SÁTÁN KÁRHOZATOS FIAI

 

A vidám vendégsereg már kora reggel kiért a pilisi rengetegbe. Raskay Döme, Gertrud királyné főpohárnokmestere bámulatos gyorsasággal kecskelábú asztalkákat varázsoltatott a cselédekkel a tisztás közepére. A szép, világos kőrisfa-koporsókból az udvarnokok kelyheket és tálakat szedtek elő, a kopaszra nyírt rabszolgák meg izzadva rohantak elő a szekértáborból a borostömlőkkel. Miklós úr, Gertrud főudvarmestere közben már verette a szivárványtarka selyemsátrat a tisztás szélén, ahova majd megtér a díszes úri társaság, kipihenendő a szarvasvadászat kellemetes fáradalmait. Addigra az ebéd is megfő a szélvédett völgyben felállított katlanokban, fazekakban. Sok az ebéddel a gond, mert a felséges asszony jeles vendégei – főként Leopold osztrák herceg miatt – ugyanolyan gazdag lakomához ragaszkodik, mintha a szép óbudai palotácskában lakoznának, Hosszú, nyikorgó szekérkaraván hurcolta ide a sokféle húst, halat, fűszerszámot, konyhai és asz tali edényeket, poharakat, tányérokat, tálakat, serlegeket, kelyheket, kanalakat és késeket. Vastag pokrócokba bagyulálva hozták a hajnalban frissen sült, piros héjú, ropogós, illatozó cipókat, a hamvában szedett gyümölcsöket. Gertrud eltökélte, elkápráztatja fenséges bácsikáját.

Még a harmat milliárd, tündöklő gyöngyszeme rezgett a kellemesen hűvös, szellő-ringatta ágakon és a finoman reszkető leveleken.

Béla herceg valameddig elidőzött a sátorveréssel bajlódó rabszolgák környékén. Remekül elszórakoztatta Miklós úr, aki tán jobban verítékezett, mint a szolgák, pedig azokat suhogós, hajlós vesszőikkel serkentette gyorsabb munkára az ispánjuk. A hosszú, veres képű úr percenként hajított el egy-egy hatalmas kézikendőt, amellyel orcája verítékét itatta föl; egyik embere még a levegőben elkapta mindegyiket; kár lett volna a drága selyemvászon holmikért, ha egy is elvész belőlük. Béla úrfi hamar megunta a bámészkodást. Különben is túlságosan gyorsan nőttek ki a földből a gyönyörű sátrak. Kihúzta övéből gyöngyház nyelű kését, és lopva megkarcolta az egyik vastag tartórudat, amelyet aranylemez burkolt. Vajon igazán arany-e a lemez, vagy csak kőporral fényesre sikált sárgaréz? De arany volt. Mint a vajat, úgy fogta a kése, amikor egy ormótlan nagy ,,B"-betűt próbált belékaristolni. Miklós úr rárivallt kedves gorombasággal:

– Nem mégy innen tüstént, kisuram? Tán a vásznakat is meg akarod lékelni? Mit szól majd a királyné, ha elárulom néki garázdaságodat?

Béla nem is válaszolt. Félrehajtott fejjel, alulról fölfelé tartó pillantással mérte végig a szétfolyó, kövér urat. Szíve mélyéből utált minden árulkodó júdást. Ha közönséges rabszolga, ha akár ilyen hatalmas úr is, mint ez itt. Odébbállt. Egy elébecsüngő ágat ügyesen lemetszett, majd legallyazta, azután friss botjával minden bokorról, fa koronájáról, ameddig csak felért az ággal, leverte a harmatot. Csurom víz lett drága szilvakék dolmánya és karmazsinveres, aranysarkantyús csizmácskája, cinóberszín szoknyája.

Miklós úr utálkozva tekintett a távozó herceg után. Ki nem állhatta a különös, furcsa viselkedésű legénykét, aki néha napokig hallgatott, szót senkinek sem fogadott, majd meg hirtelen egy-egy szavával mindent f énekestől fölkavart. Bosszantóan ragaszkodott az igazsághoz, inkább meghalt volna tán, minthogy elhallgasson valamit is. Nagy, sötét lángú, zöldes-barnás szeme szinte átverte, akire rávetette a tekintetét. Nem állta sokáig senki sem a herceg nézését. Még apja, Endre is dühösködött, a fejét csóválta és rárivallt:

– Mit méregeted úgy rám a szemedet, te ló! Tán táltosnak hiszed magadat, hogy verni tudsz a szemeddel? Takarodj innét, Tuskó!...

“Olyan könnyen odavágjátok az embernek: Tuskó! Faragatlan jószág! Jégcsap királyfi! Bántani tudjátok az embert, igen! De kicsit törődni vele? Kicsit megcirógatni? Kicsit szeretni? Megkérdezni, mit szeretnél csinálni? Mit ennél? Mit innál? Hát csak Leopold herceg van a világon, anyácskám?" – kesergett magában mérgesen Béla, a záporozó bokrokat csépelve botjával.

Most az anyjára is haragudott. Ahogy a kovácsok műhelyében izzik a faszén a sziszegő, sóhajtozó fújtató alatt, úgy sistergett a sértődöttség Béla szívében. Haragosan, nagy gólyaléptekkel haladt a völgy felé, ahol repedő pofazacskóval fújták a tüzet a konyhai rabszolgák, a kukták a katlanokkal, fazekakkal zörögtek és a vászoncselédekkel ordítoztak, akik a petrezselymet, a sárgarépát, a vereshagymát és a fokhagymát tisztogatták szaporán járó késeikkel. “Majd kérek Lacus bácsitól sárgarépát, és elrágogatom ebédig", – tűnődött egy pillanatra, aztán gondolata ismét visszaszállt édesanyjához...

Iszonyú dolog történt. Ha rágondol, még most is futkos a hideg a hátán, s a legszörnyűbb: édesanya megeskette, hogy erről az egy dologról a világon senkinek semmit sem szabad elmondania. ,,A római pápának se! Apának se! Ha a hóhér jön a tüzes fogókkal, akkor se!" Édesanyja – Ottó bácsi is ott volt – félrehúzta vagy három hete, még az esztergomi palotában, és azt kérdezte tőle:

– Akarsz-e segíteni, kisfiam?

– Mit tegyek, édesanyácska?

– Ottó bácsival játékot találtunk ki, tudod? De csak úgy sikerül, hogyha te segítesz!

Bélának már ragyogott a szeme. Imádta az édesanyját, akinél jószagúbb, szebb alakú, kedvesebb asszonyt nem hordott a föld a hátán a herceg szerint.

Gertrud néha megengedte, hogy vele aludjék, vagy öt napja azt is, hogy elkísérhesse a fürdőházába, s nézhesse, amíg gyönyörű teste az óriás dézsában habzó szamártejben sejtelmesen ringatózik. És közben búgó kacagással ugratta, be merne-e bújni a hatalmas kádba, melléje?

Béla ruhástól belevetette magát a jó meleg tejbe. Gertrud mulatságos-ijedt sikoltással tárta szét két karját, hogy elkaphassa bolondosán vakmerő fiacskáját. Béla fejét elöntötte a forróság, mert még sosem látta anyját ruhátlanul. Gertrud önkéntelenül kiemelkedett köldökig a tejfürdőből, két csodálatosan szép, kreol melle megremegett, és rémületében magához ölelte a meggondolatlan kis bórembukkot. Béla füle égett, a szemébe belécsapódott a meleg szamártej habja, nagyot ivott is belőle, amikor előszörre megmerült benne. De semmit sem bánt. Lehunyta szemét, hevesen szorította anyja mezítelen keblei közé lucskos fürtű fejét, és úgy ölelte, mint a fuldokló a feléhajított kötelet. Gertrud maga is csodálkozott. Meghökkent először, azután csak nézett, majd nevetni kezdett. S németül azt kiáltotta a fürdőmesterének:

– Lássatok csodát! Ez már férfi ez a gyerek! Majd megesz a szemével!

A fürdőházi jelenet után néhány nappal történt a keserves eset, amit Béla most felidéz. A kis herceg szívét különös érzések töltötték el, amióta édesanyját pőrén megpillantotta. Vad, öldöklő féltékenység öntötte el a szívét minden férfi iránt, aki csak rá merészelte vetni édesanyjára a tekintetét. Még a2 édesapjába is belé tudta volna ereszteni finom pengéjű kését, amikor lakomák vége felé, mámorosán ragyogó szemmel, félig lebocsátott szemhéjjal átölelte karjával a királynő hajlékony, karcsú derekát. És a fürdő óta mindig anyja mellett kívánt volna lenni, éjjel-nappal, így hát, mikor a palotában játszani hívta, boldogan ugrott.

– Akármit megteszek néked, édesanyácska! – rebegte izgalomtól elfúló hangon, és le kellett hunynia a szemét, mert egy minutumra megint úgy látta, ruhátlanul.

Gertrud bizalmasan mosolygott Bélára, átölelte a vállát, pici csókot lehelt a bal orcájára, aztán a hálótermek felé terelte észrevétlen.

– Ugye tudod, hol alszom én?

– Igen! – bólogatott a fiúcska buzgón, elveresedve örömében, mert azt hitte, megint anyjával alhat tán, mint nemrégiben néhányszor.

– Hát... – nézett rá oldalról, hamiskásan Ottó bácsi – Melinda néni szobáját tudod-e? – kérdezte cinkos halksággal, gyengéden oldalba lökve könyökével.

– Bánk bácsi asszonyáét? Hogyne tudnám! Édesanyácskámétól a harmadik ajtó! Már voltam benne! Lépesmézet adott Melinda néni, mert elszedtem a gombolyagját a kandúrtól!

