TIZENHATODIK ÉNEK

TÉLEMAKHOSZ FÖLISMERI ODÜSSZEUSZT

Kunyhó mélyén ők, Odüszeusz meg az isteni kondás
reggelijük készítették, hajnalban, a lángon,
és minden bojtárt elküldtek a falka nyomában.
Ekkor jött haza Télemakhosz; hizelegve fogadták
és nem ugattak a hangos ebek. Meglátta Odüsszeusz
farkcsóválásuk, s két láb zaja ért a füléhez.
Eumaioszhoz azonnal szárnyas szókkal ekép szólt:
„Eumaiosz, bizonyára az egyik társ jön a házba,
vagy más ismert ember, mert a kutyák nem ugatnak,
farkuk csóválják, és hallom lábdobogását.”

Még ki se mondta egészen a szót, s kedves fia ott állt
máris a tornácon. Bámulva szökött fel a kondás,
és a kezéből mind kiesett az edény is, amelyben
lángszinü bort vegyitett. Odalépett nyomban urához,
megcsókolta fejét és mindkét szép szeme fényét,
megcsókolta kezét: a szeméből hullt a kövér könny.
Mint ahogyan szeretett gyereket karol apja örömmel,
hogy tíz év multán hazatér az a távoli földről,
egyetlen, késői fiút, akiért nagyonis sok
kínt tűrt: isteni Télemakhoszt ez az isteni kondás
így csókolta-karolta, miként vészből szabadultat.
És zokogó hangon hozzá szárnyas szavakat szólt:
„Itt vagy, Télemakhosz, szemem édes fénye! Bizony nem
hittem, hogy látlak, miután te Püloszba hajóztál.
Hát lépj már be, te drága fiú, hogy benned a lelkem
látva gyönyörködjék, aki bentállsz visszakerülvén.
Úgyis ritkán jársz mezeidre, a pásztoraidhoz,
bent vagy a városban: hisz a lelked is annyira boldog,
hogyha a kérők vészokozó csapatára tekintesz.”

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
„Jól van, apó, legyen így; temiattad jöttem amúgyis,
hogy szemeimmel lássalak és hírt halljak a szádból:
házunkban van-e még az anyám, vagy már valamely más
férfiu vette talán nőül, s Odüszeusz nyoszolyája
rút pókhálókkal teleszőtten fekszik-e árván.”

Néki a kondás, emberek elseje, adta a választ:
„Ottmaradott nagyonis tűrő lélekkel, a házban,
őrzi a termeidet most is: keserű siralomban
hervad az éjjele, nappala, hullnak a könnyei folyton.”

Szólt, és érchegyü dárdáját kiemelte kezéből;
az meg, a kőküszöbön hágván át, ment be a házba.
Átengedte helyét neki nyomban az apja, Odüsszeusz;
csakhogy Télemakhosz nem hagyta, ilyen szavakat szólt:
„Csak te maradj, vendég; mi lelünk másutt is ülésre
szállásunkon: s itt van az ember, majd idehozza.”

Szólt; s Odüszeusz ment vissza, leült. A fiúnak a kondás
zöld leveles galyakon bundát boritott le a földre:
ott azután le is ült Odüszeusz kedves fiusarja.
Erre fatálon készített ki elébük a kondás
sülthusokat, miket ők az imént hagytak lakomázván,
és hordott hozzá kenyeret, sebesen, kosarakban,
kancsóban vegyitett mézédes bort is utána,
s ő maga szemközt ült le az isteni hős Odüszeusszal.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor Télemakhosz kérdezte az isteni kondást:
„Honnan, apó, ez a vendég, mondd; Ithakába hajósok
hogy hozták, s magukat kiknek vallják dicsekedve?
Mert hisz, hogy gyalog ért hozzánk ide, vélve se vélném.”

Néki te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
„Ezt, fiam, én elmondom néked igaz szavaimmal.
Tágterü Krétát vallja szülőföldjének a vendég,
és azt mondja, sokat bolygott, sok földi halandó
városa földjén megfordult: így szőtte a daimón.
Most theszprót bárkáról szökve szaladt ide hozzám,
szállásomra került, s neked őt én átadom, íme,
tedd, amit óhajtsz, esdekelődnek lenni dicsekszik.”

