MÁSODIK ÉNEK

AZ ITHAKAIAK GYŰLÉSE
TÉLEMAKHOSZ ELUTAZIK

És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
kélt keveretjéről Odüszeusz szeretett fiusarja,
öltönyt öltve, hegyes kardját vállára kötötte,
majd gyönyörű saruit ragyogó talpára csatolta,
s hálóterméből indult ki, akárcsak egy isten.
És csengőszavu hírnökeit küldötte paranccsal,
hogy hívják gyűlésbe a fürtös akháj daliákat.
Ők hordták is a hírt, s amazok gyorsan gyülekeztek.
Majd mikor egybesereglett s együtt volt valamennyi,
ő is a térnek eredt, markában az érckelevézzel,
nem maga ment egyedül, két fürge kutyája követte.
Isteni bájt hintett rá ekkor Pallasz Athéné:
és az egész nép, míg közibük sietett, bámulta.
Apja magas trónjára leült; utat adtak a vének.
Köztük először a hős Aigüptiosz állt ki beszélni,
vénségtől hajlotthátú és soktudományú.
Mert neki is szeretett fia ment el az isteni hőssel
szépcsikajú dús Trója alá, a nagyöblü hajókon,
dárdás Antiphosz: az, kit a vad Küklópsz dühe ölt
le barlang öblös ölén s keritett végső vacsorául.
Volt három fia még, kérők közepette az egyik,
Eurünomosz, s kettő, ki a jószágára ügyelt még.
És még így se feledte amazt, keseregve siratta.
Érte zokogva beszélt most köztük szónoki szóval:
„Hallgass rám, Ithaké-beli nép, hallgass a szavamra.
Még soha gyűlésünk nem volt minekünk, sem ülésünk,
görbe hajóin hogy tovaindult fényes Odüsszeusz.
Egybe ki hívta ma ezt, kit hajtott erre a kényszer
ifjabbak közt, vagy közülük, kik előbbszületettek?
Tán valamely hírt hallott, hogy seregünk haza tart már,
s most elmondja nekünk, miután ő tudta először?
Vagy tán más közös ügyről szól itt szónoki szóval?
Úgy hiszem én, nemes ő és áldott. Bárcsak a nagy Zeusz
jól véghezvinné, mit ez elméjébe kitervel.”

Szólt; s megörült Odüszeusz kedves fia ennek a hangnak,
és nem is ült ezután hosszan, mert szólani vágyott,
állt ki a tér közepére; kezébe vetette a pálcát
hírnöke Peiszénór, elmés értője tanácsnak.
S ő ezután legelőbb az öreghez szólva ekép szólt:
„Nincs az a férfiu messze, öreg, meglátod azonnal,
hogy ki az összehivó: ím én, ki a kínban az első.
Nem hallottam ugyan hírt, hogy seregünk haza tart már,
hogy most elmondjam, miután én tudtam először;
más közös ügyről sem szólok most szónoki szóval,
enmagam érdeke küld, mert baj hullott a lakomba,
kettő: elveszitettem apámat, a hőst, aki egykor
mindőtök fejedelme, s akár az apátok, olyan volt;
s most szörnyebb baj is ért, mely szerteszakítja egészen
házamat egy-kettőre, s egész vagyonom fölemészti.
Édesanyám kérők kérik, pedig ő nem akarja,
mind e vidék fejedelmeitől született nemes ifjak,
s attól mind borzad, hogy eredjen az apja lakába,
Íkarioszhoz, hogy majd szabja ki az hozományát,
s kit kedvel végül, neki adja anyám feleségül:
ám a mi házunkban ki-be járnak napra nap inkább,
ökröket áldoznak, juhokat, hízott gödölyéket,
s itt lakomáznak, a lángszinü bort isszák, pazarolják;
pusztul a sok jószág. Mert már oly férfiu nincs itt,
mint Odüszeusz volt, hogy tőlünk tovaűzze a romlást.
Ezt mi bizony most nem tudjuk megtenni: de mindig
szánandók maradunk, sosem értők védekezéshez.
Én űzném el a bajt, csak volna erőm elegendő.
Mert ki se tűrheti már, ami itt történik; a házam
csúfosan elpusztult. Harag ébredjen szivetekben,
s mindezt szégyeljétek a szomszéd népek előtt is,
kik körül élnek: az égilakóknak félve haragját,
vissza ne fordítsák valahogy még rátok a rosszat.
Kedvesek, én az Olümposzi Zeuszra, Themiszre könyörgök,
arra, ki szétoszlat s székhezhív férfiu-gyűlést:
tartóztassátok magatok már, s hagyjatok átkos
gyászomban gyötrődve magamra, ha egykor Odüsszeusz,
bajnok apám, meg nem bántott, lábvértes akhájok,
benneteket, s most bosszút állni ezért nem akartok
rajtam, a kérőket buzdítva. De többre mehetnék,
hogyha ti ennétek föl egész vagyonom meg a nyájam.
Mert ha ti ennétek föl, azért térülne fizetség:
mert addig járnám be a várost, kérve-esengve
s kincseimet követelve, amíg mind vissza nem adnák;
így meg csak tehetetlen kínt vettek kebelembe.”

