TIZENHETEDIK ÉNEK

MENELÁOSZ VITÉZKEDÉSE

Nem maradott az Arész-kedvelt Meneláosz előtt sem
rejtve, hogy elhullott Patroklosz a trójai kéztől:
tört az elősoron át, ragyogó ércmezbe takartan;
s járt védőn körülötte, miként kis borju körül jár
bőgve az anyja, ha most ellett s ezelőtt sohasem még:
Patroklosz körül így járt szőkehajú Meneláosz.
Dárdanyelét feszitette fölébe, s a domboru pajzsot,
ölni mohón, aki csak közelébe törekszik a holtnak.
Ám Panthúsz jó-kőrisdárdás sarja se hagyta
tisztanevű elesett Patrokloszt: állt közelébe,
és az Arész-kedvelt Meneláosz hőshöz ekép szólt:

„Átreidész Meneláosz, Zeusz-sarj, nép fejedelme,
hátra! a vérbeborult zsákmányt meg a holttetemet hagyd!
Nálam előbb sem trósz, sem nagyhírű segitőtárs
nem hajitott kelevézt őrá a kemény viadalban:
hagyd learatnom ezért jóhírem a trójaiak közt,
mézédes lelked hogy a lándzsám el ne ragadja.”

Felsóhajtva felelte a szőkehajú Meneláosz:
„Zeusz atya! nem szép ám dicsekedniök ekkora dölyffel.
Így nagy gőgös erőt sose hordoz párduc, oroszlán,
sem gonoszindulatú vadkan, pedig ennek a lelke
legjobban duzzad mellében a szörnyü erőtől,
mint amilyent Panthúsz három gerelyes fia képzel.
Lám, a lovas Hűperénór sem láthatta a hasznát,
ifjúságának, mikor engem szídva bevárt itt,
s leghitványabb harcosnak nevezett az akhájok
közt: de bizony kijelentem, hogy nem eredt maga lábán
kedvre deríteni jó szüleit, szeretett feleségét.
Így oldom meg majd az erőd neked is, ha velem még
szembeszegülsz: hát azt mondom, húzódj csak egészen
vissza a nagy sokaságba, ne állj ki elém viadalra,
még mielőtt baj sujt; baj után a bolond is okos már.”

Szólt; de a másik a szót meg nem szívlelve, felelte:
„Most hát végre lakolsz igazán, Zeusz-sarj, Meneláosz,
mert testvéremet ölted meg, s még mersz dicsekedni:
özveggyé tetted feleségét nászszoba mélyén,
átkos nagy zokogást és gyászt hoztál a szülőkre.
Tán megszűntetem én e szegényeknek zokogását,
hogyha fejed meg a fegyvereid vihetem, s a kezébe
vethetem ott Panthúsznak s isteni Phrontisz anyámnak.
Megkísérletlen hosszan nem lesz ez a munka,
nem marad el sem a harc, sem a harcierő, sem e rémség.”

Így szólt, s megsértette gerellyel, domboru pajzsán:
csakhogy az érc hegye elgörbült, nem törte keresztül
azt az erős pajzsot; mire másodikul Meneláosz
rontott rá érccel, Kronidészhoz küldve fohászát.
És ama visszaszökellőnek most torka tövébe
szúrt, nekidőlt maga is, bízott keze jó erejében:
gyönge nyakán másoldalt jött ki a dárdahegy újra.
Döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.
Vérbe borult haja, mely szép volt, valamint Khariszoknak
fürtjei, ékes arany meg ezüst szalagokba szorítva.
Mintha nevelget egy ember széleslombu olajfát
elhagyatott réten, hol a víz bőven fakadoz föl,
szép a fa és viruló, s míg mindenféle szeleknek
lenge fuvalmában hajlong, nő hószinü szirma;
s egyszer csak nekiront viharos nagy széllel az orkán,
árkából kiszakítja, s a földre teríti ki hosszan:
így fosztotta le Átreidész Meneláosz a dárdás
Euphorboszról fegyvereit, miután leütötte.
S mint ha hegyekben nőtt, erejében biztos oroszlán
réti gulyának legszebbik tehenét kiragadja:
rettenetes foggal rácsap, s a nyakát töri ketté,
és azután beleit habzsolja, kiszürcsöli vérét,
marcangolja, s a pásztorok és a kutyák riogatják
nagy hangon, de a távolból, s vele szembekerülni
egy se merész, elfogja a sápadt félelem őket:
így közülük sem akadt, akinek mert volna a lelke
keblében Meneláosz hőssel szembe kiszállni.
Ekkor a Panthoidész híres vértjét Meneláosz
elviszi tán könnyen, ha Apollón meg nem irígyli,
s fürge Arész mását, Hektórt nem küldi reá most
fölvévén a kikón vezető Mentésznek alakját;
megszólítva a hőst, hozzá szárnyas szavakat szólt:

„Hektór, ennyire kergeted azt, mit utol sosem érhetsz,
harcias Aiakidész lovait: bajos ám a halandó
embernek fékeznie, vagy lovagolnia őket,
másnak, mint akit istennő szült: hős Akhileusznak.
És ezalatt Meneláosz, az Átreusz hős fiusarja,
míg Patrokloszt védte, megölte a legderekabb trószt,
Euphorboszt, s küzdő erejét elorozta örökre.”

Mondta, s a küzdők közt tovalépdelt újra az isten;
s erre sötét kebelét Hektórnak a rettenetes kín
elboritotta: körülpillantott most a sorok közt,
s látta azonnal, amint az a fegyvereket viszi éppen,
s ez hever ott elnyúlva, sebéből vére patakzik.
Tört az elősoron át, ragyogó ércmezbe takartan,
éles üvöltéssel, Héphaisztosz lángja ilyen csak,
mely sose húny: s Átreusz fia jól hallotta e hangot:
felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

„Jaj, ha a szép fegyvert most itt hagyom, és aki itten
fekszik, Patrokloszt, ki e harcban az én nevemért hullt,
hát aki lát danaosz, félek, haragudni fog énrám;
míg ha magam küzdök Hektórral, a trójaiakkal,
mert ezt restellem, könnyen bekerítenek engem:
hisz sisakos Hektór minden trószt erre vezérel.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Hisz ha ki istenség ellen vágyik verekedni,
isten-kedvelttel, hamarost rágördül a nagy baj.
Egy danaosz sem fog haragudni reám, ha meg is lát,
hogy Hektórt kerülöm, mivel isten küldi a harcba.
Bárcsak a harcban-erőshangú Aiászra akadnék,
ketten előrerohanva megint verekedni sietnénk
istenek ellen akár, hogy a holttetemet kiragadjuk
újra Akhilleusznak: s ez még jó lenne a bajban.”

