HUSZONKETTEDIK ÉNEK

HEKTÓR HALÁLA

Félve szaladtak a várban szerte, akárcsak az őzek;
ittak, a szomjukat oltották, testük veritékét
hűtve, a szép párkánynak dőltek; míg az akhájok
vállrafeszült pajzzsal közelebb törtettek a falhoz.
Ám Hektórt maradásra kötözte a vészteli végzet
trójai bástya előtt a mezőn, Szkaiai kapujánál.
Ekkor a Péleidészhez ekép szólt Phoibosz Apollón:
„Fürge, futó lábbal, Péleusz fia, mondd, minek űzöl?
Földilakó létedre miért kergetsz örök istent?
Nem látod, ki vagyok, csak dúlsz-fúlsz nagy haragodban.
Lám, nincs gondod a trójaiak riadott seregére,
mely teelőled a várba szökött, te meg erre kitértél:
engem ugyan le nem ölsz, hisz rajtam nem fog a végzet.”

Néki nagyot sóhajtva felelte a fürge Akhilleusz:
„Rászedtél, Nyilazó, leg-ölőbb isten, te: a faltól
erre lecsaltál; bár sok trószt mart volna fogával
földbe előbb, semmint Trójába kerül menekülve.
Nagy hírtől fosztottál meg, s kiemelted a bajból
könnyen a trósz sereget, nem féltél nagy haragomtól:
megbosszulnám ezt rajtad, csak volna erőm rá!”

Szólt, és Trója felé tovaszökkent büszke haraggal,
gyorsan, akárcsak a díjszerző ló száll szekerével,
könnyeden, úgy, ahogy az rohan át kifeszülve a síkon,
lábát és térdét Akhileusz oly gyorsan emelte.

Őt legelőbb az öreg Priamosz szeme látta meg ekkor,
hogy robogott a mezőn s ragyogott, mint csillag az égen,
mely kora ősszel kél: s tündöklő szép sugarakkal
süt le a sok csillag seregéből éji fejéskor,
s Órión ebe néven hívják őt a halandók:
legragyogóbb csillag, de nagyon rossz jel, mivel oly nagy
forrólázzal emészti a gyarló földilakókat:
így ragyogott Akhileusz mellén futtában a vértje.
Följajdult az öreg, s verdeste fejét a kezével;
majd a magasba emelte kezét, keseregve kiáltott,
úgy kérlelte szerette fiát: de az állt a kapuknál,
és dühösen vágyott Akhileusszal megverekedni.
Szólt az öreg hozzá, könnyek közt tárta ki karját:

„Drága fiam, Hektór, egyedül be ne várd ama férfit,
távol a társaktól, hogy a végzetedet be ne töltsed
nyomban, mert Akhileusz leterít: hisz sokkal erősebb.
Jaj, a gonosz, csak aként kedvelnék isteneink is,
mint én: akkor azonnal ebek s keselyűk lakomáznák
holttetemét: s ez a gyötrő kín tovaszállna szivemből.
Sok daliás fiusarjamtól fosztott meg Akhilleusz,
ezt átdöfte, amazt távol szigetekre eladta.
S most is két fiamat, Polüdórószt s véle Lükáónt
nem fedezem föl a trójai várba szorult daliák közt,
kit szép Láothoé, a királynő, szült nekem egykor.
Ám ha a táborban még él két gyermekem, akkor
érccel, arannyal megváltom: van bőven a házban,
mert sok kincset adott lányával a nagynevü Altész.
Hogyha pedig holtak, s Hádész házába hatoltak,
lelkemet és az anyát, a szülőket fájdalom éri.
Mégis, a nép számára a fájdalom úgy rövidebb lesz,
hogyha te meg nem halsz ugyanúgy Akhileusz keze által.
Jer be a várba, fiam, hogy megmentsd bévül a bástyán
Trója fiát s lányát; nagy hírt ne szerezz Akhileusznak,
és kedves szép életedet te magad ne veszítsd el.
Engem, a szánandót is szánj, aki még nyomorultan
bírom eszem, s akit aggságom küszöbén siralomnak
sorsával sorvaszt Kronidész atya, látom előre,
hogy megölik fiam, s eltépik lányaim innen,
s hálótermeimet dúlják, s a kicsiny csecsemőket
földhöz csapkodják a dühöngő harci zsivajban,
s hurcolják menyeim gyilkos kezeikkel a dúlók.
S végül nyers husomon marakodnak tán a kapuknál
kinn a kutyák, miután testemből kard hegyes érce,
vagy kiröpített dárda ragadta magával a lelkem:
s melyeket asztalnál házunk-őrizni neveltem
én magam; itt isznak véremből, s tébolyodottan
nyúlnak el ajtómnál. Hiszen illik az ifjuhoz ez mind,
harcban elesve heverni kemény érc vágta sebekkel,
mert még holttetemén is minden szép, ami látszik:
ámde ha már ősz fürtjeit és őszfürtü szakállát
és a szemérmét mocskolják a kutyák a legyilkolt
vénnek - földilakót ennél keserűbb sosem érhet.”