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
„Eumaiosz, te derék, szavaid szivemet szomorítják.
Hogy fogadom be a vendéget most házam ölébe?
Én magam oly fiatal vagyok és nem bízom erőmben,
hogy megvédhessem, ha viszályt kezd véle akárki;
édesanyámnak a lelke pedig már kétfele hajlik,
várjon-e itt velem és őrizze, vezesse a házat,
hitvesi ágyához híven, s kikerülve a rossz hírt,
vagy válassza-e már az akhájok legderekabbját,
oly kérőt, aki legtöbbet nyujt érte, a házban.
Hát, miután a te házadhoz jött most ez a vendég,
inget adok neki én, köpenyeggel, drága ruhákkal,
és vele kétélű kardot, talpára sarúkat,
és oda küldöm el őt, hova vágyik a szíve, a lelke.
Vagy ha kivánod tán: gondozd te csak itt, a tanyádon;
küldök néki ruhát, eledelt is, mind, ami csak kell,
hogy ki ne éljen még téged meg a társaidat mind.
Csakhogy a kérőkhöz sohasem merném odahívni
hozzánk, mert iszonyú dölyfös mind s esztelen ember:
még szóval szurkálják s bennem a fájdalom ébred;
szörnyü keserves a nagy sokasággal szembeszegülni,
még ha erős is az ember, mert az sokkal erősebb.”

Erre eképen szólt a sokattűrt fényes Odüsszeusz:
„Kedvesem, itt ha talán nekem is szabad ejtenem egy szót,
míg szavatok figyelem, szivemet szaggatja a bánat;
úgy bizony, azt mondjátok: a kérők dúlnak a házban,
s véled, ilyen kitünő emberrel szembeszegülnek.
Mondd, önként hagyod ezt, vagy tán haragusznak a népek
rád, a hazád földjén, s ezt isten jósszava tette,
vagy testvéreidet vádlod vele, kikben az ember
legjobban bízik pedig éppen, hogyha viszály kél?
Bárcsak olyan fiatal volnék, most indulatommal,
mint a dicső Odüszeusz fia, vagy mint ő maga, hogyha,
bolygásból hazatér; a reményre hiszen van okunk még;
akkor ugyan fejem egy más ember messe le nyomban,
hogyha az összesnek nem lennék rögtön a veszte,
hogy Láertiadész Odüszeusz házába belépek.
S egymagamat ha talán leigázná nagy sokaságuk,
jobban akarnám, hogy megöletvén itt palotámban
meghaljak, mint szemléljem szakadatlan a szégyent,
hogy vendégeimet bántják, s gyönyörű palotámban
minden szolgaleányt rútul rángatnak a kérők,
s hogy boromat kimerik mind és kenyerem fölemésztik,
így pazarolva haszontalanul, nincs vége, se hossza.”

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
„Ezt neked én, idegen, megmondom igaz szavaimmal.
Nem gyűlölt meg a nép engem, haragot nem is érez,
s nem testvéreimet vádlom vele, kikben az ember
legjobban bízik pedig éppen, hogyha viszály kél.
Zeusz hiszen egy-sarjúvá tett bennünket a földön:
mert Arkeiszosz egyetlen fia volt Láertész,
s egyetlen fia volt Odüszeusz neki; s engem Odüsszeusz,
egyetlent hagya itt, nem lelhetvén örömére.
Őneki most iszonyú sok a rosszakarója a házban.
Mert kit a szomszédos szigetek csak körben uralnak,
Dúlikhion, Számé, s erdőboritotta Zakünthosz,
és sziklás Ithakának ahány fejedelme akad még,
mind az anyámnak kéri kezét, s fölemészti a házam.
Ő meg a gyűlöletes nászt nem veti el, de nem is tud
dönteni végképen; s ezalatt palotámat a kérők
mind föleszik; s engem magam is még szerteszakítnak.
Csakhogy mindez az isteneink térdén feküszik még;
indulj útnak, apó, sebesen, szólj Pénelopénak,
hogy nincs semmi bajom, s hazaértem végre Püloszból.
Én pedig itt maradok; jer vissza utána tanyádra;
csak neki mondd egyedül; sose kell, hogy más az akhájok
közt meghallja: hisz oly sok tör közülük gonoszul rám.”