Míg ezt hányta-vetette a lelkében s a szivében,
már odaértek a trósz sorok is, Hektórral az élen.
Ő meg visszavonult hátrább, odahagyta a holtat,
sűrűn hátratekintve, akár a sörényes oroszlán,
melyet a férfiak és ebek űznek odébb a karámtól
dárdával s rivaló hanggal: kebelében a bátor
szív megretten, s ő kelletlen kullog el onnan:
így ment el Patroklosztól Meneláosz, a szőke.
S megfordulva megállt, miután az övéit elérte,
hogy fürkészve keresse a nagy Telamóniosz Aiászt;
és meglátta azonnal balszárnyán a csatának,
bátoritotta a társait épp, sürgette a harcra:
mert nagy félelmet hajitott a szivükbe Apollón.
Futva futott hozzá, s ezt mondta az oldala mellett:

„Aiászom, jer a holt Patrokloszt védeni vélem
gyorsan, visszaragadjuk tán Akhileusznak a testet,
bár csupaszon, hisz a fegyvereit Hektór elorozta.”

Szólt s a vitéz Aiász lelkét szava harcra tüzelte:
tört az elősoron át, s vele szőkehajú Meneláosz.
Patrokloszt Hektór kirabolta, s húzta magával,
hogy lemetélje a vállairól a fejét hegyes érccel,
s meghurcolt tetemét Trójában ebeknek adassa.
S Aiász jött közelébe, torony-nagyságu paizzsal.
Hektór visszavonult tüstént segitő seregéhez:
fölszökkent szekerére, s a szép fegyvert odaadta
társainak, hogy a várba vigyék, s hozzon neki nagy hírt.
Aiász Patrokloszt széles pajzzsal betakarta
s úgy állt, mint kicsi kölykei közt óvón az oroszlán,
hogyha az erdőn át viszi őket, s ott a vadászok
körbekerítik, s ő erejében bízva tekintget
körbe, a homloka bőrét rá ráncolva szemére:
így járkált Aiász deli Patroklosz teteménél.
Szemben az Átreidész, az Arész-kedvelt Meneláosz
állt, s a szivében nőttön-nőtt az erős szomorúság.

Glaukosz, Hippolokhosz fia és Lükié fejedelme
Hektórt szídta szavával, görbén fölfele nézve:

„Hektór, szemre be szép vagy, a harcra bizony nem elég ez;
hasztalanul hordoz nagy hír, hisz inadban a merszed.
Gondold meg most már, hogyan is véded meg a várad
s városodat te magad s egyedül, csak a trójaiakkal:
egy lükiébeli sem megy már verekedni a vészben
váratokért, miután köszönet nem volt soha abban,
hogy vívtunk mi az ellenséggel örök-szakadatlan.
Hogy tudnád a silányabbat megvédeni harc közt,
mondd, nyomorult: aki Szarpédónt odahagytad, a társad
s vendéged, hogy az argosziak zsákmánya maradjon;
őt, ki sokat használt neked és váradnak, amíg élt,
és a kutyákat most nem merted tőle elűzni.
Rám lükiébeliek közül egy is hogyha figyelmez,
hát hazamegy, s Trójának kész meredek veszedelme.
Volna erő csak a trószokban, csak volna merészség,
nemremegő, mely a férfibe száll, ha kiáll a hazáért
ellenség ellen, s türelemmel fárad a harcban,
Patrokloszt akkor tüstént Trójába ragadnók.
És ha a holttest már bent volna a trójai várban,
hogyha ki tudtuk volna ragadni a harc gomolyából,
akkor Szarpédón szép fegyvereit ki is adnák
nyomban az argosziak, s őt is Trójába vihetnők;
mert olyan embernek követője e holt, ki az argív
gályák közt első, s fegyvernöke mind tusavívó.
Csakhogy a büszkeszivű Aiászt nem merted a harcban
szemben várni be, és a szemébe tekinteni vész közt,
sem vele megverekedni, mivel nálad derekabb ő.”

Görbén fölfele nézve felelt sisakos deli Hektór:
 „Glaukosz, bölcs létedre miért szólsz ekkora gőggel?
Kedvesem, azt hittem, mindjüknél jobbeszü vagy te,
kik Lükién, a rögös földön tartják a lakásuk:
most pedig elmédet megróvom ezért a beszédért,
azt mondod, hogy nem vártam be a termetes Aiászt.
Nem szoktam soha félni a harctól, lódobogástól:
csakhogy mindig a pajzsos Zeusz akaratja erősebb,
bátrat is elrémít, s diadalmát elveszi könnyen,
míg máskor maga küldi előre, megint verekedni.
Rajta; barátom, most állj mellém, s nézd meg e munkát:
vajjon, amint mondod, hitvány leszek-é az egész nap,
vagy pedig egy danaoszt, noha vágyik erősen a harcra,
holt Patroklosz védelmétől visszaszorítok.”

Szólt és ráriadott rivalogva a trójaiakra:
„Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
férfiasan, feleim, ne feledjetek el tusakodni:
míg a vitéz Akhileusz vértjét testemre kerítem,
mit Patroklosz hőserejét leterítve szereztem.”