Szólt az öreg, s ősz hajfürtjét szaggatta fejéről,
tépte vadul, de fiának meg nem győzte a lelkét.
Másrészről pedig anyja nyögött, sürü könnyeket ontva,
fölfedvén kebelét, s emlőjét tartva kezével,
könnyeket ontva beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:

„Hektór, drága fiam, tiszteld ezt, s szánd meg anyádat,
hogyha e gond-csititó emlőt adtam neked egykor,
jusson eszedbe, fiam; s bentről tartsd távol a szörnyű
férfit, jőjj be közénk, ki ne állj tusakodni elébe;
jaj, nyomorult: hisz hogyha megöl, kiterítve az ágyon
én se sirathatlak, te virágom, drága szülöttem,
sem sokajándékú feleséged: messze mitőlünk,
fürge kutyák falnak föl majd az akháji hajóknál.”

Nagy zokogás közt ők így szóltak drága fiukhoz.
így könyörögtek; azonban Hektór lelke szilárd volt:
állt és várt roppant Akhileuszra, ki egyre közelgett.
Mint ahogyan hegyi sárkány vár a közelbejövőre,
ártalmas füveken lakomázott, s mérge elönti,
rettentően néz, tekeregve a sziklaüregnél:
úgy Hektór sose-csillapodó, heves indulatában
nem hátrált, ragyogó paizsát támasztva a falnak;
s felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

„Jaj nekem, íme, ha visszamegyek várunkba kapunkon,
Púlüdamász fog először szídni-gyalázni, ki kért rá,
hogy seregünket a várba vezessem még ama vészes
éjjel, amelyen a hős Akhileusz fölkelt a csatára.
Nem hallgattam rá, noha jobb lett volna valóban!
Most hogy olyan sokakat veszitettem el őrületemben,
tartok a trószoktól s nagyuszályú trójai nőktől,
még valamely nálam hitványabb íly szavakat szól:
»Hektór, bízva magában, a népét elveszitette!«
Ezt mondják; de hiszen sokkal jobb lesz nekem akkor
megverekednem Akhilleusszal, s haza győztesen érnem,
vagy pedig ottvesznem, ha dicsően küzdök a várért.
S hátha letenném itt köldökkel-domboru pajzsom
és az erős sisakot, s falhoz támasztva a dárdám,
úgy mennék a dicsőnevü hős Akhileusznak elébe,
és odaígérném Helenét s vele mindama kincset,
mit csak Alexandrosz hordott el a görbe hajókon
Trója felé, hisz a cívódásnak kezdete ez volt;
Átreidáknak adom, hordják el, s minden akhájnak
más-más kincset adok, valamit csak rejt ez a város:
és meg is esketnék rá minden trójai vént, hogy
nem rejt el semmit, de elosztunk kétfele minden
kincset, amit csak e hőnszeretett város fala őriz.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Úgy ne legyen, hogy elébe megyek, s ő nem könyörül meg,
nem becsül, ámde megöl, ha mezítelen állok elébe,
könnyen, akárcsak egy asszonyt, mert levetettem a fegyvert.
Véle bizony lehetetlen a szikláról vagy a tölgyről
szólni csevegve, miként a leány meg az ifju szokása,
mint ahogyan hajadonlány szól csevegőn a legénnyel.
Sokkal jobb mennél hamarabb nekivágni a harcnak:
lássuk: olümposzi Zeusz melyikünknek nyujt diadalmat.”

