TIZENNYOLCADIK ÉNEK

ODÜSSZEUSZ ÉS ÍROSZ ÖKÖLHARCA

Koldus jött közibük, ki a nép közt járt Ithakában
koldulgatva a városon át, és kapzsi hasával
tűnt ki: csak enni meg inni akart örökös-szakadatlan;
nem volt izmos-erős, de a termete szemre magas volt.
Arnaiosz - legalább így hívta az anyja, az úrnő,
már születésétől: de az ifjak mind csak eképen:
Írosz, mert hordozta a hírt, ha ki küldte közűlük.
Jött s el akarta saját házából űzni Odüsszeuszt,
és vele csúfolkodva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
„Menj ki, öreg, mert még lábadnál fogva kihúzunk.
Nem veszed észre: az ifjak mind hunyorítanak énrám,
hogy vonszoljalak innét el. Csak fékez a szégyen.
Hát takarodj, mielőtt a kezünk is kezd civakodni.”

Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
„Rettentő ember, nem bánt tettem se, szavam se,
s még ha sokat kapsz is mástól, bizony én nem irígylem.
Mert e küszöb megbír kettőnket is; így irigyelned
tőlem a másét kár; hisz kóbor kéregető vagy,
látom, mint magam is; jót tán a nagy istenek adnak.
S bírkózásra ne buzdíts ennyire, föl ne dühítsél,
mert noha vén vagyok én, véredbe megáztatom ajkad
és kebeled; s azután legalább majd több nyugalom vár
holnap rám: mert úgy hiszem én, te se lépsz ezután már
terme ölébe megint Láertiadész Odüszeusznak.”

Fölfortyanva, eképen szólt most Írosz, a koldus:
„Jaj, ez a morzsaleső szónok hogy pergeti nyelvét,
mint egy anyó a kemence előtt; két kézzel ütöm meg,
s akkor rosszuljár: valamennyi fogát kiverem még,
mint egy disznónak, ha a földön dúl a vetésben.
Gyürkőzz hát, hadd lássák itt ezek is viadalmát
kettőnknek; de az ifjabbal hogy is állsz ki csatára?”

Ők a simára csiszolt küszöbön, magas ajtószárnyak
alján ketten egész mérgükkel ekép fenekedtek.
Antinoosz meg uszítva is őket szent erejével,
fölnevetett édes hangon s a legények közt szólt:
„Kedveseim, soha meg nem esett a teremben ilyesmi,
mint amilyen gyönyörű látványt most rendez az isten.
Mert ez a hím-Írisz meg a vendég kézitusára
hívja ki egymást; hát ugrassuk is össze azonnal.”

Mondta; föl is pattant nevetéssel mind a helyéről,
és ama két toprongyos koldust mind körülállták.
Eupeithész fia, Antinoosz szólt köztük eképen:
„Hős kérők, mondok valamit, hallgassatok énrám.
Ott a tüzön kecskék bendője rotyog, vacsoránkhoz
tettük föl, vérrel, hájjal duzzasztva dagadtra.
Hát amelyik most győz s derekabb leszen ebben a harcban,
lépjen a bendőkhöz, s vigye azt, amelyik neki tetszik;
és ezután köztünk lakomázzék mindig: e házba
kívüle kéregető koldus közibénk ne kerüljön.”

Így szólt Antinoosz, s mindnek tetszett a beszéde.
Cselt szövögetve felelte nekik leleményes Odüsszeusz:
„Kedveseim, sose jó, ha az ifjabbal viadalra
száll az öreg, kit az ínség megtört. Mégis, a gyomrom
késztet rá, a gonosz, hogy tűrjem az ütlegelést is.
Rajta azonban, erős esküt tegyetek nekem itt mind:
senki se kedvez majd Írosznak, rám a kezével
egyiktek sem sujt, hogy ilyennek alája igázzon.”