Szólt a sisakrázó Hektór, és nyomban elindult
vészteli harcukból, s rohanó léptekkel elérte
még a közelben társait, oly gyors lábbal iramlott:
vitték Trója felé Akhileusz híres hadivértjét.
S ő vértet váltott; távol könnyes viadaltól,
mert szent Trója felé a magáét küldte a harcos
trójaiakkal, s ő fölvette magára Akhilleusz
elnemenyésző fegyvereit mind, melyeket egykor
istenek adtak a kedves apának, s ő a fiának
vénen; azonban nem vénült meg bennük Akhilleusz.

Látta a távolból őt fellegtorlaszoló Zeusz,
isteni hős Akhileusz vértjét hogyan ölti magára,
megcsóválta fejét, s lelkéhez azonnal ekép szólt:

„Jaj, te szegény, a halált igazán nem sejti a lelked,
bár közeledben van: de te most öltöd fel a vértjét
annak a legderekabbnak, akit mind retteg a többi;
és akinek gyengéd s bátor társát te megölted;
és a fejéről s vállairól leraboltad a fegyvert
nem rendjén: de azért néked nagy erőt adok én most,
kárpótlásul, amért haza már sose térsz e csatából
s Andromakhé Akhileusz vértjét le nem oldja terólad.”

Szólt Kronión,és bólintott rá barna szemölddel,
s Hektórhoz simitotta a vértet: a szörnyü dühöngő
Árész szállt bele: tagjait eltöltötte belülről
hévvel, erővel; s ő a neves segitőkhöz elindult
szörnyü rivalgással: s úgy tűnt már mindegyiküknek,
hogy ragyogó vértjében olyan, mint bajnok Akhilleusz.
Körbenjárt köztük, mindet serkentve szavával,
Meszthlészt, véle Medónt és Glaukoszt, Therszilokhoszt is,
Aszteropaioszt és Deiszénórt, Hippothooszt is,
Phorküszt és Khromioszt s velük Ennomosz égimadárjóst;
buzdította e bajnokokat, szárnyas szavakat szólt:

„Körbelakó segitők sok törzse, figyeljetek énrám:
nem sokaságot akarva, mivel nem is arra szorultam,
hívtam mindegyikőtöket én ide városotokból:
ám hogy a trósz feleségeket és csöpp gyermekeket mind
kész örömest védjétek a harcos akháj sereg ellen;
népemből adományt, eleséget ezért csikarok ki,
hogy vele mindegyikőtöknek felüdítsem a lelkét.
Éppen ezért rontson csak elő mind s vesszen akár el
vagy meneküljön meg: hiszen így csevegünk mi a harcban.
S Patrokloszt aki holtan bár idehúzza a trószok
lóbetörő seregéhez, s Aiászt tőle elűzi,
avval megfelezem zsákmányom: az egyik övé lesz,
másik rész az enyém, s mint hírem, a híre olyan lesz.”

Szólt, s buzgón egyenest rátörtek mind az akhájra,
lándzsájuk fölemelve: s a lelkük hitte erősen,
hogy Telamóniadésztól elhúzzák a halottat:
balgák: hisz lelkét még soknak vette el ottan;
s Aiász hívta a harcban-erőshangú Meneláoszt:

„Kedvesem, isteni sarj, Meneláosz, nem hiszem én már,
hogy mi magunk is akár hazatérünk innen a harcból.
S már nem is annyira Patroklosznak féltem a testét,
mely Trójában lesz tüstént madarak s ebek étke,
mint amiként fejemet féltem, hogy szörnyü baj éri,
és a tiédet: mert a hadaknak fellege, Hektór,
már mindent beborít: feltűnt meredek veszedelmünk.
Hát csak hívd a legelsőket, tán lesz, ki figyel ránk.”

Szólt; s nem volt rest harcban-erőshangú Meneláosz:
messzeható hangon harsant danaosz seregére:

„Kedvesek, argosziak fejedelmei és vezetői,
mind, akik Átreidész Agamemnón és Meneláosz
mellett közmegadott bort isztok, s népeitekkel
rendelkeztek; s Zeusz ad hozzá tiszteletet s hírt.
Szörnyü nehéz nekem itt minden vezető fejedelmet
szemmel tartani: mert nagy a lángja a harci viszálynak.
Hát ki-ki törjön előre magától, lelke ne tűrje,
hogy Patroklosz a trósz ebeket táplálja, vidítsa.”