Így töprengett s várt; Akhileusz meg jött közelébe,
mint maga Árész jő, a sisakrázó, a csatázó;
Pélion ormán nőtt iszonyú kőris-kelevézét
rázta a válla fölött, s körülötte az érc ragyogott, mint
fennlobogó tűzláng, vagy mint hajnalba kelő nap.
Megremegett Hektór, amikor meglátta, bevárni
már nem merte, a várkapu mellől félve futott el.
És Akhileusz, gyors lábában bizakodva, rohant rá.
Mint hegyek ölyve, a legsebesebb valamennyi madár közt,
félénkszívü galambra vadászik, könnyü rohammal:
s ez ki-kitör remegőn, hanem az víjjogva közelget,
sűrűn csapva le rá, mivel űzi utána a lelke:
így támadt Akhileusz egyenest neki: Trója falánál
félve futott Hektór; és térdét gyorsan emelte.
Ekkor az őrhely előtt, meg a szellős vadfügefánál
végig a fal mellett, a szekérúton száguldtak:
és odaértek a kettős szépvizü kúthoz, ahonnan
mélyörvényü Szkamandrosz két forrása előtör.
Egy forrás langyos vízzel bugyog, és körülötte
száll a magasba a gőz, mint füst, ha lobognak a lángok;
másiknak vize nyáron hűvös, akárcsak a jégnek
zápora, vagy mint hó, vagy mint kristályba fagyott víz.
Ott vannak közelükben a szépkövezésü medencék,
jó széles gödrök, melyekben a drága ruhákat
trójaiak feleségei és szép lányai mosták
régen, békében, mielőtt az akháj sereg eljött.
Erre rohantak el ők, menekülve ez, űzve a másik;
nem hitvány a futó, de az űző még derekabb volt
és gyors; mert nem is áldozat-állatot és nem ökörbőrt
kívántak, mely a gyors versenyző férfiu díja,
ám a lovas Hektór lelkéért futva szaladtak.
Mint ha patás versenyparipák vágtatnak a jelző
cél-oszlop körül: és nagy díj vár ott a nyerőre,
drága triposz, vagy nő, ha halottat tisztel a verseny:
éppígy örvénylettek ezek sebesen Priamosznak
vára körül háromszor: az isten mind odanézett.
S köztük az emberek, istenek apja beszélt legelőször.

„Jaj, be nagyon szeretett férfit látok szemeimmel,
mint űzik bástyák körül őt: sír bennem a lélek
Hektórért, ki ökörcombot sokat égete nékem,
sokvölgyű Ídé tetején, máskor meg a várnak
legmagasán: és most ott űzi a fényes Akhilleusz
fürge futó lábbal, Priamosz városfala mentén.
Istenek, ezt fontoljátok meg, döntsetek ebben,
mentsük-e őt ki a végromlásból, vagy pedig immár
hagyjuk, hogy, noha hős, végleg letiporja Akhilleusz?”

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
„Mit mondtál, te sötétfelhős, ragyogó-villámú
édesapánk? A halandót, régen sorsnak-adottat
újra föloldoznád a riasztóhangu haláltól?
Tedd; de mi többiek ezt mindnyájan nem helyeseljük.”

Válaszul erre ekép szólt fellegtorlaszoló Zeusz:
„Bátran, Trítogeneia, derék lányom: hisz e szókat
nem mondtam komolyan, s teneked kedvezni kivánok:
tedd csak, amit jónak tart elméd, és ne habozzál.”

Szólt, buzdítva a már rég elszánt Pallasz Athénét.
Útnak eredt ez, olümposzi csúcsrol alászökkenve.

