MÁSODIK ÉNEK

AGAMEMNÓN ÁLMA
A NÉPGYŰLÉS
A HAJÓK FELSOROLÁSA

Minden más isten s minden jó hadszekeres hős
végigaludta az éjt; csak Zeuszt nem fogta az édes
álom: azon töprengett, mint tisztelje Akhilleuszt,
és hogyan öljön meg sok akháj harcost a hajóknál.
És az a terv látszott lelkében a leghelyesebbnek,
hogy gonosz álomképet küld le az Átreidészra;
hát ezt megszólítva ilyen szárnyas szavakat szólt:

„Fuss csak a fürge akháji hajók fele, fuss, gonosz Álom:
s ott sátrába siess Agamemnón Átreidésznak,
hogy neki mindent, mit rád bízok, pontosan elmondj:
szólítsd föl, hogy a fürtös akhájt fegyverbe hivassa,
mind az egész sereget: mert most vehetik be a trószok
szélesutú várát: nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra.”

Szólt; s miután hallotta a szót, illant is az Álom;
és az akhájok gyors gályáihoz ért el azonnal.
Átreidész Agamemnónhoz ment: sátra ölében
lelte: aludt már, ambrosziás szender boritotta.
Néleusz gyermeke képében lépett a fejéhez,
Nesztóréban, akit minden vén közt a leginkább
tisztelt Átreidész; s ezt mondta az isteni Álom:

„Lónevelő, harcban-kitünő Átreusz fia, alszol?
Végig az éjt a tanácsbeli férfiu át ne aludja,
az, kire rá van bízva a nép, kinek oly sok a gondja.
Hallgasd csak szavamat: Zeusznak vagyok én hiradója;
tudd meg: a távolból is ügyel rád, szán is erősen.
Elrendelte: a fürtös akhájt fegyverbe hivassad,
mind az egész sereget: mert most veheted be a trószok
szélesutú várát: nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra
Zeusztól: ezt őrizd elmédben, s el ne ragadjon
majd feledés azután, hogy a mézizü álom elenged.”

Így szólt és elment, s a királyt ott hagyta magára:
hadd tervelje, mi nem volt úgysem teljesülendő:
hisz Priamosz várát még aznap vélte bevenni
balgatagon: sejtelme se volt, hogy Zeusz mit akar még.
Mert az sok kínnal, sóhajjal akarta gyötörni
még ezután is a trószt s danaoszt heves ütközetekben.
Felserkent: de a szent hang még körülötte kavargott.
Majd föl is ült ágyán, s fölvette a szép puha, most-szőtt
inget, s inge fölé széles köpenyét köritette;
fényes talpa alá gyönyörű sarukat kötözött fel;
majd az ezüstszögü érckardot vállára vetette;
apjától örökölt örökös jogarát fölemelte,
ércinges görögök bárkáihoz evvel eredt el.

Fölhágott az olümposzi bércre az isteni Hajnal,
hogy hirdesse a fényt Zeusznak meg az égilakóknak;
s ő csengőszavu hírnökeit küldötte paranccsal,
hogy hívják gyűlésbe a fürtös akháj daliákat.
Ők vitték is a hírt, amazok gyorsan gyülekeztek.
És legelőször a nagyszivü vének harci tanácsa
ült le, Pülosz-beli úr Nesztór bárkája tövében;
összehiván ezeket, tervét okosan szövögette:

„Hallga, barátaim: isteni álom látogatott meg
ambrosziás éjben, s a leginkább, láttam, a fényes
nagy Nesztórhoz volt termetre s alakra hasonló.
És odaállt a fejemhez, s hozzám íly szavakat szólt:
»Lónevelő, harcban-kitünő Átreusz fia, alszol?
Végig az éjt a tanácsbeli férfiu át ne aludja,
az, kire rá van bízva a nép, kinek oly sok a gondja.
Hallgasd csak szavamat: Zeusznak vagyok én hiradója;
tudd meg: a távolból is ügyel rád, szán is erősen.
Elrendelte: a fürtös akhájt fegyverbe hivassad,
mind az egész sereget: mert most veheted be a trószok
szélesutú várát; nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra
Zeusztól: ezt őrizd elmédben.« Mondta s utána
elröppent; s eleresztett engem a mézizü álom.
Lássuk: mint vértezhetnők fel akháj fiainkat.
Én próbára teszem szavaimmal előbb, ahogy illik,
s azt mondom, hogy a sokpadu gályákkal meneküljünk:
míg ti marasszátok szavatokkal emitt is, amott is.”

Így szólt és le is ült; mire köztük szólani fölkelt
Nesztór, ő, ki Pülosz fövenyén gyakorolta uralmát;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

„Híveim, argosziak fejedelmei és vezetői,
hogyha ez álomképről más szólt volna közöttünk,
úgy vélnők, hazudik, s még inkább visszariadnánk:
ám az látta, ki büszkén vallja, hogy ő a legelső;
lássuk: mint vértezhetnők fel akháj fiainkat.”

Így szólt és legelől indult kifelé a tanácsból.
Fölkeltek s tették, mit a népek pásztora mondott,
mind a jogart tartó fejedelmek; a nép meg özönlött.
Mint amikor méhek raja röpdös sűrű sereggel,
sziklaüreg-mélyből új, s új csapatokban özönlik,
és a tavasz mezejére kiröppen fürtös alakban,
és itt surran az egyik sűrü raj, ott meg a másik:
így jött sűrün a nép sátraktól, fürge hajóktól,
és a magas part mentén mind csapatokban özönlött
gyűlésére; s a Hír, Kronidész küldötte közöttük
lángrakapott, sürgette előre az egybejövőket:
megbolydult a tömeg, s jajdult föl a föld is alattuk,
hogy helyük elfoglalták; zaj kélt; járt rivalogva
föl-le kilenc hírnök, s fékezte a népet: a lármát
szűnteti tán s hallgat sok Zeusz-táplálta királyra.
Nagy nehezen le is ültek mind, egyhelybe maradtak,
és a zaj is megszűnt; fölkelt a király; Agamemnón,
tartva királyi jogart, mit Héphaisztosz keze munkált.
Azt Héphaisztosz Zeusznak ajándékozta, az úrnak,
Zeusz meg a hírnöknek, Hermésznek, az Argoszölőnek,
nagy Hermész pedig adta Pelopsznak, a lónevelőnek,
majd odaadta Pelopsz Átreusznak, a népterelőnek;
haldokoló Átreusztól meg dúsnyáju Thüesztész,
kapta Thüesztésztől Agamemnón végül örökbe,
hogy vele sok szigetén legyen úr és argoszi földjén;
rá támaszkodván, ezt mondta az argosziak közt:

„Kedveseim, danaosz daliák, követői Arésznak,
szörnyü nehéz vaksággal vert kötelékbe Kroníón:
mert megigérte a rettentő, s a fejével is intett,
hogy haza, jóbástyás Tróját földúlva, hajózom:
most csúnyán megcsalt, hazaküld Argoszba parancsa,
dicstelenül, miután már sok népet veszitettem.
Így tetszik bizonyára a szörnyüerős Kronidésznak,
néki, ki már sok városnak bontotta meg ormát,
s még ezután is bontja, hiszen legfőbb a hatalma.
Még az utódok előtt is csúfság lesz, ha beszélik,
hogy mi, ilyen sok akháj, íly nagy nép, háboruságunk
hasztalanul vívtuk s harcoltuk ilyen kevesekkel,
és be se végeztük: célunk még most se tünik fel.
Hisz ha talán hű szerződést kötnénk mi a trósszal,
és meg akarnók mindketten számlálni magunkat,
s felsorakoznék Trójának valamennyi lakója,
míg mi tizes csapatokra oszolnánk, harcos akhájok,
s vennénk hozzájuk bortöltögetőül egy-egy trószt,
sok szakaszunknak még mindig nem jutna pohárnok.
Azt mondom, hogy ilyen sokkal több itt az akháj hős,
mint amazok, kik a várban laknak: csakhogy igen sok
városból vannak kelevézrázó segitőik,
visszaszorítanak ők, s nem hagyják, bárhogy akarnám,
jólakosú Troié várát földúlnom egészen.
Íme, kilenc esztendeje tűnt tova nagy Kronidésznak;
már korhadt a hajók deszkája, kötélzete foszlott:
és feleségünk és csacsogó gyerekünk valamennyi
várja a jöttünket palotánkban, míg mi a munkánk
el nem végeztük, melyért oly rég idejöttünk.
Rajta tehát, ahogy én mondom, mind úgy cselekedjünk:
fürge hajón szálljunk szeretett földjére hazánknak,
mert seregünk soha nem veszi már be a tágutu Tróját.”

Szólt; és fölzaklatta az ő kebelükben a lelket;
mindnek a nép sora közt, aki nem hallotta a tervet.
Mozdult gyűlésük, valamint a magashegyü hullám
Íkari tengerben, ha megűzi Notosz meg az Eurosz,
Zeusz atya sok felhője közül rácsapva az árra.
Vagy mint hogyha magas búzán Zephürosz szele száguld,
rádől s fut sebesen, s bólongat a búzakalász mind:
úgy mozdult meg a nagy gyűlés: valamennyi rivalgó
zajjal tört a hajók fele: mindnek lába alatt por
fellege szállt: egymást bíztatva parancsokat adtak,
hogy húzzák a hajót, vonják ki az isteni vízre;
árkot tisztítgattak: az égig elért a honukba
vágyakozók zaja; talpfáit húzták a hajóknak.

Ekkor az argosziak hazatérnek végzetük ellen,
hogyha Athénához Héré nem szól e szavakkal:
„Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, győztes Athéné,
hát így szöknek-e már szeretett földjére honuknak
innen az argosziak, tengernek tágterü hátán?
És diadaljelül itthagynák Priamosznak, a trósznak
argoszi szép Helenát, akiért már annyi akháj hős
halt meg Trója alatt, oly távol a drága hazától?
Menj csak az ércinges danaosz daliák seregéhez,
és valamennyi vitézt tartsd vissza szelíd szavaiddal,
vízre a kettősívü hajókat vonni ne engedd.”

Szólt; s a bagolyszemü Pallasz nem volt szófogadatlan:
útnak eredt, az olümposzi csúcsról alászökkenve:
és az akhájok gyors bárkáit azonnal elérte;
ott Odüszeuszra talált, ki tanácsban Zeusszal egyenlő:
ott állt ez, s nem is érintette a jópadu barna
gályát, mert a szivét-lelkét nagy fájdalom érte.
Hát közelébe megállt és szólt a bagolyszemü Pallasz:

„Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
hát így szöktök-e már szeretett földjére a honnak,
sokpadu gályáknak mind így estek neki nyomban?
És diadalmul hagynátok Priamosznak, a trósznak
argoszi szép Helenát, akiért már annyi akháj hős
halt meg Trója alatt, oly távol a drága hazától?
Hát csak eredj tüstént, ne habozz, az akháj csapatokhoz:
és valamennyi vitézt tartsd vissza szelíd szavaiddal,
vízre a kettősívü hajókat vonni ne engedd.”

Szólt; s ő ráismert hangjára az istennőnek:
futni eredt, köpenyét lehajítva: de ezt fölemelte
hírnöke, Eurübatész, Ithakából-jött követője;
ő maga meg sietett Agamemnón Átreidészhoz,
és örökölt örökös jogarát átvette kezéből,
ércinges görögök bárkáihoz evvel eredt el.

Ott meg ahány vezető hőst lelt csak, ahány fejedelmet,
oldala mellé állt, és tartóztatta szelíden:

„Jaj, te szegény, nem járja, hogy így félsz, mint aki gyáva;
inkább ülj nyugton, s nyugtasd meg a néped is éppúgy.
Nem tudjátok jól szándékát Átreidésznak:
próba alá veti most, később majd bünteti népét.
Nem hallottuk mind, mit mondott ott a tanácsban;
úgy ne legyen, hogy majd seregünket sújtja haragja.
Mert nagy az indulat úgyis a Zeusz-táplálta királyban,
tiszte pedig Zeusztól van, a bölcs Zeusz kedveli mindig.”

S hogyha a népből volt, akit ott hallott kiabálni,
azt a jogarral ütötte meg, így korholta szavával:

„Ülj veszteg, nyomorult, s másnak hallgass a szavára,
arra, ki nálad több: te silány vagy s gyáva a harcra.
Nem jössz számba te sem harcban, sem a harci tanácsban.
Nem lehetünk itt mindnyájan fejedelmek, akhájok!
Nem jó ám a sok úr kormányzata; egy legyen úr csak,
egy a király, kit sarja csavartelméjü Kronosznak
tett fejedelmünkké törvényeivel s jogarával.”

Így osztotta parancsát, így rendezte a tábort:
s ők gyűlésbe rohantak a sátraktól s a hajóktól
újra; zajongva: miként hulláma a sokzaju víznek
bömböl a tágterü part peremén, s visszhangzik a tenger.