Szólt, s azok esküdtek mind úgy, ahogy ő követelte.
És hogy az esküt már megtették és befejezték,
ismét Télemakhosz szólt köztük szent erejével:
„Jó idegen, ha szived s hős lelked is ösztönöz arra,
hogy vele megmérkőzz, sose félj te a többi akhájtól,
mert többekkel kell majd annak vívni, ki rádcsap.
Én vagyok itt vendéglátó, s velem értsenek egyet
Antinoosz s vele Eurümakhosz, két bölcseszü bajnok.”

Így szólt; és a szavát helyeselték mind. De Odüsszeusz
rossz rongyát lágyékig gyűrte, mutatta a combját;
szép, nagy volt, és széles válla is ekkor előtűnt,
s melle meg izmos jó két karja; s eközben Athéné
jó közel állt mellé s nagy erőt öntött a királyba.
Ekkor a kérők mind bámultak erősen a dolgon.
S volt, aki így szólt köztük a szomszédjára tekintve:
„Lám, maga hívta baját, sose lesz hím-Írisz az Írosz:
rongyai közt nézzétek csak combját az öregnek.”

Így szóltak; s remegett Írosznak rútul a lelke.
Csakhogy a szolgák őt felövezték mégis, erővel,
bárhogy félt: minden tagján remegett is az izma.
Antinoosz korholta, nevén szólítva kimondta:
„Jobb lett volna neked, szájhős, sose jönni világra,
hogyha remegsz s ha ilyen rettentőn félsz az öregtől,
kit pedig inség is megtört már vénkora mellett.
Én mondom neked, és így megy majd teljesedésbe:
hogyha ez itt most győz s derekabb leszen ebben a harcban,
barna hajóba dobatlak, a szárazföldre vitetlek
majd, Ekhetoszhoz, az emberkínzó szörnyü királyhoz;
ő füled és orrod gonosz érccel vágja le tüstént,
s tépi szemérmedet is ki, ebeknek nyersen ebédül.”

Szólt; mire mégjobban remegett az minden izében.
Vitték végre középre; kezét kivetette a kettő.
Ekkor töprengett a sokattűrt bajnok Odüsszeusz:
sujtson-e rá, hogy amint elesik, kiszaladjon a lelke,
vagy szelidebben csak, hogy végignyúljon a földön.
Töprengett s azután ezt látta a leghelyesebbnek:
csak szeliden csap rá, nehogy egy is sejtse: ki harcol.
Karjuk emelték, s őt Írosz jobbvállon ütötte,
ő meg a fül mellett sujtott a nyakára: bezúzta
csontjait: és Írosz száján kiszökött a vörös vér;
hullt le a porba, fölordított, s a fogát csikorítva,
lábaival rugdalt: de a kérők kart fölemelve
majd meghaltak a nagy nevetéstől. Közben Odüsszeusz
lábainál vonszolta ki őt a kapun, ki a tornác
hosszában, s odaültetvén udvar keritése
mellé, jól odatámasztotta, kezébe botot tett,
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
„Itt ülj, disznókat s ebeket tarts messze magadtól,
és sose vágyj ura lenni a koldusnak s idegennek,
íly nyomorult létedre; nehogy több bajba harapj még.”

Mondta, s azonnal vállravetette a csúnya tarisznyát,
foltos-foszladozót, madzag volt rajta a kantár;
s visszakerült a küszöbre, leült. Odabenn meg a kérők
édes nagy nevetéssel, eképen szólva, fogadták:
„Jó idegen, Zeusz adja neked, meg a többi nagy isten
azt, mire legjobban vágyol, mi betölti a lelked;
megszűntetted a szemtelen ember kéregetését
községünkben; a szárazföldre vitetjük azonnal
őt, Ekhetoszhoz, az emberkínzó szörnyü királyhoz.”

