TIZENKILENCEDIK ÉNEK

AKHILLEUSZ ÉS AGAMEMNÓN KIBÉKÜLÉSE

Ókeanosz habjábol a sáfrányköntösü Hajnal
fölserkent, fényt hozni az égi- s a földilakóknak.
Ő meg, az isten ajándékával elért a hajókhoz;
s drága fiát hős Patrokloszra borulva találta:
hangosan ott zokogott, sok társa körötte kesergett;
most közibük lépett, s ott állt meg az isteni úrnő,
átkulcsolta kezét szorosan, szót szólva kimondta:
„Drága fiam, hagyjuk most őt, noha kínoz a bánat,
itt kiterítve, ha már leigázta az isteni szándék;
lásd: Héphaisztosztól elhoztam a nagyhirü fegyvert;
vedd át, íly gyönyörűt vállán soha senki se hordott.”

Mondta az istennő, s Akhileusznak elébe letette
díszes fegyvereit: megcsörrent mindegyik ekkor.
Megrettentek a mürmidonok, felnézni reájuk
egy sem mert, és mind remegett; Akhileusz odanézett,
és dühe mindinkább gerjedt, fenyegetve sugárzott
két szemhéja alól a tekintete, mint lobogó láng:
s kedvvel fogta kezébe az isten szép adományát.
Majd, miután eltelt az örömmel a szép csoda láttán,
nyomban az anyjához fordult, szárnyas szavakat szólt:
„Istentől van e fegyver, anyám, s látszik, hogy egy isten
készítette, ilyent a halandó nem remekelhet;
most hát fölfegyverkezem én; de nagyon remegek, hogy
közben még nekem itt hős Patroklosz tetemébe
bujnak majd a legyek, s ércfegyver-ütötte sebekben
féregrajt keltnek, holttestét szennyezik evvel:
élete már odavan - s most majd megrothad a húsa.”

Erre ezüstlábú Thetisz úrnő válaszul így szólt:
„Gyermekem, erre a szívedben ne legyen soha gondod:
én kísérlem meg, hogy a vad legyeket tovaűzzem
róla, amelyek fölfalják a leölt daliákat.
És ha akár kerek esztendőn át fekszik is itten,
bőre egészen sértetlen lesz, vagy gyönyörűbb még.
Most csak hívd gyűlésbe az összes akháj daliákat,
és Agamemnón nép-pásztorról vond haragod már
vissza, s a harcra hamar vértezkedj, öltsd föl erődet.”

Így szólt, s nagy bátorsággal töltötte el anyja.
S vérszinü nektárt csöppentett orrába a holtnak
s ambrosziát, hogy a teste egész és tiszta maradjon.

Ő meg a part mentén ment végig, a bajnok Akhilleusz,
s rettentőt riadott, fölverte a harcosokat mind:
s még azok is, kik előbb a hajóknál szoktak időzni,
még aki kormányos volt is, kezelője lapátnak,
vagy pedig étek-elosztó gazda a fürge hajókon,
még azok is gyűlésbe siettek, mert nagy Akhilleusz
föltűnt, ő, ki a bús harcot már rég odahagyta.
Árész két derekas követője bicegve közelgett,
harcbanerős Diomédész hős meg a bajnok Odüsszeusz,
dárdájukra nehezkedtek, gyötrött-sebesülten:
és hogy elértek az első sorba, leültek azonnal.
S jött legutolsónak daliák feje, hős Agamemnón,
hordva sebét: mivel őt is a rettenetes viadalban
megsértette Koón Anténoridész hegyes érccel.
Majd miután az akháj dáliák mind egybekerültek,
szólt, fölemelkedvén köztük, gyorslábu Akhilleusz:

„Átreidész, mindkettőnknek jobb ez bizonyára,
néked is és nekem is; mi haszon volt lélekemésztő
méreggel haragudnunk úgy egymásra a lányért?
Bárcsak a bárkáknál őt nyíllal lőtte le volna
Artemisz, aznap, hogy Lürnésszoszt dúlva bevettem;
akkor olyan sok akháj nem marja fogával a földet,
ellenség által leterítve, amíg haragudtam.
Hektór s Trója örült: de a kettőnk összeveszését,
azt hiszem én, az akhájok hosszan nem feledik majd.
Ám ami már megesett, hagyjuk, noha szaggat a bánat,
kedves lelkünket kebelünkben igázzuk erővel.
Én haragomról már leteszek: nem kell, hogy örökké
és makacsul folyton haragudjam: rajta, sietve
serkentsd harcra a fésültfürtü akháj daliákat,
próbatevésre megint hadd rontsak a trószok elébe,
vágynak-e hálni hajóinknál még: s azt hiszem én, hogy
némelyikük szivesen hajlítja pihenni a térdét,
hogyha a dárdámtól megfuthat a vad viadalban.”