– Ó, te, te kópé! – lehelte Gertrud meghitten. – Lásd, épp Melinda nénit szeretnénk kicsit megtréfálni. Csak te segíthetsz! Látod e2t? – húzott elő az övéből egy piciny kristálytégelyt, amiben fehér por csillogott sejtelmesen. – Ezt kellene beleöntened az asztalon álló boroskancsóba! Tudod, mi ez? Altató! Fogadtam vele, hogy nem ő fog holnap reggel felébreszteni, hiába ő a főkomornám! Melinda néni ezer dénárba fogadott, hogy ő fog felébreszteni! Akarod, hogy megnyerjem az ezer dénárt? Akkor megkapod tőlem azt a kis törpe ánglius lovat, amit már régóta kunyorálsz apádtól!

–. Tőlem meg ezt! – nyújtotta váratlanul unokaöccse elébe Ottó a tenyerét, amelyen Béla álmainak netovábbja villogott: egy kis ezüstdoboz; benne három ezüstkocka zörgött, amelyekbe rubinból rakta ki az augsburgi ötvös a számokat jelző pontokat. Béla megszédült a boldogságtól! A törpe ló és az augsburgi ezüstkocka-játék! Egyszerre teljesül mind a két gyönyörű álma! Görcsösen szorongatta a piciny üvegecskét, és rekedten, forrón kérdezte, megmarkolva anyja karját:

– Mikor öntsem bele? Vacsora után?

Gertrud és az öccse egymásra nézett, és szemükben a diadal öröme csillant fel.

io

– Most! Azonnal! – sziszegte Ottó herceg, és úgy megmarkolta unokaöccse karját, hogy szegény kölyök majdnem felkiáltott.

... Mikor visszaemlékezésében idáig ért, Béla mérgében nagyot rúgott egy ártatlan hantba, hogy az messzire röpült. “Miért is ne fogadtam volna szót nékik? Gyerekjáték volt belopóznom Melinda néni szobájába – gondolta vállat vonva –, és a port a boroskancsójába beleönteni." De az már különös volt, hogy anyja utána lépett, és a fülébe sziszegte:

– Kisfiam! Erről egy árva szót se szólhatsz senkinek sem a világon, megértetted? A római pápának sem! Ha a hóhér jön a tüzes fogókkal, akkor sem, megértetted?

Akkor már a por a kancsóban olvadt, és Béla meghökkenten bámult vadul csillogó szemű édesanyjára. “Miféle por lehet ez? Meg akarjátok talán... ölni Melinda nénit? Nem szabad! Melinda néni is gyönyörű! Ha megnövök, őt veszem majd feleségül, és... "

De nem, higgadt meg felbolydult nyugtalansága, ez igazan csak izgalmas játék, ott égett az anyja szemén, hogy játszik, és hogy feltétlenül nyerni akar, mint mindenben mindig, amibe eddig csak belekezdett életében.

Megkönnyebbülve surrant a szobájába. Annak egyik oldala közös volt Melinda néni hálószobájáéval. Béla önkéntelenül megállt szobája közepén. Valami még mindig gyanúsan dobogtatta a szívét. Miért kell altatót beadni valakinek már délután? Hiszen akkor már vacsorázni sem tud szegény Melinda néni! És... vajon Ottó bácsi is fogadott Melinda nénivel? Hiszen ketten szedték rá, hogy öntse be a port! Eh, mi dolgom vele! Az ágyára kuporodott, boldogan lükögő szívvel, és a vastag, puha szőrű farkasbőrre dobta magát, markában az augsburgi kockajátékkal. Halálos izgalommal vette le a dobozka födelét s öntötte markába a kockákat, és mintha csoda történt volna, egyszerre mind a három kocka hatra fordult a tenyerében. Mintha tizennyolc vörös macskaszem ragyogott volna rá az éjszakai háztetőről, úgy villogott a tizennyolc darab parányi vörös drágakő. Halkan, diadalmasan fölkacagott.

– Ez aztán a szerencse, fiacskám! – susogta. És akkor a két szoba közös kandallócsövéből hirtelen szavakat hallott kiszűrődni. Azonnal megismerte mind a három hangot: édesanyácska beszélt, meg Ottó bácsi, és Melinda néni válaszolgatott.

– Ne haragudj, édes lányom, de úgy megszomjaztam! Nem adnál innom egy pohárka bort?

– Felséges asszonyom, máris ugróm a konyhába!

– Ö, ne fáradj olyan messzire! Nincsen egy kis bor a te szobádban?

– Micsoda szerencse, épp ma reggel hoztak be! önthetek abból?

– De szépasszony! Kínálj meg már engem is, ha úgyis öntesz!

– No, nézd csak öcsém, te is iszol? Igyál akkor már te is, kedves Melinda lányom!

Béla visszafojtott lélegzettel hallgatta, hogyan csobog a bor a kancsóból a poharakba. Megint nem értett valamit. Hiszen így édesanya nem fog nyerni! Ha az álomporos borból iszik, akkor ő is elaluszik!?

– Jaj! – krákogott Melinda riadtan. – Olyan... méregerős ez a bor, és... romlott lehet már, mert... kicsit keserű!

– Idd csak meg, kislányom! Cseppet se félj! Mennyei íze van ennek a szilváninak! Megtanul röpülni tőle, aki ebből iszik. Ó, hogy ragyog a szemed! Öntök néked még egy kicsit. Idd ki, kislányom!

– Ó, már szédül a fejem, és... olyan furcsa... minden libeg, és... – hebegte Melinda riadozva, aléldozva.

– No, mindegy! Az egészségemre idd csak ki!

– ízlik, szépséges istennőm? – lihegte Ottó bácsi. És Béla nem értette, miért nevezi istennőnek Melinda nénit.

– Milyen kár, hogy most el kell mennem – hadarta hirtelen édesanyácska. – Ti csak maradjatok!

– De ne, ne, felség!... Idegen... férfival... kettesben? A férjemmegöl! ...

Ajtózár csattant, Béla meglepetten hallotta, valaki kívülről még a kulcsot is táfordítja. Aztán megint Melinda néni hangja hallatszott, ahogy halkan jajveszékelt, s hörögve lélekzett:

– Jaj! ... Mi ez?... Mi volt... ebben a... borban?... Elégek!... Egek!... Forr a vérem!... Herceg! Mit tettél... vélem?

A herceg gúnyosan, halkan, magas fejhangon kacagott, mint aki hatot dobott a kockán.

– Életem legszebb perce jött el!

– Herceg! Verjen meg az isten, de... gyere, most gyere, és ölelj!... Ölelj! ... Ölelj! ...

Melinda néni suttogása elhalkult, aztán Béla rémülten pattant föl, mert a kandalló kürtője halk, fájdalmas kis sikolyokat lopott át, azután pedig, ahogyan az őszi eső sír a megtarlott erdőn, úgy folyt át Melinda néni kétségbeesett zokogása.

Béla az ajtóhoz hátrált, bal kezével a torkához nyúlt, mintha orvtámadástól kellene félnie, aztán megmarkolta a kilincset, föltépte, és kirohant a folyosóra. Nem tudta, hova megy és miért és mit csinál, csak rohant, rohant, és egyszer csak ott állt az esztergomi palota nagy vasrács-koronájú kútja előtt, a keze meglendült, és az augsburgi ezüstkocka-játék kisvártatva megcsobbant a mélyben. Vadul háborgott a lelkiismerete, maidnem hányt roppant izgalmában, mert veleszületett igazságérzete tiltakozott ellene, hogy a kapott játékot akár

12 egy pillanatig is még magánál tartsa. Ügy érezte valahogy, mintha lopta volna. Hogy kiégeti a dolmánya zsebét, ha tovább is magánál tartja. S közben egyre csak az motoszkált a fejében, vajon miért sikoltozott olyan fájdalmasan Melinda néni, mint a hurokba esett nyúl?...

... Béla lehajolt, fölkapott a földről egy tavalyi, feketére korhadt ágat, és a levegőbe sújtott vele, mintha kard volna. Az ág reccsent egyet, aztán kettéroppant, és csupa zörgő moha-tövis lett a tenyere. A törött ág darabjait dühösen hajította a sűrűbe. De jó lenne, ha Ottó bácsi most itt lenne a pilisi erdőben, és hozzávághatta volna. Ó, az a szemét senkiházi! Másnap vissza akarta venni tőle a kockajátékot, valami olyasmit morogva, hogy csak azért, mert azzal minden dobásra nyerni lehetett! És pofonnal fenyegette, amikor kigyúló fülheggyel azt dörmögte, hogy csónakázott a Dunán, és a vízbe ejtette. Béla komoran, szótlanul járt-kelt, nem mert az emberek szemébe nézni, és éjjelente azt álmodta, hogy Bánk bán kivont karddal ront a hálószobájába, és ráordít: “Miért öntötted a fehér port a feleségem borába? Bántott téged Melinda néni?!"

Béla lehorgadt fejjel ment a völgy felé. Látta, vékonyka kék füstnyelv kacskaringózik az égnek. Hát sikerült nékik, meggyulladt a tüzük. Lesz ebéd, ehet két pofára Leopold bácsi. És majd melléje kell ülnie, és okosan hallgatnia az osztrák herceg vaskos, ostoba tréfáit, és nagyokat kell nevetni rajtuk, mintha tetszenének. Igaz, Leopold bácsi nem rossz ember, ezt nem lehet rá mondani. Nagydarab, ártatlan-kék szemű, pirospozsgás, hirtelenszőke úr, aki tán a légynek sem tud ártani, és a mosolygásán is látni, hogy igen jó ember lehet. “Csak... ne nézné mindig olyan mohón édesanyácskát azzal a két ostoba tehénszemével! Mintha föl akarná falni, úgy bámulja az a vén pernahajder!"... Ma különösen sok embernek terítenek a hosszú, kecskelábú asztalok mellett. Béla hallotta este, még az asztal mellett, ahogy az anyja Adolf tisztelendő alkancellár úrnak kiadta a rendeletet:

– Hívd meg valamennyi magyar urat! Nagyon hányják-vetik a fejüket újabban! Sokkalta hangosabban morognak, mint eddig bármikor!