Néki te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
„Hallom is, értem is én: magam is tudom azt, mire intesz.
Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
menjek-e egyben Láertészhoz is ezzel a hírrel;
míg Odüszeuszt gyászolta csak ő keserű siralomban,
addig a munka után még nézett otthon a szolgák
közt, meg evett, meg ivott, amikor csak a lelke akarta:
ám most már, amióta Püloszba hajón tovaszálltál,
azt mondják: nem eszik, nem iszik, nem ügyel fel azóta
munkájára cselédeinek, de nyögő siralomban
ül jajgatva, s a csontjairól sorvad le a húsa.”

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
„Fájdalmas, hanem őt hagyjuk, noha szaggat a bánat;
hisz ha mi dönthetnénk el bármit, földi halandók,
édesapám hazatérését kérnők legelőbb is.
Hát ha a hírt megvitted, jer csak vissza, s a földön
át érette ne kószálgass: hanem édesanyámnak
mondd, hogy szolgaleányt küldjön, sebesen, ki titokban
menjen el őhozzá, s így hírt az öregnek az adjon.”

Szólt, és küldte a kondást: az meg fogta sarúját,
és lábára csatolva, elindult; csakhogy Athéné
látta, hogy Eumaiosz kondás odahagyja tanyáját,
jött is hát közelebb: viruló szép asszonyalakban,
mint nagytermetü nő, aki érti a nagyszerü munkát.
És Odüszeusznak tűnt föl a kunyhó ajtaja mellett;
Télemakhosz nem látta azonban s észre se vette:
nem mindenki előtt jelenik meg nyíltan az isten.
Ám Odüszeusz s a kutyák látták; a kutyák nem ugatták,
iszkoltak nyöszörögve, az udvar mély zugolyába.
Intett ő a szemöldjével; fölfogta Odüsszeusz,
ment ki a házból és a nagy udvari fal közelében
állt meg előtte: s Athéné hozzá íly szavakat szólt:
„Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
mondd ki fiadnak a szót most már, sose rejtsed előle,
hogy kérők csapatának a vészt készítve s a véget,
menjetek el híresnevü városotokba. De én sem
hagylak el immár hosszan, mert már vágyom a harcra.”

Szólt, és hozzáért aranyos pálcával Athéné.
És legelőször tiszta palástot adott s vele inget
melle köré, s fiatallá tette megint, daliássá.
Arca megint megtelt, megbarnult újra a bőre,
álla körül kékesfeketén csillant a szakálla.
Ezt mívelve, megint elment; de a bajnok Odüsszeusz
kunyhójába került. Megdöbbent jó fia tüstént,
másfele vetve szemét, félt: hátha egy isten a vendég.
És őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:
„Másnak látszol most, idegen, mint még az imént is,
más a ruhád, még bőröd színe is annyira más lett.
Jaj, bizonyára egy isten vagy te a tágterü égből;
hát könyörülj rajtunk, hogy vedd szép áldozatunkat
s drága ajándékot szinaranyból; kímélj minket.”

Erre eképen szólt a sokattűrt isteni férfi:
„Nem vagyok én isten, minek is vetnél velük egybe?
Édesapád vagyok én, akiért keserű siralomban
tűröd a sok-sok kínt, dölyfét az erőszakosaknak.”

Szólt és megcsókolta fiát, és hulltak a földre
könnyei arcáról, melyeket rég visszaszorított.
Télemakhosz még el nem hitte, hogy apja, ki ott áll,
újra ekép fordult hozzá, szólalva szavával:
„Jaj, nem vagy te Odüsszeusz, nem vagy apám, de a daimón
bűvöl el engem, hogy mégtöbb siralomba zokogjak.
Mert hiszen ezt sohasem mívelheti földi halandó,
bármilyen éleseszű, ha az isten nem maga jön, hogy
kedve szerint könnyen tegye vénné vagy fiatallá.
Mert hisz még az előbb vén voltál, csúnya ruhában:
most pedig isteneinkre, az égbeliekre hasonlítsz.”

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
„Télemakhosz, mikor itt van apád bent, már nem is illik
ennyire bámulnod s őt meghökkenve csodálnod;
mert sosem ér ide többé hozzád másik Odüsszeusz,
én vagyok az, ki a sok baj után, sok hosszu bolyongás
multán érkeztem, húsz évnek utána, hazámba.
Tudd meg: a zsákmányosztó Pallasz műve, amit látsz;
könnyen, a kedve szerint ő tett ezzé meg amazzá,
egyszer olyanná, mint egy koldus, másszor azonban
ismét ifjúvá, rajtam szép drága ruhákkal.
Könnyü hisz isteneinknek, a tágterü égbe lakóknak,
földi halandókat széppé, vagy váltani rúttá.”

