ÖTÖDIK ÉNEK

DIOMÉDÉSZ VITÉZKEDÉSE

Tűdeidész Diomédésznek most Pallasz Athéné
bátorságot, erőt osztott, hogy az argosziak közt
legjobban kiemelkedjék, s nyerjen ragyogó hírt.
Nemlohadó lángot gyújtott pajzsán s a sisakján,
mint ha az ősz csillagja ragyog, mely leggyönyörűbb fényt
áraszt szét, miután megmosdott Ókeanoszban:
íly ragyogó tüzet élesztett a fején meg a vállán;
s küldte középre a hőst, hol a legtöbben gomolyogtak.

Élt Trójában egy ember, dús és tisztanevű hős,
Héphaisztosznak papja, Darész, és két fia is volt,
Ídaiosz s Phégeusz, kitünők mindennemü harcban:
ők, csapatuktól távol, a Tűdeidészre rohantak,
mindketten lovon; ez gyalog indult harcba a földön.
Majd mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
hosszúárnyu dzsidát Phégeusz hajitott ki először,
és Diomédésznek bal válla fölött süvitett el
érchegye, s át nem döfte. De most érccel nekirontott
Tűdeidész, s nem szállt ki hiába kezéböl a fegyver:
mellbimbói között átverte, lelökte a lóról.
Ídaiosz leszökellt, gyönyörű szekerét odahagyta,
és nem merte halott testvérét védeni vassal;
sőt a sötét végtől tán még maga sem menekülhet,
Héphaisztosz ha ki nem szabadítja, homályba takarva,
hogy végkép az öreg ne legyen siralomba borítva.
Hős Tűdeusz fia most paripáikat onnan elűzte,
adta a társainak: hajtsák el a görbe hajókhoz.
S íme, Darész fiait meglátva a hősszivü trószok,
azt, hogy az egyik fut, s a szekérnél hullt el a másik,
lelke riadt mindnek; de bagolyszemü Pallasz Athéné
kézen fogta a vészes Arészt és íly szavakat szólt:

„Árész, gyilkos Arész, vérmocskolt, bástyalerontó,
hát nem hagyhatnók mi a trószt s az akhájt verekedni?
Majd eldől, melyiküknek nyujt hírt Zeusz atya végül.
Jobb, ha mi elvonulunk, s kikerüljük Zeusz atya mérgét.”

Szólt, s kivezette a vészes Arészt a csaták közepéből,
és a Szkamandrosz gyep-peremén ültette le aztán.
Visszavetette a trószt az akháj így; hadvezetői
mind öltek: legelőbb sereget-vezető Agamemnón
verte szekérről földre halízónok fejedelmét,
nagy Hodioszt, mert az fordult meg először: a dárdát
válla közé beütötte, s a mellét fúrta keresztül:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.

Ídomeneusz Phaisztoszt kaszabolta le: gyermeke volt ez
Maión Bórosznak, s a rögös Tarnéba való volt:
Ídomeneusz, a dicsődárdás, hosszú kelevézzel,
épp amikor szekerére szökellt, jobb vállon ütötte:
földre zuhant a szekérről, gyűlölt éjszaka hullt rá.

Ídomeneusz követői letépték róla a vértet;
s íme Szkamandriosz is, Sztrophiosz fia, vadra ki jól tört,
elhullt Átreidész Meneláosz dárdahegyétől,
nagyszerü bérci vadász, maga Artemisz adta tudását,
hogy hegyi rengetegekben nőtt vadakat hogyan öljön.
Csakhogy nem használt neki ekkor a nyílszerető nagy
Artemisz, és nem a nagy jártasság messzelövésben:
mert őt Átreidész, a dicsődárdás Meneláosz,
míg menekült, kelevézével megdöfte a hátán,
válla közé beütötte, s a mellét fúrta keresztül.
Arccal a földre zuhant, megcsörrent rajta a fegyver.

Mérionész meg Harmonidész Tektón fiusarját
küldte halálba: Pherekloszt, sok szép mesteri műnek
értőjét, kit igen kedvelt vala Pallasz Athéné:
egykor Alexandrosznak is ő ácsolta hajóit,
bajnak kezdeteit, mik romlást hoztak a trószra
s őrá is, minthogy nem tudta az isteni végzést.
Őt most Mérionész meglepte, mikor menekült már,
s jobboldalt a farán sujtotta: s a dárdahegy áttört
hólyagján, s farcsontja alatt kiszaladt a szabadba;
térdre rogyott jajgatva, halál boritotta sötétbe.
Anténór-fia Pédaioszra Megész keze sujtott;
fattyú volt az, azonban akép gondozta Theánó,
mint a saját édes fiait, kedvezve urának;
s Phűleidész, a dicsődárdás, közelébe kerülvén,
nyakcsigolyáján át belelökte az érchegyü dárdát:
és szemben foga közt nyelvét szétszelte az érchegy:
porba rogyott, foggal mardosta a jéghideg ércet.

Euaimón fia Eurüpülosz meg a nagy Hüpszénórt,
büszkeszivű Dolopíónnak sarját, a Szkamandrosz
papjáét, kit a nép úgy tisztelt, mint csak az istent:
ezt most Euaimón ragyogó fia, Eurüpülosz hős,
míg menekült, hátulról általverte a vállán,
kardjával nekirontva, nehéz karját legyalulta:
és leesett a mezőre a véres kéz: s a szemét már
bíborszínü halál, s a kemény végzet betakarta.

Így fáradtak ezek mindnyájan a vad viadalban,
s Tűdeidészről nem tudhattad volna, kivel küzd,
vajjon a trójaiak közt vív, vagy akháji csapatban:
mert őrjöngve rohant a mezőn, valamint a megáradt
téli folyó, ha rohantában hidakat sodor és ront:
s még megerősített sok gát sem tartja föl útján,
sem viruló kertek keritései, hogyha lezúdul
hirtelenül, mert Zeusznak zápora űzi-dagasztja:
és a legények sok jó munkáját letarolja:
Tűdeidész útjábol ekép gomolyogtak a trószok,
bármi sokan voltak, nem merték mégse bevárni.

Őt amikor meglátta Lükáón szép fiusarja,
mint őrjöng a mezőn, hogyan űzi a trójai hadsort,
görbe nyilát feszitette azonnal a Tűdeidésznek
és meglőtte, mikor támadt: jobb vállba sebezte
páncél-boltozatán által: keserű nyila szökkent,
és szemben kiszaladt: vértől lett mocskos a vértje.
Erre Lükáónnak ragyogó fia zengve kiáltott:

„Rajta, ti mén-űző trószok, hőslelkü vitézek,
megsebesült az akhájok legderekabbja; hiszem már:
jó nyilamat hosszan nem bírja ki, hogyha valóban
Zeusz fiusarja, az úr, küldött engem Lükiából.”

Szólt dicsekedve; de azt nem igázta le gyors nyila mégsem,
csak hátrább lépett paripáihoz és szekeréhez,
s ott így szólt Kapaneusz sarjához, a hős Sztheneloszhoz:

„Jó Kapanéiadész, nosza szállj le a harciszekérről,
rántsd ki a vállamból a keserves nyíl-lövedéket.”

