CIRKUSZ A KOZMOSZBAN

– Főnök, főnök… Pompás fickók voltak azon a bolygón. Hogy örültek nekünk! Az egész bázis ujjongott. Ez igazán kellemes – mondottam, megnövelve a rakéta sebességét.

A főnök bólintott.

– Igen. Már csak ezért is érdemes ilyen messzire elvergődni. Most pedig sietnünk kell a következő bolygóra. Ott már bizonyára türelmetlenül várnak bennünket.

A rakétánk – ez a csinos, sárgával, zölddel és piros festékkel vidámra mázolt űrhajócska – éppen csak elhagyta az egyik bolygót, és máris a vendégszerető Világegyetemben száguld soron következő úticélja felé.

Az órára pillantottam.

– Úgy vélem, ideje lenne az ebédelésnek.

– Igen. Éppen ideje! Hej! Mindenki jöjjön ide! Ebédelünk!

A főnök még befejezni sem tudta a mondatot amikor a szomszédos fülkéből örvendező csaholással kiugráltak a kutyák.

A főnök meg én néhány nagyon értelmes kutyát betanítottunk, kidolgoztuk a kutyacirkusz műsorát, majd vendégszereplésre indultunk, beutaztuk a kozmosz minden sarkát.

Ahol Föld-lakók éltek és dolgoztak, minden olyan bolygón a legszívesebben látott vendégek voltunk.

Egy-egy bolygó között hosszú ideig kellett repülnünk. A hosszú űrutazások idején nagyon megbarátkoztunk kutyáinkkal. Teljes volt köztük és köztünk a közeledés és a kölcsönös megértés.

Úgy vélem, hogy még a földi emberek között is nagyon ritka az ilyen barátság.

A kutyák már félszóból is megértettek bennünket, mi pedig megtanultuk megérteni az ő nyelvüket – a mimikájukat ahogy a farkukat mozgatják, az ugatásuk árnyalatait is. Egyszóval a mi rakétánk sajátos kicsiny világ volt, vidám, szerencsés, ahol soha senki sem unatkozott, és senki sem panaszkodott útközben, hogy honvágy gyötri.

Most azonban mégis csávába kerültünk.

– Baj van, főnök! Az élelmünk végén járunk, sehogyan sem húzzuk ki a következő állomásig…

– Igen, ostobaságot, de nagyot követtünk el, nem ellenőriztük a készleteket az indulás előtt. Ez már késő bánat. Valahogyan ki kell másznunk a csávából. Nézd csak, ott valamilyen bolygó van, egyenesen felé repülünk. Le kell szállnunk ott. Lehetséges, hogy ott majd sikerül szert tennünk valamilyen készletre.

Leszálltam az ismeretlen bolygóra. Az illuminátoron át körülnézelődtem…

– Főnök, nézzen csak arra a bozótra! Látja a gyümölcsöket? Milyen hatalmasak, és úgy szemre étvágy gerjesztőek!…

– Valóban, a gyümölcsök pompásaknak látszanak. Kimegyünk, és gyűjtünk belőlük, amennyit csak lehet.

Kiléptünk a rakétából, és a bozót felé indultunk. De ekkor váratlan akadály merült fel, éspedig veszedelmesen fenyegető akadály: valahonnan jól megtermett kutyák kerültek elő, és elállták előttünk az utat. A kutyák acsarkodtak, és fogsorukat mutogatták. A számuk egyre gyarapodott.

– Csak szét ne tépjenek! Fussunk vissza!

– Fussunk!… – Lehetséges, hogy a kutyák bolygója?…

Megfordultunk, és lélekszakadva rohantunk a rakétához.

Fegyverünk nem volt, márpedig jó revolver nélkül egy ilyen kutyafalkával szemben tehetetlen az emberfia. Féltünk kilépni, de a bolygót sem akartuk elhagyni üres kézzel – mégsem repülhet az ember egyenesen az éhhalál torkába.

És ekkor, kiváló barátaink, a kutyáink siettek a segítségünkre. Természetesen a maguk kutya nyelvén tettek ajánlatot. Ezt a nyelvet kiválóan ismertük, így a javaslatukat megértettük.

– Bízzátok ránk ezt az ügyet. Majd csak megegyezünk velük valahogyan.

Kinyitottuk a kijárati zsilipet, és kutyáink egymás nyomában elhagyták a rakétát. Az illuminátorból figyeltük őket. Úgy tűnt, sikerült megállapodásra jutniuk a bennszülött kutyákkal, és békés, barátságos beszélgetést folytattak. Visszatért az első kutya, ízes leves gyümölcsöt tartva a szájában, majd a második, a harmadik… a tárgyalás valóban sikeres volt. Raktárunk hamarosan dugig megtelt érett, étvágygerjesztő gyümölccsel.

– Ez aztán a siker! Hogyan tudtátok őket rábeszélni?

– Nagyon egyszerűen – magyarázták kutyáink –, csak az igazat mondtuk el nekik. Így: cirkuszi előadással vendégszereplünk a kozmoszban. Most az a szerencsétlenség ért bennünket, hogy kifogytunk az élelemből, és ezért elhatároztuk, hogy az önök bolygóján feltöltjük megcsappant készleteinket… Mind megértették a helyzetünket, és megosztották velünk a gyümölcseiket.

– Pompás! De hogyan háláljuk meg nekik?

– Sohasem voltak cirkuszban, sőt még azt sem tudják, hogy mi fán terem az. Természetes, hogy égnek a kíváncsiságtól. Fel kell lépni.

Ezt nem vártuk. A kutyák előtt fellépni! De megtagadni kényelmetlen lett volna.

A főnök meg én a rakétából áradó zene kíséretében pontosan teljesítettük kutyáink parancsait: futottunk, ugrottunk, keringőztünk, a kezünkön jártunk.

Végül, verejtékben úszva, teljesen kimerülten vánszorogtunk vissza a rakétánkba.

A bennszülött kutyák, addig még sohasem láttak cirkuszt, ezért nyüszítettek, vonyítottak elragadtatásukban, és eszeveszetten csóválták a farkukat.

Gondolhatják, hogy kitaláltam, miről is beszélgethetnek:

– Meghökkentő!… Megdöbbentő!… Hogy lehet ezeket a hatalmas testű és ügyetlen kétlábúakat így beidomítani?…

Univerzum, 1974/03