TISZTELENDŐ JULIÁN FRÁTER

Abban az esztendőben enyhe tél köszöntött a világra. Egész télen nem fagyott be se a Tisza, se a Duna, se az óriási kiöntések, mocsarak, amelyek a két hatalmas folyam partjait mindkét oldalon kísérték. Barakony nekiszontyolódva lógatta a fejét, és azt nézegette egyre, hogyan maradoznak el mögöttük Ráró lábanyomai a megikrásodó, vastag, sárgás hóban. Messzi van Jelenka, és olyan nehéz minduntalan elválni tőle. Az ember örökké a szoknyája szélén ülne annak a mézszőke kis angyalnak. De hát nem lehet, mindig úton kell lennie, mert Bélának már-már rögeszméje, hogy nem bízhat rajta kívül senkiben másban sem az udvarnál. Tanácsosát nem menesztheti ilyen kisebb ügyekben, hát Barakonynak kell szerencsét próbálnia az ismeretlen utakkal. Ütközben csak egyszer nevette el magát, amikor megkérdezte a kalauzokat:

– Most éppen melyik vízen megyünk át, bátyám? A Tiszán? Vagy a Dunán?

A mogorva, torzonborz víziember egykedvűen vonta meg a vállát. Úgy látszik, még senki sem kérdezte meg tőle:

– A jóféle tudja! Egybeér a kettő!

Megborzongott a háta, mert arra gondolt, mi lenne, ha itt eltévedne? Ez az irtózatosan nagy ősvadon nyomtalanul elnyelné. Tán a lekopasztott csontjait sem találná meg senki, soha! Falu, kisvároska csak a rengeteg két partján található: a sűrűjébe nem merészkedik ember a maga jószántából. Később meg mélységes sóvárgással arra gondolt, itt annyi a szűzföld, amennyi tán álmában sem jutna különben az embernek. Itt lenne jó megtelepedni. Csak szólni kéne őfelségének, hogy errefele adjon valahol birtokot. Még tán örülne is neki, ha vállalkozna rá, hogy a medvék, szarvasok és vaddisznók komor világába elviszi az életet. Milyen boldogan jönnének el ide a testvérei is. János itt akár száz ökörrel szánthatna, Mihály meg annyit halászhatna, amennyi csak jólesnék neki! És se ispán, se apát nem kérné a fogásból a részét! Besózhatná, vagy megfüstölhetné, ahogyan épp ízlene! Ivanuska, Jelenka édesapja pedig álló nap a fejszéjét csattogtathatná, és talán élete végéig sem tudna annyi faóriást kidönteni, hogy a Jóisten észrevegye, ni, ott valami hiányzik, ha letekint az égből. Akkora tölgyfamonstrumok ácsorognak itt, hogy a hetedik határba elér susogó lombkoronájuk; az úton járó lélek önkéntelenül süveget emel, ha elhalad előttük.

– No – dörmögte Barakony zavartan, szinte meghatottan az égig érő góliátok furcsa igézetétől –, itt se lennék se rabló, se fogdmeg! De erdőkerülő mégúgy sem!

Éppen karácsony másnapján értek föl Esztergomba, s kicsit sem késlekedhettek a jelentéstétellel: Béla úr ilyesmiben nem tűrt percnyi halasztást sem. A palota kapujában Ehellősbe botlottak, aki boldogan sietett kifele. Nagy örömmel ölelkezett össze a két testvér, rég nem látták egymást.

– Hát te? Honnan csöppentél ide? – faggatta Barakony az öccsét.

– Én még csak-csak okát tudom adni! Két gyönyörű aranyserleget hoztam fel a palotába, amelyet Mária királyné készíttetett Fellini urammal! – Szemében komoly büszkeség égett, amikor bátyjáhez közelebb hajolva odasúgta: – Képzeld! A nagyobbikat én csináltam! Egyedül!... Annyira tetszett a gazdámnak, hogy azt mondta, karácsonyra fölszabadít! Hát te? Megint merre kószáltál, ahol a madár se jár?

Barakony feszengett kicsit. Hogy beszéljen gonosz süvükről a királyi pecsétőr jelenlétében? így hát úgy döntött, meg sem említi öccsének Csallány nevét:

– Csanád vármegyébe vittük el őfelsége pecsétjét, perbe szólítottunk egy rettentő nagy zsivány főpapot. Te olyan rémséges gonosztevőről még a mesékben sem hallottál! Képzeld, pap létére megölette az egyik szomszéd apátot, mert vásott a foga az apátság kincseire.

– Legalább felakasztottátok? – . kérdezte nevetséges fölényeskedéssel Ehellős, mintha az csak úgy menne, hogy egy főpapot ukmukfukk fölmagasztaltathatna valaki! Még ha ezerszer is a király bizalmas cselédje a hivatalos hely pecsétvivője.

– Ki sem dugta az orrát a szigorú citálásra! – háborgott a pristaldus, visszaemlékezve megaláztatásukra, hogy hiába fáradtak el a világ másik végére őfelsége billogával.

– Köp ez a gazember B^'csu atya nemcsak Béla úrra, hanem a pápa őszentsége orrára is! Biz' ám! Aba ispán úr is megmondta – bólintott haragosan Barakony az öccse csodálkozva elkerekedő orcáját látva. – Miért teszel úgy, mintha még soha ilyesmit nem hallottál volna? Azt gondolod, Bulcsú atya az első olyan püspök, aki... nem úgy él, ahogy Krisztus urunk törvénye parancsolja?

– Ugyan, ugyan, pristaldus uram! – kavart tréfálkozva mély bókot az ötvös-öccs, és sietve elbúcsúzott a bátyjától is, mert nem akart mélyebben belekeveredni az udvari politikába. “A jó kézműves – gondolta Ehellős –, ha boldogulni akar, és ha csak megteheti, mindenkinek mindig igazat ad!" És e percig nem is vallotta kárát megalkuvó felfogásának.

Barakony nevetve tekintett elsiető öccse után, aztán követte Hahótnembéli Kálmán urat a palotába.

Béla urat már régen látták ilyen indulatosnak mostanában, mint amikor elnkeitek néki Bulcsú atya példátlan viselkedését. Az utóbbi időben minden terve sikerült a királynak, senki sem merészelt ellene szegülni felséges akaratának. Igaz, öt esztendeig tartó keserves huzavona árán, de végre igazán szerencsésen, és tán nem is remélt teljes sikerrel, befejeződött a birtokrekonstrukció dolga. Ismét súlya, rangja, hatalma, tekintélye volt a magyar királynak. Éppen, mint valaha, III. Béla király korában. Mátyás kancellár meg sem mert mukkani Bulcsú atya védelmében, csak néma szemrehányással csóválgatta kicsit a fejét. “Divat mostanában minden rosszat rákenni a főpapokra – gondolta elkeseredve. – Különösen azokra, akik kicsit jobban megtollasodtak, mint a többiek. No, persze, ez mindig is így van, attól irigyelnek a többiek mindent, akinek valamivel többje van, mint másoknak." Az is igaz, Béla tüstént elkergette volna udvarából Mátyást, ha csak megmukkan a csanádi püspök érdekében.

A borotvaélen táncoló helyzetnek a főudvarmester váratlan megjelenése vetett véget.

– Felséges uram! A királynő őfelsége elvár vacsorára! – Bizalmas halksággal közelebb lépett Béla úrhoz: – Emlékeztetlek, uram, kedves vacsoravendégetek érkezik.

Őfelsége arca menten földerült. Belékarolt Hahót úrba és Barakonyba:

– Nincsen kedvetek velünk tartani? Tiszteljétek meg a király asztalát. S legalább ti is megismerhetitek ritka vendégünket.

A király – aki különben derekasan helytállt, amikor asztalhoz szólították – most izgatottan csipegette csupán az ételt, s alig falt valamit, már el is tolta maga elől a tányért.

– Tisztelendő Julián fráter! – kiáltotta boldogan a fő-fő ajtónálló. Mindenki az ajtó felé kapta a fejét, amelyen a kedves, domonkosrendi szerzetes belépett. Középtermetű pap volt. Orcáját tarjagosra marta a szél, a fagy, a suhogó, komisz eső, a viharhordta hó. Vállára ősz tincsekkel tarkázott vörösesszőke hajzat hullott. Az ajtónyitás által támadt huzatban meglibegett sűrű növésű bozontja, mint árvalányhajbokor a pusztai szélben. Válla széles volt, mint a magtárakban és malmokban zsákoló rabszolgáké, nyaka vastag, akár a bivalyé, háromujjnyi homlokát három mély barázda szelte három, hajszálnyira egyforma mezőre. Orra arcának jelentős eseménye volt, messzire előre nyúlt, a vége kíváncsian izgett-mozgott, és a cimpája játékából mindenkor pontosan meg lehetett állapítani Julián fráter lelkiállapotát. Szeme különös, mélázó sötétkék volt, ami gazdája ábrándos természetéről, gazdag fantáziájáról árulkodott. Szája körül, az orra tövéből eredve, két mély, éles árok szaladt alá, jelezve, a fráter igen hosszú időn át magányosan vándorolhatott. Szakálla, bajusza hónapok óta nem láthatott borbély-ollót, olyan különös látvány volt, mintha egy nagy veres tüskéjű sün bújt volna elő köpönyege alól és telepedett volna a fejére.