Szólt; s jól meghallotta a gyors Oileusz-fia Aiász:
elsőnek száguldva rohant csatavészben előre.
Majd pedig Ídomeneusz s fegyvernöke Ídomeneusznak,
Mérionész, az ölő nagy Enűaliosszal egyenlő.
És ki sorolhatná föl névről mindazokat, kik
nyomban utánuk akháj részről verték föl a harcot?
Csakhogy a trósz támadt szaporán, vezetett deli Hektór.
Mint ahogyan Zeusztól-eredő folyamárban a roppant
hullám torkolatánál bőg, körülötte a szirtes
part visszhangzik, amint ki-kicsap tetejébe a tenger:
így zsivajogtak a trójaiak; s ezalatt az akhájok
Patroklosz körül ott álltak mind, lelkük is egy volt,
védték őket az ércpajzsok; ragyogó sisakukra
sűrü ködöt hintett Kronidész, hiszen annak előtte
sem volt néki Menoitiadész gyűlölt, soha, míg itt
élt még, és fegyvernöke volt a nagy Aiakidésznak:
azt gyűlölte, hogy őt megkapják Trója kutyái
zsákmányul: hát küldte barátait érte kiállni.
Fényespillantásu akhájt trósz vert el a holttól
kezdetben: menekültek félve, de egyiküket sem
dárdázták meg a dölyfös trószok, akárhogy akarták;
elvitték a halottat ezek, de hamar közeledtek
újra felé az akhájok, mert már visszaterelte
Aiász őket, a termettel, tettel kimagasló
minden akháj hős közt, a dicső Akhileusznak utána.
Tört egyenest az elősoron át, valamint az erős kan,
mely a hegyen könnyen szór szét ebeket s viruló szép
ifjakat is, folyton fordulva a hegyszakadékban:
így a derék Telamón fia, fénylő harcias Aiász
könnyen szertezilálta a trósz hadirendjeit ekkor,
Patroklosz köribé tömörülve kik annyira hitték,
hogy várukba viszik, s a dicsőséget learatják.
Őt a pelaszg Léthosz ragyogó fia, Hippothoosz hős
lábainál fogvást vonszolta a szörnyü csatán át,
mert szíjat fűzött már át ina közt a bokáján,
trósznak, Hektórnak kedvezve; de veszte hamar jött,
s attól senki se védte meg őt, noha vágyakozott rá.
Mert Aiász, Telamón fia, ráugrott a tömegben,
és szemből sujtotta meg őt ércarcu sisakján:
szertehasadt az a lóforgós sisak érce hegyétől,
mert az erős kelevéz meg az izmos kéz belesujtott,
és a velő is előbuggyant vérrel keveredve
nyílásán; erejét veszitette ez, és a kezéből
nagyszivü Patroklosz lábát leeresztve a földre,
ő maga is lebukott arcával a holt teteméhez,
Lárisszé mezejétől távol, meg se fizetve
táplálásáért a szülőknek, mert hisz az élte
kurta maradt: a vitéz Aiász kelevéze leverte.
Hektór meg ragyogó kelevézt Aiászra hajított:
ez meglátta előbb, kikerülte az érchegyü dárdát
éppen hogy; s Szkhedioszt, aki Íphítosz fia volt és
legderekabb Phókisz daliái között, s Panopeusznak
lakta dicső mezejét, sokakon gyakorolva uralmát,
őt sujtotta a vállperecén, őt fúrta a dárda
érchegye át, és fönt vállán át újra előtört:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.
Aiász meg Phorküszt, Phainopsz daliás fiusarját.
Hippothooszt aki védte, gyomortájon megütötte:
szétszakitotta a páncélját, omlott ki a béle
át a rezen, s ő porba zuhant, markolta a földet.
Minden előharcos hátrált, Hektór is, a fényes,
míg az akháj rivalogva továbbvonszolta a holtat:
Phorküszt s Hippothooszt, s vállukról vonta le vértjük.

Ekkor a trósz az Arész-kedvelte akhájok elől már
Ílionába, honába fut, enged gyáva szivének,
Argosz népe pedig diadalt Zeusz végzete ellen
szerzett volna vitézségével: csakhogy Apollón
Aineiászt maga küldte, hasonlítván Periphászhoz,
Épütidészhez, a hírnökhöz, ki a vén apa mellett
vénült meg, a mint hírnök, adott sok drága tanácsot:
ennek alakjában szólt most Zeusz sarja Apollón:
„Aineiász, hogyan is tudnátok az istenek ellen
Trója magas várát megvédeni majd? Pedig én már
láttam férfiakat, kik pusztán jó erejükben
és seregükben bíztak, a népük nem remegett meg:
most az akhájnál inkább szán minekünk diadalmat
Zeusz: de ti csak reszkettek szörnyen, nem verekedtek.”

Szólt, mire Aineiász ránézett s látta, hogy ő a
Messzelövő; nagyot ordított Hektór fele nyomban:

„Hektór s trószoknak, segitőknek más vezetői,
szégyen Arész-kedvelte akhájok elől seregünknek
gyáván és leigázottan Trójába tolulni.
Hisz most is; közelembe kerülve, egy isten ekép szólt,
hogy segitőnk a csatában a harc legfőbb ura, nagy Zeusz:
rontsunk hát az akhájoknak; legalább ne nyugodtan
hurcolják haza Patroklosz tetemét a hajókhoz.”

Szólt, s az előcsapatoknak elébe szökellve megállott;
megfordultak mind, s az akhájjal szembeszegültek.
Aineiász kelevézétől Leiókritosz elhullt,
sarja Ariszbásznak, Lükomédész nagyszerü társa.
Szánta az elzuhanót az Arész-kedvelt Lükomédész;
ment közelébe, megállt s hajitott ragyogó kelevézzel,
s Hippaszidész Apiszáónt verte, a nép terelőjét
melle alatt máján, meg is oldta azonnal a térdét:
Paionié mezejéről jött volt trójai tájra,
s Aszteropaiosz után ő volt a csatákban a legjobb.
Most elesett; megszánta a harcias Aszteropaiosz,
ő is előreszaladt, verekedni akart az akhájjal:
hasztalanul, mert Patrokloszt ők mind körülállták
pajzsosan és dárdásan, előre meresztve a dárdát:
Aiász körbenjárt, buzdítva erősen a többit;
és senkit se hagyott hátrálni a holt közeléből,
sem kirohanni csatára a többi akháj csapatából,
csak szorosan közelébe maradva tusázni a holtért.
Így rendelte a roppant Aiász: vér pirosában
ázott már a mező: s ők sűrűn hulltak a földre,
trójai holttestek s az erőslelkű segitők is
és az akhájok: nem vér nélkül folytak a harcok:
mégis akháj kevesebb hullott, mert mindig ügyeltek
arra, hogy egymástól a nehéz viadalt tovaűzzék.

Így tusakodtak ezek tűzlángként; mondhatod akkor
tán, hogy a nap meg a hold sincs már épségben az égen:
mert a csatában köd boritott minden deli harcost,
míg holt Patroklosz mellett verekedtek e hősök.
Közben a többi remeklábvértes akháj meg a trószok
mind szabadon vívtak tündöklő légben: a napnak
éles fénye futott, felhő sem tűnt föl a síkság
és a hegyek táján; s olykor szüneteltek a harcban,
s egymás kínokozó kelevézeit is kikerülték
messzebb állva; de ők tűrték a középen a sok kínt
ködben, küzdés közt, gyötrődtek a sok gonosz érctől
ott a legelsők mind; csak még két nagynevü harcos
férfiu nem hallott, Thraszümédész s Antilokhosz hős,
arról, hogy meghalt Patroklosz, a tiszta, de hitték,
hogy legelől küzd még a tömegben a trójaiakkal.
Ők látván az ölést meg a társak megriadását,
távolban tusakodtak, mert így adta ki Nesztór
nékik a rendeletet, buzdítva a barna hajóknál.