És le is ültek mind, s helyükön vártak nyugalomban.
Therszítész egyedül morgott, fék nélkül acsargott,
az, kinek oly sok rút, zavaros szó járt az eszében,
helytelenül kész volt a királyokkal civakodni,
és csak azért, hogy az argoszi nép mind rajta nevessen.
Legrútabb volt ő mind közt, aki Trója alá jött:
kancsal volt, és sánta a féllábára; a válla
ferde, s a melle behorpadt volt, feje búbja csücsökben
végződött, s tetején ritkás pihe szálai lengtek.
Őt mind közt Akhileusz s Odüszeusz útálta leginkább;
őket szokta gyalázni, de most ragyogó Agamemnónt
ócsárolta süvöltő hangon: mert az akhájok
rá szörnyen haragudtak, a lelküket ette a méreg:
nagy hangon kiabált, Agamemnónt szídta szavával:

„Átreidész, mi hiányzik, mondd, no megint mi bajod van?
Már megtelt érccel sok sátrad, válogatott sok
rabnővel szintén, akiket mi akhájok először
néked adunk mindig, ha egy-egy várost kiraboltunk.
Tán az arany kell még, mit hozzád hozna a várból
egyik lónevelő trósz hős, váltságba fiáért,
kit neked én hoznék ide, vagy más, összekötözve?
Vagy fiatal lány kéne, kivel szerelembe vegyülhess,
míg mástól távol tartod? Nem járja sehogy sem,
hogy te vezér létedre bajokba keverjed a népet.
Nyámnyila nép, gyávák, ti akháj nők, már nem akhájok,
induljunk haza hát a hajókkal, hagyjuk is itt őt
Trója alatt, egye csak zsákmányát, s tudja meg immár,
használunk-e mi is valamit neki, vagy nem, a harcban.
Most is, lám, a vitéz Akhileuszt, aki nála kiválóbb,
megsértette: ajándékát bitorolja erővel.
Csakhogy Akhilleuszban sincs tán epe, annyira lomha:
máskép, Átreidész, ez a vétked volna utolsó.”

Szólt, így szídva szavával a népterelő Agamemnónt,
Therszítész; de hamar melléállt fényes Odüsszeusz,
s görbén fölfele nézve reá, korholta keményen:

„Therszítész, locsogó, légy bár élesszavu szónok,
tartsad a szád, ne kivánj a királyokkal civakodni.
Azt mondom, nálad hitványabb földi halandó
mind közt sincs, kik idáig jöttek az Átreidákkal.
Hát a királyoknak sose vedd a nevét ajakadra,
és ne gyalázd őket, hazatértüket így sose lessed.
Biztosan azt sem tudjuk még, hogyan üt ki a dolgunk:
hogy mi, akháj sarjak, haza jól vagy csúfosan érünk.
Itt lebzselve azért ócsárlod a nép terelőjét,
Átreidész Agamemnónt, mert neki oly sokat adnak
mindig a hős danaók: te ezért szúrod szavaiddal.
Én mondom neked, és úgy lesz, ahogyan kijelentem:
hogyha azon kaplak, hogy eként őrjöngsz ezután is,
akkor már Odüszeusz feje itt ne maradjon a vállán,
s Télemakhosz nemzőjének sose hívjanak engem,
hogyha le nem rántom rólad valamennyi ruhádat,
inged meg köpenyed, s ami még betakarja szemérmed,
és zokogásod közt nem verlek a fürge hajókig
innen a gyűlésből sok fájó, csúnya csapással.”

Így szólt, és jogarával háton s vállon ütötte:
az kétrét görnyedt, s a kövér könny hullt a szeméből.
És az arany pálcától véres nagy daganat kélt
nyomban a hátán: erre leült ott megzavarodva,
fájdalmas képpel, bambán, s dörgölte a könnyét.
Búsak voltak bár, édes nevetésre fakadtak,
s volt, aki így szólt köztük, a szomszédjára tekintve:

„Ejnye, bizony már sok jót mívelt eddig Odüsszeusz:
drága tanácsot adott, csatarendbe vezette a népünk;
mégis a legjobbat most tette az argosziakkal,
most, hogy e szájasnak kedvét elvette a szótól.
Ezt bizony íly bátran soha már rá nem veszi lelke,
hogy fejedelmeket ócsároljon csúnya szavával.”

Ezt mondották mind. S városdúló nagy Odüsszeusz
kélt, jogaras kézzel, szólásra (bagolyszemü Pallasz
hírnök alakjában rendelt nagy csendet a népnek,
hogy valamennyi akháj ivadék, első vagy utolsó,
meghallgassa a szót, és átgondolja a tervet);
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

„Átreidész, az akhájok az összes földi halandó
színe előtt kívánnak, uram, szégyenbe keverni:
mert hisz nem váltják be, amit teneked megigértek,
még amikor lovas Argosz földjéről idejöttek,
hogy haza jóbástyás Tróját feldúlva hajózol.
Most meg akárcsak az özvegy nők vagy a kisgyerekek,
mind egymásnak sírnak s kívánják, hogy hazatérjünk.
Hát hisz akad baj elég, hogy csüggedten hazatérjünk.
Mert feleségétől ki csak egy hónapra szakadt el,
már nehezen vár sokpadu bárkánál, mit a téli
szélviharoktól dúlt tenger késleltet az útján:
s íme, kilencedik esztendőnk perdül tova immár,
míg itt veszteglünk; sose korholom én seregünket,
hogy nehezen marad itt a hajóknál; ámde gyalázat
hosszas várakozások után üresen hazatérni.
Tűrjetek itt, társak, kissé, hadd lássuk utána,
hogy Kalkhász a jövőről jól, vagy helytelenül szólt.
Mert hisz az elménkben tudjuk jól, és ti is éppúgy
mind tanuink vagytok, kiket el nem vittek a Kérek:
tegnap, tegnapelőtt volt csak, hogy az argoszi gályák
Aulisz alá gyűltek, hogy vészt vigyenek Priamoszra;
s szentelt oltáron, forrás köribé gyülekezve
áldoztunk a haláltalanoknak nagy hekatombát,
szép boglárfa alatt, hol a víz tisztán bugyogott fel;
nagy csodajelt láttunk: sárkány jött vérszinü háttal,
rettenetes, melyet maga Zeusz küldött a világra;
oltárunk mögül ez nekilendült gyorsan a fának:
ott fönn meg verebek voltak, kicsi gyönge fiókák,
legmagasabb ágán, levelek sürüjébe lapulva,
nyolc kicsi, és a kilencedik anyjuk volt, aki szülte;
mind fölfalta a szánnivalón csipogókat a sárkány;
sírt a fiókákért, repesett körülöttük, az anyjuk;
s az tekerőzve, a szárnyánál elkapta a sírót.
Majd miután elnyelte a többi után az anyát is,
véle csodát mutatott, aki hozzánk küldte, az isten:
csalfa Kronosz fia kővé dermesztette a sárkányt;
és mi csak álltunk ott, s bámultunk, hogy mi esett meg.
Hát hogy ez isteni szörnyű jel jött áldozatunkhoz,
Kalkhász nyomban utána ekép mondotta a jós-szót:
»Mért némultatok el, hosszúhaju harcos akhájok?
Terv-eszelő bölcs Zeusz e csodát minekünk maga küldte,
későt, késve-beteljesülőt, hírét sose vesztőt.
Mint ahogyan verebet falt föl kicsinyestül a sárkány,
nyolc kicsit és a kilencedik anyjuk volt, aki szülte,
úgy mi kilenc évig küzdünk majd Trója tövében,
szélesutú váruk tizedikben már a miénk lesz.«
Így szólt ő; s most már ez megy mind teljesedésbe.
Hát csak várjatok itt mind, jólábvértes akhájok,
míg el nem foglaljuk erős várát Priamosznak.”