Már levetette az utazása során viselt, elnyűtt kalmárgúnyát, és ismét a domonkosrendi szerzetesek fekete-fehér csuháját viselte. Vadonatúj volt, a szabó páter aznap szedhette elő a raktárból. Julián fráter zavart mozdulatain látszott, elszokott tőle, és nem találja a hasítékait, s nem tudja hova elrejteni szélkimarta, kicserepesedett, veres kezét. A király szeme végezetül a barát hatalmas lábán akadt meg, amely fölényesen szétterült; ujjai elterpeszkedtek a csikorgóan új saru széles, sötétre pácolt szíjainak kényelmes fészkében. Messzi utakat, távoli világokat bebolyongott erős lábak ezek, mint a hegytetőkön nőtt tölgyfák göcsörtös gyökerei, amelyek minden vihart kiállnak.

Odakint kormos szellő kezdett fújdogálni, és némi szirottyot sodort magával, ami által a betoppanó Julián testvér fekete kámzsája színezüstté változott. Béla felállott asztalától, és elébe ment. A domonkos barát úgy tapadt a királyhoz, mint folyondár a fatörzséhez, és forró csókokkal borította el őfelsége kipiruló orcáját. Béla is melegen átölelte megindult szeretetében a barát vállát.

– Hát... szerencsével jártál, édes barátom?

– Isten szent segedelmével igen, uram! Megleltem az Ottó testvérünk utolsó szavaiból megtudott utakat, és szerencsésen odaértem. Hála a te nagylelkű támogatásodnak, uram.

– Ne is említsd többet. Kötelességem volt! – fintorodik el a király arca, hiszen igazán nem erőltette meg magát, amikor – még ifjabb király korában – háromszáz aranyat ajándékozott a négytagú expedíciónak, ki tudja, meddig tartó utazásra. Izzó belső türelmetlenség feszítette a király szívét. Érezte, hogy idehaza, kemény kézzel végrehajtott birtokrekonstrukciós politikája miatt, kitörni készülő vulkánon táncol, tehát: segítséget akart szerezni maga mellé minden áron, amellyel kordában tudná tartani szükség esetén az uralma ellen lázadókat. Még élt az apja, amikor Halicsban időztükben először hallottak hírt az őshazáról, a csoda révén megmaradt magyar törzsekről, amelyek annak idején nem tartottak Álmos fejedelemékkel.

Julián fráter meghatódottan állt meg egy pillanatra a tágas refektórium közepén, és áldást hintett a hosszú asztalok mellől megilletődötten felálló vendégseregre. Mária királynő is keresztet vetett, és hozzájuk lépett:

– Kedves férjemuram, ne légy ennyire türelmetlen! Szegény Julián testvér bizonyára igen éhes lehet, hadd verje el éhét elébb asztalodnál!

Julián testvér, ha lehet, még inkább megzavarodott a királyné kedvességétől, aki szintén vétett lelkesültségében az udvari etikett ellen, mert kezét nyújtotta a torzonborz atyának, úgy vezette az asztalukhoz. De közben olyan kedvesen mosolygott, hogy senki sem ütközött meg a szokatlan látványon. A domonkos barát szemét lesütve rebegte el az asztali áldást, majd a cipóért nyúlt, tört belőle, és lassú, erőteljes rágással őrölni kezdte. Valahogyan érződött a mozgásán, sokat éhezhetett, és nagyon megbecsül minden kis morzsát, amelyeket két ujja hegyével felcsipeget és rendre a szájába rak. A királyné ezután ismét vétett az etikett ellen, mert kínálni kezdte a szerzetest az asztalra behordott, ezüsttálakban gőzölgő, finomnál-finomabb húsételekből. Elfeledte, hogy a szerzeteseknek fogadalmuk tiltja a hús fogyasztását. Béla odahajolt a királynéhoz, aki erre halkan, röstelkedve rebegte:

– Megbocsáss, de... nem tudtam a tilalomról, atyám!

Ekkor megszólalt Róbert atya, aki nagyon beteg volt, s már alig tudta figyelemmel kísérni az asztal mellett lejátszódó eseményeket:

– Fiam, én az egyház legfőbb papja vagyok! Feloldalak fogadalmad alól, ehetsz a húsokból!

Julián szeme könnybe lábadt a meghatódottságtól. Arcára lebírhatatlan mohóság telepedett, két csupaizom karjával megragadott egy nagy tálat, amelyben porhanyósra sült, pirospozsgás kappan feküdt hanyatt, égnek döfve combcsonkjait, szárnya alá dugott fejjel. Erős, nagybütykű, csontos ujjai megmarkolták az egyik combot, és hersent a sült madár ina, izma, csontja, amikor letépte. Nagyot harapott belé, hogy a szeme közé freccsent a kappan finom, sárga forró zsírja, és megégette napcserzette homloka bőrét. A kis szúró fájdalomtól ocsúdott szertelenségére, és mélabús iszonyodással hullott a keze a combbal az asztalra, szájában megállt a falat. “Uram teremtőm – riadozott szegény jámbor szerzetes –, micsoda istentelen, ördögi mohóság kerített hatalmába, hitvány húsétel miatt! Méltó ez az Űr alázatos szolgájához?" Látszott rajta, sebesen peregnek gondolatai, melyek között megfordult az is: meg fogom gyónni a lelkiatyámnak, hogy a torkosság szörnyű bűne eluralkodott rajtam. De a súlyos beteg érsek, aki öregségére nagyon megváltozott, és éppen szemben könyökölt a vívódó pappal az asztalon, jóságos mosollyal biztatta:

– Egyél csak, fiam! Isten nem veszi bűnödül, nyughasson a szíved háborgása!

Mindenki az érsekre nézett, akinek arca megsárgult a szervezetében lappangó súlyos betegségtől, amely orvul, szinte egyik percről a másikra tört rá. Szeme alatt nagy, püffedt táskák lógtak, csikaszvékony orcája megduzzadt, keze fején, karján, lábain áttetszővé feszült a kékes bőr az alatta megbúvó víztől, amelyet már nem tudott elvinni a szíve. A domonkosok, a ciszterciták, a minorita orvos-barátok mind megpróbálkoztak vele, de sajnos, hiába. Csépány, aki őfelsége egyik udvari füvesembere lett, szintén csak széttárta a karját csüggedten: “Először azt hittem, felség, engedelmet a szavamért, hogy a hólyagja nem működik az érsek atyának, de aztán láttam a körme elkékülésén, a szeme furcsa színén: a szíve kutyálkodik szegénynek. És úgy mondják mind, a tudós szerzetes orvos-atyák is: lassan felgyülemlik majd a víz a lábaiban, aztán a hasában, és ha eléri a szívét: vége lesz! Nem használ már sajnos se a kenderpakóca, se a lestyánfű főzete. Hiába, kegyes felség, belé kell nyugodnunk, egyszer mindannyiónknak meg kell halnia. Az érsek atyának is eljő hamarosan az utolsó órája." Béla király igen elszomorodott a keserves hír hallatára, hiszen az is eszébe jutott, egyszer a szobája ajtaja előtt őróla is azt mondja majd Csépány, hogy őfelségének, sajnos, eljő az utolsó órája hamarosan. De az már nagyon tetszett, hogy ez a derék, lovasvajdából lett füvesember olyan szépen előrehaladt az orvostudományokban, hogy rendre megtanulta a gyógyító füvek latin nevét is az orvos-barátoktól, és a lestyánfüvet Levisticum officialénak nevezte, a kenderpakócát pedig Eupatorium cannabinumnak. És még elsorolt másik negyvenkét füvet, amelyet hiába próbált ki, nem használt az érsek atyának. Róbert okos ember volt, tudta, napjai meg vannak számlálva, ezért már régóta nem akadékoskodott, inkább segítette Bélát minden elgondolásában. Ügy akart elmenni, hogy jó szívvel gondoljon vissza majd rá halálában, őrá, aki annyi borsot tört valaha éppen Béla orra alá.

– Töltsétek a barátnak bort is! Jobban megered tőle a beszélőkéje! – hunyorított a főpap a pohárnokmesterre, aki ugrott, és saját kezével töltött teli egy szépen megmunkált ezüstkupát somlai fehérrel. Julián atya, miután ér seki engedelemmel elpusztított egy fél kappant és leöblítette jóféle fehér borral, nekikezdett utazása históriájának.

– Várj, kedves Julián atya! Utatokat Konstantinápolyig tudom, csak onnan mondjad tovább! – állította meg gyengéden a király.

– Parancsolatod szerint, felséges uram! Konstantinápolyból hajón folytattuk utunkat az Azovi-tenger partján fekvő Matrica városába. Harminchárom napig ringatott bennünket a tenger. Örvendeztünk, mert útközben szépen meggyarapodott a szakállunk, és nem volt nehéz szerecseny kalmároknak álcáznunk magunkat. Tudod, ők valamennyien igen büszkék roppant szakállbozontjukra! – Lopva, önkéntelenül keze fejével újra megsimította hatalmas lapátszakállát.

Az asztal két oldalán felváltva ültek pucérra borotvált állúak és szakállasok, akik most egymásra pillantottak, szemük sarkában némi gúnnyal. Látod? Mennyit segített nekik a szakállviselet? Látod, milyen majomságoknak tudnak hódolni értelmes emberek? Epés pillantásuk, amelyet egymásra lövelltek, szikrázott.

– Matricából – folytatta Julián barát – egy hónapig tartó úttal Szkíthiába jutottunk, ahol görög papokat találtunk, akik igen kedvesen fogadtak. A nép maga pogány volt, és dívott közöttük a többnejűség.