Ott az egész napon át a keserves harci viszálynak
kélt roppant küzdelme: a fáradság, a verejték
folyton a térdét és lábszárát, lábait is lent,
és a kezét, a szemét mocskolta a sok daliának,
gyorslábú Akhileusz daliás fegyvernöke mellett.
Mint ha cselédeinek roppant bikabőrt ad a gazda,
húzni-feszíteni szét, ha a bőr már részeg a zsírtól:
átveszik és körben szétoszlanak és kifeszítik,
s tűnik a nedvesség, de a zsír mélyebbre ivódik,
mert húzzák sokan, és az egész kereken kifeszül már:
így ezek erre meg arra, kicsiny térségen a testet
húzták két részről, mert hitte erősen a lelkük,
hogy megszerzik: a trójaiak föl a várhoz akarták
vinni, ezek meg a görbe hajókhoz; kélt körülötte
vad viadal: népkeltő Árész, vagy maga Pallasz
sem kicsinyelhetné, bármekkora volna haragja:
férfiak és lovak íly keserű harcát feszitette
Patroklosz teteménél eznap Zeusz. De Akhilleusz
Patroklosznak még ekkor sem tudta halálát:
mert nagyon is távol tusakodtak a fürge hajóktól,
trójai bástya alatt: nem hitte a lelke, hogy otthal
Patroklosz, hanem azt, hogy visszajön élve, ha egyszer
már a kapukhoz elért: mert hogy földúlja a várost
nélküle, azt nem hitte, de azt sem, hogy vele együtt.
Mert anyjától ezt sokszor hallotta titokban,
roppant Zeusz tervéről mindig tőle kapott hírt.
Csakhogy e szörnyü csapást még anyja se mondta el ekkor,
hogy már elpusztult bajtársa, a legszeretettebb.

S ők a tetem körül ott, hegyes ércet tartva kezükben,
összefonódtak folytonosan, s egymást kaszabolták;
s volt, aki így szólalt meg a vértes akháj daliák közt:

„Kedveseim, jó hírt sose hozna, ha visszavonulnánk
görbe hajóinkhoz; jobb lenne, ha most a sötét föld
nyelne be mindnyájunkat: sokkal több haszon érne,
mint ha a lónevelő trószoknak hagyjuk a testet,
hogy várukba vigyék, s a dicsőséget learassák.”

S volt, ki a büszkeszivű trószok közt hangoztatta:
„Kedveseim, ha a végzet az is, hogy e holt közelében
mind elpusztuljunk, ne vonuljon el egy sem a harctól.”
Volt, aki így szólott, serkentve a társa haragját.

Így verekedtek ezek, s a csatának vad riadása
kélve az érc égboltig elért, rezgő levegőn át.
Messzebb állt Akhileusznak két paripája a harctól,
ott sírtak, megtudva, hogy elhullt, porba hanyatlott
férfiölő Hektór keze által hű vezetőjük;
és, noha Automedón, a Diórész bátor utóda,
gyors ostorral a két paripát hajtotta, ütötte,
s szólt sok lágy szóval hozzájuk, szólt fenyegetve:
csak nem akartak menni, se tágterü Hellészpontosz
görbe hajói felé, sem a harcos akháj csapatokhoz:
mint kőoszlop, amely nem mozdul a sír tetejében,
elhalt férfiu vagy nő sírján áll szakadatlan:
így álltak gyönyörű szekerüknek előtte szünetlen,
és fejüket földnek horgasztva: csorogtak a forró
könnyek a szempilláik alól, míg sírtak, a földre,
gyászolták kocsisuk; szennyes lett sűrü sörényük,
mely mindkét oldalt kibomolt az igák gyürüjéből.
Látta a két zokogó paripát és szánakozott Zeusz,
megcsóválta fejét, s lelkéhez azonnal ekép szólt:

„Benneteket, ti szegények, mért adtunk a halandó
Péleusznak? Ti sosem vénültök s el sem enyésztek.
Tán hogy részt vegyetek nyomorában az emberi fajnak?
Mert hisz az embernél a világon nincs nyomorultabb
mindama lény közt, mely lélegzik s mászik a földön.
Mégsem fog veletek meg a díszesmívü szekérrel
Hektór Príamidész száguldani: nem hagyom én azt.
Vagy nem elég, hogy a fegyvereket hordozva dicsekszik?
Nektek erőt vetek én szivetekbe s a térdeitekbe,
hogy még Automedónt is megmentsétek a harcból
vissza a gályákhoz; de a trósznak adok diadalmat:
öljön, amíg el nem jut a jópadu görbe hajókig,
míg nem sűllyed a nap, s nem jő el az isteni alkony.”

Így szólt, és nagy erőt fújt most a derék paripákba;
s ők a sörényükről rázták le a port, s tovavonták
gyorsan a gyors szekeret görögök közt, trójaiak közt.
Rajta meg Automedón küzdött, noha búsan a társért,
mint keselyű, ha ludak közibé csap, szállt a lovakkal.
Könnyen szökkent ő ki a trójaiak tömegéből,
könnyeden is kergette meg őket a sűrü gomolyban.
Ámde le nem teritett egyet sem, míg nekiugrott:
mert hisz nem lehetett neki, szent szekeren maga állván,
lándzsát vetnie, gyors lovakat fékeznie egyben.
Későn vette csak észre szemével az egyik erős társ,
Alkimedón, Láerkész Aimonidész fiusarja:
és a szekér mögül ekkor ekép szólt Automedónhoz:

„Automedón, melyik isten volt, ki szivedbe vetette
kárra-vivő tervét, s megfosztott józan eszedtől?
Hát így küzdesz a trószokkal, legelől a tömegben,
egymagad: elhullott társad; Hektór dicsekedve
hordja a vállán már hadivértjét Aiakidésznak.”

Néki meg Automedón, a Diórész sarja, felelte:
„Alkimedón, az akhájok közt van-e más, ki hasonlón
hozzád hajthatná e sosemmúló paripákat?
Tán csak Patroklosz maga, isten mása csatákban,
míg élt: csakhogy most a halál meg a Moira elérte.
Most te ragadd meg a fényes gyeplőt, fogd meg az ostort
s én a lovakról, hogy küzdjek, már földre szökellek.”