Így szóltak; megörült az igének a bajnok Odüsszeusz.
Antinoosz maga nyujtott át neki jó teli bendőt,
mely vértől, hájtól duzzadt volt: Amphinomosz meg
két kenyeret kiemelt a kosárból, tette elébe,
és aranyos serleggel rájaköszöntve, ekép szólt:
„Üdvözlégy, vendég atyus, és legalább a jövőben
légy boldog, mert most, látom, sok bajba merültél.”

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
„Amphinomosz, nekem úgy tűnik, hogy egészen eszes vagy:
édesapád is olyan, hallottam nagyszerü hírét,
míly nemes és tehetős is Níszosz Dúlikhionban;
mondják, ő nemzett; s úgy látom, jóakaró vagy.
Éppenezért mondom, s te figyelve jegyezd meg a szómat:
nem táplál ez a föld gyarlóbbat az emberi nemnél,
semmilyen élőt, mely lélegzik s mászik a földön:
nem hiszi, hogy valamely baj is érheti még a jövőben,
míg a nagy istenek áldják s míg mozgatja a térdét:
ám ha a boldog olümposziak már bajba borítják,
bár nemakarva, de tűrő szívvel hordja a sorsát.
Mert aszerint fordul lelkében a földi halandó,
hogy neki míly napot ad Zeusz, emberek, istenek apja.
Úgy látszott egykor: boldog leszek én is a földön;
sok gonoszat cselekedtem, mert engedtem erőmnek,
s bíztam védelmében a bátyáimnak, apámnak.
Éppenezért ember soha meg ne gyalázza a törvényt,
és békén élvezze, amit csak az istenek adnak;
látom, a kérők mennyi gonosz dolgot cselekesznek,
pusztítják vagyonát, s feleségét is megalázzák
annak a férfiunak, ki sokáig a drága hazától,
azt mondom, nem időzik messze; közel van. Az isten
küldjön hát haza téged, hogy vele itt ne találkozz
majd, ha hazájának szeretett földjére jut újra:
mert bizony azt hiszem én, nem esik vér nélkül a döntés
közte s a kérők közt, mikor ő a terembe betoppan.”

Így szólt, és áldozva, kiitta az édesizű bort,
s vissza a serleget adta kezébe a népek urának.
S az ment végig a termen, megszeppenve szivében,
meg-megrázva fejét, mert már sejtette a romlást.
És még így se kerülte el ő a halált: lenyügözte
őt is Athéné, s Télemakhosz kelevéze leverte.
S honnan előbb fölkelt, le is ült ismét ama székre.

S most az eszébe vetette bagolyszemü Pallasz Athéné,
Íkariosz lányának, okosszivü Pénelopénak,
lépjen elébe a kérőknek, hogy azok szive jobban
táruljon, s hogy a férje előtt s szeretett fiusarja
szíve előtt maga váljék tüstént mégbecsesebbé.
Könnyü futó nevetéssel szólt, szót szólva kimondta:
„Eurünomé, vágyik rá lelkem, mint soha eddig,
hogy lépjek ki a kérőkhöz, noha gyűlölöm őket,
szólnék szót a fiammal is ott, ami őneki hasznos,
hogy ne vegyüljön olyan hosszan dölyfös seregükbe,
mert szépen szólnak, de titokban rosszat akarnak.”

Eurünomé gazdasszony eképen mondta a választ:
„Így van, gyermekem, ezt úgy mondtad mind, ahogy illik.
Menj a fiadhoz, szólj, sose titkolj semmit előle;
tested mosd meg előbb és kend be kenettel az arcod,
könnybemerült mindkét orcád, közibük nehogy így lépj.
Hisz rossz mérték-nélkül örökké csak keseregni:
már fiad is felnőtt, akiért annyit könyörögtél
isteneinkhez, hogy pelyhedzeni lásd a szakállát.”

Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
„Eurünomé, noha gondos vagy, ne akard, hogy a testem
most lefürösszem s megkenekedjem fényes olajjal:
mert hiszen elvették az olümposzi istenek immár
szépségem, miután amaz elment görbe hajókkal.
Inkább küldd ide Autonoét s vele Hippodameiát,
hogy kísérjenek el, ha belépek a férfiterembe,
mert hiszen én egyedül szégyelnék lépni közéjük.”