Ekkor meg azok a tanácsurak, akik asszonyostól voltak meghíva a király asztalához, gyengéden oldalbafigyelmeztették életük párját: “Hallod? Van olyan boldog hely a földön, ahol ez még mindig divat!" A feleségek pedig kicsit pittyesztő mosollyal csíptek vissza a szemükkel: “Ugyan, te, te boldogtalan, mire jutnál te ott, mikor teneked még ez az egy szem asszony is sok?!"

– Félre ne vezesselek, felség – mondta közben tovább Julián –, a fejedelem ott is keresztény volt, csak az erkölcsök voltak pogányok! Volt vagy száz felesége, és nagy-nagy szerencsénkre az első felesége minket mindjárt kegyeibe fogadott! – Az asztal mellett már volt, aki becsípett, és gúnyosan fölkuncogott, de Béla kemény, felelősségre vonó pillantására mindjárt elkushadt pajzán vidámsága. A fráter így folytatta: – Ez a derék fejedelemasszony mindennel ellátott bennünket, és ötvennapi időzés után, fájó szívvel, könnyek között, útnak bocsátott bennünket. Onnan alán földre jutottunk, ahol felváltva élnek pogányok és keresztények. Éppen borzadoztak, mert közelükben csatangolt a kegyetlen tatár, s minket sem engedtek tovább!

Béla szíve akaratlan nagyobbat dobbant. Tartarusok! Akikről először még ifjabb király korában, Halicsban járva hallott, 1235 elején! A könyörtelen keleti horda, amely minden népeket porba gázol! Mintha hirtelen jeges szélroham söpört volna keresztül a szálán, úgy meglibabőrözött a király háta. Ha váratlanul becsapódik az ablakon keresztül egy vérbe mártott tollú számszeríj-nyílvessző az asztalba, tán attól sem retten úgy meg. Hiszen a szörnyű hír hallatának pillanatától feszíti meg minden erejét, hogy... Hogyha egyszer idáig eljutna az a gonosz pogány horda, itt szétzúzódjon a Havas-hegyek meredek oldalán, s az ország és szomszédos népei épen megmaradjanak! De Julián fráter folytatta beszédét, és a király nem akarta egy szavát sem veszíteni, hát erőszakkal odafigyelt.

– Szerencsére Bernát fráter értett a fakanalak faragásához, és én sem vagyok hozzá ügyetlen: így annyi kanalat faragtunk, hogy éhen nem halhattunk, s a piacon egy kis kölest, ezt-azt mindig adtak érte. Hanem hajtott bennünket a kíváncsiság és az ígéret, hogy mindenáron felkeressük az ősi hazát. Sokat tusakodtunk, mit is csináljunk? Végezetül megállapodtunk, sorsot húzunk, s négyünk közül kettőt, akire fordul a kocka, eladjuk rabszolgának, és a kapott pénzért a másik kettő továbbindul az ismeretlen, vad pusztai világba. Bernát fráter és János atya jutott eladó sorba. Könnyezve ölelgettük egymást, és fogadkoztunk, imádkozni fogunk értük, hogy derék, jószívű gazdák kezébe jussanak, és hogyha hazaérünk, megkérünk téged, hogy váltanád ki őket! – Mikor látta, a király odakap övén csüngő pénzeszacskójához, gyorsabban pergő szóval folytatta: – Sajnos kinevettek bennünket a rabszolgapiacon! Minden gazda, meg kereskedő azt kérdezte, tudunk-e szántani, vagy gabonát őrleni? Becsapni nem akartuk és nem is mertük őket, hát csak szomorúan ráztuk a fejünket, nem uram, faragatlanok vagyunk mindkét jeles mezei tudományban. Megvonták a vállukat, és odébbálltak. Ezek után János atya és Melkizedek fráter 'nem bírta tovább elviselni sem a keserves éhkoppot, sem a jövendőbéli bizonytalanságot, keserves könnyeket hullatva elbúcsúztak tőlünk, és hazafelé indultak. Nem tudom, mi lett velük. De minek húzzam soká megpróbáltatásaink történetét? Bernát testvérrel nekivágtunk a hatalmas északi pusztának, és eljutottunk a veda birodalomba. Burtasz városába be sem engedtek bennünket a pogányok. Akkor már alig élt szegény Bernát testvér. Vackot iszkábáltam neki, mert zuhogott naphosszat a hideg eső. A várkapunál koldultam, úgy tartottam el szegényt, amíg csak meg nem halt. Mikor már azt hittem, a kétségbeesés vigasztalan örvényébe hull a lelkem menthetetlenül, akkor ragyogott rám az igazi szerencse. Egy szerecseny pap, aki feleségével éppen NagyBolgáriába készült, valahova az Etil folyó partjára, szolgájául fogadott. Itt nagy és gazdag pogány birodalmat találtam. Miért, miért sem, véletlenül nem latinul, hanem magyarul mondtam el a szokásos reggeli hálaadó fohászomat a körös-körül bámészkodó Bolghari-béli lakosok gyűrűjében térdepelve. Egyszer csak mellém lépett egy fiatalasszony, a szemében a meglepetés őszinte könnyei csillogtak. “Hát te is mogur vagy?" – kérdezte. És végtelen örvendezéssel borultunk egymás nyakába. Az asszony magyar volt, csak Bolghariba ment férjhez, s ő végre meg tudta mondani pontosan, hol találom meg kedves rokonainkat. “Két napig menj, és mindig északnak haladj! Amikor meghallod, hdgy a folyót Kámának hívják, ott vagy, ahol a magyarok laknak!" Mária királyné hitetlenkedve kapta föl a fejét:

– Ugyan, Julián atya! Milyen nyelven beszéltél te azzal a magyar menyecskével? Talán – nagy nevetés támadt az asztal körül – átnyaláboltad, és... és megcsókolgattad? Hogy ilyen szépen megértettétek egymást?

A domonkos atya arcát sötétvörösre festette a röstelkedés, hogy őróla a királyné ilyen komiszságot elgondolhat. Még ha ezerszer világi gúnya is volt rajta, és akkora szakálla volt, akár egy kaporbokor: a cölibátus esküje a sírig kötelez! De szó nem jött ki a száján, így hát csak egy ingerült, szögletes kézmozdulattal hárította el magától a gyanúsítást.

– Nem azt mondtam, kegyes királyné, hogy beszélgettünk, hanem csak azt, hogy jój megértettük egymást! És később is, amikor a mieinkkel beszélgettem, ezt tapasztaltam: nagyon hasonlít a nyelvünk egymáshoz! Az asszony azt kérdezte, mogu r vagy? Én azt feleltem igen, magyar vagyok! ő azt mondta éj szók, és én azonnal értettem, azt akarja mondani: észak!

– És? – sürgette a király éhes türelmetlenségében aprót koppintva csupagyűrű: öklével az asztalra. – És? Megtaláltad végre őket? Ha igen: milyenek? Hogyan élnek? Bálványokat imádnak-e, vagy hiszik az egy igaz üdvözítő Istent? Rólunk tudnak-e még? Gazdagok? Szegények? És legfőképpen: hányan vannak? Megbocsáss a sürgetésért, kegyes Julián atya, de...

A pap, aki nagyon szerette szóba ölteni a szót, kicsit megneheztelt a sürgetésért,. de hát mégis, a király az király, annak a szava szent.

– Kegyes uram, Baskíria szomszédságában végre reájuk találtam, egy Kazány nevezetű város közelében. Szép szál, derék emberek általában, gyönyörű sátrakban lakoznak, mindegyiknek temérdek lova s egyéb barma van. Mikor megtudták, hogy én is magyar vagyok, igen örvendeztek, kézről kézre adtak, tejbe-vajba fürösztöttek, és ezernyi kérdéssel árasztottak el. Derekasan kifaggattak királyom, országom, népem dolgai, szokásai felől. S ha a keresztény hit tanításairól szclottam, kerekre nyíló szemmel hallgattak!

– Üristen! – nyögött föl a súlyos beteg érsek. – Azt mondd: szívesen fogadták szavaidat? Miféle Istent imádnak?

Julián tétován vonta meg a vállát:

– Nem tudom, kegyes érsek atyám! Annyit tudok csak, hogy pogányok a boldogtalanok. S azt, hogy semminemű halványt nem imádnak.

– Uram – sóhajtott Róbert atya –, ha még azt az óriási kegyet megadnád, hogy én önthetném a keresztvizet a fejedelmük fejére, miként Bare kun kán tar koponyájára csordítottam!

Béla eléggé udvariatlanul, de újra lefoglalta a világjáró barátot:

– És? Mirólunk mit tudnak? Tudnak-e rólunk egyáltalán?

– Igen, tudnak, uram! Azt tudják rólunk, hogy hajdanán útnak eredtünk napszállat iránt. Hogy elnyelt bennünket réges-régen a végtelen puszta'torka. Engem látva, hallva, végtelenül boldogok voltak. Mint édes testvérüket, olyan áradó szeretettel fogadtak. Csak...

Mindenki Juliánra nézett, hogy ugyan mit nyelhetett le a barát.

– Csak? – kérdezte vissza a király éledő izgalommal.

– Csak az volt a baj, hogy elmondották, ötnapi járóföldre táboroz onnan a gonosz tatár horda, Dzsingisz kán sárga ördögfalkája. S hogy a tőlük keletre élő magyar törzseket kemény harcban már meg is hódoltatták, és hogy ebben a pillanatban a német föld ellen készülődnek! Csak még azt a seregüket várják, amelyik Perzsiában harcol, és ha csatlakozik hozzájuk, tüstént megindulnak!