Bosszusan így szólt és jogarát odavágta a földhöz,
könnyrefakadva; s a szánalom eltöltötte a népet.
S más mindenki csak állt nagy csöndben, senkise mert ott
Télemakhosznak súlyos szókkal mondani választ;
csak maga Antinoosz szólalt meg, s adta a választ:
„Féktelen és gőgösszavu Télemakhosz, mi beszéd ez,
minket sértsz vele; ránk kívánsz aggatni szidalmat.
Nem mi vagyunk, az akháj kérők, okozói bajodnak,
ámde az édesanyád egyedül; mivel oly nagyon elmés.
Mert hisz a harmadik év telt el, s tova már negyedik fut,
s ő az akháj keblekben a lelket rászedi folyton.
Mindenkit hiteget, s ígérget, mindegyikünkhöz
küldöncöt küldöz, de a szándék más a szivében.
És még míly más cselt is eszelt ki az elméjében:
terme ölébe szövőszékét állítva, e roppant
széken hosszu finom vásznat szőtt, s mondta minékünk:
»Kérőim, nemes ifjak, a hős Odüszeusz odavan már,
mégse siettessétek a nászom, amígcsak e leplet
nem fejezem be, szövött vásznam hogy kárba ne vesszen,
szemfödeléül Láertész hősnek, mikor őt majd
hosszuranyujtó vég veszedelmes sorsa eléri;
megbotránkozván az akháj nők azt ne beszéljék,
hogy ki sokat szerzett, most nem jut leple a sírban.«
Így szólt édesanyád, hős lelkünk hitt a szavának.
És napközben a nagy leplet szövögette is aztán,
éjszaka szétfejtette azonban, a fáklyavilágnál.
Így hitegette a bajnokokat három kerek évig;
ámde midőn évszak jött, évszak ment negyedízben,
akkor az egyik nő, ki tudott erről, kifecsegte,
s megleptük, mikor épp fejtette a szép szövedéket.
Kénytelenül befejezte tehát most, bár nem akarta.
Néked a kérők ezt felelik, hogy már magad is tudd
lelkednek mélyén s tudják meg az összes akhájok:
küldd el anyádat a házból és mondd: menjen olyanhoz,
kit férjéül az apja kiválaszt és neki tetszik.
Ám ha soká ingerkedik így az akháji fiakkal,
cselt forgatva szivében - mert ellátta Athéné
bőven a szép dolgok tudományával, jeles ésszel
és cselek ismeretével - nem hallottuk, a régi
széphajfürtü akháj nők közt hogy tudtak ilyesmit
Tűró, Alkméné, vagy a szépkoszorúju Mükéné;
egy se tudott kieszelni olyat, mint Pénelopeia,
eddig; mert bizony az, mit most kieszelt, nem is illő.
S így csak emésztődik vagyonod, jószágod is addig,
míg az anyád szándéka olyan lesz, mint amilyent most
tesznek az ő kebelébe az istenek; ez neki nagy hírt
hoz, de neked csak vágyakozást kivesző vagyonodra.
Mert mi sosem sietünk dolgunkra, se máshova innen,
míg egy akhájjal nem lép nászra, akit maga választ.”