Szólt; s megörültek mind a remeklábvértes akhájok,
hogy hőslelkü Akhilleusz így szűntette haragját.
S köztük eképen szólt sereget-vezető Agamemnón,
onnan a székéből, nem lépve a kör közepére:
„Kedveseim, danaosz daliák, követői Arésznak,
szép hallgatni a szólni-kelőt; de hiszen nem is illik
félbeszakítani, mert nehezen szól úgy, ha tudós is.
Nagy zúgás közepette ki tud hallgatni a szóra?
Vagy ki beszélhet? A harsányhangu sem érhet a célhoz.
Péleidészhez szólok most: de ti értsetek éppúgy,
többi akhájok, a szóból, mind igyekezve figyeljen.
Gyakran mondtak már az akhájok nékem ilyesmit,
ócsároltak elégszer, bár oka nem vagyok ennek,
mert Zeusz tette, s a Moira, s Erínüsz, a ködbebolyongó:
gyűlésen szívembe ezek dobták a vad Ártást,
aznap, amint Akhileusz zsákmányrészét eloroztam.
Mit tehetek mégis? Mindent maga végez az isten:
Zeusznak lánya az Ártás, ő árt mindegyikünknek,
tisztelt, ám vészes; puha lábon jár, nem a földön
lép ugyanis, de fején a halandó földilakóknak,
s árt nékik: mindig van, akit beleránt a gonoszba.
Egykor még Zeuszt is megcsalta, pedig valamennyi
isten s ember közt őt mondják legmagasabbnak;
s Héra, pedig csak nő, mégis rászedte cselével
aznap, amint Héraklész hőserejét Alkméné
falkoszorús Thébában készült szülni világra.
Zeusz akkor dicsekedve beszélte az égilakók közt:
»Istenek és istennők, mind, hallgassatok énrám,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem:
még ma fiút fog a fényre segíteni Eileithüia,
és ura ez lesz majd minden körülötte lakónak,
minden törzsbelinek, kinek éntőlem van a vére.«

Cselt szövögetve felelt ekkor neki Héra, az úrnő:
»Csak hazudod, soha véghez nem viszed ezt a beszéded.
Rajta, csak esküdj meg, te Olümposzi, nékem erősen,
hogy csakugyan minden körülötte lakó ura lesz majd
az, ki egy asszony lába közül ma kerül ki a földre,
oly törzsbéli fiak közt, kiknek tőled a vérük.«
Így szólt Héra; szavában a cselt Zeusz észre se vette,
tett nagyerős esküt, s iszonyú kár érte miatta.
Héra Olümposz csúcsáról fölugorva suhant el,
és az akháj Argoszba rohant, ismerte a földön
Perszeusztól született Szthenelosz derekas feleségét:
ez hordotta a magzatját, héthónaposat még:
Héré most e fiút segitette korán a világra,
Eileithüiákat s a szülést így visszaszorítva
Alkménétól; míg maga Zeusznak eképen adott hírt:
»Zeusz atya, fényvillámu, szivedbe vetek valamely szót:
megszületett a nemes fiusarj, aki Argoszon úr lesz,
Eurüsztheusz, Szthenelosz Perszéiadész fiusarja,
törzsedből: méltó uralomra az argoszi népen.«
Szólt; s mélyen belevágott Zeusz szívébe az éles
kín: s ragyogó hajfürtjeinél megfogta az Ártást
erre, haraggal a szívében, s tett szörnyü nagy esküt,
hogy soha már az olümposzi csúcsra, a csillagos égre
újra nem engedi Ártást, mert árt mindegyiküknek.
Így szólt, s messze ledobta azonnal a csillagos égről
kézen megpörgetve, s a munkált földre zuhant ő.
Rá gondolva nyögött Zeusz mindig, látva a sarját,
mint fárad rútul, s Eurüsztheusz oszt neki munkát.
Így magam is, valamíg a sisakrázó deli Hektór
argoszi hősöket ölt bárkáink tatja tövében,
emlékeztem az elvakitó ártásra szünetlen.
S merthogy vétettem, s Zeusz megfosztott az eszemtől,
végtelenül sok ajándékkal békíteni vágylak.
Kelj föl a harcra tehát, buzdítsad a népet is erre:
és én minden ajándékot megadok, mit a sátrad
mélyén tegnap igért meg néked a bajnok Odüsszeusz.
S hogyha kivánod, várj, bármint sürgődsz is a harcra:
és az ajándékot követőim mind idehozzák
gályámról, hogy lásd, míly nagyszerű, dús az ajándék.”