Így szólván le is ült; ráomlott Télemakhosz most,
hős apjára borult, zokogott és könnyei hulltak.
Mindkettőjükben vágy ébredt s kélt zokogásra,
sírtak a nagykörmű keselyűknél is keserűbben
és a sasoknál is, melyeknek gyermekeit még
szárnyrakelésük előtt földmívesek el-kirabolták:
így pergettek a pillájukról könnyeket ők is.
S tán a nap is zokogásuk közben száll le az égről,
Télemakhosz ha az apjától nem kérdi azonnal:
„Min hoztak, mondd, édesapám, Ithakába hajósok,
míly bárkán? s magukat kiknek vallják dicsekedve?
Mert hisz, hogy gyalog érkeztél ide, vélve se vélném.”

Erre eképen szólt a sokattűrt isteni férfi:
„Kedves gyermekem, elmondom neked azt, ami történt.
Phaiákok hoztak haza, roppanthírü hajósok,
mindenkit hazahordanak ők, aki partjukat éri;
fürge hajójukon alva kerültem a tengeren által,
s ők Ithakába kitettek, igenszép kincseket adtak,
ércet arannyal bőven, szép szőtt drága ruhát is.
Istenek óhajtása szerint barlangba beraktuk;
s most idejöttem, amint intelmeit adta Athéné,
hogy gonoszak megölése felől teveled tanakodjam.
Rajta, a kérőket számláld csak sorban elő mind,
hogy kicsodák s hogy hányan vannak, hadd tudom én is;
s majd gáncsnélküli szívemben megfontolom én azt
s megmondom, hogy szembeszegülni tudunk-e mi vélük,
ketten, más nélkül, vagy nézzünk mások után is.”

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
„Édesapám, mindig hallottam, míly nagy a híred,
lándzsavető kezed, és elméd kitünő a tanácsban;
mégis szörnyü nagyot mondtál, és félek: a harcban
kettő nem tud megmérkőzni olyan sok erőssel.
Mert nem tíz, de nem is kétszer tíz nékik a számuk,
sokkal többen vannak, azonnal megtudod ezt is.
Válogatott fiatalság jött ide Dúlikhionból,
ötvenkét ember, hat szolga követte csapatjuk;
és Számé szigetéről jött ide férfi huszonnégy,
véle Zakünthoszból idejött húsz ifju akháji,
végre tizenkét legderekabb lakik itt Ithakában,
vélük a hír hordója, Medón, meg az isteni dalnok,
és két szolgalegény, ki az étkeket osztani szokta.
Mindezek ellen bent ha kiállni csupán mi akarnánk,
még valahogy keserű ne legyen mimagunknak a bosszúd.
Inkább töprengjél, ki lehetne, ki megsegit ebben,
s szólj, ki jöhet készséggel a kettőnk oldala mellé.”

Erre eképen szólt a sokattűrt isteni férfi:
„Én bizony elmondom, s te figyelj rám, halld meg a szómat,
s mondd meg, elég-é Pallasz Athéné, apjaurával,
Zeusszal, vagy még más segitőt is kellene néznem.”

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
„Nagyszerü két segitő bizony az, kit a szózatod említ,
fönt a hatalmas felhőkben székel, s a halandó
embereken meg az isteneken gyakorolja hatalmát.”