Szólt; mire Alkimedón felszökkent gyors szekerére,
nagysebesen megfogta kezével a szárat, az ostort;
s Automedón leszökellt; meglátta a nagyszerü Hektór,
és a közelbelevő Aineiászt hívta szavával:

„Aineiász, te tanácsosa ércmezü trójaiaknak,
látom a gyorslábú Akhileusznak két paripáját,
föltűntek, hitvány kocsisokkal a harcba vegyültek;
úgy hiszem, elfogjuk, ha a lelked eképen akarja
néked is: úgysem tudják ők, ha mi rajtukütünk most,
állni Arész harcát szívósan, szembe mivélünk.”

Szólt; s Ankhíszész hős fia nem volt szófogadatlan.
Hát nekiindultak, válluk befedezte a pajzsnak
száraz, erős bikabőre, fölötte a rengeteg érccel.
Vélük ment Khromiosz s Árétosz, az isteni bajnok,
mindkettő, lelkük bizakodva remélte, a kettőt
hogy megölik, s a magasnyaku két paripát tovahajtják.
Balgák: seb nélkül hiszen úgyse jöhettek el újra
Automedóntól: ő az atyához, Zeuszhoz esengett,
s íme, homályboritott szive megtelt harcierővel:
Alkimedónhoz, a hű társhoz hát nyomban ekép szólt:

„Alkimedón, te a két paripát már vissza ne fogjad
tőlem távol: a hátamnál, közelembe lihegjen:
nem hiszem én ugyanis, hogy Hektór szűnteti harcát,
míg nem hág föl Akhilleusz két szépfürtü lovára,
s bennünket le nem öl, sorainkat megfutamítva,
vagy pedig őt legelől a csatán fogságba nem ejtjük.”

Így szólt, s hívta a két Aiászt oda és Meneláoszt:
„Aiászok, ti akháj fejedelmek s hős Meneláosz,
bízzátok csak a holtat a legderekabb daliákra,
álljanak ők köribé, s űzzék el a rárohanókat:
s űzzétek tőlünk el a vész napját, akik élünk,
mert hiszen erre nyomulnak a könnyfacsaró viadalban
Hektór s Aineiász, két legjobb trójai harcos.
Csakhogy minden az isteneink térdén feküszik még:
mert én is dobok ám: és Zeusz intézze a többit.”

Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette,
Árétoszt hajitotta meg avval a domboru pajzsán:
föl nem fogta a pajzs a dzsidát, behatolt oda érce,
és átverte övét, s behatolt odalent a hasába.
Mint mikor éles bárddal hátulról üt az ifjú
férfi a réti ökörnek szarva mögé, s az inát mind
elszeli ott a nyakán, az meg fölugorva lehuppan:
így szökkent fel az és lezuhant hátára, s a dárda,
mely a belébe rezegve hatolt be, a tagjait oldta.
Hektór Automedónra dobott ragyogóhegyü dárdát:
ez meglátta előbb, kikerülte az érchegyü dárdát,
nyomban előrebukott: és háta mögött beverődött
földbe a nagy kelevéz, rezgett még vége a nyélnek,
végre hatalmas Arész az erőt tovaküldte belőle.
Egymást kézitusán most már karddal sebesítik,
hogyha a két Aiász szét nem választja e kettőt,
társuk hívására a harci tömegbe hatolva.
Tőlük megrémülve megint csak hátravonultak
Hektór, Aineiász, s Khromiosz velük, isteni férfi:
Árétoszt pedig ott hagyták szive-szerteszakítva,
ott feküdött: míg Automedón, valamint sebes Árész,
húzta le fegyvereit, s dicsekedve ilyen szavakat szólt:

„Lám, a megölt Patroklosz után kínját a szivemnek
egy kicsit enyhítettem, bár ez nála silányabb.”

Mondta, s a vérboritott zsákmányt szekerére emelte,
ő maga is fölszállt, vér lepte kezét meg a lábát,
mint az oroszlánét, miután barmot lakomázott.
S újra feszült a kemény csata Patroklosz teteméért,
szörnyű, könnyfacsaró: a viszályt szította Athéné,
égi magasból jött; Zeusz küldte, a messziredörgő,
hogy buzdítson akhájt, mert már szive szándoka fordult.
Mintha szivárványt von, bíbor-ragyogásut, az égen
Zeusz a halandóknak, hogy megjósolja a harcot,
vagy megdermesztő zivatart, mely az emberi munkát
meggátolja a földeken, és szomorítja a nyájat:
Pallasz ilyen bíbor felhőbe takarva hatolt le
népe közé az akhájnak, s mindet bátoritotta.
És Átreusz sarjához szólt buzdítva először,
hős Meneláoszhoz, mivel ő volt legközelében;
s Phoinixéhoz volt érc-hangja s alakja hasonló:

„Rád hárul, Meneláosz, a szégyen, rád a gyalázat,
hogyha a hős Akhileusz hű társát Trója tövében
fürge kutyák marcangolják majd szét a falaknál.
Tarts ki szilárdan hát, noszogasd valamennyi vitézed.”

Erre a harcban-erőshangú Meneláosz ekép szólt:
„Kedves apó, régenlett Phoinix, bárcsak Athéné
adna erőt nekem, és ő védene dárdarohamtól:
Patroklosz mellett így vágynám küzdeni és őt
védeni, mert nagyon is szívembe hatolt a halála:
csakhogy a tűz iszonyú erejével dúl szakadatlan
Hektór, érce dühöng, mert Zeusz ad néki dicső hírt.”