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
„Antinoosz, hogy is űzhetném el erővel a házból
azt, aki szült s dajkált! az apám meg távoli földön
él, vagy már meghalt; s keserű annyit kifizetnem
Íkariosznak, hogyha anyám önként odaküldöm.
Apja is énrám hoz csak bajt, és bajt hoz a daimón,
mert ha anyám elmegy, fölidézi az átka a rémes
bosszúistennőket, az emberek is megszólnak
majd: az ilyen szót hát soha én ki nem ejtem a számon.
S hogyha tinektek ezért szivetek mélyén harag ébred,
menjetek el, másutt rendezzetek íly lakomákat,
s egymásnál a sajátotokat felváltva egyétek.
Hogyha meg úgy hiszitek, hogy jobb és hasznotok is több,
egy ember vagyonát ha emésztitek így boszulatlan,
nyírjátok! - s örök isteneinkhez az égre kiáltom,
vajha csak ezt nektek Zeusz egykor visszafizetné:
s akkor mind boszulatlan pusztulnátok a házban.”

Így szólt Télemakhosz; s Zeusz néki, a messziredörgő,
sasmadarat küldött, kettőt, a hegyek tetejéről.
És ezek egy darabig csak tétova szálltak a széllel,
szétterjesztett szárnyaikon s egymás közelében;
majd hogy a sokmorajú gyűlés közepére kerültek,
örvénylő forgással rázták sűrün a szárnyuk,
és a fejekre lepillantottak, vészt sugaraztak,
s egymás arcát és a nyakát megtépve karommal,
jobbfele, házakon át és városokon át, tovaszálltak.
Megdöbbent az egész sokaság, látván a madár-jelt,
s töprengett afölött, ami később teljesedett is.
Köztük ilyen szóval szólalt meg az agg Halitherszész
Masztoridész hős, mert vének közt legjelesebb volt
látni a jósmadarat s azt mondani mindig, amit kell;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:
„Hallgass rám, Ithaké-beli nép, hallgass a szavamra;
s intve, a kérőknek legfőkép mondom e szókat:
mert rájuk nagy romlás gördül: hosszan Odüsszeusz
nem lesz messze szeretteitől, de talán közelünkben
van valahol, s a halált és véget elülteti nékik,
mindjüknek; s még sok mást is rossz sors gyötör eztán,
messzirelátszó szép Ithakát kik lakjuk. Előbb kell
sokkal meggondolnunk, mint csittítsuk el őket;
hát nyughassanak; ők is jobban járnak eképen.
Nem vagyok én járatlan jós, jól tudva javallok:
mert Odüszeusz számára is ím az teljesedik mind,
mit neki megmondtam, mikor Ílion ellen a vízre
szálltak az argosziak s köztük leleményes Odüsszeusz.
Mondtam: sok baj után, bajtársát mind odavesztve
- senkisem ismeri már - húsz esztendőnek utána
ér haza; és most lám ez megy mind teljesedőbe.”