Erre eképen szólt a sokattűrt isteni férfi:
„Hát biz ezek ketten nem lesznek távol a harci
lármától hosszan, ha a kérők és mi közöttünk
termem ölében Arész erejével a küzdelem indul.
Most csak eredj haza, rögtön amint fölfénylik a hajnal,
s otthon a dölyfös kérőknek csapatába vegyülj be.
Engem a kondás fog városba vezetni utánad;
élemedett, nyomorult koldusként járom az ösvényt.
S hogyha a házban megcsúfolnak, tűrje a kedves
szíved a kebledben, bármíly csúf dolgok is érnek,
még ha a lábamnál húznának is ők kifelé, vagy
megdobnának is, és látnád, a türelmedet őrizd.
Ám arról, hogy szűntessék meg az ostobaságuk,
mézédes szókkal szólhatsz: de hisz úgysem ügyelnek
rád: hisz már közel áll hozzájuk végveszedelmük.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe.
Majd amikor javasolja a bölcseszü Pallasz Athéné,
jelt adok én a fejemmel néked, s észre ha vetted,
akkor ahány gyilkos fegyvert csak látsz palotánkban,
vedd föl s hordd be magas hálótermünk zugolyába,
mindet, a kérőkhöz meg szólj lágyhangu beszéddel,
hogyha a fegyvereket kívánják s kérdeni fognak:
»Eltettem, hogy a füst be ne fussa, hisz egy sem olyan már,
mint Trójába menet mikor itthonhagyta Odüsszeusz,
megfeketült már mindje, ahol csak a láng lehe érte.
S még mást is bevetett, komolyabbat, eszembe Kroníón:
még valahogy, beborozva, ne kezdjetek itt veszekedni,
egymást megsebesítve, s a nőkérést, lakománkat
elrútítva: a vas maga vonja magához az embert.«
Csak mimagunknak hagyj két kardot bent, vele dárdát
kettőt, s két bikabőr-pajzsot, hogy kézberagadjuk,
majd ha reájuk rontunk hirtelen; őket a bölcs Zeusz
bűvöli akkor bénává s vele Pallasz Athéné.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe.
Hogyha valóban a véremből született gyerekem vagy,
senki se tudja meg azt, hogy a házában van Odüsszeusz:
még Láertész sem, se a kondás, senki a házban
élő szolgákból, maga Pénelopeia se tudja,
csak te meg én vizsgáljuk az asszonyok indulatát most.
S tán még szolgáink közül is próbára tehetjük
ezt vagy amazt: ki becsül, tisztel közülük bennünket,
és ki közömbös, téged, az íly nemeset, ki becsül le.”

Néki felelve eképen szólt ragyogó fiusarja:
„Édesapám, te az én lelkem, hiszem én, ezután is
meg fogod ismerhetni: nem is vagyok én hebehurgya.
Csakhogy nem hiszem azt, hogy most kettőnknek e terved
hasznos lesz; kérlek, gondold meg a dolgokat újból.
Hosszan hasztalanul kell vizsgálgatnod egyenként
őket a földeken; addig azok nyugalomban a házban
csak kincsünk nyelik el nagy dölyffel, mitse kimélnek.
Kérlek hát, fürkészd ki az asszonyokat, valahányat:
kik nem tisztelnek téged, s kik a bűntelenek, tudd.
Szállásról-szállásra a férfiakat nem akarnám
hogy próbára tegyük, hanem ezt későbbre halasztjuk,
pajzstartó Zeusz hogyha valóban adott teneked jelt.”

Ők egymáshoz ilyen szavakat hallatva beszéltek,
és ezalatt Ithakába futott az a jófalu bárka,
társaival mely Télemakhoszt hazahozta Püloszból.
Ott azután, hogy a mélyöblű kikötőbe kerültek,
barna hajójukat akkor a parti homokra kihúzták,
fölszerelését is hordták ki a hősszivü szolgák,
és az ajándékot Klütiosz házába bevitték.
Hírnököt is küldtek palotája felé Odüszeusznak,
hadd mondhasson hírt az okosszivü Pénelopénak,
hogy mezejére vonult el Télemakhosz, de a bárkát
város iránt küldötte, nehogy szívében a büszke
úrnő aggódjék és gyöngéd könnyet is ejtsen.
Szembekerült az a hírhordó meg az isteni kondás,
és a királynőnek ketten hozták meg az egy hírt.
Hát hogy az isteni úr, a király házába kerültek,
állt a középre s a szolgák közt ezt mondta a hírnök:
„Drága fiad, te királyasszony, megjött ma Püloszból.”
S Pénelopéhoz egész közelállt, s elmondta a kondás
mindazt, mit csak a kedves gyermek üzent haza véle.
És miután mit rábíztak, mindent kijelentett,
ment el a disznaihoz, s odahagyta a kertet, a termet.

