ELVESZTETTÜK BARÁTUNKAT

A 2030. év egyik hűvös tavaszi éjszakáján történt. A völgy felett, ahol az alacsony ház állott, felkelt a Hold keskeny sarlója, szarván fényjelek villóztak, a Mars felé küldtek üzenetet a holdbéli támaszpontról. A hegyek karéja mögül sárga fénycsóvát húzva rakéta indult, hogy aztán pillanatok alatt eltűnjön az űr fekete mélyén.

Az ablaknál idős asszony állt, szemét az égboltra függesztve. Lassan szájához emelte az ujját, és halkan megszólalt:

– Gyere be, kisunokám...

A gyerek a szomszéd szobában volt, a hívást mégis meghallotta, mert az öregasszony gyűrűjében alig észrevehető kicsiny mikrofon közvetítette az erőtlen hangot a szomszéd szobába. Halkan nyílt az ajtó, és bejött egy kisfiú.

– Hallottál valamit, nagymama? Nincs még baj?

– Nem is tudom. Talán lehet, hogy mégsem... Gyere, nézzük meg a televízióban, hátha mondanak valamit.

A nagymama leült a mély hintaszékbe, és ölébe vette unokáját. A gyerek nyugodtan ült, a szék lassan hintázni kezdett.

Máskor bezzeg akárhányszor is szólhatott az öregasszony, a játékba belefelejtkezett gyerek rá sem hederített volna. Mostanában azonban teljesen megváltozott. Pedig az ilyen korú gyerekek játékpolca szinte roskadozik a legkülönlegesebb űrállatok fantáziabábuitól, amelyek elektronikusan mozognak, fel a falra, a mennyezetre, akárhová felkúsztak, és kis elektronikus puskával lehetett vadászni rájuk. A játékállatok rémülten menekültek, s ha eltalálták őket, nyögve lehelték ki elektronikus lelkűket.

A kisfiú azonban néhány nap óta nem játszott velük. És nemcsak ő, hanem a környéken az összes gyerek megszelídült mostanában. Ők is érezték, hogy az emberiség egyik legkedvesebb barátja végóráit éli.

A nagymama megnyomta a szék karfájába épített gombot, mire a szoba egyik sarkában megelevenedett az addig tejszínű tévépanel színes álomvilága. Soha nem látott, buja dzsungel képe jelent meg rajta.

– Milyen film ez, nagymama? Ilyet még nem láttam.

– Nagyon régi, kétdimenziós film, a Tarzan kincse.

Néhány napja csak ilyen filmeket adtak. A múltkor látták a Dzsungel könyvét. Most is délszaki növények őserdejét mutatta a hatalmas képernyő, vadállatok ordítását közvetítették a hangszórók. Mindketten álmélkodva bámulták egy darabig. Hirtelen eltűnt a kép, és megjelent a bemondó arca, a szokásos híreket sugározták.

– Híreket mondunk. A beteg állapota egyre súlyosabb, javulás nem várható. Az orvosi jelentések az egy órával ezelőtt kiadotthoz képest válságos helyzetről számolnak be. Oxigénbelélegzést és szívműködést serkentő injekciókat adtak a betegnek.

A kisfiú némán, csukott szemmel ült nagyanyja ölében, és két kezét összetette. Nagyanyja megkérdezte:

– Mit csinálsz, kisfiam?

– Imádkozom. A gyerekek is tudnak ám! Hogy ne haljon meg... azért!

– Ez igazán szép. Ha az elefánt tudná, örülne neki. A tévébemondó tovább folytatta:

– ...a szívműködés rendszertelenné vált. Hónapok óta nem vett magához táplálékot, így gyógyulására már nincs remény. Néhány óra múlva az emberiség elveszíti jóbarátját, az elefántot.

A híreknek itt vége szakadt, s újból a Tarzan-filmet vetítették. A kisfiú megkérdezte nagymamáját:

– Régen annyi elefánt volt?

– Bizony én magam sem láttam sokat belőlük. Már az én gyerekkoromban is csak mutatóba maradt néhány.

– Mégis, te láttál valódi elefántot?

– Persze, az állatkertben. Kettőt is. Sovány, szomorú állatok voltak, a szemük bánatosan csillogott.

– És mit adtak nekik enni?

– Szénát meg ilyesmit. Legalábbis úgy emlékszem.

– Szénát?

A gyerek nem tudta, mi az a széna. Életében nem látott vagy érintett hasonlót. Amerre csak járt, minden csupa szürkeség volt, a betonvárosok elözönlötték a Földet, és nem hagytak helyet rajta a mezőknek többé.

Az embereken kívül ebben a korszakban más élőlény nem nagyon volt képes megélni a Föld színén. Legelsőnek, még nagyon régen, a nagy testű állatok száma csökkent.

Sok idő telt el, amíg az ember rájött, hogy tennie kell valamit a természet védelméért. Mindig csak saját hasznát leste, a saját érdekében tevékenykedett. Érthető, hogy előbb-utóbb nem találtak helyet maguknak az elefántok ebben a mesterséges világban.

Próbálták megfelelő rezervátumba gyűjteni őket, de számuk így is egyre csökkent.

– Nagymama! Miért halt ki az elefánt?

– Talán mert nem volt már többé hely számára ezen a Földön.

– Valami rosszat tett talán, azért?

– Nem ártott az senkinek sem. Az emberekkel is barátságosan játszadozott. Mostanában azonban nem nagyon törődtek vele, ezért úgy érezhette, hogy feleslegessé vált.

– De hiszen olyan aranyos! Ha felnövök, nagyon szeretnék vele majd játszani!

– Gyerekkorában mindenki így gondolkozik, de mire felnő, megfelejtkezik róla. Ezért azután már csak ez az egyetlen maradt meg a világon.

– Mit gondolhat most magában az a beteg elefánt?

– Talán a dzsungelban törtet, mint ősei, hátán az emberekkel, ahogy ezen a filmen is.

A nagymama reszkető ujjával a képernyőre mutatott. Ott vágtattak hegyen-völgyön át csapatostul és vidáman a régen elpusztult elefántok, ennek a most haldoklónak az ősei. Olyan erősek és elevenek voltak a képernyőn, hogy nehezen lehetett elhinni a szomorú valóságot.

Az egyik magasra emelte az ormányát, és akkorát trombitált, hogy a szoba fala is beleremegett.

Amíg a kisfiú elbűvölten nézte, a nagymamát más gondolatok foglalkoztatták. Lehet, hogy eljön az idő, amikor a diadalmasan fejlődő ember is erre a sorsra jut, egyre gyengül, aztán egyetlen ember marad, mint ez a haldokló elefánt? Vajon az az utolsó ember miről gondolkodik majd, mit idéz fel még egyszer emlékezetében? A filmet ismét félbeszakították a hírek.

– Híreket mondunk. A leggondosabb ápolás ellenére Pierot, az elefánt, aki hosszú, hosszú időn át a gyerekek és a felnőttek hűséges barátja volt, nem él többé.

A gyerek hangja remegett:

– Hát mégiscsak meghalt...

– Bizony, nincs többé a világon mozgó, lélegző, vidám elefánt.

Egy darabig hallgattak, s közben besötétedett.

– Késő van már. Itt az ideje, hogy lefeküdjél...

– Add ide a játékelefántomat, ma azzal alszom.

– Jól van, vidd csak.

A kisfiú kiment a szobájába, lefeküdt, és álmában, mint minden gyereknek azon az éjszakán, megjelent Pierot, az elefánt, hogy elbúcsúzzék.

Erdős György fordítása, Galaktika 1985/62