Eurümakhosz, Polübosz fia most neki válaszul így szólt:
„Ej, öreg, indulj csak haza, s otthon a gyermekeidnek
jósolgass, nehogy ők gonoszat szenvedjenek egykor;
ám ami itt jósolni való, én jobb vagyok arra.
Égi madár sok akad, mely röpdös a nap sugarában
erre meg arra, de nem mind jelzi a sorsot; Odüsszeusz
távoli földön pusztult el, s bárcsak vele együtt
vesztél volna te is; nem jósolnál nagyokat most,
s ennyire ezt a haragvó Télemakhoszt sem uszítnád,
várva, hogy ad házad számára ajándékot is tán.
Én mondom neked és úgy lesz, ahogyan kijelentem:
hogyha egy ifjabbat, te, ki oly sok régi igét tudsz,
így rászedve szavaddal, buzdítsz még a haragra,
hát legelőször is őt kevered csak jobban a bajba,
s ő maga semmit nem lesz képes tenni ez ellen;
s téged, öreg, bírságra itélünk, s majd a szivedben
búsulsz, míg lerovod, súlyos lesz akkor a kínod.
Télemakhoszt pedig itt mindenki előtt magam intem:
anyját már vegye rá, hogy térjen az apja lakába,
ott nászát elrendezik, adnak majd hozományt is,
rengeteget, mit a kedves lánnyal küldeni illő.
Mert én nem hiszem ám, hogy előbb fölhagynak a nyűgös
nőkéréssel az ifju akhájok, senkise rettent
minket, Télemakhosz sem, akármíly bő-szavu lett is;
jóslatokon sem csüngünk, mit te locsogsz, öreg; úgysem
teljesül az nálunk, s téged csak jobban utálunk.
És a vagyon csak emésztődik csufosan, soha nem jő
kárpótlás, míg Pénelopé halogatja közöttünk
nászát; ittmaradunk és várunk, minden időben
versengünk az erényéért, sose járva utána
másnak, akit közülünk kiki megkérhetne, ahogy kell.”

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
„Eurümakhosz, s ti nemes kérők itt mindvalahányan,
többé már nem esengek, s erről szót sem is ejtek:
mindezt tudják isteneink meg az összes akhájok,
már csak fürge hajót kérek húsz társsal az útra,
hogy vizek ösvényén vigyen el s hozzon haza újra.
Elmegyek én innen Spártába, Pülosz fövenyére,
rég ellévő édesapám jöttét tudakolni;
hátha egy ember mond valamit, vagy hallom a hangját
Zeusznak, mert a halandók közt ez hordja a nagy hírt.
És ha talán hallom, hogy apám él és haza készül,
bármint őrlődöm, kerek évig tűrni fogok még,
ámde ha azt hallom, hogy meghalt s nincsen apám már,
akkor megtérvén szeretett földjére hazámnak,
sírhalmot magasítva s áldozatot bemutatva
rajta, sokat, mint illik, anyámat férjhezadom majd.”

Így szólt és le is ült; de közöttük szólani fölkelt
Mentór, tisztanevű Odüszeusznak régi barátja;
az bárkán tovaszállt s rábízta egészen a házát,
hogy tegye itt, mit az agg rendel, s vagyonára vigyázzon;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:
„Hallgass rám, Ithaké-beli nép, hallgass a szavamra;
már ne legyen soha jóakaró, nyájas se, szelíd se
egy jogaras vezető se, ne tudja szivében a törvényt;
csak legyen indulatos mindég, gonoszul cselekedjék;
mert ki sem emlékszik már isteni jó Odüszeuszra
népe között, ahol úgy volt úr, mint jószivü apjuk.
Én a nemes kérőktől azt igazán nem irígylem,
hogy gonosz elmével sok erőszakosat cselekesznek;
csak fejüket kockáztatják, ha fölélik Odüsszeusz
házát dölyfükben, s azt mondják, hogy sose tér meg.
Én csak a népre haragszom, amért itt ültök, ahányan
vagytok mind némán, s szóval sem kéltek e néhány
kérőt megfékezni, pedig hát számotok is nagy.”