Hektórt gyors Akhileusz ezalatt folyton nyomon űzte.
Mint amikor szarvasborjat ver az eb föl az erdőn
fektéből, s azután völgyön-szakadékokon űzi;
és ha az elrejtőzik a sűrübe búva riadtan,
addig inal szimatolva, amíg föl nem leli újra:
így Hektór se tudott elbujni a gyors Akhileusztól,
mert valahányszor a dardanidák kapujának iramlott,
hogy nekifutva a jólépült tornyokhoz elérjen,
honnan a társak tán föntről óvnák nyilaikkal -
mindig elébe csapott Akhileusz, s nekiűzte a síknak
újra: pedig sebesen surrant a torony fele folyton.
Mint aki álmában kerget valakit, de hiába:
mert nem tud menekülni amaz, de nem éri be ez sem:
így nem tudta elérni az őt, s ő sem tovaszökni.
Mégis, a végzettől Hektór most hogy szabadul meg,
hogyha nem áll oda még egyszer, legutolszor Apollón,
oldala mellé, hogy térdét, erejét tüzesítse?
Népe felé tiltón intett Akhileusz a fejével,
hogy keserű nyilait Hektórra ne lőjje ki senki:
el ne rabolja a hírt, és második ő ne maradjon.
Végül amint negyedízbe kerültek már a kutakhoz,
Zeusz az arany mérleghez nyúlt, s a magasba emelte
s hosszuranyujtó vég két sorsát tette be abba:
Hektórét meg Akhilleuszét, s tartotta közepén
ő maga: és Hektór végzet-teli napja lesűllyedt
Hádész háza felé; elhagyta azonnal Apollón.
S most Akhileuszhoz ment a bagolyszemü Pallasz Athéné,
oldala mellé állt, s hozzá szárnyas szavakat szólt:
„Most bízzunk, Zeusznak kedves, ragyogó nagy Akhilleusz,
abban, hogy nagy hírt hordunk az akháji hajókhoz,
Hektórt elpusztítva, akármíly éhes a harcra.
Ő most már többé mielőlünk nem menekülhet,
bárhogyan is kínlódik a messzeható nagy Apollón,
pajzsos Zeusz atya lába előtt fetrengve a földön.
Állj meg most, és fujd ki magad: hanem én odalépek
Hektórhoz, s majd ráveszem őt, hogy a harcra kiálljon.”

Mondta Athéné; s ő így tett, lelkében örömmel:
érchegyü dárdájának dőlt, egyhelybe megállott.
Pallasz meg tovaszállt, s utolérte az isteni Hektórt,
s Déiphoboszhoz volt érc-hangra s alakra hasonló.
Oldala mellé állt, s hozzá szárnyas szavakat szólt:
„Testvérem, be nagyon rég üldöz a fényes Akhilleusz,
fürge futó lábbal, Priamosz városfala mentén;
most már álljunk meg, s kergessük vissza mi ketten.”

Néki sisakrázó deli Hektór válaszul így szólt:
„Déiphobosz, téged szeretett legjobban a szívem
mind közt, kit Priamosz s Hekabé testvéremül adtak:
most azután érzem: még jobban tisztel a lelkem,
mert amikor megláttál, mertél messze kijönni
értem a bástya mögül; míg, lám, odabent ül a többi.”

Másodszor szólt most a bagolyszemü Pallasz Athéné:
„Testvérem, hisz apánk meg anyánk kérlelve karolta
hosszan a térdemet, és körben könyörögtek a társak,
hogy ki ne jőjjek (mert mind ennyire félnek a várban):
csakhogy az én lelkem gyötrő gyász marta belülről.
Hát csak harcoljunk hevesen, csöppet se kiméljük
dárdáinkat; hadd lássuk: tud-e minket Akhilleusz
elpusztítani és véres zsákmánnyal eredni
görbe hajóikhoz, vagy dárdád dönti halálba.”

Így szólt, és ravaszul vezetett a bagolyszemü Pallasz.
Majd mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
szólt a sisakrázó Hektór Akhileuszhoz először:

„Nem futok én, Péleusz fia, már, ahogy eddig, előled:
háromszor menekültem a vár körül, és rohamodra
féltem várni, de most már lelkem küld, hogy elébed
álljak a harcban, akár leigázlak, akár lehanyatlok.
Rajta, az isteneket hívjuk tanukul, kik a legjobb
őrzők és tanuk is lesznek, ha kimondjuk az esküt:
nem csonkítlak meg csúnyán, ha a harc diadalmát
Zeusz nekem adja, s a lelkedet én veszem el viadalban:
ám miután leveszem rólad szép fegyveredet mind,
holttetemed kiadom: te is így tégy vélem, Akhilleusz.”