Így szólt; és az anyó indult, ment végig a termen,
hogy hírt adjon a nőknek, azonnal küldje be őket.
Ekkor mást gondolt a bagolyszemü Pallasz Athéné:
Íkariosz lányára lehintett mézizü álmot.
Szunnyadt hátrahajolva, elernyedt minden izében,
támlás karszékén; s neki közben az isteni asszony
szent adományt nyujtott, hadd bámulják az akhájok.
Isteni szépséggel szép arcát mosta először,
azzal, amit kenetül használ koszorús Küthereia,
míg Khariszok vágyköltögető körtáncaihoz kél;
szemre sudárabbá s teltebbé tette azonnal,
és testét faragott elefántcsontnál ragyogóbbá.
Majd művét befejezve, el is ment onnan Athéné.
S jöttek a hókaru szolgaleányok a férfiteremből
lármásan, s eleresztvén ekkor a mézizü álom
Pénelopét, szólt ő, dörzsölve kezével az arcát:
„Ó, míly lágy szender boritott be, szegény nyomorultat.
Bár a halált adná ilyen enyhén Artemisz úrnő,
most rögtön, hogy az életemet ne fogyasszam a lelkem
sírásával, olyan sok erénye után epedezve
drága uramnak, akhájok közt aki legderekabb volt.”

Szólt, s ragyogó fölső terméből szállt le a lépcsőn;
nem maga ment egyedül, két szolgaleánya követte.
És amidőn kérőihez ért le az isteni asszony,
gondosmívü tető pillére tövébe megállott,
s arca elé csillámló fátylát vonta kezével;
szorgos szolgaleány állt mindkét oldala mellé.
Térdük is oldódott, vágy vonta varázsba a lelkük,
mindből kélt a fohász, hogy mellé ágybafeküdjék.
Ő meg ekép szólt Télemakhoszhoz, drága fiához:
„Télemakhosz, sem eszed, sem a szíved nincs a helyén már;
míg kicsi voltál, többleleményű volt a te elméd;
most, amikor fölserdültél és termeted is nagy,
és tehetős ember sarjának mondana bárki,
hogyha reádnéz, s látja, milyen daliás alakú vagy,
most mégsem teszi azt, ami kell, sem eszed, sem a szíved.
Mert az imént is, lám, mi esett meg a termed ölében:
hagytad a vendéget megcsúfoltatni eképen.
Hát mi leszen, ha a vendég, míg itt ül palotánkban,
bántalmat szenved, mert így kínozva cibálják?
Téged fognak az emberek ócsárolni, gyalázni.”

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
„Édesanyám, nem bánt, hogy ezért most megharagudtál;
felfogom én, tudd meg, s értem lelkemben, amit kell,
s hogy mi a jó, mi a rossz: hisz gyermek voltam idáig.
Bár, lehet, így se tudok mindent okosan megitélni,
mert ez a sok körülöttem ülő mind megzavar engem,
mind gonoszat gondol s nem akad soha senki segítőm.
Lám, Írosz meg az ő viadalma amúgysem a kérők
óhajtása szerint fordult: ő lett az erősebb.
Bárcsak Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón
adná, hogy horgadna le így palotánkban a kérők
vert feje, s egyik az udvarban, más bent a teremben
tengene, minden tagjában törten valamennyi,
mint ez az Írosz most, aki ott ül az udvari ajtó
mellett, és a fejét ingatja, akárcsak a részeg,
és fölkelni se tud, se megállani, sem hazamenni
arra, hol otthona van; mert megroskadt keze-lába.”