Béla szívén megint keresztülpattant a keserves szikra. Ha a német birodalom ellen készülődik a tatár, Magyarországon keresztül vezethet csak az útja. Haj, haj, haj! Megindulnak hát a hírhedett kutyafejűek! Azt a szóbeszédet már Halicsban hallotta, hogy a tatárok fejedelme megesküdött: a világ végénél hullámzó tengerben fogja megfürdetni a lovát. S amit odáig talál, leigázza!

– Nagyon megszeppentem – hallotta messziről, homályosan Béla a szerzetes szorongó hangját, aki ismét átélte akkori izgalmát. – Tüstént készülődni kezdtem, testvéreink őszinte bánatára, akik minden erővel tnarasztottak volna tovább. Attól féltem, ott nyomnak köztük engem is a tatárok, és akkor... Akkor én hiába szenvedtem annyit, mint Krisztus urunk a Golgotára vivő útján! És te sem tudod meg soha az igazságot: él, virul messze keleti földön ősi rokonságunk. Gazdagok, erősek, hatalmasak, és nagy-nagy szeretettel gondolnak ránk. Tréfából megkérdeztem a fejedelmüket, eljönnétek-e hozzánk, nyugatra, ha felséges királyunk meghívná őket? “Boldogan! – válaszolta. – Csak legyen elegendő legelő lovainknak, barmainknak, föld, ahol fölverhessük sátrainkat. Megmondjad uradnak, boldogan ölelném szívemre a messze idegenbe szakadt testvér-fejedelmet!"

A király leghívebb emberei megilletődve hallgatták Julián fráter szavait. “Ó, bárcsak meghallgatná őfelsége fohászát az ég" – gondolta Barakony káprázó fantáziával, aki már gondolatban egy tömény ősmagyar leventét vezérelt a fene tatárok ellen elsöprő rohamra, ßs felálltak rendre az asztal mellől, körülfogták a fekete-fehér csuhájú szerzetest, és ezer apró kérdéssel árasztották el. Milyen lovon járnak? Milyen szokmányt viselnek az asszonyaik? Hát a férfiak csizmáján van-e sarkantyú? Vagy hordanak-e csizmát egyáltalán, vagy csak lovagláshoz és háborúban, mint minálunk? Milyen a kardjuk? Milyen pénzzel gazdálkodnak? Dívik-e náluk a többnejűség? Hogyan büntetik a tolvajokat? Hány lova lehet a leggazdagabb ottani magyarnak? Van-e ott is báró, meg serviens? Kinek mennyi földbirtoka van?

Julián barát már alig állt a fáradságtól a lábán, mégis újra meg újra elborították kérdéseikkel az udvari hatalmasságok. Bélának jutott eszébe nagy sokára:

– Ó, te boldogtalan atya, te! Hiszem te Szent Iván-napja óta egyfolytában úton vagy, és csak ma délelőtt érkeztél haza. Eridj a kolostorba, feküdj le, és egy hétig ki se dugd a celládból az orrod hegyét! Tisztességesen pihend ki magad!

A bagolyszakállú barát szomorkás mosollyal rázogatta a fejét:

– Nem lehet azt, kegyes felség! Holnap jókor hajnalon indulok Rómába! Jelentést kell tennem utamról a páter generálisnak és a pápa őszentségének!

Egyik nagy fa még szinte ki sem dőlt egészen, Béla már a következő derekába vágta a fejszéjét. A megyei bizottságok szerencsésen befejezték a birtokügyek felülvizsgálatát, a király azon nyomban szigorú parancsot adott adminisztrátorainak: tartsanak megyeszerte népszámlálásokat, s egyúttal vizsgálják meg a királyi várnépek, udvarnokok és serviensek jogi helyzetét. Egyszerű szóval: valóban királyi cseléd-e mindenki, aki nagy hirtelen annak vallja magát?!

Nagy oka volt ennek, hiszen mind a két Aranybulla megegyezett abban, hogy királyi cseléd birtokán nem szállhat meg se a király, se a püspök. Abban nemkülönben, hogy se adót, se királyi huszadot sem a serviens, sem pedig népe nem fizet! S azt is meg kellett állapítani a bizottságoknak: mindegyik serviensnek megvan-e a szükséges jogalapja az általa használt birtokhoz?

S ha eddig a percig volt százezer olyan ember az országban, aki Béla király mellett tört lándzsát, ezután talán száz sem maradt! Tökéletessé vált a jogi bizonytalanság, a zűrzavar.

Mátyás, veszprémi püspök, a feje búbját vakargatva mondta Barakony füle hallatára Tűrje Dénesnek, őfelsége lovászmesterének:

– Béla úr istenkísértő bátor ember. Egyik darázsfészket a másik után bolygatja meg. Az egyik fészek darazsai még el sem ültek, ő már birizgálja a másikat. Csak arra lennék kíváncsi, hogy ezek után majd mit talál ki?

Az emberek egymásnak adták a kilincset a királyi udvarházakban és várakban, ahol a felülvizsgálati bizottságok ültek, és mutogatták a foszlott, egérrágta, félig megégett, vagy zsírba esett kiváltságleveleket. Ha volt olyan. Mert igen sok családé elkallódott, elveszett, vagy a szomszédos földesúr megsemmisítette: összeszedte, és meggyújtotta, hogy rákényszeríthesse hatalmát a szomszédságában élő kis urakra. És hosszú-hosszú, végeláthatatlan sorban vonultak a váradi káptalan elé, hogy Szent László király sírja előtt kiállják a tüzesvas próbát. Eleinte csak a jegyzőkönyvek szaporodtak – és a bonyodalmak –, mert a bizottságok épp olyan könyörtelen szigorúsággal jártak el, akárcsak a birtokrekonstrukciós ügyekben. Aztán egyik napról a másikra furcsa dolog derült ki: a király nem véletlenül ragaszkodik ennyire alattvalói jogi helyzetének tisztázásához. Béla azt akarta, hogy az Aranybulla fontos jogi vívmányai érdemes emberekre szálljanak, és az érdemteleneket kizárja a két bulla jótéteményei közül. És a kisemberek, a királyi cselédek, a várjobbágyok, az udvarnokok egyre hangosabban kezdték áldani a királyt. És Béla tudatosan egyre szaporította a számukat. Ha a bizottságok megállapították valamelyik beidézett személyről, hogy értelmes, és ért a fegyverforgatáshoz, gazdálkodáshoz, kiállították részére a nevére és utódai nevére szóló serviens regisi kiváltságlevelet, és egyúttal valami kis birtokocskát is kiutaltak néki.

Az emberek nem voltak buták, észrevették, mire akar végső fokon kilyukadni a király. Miután visszaállította a régi királyi vármegyéket, kirántotta a gyékényt a régi nagyurak színe-java alól, most támaszokat keres maga mellé, hogy ne maradjon egyedül a bajban, hogyha netán meg kellene védelmeznie újdonsült királyi hatalmát bárki zendülése, támadása ellenében.

Sokan elszegényedtek a birtokrekonstrukciós perek követ-keztében: csak annyikájuk maradt, hogy két vén, pohos gebét vehettek rajta, meg egy rozoga fakószekeret, és elállhattak feleségestől úton járó, kántáló koldusnak, és fújhatták a kéregető nótát:

Füstölög a kémény... Talán itthon vannak... Eridj be te asszony... Valamit csak adnak...

Olyanok, akiknek tavaly még megyényi birtokaik voltak szerte az országban, s nagyobb udvartartásuk, mint a királynak, és kölcsönadhattak őfelsége tárnokmesterének, persze busás haszonnal, sokan felakasztották magukat, mert kétségbeestek a sors kegyetlenül kemény csapásának súlya alatt, mert nem volt erejük már hinni többé a feltámadásban, sorsuk jobbra fordulásában. Ezeket a lelkükben gyengéket nem sajnálták különösebben a Maradékok, ahogy magukat azok nevezték, akiknek szerencséjük volt, mert még István királytól, Szent Lászlótól, meg Kálmán királytól volt kisebb-nagyobb adományleveles birtokuk. Nem sajnálták őket, mert ezek megfutamodtak a sorsuk, az élet elől, s nem tudtak bízni többé abban, hogy jó az Isten, és egyszer még visszaüthetnek ennek a rohadék Bélának!

No, a Maradékok is megkushadtak ám a kezdeti szapora hőzöngés után, mert látták, Béla nem teketóriázik, ha a hatalmáról van szó. Elhúzódtak az Esztergomtól távolabb fekvő birtokukra, és megültek csendben. Legföljebb névnapra, születésnapra, esküvőre, keresztelőre, halotti torra bújtak össze, hogy mégis be ne nőjön a szájuk a nagy némaságtól. Mi mást tud csinálni az ember? Mi marad meg néki, ha így rátelepedik egy szörnyeteg lidérc a világra, mint Béla. És még a lakomákon is kussolnak az első napon, mert nem tudhatják, melyik lovagol közöttük majd holnapután Esztergomba, elmondani mindent, amit csak hallott, a királynak. Azt meg melyik épeszű ember szereti, ha megrohanják a házát a királyi lovasok, s a gazdát elhurcolják, börtönbe vetik, megkínozzák, szemét kitolják, fejét leütik, karóba húzzák! Mert Béla veszett haragjában valamelyikkel halálos bizonyossággal megkínálja, akit hűtlenség vádjával elébe állítanak a királyi pristaldusok. De amikor már második napja egyfolytában számolatlanul nyakalják a veder borokat, csak kibuggyan belőlük a szívükre nehezedő irtózatos keserűség:

– Átkozott legyen ez az ostoba fajankó! – tajtékzott Téténynembéli Márkus a házában névnapi lakomára összesereglett, régi vágású úri vendégsereg előtt.