– Felséges királyném, te is tudod jól, miért haragszanak úgy.

– Igen! Mert felséges férjem engem bízott meg a helyettesítésével, meg öcsémet, Berthold herceget, a kalocsai érseket! És nem a vén tutyimutyi esztergomi majmot, János atyát! És nem azt a bajuszkirály Bornembéli Bánk nádorispánt! – Gertrud villámló szemmel nézett körül. – Ide se dugják a képüket, amióta elment a haddal Halicsba Andreas király! És még ezek a kis senkiháziak merik állítani, hogy ők hívek a magyar koronához, fölkent koronás királyukhoz? De majd ráncba szedem én ezt a társaságot! Hiába hányjákvetik olyan dölyfösen a fejüket, rájuk dobom a kantárt, ne félj! Adolf atya aggodalmas arccal markolászta simára beretvált, rózsaszínű állat:

– Csak ez a kínos eset ne történt volna meg, kegyes jó királynőm! Bocsásd meg merészségemet, de... nagyon nagy kár volt ennyire felingerelni őket!...

– Bahh! – csattant fel Gertrud jeges hangon. – Azt csinálok, amit akarok! Majd meglátod, hogy nem ártott meg a nádorispán úrnak ez a kis lecke!

Akkor vette észre, hogy Béla tágra nyílt szemmel figyeli beszélgetésüket, és minden porcikájában reszket, mintha hideg láz gyötörné. “Hát becsaptál, édesanyácskám –, vádolt két nagy szeme sötét pillantással! – Hát nem altatót öntettél velem Melinda néni borába? Azért kaptam hát az angol törpelovat, meg a csalfa augsburgi ezüstkockákat, amelyekkel mindig nyerni lehet, mert minden dobásra hatra fordul? Jól tettem hát, hogy az esztergomi vár kútjába dobtam! A fekete fene enné meg Ottó bácsit, amiért bűnre vitt! Mert biztosan ő uszított fel téged, édesanyácska, hogy rászedj, mert te olyan jó vagy, mint senki más a földön! Csupa szív vagy, és istenkém, milyen szép! Milyen gyönyörű szép!"

... Béla a völgybe rejtett konyha felé haladt. Szeretett magában járni, elgondolkodni a dolgokon, visszaidézni a történteket. S megítélni, mit tett jól, mit tett rosszul? Már csípte az orrát a kesernyés füst, és érezte a felvágott vöröshagyma orrfacsaró szagát is, meg a mozsárban szétzúzott fokhagyma felségesen finom illatát. “Ma biztosan csodálatos ebédet főz Lacus mester, a főszakács bácsi! Lesz majd négy-ötféle lé, tehénhúsából, tikfiak gyenge tagjaiból, tízféle zöldséges gyökérből való lé, meg jó savanykás káposztáié. Az a fontos, hogy a sáfrányt ki ne feledje semmiből Lacus bácsi, mert az a lelke a leveseknek!" – gondolta Béla, aki szerette a gyomrát, és odafigyelt mindig, amikor a felnőttek az ételeket dicsérték vagy szidták.

A szekérkaraván száz meg száz tikfiat hozott, ketrecekbe zárva, meg bégető borjakat és visító malacfiakat. Kétségbeesett halálsivalkodásuk megcsapta a fülét. Riadtan penderedett sarkon. Nem szerette a szándékos vérontást nézni. Még az oktalan állatokét sem. A gyomra tüstént megémelyedett, kiverte a hideg víz, és tagjai remegni kezdtek. “El innen hamar! Huhh, hogy duhhan a borjak homlokának csontján a tagló! Rossz hallani! Lacus bácsi nem a torkukat vágatja el, mert így a kimúlt állatban bent marad a vére, és jobb ízű lesz a húsa tőle! Itáliában tanulta a főszakács ezt az új módit."

Béla talpa alatt ropogott a tavalyi ághulladék. Siettében eltévesztette a sebtében kitaposott ösvényt, és hátulról került a tisztásnak. Egy óriási tölgyfa állt a szélén, mint nagysubájú juhász a nyája mellett. Azt célozta meg, s elindult iránta. Messziről közeledett feléje az úri népség vidám hadrálása. Már tamburák, lantok, citerák pengtek, harsányan énekeltek is; a pohárnokok sűrűn töltögették a kupákat, üvegpoharakat.

'4 A tölgyóriás alatt egy táborba kuporodtak a magyar urak.

Béla meghökkenve torpant meg. “Milyen furcsa: hát nem egyforma minden úr? Van német meg magyar úr? Hát persze, te buta, hiszen az egyik németül beszél, a másik meg magyarul. De amúgy is van köztük különbség – vitatkozott önmagával. – Még a trón körül is külön csoportokban állnak. És a német bácsik mindig mosolyognak, hangosak, nagyokat nevetnek. A magyarok meg némán, komoran ácsorognak. Néha vakkantanak csak közbe, mint a haragvó kutya, amelyik előtt tovagurult egy szekér. Mindig leszegik a fejüket, mint a csorda szélén őrködő bikák." És Béla aggodalmasan érzi, a magyar urak – haragszanak a németekre. Elejtett szavakat hallott a hétéves fülével. Eszerint nemcsak haragszanak, hanem gyűlölik is a magyarok a németeket. És nemcsak az urakat! Mindenkit, aki német! Gertrud királynét is! “A Német Asszony!" – dörmögik gyűlölködve felszikrázó szemmel. Béla aggodalmasan tépelődik. “Hát hogy lehet édesanyára bárkinek is haragudni? Édesanya gyönyörű, édesanya szent, mint a templomi képekre festett Szűzanyák! Édesanya jó! Mást sem hallok Ottó bácsitól, Berthold bácsitól, Egbert bácsitól, Adolf bácsitól, mint édesanya határtalan jóságát magasztalni! Hogy nem élt még soha a föld hátán a magyar királynénál jobb szívű asszony! Az ember nem tud tőle olyat kérni, amit tüstént és megtetézve ne teljesítene! Rang kell? Birtok? Pénz? Egyet alszol, és Gertrud megszerzi! Andreas király a feleségének minden kívánságát ellesi és tüstént teljesíti! Hát akkor? Hogy lehet édesanyácskára olyan csúnyán nézni, mi? Ti biztosan nem is kértek tőle soha semmit!"

Közben odaért a nagy fa mögé. Olyan vastag volt rücskös törzse, hogy tán tíz felnőtt sem érte volna körül. Előtte állt a magyar urak asztala. Külön. Csengett itt is a kehely sűrűn. Beszélni nem nagyon beszéltek. De hát összeszokott társaság megérti egymást szófecsérlés nélkül is. Béla csak Petur bánt meg Simon bánt ismerte alaposabban közülük, de látásból mindegyiket tudta hova tenni. Olyan egyformák voltak valahogyan mindannyian. Dús, sűrű, durva szálú bajszuk összefolyt a szakállukkal, és a rengeteg szőrfolyam aláömlött széles, boltozatos mellkasukra. Olyanok, mint kétlábra állt szőrmék medvék, amelyeket elengedett láncukról a hegyi pakulár. Csak ezeken éppen vastag, drága kamukaselyem dolmány meg szokmány van, és a szakálluk alól ujjnyi vastag aranylánc buggyan elő, szőrös kezük ujjain pedig gyűrűk vágódnak a húsukba, amelyeken galambtojásnyi rubinok, topázok és smaragdok villognak. Akármelyikük deréköve többet ér, mint ez a királyi erdő, amelyben a lakomát tartják.

A kis herceg önkéntelen megtorpan a fa törzse mellett. “Ezek a magyar urak mindig olyan érdekeseket, furcsákat beszélnek."

Odaát édesanyácskáék asztala körül vidám világ járja, annyi szent. Herr I.endeger, egy savószemű, kenderkóccsepű hajú metani úr ugróstáncot jár. Egy magyar kuvasz arra kerül, csodálkozva hátuljára huppan, és fejét jobbra-balra forgatva nézi a német buzgólkodását. Vakkant is egyet-egyet, ahogy a taktus kívánja. Nevetik a kutyát. Herr Lendeger nem szenvedheti, hogy megoszlik a figyelem. Arra veszi léptét, és nagyot rúg szattyánsarujával szegény állatba. A kuvasz kainkolva, hátulját fájdalmasan vonszolva a fűben, elsántikál. Kitör a harsány röhögés.

– Mit ugatnak? – kérdi mogorván Petur bán. Simon bán fojtott dühvei fordítja:

– Azt röhögik, hogy a Herr Lendeger jól megadta a büdös magyar kutyának!

A kis herceg látja, édesanyácska ölébe egy szép, karcsú német agár hajtja okos fejét, hosszú orrát gazdája forró tenyerébe fúrva. Az italtól kipirult orcájú királyné oda se figyelve simogatja a kutya fejét. Amikor abbahagyja kis időre, az agár türelmetlenül döföli a királyné kezét. Megint Petur vastag, sötét hangja dördül:

– Ládd-é, odaát csak német kutyának érdemes lenni!