Szólt, s rivalogtak az argosziak rá (körben a gályák
zúgtak rettentőn az akhájok hadriadásán)
s isteni hős Odüszeusz szavait mindenki dicsérte.
Majd pedig így kelt szóra Gerénia bajnoka, Nesztór:

„Jaj, bizony úgy szóltok, mint kis gügyögő gyerekek mind,
kiknek a háboru dolgaiból nincs semmire gondjuk.
Esküszavunk hova tűnik már, hova sok fogadalmunk?
Hulljon tűzbe tehát döntésünk, férfitanácsunk,
tiszta-bor áldozatunk, s amiben bíztunk, az adott kéz.
Hasztalanul, csak üres szókkal vetekedve, sehogy sem
leljük a jó eszközt, pedig itt oly hosszan időzünk.
Átreidész, te szilárd akarattal, akárcsak idáig,
légy vezetője az argosziaknak a vad viadalban:
s hagyd amaz egy-kettőt odaveszni, ki azt javasolná
itt az akhájok közt (de nem érhet célt az amúgy sem),
hogy hazainduljunk, mielőtt megtudjuk: a pajzsos
Zeusz ígérete ámítás volt-é, vagy igaz jel.
Mert kijelentem: a büszke-erős Kronidész feje intett,
aznap, amint az akhájok a gyors gályákra vonultak,
hogy vészt hozzanak és veszedelmet a trójaiakra:
jobbról villámlott, villámát jó jelül adta.
Éppen ezért ne kivánjon senki honába sietni,
míg feleségével nem hált egy trójainak, hogy
megbosszulja az elragadott Helené zokogását.
S hogyha akad, ki olyan szörnyen vágyik hazatérni,
jópadu barna hajójához nyúljon csak egy ujjal,
hogy mindenki közűl legelőbb lelhesse halálát.
Rajta, király, magad is tervezz, hallgass is a szóra:
az sem lesz megvetnivaló, amit én kijelentek.
Törzsenként s nemzetségenként oszd föl a népet,
nemzet a nemzetnek segit így és törzsök a törzsnek:
hogyha eként cselekedsz, és hallgat rád az akhájság,
megtudod azt, vezetők s köznép közt hogy ki a gyáva
és ki a jó harcos, mert elkülönítve csatáznak,
s megtudod: isteni sors nem ereszt feldúlnod a várost,
vagy csak az embereid gyávák és harcra silányak.”

Válaszul őhozzá így szólt a király, Agamemnón:
„Lám, az akháj fiakat te legyőzöd, öreg, szavaiddal.
Bárcsak - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! -
volna tanácsosztó még tíz íly férfi köröttem!
gyorsan omolna le városa úgy Priamosznak, az úrnak,
elfoglalva karunk által s feldúlva egészen.
Csakhogy a pajzstartó Zeusz nékem kínokat osztott,
mert meddő cívódásokba, viszályba taszított.
Egymás ellen küzdöttünk Akhileusszal a lányért,
pörlekedő szókkal: s bizony én kezdtem meg a sértést.
Hej, ha mi egyet gondolnánk még, már nem akadna
csöpp haladék sem, hogy Tróját utolérje a romlás.
Most lakomára tehát, hogy majd kezdhessük a harcot:
fenje ki dárdáját ki-ki jól, készítse a pajzsát,
és rohanólábú paripáinak abrakot adjon,
s jól megvizsgálván szekerét, gondoljon a harcra:
hogy majd naphosszat mérkőzzünk vad viadalban.
Mert közben nem lesz bizony egy csöpp megpihenés sem,
csak ha az éjszaka jő, s szétválaszt harcos erőket.
Izzad a férfiakat boritó pajzs szíja a mellén
soknak, s elfárad keze még a gerelyszoritásba.
Izzad a ló is, amíg a gyalult szekeret viszi-vonja.
Ám kit rajtakapok, hogy a harctól visszahuzódik,
görbe hajók mellett kuporogva, bizony sohasem lesz
módja ebektől és keselyűktől megmenekülni.”

Szólt; rivalogtak az argosziak, mint harsog a hullám
nagy meredek parton, ha Notosz jő, és a kiugró
szirthez hajtja, amit sürü hullám ver szakadatlan,
mert innen vagy amonnan örökké szélvihar űzi.
Fölkeltek, s gomolyogva a gályáikhoz oszoltak.
Füstöt csaptak a sátraknál, s lakomájukat ették.
Mindegyikük más-más istent kért áldozatával,
hogy kikerülje a szörnyü halált s a csaták veszedelmét.
Büszke bikát szentelt a seregvezető Agamemnón,
hájas ötesztendőset a szörnyüerős Kronidésznak.
Majd az akháj vének legjobbjait egybehivatta:
mindjük előtt Nesztórt és Ídomeneusz fejedelmet,
majd meg a két Aiászt s vélük Tűdeusz fiusarját,
és hatodiknak a Zeuszra ütő elméjü Odüsszeuszt.
Hívás nélkül jött riadóhangú Meneláosz,
mert testvérének gondját ismerte a lelke.
Hát a bikát körülállva, emeltek az árpadarából.
Majd köztük könyörögve beszélt a király, Agamemnón:

„Zeusz, te dicsőnevü, fönt a sötét felhők magasában,
tedd, hogy a nap ne merüljön előbb le, s az éj le ne szálljon,
míg Priamosz lobogó fedelét nem döntöm a földre,
s el nem hamvasztom kapuját vad lánggal egészen,
és Hektór kebelén nem tépem még cafatokra
érckardommal az inget, míg körülötte a síkon
porba zuhant sok harcostársa harapja a földet.”

Szólt; de bizony neki ezt még meg nem tette Kroníón:
áldozatát átvette, baját meg nagyra növelte.
És miután könyörögtek, hintvén árpadarát is,
hátrafeszítve nyakát elvágták áldozatuknak,
megnyúzták, combját szétszelték, hájba takarták,
kétrét hajtva előbb és nyershúst rakva fölébe.
És meg is égették a levélfosztott fahasábon.
Belsőrészeit ott tartották nyárson a lángon.
És hogy elégtek a combok, a belsőrészt meg is ették,
fölszelték maradékait, és fölhúzva a nyársra,
mesterien kisütötték mind, majd újra lehúzták.
És hogy a munkát szűntették, s kész volt lakomájuk,
lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
köztük a szót így kezdte Gerénia bajnoka, Nesztór:

„Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
már ne beszélgessünk itt helyben, hosszan a munkát
már ne halasszuk, amit most tesz mi kezünkbe az isten.
Hírnökeink hívják hát össze a bajnok akhájok
ércinget viselő népét tüstént a hajókhoz;
és mi meg így együtt járjuk be a tágterü tábort,
hogy mennél hamarabb fölverjük a vadszivü Árészt.”