Szólt; megörült a nagy istennő, a bagolyszemü Pallasz,
hogy valamennyi nagy isten előtt őt kérte imával:
vállait és térdét tüstént ellátta erővel,
s légy bátorságát küldötte a hős kebelébe,
mely ha tovább űzik bár sokszor az emberi testtől,
támad csípni megint, mivel úgy sóvárog a vérre:
íly bátorsággal töltötte meg éjszinü keblét.
Patroklosz közelébe került, s kivetette a dárdát.
Trószok közt élt büszke Podész, fia Éetiónnak,
dús, daliás harcos, kit Hektór sokra becsült, mint
senkit a népből mást, lakomázó drága barátját:
ezt az övén sujtotta a szőkehajú Meneláosz,
épp amikor menekülni szökellt, s átverte az érccel:
döngve zuhant le a test; mire Átreidész Meneláosz
népe közé vonszolta a holtat a trójaiaktól.
Hektórt meg közelébe megállva tüzelte Apollón
Ásziadész Phainopsz képében: a legszeretettebb
vendég volt Phainopsz, aki lakta abűdoszi házát;
ennek alakjában szólt messzeható nagy Apollón:

„Hektór, lesz-e akháj, aki még tőled megijedhet?
Hát már így menekülsz Meneláosz elől, ki idáig
nem volt harcra kemény, de bizony most egymaga vonja
messze a holttestet tőlünk: az elősereg élén
ölte meg Éetión sarját, hív és deli társat.”

Szólt; Hektórt meg a kín gyászfellege elboritotta:
tört az elősoron át, ragyogó ércmezbe takartan.
És ekkor Kronidész fölemelte a bojtos, a fényes
aigiszt, s Ída hegyét végig felhőbe takarta;
villámlott, dörgött iszonyúan, rázta az aigiszt:
trójaiaknak adott győzelmet, akhájt futamított.

Boiót Péneleósz kezdett legelőbb a futásba:
mert vállán sebesült, könnyen, míg egyre előre
tört, de utána a csontjáig behatolt kelevéze
Púlüdamásznak, mert az mellé lépve vetette.
Léitosz ellen tört Hektór, s csuklón sebesítve
bajnok Alektrűón sarját, szűntette a harcát:
szétnézett s menekült, mert már nem hitte szivében,
hogy keze dárdásan tusakodhat a trójaiakkal.
Ídomeneusz Hektórt, mikor ez szállt Léitosz ellen,
megdárdázta a páncélján mellbimbaja mellett:
hosszu dzsidájának nyaka tört; rivalogtak a trószok;
Hektór Ídomeneuszra dobott dárdát, mikor ez még
állt szekerén, de bizony kissé arrább hajitotta;
ott volt Mérionész fegyvernöke és szekerésze;
Koiranosz, ő, aki Lüktoszból jött erre utána
(mert gyalog ért ide a legelőbb evezős gályáktól,
és nagy győzelmet nyujt ekkor a trójaiaknak,
hogyha sebes paripákkal nem hajt Koiranosz arra:
jött fényként, s a halál napját tovaűzte amattól,
míg maga Hektór által a lelkét elveszitette):
ezt fül alatt állkapcson verte a dárda hegyével,
és kiütötte fogát, elvágta középen a nyelvét:
ő a szekérről hullt le, s a földre omoltak a gyeplők:
csakhogy Mérionész azokat fölemelte kezével,
földre hajolva le értük, s így szólt Ídomeneuszhoz:
„Ostorodat használd, igyekezz csak a fürge hajókhoz:
meglátod magad is, nincs már az erő az akhájnál.”

Szólt: mire Ídomeneusz a sörényes szép paripákat
űzte a gályákhoz, mert már félsz hullt a szivébe.
Nagyszivü Aiász és Meneláosz előtt se maradt már
rejtve a váltakozó diadal, mit a trósznak adott Zeusz:
köztük a szót így kezdte a nagy Telamóniosz Aiász:
„Jaj, bizony itt most már a nagyon buta is kitalálja,
hogy maga Zeusz atya az, ki segíti a trószt e csatában.
Mindegyikük kelevéze talál már, bárki hajítja,
jó, vagy rossz harcos; Zeusz mindet célba vezérli:
míg a miénk mind hasztalanul csak a földre hanyatlik.
Rajta tehát, mi magunk leljünk föl nagyszerü tervet,
mint mentjük ki a holttetemet, s mi magunk is a kedves
sok haditárs örömére hogy érünk vissza közéjük;
mert ők erre tekintve busulnak, s már sose vélik,
hogy mi ölő Hektór erejét és bajnoki karját
föltarthatjuk még, s nem esünk el a barna hajóknál.
Volna csak egy társunk, aki gyorsan futna a hírrel
Péleidészhez: mert úgy gondolom, eddig a gyászhírt
nem hallotta, hogy elpusztult itt drága barátja.
Csakhogy ilyent egyet sem láthatok oly sok akháj közt:
mert őket magukat s lovukat köd fellege rejti.
Zeusz atya, mentsd meg a ködtől hát az akháj daliákat:
adj tündöklő fényt, hadd lássunk már a szemünkkel:
napfényben pedig ölj meg akár, ha a kedved akarja.”

Így szólt; s Zeusz atya most megszánta a könnyeket ontót;
szétoszlatta a ködfelhőt, el is űzte azonnal:
fölragyogott a nap, és az egész hadirend kiviláglott.
S Aiász hívta a harcban-erőshangú Meneláoszt:

„Nézz körül itt, Zeusz-sarj Meneláosz, látod-e élve
nagylelkű Nesztór fiusarját, Antilokhosz hőst:
buzdítsd őt, hogy a hős Akhileuszhoz fusson a hírrel,
hogy harcban hullt el bajtársa, a legszeretettebb.”

Mondta; s a hadriadó Meneláosz nemvonakodva
útnak eredt, valamint a karám mellől az oroszlán,
mely elfárad a férfiakat s ebeket dühösítve,
kik nem eresztik a hízott marha husán lakomázni,
mert az egész éjjel virrasztanak: ő meg a húsra
vágyva, előre rohan, de nem ér el semmit: a sűrű
dárda-eső hull rá szemből, a goromba kezekből,
és lobogó fáklyák, s noha elszánt, megfut ezektől
s hajnalban haragos lélekkel kullog el onnét:
így ment el Patroklosztól harsány Meneláosz,
kelletlen nagyon is: mert félt, hogy amazt az akhájok
zsákmányul hagyják iszonyú féltükben a trósznak:
Mérionészt meg a két Aiászt sarkallta erősen:

„Mérionész, s ti is, Aiászok, seregek vezetői,
gondoljon ki-ki most a szegény jó Patroklosznak
nagy kedvességére: milyen volt mindegyikünkhöz,
míg élt: és most őt a halál meg a végzet elérte.”