Bosszankodtak a kérők, csüggedt nyomban a lelkük,
mentek a termekből ki, az udvar nagy fala mellett
lépdeltek, majd szemben a nagykapuval gyülekeztek.
Eurümakhosz, Polübosz fia kezdett szólani köztük:
„Kedveseim, dölyffel véghezvitt ekkora dolgot,
útját, Télemakhosz, noha azt hittük, sose fogja.
Most föl! a legjobb barna hajót vontassuk a vízre,
s gyűjtsünk tengerjárt evezősöket abba, hogy erről
hírt vigyenek hamarost s hazahívják embereinket.”

Még ki se mondta egészen a szót, s meglátta a bárkát
Amphinomosz, mert megfordult - már bent az öbölben;
még evezőt markoltak s már vonták be a vásznat.
Fölnevetett édes hangon, szólt nyomban eképen:
„Nem kell küldeni hírt, hazaértek már a barátok.
Vagy megmondta egy isten nékik, vagy pedig ők is
látták, hogy jön a gálya, de nem tudták utolérni.”

Szólt; amazok fölkeltek, azonnal mentek a partra.
Barna hajójukat akkor a szárazföldre kihúzták,
fölszerelését is hordták ki a hősszivü szolgák.
S ők a piacra siettek mind; és sem fiatalnak,
sem vénnek nem hagyták, hogy közibük telepedjék.
S Eupeithész fia, Antinoosz szólt köztük eképen:
„Jaj, bizony ezt a fiút kiragadta az isten a bajból.
Mert hisz egésznap váltották egymást figyelőink
fönn a szeles sziklán; és még napszállta után sem
töltöttük mi az éjt föld hátán: fürge hajóval
járva habok hegyiben vártuk be az isteni Hajnalt;
Télemakhoszt vártuk lesben, hogy kézrekerítve
elpusztítsuk: eközbe meg őt hazahozta a daimón.
Télemakhosz gyászos végét kieszelni siessünk
már most: el ne kerülje kezünket; mert sose hinném,
hogy míg él, a mi fáradozásunk célhoz is érhet.
Mert nagyeszű a fiú immár, jól ért a tanácshoz,
és minekünk többé nem jár kedvünkben a nép sem.
Rajta tehát, mielőtt még gyűlést hív a piacra,
mert sose hinném, hogy minekünk ő bármit elenged,
őrzi haragját, és szólásra fölállva kimondja,
hogy meredek veszedelmét szőttük, csak tovasiklott.
Hallva e csúfságot, sose fog dícsérni a népünk;
még valahogy gonoszat ne szerezzen, messze ne űzzön
itthoni földünkről, s idegen községbe ne jussunk.
Öljük hát meg a várostól jó messze, a szántón,
vagy pedig útja során: s a miénk lesz birtoka, kincse;
szétosztjuk rendben; palotáját Pénelopénak
adjuk, s annak majd, aki elveszi őt feleségül.
Hogyha pedig nem tetszik e szó, és vágyatok az, hogy
ő maga éljen s bírja, amit csak az apja hagyott rá,
akkor ugyan ne együk többé kitünő eleségét,
itt gyülekezve, hanem közülünk kiki terme öléből
kérje az anyja kezét: s menjen feleségül az ahhoz,
kit neki sorsa jelölt, s ki a legtöbb kincset igéri.”

Ezt mondotta; s azok mind hosszan csöndbe merültek.
Végülis Amphinomosz szólt köztük szónoki szóval,
Níszosz Arétiadész bajnok ragyogó fiusarja,
ő, ki a jófüvü, jógabonájú Dúlikhionból
hozta a kérőket, s kit Pénelopé a leginkább
megszeretett, mert józan volt a beszéde, a szíve.
Jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:
„Kedveseim, bizony elpusztítani én nem akarnám
Télemakhoszt: iszonyú dolog ám a király ivadékát
meggyilkolni; előbb kérdjük meg az égilakókat.
Hogyha a nagy Zeusz jósszava ezt dícséri, helyesli,
én döföm őt le magam, s buzdítlak benneteket rá;
ám ha az istenek eltiltják, magam is lebeszéllek.”

Így szólt Amphinomosz, s mindnek tetszett a beszéde.
Hát fölemelkedtek, s Odüszeusz házába vonultak,
s bent a simára gyalult gyönyörű székekre leültek.