Szólt; s nem volt a király, Agamemnón, szófogadatlan:
mert csengőszavu hírnökeit küldötte paranccsal,
hogy hívják hadirendbe a fürtös akháj daliákat.
Ők vitték is a hírt, s amazok gyorsan gyülekeztek.
Átreión körül állva a Zeusz-táplálta királyok
rendezték seregük; s a bagolyszemü Pallasz Athéné
köztük vitte örök, nem-öregvő, nagyszerü pajzsát:
szépenfont szinarany száz rojt repesett körülötte,
százökör-értékű volt egy-egy bojtja a pajzsnak.
Evvel száguldott-lobogott az akháji seregben,
s buzdított viadalra: szivében mindegyiküknek
szörnyü erőt keltett verekedni, tusázni szünetlen.
S nékik a háboru lett tüstént szebb, mint elevezni
öblös gályáik seregével a drága hazába.

Mint pusztító tűz ha emészti a rengeteg erdőt
fönn a hegyek tetején, s nagy messzire terjed a fénye:
sűrű fegyvereik ragyogása, mikor kivonultak,
úgy szállt át a magas levegőn, csillogva, az égig.

Mint amikor szárnyas madaraknak sok raja röpköd,
vadludak és darvak, vagy hattyúk hosszu nyakukkal,
Kaüsztrosz medre körül szállonganak, Ázsia rétjén,
föl-le, a szárnyukkal kérkedve, s amint lepihennek
itt vagy amott, csattog zajuk, és visszhangzik a rétség:
így jött sűrün a népsátraktól, fürge hajóktól,
és özönölt a szkamandroszi síkra: alattuk a föld is
rettentőn remegett a lovak s lovasok robajától.
S ott álltak viruló mezején a szkamandroszi partnak,
számtalanul, valamint a levél s a virág, ha tavasz kél.

Mint amidőn a legyeknek sűrű sok raja röpköd,
melyek a pásztorakol tájékán körbe keringnek,
hogyha tavasz hajt már, s tele édes tejjel a sajtár:
szemben a trójaiakkal ilyen sok fürtös akháj hős
állt a mezőn s vágyott azokat szétzúzni egészen.

Őket, ahogy kecskék csapatát a mezőkön a pásztor
könnyen szétválasztja, ha elkeverednek a nyájak,
úgy rendezték el vezetőik emitt is, amott is,
hogy vívják a csatát; köztük meg az úr, Agamemnón:
mennykövező Zeuszénak tűnt feje és szemepárja,
melle Poszeidóné, Árészra ütött derekával.
Mint ahogyan bika jól kimagaslik a csorda köréből,
mert már messzire látszik az egybeterelt tehenek közt:
eznap az Átreidészt íly naggyá tette Kroníón,
íly kimagaslóvá s ama sok hős közt kitünővé.

S most, Múzsák, ti beszéltek: olümposzi bérceken éltek,
istennők vagytok, s mindent jól látva ti tudtok,
míg minekünk csak hírhallásunk, semmi tudásunk:
kik voltak danaók fejedelmei és vezetői?
Én sokaságukat el nem mondom, nem nevezem meg,
nem tudnám, ha akár tíz nyelvem volna, ha tíz szám,
hangom nemszakadó és rézből volna a szívem;
hogyha a Múzsák, pajzstartó Zeusz lányai, bennem
föl nem idézik, hogy hány hős jött Ílion ellen;
hát a hajó-vezetőket mondom s mind a hajókat.

Boiótok seregét Léítosz Péneleósszal
s Arkesziláosz hozta, velük Kloniosz s Prothoénór:
ők Hüriét lakták, meg a sziklás auliszi földet,
Szkhoinoszt és Szkóloszt, meg a sokbércű Eteónoszt,
Theszpeiát, Graiát, s tágtáncterü nagy Mükalésszoszt;
s kik Harmát lakták és Eileszioszt meg Erüthrait,
és akiké Eleón volt és Hűlé, Peteón is,
Ókaleé, s Medeón jólépült városa véle,
Kópai s Eutrészisz, Thiszbé, a galamb-teli város;
és ki Koróneián s a füves Haliartoszi földön
és ki Plataián élt, s kik Glisszász tájain éltek,
és kik a jólépült várost lakták, Hüpothébát,
és a Poszeidáón ragyogó onkhésztoszi berkét,
és kik a sokszőlőjű Arnét, s mind ki Mideiát,
isteni szent Nisszát, Anthédón távoli földjét:
mindezek ötven gályával seregeltek, azoknak
mindegyikére külön százhúsz boióti legény szállt.

Aszplédón és Orkhomenosz Minüeiosz népét
Aszkalaphosz meg Ialmenosz, Árész két fia hozta;
Asztüokhé, Aktór Ázeidész tiszta leánya
volt anyjuk, ki a ház fölső termébe vonult föl,
s ott az erős Árész vele hált titkos szerelemben:
harminc görbe hajó haladott hadirendben utánuk.

Phókisznak vezetője Episztrophosz és Szkhediosz volt,
nagyszivü Naubolidész Íphítosz két fiusarja:
s kik Küparisszoszban laknak, kövecses Pűthóban,
szentelt Kríszában, s Daulisz s Panopeusz mezejében,
és ki Hüampoliszon lakik és Anemóreiában,
s mind ki az isteni Képhisszosznak parti vidékén,
és ki a Képhisszosz-forrásnál lakja Lilaiát:
negyven barna hajóval jött ez mind a nyomukban.
Phókisz hadsorait rendezte sürögve a két hős,
és a boiótoknak balján vették föl a vértet.

Oileusz gyors fia volt vezetője a lokrisziaknak,
Aiász: akkora épp nem, mint Telamóniosz Aiász,
apróbb volt, kis testén vászon a vért, de gerellyel
messze mögötte maradt a görögség és az akháj mind.
Kik Kűnoszt lakták, Opoeiszt és Kalliaroszt is,
Bésszát és Szkarphét, gyönyörű Augeia vidékét,
Tarphét és Thronioszt, a Boagriosz áradatánál:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában
szent Euboián túl lakozó jó lokriszi hősök.

És Euboiából az erőt lehelő vad abászok,
s Khalkisz s Eiretrié, szőlős Hisztiaia lakói,
s tengeri Kérünthosznak, Zeusz meredek várának
népe, Karüsztosznak s Sztűrának férfilakói,
Árész-ág Elephénór volt vezetője ezeknek,
Khalkódontiadész, az abász daliák fejedelme;
hátrafelé-fésült-haju gyors, nagyszívü abászok,
dárdavetők, kőris-gerelyük kik vágynak a vértes
ellenség mellébe meríteni, törni a páncélt:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

És kik Athént lakták, ama jólépültfalu várost,
földjét büszkeszivű nagy Erekhtheusznek, kit Athéné
táplált, Zeusz ivadéka (a Termőföld maga szülte),
és a saját dús szentélyébe, Athénba, helyezte,
ott áldoznak Athén fiataljai néki azóta
barmokat és bárányt, ahogyan perdülnek az évek:
élükön ott állott Peteósz fiusarja Menesztheusz.
Nem született más hős soha még, aki annyira tudna
pajzsos férfiakat, paripákat rendbe sorozni,
csak Nesztór volt versenytársa, a sokkal idősebb:
ötven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

Hozta tizenkét bárkáját Aiász Szalamiszból,
és odavitte, hol állt sűrű hadirendje Athénnak.