Szólt; Szthenelosz fürgén szökkent szekeréröl a földre,
s melléállva kihúzta a gyors vesszőt a vitéznek
vállából: kilövellt a sodort vért-ingen a vére.
S szólt könyörögve a harcban-erőshangú Diomédész:

„Hallgasd meg szavamat, pajzsos Zeusz gyermeke, Győztes:
hogyha apámnak is és nekem is szivesen segitettél
eddig a vad harcban, kedvelj most újra, Athéné:
add nekem azt a vitézt, vond őt gerelyem rohamába,
őt, aki megsebzett, s dicsekedve kiáltja, hogy én már
nem szemlélem hosszan a nap sugaras ragyogását.

Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta Athéné,
lábát s fönt a kezét, fürgévé tette a testét,
majd közelébe kerülve megállt, szárnyas szavakat szólt:

„Bátran csak, Diomédész, most verekedj meg a trósszal;
mert az apád erejét küldöttem már kebeledbe,
nemremegőt, mely a pajzsrázó Tűdeusz lovagé volt,
és a homályt elvettem, amely szemed ülte eleddig,
hogy jól ismerd föl, melyik itt isten, melyik ember.
Hogyha tehát valamely isten csalogatna csatára,
nemmúló örök istennel viadalra ne állj ki
mással: hogyha azonban Zeusznak lánya jön erre
küzdeni, Aphrodité, sebesítsd meg jóhegyü érccel.”

Így szólt és elment a bagolyszemü Pallasz Athéné,
S Tűdeidész ismét az előcsapatokba vegyült be.
És noha lelke előbb is akart már vívni a trósszal,
megháromszorozódott most dühe: mint ha oroszlánt
sűrűgyapju juhok mellett sebesít meg a pásztor,
míg a karám keritésén szökken az át, de nem öl meg:
csak fölkelti dühét, és már nem tudja elűzni,
hát az akolba bujik; s riadozgat az elhagyatott nyáj;
s már a megölt juhok ott mind sűrü halomba hevernek,
majd mély aklukból bátran szökken ki a bősz vad:
Trója hadába ilyen bőszen tört hős Diomédész.

Asztünooszt ott ölte le és fejedelmi Hüpeirónt:
egyet a mellbimbója fölött kelevéze hegyével,
ezt meg a vállperecén nagy karddal sujtva halálra:
vállát hátától s a nyakától elszakitotta.
Mindkettőt otthagyta; s Abász s Polüídosz után tört,
két fiusarja után álomjós Eurüdamásznak:
útravalóul az apjuk nem fejtett nekik álmot,
s vértjüket ő, az erős Diomédész, vonta le róluk.
Majd Xanthoszra, Thoónra rohant: két kései sarja
volt ez Phainopsznak, kit kínzott gyászos öregkor,
s több fia nem született már, hogy vagyonát örökölje.
Kedves lelküket ő elorozta, levágta e kettőt,
apjuknak zokogást, gondot, gyászt hagyva, hisz otthon
harcból megtérő fiait nem tudta fogadni,
és vagyonán is messze rokonság osztakozott csak.

Dardanidész Priamosz két sarját fogta meg aztán,
egy-szekeren szálló Khromioszt és bajnok Ekhemmónt.
Mint csaliton legelő csordára ha csörren oroszlán,
és a tehén vagy a borju nyakát szaggatja fogával:
Tűdeidész lovaikról így döntötte le őket,
bár ellenkeztek, s azután lerabolta a vértjük,
méneiket meg társaival hajtatta hajókhoz.

Aineiász pedig őt látván, hogy hadsorokat dúl,
útnak eredt a mezőn, süvitő gerelyek sürüjében:
Pandarosz, isteni hősre akart bukkanni akárhol.
S hogy föllelte Lükáón jónevü, hős fiusarját,
szemben véle megállt, és hozzá íly szavakat szólt:

„Pandaroszom, hol van szárnyas nyilad, és hol az íjad,
s hol van a híred? Nincs itt sem, ki veled vetekedhet,
s egy sem vallja magát jobbnak nálad Lükiában.
Rajta, röpítsd nyilad abba, kezed Zeuszhoz fölemelve,
bárki is ő, aki ott így tombol, a trójaiaknak
íly sokat árt, térdét oldván meg olyan sok erősnek;
hogyha ugyan nem egy isten tán, ki a trójaiakra
áldozatért haragos: súlyos, ha haragszik az isten.”

Válaszul erre Lükáón fényes gyermeke így szólt:
„Aineiász; te tanácsosa ércmezü trójaiaknak,
harcos Tűdeidésznak alítom amazt a leginkább,
látva a pajzsát, szemréses, négyormu sisakját
és lovait; de bizony lehet az, hogy mégis egy isten.
Hogyha pedig, mint mondom, e férfi a hős Diomédész,
isten nélkül nem tombol, de bizony közelében
áll valamely nemenyésző, s vállát ködbe borítja,
és a sebes nyilakat mind elhárítja felőle:
mert hisz lőttem már nyilat én rá és megütöttem
jobb vállán, behatolt a nyilam páncél-üregén át;
már bizony azt hittem, Hádész házába vetettem,
s mégsem sujthattam le: haragszik rám ma egy isten.
S nincsenek itt lovaim, szekerem se, hogy arra fölálljak.
Bárha Lükáónnak palotájában tizenegy szép
újdonat-új szekerem vár, jól beborítva lepellel;
és két-két ló áll mellettük, vár befogásra,
míg a fehér árpát rágcsálja s a jóizü tönkölyt.
Hisz dárdás öreg édesapám meghagyta, Lükáón,
még mikor indultam díszes szép háza öléből,
hogy paripákkal utazzam, s hogy szekeren hadakozva
rontsak a trósz sorok élén majd a kemény viadalba;
nem hallgattam rá, noha jobb lett volna valóban;
mert lovaim féltettem, hogy nem jut nekik abrak,
hogyha körülfognak; s ők hozzászoktak a jóhoz.
Otthon hagytam hát, s gyalog értem a trójai várba,
bízva az íjamban, de bizony nem hoz vala hasznot.
Mert hiszen eddig két kitünő daliára nyilaztam,
Tűdeidészre s az Átreidészra: nyilammal e kettő
vérét ontottam: s csak jobban földühösödtek.
Rossz sorssal vettem le az ívelt íjat a szegről
aznap, amint kies Ílion oltalmára vezettem
trósz csapatom, deli Hektórnak kedvére sietve.
Ámde ha még hazaérek, s látom még a szememmel
otthonomat s nőmet s meredektetejű palotámat,
akkor ugyan fejem egy más ember messe le nyomban,
hogyha nyilam széttörve a fényes tűz közepébe
nem hajitom, mert hasztalanul volt társam a harcban.”

Néki a trósz vezető, Aineiász, válaszul így szólt:
„Csak ne beszélj soha így, hisz előbb nem változik ez meg,
míg oda ketten nem rontunk, szekeren, paripákkal,
hogy vele szemben a fegyvereinket megpróbáljuk.
Lépj szekeremre hamar, hogy meglásd, Trósz paripái
mint tudják a csaták mezején át erre meg arra
fürgén űzni az ellenséget, vágy kikerülni.
Minket is elvisznek sértetlen a várba, ha Zeusz tán
újra a Tűdeidésznek nyujtja a harc diadalmát.
Most te ragadd meg a díszes gyeplőt, fogd meg az ostort,
s én, a lovakról, hogy küzdjek, már földre szökellek.
Vagy te fogadd őt, s én ügyelek közben lovainkra.”