Szólt; s Leiókritosz, Euénór fia adta a választ:
„Bajkeverő Mentór, bolygóeszü, mondd, mi beszéd ez!
Buzdítasz, hogy minket elűzzenek; ó, be bajos lesz
íly sok férfiuval lakomáért vívnod a harcot.
Hisz ha akár ithakéi Odüsszeusz most maga jönne,
és a vitéz kérőket, akik lakomáznak a házban,
termeiből kihajítani kívánná a szivében,
akkor az asszonya, bárhogyan is vágy rá, nem örülne
megjöttén; hisz a csúfos vég érné el azonnal,
íly sokkal ha csatát kezd; nem szólsz úgy, ahogy illik.
Most hát dolga után széledjen szét az egész nép;
ennek meg Mentór készítsen utat s Halitherszész,
kik már apjának hűséges társai voltak.
Ámde hiszem: hosszan fog még hírt lesve megülni
itt Ithakán, mert ezt az utat soha nem viszi végbe.”

Ez volt szózata; szétoszlatták gyorsan a gyűlést.
Szétszéledt a tömeg, kiki ment házába azonnal,
s isteni hős Odüszeusz házábá siettek a kérők.
Télemakhosz meg a tengerpartra vonult le magában,
s ősz tengerbe kezetmosván, Pallaszhoz esengett:
„Hallj, aki tegnapi istenség, palotánkba betértél,
s ködbevesző vizen át bárkával küld a parancsod,
rég ellévő édesapám jöttét tudakolni
hogy menjek; mindezt halogatják, lásd, az akhájok,
köztük az oly gonoszul gőgös kérők a leginkább.”

Így esdett; s közelébe került most Pallasz Athéné,
Mentóréhoz volt az alakja s a hangja hasonló,
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
„Télemakhosz, sose léssz te se gyáva, sem együgyü többé,
hogyha van egy csöpp benned apád kitünő erejéből
- mert olyan ember volt, ki szavát, tettét befejezte -
s hasztalanul sem eredsz az utadra, eléred a célod.
Ámde ha nem vagy Odüsszeusz s Pénelopeia szülötte,
akkor semmi reményem, hogy sikerülhet a terved.
Mert nem sok fiu van, aki olyan, mint apja egészen,
több, aki hitványabb, s kevesebb, aki túltesz az apján.
Ámde mivel sose léssz te se gyáva, sem együgyü többé,
s tőled sem maradott el egészen apád leleménye,
megvan rá a remény, hogy e dolgot végbeviszed majd.
Most a bolond kérők szándéka se, terve se bántson,
mert hisz igazságuk nincs csöpp sem, nincsen eszük sem:
nem tudják, a halál s a sötét vég hogy közel immár
hozzájuk, s hogy egyetlen nap pusztul valamennyi.
S már utazásod sincs ám messze, amelyre törekszel;
én az apád bajtársa vagyok, bennem bizakodhatsz:
fürge hajód is fölszerelem, s veled indulok útra.
Menj házadba, s a kérőknek közibé keveredvén,
vedd csak az útravalót és rakd már mindet edénybe:
kétfülü korsókban bort, s lisztet, a férfiak étkét,
jó bőrtömlőkben; s én indulok, összetoborzom
önkéntes csapatunkat azonnal. Bárka pediglen
van sok a vízövezett Ithakában, régi is, új is;
köztük a legjobbat fogom én teneked kiszemelni,
fölszerelem tüstént, s a hatalmas vízre kiszállunk.”

Mondta Athénaié, Zeusz lánya; de Télemakhosz sem
várt egyhelybe soká, miután hallotta az istent.
Kedves háza felé indult, keseregve szivében,
és a vitéz kérőkre talált tüstént a teremben,
kecskét nyúztak az udvarban, disznót perzseltek.
Antinoosz mosolyogva szaladt oda Télemakhoszhoz,
átkulcsolta kezét, s a nevén szólítva kimondta:
„Féktelen és gőgösszavu Télemakhosz, ne legyen már
gondod sem rossz szóra, se rossz tettekre szivedben;
rajta, egyél meg igyál csak vélünk, úgy, ahogy eddig.
És amit óhajtasz, meg is adják mind az akhájok,
bárkát s válogatott evezősöket: érd hamarabb el
nagyszentségü Püloszt, híréért bajnok apádnak.”