Béla nem érti. “Hát nemcsak úr, kutya is van külön magyar meg német? Miért? Ki érti ezt? És ha így van, miért van így?"

Gyorsul odaát a tánc irama, Herr Lendeger forog, akár a pörgettyű, és már mellette forog Raskay Döme főpohárnokmester koromfekete hajú leánya is, akinek telt idomairól szinte lepattan a drága selyemszoknya meg a feszes gyöngyös melledző. Herr Lendeger majd fölfalja, úgy nézi a táncoló leány fickándozó kebleit. Ez is nagyon tetszik odaát az asztal körül.

– Hát ennek a maskurának a vinyározásában mi a fene tetszik nékik?

– Hogy olyan szépen riszálja a fenekit! Meg kidönti a csécsit! Biztatják a meránit, vigye a bokorba!

– No, megy is az hamarosan! Nem kell a Raskay leányát nagyon biztogatni! S körbejárnak megint a pohárnokok, telitöltik az edényeket.

– Nem ismernek ezek istent! Nem szent ezek előtt az állatok előtt semmi! Szegény Melinda húgomat is megszeplősítették! Az ördögök hurcolják tüzes nyársra húzva őket!

– Mit beszélsz? A királyné öccsét fűzzék tüzes nyársra? – ugratta Petur bánt Simon bán. Aztán elhalkult szavuk, Béla nem értette tovább, pedig folytatták: – Húzza, mindegyiket nyársra az ördög! Legelébb ezt a német rongyot itt, ni! Aki a boszorkányüstöt keveri! Ha nem fűzi, én... segítek néki!

– Nem mered megtenni! Fogadjunk akármibe, hogy... nem mered megtenni! – emelkedik ki megint a zsibongásból Simon bán ingerkedő hangja, hogy Béla is hallhatja.

A kis hercegnek a torkában ver a szíve: “Mit nem mer Petur bácsi megtenni?" Szédül a legényke feje. Topog állt helyében, mintha olyan patak partjára csöppent volna váratlanul, amelynek nem tudja a vizét, milyen mély? Aztán megint elhalkul a magyar urak beszéde. Béla nem mer előlépni a fa törzse mögül, mert akkor abbahagynák. És meglátnák azt is, hogy hallgatózott.

Hirtelen erős szél vágtat elő a hátuk mögül. Észre sem vették, beborult fölöttük az ég. A mennybolton ijesztő fekete fellegek nyargaltak, mint megvadult csorda. Fáklyákat kellett gyújtani, de mulattak tovább odaát, nagyon élvezték a váratlan zivatar közeledtét. De még se villám, se dörgés ; csak a vér lüktet mindenkinek a fülében, és érzik, az égbolt a fejük fölött először irtózatos gyorsasággal megemelkedik, azután pedig a föld felé zuhan, mint elomló hegycsúcs, s elnyeli a beszélgetés foszlányait. Béla vacog. Nem szereti a villamos zivatart. Jó lenne, ha előtoppanna valahonnan Salamon mester, a nevelője, vagy Miska ispán, és fedett helyre vinné. Mindenki arra tanítja, hogy viharban nem jó nagy fa alatt megállni, mert a villám mindig abba üt először! “Jaj, ha ideüt! Ugye, nem ütsz, édes jó villám, ugye, hogy nem ütsz ide, amíg a deák ide nem ér, s el nem visz innét..."

Nézd, hogy virtuskodnak a németek! Herr Lendeger csak azért is tovább táncol a kerekedő viharban. A Raskay-leánynak úgy repül a szoknyája a szélben, mint a madzagon égbe eresztett sárkány farka. Részegen vigyorogva kapkodnak pőrén kivillanó, izmos combjaihoz. Gertrud és szomszédai ordítva tovább beszélnek.

– Most miről karattyolnak? – emelte meg a hangját Petur bán dühösen.

– Várkonyt emlegetik! Meg Pusztakeresztúrt! A hozzávaló erdőt! A száz család rabszolgát! A kanásznépet! A csordásokat!

– No nézd! Hát elintézi a királyné a dolgomat?

– Bolond! – vijjogott föl Simon bán. – Azt mondta a királyné, hogy... Herr Lendeger kapja meg őket!

– Micsoda? – ugrott föl Petur bán. – Ezeket mind nékem ígérte király urunk! Egy hónapig irtottam értük a bogumilokat!

– Elég marha voltál! Látod, Herr Lendegernek több sütnivalója volt! ö elvitte Berthold úr egy levelét Vicenzába, onnan elhozott a kalocsai érsek úr őnagysága részére egy kicsiny kódexet; ezért hálája jeléül a Német Asszony reáíratta ezeket a pompás birtokokat.

– Amit a vérem hullatásáért nékem ígért maga a király? Te, Simon! – dörögte Petur. – Jól érted, amit az a sötét ringyó vartyog?

– Most éppen azt mondja, vigyázzanak, hogy mit beszélnek, mert esetleg mi is megértjük.

– És most mit ordít az a fakutya kalocsai kan-pap? És miért nyeríteznek úgy a röhögéstől?

– Azt mondta nékik a királyné öccse: ki... juk az alfelüket!

A kis herceg nem hallja utolsó szavaikat, csak a töredékét. Valaki magyarul ringyót kiált, majd német szavak harsognak, aztán csak azt látja – önkéntelenül előbbre merészkedett kissé a fa mögül –, hogy Petur bán felugrik, kirántja tokjából a tőrét, felrúgja maga előtt az asztalt, és keresztülrohan a tisztáson.

Akkor robban szét az első óriás villám az égbolton, vakító fénybe borítva a mindenséget. Odaát Berthold kalocsai érsek veszi észre a kivont tőrrel feléjük rohanó Petur bánt. Rémült kiáltására felugrál a hosszú asztal körül mindenki. Petur bán iszonyú gerenda-karjával félresodor két német urat, meg egy udvarnokot maga elől. Mindenáron az érseket akarja “felköszönteni". Gertrud észreveszi, gőgösen fölszegett állal toppan öccse elé, és a távolról bedübörgő, ördögi dörej elejébe rákiált a tomboló magyar úrra:

– El innen, nyomorult, mert pokolra küldetlek!

Béla nem hallja, mit válaszol a bán. Megdermedve áll a feldőlt asztal előtt, kezét tanácstalanul a túlsó oldali sátor fele nyújtja az óriás tölgy alól, és csak azt látja, a második villám fényénél, hogy megvillan a bán tőre. A harmadik villám tüzében mindenki döbbenten hátrál Petur közeléből – és a csatakos füvön, mozdulatlanul hever édesanyácska. Égnek meredő csupasz orcáját csattogva, dühödten veri a lezúgó eső, mintha haragudna a királynőre valamiért az ég.

Tébolyultan sikolt föl a kis herceg, és az óriás tölgy oltalmából az anyjához rohan. Félúton elorrol egy vakondtúrásban, s arcra esik. Még azt látja, aki magyar úr csak ült az innenső asztal mellett, az kardot rántva a másik asztal mellett ülő németekre ront, és kaszabolják őket, ahol érik. Kürt szava harsán. Lódobogás közelít, megint csak magyar szó zendül.

– Irtsátok ki mind, egy szálig! – bömböli Petur bán.

A kis herceg a füvön heverő anyja felé mászik, mint egy megszállott. Ha belehal, akkor is meg kell simogatnia azt az esőverte orcát, a drágát! Meg kell mondani néki, keljen fel, a lucskos füvön a vékony selyemruhában fekve megfázik! Megfázik, és meg is halhat belé! És tudja azt is, ha ő megsimogatja, akkor édesanyácska bizonyosan fel is kél, és őt kézenfogva beszalad vele a sátorba, és int a kezével, és ez az egész borzalmas kavargás egyszerre megszűnik. Kiragyog az ég, a rossz álom elrebben, és megint itt ülnek majd a német és a magyar urak a hosszú asztalok mellett együtt, és koccintanak, és kelyheiket egymás egészségére emelik, és...

S amikor kúsztában már majdnem odaér, hogy megsimogathatná az édesanyját, ha kinyújtaná feléje a kezét, valaki fölkapja a földről, mint egy kéve búzát, és a sötéten bókoló fák közé rohan vele.

– Anyácska! – zokog fel Béla szívettépő kétségbeeséssel. – Édes jó anyácska! Mit csináltak veled?I – Ügy gondolja, teli torokból kiáltoz, pedig csak érthetetlen gurgulázó hörgés buggyán föl a melléből. – Segítség! Emberek, menjetek oda, és emeljétek fel édesanyácskámat! A szíve közepébe ütötték a tőrt! A lucskos füvön megfázik! Segítsééég! Ordítozás lángol föl a hátuk megett:

– Ott futnak!...

– Kerítsünk! ...

– Fogják meg!...

Magyar urak és katonák törtetnek át a sűrűségen. Ezer szerencse, hogy úgy zuhog az égből az eső, ahogy aláfér, az orruk hegyéig sem látnak az üldözők. Béla úgy érzi, elpattannak a bordái, úgy szorítja valaki, aki fölkapta, mint a pihét. Miska ispán lehet csak, néki van ilyen bivalyereje!

– Tégy már le, megfulladok! – zihálja Béla, és akkor karnyújtásnyira előttük bukkan föl három magyar vadász. Az ispán hirtelen földre veti magát, vigyázva, hogy Bélának baja ne essék. Gyors mozdulattal akis hercegre borítja átázott nemezköpönyegét. Most már egy légió angyal sem látná meg őket.

– Ne nyöszörögj, kisuram!... Maradj csendben, ha kedves az életed! – zihálja az alacsony, zömök, széles vállú ispán. – Elszabadult a sátán a világban! ... Ne vinnyogj! Ha meghallják, megölnek, mint... édesanyádat, te szegény!