Válaszul erre Lükáón fényes gyermeke így szólt:
„Aineiász, te magad fogd csak gyeplőd, paripáid:
mert jobban vonják a szokott vezetővel a görbe
hadszekeret, ha talán Tűdeusz fia újra megűz még.
Úgy ne legyen, hogy félve topognak, s minket a harcból
nem visznek ki sehogy, mert várják vágyva a hangod:
s majd ideszökken a hőslelkű Tűdeusz fiusarja,
földre terít minket, s elhajtja patás paripáid.
Hát te magad hajtsd csak szekered, te magad paripáid,
s én fogadom, ha idébb ront, őt a hegyes kelevézzel.”

Így szóltak, s keltek, s föl a cifra szekérre szökelltek,
s ellene harcvággyal hajtották gyors paripáik.
Látván ezt Szthenelosz, Kapaneusz ragyogó fiusarja,
Tűdeidészhez azon nyomban szárnyas szavakat szólt:

„Tűdeusz gyermeke, szívemből szeretett Diomédész,
két daliát látok, ki veled vágyik verekedni;
mindkettő iszonyúan erős: ez a nyílhoz igen jól
értő Pandarosz, ő, aki vallja, hogy apja Lükáón,
az pedig Aineiász, ki a nagyszivü Ankhíszésztól
hirdeti származatát, s kinek anyja a szép Aphrodíté.
Rajta tehát, lovakon húzódjunk hátra, ne tombolj
így az elősorokon, kedves szived el ne veszítsed.”

Görbén fölfele nézve felelt az erős Diomédész:
„Csak ne beszélj a futásról, mert, hiszem, úgyse vehetsz rá:
nincs az a véremben, hogy hátrálgassak a harcban,
nem lapulok sohasem: s az erőm sértetlen, egész még.
Átallok fölhágni a harciszekérre, de így is
szembemegyek velük: és így sem hagy félnem Athéné.
Nem fogják ezeket hazavinni a gyors lovak innen,
mindkettőt legalább nem, még ha meg is fut az egyik.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
azt a dicsőséget ha megadja a bölcseszü Pallasz,
hogy mindkettejüket leterítsem, a gyors paripákat
fékezd itt, kösd jól a szekér pereméhez a gyeplőt:
és gondod legyen Aineiász paripáira törni
s őket a trósztol a jólábvértes akhájokig űzni;
mert ama fajtából vannak, mit a messziredörgő
Zeusz még Trósznak adott Ganümédészért, a fiáért;
hajnal alatt, nap alatt legjobb paripák a világon.
És meglopta e fajt sereget-vezető Ankhíszész:
Láomedónt csalván, küldött kancákat alájuk,
s így fajtájukból házában hat lova is lett:
s míg négyet közülük maga tartott jászola mellett,
két harcban-félelmeset Aineiásznak adott át:
hogyha e kettőt elkapjuk, nagy lesz a mi hírünk.”

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s jöttek azok sebesen, hajtották gyors paripáik.
S íme Lükáónnak ragyogó fia szólt legelőször:

„Nagyhírű Tűdeusz fia, hős, bátorszivü bajnok,
lám, rád lőtt keserű gyors vesszőm nem teritett le:
most gerelyemmel kísérlem meg, hátha találok.”

Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette,
s Tűdeidészt paizsán hajitotta: az érchegyü dárda
röppent és átfúrta a pajzsot, a vértet is érte;
erre Lükáónnak ragyogó fia zengve kiáltott:

„Véknyadat átvertem, Diomédész; nem hiszem én már,
hogy hosszan bírod ki; nekem nagy hírnevet adtál.”

Nem rettenve felelt neki most az erős Diomédész:
„Félreszökött, nem ütött; de hiszen látom, hogy e harcot
meg nem szűntetitek, míg eggyetek el nem esik már,
vérrel elégítvén ki Arészt, a szilárd csatavívót.”

Szólt, s hajitott; kelevézét Pallasz küldte amannak
szem mellett, orrába, fehér fogait kiütötte.
És a szilárd érchegy nyelvét elszelte tövénél,
s állának szélén szökkent ki a dárdahegy újra.
Földre zuhant a szekérről, csördült rajta a díszes
tündöklő fegyver; szökkentek ménei széjjel
gyors lábbal, s ott hagyta el őt az erő meg a lélek.
Aineiász leszökellt pajzzsal, hosszú kelevézzel,
félve, a holttestet nehogy elrántsák az akhájok.
Járt, erejében bízva, körötte, miként az oroszlán.
Dárdáját feszitette fölébe s a domboru pajzsot,
ölni mohón, aki csak közelébe törekszik a holtnak;
s rettentőt riadott; de követ ragadott a kezébe
Tűdeidész, amilyent két férfi se tudna emelni,
mái halandó, s ő könnyen csóválta magában.
S evvel dobta meg Aineiászt csípőn, hol a combja
csípőben fordul, forgónak hívja az ember:
ezt szétzúzta, de még két ínt is szerteszakított,
s bőrét is lesodorta az éles kő; s a vitéz most
térdre rogyott, izmos tenyerét feszitette a földnek,
így várt, és a szemét a sötét éj elboritotta.

És most tán odavész sereget-vezető Aineiász,
Aphrodité, Zeusz lánya ha nem veszi észre, ki egykor
őt baromőrző Ankhíszésznak szülte világra;
most átfonta fehér karjával jó fiusarját,
s ráboritotta elől tündöklő leple redőjét,
védelmül, nehogy őt egy gyorscsikajú danaosz hős
megdárdázza a mellén, és elorozza a lelkét.
Ő szeretett fiusarját így kiragadta a harcból;
ám Kapaneusz fia sem volt rest, s mit néki parancsolt
harcban-erőshangú Diomédész, el se feledte.
Megfékezte patás paripáit távol a harci
zajgástól, s a szekér peremére kötötte a gyeplőt;
s ráugrott Aineiász két szépfürtü lovára,
s őket a trósztol a jólábvértes akhájokig űzte:
majd odaadta derék társának, Déipülosznak,
ezt kedvelte a legjobban; mert lelkük is egy volt,
hogy tovahajtsa a görbe hajókhoz; s ő meg, a bajnok,
fölpattant szekerére, kezébe ragadta a gyeplőt,
s Tűdeidésznek utána vezette patás paripáit
buzgón: s az gonosz érccel Küpriszt űzte, mivel jól
látta: erőtlen az istennő, nem azok közül egy, kik
fennen uralkodnak pusztító férficsatákon,
hogy nem Athénaié, s nem a várdúló nagy Enűó.
És hogy elérte, sürű gomolyon kergetve keresztül,
akkor a hőslelkű Tűdeusz fia már nekilendült,
nékiszökellt hegyes érccel; s gyönge kezén sebet ejtett:
átszakitotta az érckelevéz hegye nyomban a bőrét,
ambrosziás leplén áttört, Khariszok kezemívén,
szép tenyerének szélénél: és isteni vére
folyt, az ikhór, mely nedve a boldog olümposziaknak:
mert kenyeret sosem esznek, fénylő bort sosem isznak,
éppen ezért vérnélküliek, s nevük is: nemenyésző.
Följajdult Küprisz s a fiát is földre vetette:
ezt kiragadta kezével azonnal Phoibosz Apollón,
kékes felhőben, nehogy ott egy gyorscsikajú hős
megdárdázza a mellén, és elorozza a lelkét.