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
„Antinoosz, sehogyanse lehet veletek, ti kevélyek,
hallgatagon lakomázni, nyugod szívvel mulatozni.
Vagy nem elég, hogy idáig sok jó birtokomat már
így megnyírbáltátok, kérők, míg kicsi voltam?
Most, amikor felnőttem már s okosodva a mások
intelmét hallom s kebelemben a lelkem erősül,
rátok a rút véget kísérlem küldeni, kérők,
hogyha Püloszba megyek, de talán még itthon a nép közt.
Elmegyek, és mondottam utam sose lesz sikertelen,
útasként: hisz gályát és evezősöket úgysem
kaphatok itt: mivel úgy láttátok, a hasznotok így több.”

Szólt, és Antinoosz keziből a kezét kiragadta
könnyen; a kérők meg lakomát keritettek a házban.
És csufolódtak is és szurkálták őt szavaikkal.
Egyik a fennhéjázó ifjak közt imigyen szólt:
„Lám, ugye, Télemakhosz vesztünk forgatja fejében.
Tán fövenyes Pülosz útja felől hoz megsegitőket,
vagy tán Spárta felől, hiszen annyira szörnyen igyekszik;
s még Ephürába is óhajt tán, a kövér legelőre
lépni, hogy onnan lélekölő mérget hazahozva,
majd a borunkba keverje, kipusztítson vele minket.”

Másik a fennhéjázó ifjak közt meg ekép szólt:
„Ejnye, ki tudja, talán ha elindul a görbe hajóval,
messze szeretteitől bolygván odavész, ahogy apja?
Így azután mégtöbb munkát adhatna minékünk:
mert az egész vagyonán osztoznánk akkor, a házát
adva az anyjának, s aki anyját elveszi, annak.”

Így szóltak; s ő szállt le az apja magastetejű, tág
kamrájába, ahol halmokba hevert az arany s réz,
s öltöny a ládákban, meg olaj, jóillatu; bőven.
Édesizű és régi nemes borral teli korsók
álltak az isteni és keveretlen drága itallal
szép sorjában a falnál, várva, hogy egykor Odüsszeusz
még hazatér, bármíly sok kínt is szenved el addig.
Kettősszárnyu, bezárt, jólácsolt ajtaja volt ott
termüknek, s éjen-napon át gazdasszony időzött
többnyire bent, ki okos gonddal mindenre vigyázott,
Eurükleia, leánya a Peiszénór fia Ópsznak.
Hát őt hívta be Télemakhosz termébe, s ekép szólt:
„Kedves anyó, igyekezz, édes bort tölts be azonnal
korsóimba, a legjobbízüt amannak utána,
mit neki őrzöl, a gyászsorsúnak, várva, betoppan
isteni sarj Odüszeusz, a halált meg a vészt kikerülvén.
Tölts te tizenkét korsót színig, tégy fedelet rá.
Jólvarrt bőrtömlőimet aztán töltsd tele liszttel:
húsz mérő a megőrölt lisztből éppen elég lesz.
És te magad tudd csak. Mindez gyorsan legyen együtt:
késő este jövök majd érte, ha édesanyám már
fölmegy a hálójába s az alvás jár az eszében.
Elmegyek én, tudd meg, Spártába, Pülosz fövenyére,
kedves apám hazatérte felől hireket tudakolni.”

Mondta; föl is jajdult a beszédre a jószivü dajka
és zokogó hangon hozzá szárnyas szavakat szólt:
„Jaj, kedves gyerekem, hogyan is jut ilyesmi eszedbe?
Merre akarsz te bolyongani távoli földeken által,
egyetlen szeretett fiu? Meghalt messze honától
isteni sarj Odüszeusz, idegen nép távoli táján.
Ők meg, amint kiteszed lábad, gaz tervet eszelnek,
hogy cseltől pusztulj, s vagyonod mind megkaparintsák.
Ülj itthon; mert veszteg, tieid közt sohasem kell
meddő tengeren át bajt tűrnöd, messze bolyongnod.”