S mivel nem szűnik Béla fájdalmas dünnyögése, a szájára szorítja óriási tenyerét. Aztán hpnnan-honnan se, Salamon mester zuhan melléjük a tocsogós fűbe. Az is olyan űzött, nyúzott, mint a kiöntött ürge. A nagy, gubó szeme szinte lángol a felháborodástól. Keze remegve simogatja a kis herceg fejét a köpönyeg alatt. Mint az eszelősök bámul maga elé, és suttog:

– Teremtő Üristen! ... Végünk van! ... "Lázadás! ... Összeesküvés! ... Oda Hungária! ... Petur bán... megölte a királynét! ...

– De hát... miért? – csikordítja össze az ispán a fogát. – Mi történt? Mitől tébolyodtak így meg, hogy... Szegény, szerencsétlen királynénk!

– Szegény jó király urunk!... Ugyan, mit fog szólni, ha fülébe kerül az iszonyú hír?!

És Béla csak nyüszköl, mint a villámlástól szűkölő kutya az ólja mélyén. Elcsörtet a három vadász, mögöttük a csöpögő ágak sűrű szövevénye összecsapódik. Miska mélyen a föld fölé hajolva rohan vele még egy darab ideig, aztán megáll, mert úgy érzi, szétpattan a tüdeje, a szíve az ördögi megerőltetéstől. És már nem is hallatszik az üldözők recsegése semerről. Megmenekültek! Leroskadhatnak a földre. Egyik felől Salamon mester, másik felől Miska ispán cirókálja a rázkódó vállal zokogó kis herceget.

– No, hát ne ríjj már, kisuram!... Megmenekültünk!...

Akármit is mondanak néki, Béla már nem felel semmire, csak nyuszit, mint az ellő kutya. Megdöbbenve néz egymásra a két hű lélek, akik esztendők óta oktatják, nevelik szegénykét.

A kis herceg megnémult a rémülettől, nincs mentség!

Te szegény kis ártatlan legény! De meglátogatott az ég…

 

*

 

Az esztergomi székesegyház kupolája alatt lomha, mozdulatlan kék felhőkben áll a sűrű tömjénfüst, mint holt ágak vizén szokott megállni a békanyál. Moccanni nem lehet, annyi az ember; mindenki látni szeretné, amikor a kis Béla hercegnek a koronát a fejére teszik. János érsek még kora délelőtt elkezdte az ünnepélyes, kilenc pap segédletű koronázó misét. A kis herceg mozdulatlanul ül vagy térdepel a helyén apja mellett a padban, aszerint, hogy Salamon mester, a nevelője mit súg néki. Nem néz apjára egyetlen egyszer sem: olthatatlan haraggal viseltetik iránta...

... Amikor édesanyácskát azok a gonosz ember-állatok olyan kegyetlenül megölték, apa azonnal visszarobogott Halicsból, és irgalmatlanul ordítozott, hogy olyan bosszút áll a merénylet minden részvevőjén, hogy hetedíziglen megemlegetik!

Miska ispán visszavitte a kis herceget az udvarba:

– Nézd, felség! A szörnyű látványtól kisuram megnémult!

– Eridj a fenébe, vén marha! Kit érdekel most ilyesmi? – tolta félre Endre komoran a hűséges ispánt, aki nem is neheztelt rá goromba szavaiért, hiszen tudta, felesége iszonyú halála fölkavarta a királyt a szíve mélyéig. Béla nagy, sötét szeme tágra nyílt: “Hát így vagyunk, apa? Nem érdekel, hogy mi történt velem?" De akármit is érzett, nem tudta kimondani. Mégis gyors léptekkel sietett apja után, hogy megrázza a karját, és valahogyan elhadonászhassa néki az érzéseit. Salamon mester meg Miska ispán már egészen jól megértik mutogató jelbeszédét. Talán az apja is megérti. Endre már az udvarra ért. Állt az emelvény, közepén fölmeredt a karó. Négy hóhérlegény hozta a megvasalt Petur bánt, akinek vérben forgott a szeme, mint a megvadult bikáé, és tajtékot túrt a szája:

– Tiltakozom! ... Állíts bíró elé! ...

– Legfőbb bírád előtt állasz, nyomorult! Hóhér! – rikoltotta dühtől kifordult arccal a király, és intett: – Húzzátok!

A négy izmos vörös csuklyás férfi megmarkolta Petur bánt, aztán fölléptek kétfelől a padra, és szakavatott, villámgyors mozdulattal karóba ültették a nagyurat. Endre összerázkódott, amikor a sárga akáckaró hegye a bán eleven húsába fúródott, olyan zajjal, ahogy a csónak orra kifut a kavicsos partra, és elfordult.

Egyetlen kétségbeesett halálüvöltés buggyant ki Petur szájából. De aki azt hallotta, el nem felejti, amíg él. Endre döbbenten rántotta félre a fejét és takarta szemére a kezét. Csak akkor jutott el az értelméig, mit tett. És már bánta, hogy ilyen elhirtelenkedve cselekedett. Talán mégis jobb lett volna várni és bíróság elé állítani Peturt! Hiszen elmondták néki, mi volt az oka annak a végzetes tőrdöfésnek. Azt is, hogy mindenki részt vett az összeesküvésben. Még a szikár, csupa ín, ősz János érsek is, aki most a koronázási misét mondja. Hogy amikor az összeesküvők megkérdezték: “Megölhetjük-e a királynét?!" – levélben így válaszolt: “Reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico." Hazatérése után a pergament lobogtatva rontott be hozzá a király:

– Mi légyen ez, szentséges érsek atyám!? Te írásban hagytad jóvá, hogy ezek a piszkos gazemberek megölhetik a magyar királynét?

– Felség, nem jól lát a szemed! – mondta halkan, nyugodtan az érsek. – Nem tanultál meg olvasni?

– Jobban, mint te, szentatyám, vagy akárki! Itt ez áll: “Reginam occidere, nolite timere!" A királynőt megölnötök nem kell félnetek! “Bonum est!" Jó lesz! “Si omnes consentiunt, ego non contradico!" Ha mindenki beleegyezik, én nem tiltakozom!

– Felséges uram! Koronád és ifjú korod megvéd, hogy magadra haragíts! Ha tudnál olvasni, megértenéd, hogy rossz helyre tetted az interpunktumokat!... így kell azt a néhány boldogtalan sorocskát olvasni: “Reginam occidere nolite!" A királynőt megölni ne merjétek!... “Timere bortum est!" Félnetek jó lesz!... Erted-e, uram? “Si omnes consentiunt, ego non: contradico!" Ha mindenki beleegyezik, én nem: ellenzem!... Most pedig eridj utadra, uram, és áldja meg szívedet békével az ég!

Béla ezt nem tudta, csak Petur bánt látta a karó hegyén vérbe fagyva vonaglani. És valami roppant kéjjel meredt a rángatózó nagyúrra. És hallatlan elégtételt érzett! “Meglakolt hát az egyik keményen, aki megölte édesanyácskát, szegényt!" Az már nem tetszett a fojtó izgalmában kezét ököllé szorítva, meggörbedve előrehajoló kis hercegnek, hogy apja azonnal fölkiáltott a vérpadra a figyelő hóhérnak:

– Kést neki!

Megmerült a villanó penge Petur szívében, és ott függött a nagyúr torzán hanyatt fekve a levegőben, mint egy rosszul nyársra fűzött ökör a kialudt máglya fölött, és aláfolyt sűrű, vörös vére.

A kis ember észre sem veszi: gyomra nem hánytorog a vér látványától, mint máskor, inkább bizsergető, forró kéj sugárzik testében szerteszét: “Bosszút állunk édesanyácskáért! Most kivételesen oly jó, hogy vér folyik, hogy el sem lehet mondani. Vérrel kell megfizetni azt a gonosz, ocsmány tőrdöfést!"

A kis herceg összeharapta az ajkát. Nem nézne az apjára a világ minden kincséért sem. Miért? “Petur bán nem egyedül volt a pilisi rengeteg tisztásán" – villan át Béla agyán a dühödt gondolat. De azon az estén hiába meredt a palota ajtajára, nem vezettek elő több embert a testőrök! Füstölgő gyűlöletet érzett: “Hiszen apa futni hagyja a többit, semmi kétség! A magyar király futni hagyja felesége gyilkosait! Simon ispánt! Bornembéli Bánkot! Hát miért és hogyan tehet ilyet? Hát állíthat János érsek úr, vagy a földön bárki olyasmit, amiért meg lehet bárkinek is bocsátani, hogy segített megölni a királynét?"

Sohasem akar vége szakadni a koronázási ceremóniának: hol János érsek kántál latin énekeket, hol a kórus válaszol rá, hol meg csak az orgona harsog, mint az a vihar ott a pilisi őserdő tisztásán. Béla csak azt várja, mikor csap le valahová a villám. De nem csap le. Salamon mester gyengéden belékarol, és az oltár elé helyezett, vörös bársonnyal bevont térdeplő zsámolyhoz vezeti, azután illemtudóan visszalép. Endre áll a kis herceg mellé. Önkéntelenül is egymásra pillantanak. A király nem tehet róla, arra gondol: “Né, csak nyolcéves ez a Tuskó, és milyen nagy! Majdnem olyan magas, mint én! Már a vállamig ér! Még a fejemre nősz, bitang kutya!?"