S rákiabált Küpriszre a harsány hős Diomédész:
„Zeusznak lánya, vonulj el a harcból, férficsatából;
tán nem elég, hogy erőtlen nőket férevezetgetsz?
Hátha csatákba csatangolsz még, hiszem én, hogy ezentúl
megdermedsz, ha akár távolról hallod a zajgást.”

Szólt; s az megzavarodva elillant; fájt sebe szörnyen.
Széllábú sebes Írisz vitte ki őt a tömegből,
marta a fájdalom, és feketült gyönyörű keze bőre.
Majd föllelte a vészes Arészt: ott ült az a harcnak
balszárnyán: köd lepte be gyors lovait s kelevézét;
s kedves testvéréhez esengett térdre borulva
Aphrodité, az aranyzabláju sebes paripákért:

„Drága fivér, te segíts rajtam, paripáidat add át,
szállnom Olümposz-oromra hamar, hol az istenek élnek.
Szörnyen kínlódom, mert megsebzett a halandó
Tűdeidész, aki most tán Zeusznak is ellene törne.”

Szólt; s az aranyzabolás paripákat Arész odaadta;
Aphrodité fölszállt, míg kedves szíve kesergett.
S oldala mellé állt Írisz, megfogta a gyeplőt,
ostora indított, a lovak nemkésve röpültek:
s isteni székhelyhez szálltak, nagy olümposzi bérchez;
ott lovait fékezte a széllábú sebes Írisz,
majd meg eloldván, ambrosziás abrakkal etette.
Aphrodité odahullt anyjának ölébe. Dióné
két karjával fogta körül, megölelte leányát,
megsimogatta szelíd kézzel, szót szólva kimondta:

„Mondd, kedves lányom, véled melyik égbeli isten
bánt így, mintha te rosszat tettél volna előttük?”

Válaszul így szólt erre mosolyszerető Aphrodíté:
„Tűdeusz gyermeke sebzett meg, dölyfös Diomédész,
mert szeretett fiamat kiragadtam előle a harcból;
Aineiászt, ki az én szívemnek a legszeretettebb.
Már nem a trósz s az akháj közt dúl a csaták riadalma,
mert az akhájok az elnemenyészőkkel verekednek.”

Válaszul így szólt erre Dióné, isteni úrnő:
„Tűrj, fékezd magad, én lányom, bármennyire fáj is.
Hisz sok olümposzi tűrt közülünk már földilakóktól
rosszat; erős kínokkal kínoztuk mi meg egymást.
Tűrt Árész, mikor őt Ótosz s az erős Ephialtész,
két fiusarja Alóeusznak, lekötözte keményen.
Érc-korsóba kötözve tizenhárom havon át volt:
és tán még odavész Árész, ki mohó a csatán, ha
mostohaanyjuk, a szépséges-szép Éeriboia
nem szól Hermésznek, ki utána kilopta nagy Árészt,
már miután a kemény kötelék kínozta sokáig.
Tűrt Héré, mikor őt izmos fia Amphitrüónnak
jobb mellbimbóján hármas nyíllal megütötte:
Hérét nem lohadó iszonyú kín fogta el akkor.
Tűrt Hádész, a hatalmas-termetü, fürge nyilától
ennek az embernek: pajzsos Zeusz gyermeke őt is
megkínozta nyilával a holtaknak kapujában.
Zeusz házába szaladt Hádész, az olümposzi csúcsra,
fájó szívvel, a kínoktól átjárva: s a vessző
izmos vállából kimeredve gyötörte a lelkét.
Paiéón hintett rá jó írt, fájdaloműzőt,
és meggyógyította: mivel nem földi halandó.
Nagy vétkes, nyomorult, aki nem félt tenni ilyesmit,
nyíllal sérteni isteneket, kik Olümposzon élnek.
Ellened őt istennő küldte, bagolyszemü Pallasz:
csakhogy balga a Tűdeidész, nem tudja szivében,
hogy sose hosszúéletü az, ki az istenek ellen
harcol, térdén azt fia nem hivogatja apusnak
mint hazatértet a háboruból, iszonyú viadalból.
Így hát Tűdeidész, méghogyha akármily erős is,
félhet: rá ne rohanjon olyan, ki tenálad erősebb:
s Aigialeia, ki Adrasztosznak bölcseszü lánya,
kedves háznépét zokogással föl ne riassza
álmából, gyászolva a legderekabbik akháj hőst,
lóbetörő Diomédésznek derekas felesége.”

Szólt, s az ikhórt a kezéről két kézzel letörölte:
gyógyult nyomban a kéz, súlyos fájdalmai szűntek.
Csakhogy Athénaié s vele Héré arra tekintett,
s Zeusz Kronidészt bosszantották szúró szavaikkal.
Kezdte az istennő, a bagolyszemü Pallasz Athéné:

„Zeusz Atya, megharagudsz-e reám, ha van egy szavam erről?
Aphrodité egy akháj nőt buzdított bizonyára,
hogy vele menjen a trószokhoz, kiket annyira kedvel,
s így valamely szépleplü akháj asszonyt simogatva,
gyönge kezét aranyos csatjával fölszakitotta.”

Szólt; mire elmosolyodva az emberek, istenek apja,
szólt arany Aphroditéhoz, eképen hívta magához:

„Én kislányom, a harci ügyek nem néked adattak:
intézd csak te a nászoknak vággyal-teli dolgát,
és mindezzel a gyors Árész meg Athéna törődjék.”

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek.
Most pedig Aineiászra rohant harsány Diomédész,
bár jól tudta, hogy őt Phoibosz keze védi a harcban:
ám a nagy istent sem tisztelte: a vágya tüzelte,
hogy leterítse a hőst, s megfossza a nagyhirü vérttől.
Háromszor nekiugrott, hogy leterítse a harcban,
háromszor rázott rá fénylő pajzsot Apollón;
s hogy negyedízbe rohant neki, mint valamely dühös isten,
rettenetes hangon szólt rá nyilazó nagy Apollón:

„Tisztább észt, Tűdeusz fia, visszább! égilakókkal
egybe ne mérd magadat: nem volt soha törzse hasonló
égilakókhoz a földönjáró emberi nemnek.”

Szólt; mire Tűdeidész egy kissé hátrahuzódott,
messzelövő Phoibosznak hogy kikerülje haragját;
s Aineiászt a tömegtől hátrább vonta Apollón,
szentelt Pergamoszába, ahol szentélye is állott:
s ott Létó meg a nyílszerető szép Artemisz úrnő
gyógyítgatta, erősítgette a nagy szentélyben.
S képmást készített az ezüstíjas nagy Apollón,
éppenolyan volt, mint Aineiász, vértje se volt más;
és körülötte e képmásnak trószok meg akhájok
csapdosták egymás mellén szaporán a hatalmas
szépkörü sok bikabőrpajzsot s repeső kicsi tárcsát.
Végre a vészes Arészhoz ekép szólt Phoibosz Apollón:

„Árész, gyilkos Arész, vérmocskolt, bástyalerontó,
nem jönnél-e a harctól elriogatni e férfit,
Tűdeidészt, aki most tán Zeusznak is ellene törne?
Küprisz csuklóján ejtett sebet ő legelőször,
majd pedig énrám tört, daimónként, szörnyü rohammal.”