– Meglássátok, egymás után megfojt mindannyiotokat! Több esze van ennek, akár a római pápának!

– Pszt! – tette szája elé gúnyoros mosollyal mutatóujját Csák Dömötör, a börtönéből csak nemrégiben kiszabadult régi királyi étekhordómester, aki rövid ideig királyi udvarispán is volt. – Füle van a falnak! Holnap Béla börtönbe hurcoltat, ha sokat jártatod a szádat! Törődj belé a sorsodba, sokkalta jobban jársz, Márkus fiam!

– És ezt éppen te mondod? – jajdult fel őszinte kétségbeeséssel Márkus, s iszonyodva meredt maga elé, mintha vajákos álmot látna, mintha megelevenedne a saját sorsa. – Szegény jó Endre király! – szakadt föl kisvártatva keserves kiáltása. – Miért kellett teneked meghalnod? Miért ez az átokfajzat örökölte utánad a koronát? Ez a szörnyeteg fattyú, a magyar nép megrontója!

– Hallgass, hallgass, elhallgass! – sziszegte a börtönviselt Csák Dömötör.

– Ha azt akarod, hogy tovább is a házadban maradjak, hallgass! – Fejével bizalmatlanul bökött oda az asztal túlsó sarkán kucorgó Vázsonynembéli Lőrincre. – Holnap – sziszegte – talán besomfordál Béla udvarába, és mindent elhadrál néki, amiket te itt ordítozol. Lehet, hogy nem teszi, de az ember sosem tudhatja. Annyira hozzászoktak sokan az udvari méltóságok viseléséhez, hogy...

Márkus már gégéjéig teli volt tömve itallal. Mogorván bámult az öreg, hajdani királyi tisztségviselőre:

– Akkor itt mindenki gyanús, uram! – Aztán meg-megrándulva körülhordta tekintetét a nagy szálában. – Mert itt... mindenki volt már többször is a király jobbágya!

– Baj, baj! – dörmögte megbékélve, kialvó gyanúval Csák Dömötör. Aztán egyet ugrott az agya kereke, s azt mondta hirtelen: – Nem furcsálljátok? Ennek a nyomorult, cábár fráternak minden sikerül, amihez hozzányúl!

Egész este most szólalt meg először Vázsonynembéli Lőrinc, a régebbi pohárnokmester, aki műveltségéről volt messze földön nevezetes, és ezáltal fehér hollóként kirítt társai közül.

– Miként a görög mondabéli Midász király! Akinek az volt a büntetése, amihez csak hozzányúlt, minden arannyá változott!

– Az anyja szentjit! – hördült föl a részeg Téténynembéli Márkus. – Azt mondod... minden, de minden... És hogy... színarannyá? Az aztán... igen! Halljátok? – fordult ittasan hajladozó gajdoló társai felé.

– Marha! – röhögte szemközt Lőrinc. – De az étel is arannyá változott, amit be akart falni, nem érted? Meg az ital a kehelyben, az asszony az ágyában!

– Bár... járna így... Béla! – rikoltotta Márkus felragyogó arccal. Mojs, aki vagy egy évtizede első ember volt, Endre király után: nádor, és sohasem látszott meg rajta az ital, akármennyit ivott, szórakozottan legyintett:

– Ostobaság! Ez, amit ti csaholtok, ócska szóbeszéd, olvasgató papok öröme. Ennél különb dolgok válnak arannyá Béla kezei között. Az öccse, Kálmán herceg meghódoltatta a bogumilokat, újra hódoltatta Hűim tartományt. Egyik lányát férjhez adta a halicsi herceghez, s amit az apja harminc esztendeig hiába akart, ő egy nap alatt elérte: béke van Halicsban! Se vér, se arany nem kell több oda. Abba ment tönkre az a szerencsétlen apja, jól tudjátok! És nem figyelitek, hogy beszél ezzel az ágrólszakadttal a pápa? Majdnem áhítattal. Akkora tisztelettel levelez vele, mintha mit tudom én, kicsoda volna ez a senkiházi!

Mojs urat mindig szívesen hallgatták társai, most is lepisszegik, aki részegségében gaj dőlni akar, vagy ölelkezésre áhítozva fehércselédekért kiáltoz.

– Mert mit akart legutóbb is a pápa? Keresztes hadat meghirdetni Bulgáriába, szétzúzandó a görögkeleti egyházat. Faltörő kosnak Bélát akarta. Ez a hétravasz meg elébb írást követelt a pápától, hogyha meghódítja Bulgáriát, akkor ott egyes-egyedül csak ő dirigálhat! Még a püspököket is ő nevezi ki, meg az érseküket! Halljátok? Temérdek esze van ennek a bitangnak, jól tudja, ilyenfajta engedelmet soha meg nem ad a pápa! De hogy egészen bizonyos legyen felőle, hogy nem kell hadat vezetnie Bulgáriába, elkezdett dicsekedni, hogy “így meg úgy, szentséges atyám! Ha nem tudnád, énnekem semmi bajom sincsen velük, nagyon jó szomszédok vagyunk mi Bulgáriával! A cár, Ajsen János, ráadásul még atyafiságom is! Pattintok az ujjammal, kimondok valamit, és a bolgár cár már rohan is és csinálja! Hát akkor? Miért abajgatnám fegyverrel, megmondanád, szentséges atyám?"

Kacagnak körös-körül a hosszú asztal két hullámzó partján, mert Mojs úr nemcsak Béla szavait, hanem hanghordozását is felidézi. Jó, jó, hitvány gazember Béla, de az azért tetszik mindenkinek, hogy a pápa eszén túljárt.

– És most jő még csak az igazi ráadás! Béla megírta azt is a Lateránnak, hogyha őszentsége ennek ellenére is ragaszkodna a bulgáriai hadjárathoz, akkor őt nevezze ki pápai legátusnak, s hadd vitethessen a lova előtt egy derék domonkosrendi szerzetes atyával egy pápai ezüst kettőskeresztet! Tudjátok-e, mit üzent a pápa őszentsége ennek a burokban született baromnak? “Hogyisne! Hát a trónomra telepedni nem akarsz? Inkább meghalok, és minden tervemről lemondok, de világi személyt akkor sem nevezek ki pápai legátusnak!" – Mojs, a volt nádor, együtt rötyög a részeg bárókkal, akik jobbrabalra dülöngélve, az asztalt verve, karban ordítozzák:

– Megadta! Megadta!

Mármint Béla a pápának, vagyis hogy okosabbnak bizonyult őszentségénél. Mojs arról hallgat, hogy legbelül hallatlanul tetszik néki: ez a Béla ilyen tnokány király. Ezzel nem ugrálhat még a pápa sem, aki pedig a hatalmas német császárt is úgy táncoltatja, mint a mesebéli duda a lakodalmasokat. S hogy nem indít derűre-borúra, minden szóra hadat, hanem okos szóval boronál el rendkívül fontos dolgokat. Kár, hogy ilyen szerencsétlen, hogy mégsem lehet igazán boldog a keserves kínnal, tíz körömmel összekapart hatalmával! Minden nemesembert magára haragított, alig van olyan ember az egész országban, aki szíve mélyéből tapsolna Béla hatalmának. És hiába erőszakolta úgy a régi királyi vármegyék visszaállítását is. Azzal sem tellett meg a királyi kamara. Ki kellett kunyorálnia a pápától, hogy a két bulla ellenére is engedélyezze a szerecseny gazemberek újbóli hivatalba állítását.

Mojs ispán kaján kárörömmel 'vigyorgott bele meg-meglötykölt serlegébe, az ide-oda gyűrűző, méregerős márkiai veresbort nézdelve. Hiába, nem elég az erőszakkal feltámasztott királyi vármegyékből befolyó komoly jövedelem! De még az izmaeliták, meg a zsidó kamaraispán, Téka is tépheti mindkét kezével a pajeszát: Mária királyné tékozlását ő sem győzi pénzzel. Mert Mária királyné aztán érti a módját, hogyan kell lapáttal kihányni a palota ablakán az aranyat. Már nem is jó néki, ami csejgyolcsot, bársonyt, fibulát, nyakéket, mit-mást a magyar kézművesek készítenek. Makacsul ragaszkodik a bizánci, a tálján, meg a német ötvösök, takácsok produktumaihoz. És mindenből egyszerre legalább egy tucat kell néki, selyemszoknyából, aranyskófiummal átvert, kihímzett palástból, diadémból. “Éppen eleget nélkülöztem ifjabb király korodban!" – vágja oda röviden, élesen, ha Béla szólni mer az eszeveszett költekezés miatt. Mojs ispán egyre szélesebben vigyorász magában: “Hiszen rajta van Bélán nyilvánvalóan Isten büntetése másképpen is! Már a hatodik leányt csinálja, a bizánci szuka nem tud fiat vetni neki, akire a trónját, koronáját hagyhatná, ha egyszer – bár adná a felséges Űristen, hogy hamarosan! – meghalna! Hanem Béla tíz körömmel ragaszkodik Máriához – vélekedik a vén ex-nádor –, rossz nyelvek azt beszélik, a királyné eszével gondolkodik a király! Ha Mária nem volna, semmire sem jutna! Hahaha! Katalinkirály!"kacarász a vén csont gonoszul, és összerezzen, amikor a halálosan részeg házigazda újra elbődül, mint egy lőccsel oldalba vágott bivalybika:

– Szegény jó... Endre úr!... Miért is... kellett... általmenned' abba a bús... árnyékvilágba?