Görbén fölfele nézve felelte a fürge Akhilleusz:
„Gyűlöletes Hektór, ne beszélj nekem eskükötésről.
Mert nincs szerződés az oroszlán s emberi faj közt,
és sosem ért egyet lelkében a farkas, a bárány,
mert egymás ellen gonoszat terveznek örökké:
így köztünk se lehet se barátság, sem pedig eskü,
szerződés, míg egy közülünk nem hull el a harcban,
vérrel elégítvén ki Arészt, a szilárd csatavívót.
Minden erődet idézd hát föl: most kell a csatában
bátornak lenned s derekasnak a dárdavetésben.
Nem menekülhetsz már, gyorsan fog Pallasz Athéné
dárdámmal leigázni: bizony, most lesz lakolásod
mindama társaimért, akiket dárdád dühe ölt meg.”

Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette:
ám ragyogó Hektór, jól látva, hamar kikerülte:
mert lebukott, és fönt röppent el az érchegyü dárda,
s földbe csapott, de kihúzta Athéné és Akhileusznak
adta megint; Hektór, nép pásztora, észre se vette.
Hektór ekkor a tisztanevű Akhileuszhoz ekép szólt:

„Elvétetted, Akhilleusz, isteni hős, ki a sorsom
Zeusztól meg nem tudhattad, pedig így dicsekedtél;
hát csak ügyes fecsegő voltál, szavak elcsavarója,
hogy megijedve feledjem a harcot s harcierőmet.
Csakhogy nem szaladok, nem ütöd hátamba a dárdát,
rád rohanok csatavággyal, s döfd mellembe, ha isten
részedül adta; de most te kerüld ki az én kelevézem
ércét; bár befogadnád azt testedbe egészen:
könnyebb lenne a háboru rögtön a trójaiaknak,
hogyha te pusztulnál: te vagy itt legfőbb veszedelmünk.”

Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette,
s Péleidész pajzsát nem vétve találta középen:
messze lepattant onnan az érc: Hektór dühre lobbant,
gyors lövedéke amért a kezéből hasztalanul szállt:
állt lesütött szemmel, kifogyott kőris-kelevéze:
hát a fehérpajzsos deli Déiphoboszra kiáltott,
hogy kelevézt adjon: hanem ez nem volt közelében.
Ekkor a szívében sorsát meglátva kiáltott:

„Jaj; hát isteneink elhívtak már a halálba.
Azt hittem, hogy az oldalamon van Déiphobosz hős,
csakhogy a bástya mögött áll ő; így csalt meg Athéné.
Íme, a csúnya halál közelít, nincs messze valóban;
nem menekülhetek el: mert már rég kedves a vesztem
Zeusznak s messzelövő sarjának, akik segitettek,
szívből védtek előbb; de a sorsom mégis elér most.
Csak legalább gyáván s hír nélkül hullni ne kelljen:
végső nagy tettem tudják meg a megszületendők!”

Így szólt, és rántotta ki nyomban a jóhegyü kardot,
széles erős kardját, mely csüngött oldala mellett;
meggörbülve csapott le, miként magasanrepülő sas,
mely a viharterhes felhőkből surran a síkra
s gyönge kicsiny bárányt, lapuló nyulat elragad onnan:
így támadt Hektór, forgatta a jóhegyü kardot.
Rárontott Akhileusz is: erővel telt meg a lelke:
mesterien remekelt gyönyörű pajzsát feszitette
melle elé; lengett ragyogó, négyormu sisakja,
lóforgós dísszel: sok szép rojt szállt körülötte,
mit köribé sűrűn remekelt Héphaisztosz aranyból.
Mint ha a többi közül kiemelkedik éji fejéskor
Esthajnal szép csillaga, mely legszebb a nagy égen:
így ragyogott a sugár nagy Akhilleusz dárdahegyéről;
jobbjával csóválta, a hős Hektórra dühödve,
s nézte a szép testet, hol sérthetné a leginkább.
Annak a testét meg végig betakarta a szép vért,
mit Patroklosz hőserejét leteperve, elorzott.
Csak hol a vállperec elkülöníti a vállat a nyaktól,
torka maradt szabadon, hol a leghamarabb vesz a lélek:
ebbe ütötte a lándzsáját a heves nagy Akhilleusz;
gyönge nyakán másoldalt jött ki a dárdahegy újra:
gégéjét a nehéz érc mégsem vágta keresztül,
hogy nagy Akhilleuszhoz tudjon még szólni szavával.
Porba rogyott; s dicsekedve beszélt mellette Akhilleusz:

„Hektór, azt hitted, míg Patrokloszt kiraboltad,
hogy te magad menekülsz, és engem semmibe vettél,
mert távol voltam: te bolond, hisz sokkal erősebb
bosszúlóul a görbe hajóknál hátramaradtam,
s térdedet, íme, megoldtam; ebek s keselyűk hada tép szét
téged rútul, s őt elhamvasztják az akhájok.”

Néki sisakrázó Hektór bágyadva ekép szólt:
„Kérlek a lelkedre, s térdedre is és szüleidre,
rajtam akháj ebeket lakomázni ne hagyj a hajóknál:
vedd inkább az aranykincset meg a sok rezet értem,
mit neked édesapám és úrnő édesanyám ad:
s add ki nekik tetemem, hogy a trójai férfiak és nők
nékem, a holtnak, a máglya tüzét adják, ahogy illik.”

Görbén fölfele nézve felelte a fürge Akhilleusz:
„Sem térdemre ne kérj engem, kutya, sem szüleimre.
Bár engem magamat késztetne erőm meg a lelkem
nyers husodat falnom darabokban: olyat cselekedtél.
Most a kutyákat már nem akad, ki elűzze fejedtől,
még ha akár tízszer, hússzor mérnék ki a díjad
és idehordoznák elibém, még többet igérve:
meg ha saját tested súlyát hozná el aranyban
Dardanidész Priamosz, még úgy sem tesz kerevetre
édesanyád, aki szült, hogy majd keseregve sirasson,
mert a kutyák s keselyűk fognak fölfalni egészen.”
Erre sisakrázó Hektór szólt néki halódva:
„Jól ismertelek én; nem hittem, hogy szavaimmal
meghatlak: hisz vasból van kebeledben a szíved.
Gondold meg: ne legyek néked majd isteni átok
aznap, hogy Parisz és vele együtt Phoibosz Apollón,
bármi vitéz vagy is, elpusztít Szkaiai kapujánál.”

És amidőn így szólt, a halálnak vége borult rá:
lelke a tagjaiból kiröpült s Hádészba lesurrant,
sorsán sírva, s az ifjúságot, erőt odahagyva.
S még a halotthoz is így szólt ekkor a bajnok Akhilleusz:

„Halj meg: s én a halált akkor fogadom, mikor énrám
Zeusz atya küldi el azt, meg a többi haláltalan isten.”

Mondta, s az érckelevézt kiragadta a holt teteméből;
arrébb tette le, majd válláról húzta le véres
fegyvereit. Köribé tódultak a többi akhájok,
bámulták, hogy míly szép termete és az alakja
Hektórnak: s nem akadt, aki rá nem ütött sebet ekkor.
S volt, aki így szólt köztük, a szomszédjára tekintve:

„Jaj, bizony, így sokkal könnyebb elbánni a hőssel,
mint amikor lobogó tüzeket hajigált a hajókra.”