Így szólt, és le is ült Phoibosz maga, Pergamosz ormán;
vészes Arész meg ment, s riogatta a trójai hadsort,
gyors Akamásznak, a thrák vezetőnek véve alakját,
s Zeusz-nevelésű sarjaihoz Priamosznak ekép szólt:

„Sarjai Zeusz-táplált Priamosznak, e büszke királynak,
meddig tűritek itt, hogy a népeteket kaszabolják?
Addig-e, míg a remek kapunál vívják a csatákat?
Fekszik a férfi, kit úgy becsülünk, mint isteni Hektórt,
Aineiász, fiusarja a nagyszivü Ankhíszésznak:
rajta, derék társunk mentsük ki a harc rohamából.”
Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
S most ragyogó Hektórt Szarpédón szidta-gyalázta:

„Hektór, hát hova lett az erő, mely rég a tiéd volt?
Azt mondtad, sereg és segitők nélkül te a várost
megvéded, csak a testvérek meg a sógorok élén:
s most közülük szemem egyet sem lát, egy se tünik fel;
földre lapulnak, akár az ebek, ha közelg az oroszlán;
míg mi, csupán segitők, mindnyájan vívjuk a harcot.
Én magam is távolról jöttem megsegitőül:
távol van Lükié, a sebes Xanthosz közelében,
ott hagytam szeretett nőmet, csöpp kis csecsemőmet,
és sok kincsemet is, mely vágya a nélkülözőnek;
s még így is buzdítom a népemet, és a csatára
férfiuval szemben van gondom: bár nekem itt nincs
semmim, amit tovavonna-vihetne az argoszi népség.
Míg te csak állsz itt, és nem adod ki parancsod a népnek,
hitvesek oltalmáért hogy helytálljon a harcban.
Úgy ne legyen, hogy sűrü vadászhálóba kerítve,
légyetek ellenségeitek zsákmánya-falatja,
kik hamar elpusztítják népes városotok már.
Hát mindenre neked kell éjjel-nappal ügyelned,
s kérned a távolból idejött segitők vezetőit,
hogy szívósan küzdjenek, és szűnjék a szidalmuk.”

Így szólt Szarpédón, s belemart Hektórba e szózat:
fegyveresen szökkent szekeréről nyomban a földre,
s rázva hegyes lándzsáit, járt föl-alá a seregben,
harcra tüzelte hadát, ébresztett vad hadilármát;
megfordultak mind, s az akhájjal szembeszegültek.
Álltak az argosziak sűrűn, s meg nem futamodtak.

Mint ha a szél polyvát hordoz szent búzamezőkön,
szóráskor, ha a fürge szelekkel a szőkehajú szép
Démétér szétválaszt minden magvat a héjtól,
és a törek széltébe fehérlik: a harcos akhájok
úgy sápadtak a nagy portól, mit a síkon az érces
égig vert a futó és ismét összecsapó sok
lónak lába, amint kocsisuk fordult a szekérrel.
S ők egymás ellen vitték erejét kezeiknek;
s éjt boritott vad Arész e csatára, a trójaiaknak
nyujtva segítséget, fel-alá sietett soraik közt,
mert az aranykardú Phoibosznak tette tanácsát,
ő késztette, hogy így tüzesítse a trószt, miután már
látta, hogy elment Pallasz, az argosziak segitője.
S ő maga dús szentélyéből küldötte közéjük
Aineiászt, s kebelébe erőt hintett a királynak.

Társai közt termett Aineiász, s ők megörültek,
látva, hogy él, és épségben közelít seregükhöz
s őrzi derék erejét; mitsem kérdeztek azonban,
mert nem hagyta a harc, melyet ott az Ezüstnyilu vert föl
és vele gyilkos Arész, meg Erisz, ki mohó az ölésben.

Közben a két Aiász, meg Odüsszeusz és Diomédész
buzdította az argoszi harcosokat, s maguk ők sem
féltek a trószoknak se zajától, sem rohamától:
vártak rá, valamint felhők, melyeket Kronión Zeusz
szélcsendben hegyek orma fölé állít a magasban,
s egyik sem mozdul, míg alszik erős Boreász is,
más rohamos szél is, mely fú suhanó sivitással,
s mélyárnyú sürü fellegeket szétoszlat az égen:
így várták be szilárdan a trószt, meg nem futamodtak.
Átreidész a tömeg közt járt-kelt, osztva parancsát:

„Férfiasan, feleim! legyetek bátorszivüek mind,
restelkedjetek egymás színe előtt a tusában:
mert hírféltők közt kevesebb hull, több marad élve,
míg a futóknak híre se kél, segitője se támad.”

Szólt, s kelevézt röpitett sebesen, s átverte az első
sorban Déikoónt, társát a nagy Aineiásznak,
Pergaszidészt, kit a trósz úgy tisztelt, mint Priamosznak
gyermekeit, mert mindig elől robogott a csatában:
most pajzsába dobott dárdát a király, Agamemnón:
föl nem fogta a pajzs a dzsidát, behatolt oda érce,
és átverte övét, s behatolt odalent a hasába:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.

S Aineiász két hős danaoszt ejtett el a harcban,
Kréthónt, s Orszilokhoszt, a Dioklész két fiusarját:
apjuk a jóalapú Phérében lakta lakását,
dús volt, s nemzetsége az Alpheiosz folyamától
lett, mely szélesen ömlik alá a püloszbeliek közt.
Ez nemzette nagy Orszilokhoszt, sok férfi vezérét;
Orszilokhosz nemzette a bátorlelkü Dioklészt;
és egy ikerpárt nemzett bátorlelkü Dioklész,
Kréthónt, s Orszilokhoszt, kitünőt mindennemü harcban.
Ők, miután fölserdültek már, éjszinü bárkán
jólovu Trója alá indultak az argosziakkal,
hogy kicsikarják küzdelmekben az Átreidáknak
ott az elégtételt; s a halál betakarta e két hőst.
Mint a magas hegyeken fölserdült két vad oroszlán,
melyeket anyjuk a mély erdőn táplált a cserésben,
ökröket és hízott juhokat ragadozva rohannak
végig az emberek aklain és pusztítva, amígcsak
férfimarokban csóvált érc nem szúrja le őket:
így ezek Aineiász karjától földreterítve
eldőltek, valamint két szép szál bérci fenyőfa.