Mojs úr haragosan vonta össze a szemöldökét. “Ugyan már, ez meg mire jó, ez az örökös bánatos jajongás? Segít ez valamit is az emberen? Jobb lesz az emésztése, vagy az ebéd utáni szendergése tőle? Jottányit is megváltozik valami ennek révén a világban? Ugyan! Marad minden a régiben! Tovább regnál ez a nyomorult, akit úgy tűnik, a tenyerén dajkál az Úristen végtelen irgalma. Akkor meg mi a jó fenének kainkoljon az ember, akár egy megrúgott kutya? Ez, sajnos, már a világon semmin sem változtat!"

– De ha... van Isten, akkor... meghálálja ennek a... bitangnak a... hozzánk való... végtelen... gonoszságát! – rebegi könnyekig ellágyulva Téténynembéli Márkus a meghatódottságtól, hogy ez őneki ilyen szép kereken eszébe jutott, és még belé is tudta makogni Mojs úr fintorgó arcába..

Nagy volt a sürgés-forgás a királyi palotában, és Esztergom népe egy szálig kint ácsorgott az utcákon, amerre el kell majd haladnia a kun követségnek. Már mindenki beszélte, s a szomszédjánál jobban tudta:

– Egymillió kun kéretődzik be az országba!

– Az semmi, hogy egymillió! De mindnek kutyafeje van, meg hasított kecskebak-patája! S akire rátekintenek, sóbálvánnyá dermed!

– Én azt is hallottam, hogy lángot okádnak és gyerekhúst esznek, és hogy csak a keresztény gyerekek húsa ízlik igazán azoknak az ördögfajzatoknak!

– Egyetlenegy fehérnép ágyéka sem marad tőlük illetetlen!

S a hosszú nyelvű esztergomi hírharangok úgy sikongattak a kéjes borzongástól, mintha már a kunok cirógatták volna őket a Duna-parti fűzfák sűrűjében. Bár azt is terjesztették róluk, nem fáradnak ilyesmivel, ott támadják meg a nőket, ahol épp előtalálják őket!

Aztán megérkeztek.

Nem voltak valami túlságos sokan. Tán százan, ha lehettek. És az esztergomi bámészkodóknak a torkára forrott a szó. Se egy milliónyian nincsenek, se kutyafejük nincsen, és híre-hamva sincsen a hasított kecskebak-patának. Hát akkor? Mind alacsonyas termet, ami akkor derül ki igazán, amikor lóról szállnak. Lábuk görbe, mintha édesanyjuk hordóra ültette volna őket kicsiny korukban, és mulatságosán himbálóznak járás közben. Kemény, kifakult bivalybőr ing feszül széles, domború mellkasukon, magas csúcsú süveg van a

264 fejükön, aztán csak bajuszuk van, ha van, az is ritkás szálú és erősen bongyor, szakállat nem látni egyen se. Csak a vezetőjük visel olyat, akit maguk között kánnak neveznek. Az is érdekes, hogy csupán a kán, meg a szorosan mellette lovagló néhány jelesebb férfiú visel aranyékszer-holmit, karperecet, nyakláncot, fülbevalót. De az aranyuknak olyan szép, sejtelmesen sápadt a csillogása, hogy az ember legszívesebben kinyújtaná a kezét, és mindjárt leszakítaná róluk. A lovuk, no, az még csak a híres portéka! Méltó jószágok a lovasaikhoz! Apró termetű, rövid lábú valahány, vastag szőrbunda borítja őket, mint a télére is kint hagyott rideg marhák testét. Olyanok valahogyan, mintha aem is igazi lovak volnának, hanem kedves, mulatságos kis játékszerek.

Egy bolondos kedvű mészároslegény nagy magabiztossággal, fennhéjázó hányavetiséggel odatoppan az egyik, gémberedett lábbal már a földön topogó kun elé, és orra előtt hadonászva azt harsogja:

– Nohát, ha olyan erős vagy, húzzunk ujjat!

A kun vitéz meg nem érti, miről van szó, hogy is értené, csak a pökhendi hangot hallja, a csápolást látja: kap az esztergomi mészárosivadék egy akkora poflét, hogy repül vagy két ölet. Mindjárt nagy tekintélye lesz a kun küldöttségnek. Akkor meg még nagyobb, amikor a kánjuk arra kapja a fejét, meglátja a csetepatét, és ott helyben lekapatja vitézét, s olyan huszonöt botot vágat az alfelére, hogy az se ül egyhamar lóra, erre mérget vehet akárki. Egy száját tátó rabszolga ért kunul, az lefordítja a kán indulatos szavát:

– Kücsüd! Huszonöt botot kapsz, mert megsértetted a vendégjogot!

– Hallottad? Az anyja Krisztusát! Ember ez a kán!...

A népség nem tágít a palota kapujából. Tolakodva, lökdösődve bebámul a nagy udvarra, ahonnan a bejárati ajtók, folyosók lépcsőházai nyilának, és mohón falja a szemével a szőrmók játéklovacskákat, meg a kőre dobott subájukon heverésző, vagy szoborként némán álldogáló kun lovasokat, akik odakint maradtak. Rövid idő múlva odamerészkednek a királyi lovasok, és csereberélni kezdenek a kunokkal. Nagy a becsülete a kunok pompás, kézbe simuló nyelű csákányának. Hű, ha azzal valakinek jó haragosan odakoppintanak, annak kondíthatnak! Meg a lószőr pányvájuk is igen kelendő holmi, és a szépen megmunkált szarvasagancs-nyelű késük. A kardjuk enyhén görbülő ívét is csodálják, elkérik a mieink, suhintanak vele, és elragadtatottan nyögik:

– Ha-a-a! Az anyja keservit, ez aztán csak a kard!

Tetszik nagyon a kunoknak, hogy a fegyverzetüknek ilyen sikere van, csak az nem, hogy amikor a királyi testőriző lovasok a kunok lovaira vetnek szemet, gúnyosan elvigyorodnak, mintha valaki disznó tréfát mondott volna nékik. Nem mondják ki, de a szemük úgy böcsmölli szegény csupaszőr jószágokat, hogy majd leég a boldogtalan párákról a vastag, hosszú szálú bunda. Ellenben a kunok szinte rajongó áhítattal szemlélik az udvaron hosszú száron, tiszteletükre megfuttatott, kényes léptű, hosszú lábú, csupacsont meg szívós ín, piros magyar paripákat. A nyáluk kicsordul kitátott szájuk sarkán.

Barakony is ott ődöng a közelben, nehogy valami apró szamárságon összekaphassanak csencsem-bencsem közben az övéi a vendég vitézekkel. Gondol egyet, úgy futtában a ló sörényét megmarkolva a jobbjával a tomporára támaszkodva fölpattan a hátára, és szőrmentében, nyereg, kengyel nélkül mutat nékik néhány ragyogó dolgot, hogy a kunok szeme is fentakad, s ha legyek röpködnének, nyugodtan beröpülhetnének a szájukba. A kunok meg a pányvájukkal, karikás ostorukkal tündökölnek, hogy valahogyan szégyenbe ne maradjanak a házigazdák előtt. Mindez a szájtáti esztergomiak legnagyobb gyönyörűségére folyik a palotaudvarban.

Az alkalmi parádénak az vet véget, hogy a palota kerengőjén feltűnik a kun kán, s mellette, ó, csodák" csodája, a napfogyatkozásnál is ritkábban látható Béla király! Félelmetes vivátot rivali a sok kíváncsi polgár, hogy az égbolt behorpad a fejük fölött. Eldőlnek a csodálkozástól! Mi történhetett? Vagy ezek a kósza kun komák mégiscsak olyan jeles, nevezetes népség lennének, hogy a király kikíséri egy kis kánjukat a palota kapujáig? Hogy az a!... S Béla ott áll, arca szögleteiben megbúvó diadalmas mosollyal, és addig integet a boldogan tovarobogó kun küldöttség után, amíg el nem nyeli őket a város utcakanyarulata.

Rövid idő múltán már mindenki tudja a nagy újságot:

– őfelsége befogadja Kötény királyt és a kun népet!

A kíváncsiskodók szíve is megesett rajtuk, mert annak is híre járta, hogy milyen szörnyű csapás érte a kunokat! Megtámadták őket a tatárok, és irtózatos vérfürdőben kétszer is megmérkőztek egymással. És harmadszorra a tatárok maradtak győzedelmesen a csatatéren. Felszólították Kötényt, borulion arcra, csókolja meg Batu kán csizmáját. Hanem a kunok fejedelme inkább odahagyta népével együtt azokat a pusztákat, ahol a napot meglátta, amelynek földjébe ősei el vannak temetve, mintsem hogy a gonosz tatárok rabszolgájává alacsonyodjék. S azt is tudta mindenki, hogy csata közben két édes fia is elpusztult Kötény királynak.