Argoszt kik lakták, s Tírünszet, a jófalu várat,
Hermioné- s Aszinénak két öblös kikötőjét,
Troizént, Éienait, meg a fürtben-dús Epidauroszt,
és akik Aigínát s Mászészt, mind ifju akhájok:
harcban-erőshangú Diomédész volt vezetőjük
és Szthenelosz, szeretett fia nagynevü hős Kapaneusznak:
harmadikul velük Eurüalosz jött, isteni férfi,
Mékiszteusz Talaíonidésznak volt ez a sarja,
mindnek erőshangú Diomédész volt a vezére:
nyolcvan barna hajóval jöttek mind a nyomukban.

S kiknek városa volt az erősbástyáju Mükénai
és nagykincsü Korinthosz, erősbástyáju Kleónai,
és akik Orneiait meg Araithüreét, a virágzót,
és Sziküónt, ahol Adrasztosz volt úr legelőször,
és Hüperészíét, meredekfalu nagy Gonoesszát.
Pellénét lakták és Aigion ősi vidékét,
és az egész partot s Helikének messze határát:
száz bárkájuk előtt vezetett a király, Agamemnón
Átreidész: s követője a legtöbb s legderekabb hős
ott neki volt; ragyogó rezet ott öltött maga köztük
nagy büszkén, kiemelkedvén minden daliák közt,
mert a legelső volt és legtöbb volt a vitéze.

S kik Lakedaimónnak lakták völgyét, szakadékát,
Pháriszt és Szpartét, s Messzét, a galamb-teli várost,
s Brűszeiait, s Augeiainak gyönyörű mezejét is,
és kik Amüklait, s mind, ki Helosznak partfoki várát,
kik Láászt lakták és Oitülosz ősi vidékét:
mindet erőshangú Meneláosz hozta, fivére,
hatvan bárkával, de külön vették föl a vértet.
Köztük járt maga is, bizakodva vitéz erejében,
buzdította hadát, legjobban az ő szive vágyott
megbosszulni az elragadott Helené zokogását.

És ki Pülosz mezejét mívelte s a bájos Arénát,
és ki Thrüoszt, Alpheiosz gátját, s jófalu Aipüt,
és Küparisszéeiszt és Amphigeneia vidékét,
és ki Heloszt s Pteleoszt, s Dóríont, ott, hol a Múzsák
thrák Thamüriszt dühösen megfosztották a daloktól,
(Eurütosz Oikhaleusztól jött épp Oikhaliából,
és dicsekedve fogadta, hogy ő lesz, bárha a Múzsák
zengenek is, pajzsos Zeusz lányai, dallal a győztes;
megharagudva, szemét és isteni daltudományát
elvették azok, és lantját pengetni feledte):
Nesztór vitte, Gerénia bajnoka, őket a harcba:
véle kilencven görbe hajó haladott hadirendben.

És ki a Külléné alján élt, Arkadiában,
Aipütiosz sírjánál, hol jó harcosok élnek:
kik Pheneoszt lakták, meg a sokjuhu Orkhomenoszt is,
Rhípét és Sztratiét, meg a szélkedvelte Eniszpét,
és Tegeát lakták, s a kies szép Mantineát is,
s Sztümphálosz táját lakták és Parrhasziát is:
Ankaiosz fia hozta a harcba, az úr Agapénór
hatvan bárkával: s minden bárkára nagyon sok
arkász hős szállt fel, s mind jól értettek a harchoz.
Nékik a jópadu bárkát mind a király Agamemnón
adta, az Átreidész, átszelni a borszinü tengert:
mert a hajózással sose volt még gondjuk idáig.

És kik Búprasziont lakták meg az isteni Éliszt,
szélső Mürszinosz és Hürmíné közti vidéket,
melyet Aleiszion és Ólén sziklája határol,
nékik négy vezetőjük volt, s tíz fürge hajóval
jött el mindegyikük, sok epeioszi szállt a hajókra.
Amphimakhosz s vele Thalpiosz állt egy résznek az élén,
az Kteatosz fia volt, emez Eurütosz Aktorióné:
más részén Amarünkeusz gyermeke, büszke Diórész:
s végre Polüxeinosz negyediknek, az isteni harcos,
Augeiász unokája, Agasztheneész fia volt ez.

És kik Dúlikhionból jöttek s szent Ekhinaiból,
Élisszel szemben kik e szép szigetek lakozói,
mindjüknek vezetője, Megész, Árésszal egyenlő,
ezt a lovag Phűleusz nemzette, a Zeusz kedveltje,
ő, aki Dúlikhionba vonult, apjára haragvón:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

És Odüszeusz a kephallének hőslelkü csapatját
hozta; e nép Ithakát meg a lombos Nériton alját
lakta, velük köves Aigillipsz s Kroküleia lakói
jöttek, s mind, ki Zakünthoszon élt s Szamoszon körülöttük,
és kik a szárazföldön laktak, szemben ezekkel:
Zeuszra ütő elméjü Odüsszeusz volt vezetőjük:
véle tizenkét jó vörösarcu hajója vonult fel.

Andraimón fia hozta, Thoász; Aitólia népét,
kik Pleurónt lakták, s aki Ólenosz és ki Püléné,
tengeri Khalkisz vagy sziklás Kalüdón lakozója.
Mert már hősszivü Oineusznak fia egy se maradt meg,
ő maga sem volt már, s meghalt Meleagrosz, a szőke:
s így az lett az egész aitól népnek fejedelme:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

Dárdás Ídomeneusz vezetője a krétaiaknak,
kik Knósszoszt lakták, s jólépült-kőfalu Gortüszt,
Lüktoszt, Mílétoszt s a fehér-ragyogásu Lükasztoszt,
Phaisztoszt és Rhütioszt, két szép, néppel-teli várost,
s kik százvárosu Krétában még laktak, a többi
népnek is Ídomeneusz, gerelyes hős volt vezetője,
s Mérionész, az ölő nagy Enűaliosszal egyenlő:
nyolcvan barna hajóval jöttek mind a nyomukban.