Az érsek Béla fejére teszi a koronát. Olyan fojtott dohszaga van a kitömött bőrbélésnek. Tisztességesen teligyömöszölték gyapottal, selyemfoszlányokkal, hogy jól álljon, mégis: nagy a kis hercegnek. Előszörre, amikor az érsek igazán óvatos illesztgetés után elereszti, a súlyos, csillogó korona Bélának az orrára csúszik. A váci püspöknek sikerül elkapnia, hogy a szent holmi a földre ne bucskázzék. Endre önkéntelenül, kicsit kajánul elmosolyodik: “Látod, nagy ez még neked, Tuskó! De hát hiába, ez a szokás, sajnos, te leszel a trónörökösöm, ezt meg kell csinálni, és jobb minél előbb, a törvény így rendeli. Persze, rossz jel, hogy nem illik a korona a fejedre." A király meghökkenve látja, a fia leveszi a koronát a fejéről, öklével szinte gorombán beleüt a kitömött bőrzsákocskák közé, aztán visszarakja a fejére, és... csodák csodája, most már megáll! Endre elkomorodik: nem tudható, kire formázik ez a kölyök. Apodfia Dénes nemegyszer ugratta már részegen:

– Felség, ez a legényke nem terád hasonlít! Biztosan te nemzetted?

“Persze, hogy én. Nem férhet ehhez semmi kétség."

Nagy bika feje van, vastag bölény nyaka, olyan széles válla, hogy az udvari szabó csak álmélkodik, valahányszor új köntöst szab néki, annyi matéria kell már kisuramnak, akár egy felnőttnek, rebegi, és keresztet rajzol áhítattal a mellére. Jól is teszi, hiszen a kisúr alig múlt nyolcéves!

“És az a szögletes tagló álla, a nagy, picit kiguvadó, sötét izzású szeme teljességgel István király fajtája! Éppen olyan Béla is, amilyennek István király a jó miniatúra-képeken látszik. Akkor pedig bizonyos, hogy az én ágyékomból ered! Azt az Apodfia Dénest is karóba kéne rántani, mint Petur bánt, aki..."

... Endre erőnek erejével rántja vissza magát az ifjabb király koronázásának színhelyére. Nagyon unja a véget érni nem akaró szertartást. ,,A fene rágná ki a papok bundáját, akik ilyen hosszúra találták ki! Azok szeretnek mindent így elhúzni, mint a rétestésztát a szakácsok. Mindegy." Aztán megmarkolja kétfelől a halálosan komoly, rezzenetlen arccal álló kis herceg vállát, s gyöngéden megrázza:

– Jó király légy, fiam! Sok szerencsét! – mondja messze csengő hangon, és körös-körül harsogó vivátot kiált a bámész, szájtáti templomi gyülekezet. Endre szívén is feloldódik kicsit a jég. Szája sarkából mosoly villan elő, és majdnem barátságosan a fiára hunyorít. Aztán hátat fordít neki, és hosszú léptekkel kisiet a templomból.

Nem tehet róla, de így van: sehogy sem szereti ezt a kölyköt. Érzéketlen, kuka Tuskó. Jégre ülhetett az anyja, amikor foganta. Vagy mintha sóból faragták volna ki ügyes kezű, tréfás kedvű sóbányászok. Akadály ez a kölyök az útjában, amit nem tud átugratni. Ki tudja megmondani, miért ungorkodik így a fiától, hiszen Árpád-házi fajta, csak a vak nem látja, és mégis. Mint a keletlen tészta, mint a sótlan étel: valahogyan kifordul az ember szájából!

Az érsek lép Béla herceg mellé, és kivezeti szerepe szerint a napvilágra. Az öreg János pap megdöbbenve érzi, a kis herceg görcsös erővel szorítja a karját, hogy majdnem csontja törik. Hát még ha tudná, mire gondol Béla. Hogyha egyszer az apja meghal, és ő lép a trónra, kegyetlenül meg fogja az anyja gyilkosait büntetni. Csak rá kell nézni az alattomos, sunyin fénylő pofájukra, ahogyan olyan ártatlanul ácsorognak itt, mint akik kettőig sem tudnak számolni! Ezekre nem hogy egy ország kormányát, egy tiszai tutajét sem szabadna rábízni. Hiszen az arcukra van írva, csak a megfelelő pillanatot lesik, hogy késüket előrántsák és ledöf köd jenek mindenkit! Ahogy a lakomához készülő szakácsok csapkodják le baltájukkal a tőkén a fazékba kerülő kappanok fejét, olyan mérhetetlen hidegvérrel és szakértelemmel ölnének meg ezek is mindenkit! És hiába zeng a székesegyházat zsúfolásig megtöltő ünneplő közönség vivátot Bélára, a kis hercegnek meg sem rezzen a szeme, úgy nézi Bornembéli Bánkot, hogy a nagy szakállú, deresedő halántékú férfinak földre kell sütnie előtte a tekintetét. Az ünnepi lakomán ott ült Endre jobbján, és csendben csipegette az ételt. Még a legfinomabb fogások sem ízlettek Bélának, pedig nagyon szeretett jókat enni.

– Egészségedre, atyám! – mondta, amikor Endre kurta köszöntőt mondott reá, és mindenkinek föl kellett állnia, és koccintottak. Alig-alig nyílott szóra a szája. Pedig édesanyja meggyilkolása után egy évvel már újra tudott beszélni...

Endre akkor is tombolt, és szájon tudta volna ütni, ököllel, azért az első szaváért.

A kis herceg égő szemmel toppant egy lakomán a gyanútlanul királyával beszélgető Bánk nádor elé, és minden ízében reszketve, ujjával rábökve felordított:

– Gyilkos!

Endre soha nem felejti el azt a furcsa, száraz, reccsenő hangot. A tengeri viharban vergődő, hánykódó gálya gerincgerendája adhat ilyen hangot. Vagy a középső főárboc, amikor derékban elroppan és a fedélzetre döndül, hullámsírba sodorva mindenkit. Béla is emlékezett rá, milyen iszonyú megrökönyödést keltett kiáltása. Hát egy darabig inkább tovább sem beszélt. Pedig már minden olyan szépen elcsitult, elült a gyászos eset hullámverése, meghiggadt mindenki. Endre is elfeledte a dolgot: hosszú viták után megértette János érseket, hogy meg kell elégednie Petur bán karóba húzásával, nem szabad a húrt tovább feszítenie. Csalóka lápon lépdel gyanútlanul, amely bármely pillanatban elnyelheti! Forr az egész ország, mint egy megöntött darázsfészek, akármelyik minutumban nyakába szabadulhat a gyilkos darázs-dandár. Gertrud és pereputtya olyan szörnyű dolgokat művelt, hogy jobb, hogyha az egészet hagyja. Tán magától valahogy begyógyul a seb, amelyet mindennap két kézzel ütött a szerencsétlen királyné a magyar urak szívén.

Csak Béla nem tud megbékélni: “Szent László király szigorú törvényt hozott, hogy a gyilkosoknak keményen, példamutatóan meg kell bűnhődni! Soha gyilkost nem szabad futni hagyni! És apa hagyja őket udvarában lófrálni. Rangokat, stallumokat ad nékik, mintha nem is véres kezű szörnyetegek lennének, hanem olyan ártatlanok volnának, akár egy ma született piros szemű fehér nyúl!" Ügy fölkavarodik a bensője, mint a bika, ha vörös posztót libbentenek meg előtte! Ölni tudna, ölni, azonnal, puszta kézzel tudná megfojtani akármelyiküket, ha felbukkannak a közelében. “Nem, apára úgy látszik, nem lehet számítani. Apát már megpuhította egészen János érsek bácsi. És különben is, apa ócskább fráter, mint anyja gyilkosai közül akárki! Jószerével egy esztendő is alig telt el, és már újra megnősült! Hogy otthagyta a koronázási szertartás végén is! Mint kutya a piszkát! Kirohant a székesegyházból, és tulajdon kezével nyitotta ki az épp akkor érkező Jolanta hercegnő hintájának ajtaját."

Amikor a kis herceg János érsek karján kilépett a templomból, a király elkomorodó orcával intette magához a vaskos, magas termetű legénykét.

– íme, Comtesse Jolanta, Courtenay francia őrgróf úr leánya! ö lesz az anyád! – mormolta kelletlenül. Ekkor a kis hercegnek kezet illett volna csókolnia a vendégnek, így írta elő az illem. De Béla tágra nyílt szemmel csak rámeredt Jolantára, majd bosszúsan feszengő, félig elfordult apjára emelte vádoló tekintetét, és úgy nézett mind a kettőjükre, mintha tüzes bélyeget akart volna a bőrükre sütni:

– Ez a néni – kiáltotta hevesen – nekem nem lesz az anyám! Csak... neked a feleséged!

Eztán keserves sírásra fakadt, megperdült, és neveletlenül elrohant. Az ifjú királyné-jelölt meglepetten nézett az eltűnő kis herceg után, és barátságosan feléje nyújtott keze lehanyatlott a combja mellé.

– Salamon! – mordult a foga között Endre. – Ha ez mégegyszer előfordul, jaj néked! Faragj embert ebből a nyomorult fajankóból, vagy... se te, se Miska, egyikőtők se kerüljön többé a szemem elé! Táguljatok innét!

Micsoda rettentő szégyen ez, nagy isten! Az egész kárörvendve vigyorgó udvar előtt így lehordani az ifjabb király nevelőjét és a király udvarispánját! Nagy ég! Miska meg Salamon szinte elsüllyed, és földig hajolva, égő vörös arccal hátrálnak uruk színe elől. Ha a föld alól is, de elő kell a kis herceget keríteniök, és munkába kell venniök, mint a tímárnak a friss bőrt, ha azt akarja, hogy majd egyszer puha, finom karmazsincsizmát szabhasson egy ügyes kezű varga belőle.