Ekkor mást gondolt az okosszivü Pénelopeia,
azt, hogy megjelenik dölyfös kérői körében;
mert megtudta, hogy ők a fiát elemészteni vágynak;
hírnök szólt neki róla, Medón, aki tudta a tervet.
Indult hát a terembe, s a szolgálói követték.
És amidőn kérőihez ért le az isteni asszony,
gondosmívü tető pillére tövébe megállott
s arca elé csillámló fátylát vonta kezével.
Antinooszt korholta; nevén szólítva, kimondta:
„Antinoosz, dölyfös, gonosz ember, egész Ithakának
ifjai közt, mondják rólad, hogy a legderekabb vagy,
bölcs és jó szónok: de bizony te ilyen sose voltál.
Őrült! Télemakhosz számára a vészt, veszedelmet
hogy készítheted? És, mire Zeusz a tanú, a könyörgést
elfeleded? Szentségtelen egymást bajbasodorni.
Nem tudod-é, hogy apád menekülve futott ide hozzánk,
népe haragja elől, mivel az nagyon ellene gerjedt,
mert a Taphosz-beli tengeri rablók népe közé állt
theszprót nép ellen, mely nékünk régi barátunk?
Hát meg akarták ölni apád, kiszakítani szívét,
és föl akarták enni virágzó nagy vagyonát is:
ám Odüszeusz féken tartotta a sok dühös embert.
S most te csak úgy falod itt vagyonát, kéred feleségét,
és a fiát megölöd, szivemet szörnyen szomorítod.
Azt mondom: ne tovább! és tiltsd el a többit is ettől.”

Erre meg Eurümakhosz, Polübosz fia, mondta a választ:
„Íkariosz lánysarja, okosszivü Pénelopeia,
bátorság, ne legyen szívednek gondja ezekre.
Mert olyan ember nincs, de nem is lesz, nem születik meg,
Télemakhoszra, fiadra, kezét fölemelni ki merné,
míg magam itt élek, s a szememmel látok a földön.
Mert kijelentem a szót, s bizony így megy teljesedésbe:
nyomban előfröccsen dárdám körül éjszinü vére;
mert hiszen engem a városdúló bajnok Odüsszeusz
oly sokszor tartott térdén, sülthúst a kezembe
úgy nyujtott, s a vörösbort ő töltötte a számba.
Éppenezért jobban szeretem mindenki fiánál
Télemakhoszt, s nem kell a haláltól félnie kérők
részéről; noha isten elől menekülni ki tudna?”
Bátoritón szólt, ám vesztét maga is szövögette.

Fölment hát ragyogó termébe az isteni asszony,
s drága uráért sírt, Odüszeuszért, mígcsak az édes
álmot nem boritotta a szemhéjára Athéné.
Este Odüsszeuszhoz s a fiához az isteni kondás
megjött: ők éppen vacsorát készíteni kezdtek:
esztendős disznót áldoztak. Csakhogy Athéné
most odaállt Láertiadész Odüszeusz közelébe
s pálcával megcsapva, öreggé tette megújra,
csúnya ruhákat adott testére, nehogy, ha a kondás
látja, fölismerje, s vigye jóeszü Pénélopénak
nyomban a hírt, nem tudva titokban tartani úgysem.
Ekkor a kondáshoz legelőször Télemakhosz szólt:
„Itt vagy, jó Eumaiosz? A városban mik a hírek?
Leshelyeikről tán hazatértek már ama bátor
kérők, vagy pedig ott lesik-é még jöttömet egyre?”

Néki te, Eumaiosz kondás, így adtad a választ:
„Erre bizony nem volt gondom, kérdezni-kutatni,
járva a várost: mert sürgetve kivánta a lelkem,
hogy megmondjam a hírt s hozzád ide visszasiessek.
Egy gyors hírnök csatlakozott hozzám amaz úton,
társaidé, ki anyádhoz először vitte a híred.
Más valamit tudok én, tudd, mert láttam szemeimmel:
városon is túl, fönt, hol a Hermész halma magaslik,
jártam már, amikor megláttam öbölbe suhanni
egy gyorsröptü hajót: volt rajta sok ember, egészen
megtöltötték végig a pajzsok, a kéthegyü dárdák.
Úgy véltem, hogy azok lesznek: de hogy ők-e, ki tudja?”

Télemakhosz pedig elmosolyodván szent erejével,
apja felé nézett, de kerülte szemével a kondást.

Most hogy a munkát szűntették s kész volt lakomájuk,
lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor, az álom ajándékát átvenni, ledőltek.