Volt, aki így szólt, míg a halott testen sebet ejtett.
Megfosztotta a vértjétől őt fürge Akhilleusz,
majd az akhájok elé állt, és szárnyas szavakat szólt:

„Kedvesek, argoszi nép fejedelmei és vezetői,
most, hogy az istenek ezt a vitézt leigázni megadták,
őt, ki nekünk több bajt okozott, mint együtt a többi:
rajta, tegyünk próbát fegyverrel a városuk alján,
hadd tudjuk meg, most mi a tervük a trójaiaknak;
elhagyják-e magas váruk, miután elesett ő,
vagy, noha nincs már Hektór, benne maradni akarnak.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Fekszik a gályáknál siratatlan s eltemetetlen
Patroklosz: pedig őt el nem feledem soha, mígcsak
élek az élők közt s jó térdem emelni tudom még;
s Hádész házában ha felejtés hull is a holtra,
én ott is fogok emlékezni a drága barátra.
Rajta, akháj ifjak, paiéónt zengve siessünk
vissza a görbe hajókhoz, s ezt vigyük arra magunkkal:
nagy viadalt vívtunk ki: megöltük az isteni Hektórt,
őt, akihez mint istenhez könyörögtek a trószok.”

Szólt, és csúfságot tervelt Hektór tetemével:
mert inait mindkét lábán átfúrta egészen,
sarkától a bokáig, ökörbőrt vont azon által,
s fejjel a porban hogy hurcolja, szekérre kötözte:
fölhágott maga is, fölrakta a nagyszerü fegyvert,
ostora indított, a lovak nemkésve röpültek:
por gomolyult a továbbhurcolt tetem útja nyomában,
éjszinü fürtje elomlott, egykor szép feje mélyen
porba merült: mert Zeusz odaadta a rosszakaróknak
immár, hogy megcsúfolják őt otthona földjén.
Így azután feje porral lett tele: most pedig anyja
tépte haját, ragyogó fátylát pedig elhajitotta
messzire, és szörnyen följajdult, látva szülöttét.
Apja, a kedves is így zokogott, körülötte a népet
rázta a nagy sírás, fölverte nyögésük a várost:
éppenolyan volt ez, minthogyha a trójai büszke
fellegvár hamuvá lett volna egészen a tűztől.
Csak nehezen tudták fékezni az agg fejedelmet,
hogy haragos nagy gyászában ki ne rontson a várból:
esdekelőn szólt mindjükhöz, fetrengve a trágyán,
néven szólongatva külön-külön is valamennyit:

„Hagyjatok, édeseim, bármint aggódtok is értem,
hadd megyek én el a városból az akháji hajókhoz:
hogy kérleljem a rémületeskezü szörnyeteg embert,
agg koromat tán még ő is tisztelve tekinti
és könyörül: hiszen őneki éppen ilyenkoru apja
van, Péleusz, ki a trójaiak vesztére nevelte
sarját, ámde a legtöbb kínt rám mérte közöttünk:
mert oly sok viruló fiamat sujtotta halállal.
Annyira mindet sem siratom, noha búsulok értük,
mint emez egy Hektórt, akiért Hádészba taszít majd
engem az éles kín; halt volna meg itt a karomban:
eltelhettünk volna a sírással, zokogással,
anyja, a balsorsú nyomorult, aki szülte, meg én is.”

Így szólt jajszóval; körülötte nyögött az egész nép;
s trósz nők közt Hekabé kezdett panaszos zokogásba:

„Gyermekem! én nyomorult, minek éljek, tűrni keservet,
hogyha te meghaltál? te, ki éjjel s nappal a várban
büszke dicsőségem voltál, mert védted a nőket,
védted a férfiakat Trójában, s mintha csak isten
volnál, tiszteltek: hisz nékik drága dicsőség
voltál, míg éltél, de elért a halál meg a végzet.”

Sírva eképen szólt. Hektór felesége pedig még
mit se tudott: mert még nem vitte igazszavu hírnök
néki a hírt, hogy férje kapun kívül maradott lent:
most szövetet szőtt épp, zugolyában a nagy palotának,
csillámló kétrétü ruhát, sok tarka virággal:
széphaju szolgaleányainak pedig adta parancsát,
hogy nagy edényt tegyenek föl a tűzre: az isteni Hektórt
várja meleg fürdő, amikor hazatér a csatából;
balga, ki nem sejtette, hogy őt Akhileusz keze által,
távol a fürdőtől, leigázta a fényes Athéné.
Csakhogy a bástya felől meghallva a jajt meg a sírást,
megremegett, és földre esett le a cséve kezéből:
széphaju szolgaleányaihoz pedig íly szavakat szólt:

„Kettőtök jőjjön, lássam, mi esett a kapuknál:
mert hallottam anyósom hangját: s íme, a szívem
már torkom fele ver kebelemben, lent meg a térdem
megdermed: Priamosz fiait közel éri a baj tán.
Bárcsak a hír sose érne fülembe; de rettegek attól,
hogy bátor Hektórt elvágta a fényes Akhilleusz
várunktól, egyedül s most üldözi messze a síkon;
s vészokozó bátorságát megszűnteti immár,
mely őt űzte, hiszen sohasem maradott a sereg közt,
messze előrerohant, sose hátrált senki elől sem.”

Szólt, s a teremből mainászként kirohant a szabadba,
míg szive vert hevesen; vele mentek a szolgaleányok.
És miután odaért a tömegbe, a bástya fokához,
állva maradt a falon s szétnézett: s látta, amint őt
vonszolják a mezőn: a sebes paripák kegyeletlen
hurcolják az akháj öblös gályák közelébe.
Andromakhé szemeit sűrű éj lepte be nyomban:
hátrahanyatlott bágyadtan, s elhagyta a lélek.
És ragyogó ékét mind messzire szórta fejéről:
csattokat és homlok-szalagot meg a haj szoritóját,
és fátylát, mely ajándék volt arany Aphroditétól
aznap, hogy ragyogósisakú Hektór hazavitte
Éeitón házából őt nagy nászadományért.
Sógornők, ángyok sűrű sora állt körülötte,
és fölfogták őt, aki vágyakozott a halálra.
S hogy föllélegzett, s megtért kebelébe a lélek,
tört hangon zokogott, ezt mondta a trójai nők közt:

„Hektór! én nyomorult! így hát egy sorsra születtünk
mindketten: Priamosz házában, Trója ölén te,
én meg Thébában, sürüerdős nagy Plakosz alján,
Éetiónnál: ő táplált, amikor kicsi voltam,
sorsvertet balsorsu; minek nemzett a világra?
Most te leszállsz Hádész házába, a földnek ölébe,
és itt hagysz engem, keserű bánatba merülten
házad ölén, özvegységben; s a fiunk csecsemő még,
kit szültünk, nyomorultak: mert nem lesz neki, Hektór,
gyámolitója, hisz elvesztél; sem néked e gyermek.
S könnyes akháj viadalmakból ha meg is menekül majd,
mégis csak robot és siralom lesz része ezentúl
néki, mivel mezejét mások szántják el erővel.
Mert hisz a sors megfosztja barátaitól is az árvát:
mindig földresütött szemmel jár, könnyes az arca.
Apja barátaihoz jár el nyomorában a gyermek,
és ennek köpenyét, meghúzza amannak az ingét:
és aki megkönyörül, poharát kissé odanyujtja,
s éri a nedv a fiú ajakát, de nem éri az ínyét.
S tán kinek apja is él, elkergeti őt az ebédtől,
megveri öklével, támadja goromba beszéddel:
»Eltakarodj, az apád miközöttünk nem lakomázik!«
S majd könnyes szemmel fut a gyermek az özvegy anyához,
Asztüanax, ki előbb apjának térdein ülve
mást nem evett, csak birkavelőt s a juhok java húsát:
és ha elálmosodott s odahagyta a gyermeki játszást:
akkor az ágyában szunnyadt, vagy a dajka ölében,
jó puha párnákon, s szive eltelt édes örömmel.
Most majd csak szenved, megfosztva a drága apától
Asztüanax, kit a trójaiak tiszteltek e névvel:
mert egyedül védted váruk kapuját meg a bástyát.
Téged a görbe hajók mellett, távol szüleidtől
majd nyüzsgő férgek falnak, miután a kutyák már
meztelenül téptek: pedig itthon fekszenek ékes
könnyü ruháid, szép hímzései női kezeknek.
Én ezeket most mind lobogó lángokba hajítom,
nincs rájuk szükség, hisz bennük már sose fekszel,
ámde dicsőségedre a trószok, a trójai nők közt.”

Szólt és felzokogott; vele sírtak a trójai nők is.