Szánta az elzuhanókat Arész-kedvelt Meneláosz,
tört az elősoron át, ragyogó ércmezbe takartan,
rázta a lándzsáját, Árész bíztatta erőre,
mert már úgy tervelte, hogy Aineiász leterítse.
Látta a nagylelkű Nesztór fia, Antilokhosz hős,
s tört az elősoron át: féltette a nép terelőjét,
még elesik, s odavész vele mind, amiért igyekeztek.
Ketten már kezüket s a kemény kelevézt fölemelve
egymással szemben, vágyódtak a vad viadalra.
S Antilokhosz szorosan közelébe került a királynak.
S Aineiász nem várta be őt, noha fürge vitéz volt,
látva, hogy egymás mellett két hős áll vele szemben.
Ők meg a két holtat húzták az akháj csapatokhoz,
és e szegényeket ott bajtársi kezekbe vetették,
majd megfordultak s a legelsők közt tusakodtak.

S íme, Pülaimeneészt verték le, Arésszal egyenlőt,
pajzsviselő, nagylelkű paphlagonok vezetőjét.
Ezt, amidőn ott állt, a dicsődárdás Meneláosz
Átreidész átverte, a kulcscsontjába találva,
Antilokhosz meg a fegyveresét, kocsisát leütötte,
hősi Müdónt, az Atümniadészt (a patás paripákkal
épp fordult), kővel könyökébe talált: a kezéből
porba esett elefántcsonttal kirakott gyeplője.
Antilokhosz nekirontva, halántékán megütötte
karddal, ez erre hörögve zuhant le remek szekeréről,
fővel a földre zuhant, vállával a porba bukott le.
S így kimeredt hosszan, mert mélyen hullt a homokba,
végül porba tiporták őt a saját paripái,
melyeket Antilokhosz hajtott az akháj csapatokhoz.

Ám Hektór őket meglátta a harcisorok közt,
s rajtukütött rivalogva; nyomában a trósz hadirendek:
és vezetőjük Arész maga volt s a hatalmas Enűó;
ez hordozta a szégyennélküli nagy hadilármát,
míg Árész roppant kelevézt csóvált a kezében,
s egyszer Hektor előtt, másszor meg Hektor után járt.

Megdermedt láttára a harsány hős Diomédész.
Mint ki tanácstalanul, nagy pusztát szelve keresztül,
megtorpan tengerbe szökő rohanó folyamárnál,
látva a zúgó tajtékot, s fut vissza az útján:
így hátrált meg a Tűdeidész, s így szólt seregéhez:

„Kedveseim, bámulhatjuk mi az isteni Hektórt,
míly derekas deli dárdavető, bátorszivü bajnok.
S mindig egy isten van vele, hogy megvédje a vésztől:
földi halandó képében vele jár ma is Árész.
Csak hátráljatok, arccal a trójaiak fele mindig,
égilakókkal szemben erős viadalt ne kivánjunk.”

Így szólt; s közben a trószok egész közelükbe kerültek.
S Hektór két csataértő férfit vert le azonnal,
Ankhialoszt, s aki egy szekeren szállt véle, Meneszthészt.
Szánta az elzuhanókat a nagy Telamóniosz Aiász,
jó közelükbe megállt, s hajitott ragyogó kelevézzel,
s Amphíoszt, Szelagosz sarját sujtotta, ki Paiszosz
földjén élt, nagy birtoka volt, sok kincse, s a végzet
hozta el onnan, hogy segitője legyen Priamosznak.
Ezt az övén sujtotta a hős Telamóniosz Aiász,
és a nagyárnyú dárda megállt lentebb a hasában;
döngve zuhant le; a tündökölő Aiász odarontott,
fosztani vértjétől; zuditották sűrün a trószok
rá a hegyes, ragyogó lándzsát, de a pajzsa kivédte.
Rátaposott sarkával a holtra, kihúzta a dárdát,
csakhogy a többi remek fegyvert nem tudta lehúzni
annak válláról, mert már gerelyek szoritották:
s félt, hogy a trójai hős daliák bekerítik egészen,
mert oly sok kitünő küzdő állt ott kelevézzel,
és, noha híres, erős hős volt s nagytermetü harcos,
visszataszították s hátrált meginogva a harcból.

Így fáradtak ezek mindnyájan a vad viadalban.
S Tlépolemoszt, Héraklész szép nagytermetü sarját
isteni Szarpédónnal szembe vezette a végzet.
És mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
fellegtorlaszoló Zeusz gyermeke és unokája,
akkor Tlépolemosz szólalt meg köztük először:

„Szarpédón, Lükié bölcs bajnoka, mondd, minek is kell
itt reszketve lapulnod, járatlannak a harcban?
Csak hazugok mondják, hogy a pajzsos nagy Kronidésznak
gyermeke vagy, mert messze mögötte maradsz a vitézlő
hősöknek, kik a régi időkben tőle eredtek.
Míly máskép szólnak Héraklész édesapámnak
hős-erejéről, mert hisz oroszlánszívü vitéz volt!
Láomedón paripái miatt jött ő ide hajdan,
csak hat bárkával s nem is olyan nagyszámu csapattal,
s Tróját feldúlván, utcáit elözvegyitette.
Néked a lelked gyáva, a néped a harcban enyészik,
nem hiszem én, hogy erős védője lehess te a trósznak,
bármíly szörnyü-erős hősként jöttél Lükiából,
én leigázlak, s így jutsz majd Hádész kapuján túl.”

Szarpédón, Lükié vezetője, felelt a szavára:
„Tlépolemosz, szent Tróját ő feldúlta valóban,
ostoba vétke miatt a vitézlő Láomedónnak,
mert jótette fejében szidta, s a szép paripákat,
néki nem adta ki, bár értük jött távoli földről.
Ámde kimondom, elér a halál, el az éjszinü végzet,
éntőlem még itt: gerelyemtől földreigázva
hírt adsz énnekem és lelket paripás Aidésznak.”

Így szólt ő; mire kőrisdárdáját fölemelte
Tlépolemosz, s egyszerre vetették ketten a hosszú
lándzsákat: neki Szarpédón átverte középen
most a nyakát, s átjárta a fájdalmashegyü dárda;
sűrü nagy éji homály szakadott tüstént a szemére.
Tlépolemosz meg az ő bal combját érte az érccel:
abba rohant be mohón kelevéze, s a csont közelében
megtorpant, mert apja a vészt most még tovaűzte.

Isteni Szarpédónt ragyogó bajtársai vitték
már ki a harci gomolygásból: kínozta a hosszú
kőris-dárda, amíg vonszolták; senki se gondolt
rá: ha kirántják combjából, még talpra is állhat,
íly sietősen munkálkodtak mind körülötte.
Tlépolemoszt meg másoldalt lábvértes akhájok
vitték el; mikor ezt meglátta a fényes Odüsszeusz,
tűrőlelkü vitéz, kedves szive indulatos lett.
Hányta-vetette utána a lelkében s a szivében,
vajjon a mennydörgő Zeusz sarját űzze először,
vagy sok más lükiébelinek vegye-é el a lelkét.
Nagyszívű Odüszeusznak nem volt végzete mégsem,
hogy hegyes érccel Zeusz izmos sarját leterítse.
Sok lükiébeli ellen fordította Athéné.
Koiránoszt sujtotta le és Khromioszt meg Alasztórt,
Alkandroszt, Halioszt, Prütaniszt és véle Noémónt.
S több lükiébelit is megöl ekkor a fényes Odüsszeusz,
hogyha sisakrázó nagy Hektór nem veszi észre.
Tört az elősoron át ragyogó ércmezbe takartan,
s rémített minden danaoszt; megörült közeledtén
Zeusz fia, Szarpédón, s hozzá panaszos szavakat szólt:

„Príamidész, az akhájok zsákmányául a földön
fekve ne hagyj; védj meg, ha utána el is hagy az élet
városotoknak ölén; hiszen úgysem volt az a sorsom,
hogy megtérjek még szeretett mezejére hazámnak,
kedvre deríteni csöpp fiam és szeretett feleségem.”