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
„Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
adsz-e ajándékot, készséggel, mint ahogy illik,
vagy megtartod-e, tőled függ; de mi most a csatára
gondoljunk gyorsan: ne veszítsük puszta szavakkal
itt az időt: hisz még végzetlen a nagyszerü munka.
Hadd lássák Akhileuszt ismét az előcsapatokban,
érckelevézzel amint pusztítja a trójai hadsort.
S törjetek elszántan viadalra a férfiak ellen.”

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
„Isteni hős Akhileusz, ne akard, bármekkora hős vagy,
hogy kirohanjanak így, még étlenül, Ílion ellen
harcosaink: mert nem kis időbe telik viadalmunk,
hogyha a küzdőknek már összeakadt a csapatja
s minden akháj és trósz harcosba az isten erőt fú:
küldd jóllakni a gyors gályákhoz akháj daliáink
étekkel, borral, mi erőt ad s merszet a harcra.
Nincs ember, ki egész napon által, napnyugovásig
étlen vívhatná daliákkal szemben a harcot.
Mert, bármennyire vágyakozik tusakodni a lelke,
tagjai elnehezülnek titkon, a szomj meg az éhség
mégis eléri azért, meginog menetében a térde.
Míg aki borral s étellel jóllakva vonul ki
s harcol a rosszakarók seregével utána napestig,
annak a keblében szive bátor, tagja se fárad,
míg haza nem térnek mindnyájan az ütközetekből.
Rajta, a népet oszoltasd, adj lakomára parancsot;
s közben ajándékát sereget-vezető Agamemnón
mind hordassa a gyűlésünkbe, hogy itt az akhájok
láthassák a szemükkel, s szíved fölmelegüljön.
S ő tegyen esküt az argosziak közt állva, tenéked,
hogy sohasem lépett ágyára, sosem közösült még
avval a lánnyal, amint az a nő meg a férfi szokása.
És neked is szelidüljön meg kebeledben a lelked.
Dús lakomával a sátrában békítsen utána,
hogy csöpp híjával se maradj most már a jogodnak.
S, Átreidész, te igazságos légy mással is eztán
inkább, mint most: nem szégyen, ha a nép fejedelme
békít oly harcost, akit ő bántott meg először.”

Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
„Láertész fia, én szivesen hallgattam a szódat:
mert mindent helyesen, rendjén mondtál e beszédben.
Készörömest meg is esküszöm arra, a lelkem is indít,
és - istenre! - az eskü hamis nem lesz: de Akhilleusz
itt legalább addig várjon, noha vágyik a harcra,
és ti is együtt várjatok itt, míg minden ajándék
sátramból nem jő: szerződjünk akkor erősen.
S néked, Odüsszeusz, azt mondom s azt rendelem el már:
minden-akhájok legderekabb fiatal daliáit
válasszad ki: s a gályámról, mit tegnap igértünk
Péleidésznek, a sok kincset s hozzák el a nőket.
Talthübiosz meg a téres akháj táborban azonnal
áldozatul vadkant hozzon Zeusznak meg a Napnak.”

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
„Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
mindezeket máskor kell inkább megcselekedned:
majd amidőn a csaták közben pihenés szaka áll be,
és kebelemben a harcierő már ennyire nem dúl:
most ott fekszenek ők átdöfve, kiket leigázott
Hektór Príamidész, mert Zeusz neki evvel adott hírt;
és ti evésre akarnátok buzdítani: én meg
harcra kivánnám már az akháj fiakat riogatni
étlen-szomjan előbb; s később, ha a nap lehanyatlik,
kapjunk nagy vacsorát, miután letöröltük a szégyent.
Csakhogy az én kedves gégémen előbb le ne csússzék
semmi ital s étel, mert holtan fekszik a társam
sátramban, hegyes érctől szétszabdaltan, a lába
tornácnak fordult, körülötte zokognak a társak:
éppenezért nem ilyesmit tart most gondnak az elmém,
csak vért, mészárlást, fájdalmas férfiu-hörgést.”