Aztán estére kelve egyszeriben megfordult a szél járás az esztergomiak szívében. Ugyanazok, akik napközben őszintén sajnálták, este már úgy szidalmazták a kunokat, mint a rossz kocsmárost, aki nem átallja vizezni a borát.

Délelőtt az öreg tímár, Ferenc mester, meg az ifjabb kovácsmester, Péter is ujjongott, hogy milyen drágák, aranyosak a kun vendégek, este pedig öklüket rázták a palota felé, mondván, hogy a fészkes fekete fene rágná szét őket, felséges barátjukkal egyetemben!

Ügy esett ez a dolog, hogy kora délután a kovácshoz jeles úri vendég érkezett, aki bizonyára valami Maradék-fajzat lehetett, mert tüstént gúnyosan félrehúzta a száját, amikor Péter magasztalni kezdte a kunokat:

– Mit nem mondasz, mester uram? Azt mondod, rendes, becsületes emberek a kunok? Akár te, vagy jómagam? Ugyan! Mit nem mondasz! Ügy látom, hiába élsz a székesfővárosban, nem látsz tovább az orrod hegyénél.

– Nem értem a szavad, uram! – vonta össze sűrű, bozontos szemöldjét a kovács, egy minutumra leeresztve súlyos pörölyét.

– Csak annyi történt, hogy ezt a megható históriát csupán a király őfelsége ókumlálta ki nagy ravaszul, hogy a kunok hozzánk bejöhessenek! Azokkal akarja kordában tartani az uralma ellen rezgelődő magyar urakat! Érted-e? Aki ezután csak pisszenni merészel Béla rémuralma ellen, mindjárt a kun hóhérok kezére adja! Pedig – hajolt közelebb az úri vendég a kovács kormos füléhez – ne mondd meg senkinek, irtózatos nagy barom a király! ö magát ugyan fene okos embernek hiszi! Tudod, kicsodák a kunok? – fogta mindig halkabbra a hangját. – A hírhedett tatárok kémei! Besompolyognak ide szép csendesen, mindent kiszaglásznak, hol van a gyengénk, mit hol tartunk, aztán... Amikor betör ide a tatár, azonnal melléje állnak, és... Kell itt még valamit magyarázni ilyen okos embernek, mint amilyen te vagy, kovácsmester uram?!

Pétert a rémítő hírek hallatán hirtelen elöntötte a düh, és akkorát csapott pörölyével az üllőre, hogy menten kettépattant a patkónak egyengetett izzó vasdarab, s hajszál híján kiverte a sugdosó úriember szebbik szemét. Az a károgó illető rémülten káromkodva ugrott félre, majd fönt termett a lova hátán, és köszönés nélkül, patkolatlan lovával tovavágtatott; azt hitte a balga lélek, őrá haragudott meg a mester. A váratlan mozzanattól megzavarodott kovácsmester elhűlve tekintett utána. Hiszen már le is körmözte a lovat! Sőt! Egyszer már föl is próbálta a ló megtisztogatott patájára a tüzes patkót! Már csak egy icikét kellett volna igazítani rajta, amikor elkezdte mondani a vendég a kunokat meg a tatárokat.

Az öreg tímár mindig ott kucorgóit háromlábú kisszékén a boltja küszöbén, és állandóan árgus szemekkel kémlelt és fülelt, nem akart lemaradni semmiről, amit szomszédja a forgalmas kovácsműhelyben temérdek vendégétől megtudhatott.

– Mit mondott ez az úr? – hajolt előre sürgető kíváncsisággal a vénember, füléhez téve tölcsérként a markát, mert egy szavát sem szerette volna elveszíteni, hiszen jól látta, a vastag szutyokfoltok alatt is elsápadt a kovács arca az elébb. Péter lélegzett egy nagyot, és kivágta:

– Júdásokat fogad be országunkba a király!

– Üristen! Hogyan? Honnan tudod?

267

– Mindegyik kun a tatárok kéme lesz! Ez a jeles úr mondta: el fogják adni országunkat Batu kánnak!...

A vén tímár ijedten vetett keresztet, és elhátrált, mintha az ifjú Péter kovács azt mondta volna néki:

– Pestises beteg fekszik a házamban!

Hanem van egy magyar közmondás: a kutya ugat, a karaván halad! Hiába vartyogott tücsköt-békát az egész ország a kunokra, mégiscsak befogadtuk a szerencsétlen, hazátlan népséget. S bár országszerte izzott a felháborodás parazsa, a király nem törődött semmivel ; személyesen sietett elébük fényes kíséretével az ország határára, a kői monostorig, hogy maga fogadhassa őket. Még a Nagyorrú Dénes nádor is csóválta a fejét mérgében, és Mátyás, a veszprémi püspök alig tudta csitítani, hogy ki ne mutassa haragját hangos káromkodással. – Hogyan gondolja ezt őfelsége? Jön negyvenezer nyomorult földönfutó koldus, és a hárommilliós Magyarország koronás királya úgy lohol elébük, mintha az élete függne tőle, hogy mit szólnak a fogadtatáshoz?

– Megállj, nádorispán uram! Az esztelen harag beszél belőled! Valóban így van, ahogy mondtad: az élete függ király urunknak a kunoktól, ezért siet elébük az ország határára. Ki más állna melléje, ha ideérve megtámadnák országunkat a tatárok?

– Meglehet, hogy így van! Akkor is minek ekkora bolond ceremónia? Negyvenezer lovas az csak negyvenezer lovas! Én tudom, őfelsége jót akar, de ne feledd, hitvány kis népség lehet, amely a tatárok rohama elől csak úgy megszalad. Sokra jutunk velük, annyi szent! Jó, hogy a haldokló Róbert atyát nem hurcoltatta őfelsége magával Kötény kán fogadtatására! Én tisztelem, becsülöm felséges urunkat, de ez a kun-dolog megháborította az agyát! Miért tesz fel okos ember létére mindent egy lapra? A jó ostáblajátékosnak mindig van egy-két bölcs húzás a tarsolyában. Ha nem tud kivédeni akármilyen komisz támadást, egy-kettőre lesöprik figurástól a tábláról!

Akkor már a püspök is megneheztelt a makacskodó nádorra:

– Éppen te szidod őfelségét? Hát nem éppen te tudod, milyen szörnyű gondoktól fő a feje? Olyan ez az egész ország, mint egy erdei fatörzs, amely telides-teli van felbolygatott mérges darazsakkal, de még egy-két minutumig nem tudnak szúrni, mert valaki önfeláldozóan a lyukra szorítja a tenyerét! És ha elkapja onnan? És ha a darazsak kirajzanak? Ki állhat akkor az útjukba? Nincsen olyan földi ember!

– Igaz – morgott a nádor kicsit szelídebben villogó szemekkel, de aztán megint csak felfortyant: – Ej, akárhogyan is kerülgetem a forró kását, akkor is forró marad! Tudd meg, püspök uram, eleven parazsat gyűjt a király a tulajdon fejére a kunok befogadásával! Én szólottam!

Ügy forrt az ország a kunok befogadtatásának hírétől, mint a kovács dézsájának vize, amikor belenyomja a fehéren izzó patkót. Még Béla hívei is őszintén felháborodva súgtak:

– Égbekiáltó gyalázat! Hogy egy nyomorult pogány hordát a hatalmas magyar király vezessen végig az országán! Meglehet, Béla úr gyalog talpalt Esztergomig, ájtatos félelemmel szorongatva közben Kötény kán lovának kantárát!.

Ugyan Csák Ugrin, a kalocsai érsek meglocsolta Kötény kán tar koponyáját egy ökörszarvkürt Duna-vízzel, aki a törvény betűje szerint ezáltal kereszténnyé lett. Ráadásul a magyar király a fiává is fogadta! De akkor is! Mit változtat ez azon a szomorú tényen, hogy ezek a nyomorult földönfutó pogányok, a tatárok elől futva, égre-földre esküdöznek, mint a rajtakapott asszonyok, ha idő előtt érkezik az uruk haza, holnap pedig köpönyeget fordítanak, és Batu kánnal közösbe vágják rapittyára a magyart?!

És.hiába volt Béla király minden óvatossága, ahogy kiválasztotta letelepedési helyeiket. A kun temérdek szilaj marhával, lóval, juhval érkezett, amelyek egy ideig megfértek békében a kijelölt helyeken, de aztán... ha bóbiskolt kicsit a pásztor, már be is törtek a rideg barmok a vetésekbe, szőlőkbe, gyümölcsösökbe, és megvolt a baj! A magyar szabados karóra kapott, fejbe magasztalta a kun pásztort, annak odavágtatott a bojtárja, és kettéhasította görbe szablyájával a magyar koponyáját. Közben a veszett ordítozástól, vagdalkozástól megvadult baromcsorda megfutamodásában még jobban letaposta hét falu határát.

Magyar királyi ispán, kun kán üstökén egyaránt folyt a veríték, amíg valahogyan megállapodtak a példás büntetésben. De már akkorra se szeri, se száma nem volt a halottaknak és a súlyos sebesülteknek. Miért? A magyarnak segítségére futott a faluja, a kunnak meg a pokoli segélykérő kürtacsargástól fölriadtak törzsbéli társai, és megütköztek, és olyan ádázul harcoltak, mintha a két nép, a két ország fennmaradása függött volna tőle. Hét falu temploma előtt telt meg a cinterem új sírokkal, és egyik kun törzs szállása közepén óriási máglya lobogott, amelyen a kun halottak százait égették el. A máglya sűrű, csípős füstje elbontotta az egész országot.