Hát így szólt, mikor elment, szőkehajú Meneláosz,
mindenüvé pillantva szemével, mint sas, amelyről
mondják, legtisztábban lát valamennyi madár közt,
s bár magasan szállong, sose téveszt fürge nyulacskát,
mely fürtös ligetek sürüjében búvik: azonban
rácsap a sas, megfogja hamar, s elorozza a lelkét.
Így forgattad két ragyogó szemedet, Meneláosz,
Zeusz-sarj, mindenüvé, haditársak nagy seregében,
hogy tán élve leled valahol Nesztór fiusarját.
És meglátta azonnal balszárnyán a csatának,
bátoritotta a társait épp, sürgette a harcra;
hát közelébe megállt, s szólt szőkehajú Meneláosz:

„Antilokhosz, jer idébb, hallgass meg, Zeusz nevelése,
gyászos hírt, aminek sose kellett volna megesni.
Azt hiszem én, te magad szintén jól látva tudod már,
hogy danaosz seregünkre csapást, bajt görget az isten,
győznek a trójaiak, s elesett legjobb dáliánk is,
Patroklosz, kit akháj seregünk most gyászol erősen.
Rajta, siess Akhileuszhoz, inalj az akháji hajókhoz,
mondd, hogy a holttetemet gályához mentse sietve,
bár csupaszon, hisz a fegyvereit Hektór maga hordja.”

Szólt; mire Antilokhosz megborzadt hallva e szókat:
és hosszan nem lelt szavakat, de a két szeme könnyel
telt meg teljesen, és elakadt zengőszavu hangja.
Ám így is gondolt Meneláosz rendeletére:
futva futott, odaadta dicsőnevü Láodokosznak
fegyvereit, ki patás lovait mellette vezette.
Könnyeket ontva futott, a csatából lábai hordták,
vitte a gyászos hírt Akhileusznak, a Péleidésznek.

Néked sem kívánt, Zeusz-sarj Meneláosz, a lelked
küzdő társakat oltalmazni, akik közül elment
Antilokhosz, s a püloszbeliek vágyódtak utána:
hozzájuk Thraszümédészt küldte, az isteni harcost,
ő maga Patroklosz hőshöz ment vissza sietve,
és odafutva a két Aiászhoz, azonnal ekép szólt:

„Őt már elküldöttem a fürge hajókhoz a hírrel,
gyors Akhileuszhoz: azonban nem hiszem azt, hogy Akhilleusz
most idejön, Hektór ellen noha szörnyü haragja:
mert hisz fegyvere sincs, hogy küzdjön a trójaiakkal,
rajta tehát, mi magunk leljünk föl nagyszerü tervet,
mint mentjük ki a holttetemet, s mi magunk is a trószok
harci zajában mint fussunk el a csúnya haláltól.”

Válaszul így szólt erre a nagy Telamóniosz Aiász:
„Jól mondtad mindezt, te dicsőnevü nagy Meneláosz:
Mérionésszel hát gyorsan kushadj le a fördre,
s vállra emelve a holt tetemét, igyekezz ki a harcból:
s hátvédként ketten küzdünk Hektórral, a trósszal,
mert lelkünk s a nevünk ugyanúgy egy, mint ahogy eddig
mindig is álltunk a vad harcot, vállvetve, kitartva.”

Szólt; s a halottat azok karjukra emelve a földről,
jó magasan vitték: hátul rivalogtak a trószok
rögtön, amint látták, hogy akhájok mennek a testtel:
és nekirontottak, valamint az ebek, ha a vadkant
ifju vadászok előtt űzik, mikor az sebesült már:
egy darabig futnak, mert szétszaggatni kivánják:
csakhogy amint az megperdül, bízván erejében,
meghőkölnek mind, szanaszét rebbennek azonnal:
így mentek nyomukon kissé, csapatostul a trószok
kardokkal s kettős kelevézekkel kaszabolva:
ám hogy a két Aiász megfordult és odaállott
szembe velük, színük változván, már bizony egy sem
mert odaugrani és a halottért harcba vegyülni.

S ők igyekezve a holttetemet vitték a csatából
görbe hajóikhoz: kifeszült a nyomukban a vad harc,
mint tűz, mely rohan és pusztítja az emberi várost,
váratlan támadva dühöng, düledeznek a házak
roppant lángok közt: süvitő szél hajtja előre:
lándzsás férfiak és paripák iszonyú dobogással
így űzték szakadatlanul őket, amíg menekültek.
Ők, mint öszvérek, terhet hordozni erősek,
hogyha a bércről vonszolnak, meredek hegyi úton
szárfát, vagy magas árbocfát, és szenved a lelkük,
míg törekedve, verejtékezve sietnek előre:
ketten a holtat eként vitték fáradva: mögöttük
védte a két Aiász őket, mint hogyha folyónak
áradatát föltartja az erdős gát, mely a síkon
hosszan nyúlik el, és megakasztja erős folyamoknak
dúló sodrát, mert síkság fele folyni szorítja
mindet, s nem tudják a folyók széttörni erővel:
vissza ekép szoritotta a két Aiász szakadatlan
Trója hadát: de a trósz csak jött, s kettő a leginkább,
Aineiász Ankhísziadész meg a nagyszerű Hektór.
S mint seregélyeknek s csókáknak fellege rebben,
szörnyü visongással, mikoron meglátja az ölyvet
szállani, mely a kicsiny madarak számára halált hoz:
Aineiász és Hektor elől az akháj fiusarjak
szörnyü visongással szöktek; viadal-feledően.
Sok szép fegyvere hullt a futó danaóknak az árok
mellé és közepébe: s a harc még így se pihent el.