A királyi palota legmagasabb tornyának legfelső szobájából húzzák elő őkelmét. De hiába minden erőlködésük, nem tudnak vele sehogy se szót érteni. Keservesen zokog a királyfi, mint valami elhagyott menyasszony. Irtóztatóan fáj a szíve, hogy az apja ilyen hamar el tudta az ő édesanyját feledni, és a világ legszebb asszonyának nyoszolyájára, alig egy esztendő múltával, már új fehérnépet tud fektetni. Mi az ennek? Miska ispán amikor már azt hitte, hogy ő aluszik, odadörmögte Salamon fülébe:

– Urunk már istenben boldogult királynénk ravatala mellett fogdosta Raskay Izabellát.

– Mit tehetünk, ispán uram! Ha egyszer ilyen pogány sűrű vér csorog az ereiben?!

– Bezzeg kisurunkból nem nézek ki ilyesmit! Salamon zavartan mormolta:

– Inkább félek az ellenkezőjétől. Tudhatod, sok olyan királyunk volt,

25 aki... szüzességi fogadalmat tett, miként a szerzetesek! Egyre gondolj csak mindjárt, a sor elején: Imre királyfira! Aki – úgy mondják – úgy hált hitvesi ágyán, hogy mezítelen pengéjű pallost fektetett maga és ifjú felesége közé!

Miska ispán szakálla fölmeredt, és tágra nyílt szemmel bámulta a deákot. Azt hitte, ivott, és most gúnyt akar űzni belőle.

– Mit beszélsz? Kardot, az ágyba? Vajon részeg vagy-é, ostoba?!

Béla visszatartotta a lélegzetét, hogy egyetlen szavukat se veszítse. A fal fele fordulva feküdt. A szeme nyitva volt, a durván fugázott téglasor szélét bámulta, és magában szent esküvel megfogadta:

– Ha ezer évig is élek, akkor sem fogok fehérnépre soha még csak rá se nézni! ...

Salamon mester hamarosan rádöbbent, a kis herceggel nem szabad úgy beszélnie, ahogy más, hasonló korú legénykékkel szokás. Béla sokkal érettebb gondolkodású a többi tizenegyesztendős vidám fickóknál, akik egész nap csak a rongylabdát kergetik a métajátékban, vagy Ipvukat hajszolják, amíg nem szakad róla a tajték. Vagy a konyha környékén torkoskodnak, mint holmi pákosztos kis kandúrok. Vagy a kemény egzercítiumok elől kényeskedve meghúzódnak édesanyjuk kötője mögé. A derék deák simára beretvált, sápadt, hosszú orcáján mindig a meghatódottság meleg fénye ragyogott föl, amikor Béla közelébe került. Hártyapapírra írott könyvét is szorosabban ölelte magához, és jóval elébb lekapta már kopottas baccalaureátusi bársony birétumát, amelyet még a bolognai egyetemről hozott. Saruja bőre elvénhedt, kilesett hasadékaiból az ujja. Könyökét más színű posztóval fejelte meg az ispán szabója. Nadrágját alaposan elcsúfította a rácsepegtetett sokféle mártás. Kis, begyes gyomra volt, jelezvén, élvezi a szakácsok remekeit, ha csak annyit is eszik, akár egy veréb, A hórihorgas mester nagy-nagy szeretettel foglalkozott a kis herceggel. Havonta egyszer föl kellett utaznia Esztergomba, és be kellett számolnia a kancellárnak, mennyire jutottak a tudományok terén.

– Tisztelendőségednek boldogan jelentem, kisurunk úgy beszél már latinul, akár a vízfolyás! A vértanúk mártíromságáról szóló írást s a Gesta Hungarórumot különbül olvassa már, mint én. Lassan én fogok tanulni őtőle.

Hazaérve Komáromba pedig Béla kérdéseire felelgetett őszinte áhítattal. A másik két trifurcifer: Béla katona-pajtása, az ifjú Tűrje Dénes és tanulótársa, Mátyás, a locska kispap, aki Esztergomból, a királyi kancelláriáról került a kis herceg mellé – elámult Béla mindenre kiterjedő érdeklődésén.

– Megint ráköszöntött a magyar népre a nagy nyomorúság! – mormolta halkan a deák, – Az irtóztató téli árvizek után most olyan tikkasztó forróság gyötri az országot, hogy úgy fölrepedezett mindenfele a föld, mintha földrengés szaggatta volna meg szerencsétlen testét!

– Nagy baj! – csóválta fejét Béla. – Komoly gond lesz megint a terméssel. Sanyarú napok várnak ismét a szegény népre. Jő a drágaság, és kupeckedik, akinek van rozsa, búzája, zabja. Bárcsak lenne nekünk is Józsefünk, miként volt Putifárnak a biblia szavai szerint, aki a hét kövér és a hét sovány tehénről szóló álmot megfejtve, idejében gondoskodott az egyiptusi nép ellátásáról.

Mátyás tisztelendő, aki minden kákán csomót keres, és akkor boldog, hogyha beleköthet valamibe, csak hallgatott derűsen fénylő orcával, és elnézte a kis herceget. “Aki felmarkolta! Ez már most olyan komoly és megfontolt, mint egy öreg király! Mi lesz ebből, hogyha egyszer majd tényleg megöregszik?"

Dénes is megült a mély karosszék öblében, felhúzott térdét összefont karjával ölelve át, s fejét oldalt hajtva figyelte a herceg bölcselkedését. “Jól adja – mondta magában az ifjú katona-palánta. – Mást már régen hátbavágtam volna, ha így beszélne előttem. Néki jól áll még a fontoskodás is. Igaz, hogy kétségbeejtően topa, ha kard van a kezében, és elfog a nevetés, ha megmarkolja a bajvívó kopját! Nem csoda, hisz úgy ül a magas kápájú nyeregben, mint az eleven kétségbeesés. De beszélni azt tud. Jó hallgatni. Ügy tudja a bibliát, mint én a hét vágást. Majd ő lesz a király, Mátyás az esztergomi érsek, én pedig a fő-fő hadvezér!"

– Sok a baj egyébként is mindenfelé – folytatta a deák –, rengeteg panasz érkezik mindenünnen a királyi udvarba. A nagyurak nem kímélik a szegénységet. Elevenen megnyúzzák őket. Mindenfelé sírnak a szegény népek. Összeroppannak már terheik súlya alatt.

Béla némán csóválta a fejét, őszinte megrökönyödéssel tapasztalta, az apja nem törődik a világon semmivel; a lovak közé csapta a gyeplőt, arra ragadják a szekeret, amerre akarják! És magában szomorúan bólogatott, amikor Salamon mester újra meg újra elújságolta, hogy ismét divatba jöttek apjaura udvarában az izmaeliták, zsidók, német és tálján bankárok, akik istentelen praktikáikkal megkeserítik a szegény nép életét. És szorongó szívvel várta, említi-e Salamon mester a gyűlöletes nevet, akinek az ország dolgainak általános romlása köszönhető? Igen, a mester harmadik szavában már mondta is:

– Apodfia Dénes tárnokmester úr nevét átkozza mindenfele a szegény pórnép! A tárnokmester úr találja ki a leggyötrelmesebb kínzások válfajait! ö hívta be az izmaelita adószedőket, kamarabérlőket, akik nem ismernek istent, hogyha két dénár ára hasznot ki lehet nyomorgatni valakiből!

“Apodfia Dénes! – csikordította össze a kis herceg a fogát tehetetlen mérgében. Úristen, hogy gyűlölte ezt a sugár termetű, nyalka daliát! Mint a babfőzeléket! Mint a hamis kockajátékot, amelyben mindig a gazemberek, a szélhámosok nyernek! – Ez viszi bűnre szegény boldogtalan apámat – gondolta elkeseredetten. – Az a bolond ember nem lát tovább az orra hegyénél." Hiszen ha tovább látna csak egy arasznyival is, akkor Endre is észrevette volna, amit ő a gyerekfejével megtudott, amikor... amikor még élt Gertrud, s egy késő délutánon, hazatérve a dunaparti métajátékból, véletlenül rossz hálókamrába nyitott be, és az ágyon ott találta az édesanyját ezzel a... ezzel a... megnevezhetetlen, nemtelen, aljas fráterral. Tágra nyílt szemmel meredt a homályos szoba mélyén a rettenetes látványra, minden porcikája reszketett, kifordult a folyosóra, a gyomra feljött a torkába, és aléltan dőlt el a vörös téglákon. Amikor magához tért, azon az ágyon feküdt, s az édesanyja és az apja hajolt aggodalmas orcával föléje.

– Hála legyen az égnek! – vetett keresztet magára édesanyácska. – Valami... valami romlott ételt falhatott szegénykém!... Jövök errefele az előbb, s látom, benyit az én drága kisfiam a hálószobámba, ijedt orcával néz maga elé, aztán megrázkódik, torkához kap, és végigesik a folyosón. Odalépek magam is sietve, hogy had.d látom, mi árthatott meg az én édes fiacskámnak? Hát... mit látok? A... a meráni komornám paráználkodik odabent az egyik ajtónállóval!

Béla görcsös erővel hunyta le a szemét, körmeit tenyerébe vájta, hogy föl ne ordítson: “Nem a komornád volt! Te henteregtél ott azzal az átkozott Apodfiával! Az unokabátyáddal! Miért hazudsz a szemembe, édes drága jó anyácska?!" Azután pedig nagyon gyorsan hajtogatni kezdte, maga megnyugtatására: “Édes jó istenkém, add, hogy igazán a Mathildét, a meráni komornát láttam légyen egy minutummal elébb azon az ágyon egy ajtónállóval bujálkodni!" Mondta, mondta, addig mondta, amíg álomba nem nyöszörögte magát. Másnap, amikor fölébredt, anyácska ült az ágya mellett, és jó meleg, puha tenyerét az ő homlokán pihentette, melyet apró szemű hideg veríték gyöngycseppei borítottak.