S Tlépolemosz, Héraklész szép nagytermetü sarja,
hozta kilenc bárkáját büszke Rhodosz-belieknek:
kik Rhodoszon laktak három városban elosztva,
Lindosz, Iélüsszosz s a fehér-ragyogásu Kameirosz
népét: Tlépolemosz volt hős vezetőjük, a dárdás,
Héraklész erejének kit szült Asztüokheia,
Szelléeisz mellől, Ephüréből vitte el őt az,
Zeusz-táplálta sok ifju vitéz várát feldúlva.
Tlépolemosz miután fölnőtt a magas palotában,
apja derék nagybátyját ölte meg ott, az öregvő
büszke Likümneioszt, Árész sarját: de azonnal
gályát ácsolt, és sereget gyűjtött a hajóra,
s száguldott a vizen menekülve, mivel fenyegették
Héraklész erejének sarjai és unokái.
Bút és bajt szenvedve, bolyongva, Rhodoszba jutott el.
Három törzsük volt, háromfele megtelepedtek,
s Zeusz, aki istenen-emberen úr, kedvelte is őket:
isteni gazdagság áradt rájuk Kronióntól.

Níreusz Szűméből jött három görbe hajóval,
Níreusz, gyermeke Aglaiának s nagy Kharoposznak;
Níreusz legszebb volt mind közt, aki Trója alá jött,
minden akháj hős közt, a dicső Akhileusznak utána:
csakhogy gyönge vitéz volt és kisszámu a népe.

És Niszürosz Krapathosz mezejét aki lakta, Kaszoszt is,
s Eurüpülosz várát, Kószt és vízmosta Kalüdnait:
Antiphosz és Pheidipposz volt mindnek vezetője,
Héraklész fia Thesszalosz úrnak sarjai voltak.
Harminc görbe hajó haladott hadirendben utánuk.

Most a pelaszg Argoszt kik lakták, fölsorolom mind,
és ki Aloszt, Alopét, s Trékhisz mezejét mívelte,
és szépasszonyu Hellász és Phthíé lakozóit,
mürmidonok voltak nevükön, hellének, akhájok:
ötven bárkájuknak volt vezetője Akhilleusz.
Csakhogy ezek nem gondoltak zajos ütközetekre,
mert nem akadt, aki most őket csatarendbe vezesse:
mert a hajók közelébe hevert gyorslábu Akhilleusz,
széphaju Bríszéisz lányért őrizve haragját,
kit Lürnésszoszból ragadott el küzdve keményen,
míg feldúlta e várat s Thébé bástyafalát is,
ott a Szelépiadész Euénosz két fiusarja,
harcos Episztrophosz és Műnész hullt el keze által.
Érte busulva hevert, de hamar kél majd föl a harcra!

S kik Phülakét lakták s Püraszoszt, a virágba borultat,
Démétér ligetét s Ítónt, anyját a juhoknak,
Ankhialoszt s Antrónt, s Pteleosznak lágyfüvü földjét:
harcos Prótesziláosz volt vezetőjük ezeknek,
míg élt, csakhogy már a sötét föld zárta ölébe.
Hitvese hátramaradt, tépett arccal, Phülakéban
és félig kész háza: de őt egy trósz lenyilazta,
míg az akhájok közt elsőnek tört ki a partra.
Nem voltak vezető híján, noha vágyva siratták;
őket az Árész-sarj rendezte csatára, Podarkész,
sokjuhu Phűlakidész Íphiklosz gyermeke volt ő,
s Prótesziláosznak testvére, a nagyszivü hősnek;
későbben született: az idősebb és az erősebb
Prótesziláosz volt, a vitéz. Nem volt vezetőnek
hát híjával a nép, de a nagy hőst vágyva siratta.
Negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

És ki Pherait mívelte a Boibéisz tava mellett
és Boibét, Glaphürait, meg a jólépült Iaólkoszt,
jött tizenegy bárkán, s Eumélosz volt a vezére,
Admétosz szeretett fia, kit neki isteni nő szült,
Alkésztisz, Peliász sok lánya közül ki a legszebb.

És kik Méthónét mívelték, Thaumakiát is,
és Meliboiát lakták, és sokszirtü Olízónt,
őket a jó nyilazó hét gályán hozta a harcba,
hősi Philoktétész: evezős pedig ötven is indult
mindegyiken, s mind nagyszerüen harcolt a nyilával.
S most szigeten feküdött, iszonyú kínok közepette:
Lémnosz szent mezején hagyták az akháj fiusarjak,
szörnyü marásától gyötretve dühös viperának.
Ott kínlódva hevert: de hamar jut majd az eszébe
hősi Philoktétész az akhájok egész seregének.
Nem voltak vezető híján, noha vágytak utána,
Oileusz fattya Medón rendezte sorokba csapatjuk,
kit városrontó Oileusznak szült vala Rhéné.

S kik Trikkét lakták meg Ithómé sziklavidékét,
s Oikhaliét, várát a nagy Eurütosz Oikhalieusznak,
Aszklepiosz két gyermeke volt vezetőjük, a két jó
orvosoló, Podaleiriosz és testvére Makháón:
harminc görbe hajó haladott hadirendben utánuk.

És akik Ormenioszt, forrásos szép Hüpereiát
lakták, s Aszterioszt, Titanosz hófedte tetőit,
élükön Euaimón ragyogó fia, Eurüpülosz szállt:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

És kik Gürtónét lakták, Argissza vidékét,
Orthét, Élónét s a fehérsziklás Oloosszónt,
őket a harcbanerős Polüpoitész hozta csatázni,
Peirithoosznak (kit nemenyésző Zeusz maga nemzett)
sarja, kit aznap szült nagyhírű Hippodameia,
hogy hős férje a szőrös szörnyetegekre lesujtott,
s Pélion ormáról aithixokig űzte el őket;
nem maga csak, vele volt Árésznak sarja, Leonteusz,
gyermeke bátorlelkü Korónosz Kaineidésznak:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

Gúneusz Kűphoszból sietett ide, véle huszonkét
bárka: Eníénai-beliek s hősszívü peraibok
jöttek véle, akik Dódóna fagyos mezejében
s vágykeltő Titarésszosz mentén laktak: e szép víz
áradatával a Péneioszba folyik, de ezüstös-
forgatagú Péneiosszal mégsem vegyül egybe,
csak szintjén szaladoz, s valamint az olaj, tovaömlik,
mert hisz az esküvevő szent Sztüxből árad e forrás.

Tenthrédón fia volt, Prothoosz, vezetője a magnész
hősöknek, kik a Péneiosz partján meg az erdős
Pélion alján éltek: előttük gyors Prothoosz szállt:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

Íme, ezek voltak danaók fejei s vezetői.
Legderekabb közülük, mondd nékem, Múzsa, ki volt ott,
harcosok és paripák közül Átreidák seregében.
Hát paripái a legjobbak Phérétiadésznek,
melyeket Eumélosz hajtott, szálltak madarakként,
egykoru, egyszőrű paripák, egy-színten a hátuk:
Píeriében e két kancát maga Phoibosz etette
egykor, s most a csatán hordták Árész riadalmát.
Hősök közt meg a legjobb volt Telamóniosz, Aiász,
míg Akhileusz haragot tartott: máskép a legelső
ez volt, s ménjei is gáncsnélküli Péleidésznek.
Ám ez a habhasitó, ívelt gályák közelében
veszteglett, haragudva a népterelő Agamemnón
Átreidészra; vitézei tenger torlata mellett
dobva korongokat és kelevézt hajigálva mulattak,
és nyilakat; s szekereknél állt lova mindegyiküknek,
zellert rágva s a parti mocsár táplálta lucernát.
Míg a vezérek hadszekerét sátrak boritották,
mindet, jól: s maguk ők föl-alá kószáltak a téren,
vágyva a hősi vezérre, s a harctól messzemaradtak.