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
Eurümakhosz pedig így szólt ekkor Pénelopéhoz:
„Íkariosz lánysarja, okosszivü Pénelopeia,
hogyha iászoszi Argosz ölében az összes akháji
látna, bizony mégtöbb kérőd lakomázna a házban
már korahajnaltól, mert szebb vagy, mint valamennyi
asszony: szép delitermetü és elmédben okos vagy.”

Válaszul így szólt erre okosszivü Pénelopeia:
„Eurümakhosz, deli termetem és alakom s nemes elmém
elvették a haláltalan istenek, Ílion ellen
hogy kivonultak az argosziak, s Odüszeusz is, a férjem.
Hogyha megérkeznék s ő óvná életem újra,
akkor a hírem szebb is lenne, nagyobb is ezentúl.
Így csak gyötrődöm, mivel isten bajbaborított.
Emlékszem, mikor ő tovaszállt s elhagyta hazáját,
jobbkezemet csuklónál fogva, ilyen szavakat szólt:
»Nem hiszem én, feleségem, hogy hazatér valamennyi
jólábvértes akháj sértetlen a trójai síkról:
mert mondják, hogy a trójai férfiak értik a harcot
szintén, és remek íjfeszitők, deli dárdahajítók,
jól hágnak föl a száguldó szekerekre, amelyek
gyorsan döntik el ütközetét a közös viadalnak.
S nem tudom így, hazajuttat-e isten, vagy pedig ottan
Trója alatt esem el: de te itt mindenre vigyázz majd.
Gondolj édesapámra, anyámra a házam ölében
úgy, mint most, vagy mégjobban, míg távolidőzöm.
És mikor azt látod, hogy pelyhesedik fiad álla,
menj, akihez kívánsz, feleségül, hagyd el a házad.«
Így szólt ő, s most már ez megy mind teljesedésbe.
Eljön az éj, s hozzám nyomorulthoz a gyűlöletes nász
jön vele, és boldogságomtól foszt meg a nagy Zeusz.
S még az a szörnyű kín is eléri a szívem, a lelkem:
egykor a kérőknek más volt a szokásuk egészen.
Kik kitünő asszonyt, kik gazdag férfiu lányát
kívántak megkérni, kik egymással vetekedtek,
hoztak azok barmot maguk és sok nagyszerü birkát,
hogy lakomát készítsen, s fényes ajándokot adtak,
és nem a más vagyonát ették boszulatlan örökké.”

Így szólt; és megörült a sokattűrt isteni férfi,
hogy kincset szerez asszonya tőlük, bűvöli mézes
szóval a lelkük mind, de a szándék más a szivében.

Eupeithész fia, Antinoosz szólt Pénelopéhoz:
„Íkariosz lánysarja, okosszivü Pénelopeia,
mit neked adni akarna akármely akháj, ama kincset
vedd át mind: az ajándékot megvetni nem illik;
ámde mi nem sietünk dolgunkra, se máshova innen,
míg nem jössz feleségül a legderekabbik akhájhoz.”

Így szólt Antinoosz, s a szavát helyeselte a többi,
és az ajándékért hiradót küldött valamennyi.
Antinooszhoz a hírnök szép nagy tarka palásttal
tért meg: csattja tizenkettő volt, mind szinaranyból,
s jól illettek a jólhajtott kampókba a csattok;
Eurümakhoszhoz drága aranyból mesteri lánccal,
benne borostyánnal, ragyogott napként az az ékszer.
S fülbevalót hoztak be a szolgák Eurüdamászhoz,
szép kicsiszolt háromköveset, sugaras ragyogásút.
Büszke Polüktoridész Peiszandrosz szolgalegénye
nyakra való gyönyörű ékszerrel tért meg urához.
S más-más szép kincset hozatott oda minden akháj hős.

