szólt,
és azok ott a küszöb közelébe magukra maradtak.
Hát ne is együtt vessétek most rájuk a dárdát,
csak ti hatan legelől, háthogyha megadja a nagy Zeusz,
hogy leterítjük Odüsszeuszt és a miénk a dicsőség.
Mert hisz a többivel úgyse marad már gond, ha az elhull.”

Szólt; mire mind kelevézt hajitottak, hajtva szavára;
csakhogy a dárdákat mind félreütötte Athéné.
Egyik az ajtófélfát verte keresztül az érccel,
másiknak dárdája a jó ajtóba csapódott;
s volt, ki a falba ütötte csupán kőris-kelevézét.
És hogy a kérők sok gerelyét már így kikerülték,
köztük eképen szólt a sokattűrt isteni férfi:
„Kedveseim, rajtunk van a sor már, hogy kihajítsuk
dárdáinkat ezekre, akik minket le akarnak
mészárolni, sok eddigi gaztettük tetejébe.”

Szólt; mire mind céloztak jól, s azután kivetették
jóhegyü fegyverüket. S Démoptolemoszt nagy Odüsszeusz;
Eurüadészt hős Télemakhosz, s Elatoszt meg a kondás,
Peiszandroszt meg az ökrök pásztora küldte halálba,
és ezek ott mindnyájan a roppant földbe haraptak,
míg hátrálva futott a terem sarkába a többi.
Ők odaszökkentek, húzták ki belőlük a dárdát.

Jóhegyü sok kelevézt dobtak most újra a kérők;
csakhogy a legtöbb lándzsát félreütötte Athéné.
Egyik az ajtófélfát verte keresztül az érccel,
másiknak dárdája a jó ajtóba csapódott;
s volt, ki a falba ütötte csupán kőris-kelevézét.
Télemakhosz csuklóján Amphimedón keze ejtett
könnyü sebet: bőrét horzsolta az érchegyü dárda.
Eumaioszt hosszú kelevézzel vállonütötte
pajzsa fölött Ktészipposz: a földre esett le a dárda.
Ők meg a bölcsszivü, tarkaeszű Odüszeusz közeléből
dobták újra a kérő-rajra a jóhegyü dárdát.
Eurüdamászt megdobta a várdúló nagy Odüsszeusz,
Amphimedónt hős Télemakhosz, Polüboszt meg a kondás;
Ktészipposzt meg a csordás verte keresztül utána,
mellén sujtva meg őt, azután dicsekedve ekép szólt:
„Ó, Polütherszész sarja, te híres nagy csufolódó,
hagyd el a nagy szavakat máskor, bízz isteneinkre
mindent, és ne az őrületedre, hisz ők derekabbak.
Íme viszonzást kapsz az ökörlábért, amit adtál
isteni hőst Odüszeusznak, amint koldult a teremben.”

Míg ezt mondta az ökrök pásztora, addig Odüsszeusz
nagynyelü lándzsával megszúrta Damasztoridészt is.
Télemakhosz Leiókritosz, Euénór fia ellen
dobta az érckelevézt, s lágyékát verte keresztül:
az pedig arcrazuhant és homloka verte a földet.
Emberölő pajzsát végül fölemelte Athéné
fönt, a terem tetején; mind megrettentek a kérők.
Föl-leszaladtak a házban, akár tehenek, ha a bőgöly
száll hátukra, csapongva, s a csordát kergeti körbe,
szép tavasz évadján, amikor megnyúlik a nappal.
Ők meg akár kampóscsőrű, karmos keselyűk, ha
jönnek a bércekből s rácsapnak a kismadarakra,
melyek a felhőkből menekülve a síkra suhantak,
csakhogy azok rájukcsapnak, s mind védtelen elvész,
nem szabadul; s aki látja, örül, mert szép e vadászat:
így estek neki ők is a kérőknek, s a teremben
öldöstek mindenfele; hangzott csúnya nyögésük,
míg a fejük beszakadt, s párolgott vérrel a föld is.