Bezzeg a többi rohant, valamint ha tüzekbe borulna
végig a föld; döngött a mező, mint mennykövező Zeusz
szörnyü haragja alatt, ha Tüphóeusznak veri földjét,
lent Arimoiban, ahol, mint mondják, fekszik a földben:
így jajdult fel a föld iszonyún lábuknak alatta,
míg közeledtek, mert a mezőt sebesen befutották.

Széllábú sebes Írisz eredt el a trójaiakhoz,
kínokozó hírt hordva a pajzstartó Kronidésztól.
Épp gyűlést tartottak ezek Priamosz kapujánál,
együtt voltak mind, az egész nép ifja-öregje;
ott közelébe megállt és szólt is a szélsebes Írisz;
hangja Polítészé, Priamosz fejedelmi fiáé
volt, aki kémhelyen ült, gyors lábában bizakodva,
agg Aiszűétész sírjának legtetejében,
leste, rohamra mikor tör a bárkáktól az akhájság:
ennek a képében szólt hozzá szélsebes Írisz:

„Ej, öregem, csak üres fecsegésben tellik a kedved,
mint békében rég: pedig ádáz háboru tört ki.
Megfordultam sok harcában a férfiseregnek,
csakhogy ilyen népet s íly nagy sereget sose láttam:
oly nagy számban, mint falevél, vagy mint a fövenyszem;
jönnek a síkságon, bekeríteni harcban a várost.
Téged buzditalak, Hektór, legelőbb, hogy ekép tégy:
él nagy várunkban Priamosznak sok segitője,
s más-más nyelvük van, szétszórtak a földön a népek:
ossza saját fejedelme parancsát mindegyiküknek,
álljon az élre, s ekép rendezze csatára a népét.”

Szólt s Hektór el nem vétette, hogy isteni szót hall,
szétoszlatta a gyűlésük, fegyverbe rohantak.
Feltárultak mind a kapuk, seregük kiözönlött,
mind a gyalog, s a lovag: s iszonyú hadilárma rivalgott.

Egy meredek halom áll a mezőn, épp szemben a várral,
sík közepén s körülötte a tér szabad erre meg arra:
ezt Batieiának hívják ott mind a halandók,
s fürge-futó Müriné sírjának az elnemenyészők:
ott sorakoztak fel, segitő seregekkel a trószok.

Trójaiak vezetője sisakrázó, deli Hektór
Príamidész volt s véle a legtöbb, legderekabb hős
vette magára a vértet, vágyott dárdavetésre.

Dardánok vezetője meg Ankhíszész fiusarja,
jó Aineiász volt, kit a fénylő Aphrodité szült.
Ída hegyén a halandóval szerelembe vegyülve;
nem maga volt, Anténór két fia ment vele együtt,
Arkhelokhosz s Akamász, kitünők mindennemü harcban.

Kik Zeleát lakták lábánál Ída hegyének,
s éjszinü Aiszéposz folyamából ittak: a gazdag
trósz törzsek vezetője Lükáón nagyszerü sarja,
Pandarosz az, kinek íját nagy Phoibosz maga adta.

És akik Adrészteiát lakták s véle Apaiszoszt
és Pitüeiát és Téreié sziklavidékét:
Adrésztosz meg a vászonvértű Amphiosz állott
élükön; apjuk a perkótéi Meropsz, ki leginkább
értett jósláshoz, s nem akarta e két fiusarját
férfiölő harcokba bocsátani: rá nem ügyeltek
mégsem: mindkettőt a sötét vész végzete vonta.

És kik Perkótét lakták, hol a Praktiosz árad,
és Szésztoszt s Abüdoszt, meg az isteni-földü Ariszbét:
Hürtakidész volt mindjüknek fejedelmi vezére.
Ásziosz Hürtakidész, kit fényes nagy paripái
hoztak Ariszbéból oda, Szelléeisz vize mellől.

Hippothoosz meg hozta a jókelevézü pelaszgok
népét, kik lakták a rögös Lárissza vidékét:
őket Hippothoosz s vele Árész sarja Pülaiosz,
Teutamidész Léthosz fejedelmük két fia hozta.

Hős Peirósz s Akamász volt minden thrák vezetője,
kit csak a Hellészpontosz zajló árja határol.
Euphémosz lándzsás kikonoknak volt a vezére,
Zeusz-táplált Keadész Troizénosz hős fiusarja.

Pűraikhmész görbültíjú paión csapatoknak
volt a vezére, Aműdónból, hol szélesen ömlik
Axiosz árja, a föld legszebb vize, távoli tájon.

Bundásmellü Pülaimeneész meg a paphlagonoknak
volt feje, öszvérek mezejéről jött, Enetaiból,
véle Kütórosz- s Szészamosz-beli népe vonult fel,
s Partheniosz partján híres paloták lakozói,
s Krómna meg Aigialosz s Erüthínoi bérci lakói.

Jött Hodiosz meg Episztrophosz és a halízón népet
távol ezüsttermő Alübéból hozta magával.

Műsz vezető Khromisz és a madárjós Ennomosz: ámde
jóstudománya nem oltalmazta meg éjszinü sorstól,
mert gyors Aiakidész keze által hullt a folyóban,
ott, hol amaz sok más trószt és segitőt leterített.

Isteni Aszkaniosz s Phorkűsz a phrügek vezetője
távoli Aszkaniéból: vágytak erősen a harcra.

Antiphosz és Meszthlész meg a maión nép vezetői;
apja Pülaimeneész, a Gügaié-tó meg az anyja
mindkettőnek: a Tmólosz alól hozták el a népük.

Nasztész meg barbárszavu kár seregek fejedelme,
kik Mílétoszt meg phtheirek lombos meredekjét
lakták és Mükalé magasát s maiandroszi partot.
Amphimakhosz s Nasztész volt két fejedelme e népnek,
Nasztész s Amphimakhosz, Nomión két nagyszerü sarja,
ékes arany mezben ment harcba, akár valamely lány,
balgán, hisz gyászos végét ez messze nem űzte,
mert gyors Aiakidész keze által hullt a folyóban,
és aranyát elorozta a harcban-jártas Akhilleusz.

Szarpédón s a derék Glaukosz, távol Lükiából
hozta a népét, forgatagos Xanthosz vize mellől.