Válaszul érre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
„Ó, Akhileusz, Péleusz fia, legjobb minden akháj közt,
nem kicsivel vágy több nálam, sőt sokkal erősebb
dárdáddal, de eszemmel sokkal több vagyok én, mert
nálad előbb lettem, sokkal többet tudok is már;
éppenezért szelidüljön a szíved az én szavaimtól,
Könnyen jóllakik ám a zajos viadallal az ember,
hol legtöbb szárat zúdít le a földre a sarló,
ám aratása silány mégis, ha a mérlege billen
Zeusznak, a háboru sáfárának a földilakók közt.
Gyomrukkal sose gyászolják az akhájok a holtat!
Mert hisz mindennap sokan esnek el oly sürüséggel,
mint a szövésnek szála; mikor tudnánk fölüdülni?
Azt, aki elhullott, el kell földelni, keserves
lélekkel gyászolva, egész nap könnyeket ontva:
ám kik a gyűlöletes harcokból hátramaradnak,
már az evésre legyen gondjuk s az ivásra, hogy annál
inkább vívhassunk a reánk rontókkal egész nap,
fölvévén az erős ércpáncélt: senki se késsék
várva, hogy új buzdítással serkentsük a népet.
Ím ez a buzdítás; és meglakol az, ki lapulgat
argoszi gályáinknál: szálljunk sűrü sereggel,
s lóbetörő trószokra riasszuk a vadszivü Árészt.”

Szólt, s a dicső Nesztór fiait rendelte magához,
s Phűleusz sarja Megészt, vele Mérionészt, Melanipposzt,
és Kreiontiadész Lükomédészt, véle Thoászt is:
s Átreidész Agamemnónnak sátrába siettek.
Elhangzott a beszéd, és meglett nyomban a tett is:
háromlábas edényt hoztak hetet és ragyogó szép
húsz tálat s a tizenkét jó lovat is, melyet ígért:
s hozták sátrából ama hét szép nőt is, a munkát
értőt, nyolcadikul vélük széparcu Briszéiszt.
Jött Odüszeusz, megmért tíz tiszta talentum arannyal,
többi ajándékát az akháj ifjak vele hozták.
Gyűlésük közepére helyezték: majd Agamemnón
fölkelt, s Talthübiosz, zengőszavu, mint csak egy isten,
most odaállt, vadkannal, a népek pásztora mellé.
Átreidész meg előrántotta kezével a kését,
- mindig is ott függött az roppant kardhüvelyénél -
és sertést metszvén, kezeit Zeuszhoz fölemelte,
így esdett; míg szótlanul ott ültek körülötte
rendben az argosziak, s a királyra figyeltek, amint kell.
Esdekelőn így szólt, fölnézve a tágterü égre:

„Legmagasabb s legfőbb isten, Zeusz tudja először,
és Gé és Éeliosz s az Erínüszek, ők, kik a földnek
mélyén büntetik azt, ki csalárdul tette az esküt:
én sosem illettem Bríszéiszt még a kezemmel,
sem másért, sem azért, hogy nászkerevetre vezessem:
érintetlenül élt mindvégig a sátram ölében.
És ha az eskü hamis, mindazzal sujtson az isten,
mellyel az eskütevőt, ha csalárdszivü, sujtani szokta.”

Szólt, s elvágta a vadkannak torkát a vad érccel;
Talthübiosz meg az ősz tenger mélyébe vetette
megcsóválva, halaknak ebédül; s ekkor Akhilleusz
fölkelt s harcszerető Argosz seregéhez ekép szólt:

„Zeusz atya, lám, iszonyú átokkal sujtod az embert:
meglehet, Átreidész sohasem haragítja a lelkem
ennyire keblemben, soha nem hurcolja a lányt el
éntőlem, gonoszul, s tiltó szavam ellen: azonban
Zeusz kívánta, hogy oly sok akháj vesszen, bizonyára.
Most lakomára tehát, hogy majd kezdhessük a harcot.”

Ez volt szózata, szétoszlatta azonnal a gyűlést.
Szétszéledtek: mind a saját bárkája felé ment.
Míg az ajándékok körül ott sürgődtek a bátor
mürmidonok: vitték Akhileusz bárkája felé mind:
sátra ölén hagyták, s ott ültették le a nőket,
míg lovait jó fegyveresek legelőre kicsapták.