Béla személyesen ment oda rendet teremteni. De nem lehetett! Mert még ott tartózkodott a kői monostorban a király, amikor máris újabb véres összecsapásnak kelt híre. Kun pásztorlegény paripájára kapott egy magyar menyecskét, és elrobogott vele. A nőrablást amúgy is súlyosan büntette István király óta a magyar törvény, hát még így, hogy kun ragadott el magyar asszonyt! A meglopott család falujabéliekkel üldözőbe fogta az asszonyrablót, elfogta, és a megszöktetett fehérnép hiába jajveszékelt, hogy szereti, a felesége akar lenni, könyörtelenül felhúzták a kunt a legmagasabb fa tetejére. Akkor meg a megölt kun legény törzsének férfiai ütöttek rajta a magyar nő faluján, és porig égették, és minden elevent levágtak.

Kötény kán megtizedeltette a törzset. Saját népei is felszisszentek a kegyetlen ítélet hallatán. Béla úrnak sajnos már nem volt kit megbüntetnie, így nem bizonyíthatta be, hogy vasököllel kíván rendet teremteni.

És ha itt elfojtották ideiglenesen a tüzet, két faluval odébb újra fellobbant a lappangó parázs; kunok és magyarok ádázul egymás torkának estek, mert ott meg magyar legények dézsmálták meg a kun lányok színe-javát. Béla orcájára ráégett a komorság, az örökös, súlyos gond fekete zománca. Csak akkor ragyogott föl a szeme egy pillanatra, amikor Mária királyné udvarmestere, a tejfelszőke, nyalka Konrád mester lelovagolt hozzá Kalocsára lélekszakadtával a várva-várt jó hírrel: •- Felség! Fiad született!

– Deo gratias! – ugrott föl a király, ég felé lökve mind a két karját véghetetlen boldogságában. Aztán meg térdre bukott, összekulcsolta két kezét, és olyan forró hálafohászt küldött az egek urához, mint még tán életében soha. Meghallgattatást nyert hát leghőbb, legtitkosabb vágya! Van már trónörököse! Van kire hagynia majd a trónt, a koronát, ha egyszer meghal! Kibuggyant örömében a könny is a szeme sarkából, végigpergett az állán, és a dolmányára csordult. Aztán felpattant, és kérdések özönével árasztotta el a lófogú, nagyszájú, vihorgó Konrádot:

– Te vigyori Szent Péter! Igazat mondtál? Valóban fiam született?!

– Kegyes felség, engedelmed kérem, de... ha egy csecsemőnek kusztorája van, lehet más, mint fiú? – röhögött az ifjú szemtelenül a király arcába, aki máskor ezért a pajkos beszédéért szigorúan megdorgálta volna.

– Ó, te, te pogány lókötő, mit nem mondasz? Tehát: igaz? Fiam van? Fiam? – hadarta fölhevülten. – Es mit is mondottál? Szerencsésen jött a világra?

Konrád mesternek most először komorult el az orcája:

– Felség, ezt az egyet igazán nem mondhatnám, őfelsége farral jött volna előre, három bába is hadakozott véle, amíg végre hajlandó lett úgy fordulni, ahogy a többi halandó szokott megszületni. Szegény királynénk majdnem meghalt a fájdalmaktól! Ügy kiáltozott, a szívünk is majd meghasadt a hallatán! Mintha késsel döfködték volna a kunok! – Gyorsan elharapta, mert észrevette, elkomorul a király amúgy is sötét arca. – Büszke lehetsz rá, mert bizonyára nagy király lesz a fiad: tizenkét fonttal született!

Béla elszörnyedve csapta össze a kezét:

– Szentséges Szűzanyám! Mária! Te, te, te, szegény, áldott jó feleségem!

2JO Édes kicsi Máriám! Jaj, jaj, jaj! – hányta magára rémülten a keresztet. – Most mitévő legyek? – markolta meg őszinte kétségbeeséssel Ugrin érsek, meg a Nagyorrú Dénes nádor karját: – Nevessek, vagy... zokogjak? Fiam született, de... majdnem meggyilkolta a... feleségemet?!

– Uram – dörögte Ugrin atya –, ilyen az élet. Tudom, mióta fohászkodsz fiúgyermekért. Adj hálát az Ornak, amiért meghallgatta kérésedet! S utána fohászkodj királyné asszonyunkért, hogy ne legyen baja! Ne félj, én is imádkozom majd, és... jól tudod, véghetetlen a mi urunk, Jézus Krisztus irgalma!

Bélán egy minutumra átvillant: “Na, ugyan sokat használ nekem, ha te imádkozol Máriámért, te, te főpapi pogány, aki ágyasokat tartasz, kockázol, lovat futtatsz és napokig dáridózol, hogyha kedved szottyan, és mezítelen némberek táncolnak az asztalodon a tamburák buja szavára, haj, haj!" De aztán mindjárt meg is bocsátott az érseknek gondolatban, hiszen kitűnően ellátta a dolgát érseki kerületében, s hogy Kálmán herceg olyan dicsőségesen fejezte be Boszniában és Hűim földjén az eretnekek ellen vívott hosszú hadjáratot, az is Ugrin érsek példátlan bátorságának, szilaj vakmerőségének köszönhető. “Hát akkor? Majd intézze el a túlvilágon, ha meghal, pogány életéért befogadják-e a mennyek országába? Az már az ő dolga!" Arra eszmélt föl gondolatfuttatásából a király, hogy Ugrin érsek azt harsogja:

– Hanem erre nagy áldomást kell innunk, uram! Ilyen nagy esemény még a királyok életében is csak egyszer van! ...

Bort hoztak, az érsek csapoltatta kalocsai pincéjében a legfinomabbik miseborából, és szokása ellenére Béla úr is megivott vagy három kupával. Könyökölt az asztalon, a szeme szomorúsággal elegyes boldogsággal csillogott, mert gondolatban már a kis királyfit ringatta két karjában, és ugyanakkor a tenyere – érezte! – Mária lázverítékes homlokát simogatja. “Te zsivány, te irtóztató nagy zsivány! Hát illik ilyet tenni? Majdnem megölted anyádat!" – mormolta, aztán három falut adott a lisztfehér képű Konrádnak, aki örömében körülcigánykerekezte a monostor refektóriumát, s a fényes udvari uraságok harsogva hahotázták a királynéi udvarmester ájult boldogságát.

Éjfélig maradt az urakkal a király. Mátyás, a veszprémi püspök alig-alig ivott. Némán mozgott az ajka, mintha valakivel beszélgetett volna.

– Mi bajod van, Mátyásom? Beteg vagy? – fordult hozzá aggodalmas arccal Béla úr, de az csak a fejét ingatta:

– Nem, uram, hál'isten, semmi bajom! Mária királynéért és szegény Róbert atyáért imádkozom!

– Ügy ám! – borult még jobban el a király homloka, és szíve mélyéig nyilallt valami, amikor felszakították az ajtót, és az akadékoskodó ajtónállókat félrelökte egy királyi kengyelfutó, akinek fekete fátyollal volt beborítva a sisakja, a vértje és a pajzsa.

– Jaj! – buggyant ki a király torkán az iszonyú gyanú, s úgy érezte, kerengeni kezd vele jobbra-balra a szála, s most mindjárt reáomlanak a falak. – Meghalt? – szorította védekezőén torkára a két tenyerét. Aztán görcsös erővel lehunyta a szemhéját, és mind a két kezével az asztalba kapaszkodott, hogy valahogyan kibírja az iszonyú hírt, amit a futár hozott. – “Mondd ki már – sziszegte némán, összeharapott ajakkal, hogy a vére is kicsordult –, no, mondd ki már, te átok, mondd ki, hogy meghalt az a lény, akit a földkerekségen mindenkinél jobban szerettem, imádtam..."

– Ne ijedj meg, kegyes felség! – hullott valahonnan nagyon messziről és nagyon magasról és százféle cifra fodrot vetve a fullajtár hangja. – Róbert érsek atya hunyt el! Kegyes királyné asszonyunk túl van a veszélyen!

Béla a püspök karjaiba hanyatlott, akit szíve mélyéig megrendített az érsek halála: “Hát mégiscsak meghaltál? Szegény jó öreg Róbert atya! Igaz, eleinte kárhozatos módon gonoszkodtál, ahol csak tudtál, ott ártottál, és az egész országot nem egyszer komoly gyászba borítottad! De aztán... javadra, nagyon megváltoztál, és legutóbb már szinte családtagnak számítottál király urunk famíliájában! Lám, lám, egyszer mindenkit úton ér a kegyetlen halál!"

S míg ezek a kegyes gondolatok végigsuhannak a püspök agyán, egyszerre csak ezt hallja:

,-. Hála legyen az Istennek! Ezerszer áldott légy, Uram!

Először majdnem nekiront Bélának felháborodásában! “Hogyan? Te örvendezel a szegény esztergomi érsek halálán?" Csak azután érti meg, a király azért hálálkodik, hogy nem a felesége került Kharon hajójára. Mélyet sóhajt a püspök, és letörli homloka verítékét:

– Deo gratias – mormolja ellágyuló hangon az óriási püspök. – Jó, hogy túl van a veszélyen a királyné, és... Uram bocsa', de tán az is jól van, hogy az öreg Róbert atya meghalt. Mégsem lehet örökké egy ember az esztergomi érsek! És... ezek után most már végre... hátha... gondol egyet a király őfelsége, és...