És ezután termébe vonult föl az isteni asszony,
gazdag ajándékokkal eredtek utána a lányok.
Ők pedig ekkor a tánchoz, a vágykeltő daloláshoz
fordulván vigadoztak, ekép várták be az estét.
És a sötét est őket még mulatozva találta.
Három lángtartót állítva a férfiterembe,
hogy nagy fénye legyen, körül is rakták fahasábbal,
mely mind száraz volt s frissen hasogatta a fejsze,
s közbe fenyőfáklyát szúrtak, felváltva tüzeltek
tűrőlelkü Odüsszeusz szolgaleányai. Nékik
ő maga szólt, Zeusztól-sarjadt leleményes Odüsszeusz:
„Szolgaleányai rég tovatűnt Odüszeusz uratoknak,
menjetek, ottbenn már vár rátok a büszke királynő,
orsótok pergetve vidítsátok föl az úrnőt,
üljetek ott köribé, kezetek gyapjut gyaratoljon;
én fogok itt számukra a tűz fényére figyelni.
S várják bár be a széptrónszékű isteni Hajnalt,
akkor sem fárasztanak el, győzöm türelemmel.”

Szólt; hanem ők egymásra kacsintva nevettek a szóra.
S rútul ráripakodva felelt széparcu Melanthó;
ez Doliosznak volt a leánya, de Pénelopeia
mint a saját lányát, dajkálta, s adott örömére
sok játékot; a lány sose búsult Pénelopéért,
Eurümakhosz karjában esett gyakran szerelembe.
Hát ez volt, aki most Odüszeuszt korholta keményen:
„Ej, nyomorult idegen, mit akarsz, bizonyára bolond vagy;
kedved nincs a kovácsműhelybe kerülni aludni,
vagy fogadóba, de inkább itt szájalsz szakadatlan,
bátran a sok-sok férfi között, s nem retteg a lelked.
Lám, az eszed megszállta a bor, vagy mindig ilyen volt,
mint most, s ez késztet butaságokat összelocsogni.
Vagy tán őrjöngsz, mert Íroszt leütötted, a koldust?
Gyorsan akadhat olyan, ki erősebb, mint ez az Írosz,
izmos két kézzel koppant koponyádra, bezúzza,
és a saját véredbe keverve kiver palotánkból.”

Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
„Várj, szuka, elmegyek és elmondom Télemakhosznak,
mit mondasz, hogy szétvágjon darabokra azonnal.”

Ezt mondván Odüszeusz szétrebbentette a nőket.
Szertefutottak a házban, minden tagjuk elernyedt,
úgy riadoztak, mert hitték, hogy igaz szavakat mond.
Ő pedig ott ragyogott lobogó lángok közelében,
állt és nézte a többieket, míg szíve egyében
töprengett, mi nem is lett később teljesületlen.

Most sem hagyta Athéné, hogy szűnjék meg a kérők
lélekemésztő ócsárlása: hatoljon a bántás
még mélyebbre szivébe az isteni hős Odüszeusznak.
Eurümakhosz, Polübosz fia kezdett szólani köztük,
szurkálván Odüszeuszt, nevetést ébresztve körükben:
„Büszke királynő sok kérője, figyelj a szavamra,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem.
Íme, nem isten nélkül jött ez az ember Odüsszeusz
házához, mert hisz feje fénylik, akárcsak a fáklyák,
- mert nincs már egy szál haja sem letarolt koponyáján.”

Mondta, s a várdúló Odüszeuszhoz azonnal ekép szólt:
„Hát idegen, tán fölvennélek; mondd, beszegődnél
szolgámnak szántóm végébe? A béred elég lesz,
szedhetnéd a tövist, ültetnél fákat a földbe.
Esztendőre elég eledelt adnék neked akkor,
és tested köribé köntöst, lábadra sarút is.
Csakhogy mást se tanultál, mint ami rút, nem is óhajtsz
nézni a munka után, inkább koldulni szeretnél,
községben könyörögve, mohó hasadat teletömni.”