S Bríszéisz, ki hasonló volt arany Aphroditéhoz,
látván Patrokloszt hegyes érctől szétkaszaboltan,
ráomlott nyomban, sírt élesen, és a kezével
tépte a két keblét, szép arcát, gyönge nyakát is:
végül is, istennők szép mása, zokogva ekép szólt:

„Patroklosz, te szegény szívemnek legszeretettebb,
életben voltál, mikor én elhagytam e sátrat,
most pedig, ím holtan lellek, népek vezetője,
visszajövet: baj után így sujt a baj engem örökké.
Hitvesemet, kihez adtak, apám meg anyám is, az úrnő,
láttam, a város előtt hegyes érc mint szúrja halálra.
Volt három szeretett, velem egy-anya szülte fivérem,
és vesztük napját ők is mindhárman elérték.
És te nem engedted, mikoron gyorslábu Akhilleusz
isteni Műnész várát dúlva, megölte a férjem,
hogy sírjak, hanem azt mondtad, hogy a bajnok Akhilleusz
törvényes feleségévé téssz, messzehajózunk
és lakodalmat ülünk Phthíában a mürmidonok közt.
Mindig-nyájas, ezért siratom szakadatlan a veszted.”

Így szólt és zokogott, vele nyögtek az asszonyok is mind,
s mintha a hősért sírnának, magukért keseregtek.
Majd az akháj vének gyűltek köribé Akhileusznak,
kérlelték, hogy egyék; hanem ő felnyögve csak így szólt:
„Drága barátaim, azt kérem, ha szavamra ügyeltek,
egyiktek se kivánja, hogy én az evéssel, ivással
laktassam kedves szivemet, mivel éles a kínom:
itt maradok, s étlen tűrök már napnyugovásig.”

Így szólt, és valamennyi királyt elküldte magától;
Átreusz két fia csak s Odüszeusz maradott közelében,
s Nesztór s Idomeneusz meg a vén lovag egymaga: Phoinix,
s vígasztalgatták a nyögőt; de a lelke nem enyhült,
míg nem szállt torkába a vérontó viadalnak.
Minden eszébe jutott, és mély zokogással ekép szólt:
„Lám, ezelőtt, te szegény, legdrágább társam, a sátor
mélyében gyönyörű lakomát te magad teritettél
szorgosan és gyorsan, valahányszor a harcos akhájok
könnyes Arészt a lovas trószokra riasztani szálltak.
Most átdöfve heversz sátramban: s nékem a szívem
nem fogadt étket, italt, pedig itt, lám, éppen elég van,
érted epedve: mivel gonoszabb baj már sosem érhet:
akkor sem, ha apám vesztéről érne fülembe
hír, aki most Phthíében tán hullatja a könnyét
íly fiuért, értem, míg én más nemzetü nép közt
borzasztó Helenéért küzdök a trójaiakkal;
vagy ha Neoptolemosznak, drága fiamnak a vesztét
hozná hír, ki ha él, Szkűrosz szigetén nevelődik.
Eddig még kebelemben hitte-remélte a lelkem,
hogy csakis én esem el távol lovas argoszi földtől,
Trójában, de te visszakerülsz Phthíának ölébe,
hogy majdan fiamat hazavidd Szkűrosz szigetéről
éjszinü fürge hajón, és megmutogass neki mindent,
birtokot és szolgát s meredektetejű palotámat.
Mert hiszen azt hiszem én, hogy Péleusz vagy nem is él már,
vagy szomorúan tengődik s alig élve, a gyűlölt
vénkorban, s folyton csak várja a gyászokozó hírt
énrólam, melyből tudtára jut az, hogy elestem.”

Sírva eképen szólt; vele együtt nyögtek a vének,
mindnek eszébe jutottak az otthon hátrahagyottak.
Látta a bánkódókat most s megszánta Kroníón,
Pallasz Athénéhoz sebten szárnyas szavakat szólt:
„Gyermekem, elhagyod ezt a derék daliát te egészen;
vagy soha nem gondol többé Akhileuszra a szíved?
Lám, ott ül most ő magasorru hajóknak előtte,
drága barátja miatt kesereg, sír; míg lakomázni
térnek a többiek: ő egyedül nem eszik, nem iszik csak.
Indulj hát hozzá, s nektárt, üde ambrosziát is
csöppents már kebelébe, hogy el ne gyötörje az éhség.”

