A RACIONALISTA

N. úr már egészen fiatal korában kiváló szakértője volt a metallográfiának, és megszerezte e tudományágban a professzori címet. Az érdemek ilyen korai elismerése mindenkor a tehetség kimagasló voltáról tanúskodik.

A professzor minden ízében racionalista volt. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy ez a kiváló tulajdonság rányomta bélyegét magánéletére is. Sohasem tervezte meg előre kiadásait az elkövetkező hétre, és szerelmes leveleit nem írógépen írta. A racionalizmus gondolkodásának sajátossága volt, amely nem engedte, hogy bármi irracionális dologgal kapcsolatba kerüljön.

Egy este N. professzor magányosan álldogált a tenger partján, egészen a víz szélén. A hullámok lustán hömpölyögtek a homokpartra, a holdfényben ragyogva.

Az éles tekintetű vagy annak számító ember bizonyára azt mondta volna: „Aha, professzor úr, ön lélekben, úgy látszik, romantikus, és álmodozik a szerelemről”...

A vadnyugati történetek rajongója viszont, aki ráadásul még azt is tudta, hogy a professzor mivel foglalkozik, feltétlenül megjegyzi: „Tisztelt uram, úgy látszik, önt is megfertőzte az aranyláz”...

De hagyjuk az üres feltevéseket. A professzor szíve nem vágyott a szerelemre, természetétől idegen volt a kalandvágy, amely az embert ismeretlen messzeségbe űzi, és arra kényszeríti, hogy szüntelenül a homokot mossa, abban a reményben, hogy csillogó aranyszemcsékre talál. Ezenkívül a professzor kiválóan ismerte a környék geológiai szerkezetét, és tudta, hogy ezen a vidéken aranyércrétegek nem lehetnek. Kizárólag azért jött ki a tengerpartra, hogy néhány ásvány igen apró szemcséit összegyűjtse a homokból, amelyekre kutatásaihoz szüksége volt.

Kényelmesen és módszeresen megtöltötte a kémcsőit, de tekintete egyszer csak egy furcsa tárgyon akadt meg.

Közelebbről megszemlélve a tárgyat kiderült, hogy egy korsó az. Lehetséges, hogy a tenger hullámai sodorták a partra, de lehet, hogy a homokban feküdt eltemetve, és a partra hömpölygő hullámok fokozatosan lemosták róla a homokrétegeket. A korsóból idegen illat és ódon hangulat áradt.

A professzort azonban a legkevésbé sem érdekelték a régiségek. Ezért csupán arrább lökte cipője orrával a korsót, és továbbment.

Nem látta, hogy a korsó elgurul, és nyakából kiesik a dugó, majd füst tódul ki belőle, és a füstből egy furcsán öltözött ember bukkan elő.

– Alázattal köszönöm. – mondta valaki a professzor háta mögött.

A professzor önkéntelenül is hátrafordult. Egy különös, ismeretlen férfi hajolt meg mélyen előtte.

– Mit óhajt? – kérdezte a professzor, érces hangját kissé felemelve. – Honnan került ide? Kinek és mit köszön meg?... És miért viseli ezt az idétlen maskarát?

– Ó, jótevőm, én vagyok az, aki hosszú évekig sínylődött fogságban, és börtönöm ez az átkozott korsó volt!

A férfi hosszú ujjaival a korsóra mutatott. A professzor először a korsóra nézett, majd a férfira, és száraz, oktató hangon kijelentette:

– Ez a tréfa egyáltalában nem szellemes. Válaszából hiányzik a logika.

– Ne haragudj, uram és parancsolóm!

– szólt a férfi. – Vedd tudomásul, hogy a dzsinnek nem hazudnak. És én ősi arab dzsinn vagyok, aki hosszú ideig ebben a förtelmes korsóban éltem.

A professzor savanyú arcot vágott.

– Dzsinn? Micsoda ostobaság! Felnőtt emberek vagyunk, és ne is próbáljon engem becsapni gyermekmesékkel. Egyébként ezeket ma már kisgyermekeknek sem mesélik, nem szabad a gyermek képzeletét ártalmas és hazug irányba fejleszteni.

– Mennyire bánt, amikor azt hallom, hogy uram és parancsolóm nem hisz nekem! – mondta a férfi panaszkodva, és újra mélyen meghajolt. – Akár hiszel nekem, akár nem, jótevőm, én meg akarom hálálni neked azt, amit értem tettél. Nem tehetek másképpen. Kész vagyok három kívánságodat teljesíteni, bármit is kívánsz. Közöld velem parancsaidat!