Szólt; de sisakrázó Hektór nem adott neki választ,
messze suhant, epedett, hogy vesse az argoszi népet
hátra hamar, s lelkét soknak vegy még el a harcban.
Isteni Szarpédónt ragyogó bajtársai ekkor
pajzsos Zeusz gyönyörű bükkfája alá teritették;
s combjából kifelé rántotta a kőrisdárdát
jóerejű Pelagón, szeretett haditársa a hősnek.
Ezt elhagyta a lélek is, és a szemére köd omlott:
majd fellélegzett ismét, amikor Boreásznak
fútt a fuvalma reá, s pihegő lelkét üditette.

Ám az akhájok Arész meg az ércmezü Hektor elől sem
hátráltak most, megfordulva, a barna hajókhoz,
csakhogy előre se törtek a harcban, hátrahuzódtak
folyton hallva, hogy Árész jár seregében a trósznak.

Kit kaszabolt le először köztük, kit legutolszor
Hektór Príamidész meg az ércfegyverzetü Árész?
Isteni Teuthrászt és mén-űző harcos Oresztészt,
aitól lándzsavető Trékhoszt s vele Oinomaoszt is,
Oinopidész Helenoszt meg Oreszbiosz ékesövű hőst,
Hűlében-lakozott volt ez, kincsére vigyázott,
Képhíszisz-tó partjánál, s közelében a többi
boiótok laktak, gazdag nép, nagysokaságú.
Hát amikor meglátta fehérkaru Héra, az úrnő,
mint pusztulnak az argosziak vészes viadalban,
Pallasz Athénához sebten szárnyas szavakat szólt:

„Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke; győztes Athéné,
hát a szavunk Meneláosznak csak hasztalan adtuk,
hogy haza, jóbástyás Tróját földúlva, hajózik,
hogyha e vészes Arészt hagyjuk tombolni tovább is.
Rajta, mi is gondoljunk már védő viadalra.”

Szólt; s a bagolyszemü Pallasz nem volt szófogadatlan.
Ment az aranyzabolás lovakat szekerébe fogatni
Héra, az istennő, szent lánya a büszke Kronosznak.
S Hébé illesztett hajlott kereket szekeréhez,
vastengelyhez a rézkereket, két nyolcküllőset:
Talpuk aranyból volt, nemenyésző, s fönt körülötte
jól odaillesztett rézabroncs volt, csoda látni;
és a kerékagy mindkétoldalt tiszta ezüstből;
és aranyos meg ezüstös szíjjal kötve feszült rá
fönt az ülés; kettős párkánya futott körülötte:
és ebből az ezüst rúd nyúlt ki; s a rúd tetejébe
szép aranyos jármot kötözött, szép szíja aranyból
csüngött róla; s igába vezette a gyors paripákat
Héré, vágyva mohón a csatára s a harcizsivajra.

Közben Athénaié, pajzstartó Zeusz atya lánya,
apja küszöbje fölött csúsztatta le drága ruháját,
hímzett szép leplét, melyet maga szőtt a kezével,
s fellegtorlaszoló Zeusz ércingét felövezve,
fegyveresen készült könnyontó háboruságra.
Rettenetes, bojtos paizsát vállára vetette,
melyet mindenhol körben koszorúz meg a Rémség:
dermesztő Űzés van rajta s a Védelem és a
Visszavonás, meg a Gorgó-fő, feje rémteli szörnynek,
rettentő s iszonyú, pajzstartó Zeusz csodaszörnye.
Négygombos sisakot, kétormút vett a fejére,
száz város seregének elég nagyot, ékes aranyból.
Tűzfényű szekerére fölugrott; fogta a lándzsát,
súlyos, erős, nagy lándzsáját, mellyel leigázza
hősök hadsorait haragossuk, erős atya lánya.
Héra meg ostorral megcsapta hamar paripáit.
Tárult most önként; csikorogva az ég kapusarka,
melyre ügyelnek az égi, olümposzi őrök, a Hórák,
hogy sürü ködfelhőjét nyissák s újra becsukják.
Ott űzték robogó paripáikat át a kapuk közt;
s föllelték Kroniónt, külön ülve az isteni néptől
sokszakadéku Olümposznak legfőbb tetejében.
Ott a fehérkaru Héra, megállítván paripáit,
legmagasabb Kronidész Zeuszhoz, kérdezve, ekép szólt:

„Zeusz atya, íly vad Arész ellen nem gyúlsz-e haragra,
hogy míly sok s míly hősi akhájt ölt már le idáig,
rend ellen s vakon? Ez nékem fáj, ők meg örülnek
szép nyugton: Küprisz meg ezüstnyilu Phoibosz Apollón,
kik fölbíztatták e bolondot, e jogra se nézőt.
Zeusz atya, vajjon fogsz-e reám haragudni, ha Árészt
gyászosan elnáspángolom és tovaűzöm a harcból?”

Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
„Rajta, riaszd csak rá zsákmányló Pallasz Athénét,
mert ő szokta Arészt a leginkább sujtani kínnal.”

Szólt; s a fehérkaru Héra nem is volt szófogadatlan:
ostora indított, s a lovak nemkésve röpültek
végig a nagy térségen a föld meg a csillagos ég közt.
Mint amilyen távolra tekinthet a légi ködökbe
szirten ülő ember, szemlélve a borszinü tengert,
éppen olyan nagyot ugrottak nyihogó paripáik.
És miután Trójáig elértek, a fürge folyókhoz,
hol Szimoeisz a Szkamandrosznak vegyül egybe vizével,
ott lovait fékezte fehérkaru Héra, az úrnő,
majd kifogott paripáit sűrű ködbe takarta.
És Szimoeisz nekik ambrosziás legelőt sarjasztott.

Úgy lépdeltek az istennők, mint gyönge galamb lép,
s vágytak az argoszi férfiakat megvédeni harcban.
Ám odaérvén már, hol a legtöbb s legderekabb hős
állott lóbetörő Diomédész oldala mellett
sűrűn, s mind olyanok, mint nyershusevő vad oroszlán,
vagy mint vaddisznó, sose-romló bősz erejében,
ott a fehérkaru Héra megállt, s a seregre kiáltott,
hősszivü Sztentór képében, kinek akkora hangja
szállt érc-torkából, mint ötven más daliának:

„Szégyen ez, argosziak, gyávák, csak szemre csodásak!
míg a csatáinkban forgott ragyogó nagy Akhilleusz,
túl dardán kapukon sohasem léphettek a trószok,
mert hisz az ő súlyos gerelyét rettegve remegték:
s távol a várostól vívnak ma, a görbe hajóknál.”

Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
S Tűdeidészhez szökkent most a bagolyszemü Pallasz:
harciszekérnél és paripáknál lelt a királyra,
hűsítgette sebét, mit nyíllal Pandarosz ejtett:
mert a kerek pajzs széles szíja alatt a veríték
marta-gyötörte a hőst, kínlódott, két keze sajgott:
mégis a szíjat emelve, sötét vérét letörülte;
Pallasz meg lova jármát érintette, s ekép szólt:

„Jaj, be nagyon mást nemzett Tűdeusz, mint maga volt rég.
Mert Tűdeusz kistermetü volt, de vitéz a csatában.
És mikor én őt nem hagytam viadalba vegyülni,
sem hevesen kirohanni, mikor Thébába követként
ment, az akhájoktól távol, sok Kadmosz-utódhoz:
s azt mondtam, hogy a termükben nyugton lakomázzék:
akkor is oly vadlelkű volt, mint annak előtte,
s minden Kadmosz-fit kihivott, s minden viadalban
győzött könnyen; olyan társként védtem-segitettem.
Lám, melletted is itt állok, s őrizlek erősen,
s szívből buzdítlak viadalra a trójaiakkal:
csakhogy a tagjaidat fáradtság gyötri talán már,
vagy tán szívszoritó félsz bénít: ámde hisz akkor
nem vagy a harcias Oineidész Tűdeusz fia többé.”

Válaszul erre eképen szólt az erős Diomédész:
„Rád ismertem most, pajzsos Zeusz isteni lánya,
éppen ezért szivesen szólok, s nem rejtem előled:
szívszoritó félsz sem bénít meg, renyhe se volnék:
csak jól emlékszem, hogy a rendeleted mire intett.
Nem hagytál örök istennel viadalra kiállni
eggyel sem: csak hogyha a Zeusztól-lett Aphrodíté
harcol, rajta szabad hegyes ércemmel sebet ütnöm.
Hát most hátrálok magam is, de az argosziaknak
éppígy megmondtam, hogy mind itt gyűljenek össze:
mert hisz látom, Arész száguld ott, ő a vezérük.”

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
„Tűdeusz gyermeke, szívemből szeretett Diomédész,
csak ne remegj ettől az Arésztól, sem pedig egy más
elnemenyészőtől: hisz olyan segitőd vagyok én itt.
Hát legelőbbis Arészra rohanj a patás paripákkal:
és csapj rá szemből, sose kíméld ezt a vad Árészt,
ezt a dühöngő, kész átkot, szeleburdi csapongót:
őt, ki először Hérának s nekem is megigérte;
hogy Trójával szemben küzd; s az akhájokat óvja:
most meg a trójaiak közt jár, s nem gondol ezekre.”

Így szólt, és Sztheneloszt a szekérről földre vetette,
kézzel rántva le őt: gyorsan szökkent az a földre;
s most ragyogó Diomédész mellé szállt a szekérre
hévvel az istennő: a szekér bükktengelye reccsent
súlyuk alatt: félelmetes istent s nagyszerü hőst vitt.
Ostort és gyeplőt ragadott a kezébe Athéné
s nyomban Arész ellen hajtotta patás paripáit.
Az meg a roppant nagy Periphászt fosztotta ki éppen,
legderekabb aitólt, kinek apja Okhésziosz úr volt:
ezt fosztotta ki véres Arész; s fölvette Athéné
most Hádész sisakát, hogy Arész őt látni ne tudja.

Hát hogy a gyilkos Arész meglátta a hős Diomédészt,
földön hagyta feküdni a roppant nagy Periphászt már,
hol leütötte kevéssel előbb, s elorozta a lelkét;
s lóbetörő Diomédész ellen szállt ki azonnal.
Majd amikor már egymásnak közelébe kerültek,
gyepleje, járma fölé legelőbb Árész keze lendült
érckelevézével, vágyott elorozni a lelkét;
ám a dzsidát kézzel felfogta bagolyszemü Pallasz
s félreütötte, szekéren-alul tovaszállni hiába.
Másodikul támadt riadó hangú Diomédész,
érckelevézével: s ezt már belefúrta Athéné
Árész ágyékába, hol azt a kötő boritotta.
Ott vert rajta sebet, szép bőrét áthasitotta,
s újra kihúzta a dárdát: fölbődült a vas Árész,
mintha kilencezren vagy tízezren rivalognak
háboruban hősök, verekedve Arész viharában.
És az akhájt meg a trószt elfogta a rémület ekkor,
oly iszonyút bődült Árész, a csatára sovárgó.
Mint amilyennek tűnik a felhők közt a sötét lég,
hogyha a tikkasztó hőségből szél dühe támad:
éppenilyennek tűnt Diomédész Tűdeidésznek
érces Arész, amikor felhők közt szállt a nagy égbe.
Rögtön elérte az isteni székhelyet, égi Olümposzt:
s Zeusz Kronidész mellé ült, búval emésztve a lelkét,
és a sebéből ömlő isteni vérre mutatva,
apjához zokogó hangon szárnyas szavakat szólt:

„Zeusz atya, íly gonoszat látván, nem gyúlsz-e haragra?
Legborzasztóbbat tűrjük mi haláltalanok mind
egymás kedve miatt, kedvezve a földilakóknak.
S mind teveled perelünk: a világra te hoztad e bőszült
és eszebomlott lányt, aki rosszat tervez örökké.
Mert hisz a többi nagy isten Olümposz bércein úgyis
megteszi mind szavadat, megtesszük mind a parancsod.
Őt egyedül soha szóval nem fedded, soha tettel,
engedsz néki, mivel te magad szülted meg e vad lányt.
Most is a Tűdeidészt, a kevélylelkű Diomédészt
elnemenyészőkkel szemben tombolni tüzelte.
Küprisz csuklóján ejtett sebet ő legelőször;
majd pedig énrám tört, daimónként, szörnyü rohammal:
két gyors lábam megmentett, máskép bizony ott lenn
rettenetes tetemek közt hosszan tűröm a kínt én,
vagy megrokkanok érce alatt, s úgy élek ezentúl.”

Görbén fölfele nézve felelt fellegnövelő Zeusz:
„Ej, ne nyafogj, mellém ideülve, nekem, te csapongó;
minden olümposzi isten közt legjobban utállak:
mindig a harc kedves neked és a viszály meg a dúlás:
mert az anyád konok és iszonyú lelkét örökölted,
Héráét: kit alig tudok én leigázni szavammal;
úgy hiszem éppen ezért, hogy e mostani bajba is ő vitt.
Mégsem tűrhetem el hosszan, hogy kínod emésszen:
hisz sarjam vagy, anyád énnékem szült a világra.
Ámde ha más istennek volnál íly vad utóda,
rég lentebb volnál, mint laknak az Úraniónok.”

Szólt, és Paiéónt gyógyítani hívta azonnal:
Paiéón pedig írt hintett rá, fájdaloműzőt,
és meggyógyította: mivel nem földi halandó.
Mint ha fehér tejet altat meg füge nedve sietve,
mely híg volt, de serény köpülője sietve kavarja:
így gyorsan meggyógyította a vadszivü Árészt.
S Hébé megfürdette, adott rá drága ruhákat;
s Zeusz Kronidész mellé ült Árész büszke örömmel.

Ők pedig újra a nagy Kronidész termébe vonultak,
argoszi Héré és az alalkomenai-i Athéné,
gyilkos Arészt így megfékezve az emberölésben.