Szólt, buzdítva a már rég elszánt Pallasz Athénét;
s ez szárnyterjesztő és éleshangu madárként
át a legen lecsapott a nagy égből. Míg az akhájok
fegyverkeztek már az egész táborban; Athéné
nektárt csöppentett s üde ambrosziát kebelébe
hős Akhileusznak, a szörny éhség térdébe ne szálljon.
Ő maga szenterejű apjának háza ölébe
tért ismét; s azok elszéledtek a fürge hajóktól.
Mint amidőn Zeusztól sürü hópelyhek raja röppen,
nagyfagyosan, légbőlszületett Boreász lehe hajtja:
így gomolyogtak amott a sürű sisakok, sugaras fényt
verve, a bárkákról s köldökkel-domboru pajzsok
és kőriskelevézek, erőslemezű hadivértek.
Fényük az égig elért, körben nevetett az egész föld
ércragyogásuktól; lábak dobogása dübörgött:
és a középen bujt vértjébe a bajnok Akhilleusz.
Fogcsikorítva eként készült, és két szeme égett,
mint tűzláng mélyen szívébe hatolt a nehéz kín,
míg dühödötten a trószra, magára emelte az isten
drága ajándékát, Héphaisztosz szép kezeművét.
És legelőször a szép lábvértet vette magára,
melyet jó szorosan kapcsoltak ezüst bokacsattok;
másodikul meg a melle köré köritette a vértet;
majd az ezüstszögü érckardot vállára vetette;
és a hatalmas, erős nagy pajzsot vette kezére,
messzire szétáradt ragyogása, akárcsak a holdé.
Mint amidőn a hajós a vizen meglátja a fényét
fennlobogó tűznek, mely a hegy tetején a magányos
pásztori szálláson lángol, s a hajóst tovaűzik
messze halas tengerre a szélviharok, noha küzd is:
így ragyogott Akhileusz gyönyörű, remekelt paizsának
fénye a légbe; sisakját tette utána fejére,
azt az erős sisakot: mint csillag fénye, sugárzott
lóforgós dísszel: sok szép rojt szállt körülötte,
mit köribé sűrűn remekelt Héphaisztosz aranyból.
Próbát tett most már fegyverben a fényes Akhilleusz,
illik-e rá, szép tagjai tudnak-e benne mozogni:
s lám, valamint szárny, úgy fölemelte a nép vezetőjét.
Apjától örökölt gerelyét kiemelte a tokból,
súlyos, erős, nagy volt az, megcsóválni se tudta
más az akhájok közt, egyedül csak a bajnok Akhilleusz.
Még szeretett apjának Kheirón adta e kőrist
Pélion ormáról, hogy majd vele hősöket öljön.
Alkimosz, Automedón, lovait fogták szekerébe
szorgosan ott, gyönyörű szép szíjjal, igával; a zablát
szájukon áthúzták, feszitették hátra a gyeplőt
jólácsolt állásához: fölemelte a fényes
kézbevaló ostort, s a szekérre szökellt vele nyomban
Automedón; Akhileusz meg a háta mögé, csupa vértben,
fénylő fegyveresen, valamint ragyogó nap az égen.
Apjának lovait dörgő hangon riogatta:
„Hej, Xanthosz, Baliosz, ti Podargé nagynevü vére,
máskép szánjátok megmenteni most vezetőtök,
újra akháj néphez, mikor elteltünk a csatával:
ott ne maradjon, mint Patroklosz, holtan a síkon.”

Erre a járom alól így szólt neki gyors paripája,
Xanthosz, a földnek eresztve fejét, hogy hosszu sörénye
mind kibomolva a járom mellett ért le a földig
- mert szólóvá tette fehérkaru Héra, az úrnő -:
„Tudod meg, erős Akhileusz, megmentünk még ma a harcból:
csakhogy, a veszted napja közel van, s nem mi okozzuk,
mert a nagy isten lesz oka és az erőskezü Moira.
S nem mi okoztuk lassúsággal vagy tunyasággal,
hogy megfosztották Patrokloszt fegyvereidtől:
legjelesebb isten, kinek anyja a széphaju Létó
ölte meg őt az elősorban, s Hektórnak adott hírt.
Mert sebesen száguldunk, mint Zephürosz szele száguld,
melyet a leggyorsabbnak mondanak: ám neked is csak
sorsod, hogy leigázzon egy isten s ember erővel.”

Szólt, s az Erínüszek itt megakasztották a beszédét.
Néki nagyot sóhajtva felelte a fürge Akhilleusz:
„Mit jósolsz te halált, Xanthosz? Hozzád nem is illik.
Jól tudom azt magam is, hogy a végzetem itten elesni,
messze nagyonszeretett szüleimtől: ámde a harcot
mégse hagyom, míg torkig nem laktatnak a trószok.”

Szólt, s a legelsők közt rikkantva rohant a lovakkal.