Leiódész Odüszeuszhoz inalt, átfogta a térdét,
és könyörögve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:
„Térded ölelve könyörgök, Odüsszeusz, légy kegyelemmel.
Én soha nem míveltem a házad ölében a nőkkel
rosszat, sem szóval, sem tettel, sőt lebeszéltem
mindig a többieket, ha ki így kívánt cselekedni.
Nem hallgattak rám, sose tartózkodtak a rossztól:
ostoba vétkeikért a gonosz sors őket elérte.
Én oltárnéző vagyok és elesem velük együtt,
ártatlan: ha a jótettnek nincs semmi jutalma.”

Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
„Hogyha a látójuk voltál, amivel dicsekedsz most,
sokszor imádkoztál bizonyára e férfiteremben,
hogy hazatérésemnek az édes napja ne jőjjön,
s hogy hozzád menjen s teneked szüljön feleségem.
Hát a goromba haláltól most te se fogsz menekülni.”

Így szólt, és izmos kézzel fölemelte a kardot,
melyet imént ejtett le a haldokló Ageláosz,
lába elé; s a nyakát megcsapta középen a karddal.
Még szava hangzott és feje már gördült a homokban.

Terpiadész dalnok kikerülte az éjszinü véget,
Phémiosz, az, ki dalolt a körükben kényszerüségből.
Ő odaállt, élesszavu lantját tartva kezében
ahhoz a hátsó ajtóhoz; szive kétfele oszlott:
vajjon osonjon-e nagy Zeusz oltárához a házból,
s üljön-e arra a kőre az udvarban, min Odüsszeusz
s Láertész sok ökör combját égette az égnek,
vagy térdét kulcsolja-e át, odafutva a hőshöz.
Töprengett, s azután úgy látta, hogy ez helyesebb lesz:
térdét fogja ölelni az isteni hős Odüszeusznak.
Ekkor az öblös lantot a földre letette, a borral
telt vegyitővödör és az ezüstszögü szék közelébe,
ő meg Odüsszeuszhoz pattant, megölelte a térdét,
és könyörögve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:
„Térded ölelve könyörgök, Odüsszeusz, légy kegyelemmel.
Mert magad is megbánod majd, ha megölted a lantost,
engem, az istenek és a halandók ének-adóját.
Én a magam tanitója vagyok, lelkemben az isten
mindenféle dal ösvényét ültette: hiszem, hogy
téged mint istent zenglek: ne akarj lenyakazni.
Télemakhosz, kedves fiad is megmondja, hogy így volt:
nem haszonért jártam palotádnak ölébe, nem önként,
hogy kérők lakomái után kedvükre daloljak;
többen voltak, erősebbek, s idehoztak erővel.”

Télemakhosz hallotta e szókat szent erejével,
s oldala mellett álló hős apjához ekép szólt:
„Állj meg, az ártatlant hegyes érccel meg ne sebezzed.
S mentsük véle Medónt is, a hírnököt, őt, aki engem,
míg kicsi gyermek voltam e házban, mindig is ápolt,
hogyha ugyan le nem ölte Philoitiosz őt, vagy a kondás,
vagy tebeléd nem botlott, míg föl-alá viharoztál.”

Szólt; s ezt meghallotta Medón is, a bölcseszü hírnök:
mert ő széke alatt bújt meg, s a fejére ökörbőrt,
frissennyúzottat boritott, hogy a vészt kikerülje.
Nyomban előugrott, levetette azonnal a bőrt is,
Télemakhoszhoz pattant és megölelte a térdét,
és könyörögve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:
„Itt vagyok, édesem, én: könyörülj és mondd meg apádnak,
kárt ne tegyen bennem hegyes érccel, hős erejével,
felbőszülve a kérők ellen, kik palotáját
és vagyonát nyírták, és balgán semmibevettek.”