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
„Bátran, anyó, miután nincs isten nélkül e szándék.
Tégy nekem esküt, hogy nem mondod el édesanyámnak,
csak miután tízegynéhány nap már tovaillant,
vagy vágyódva reám, meghallja, hogy útnakeredtem,
arca finom bőrét zokogással hogy ne gyötörje.”

Szólt; s az anyó elmondta a roppant isteni esküt.
Majd miután már megtette s befejezte az esküt,
nyomban utána a korsóit teletöltve itallal,
jólvarrt bőrtömlőibe öntött lisztet azonnal.
Télemakhosz meg a házba s a kérőknek közibé ment.

Ekkor mást gondolt a bagolyszemü Pallasz Athéné.
Télemakhosznak alakját öltve bejárta a várost,
minden férfi elé odaállt és szólt vele szépen,
mondván, hogy gyülekezzenek este a fürge hajónál,
s kérte Noémónt is, Phroniosz ragyogó fiusarját,
adjon fürge hajót, s neki ez szivesen megigérte.
Már a nap is lebukott, árnyékba borultak az utcák;
ekkor a fürge hajót tengerre kivonva, az összes
fölszerelést ráhordta, mi kell jótestü hajókhoz.
És az öböl sarkába helyezte; köré seregeltek,
s buzdított a nagy istennő minden nemes ifjat.

Ekkor mást gondolt a bagolyszemü Pallasz Athéné.
Útnakeredt házához az isteni hős Odüszeusznak:
ott édes szendert hintett kérők csapatára;
minden ivót kábává tett, kiütötte a kelyhük.
Szétszéledtek a városban lepihenni, sokáig
nem vártak: ráhullt a szemük héjára az álom.
S Télemakhoszhoz ekép szólt most a bagolyszemü Pallasz,
így szólítva ki őt jólépült terme öléből,
s Mentóréhoz volt az alakja s a hangja hasonló:
„Télemakhosz, már várnak a jólábvértü barátok,
ülnek a bárkapadon, s indító szódra ügyelnek;
rajta tehát, menjünk, az utat ne soká halogassuk.”

Szólt, és ment is előre azonnal Pallasz Athéné
nagysebesen; s a fiú ment véle, követte az istent.
Majd miután odaértek a bárkához meg a vízhez;
hosszuhajú társak csapatát lelték föl a parton.
S Télemakhosz szólt is hozzájuk szent erejével:
„Jertek, társak, az útravalót hordjuk ki, hiszen már
együtt vár otthon. S az anyám semmit se tud erről,
szolgálóink sem, csakis egy hallotta a tervet.”

Így szólt, s ment is előre az úton; a többi követte.
Vittek s jóevezőpadu bárkájukra letettek
mindent, mint Odüszeusz kedves fia adta parancsát.
Télemakhosz fölszállt a hajóra; előtte Athéné
ment s a hajó tatjára leült, és oldala mellé
ült oda Télemakhosz. S a kötélzetet oldva a társak
fölszálltak szaporán s evezők mellé telepedtek.
Jó szelet is küldött számukra bagolyszemü Pallasz,
jólfúvó Zephüroszt, mely a borszinü tengeren át zúg.
Télemakhosz meg társaihoz buzdítva kiáltott:
rendezzék el a fölszerelést; hallgattak a szóra.
Megfogták a fenyő-rudat és a közép üregébe
állítván, feszesen lekötözték tatkötelékkel,
s jólsodrott szíjjal vonták fel a hószinü vásznat.
Duzzasztotta a szél a vitorlát, körben a bíbor
hullám mosta gerincét s zengett, míg a hajó ment;
száguldott a hajó, habos árban vágta az útját.
Éjszinü fürge hajón mindent jól helyrekötözvén,
állítottak itallal színig telt keverőket
s így áldoztak a nemmúló örök égilakóknak,
és a bagolyszemü Zeusz-lánynak mind a közt a leginkább.

Éjen s hajnalon át hasitotta hajójuk a tengert.