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
„Eurümakhosz, bárcsak vetekednénk ketten a fűben,
szép tavasz évadján, amikor megnyúlik a nappal:
és kitünő-hajlású sarló volna kezemben
és a tiédben is, így kisérelnők meg a munkát
étlen, egész estig, s körülöttünk volna elég fű.
Vagy két jó ökröt ha követnünk kéne ekével,
szép nagyokat, selymes füveken hízott ragyogókat,
egykoru, egyerejű kettőt, sose lankadozókat,
négyholdas kerten, hol ekének a föld röge enged:
meglátnád, mint vágnám végig a hosszu barázdát.
Hogyha pedig Kronión hadakat támasztana még ma,
és jó pajzzsal a két kelevéz kezeimbe kerülne,
és a sisak tömör érce halántékomra simulna:
látnál akkor az elsők közt csatazajba vegyülni,
és csúfondáros hangon hasamat se csepülnéd.
Jaj, be nagyon dölyfös vagy, az elméd mennyire ádáz;
míly nagynak, be hatalmasnak véled magadat már,
mert kicsinyekkel akad dolgod, sohasem derekakkal.
Hogyha Odüsszeusz megjönne s hazaérne honába,
széles az ajtó itt, de neked szűk lenne azonnal,
míg nyílásán át sebesen kifelé igyekeznél.”

Szólt; mire Eurümakhosz, szive mélyén, mégdühösebb lett,
s görbén fölfele nézve reá, szárnyas szavakat szólt:
„Ellátom bajodat, nyomorult, ha szavalsz szakadatlan
bátran a sok-sok férfi között, s nem retteg a lelked.
Lám, az eszed megszállta a bor, vagy mindig ilyen volt,
mint most, s ez késztet butaságokat összelocsogni.
Vagy tán őrjöngsz, mert Íroszt leütötted, a koldust?”

Így szólt és zsámolyt hajitott oda; csakhogy Odüsszeusz
Dúlikhion-beli Amphinomosznak térde elé ült
hirtelen, Eurümakhosztól félve. S a töltögetőnek
jobbját dobta meg így: bongott, lezuhanva, a kelyhe,
ő maga följajdulva hanyatlott hátra, a porba.
Erre az árnyas termek ölén zsivajogtak a kérők,
s volt, aki így szólt köztük, a szomszédjára tekintve:
„Jaj, csak pusztult volna előbb el, máshol a vándor,
még mielőtt ideért: nem okozna ilyen csatazajt most.
Koldusokon civakodva vitázunk, és lakománknak
édessége is elvész így, mert győz a silányság.”

Télemakhosz meg ekép szólt nékik szent erejével:
„Őrjöngtök, ti veszettek, a sok borozás-lakomázás
látszik lelketeken: valamely isten dühösít fel.
Ettetek, ittatok, indulhattok már lefeküdni,
hogyha akarjátok; nem hajtok senkit el innen.”

Így szólt; erre a kérők mind ajkukba haraptak,
bámulták a fiút, hogy mennyire bátor a hangja.
S Amphinomosz szólalt meg köztük szónoki szóval,
Níszosz Arétiadész bajnok ragyogó fiusarja:
„Kedveseim, közülünk ha igazságos szavakat hall,
senki ne sértődjék meg, zokszót senkise ejtsen:
hát sose lökdössétek a vándort, mást se a szolgák
közt, kik az isteni hős Odüszeusz házába sürögnek.
Rajta, a töltögető járjon már körben a borral,
hadd loccsantsunk és menjünk haza már lefeküdni;
s ezt Odüszeusz termében bízzuk Télemakhoszra,
mert hisz a vándor az ő kedves házába vetődött.”

Így szólt; és mindjüknek tetsző volt a beszéde.
Jött hős Múliosz és a vödörben a bort vegyitette,
Amphinomosz szolgája, a Dúlikhion-beli hírnök:
s töltött mindegyiküknek sorban: az égilakóknak
áldozatot loccsantva, a mézizü bort meg is itták.
Majd miután áldoztak s ittak, amennyit akartak,
akkor mind hazaindult már lepihenni lakába.