Elmosolyodva felelte a nagylelelményü Odüsszeusz:
„Bátorság, a fiam megmentett, megszabadított,
lásd meg a lelkedben s majd mondd el másnak is aztán,
hogy sokkal jobb ám jót, mint gonoszat cselekedni.
Menjetek innen az öldöklésből, s kívül az ajtón
ülj le az udvarban, te is és az a sokdalu lantos,
míg idebent el nem végzem mindazt, ami rám vár.”

Szólt; mire mentek is ők ketten kifelé a teremből.
És a hatalmas Zeusz oltára elé telepedtek,
vizsgán néztek szét, várták a halálukat egyre.
Vizsgán nézett szét Odüszeusz is bent: lel-e férfit
még, aki, éltét lopva, kerülgeti éjszinü végét.
S látta, hogy ott fekszik már mindjük a vérben, a porban,
együtt szörnyü sokan, valamint a halak sokasága,
melyet az ősz tengerből mind kifogott a halásznép
sokszemü hálóval, s az öböl partjára vetett ki:
mind a fövenyben hányódnak, s vágyódnak a vízbe,
életüket míg el nem orozza a tündökölő nap:
így omlottak a kérők ott egymás tetejébe.
Télemakhoszhoz ekép szólt most leleményes Odüsszeusz:
„Télemakhosz, szólítsd be a dajkát, Eurükleiát,
hadd mondok neki már egy szót, ami nyomja a lelkem.”

Szólt; és Télemakhosz hajlott jó apja szavára,
megzörgette az ajtót és odahívta a dajkát:
„Jer be, te régszületett dajkánk, ki a szolgaleányok
munkájára ügyelsz mindig palotánknak ölében.
Jőjj ide: hív az apám, valamit most mondani kíván.”

Így szólt; és az anyó szava szárnyatlan maradott már;
és kinyitotta a kényelmes terem ajtaja szárnyát,
és indult be; s az apja elé bevezette az ifjú.
És a megölt tetemek mellett ottlelte Odüsszeuszt,
véresen és csata-mocskoltan, valamint az oroszlánt,
mely marhát falt föl, s most lép ki a marha-akolból;
és az egész szügye és mindkétoldalt a pofája
vértől elboritott, ránézni is oly riadalmas:
így boritotta a vér Odüszeusz lábát s a kezét is.
Hát mikor ez meglátta a holtakat és a kifolyt vért,
már készült rivalogni, hiszen nagy volt ez a hőstett;
csakhogy az ujjongását megfékezte Odüsszeusz,
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:
„Csak lelkedben örülj, te anyó, fékezd a rivalgást;
mert elhullt daliákon az ujjongás kegyeletlen.
Isteni sors és sok gaztettük igázta le őket;
mert hisz a földi halandók közt senkit se becsültek,
sem nemeset, se silányt, ha körükbe akárki vetődött:
ostoba vétkeiért a gonosz sors őket elérte.
Rajta, sorold föl a nőket most nekem itt, palotámban,
engem kik nem tisztelnek s kik a bűntelenek, mondd.”

Eurükleia, a kedves dajka, felelt neki erre:
„Kedves gyermekem, elmondom, mi a tiszta igazság.
Ötven szolgáló nő él a te házad ölében:
mindezeket munkán munkálni mi megtanitottuk,
és gyapjat gyaratolni, viselni a szolgai sorsot;
szégyenteljes tettre tizenketten vetemedtek,
engem sem tisztelve, de még őt, Pénelopét sem.
Télemakhosz nemrég nőtt fel, s nem hagyta az anyja,
hogy rendelkezzék a leányokkal palotádban.
S most hadd menjek föl ragyogó termünkbe, s a nődnek
hadd szóljak, kire álmot küldött íme egy isten.”

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
„Még ne riasszad fel; csak hívd a terembe a nőket
mindazokat, kik idáig olyan csufosat cselekedtek.”