– Hm... bármit is kívánok... Nagyon furcsán vélekedik a világról! Nem szabadna elfelejtenie, hogy léteznek lehetséges és lehetetlen dolgok...

A dzsinn csak nevetett.

– Számomra nincs semmi lehetetlen! Kérlek, uram, próbálj ki engem, és magad is meggyőződsz arról, hogy az igazat mondom. Ha akarod, rúdarannyal leplek meg!

– Rúdarannyal? – A professzor nevetésben tört ki. – Tisztelt uram, hát én nagyon jól tudom, hogy ezen a vidéken az aranynak még a nyoma sincsen! És különben is elég volt a bohóckodásból!

– De kérlek, higgy nekem, uram és parancsolóm! Milyen aranyat kívánsz, tiszta aranyat vagy ezüsttel ötvözöttet?

– Ugyan mi a csodának akaszkodott rám? Manapság már senki sem hisz az ilyenfajta mendemondákban... No, de ha már annyira akarja, kérem! Az a kívánságom, hogy azonnal itt teremjen előttem, ebben a pillanatban, egy tiszta aranyból készült egytonnás autó!

Alighogy a professzor kimondta kívánságát, a különös férfi csak intett kezével, motorzúgás hallatszott, és a homokparton egy aranyautó jelent meg.

– Teljesült a kívánságod, uram!

– Elképesztő! Hol volt ez a kocsi elrejtve?

A professzor az autóhoz lépett, elővette a zsebéből a szükséges műszert, és hozzálátott, hogy a kocsi anyagát analizálja.

A dzsinn folytatta a hajlongást és a nevetgélést.

– Ne kételkedj, uram és parancsolóm, ez valódi arany.

– Hm... igen... arany... fajsúlya 19, 3, olvadási pontja 1063 Celsius-fok, rendszáma 79. Tiszta arany, ebben nem kételkedhetem... De hogyan került ide?

– Én csináltam! – dörzsölte a furcsa férfi a kezét. – Mindenre képes vagyok, hiszen egy dzsinn mindentudó. Most pedig, uram, ugye, meggyőződtél képességeimről?

– Semmiről sem győződtem meg. Hiszen ez irracionális. Azt hiszem, hogy az egész valami ügyes szemfényvesztés.

Mindazonáltal igen furcsa dolog... Egyébként most mindjárt leleplezem! Tűnjön el ez az autó!

A professzor mereven nézte az autót, le nem vette róla a szemét, és tekintete meg sem rebbent. Egy pillanat – és az autó eltűnt.

– Kívánságod teljesült, tisztelt uram!

– Igen, igen... eltűnt... úgy látszik... Nem, valóban eltűnt! De hiszen ez nem lehetséges, nem le-het-sé-ges! Az ilyen jelenségeket semmiféle logikával nem lehet megmagyarázni.

A professzor, úgy látszik, nagyon megharagudott. Jobbra-balra nézett, és elégedetlen hangon mormogott valamit.

A dzsinn megszólalt:

– Közöld velem harmadik kívánságodat, uram és parancsolóm! Kész vagyok, hogy teljesítsem, még ha a legvalószínűtlenebb dolgot is kívánod!

– Engem ez az egész zagyvaság rendkívül bosszant! Megengedhetetlen, hogy az ilyenfajta jelenség előforduljon! És ezenkívül pedig ez egyáltalában nincs összefüggésben az én tudományos kutatásaimmal. Még csak nem is határterülete a metallográfiának! Azt akarom, hogy mindez kitöröltessék az emlékezetemből, és ez a férfi, aki dzsinnek nevezi magát, visszatérjen a korsójába!

A dzsinn arca nagyon elszomorodott, de azon nyomban eltűnt.

N. professzor továbbsétált a tengerparton. Racionális agyában még halvány árnyéka sem maradt az imént látott irracionális jelenségnek.

S az a furcsa tárgy, amely messziről korsónak látszott, egy ideig ringott az apró hullámokon, mintha a parton akarna maradni, a szél azonban később megerősödött, a hullámok megnőttek, és elsodorták a nyílt tengerre.

Karig Sára fordítása, Galaktika 1976/20