Így szólt; és az anyó indult, ment végig a termen,
hogy hírt adjon a nőknek, azonnal küldje be őket.
És Odüszeusz a fiát, az ökörpásztort, meg a kondást
szólította magához, ilyen szárnyas szavakat szólt:
„Hordjátok ki a hullákat, noszogatva a nőket,
hogy vegyenek részt ebben, s tisztítsák meg az ékes
székeket, asztalokat vízzel, lukacsos szivacsokkal.
És ha a házat már elrendeztétek egészen,
hajtsátok ki a szolgálókat a drága teremből,
udvari szép kerités meg a félszer közti darabra,
hosszuhegyű karddal kaszaboljátok valamennyit,
míg lelkük kiröpül, s Aphrodítét elfeledik már,
kit bírtak, hogy a kérőkkel titkon közösültek.”

Szólt; és jöttek a nők mindnyájan, sűrü csoportban,
szörnyü jajongással, bőséges könnyeket ontva.
És legelőször az elhulltak tetemét hordták ki,
s elkeritett udvar szép tornácán letették,
egymásnak tetejébe, ahogy kijelölte Odüsszeusz
ő maga, sürgetvén, hordták hát kényszerüségből.
És azután a nagyonszép székeket és a sok asztalt
sorban megmosták vízzel, lukacsos szivacsokkal.
S Télemakhosz meg a csordás és a kanász kaparókkal
szép díszes palotájuk földjét elsimitották;
és minden szemetet pitvarba leraktak a lányok.
És miután már mindent elrendeztek a házban,
hajtották ki a szolgálókat a drága teremből,
udvari szép kerités meg a félszer közti darabra,
egy szegletbe, ahonnan nem volt semmi menekvés.
Köztük a jóeszü Télemakhosz kezdett a beszédbe:
„Hát tisztességes véggel vegyem én el a lelkük?
nékik, kik szégyent zuditottak mind a fejemre
s édesanyámra is, és kérőkkel háltak a házban?”

Szólt; s kékorru hajó tartókötelét odakötve
egy magas oszlophoz, jól meghurkolta a kamrán,
jó magasan kifeszítve: a lábuk földre ne érjen.
Mint ha a szélesszárnyu rigók vagy a gyenge galambok
hullnak a tőrbe, amely bokrok közt van kifeszítve,
mert fészkük keresik, de gonosz nyoszolyára találnak,
így, egymás mellett a fejükkel, függtek a lányok,
hurkokkal nyakukon, hogy vesszenek el nyomorultul.
Lábukkal még rángtak, nem sokat, egy kicsikét csak.
S íme, Melantheuszt ajtón át pitvarba vezették:
s ott gonosz érccel az orrát és füleit lemetélték
és tépték ki szemérmét, nyersen ebeknek ebédül,
s szétzúzták a kezét-lábát, haragudva szivükben.

Lábukat és kezüket megmosták ennekutána,
és besiettek Odüsszeuszhoz, befejezve a dolguk;
ő pedig így szólt kedves dajkájához azonnal:
„Hozz be, anyó, baj-elűző kénkövet és tüzet is hozz,
hadd füstölhessem ki a termet. S Pénelopeiát
hívd ide már te magad, szolgáló-nőivel együtt,
s minden szolgaleányt küldj hozzám már e terembe.”

Eurükleia, a kedves dajka, azonnal ekép szólt:
„Kedves gyermekem, úgy mondtál mindent, ahogy illik.
Csak hadd hozzam előbb a ruhát, a köpenyt meg az inget,
hogy ne maradj így rongyokkal beborítva hatalmas
vállad a termedben: megszólhatnának ezért még.”

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
„Tűz lobbanjon csak legelőbb nekem itt a teremben.”

Mondta; s a kedves dajka nem is volt szófogadatlan;
hozta a kénkövet és parazsat: s leleményes Odüsszeusz
kénnel megfüstölte a termet, a házat, az udvart.

Majd indult az anyó Odüszeusz szép termein által,
hogy hírt adjon a nőknek, azonnal küldje be őket;
jöttek a nők a teremből, fáklyát hordva kezükben.
Ellepték Odüszeuszt, gyöngéd szeretettel ölelték,
és szeretettel csókolták a fejét meg a vállát,
és a kezét, ahol érték; s őt elfogta az édes
sírás vágya, mikor ráismert mindegyikükre.