– Szegény kis csillagom! Csúnyán elronthattad a gyomrocskádat! – susogta, és forró, piros, narancsgirizd-forma ajkát a kis herceg arcára szorította. – Ne félj, többé ilyesmi elő nem fordulhat! Mathildét azonnal hazazavartam, Meránba!

... Béla háborgó szíve lassan csillapszik csak. Drága jó anyácskát Petur bán tőre meggyilkolta, s ahogy távolodik alakja az időben, úgy maliik le róla minden hiba foltja, szemölcse. Olyan tiszta és úgy fénylik, mint egy templomi szent. “Igen, igen, néki már mindent megbocsátok! De... ez a piszkos gonosztevő, ez még nem halt meg! Ez naponta tetézi gyalázatosságait újabbakkal!" Szánalmasan ostoba apja engedelmesen megy utána a járó

28 szalagján, mint a vak, aki elvesztette botját, és akit egy gonosz alak szakadék felé vezet szándékosan! Megint ököllé szorul a kis herceg tíz ujja, s magában, ki tudja hányadszor, újra szentül megfogadja: “Az isten irgalmazzon ennek az átkozott Apodfia Dénesnek, ha én egyszer trónra kerülök! Bemocskolta anyácskám emlékét, és szánt szándékkal gyötri halálra átkozott izmaelita kútárjaival István király népét! Ó, drága jó öreg Béla! Ha láthatnád, mit művelt gyönyörű birodalmaddal ez az ostoba, mihaszna fiad! Nyomorult izmaelita tehéncsorda tapodja halálra országod szépséges virágoskertjét! És ez a terelő számadójuk, ez a beste kurafi tárnokmester!"

Tán egy hétig sem szólna társaihoz, olyan mélyen megrendíti a komor emlékek felidézése, ha a mester nem mondana egy igen érdekes hírt:

– Kisuram! Apádurad a Szentföldre készülődik!

– Miért? Mi történt? – kerekedett el a királyfi nagy, sötét szeme, s nem akart hinni a fülének. – Megint ráijesztett a pápa őszentsége apámra?

Mátyás is ülést változtat, és Dénes úrfi is leereszti tüstént a térdét. A Tűrje fiú szeme felizzik, azután orcája elkomorodik, és öklével az asztalra üt. “Milyen kár – gondolja –, hogy én még kölyök vagyok! Ha felnőtt levente lennék, akkor most a király úr hadával a messzi Jeruzsálembe mehetnék én is!" Mátyás tisztelendő meg arra gondol, hogy milyen jó is lesz a felséges úr kíséretének, azokon a köveken járhatnak majd, amelyeken Jézus Krisztus lépkedett! Letérdelhetnek a betlehemi barlangban, ahol megszületett, és térden csúszhatnak föl a Golgota hegyére, ahol az Üdvözítő keresztre feszíttetett!

Az előkelő ismeretségi körrel dicsekedhető deák titokzatosan elmosolyodott:

– Felséges atyád egyáltalán nem mondható ijedős természetűnek! Üzenhet és írhat annak a pápa őszentsége, amit csak akar, ugyan meg nem rendül tőle a magyarok koronás királya! Mást mesél a fáma, kisuram! Ügy hírlik – intette közelebb magához a deák ifjú tanítványát –, megnyílott az út királyunk előtt a konstantinápolyi trónra is, második felesége, Jolanta királyné rokoni összeköttetései révén! Ezért a nagy sürgés-forgás, lázas készülődés a Szentföldre, kisuram! Király urunk jeles hadat gyűjt, a magyar nép színe-javát! Meg akarja mutatni a derék konstantinápolyiaknak birodalma erejét!

A kis herceg szomorkásán bólogatott:

– Látjátok, már csak ilyen ember az én felséges atyám! Itthon is alig bír meg a dolgokkal, de azért még egy koronát szeretne föltenni a fejére. Míg nagybátyám, szegény Imre király élt, akkor kellett volna atyámnak keresztes hadat vezetnie Jeruzsálem földjére! Azért hagyta rá áldott emlékű öregapám, III. Béla király minden vagyonát!

Salamon mester valahova messzire nézett, és halkan mondta:

– Isten bűnömül ne vegye, de... apádurad nem a Jeruzsálem! szultán, ha nem... nagybátyád, Imre király ellen gyűjtött többször is hadat a jó Öreg Béla király vagyonán!

A kis herceg felnőttesen tárta szét a karját. Mintha csak azt akarta volna mondani mozdulatával: “Ismeritek őkegyelmét, vagy nem? Hát akkor? Mást vártatok tőle?!"

– Hány daliát állít őfelsége? – kérdezett közbe Tűrje Dénes, akit szemmel láthatólag nem érdekeltek az erkölcsi finomságok, árnyalatok.

– A kancellárián tízezer lovasról tudnak. S beszélik, olyan nyalka daliákat akar őfelsége, hogy... a napra lehessen nézni, de az ő katonáira nem!

Béla lehunyta a szemét, úgy tűnődött. Üristen! Mennyi töméntelen pénzbe kerül megint apjának ez az ostoba kereszteshadjárat-indítás! Megint rászabadítják majd az izmaelita adóbérlőket a szegény nép nyakára! És ami még esetleg megmaradt a királyi birtokokból, azt apja most majd elkótyavetyéli. Hogy futhat valaki ennyire ostobán elérhetetlen szivárvány után? Amióta az eszét tudja, mindig ilyen fantaszta volt az apja. Ahhoz, hogy valaki császár lehessen Konstantinápolyban, feltétlenül kell a pápa őszentsége jóváhagyása. Márpedig a magyarok nagyrabecsült királya több mint húsz esztendeje fügét mutat a Lateránnak, ahol szent türelmetlenséggel egyre a keresztes hadjárat megindítására sarkallták. Nem bolond a pápa, hogy egy ilyen ingatag embert engedjen fölülni a császári trónra! önkéntelenül megrázta a fejét:

– Ne is haragudjatok, de nékem az a véleményem: nem lesz konstantinápolyi császár az én apám soha! Előbb leszek én római pápa!

Valamennyien hangosan kacagtak. Hogy lehetne a királyfi római pápa? Ahhoz elébb föl kéne szenteltetnie magát papnak, azután püspöknek kéne lennie, majd meg érseknek, az ország első főpapjának, piros kalapú bíborosnak. S ha mindez meg is volna, ki adhatná azt írásba, hogy az olasz meg a német és a francia bíborosok éppen egy magyar főpapot választanak meg a keresztény világ legfelsőbb urának?

Ültek a boltban, és komoly áhítattal hallgatták Salamon deák bölcs szavait. Tűrje Dénes idegesen feszengett a székén. Alig tudta eltitkolni, kutyául érzi magát a penészes, enyvszagú, kézzel írott fóliánsok közöt, a falon függő fekete tábla előtt. A krétapor állandóan köhögésre ingerelte, és öklének ízületein kifehéredett a bőr, úgy összeszorította az ujjait, hogy dühösen föl ne kiáltson, de ez sem használt, csak kifakadt:

– Hagyjátok már abba ezt az ostoba papolást! Mire jó ez? Engedjetek ki a rétre, hadd pattanok fel Táltos lovam hátára, s hadd száguldjak versenyt a széllel! Adjatok éles kardot a kezembe, pajzs nem is kell, se sisak, se vért! A fél világot levágom, mielőtt egy is fölemelhetné ellenem a karját!

De Béla és Mátyás nem törődött Dénes kínjaival. Ha tőlük függ és meg nem éheznek közben, tán egy álló hétig is elfaggatták volna a deákot, ez hogy van, az hogy van?

' Amikor egy vastag varkocsba font aranyszőke kis szlovák szolgálólány behozta nékik cinktálon az ozsonnát, Dénes orcája felragyogott. Tudta, falatozás után mindjárt mennek a bajvívó udvarra; már jártatják a lovakat a cselédek. Dénes türelmetlenül rántotta maga elé a tálat, a nagy darab főtt, füstölt csülköt. Szinte kitépte Mátyás pap kezéből a megtört cipót, aztán pillanatok alatt felfalta a maga porcióját. Béla megilletődötten bámulta mindig bajvívó társa példátlan falánkságát. A deák, a kispap meg ő épp csak belekezdtek, Dénes meg már a morzsákat csipegette fel az asztalról, és fájó szívvel lesütött szeme sarkából leste, hogyan eszegetnek tovább társai, kényelmesen tépve egy-egy falatot a húsból, s kanyarítanak melléje a kenyerükből és a vereshagymából, őszintén irigyelte őket végtelen türelmükért.

Béla meg őt leste mindig. Ismerte a mondást, ki hogyan eszik, úgy dolgozik. És Béla szerette, ha valami gyorsan elkészül, ha ő maga nem is tudottügy tűzön-vízen át keresztülhajszolni valamit, ö inkább letelepedett az asztal mellé, s hallatlan alapossággal és körültekintéssel megfontolt mindent százszor is, mintsem hogy elkapkodjon valamit; Tűrje Dénest a szívébe zárta hamar, amikor apja ide száműzte Miska ispán udvarházába. Dénes még nála is szálasabb legényke volt, a bajusza szépen száladzott, két busa szemöldje összefonódott, s az orra mint a karvaly csőre horgadt az ajka fölé. Két szeme keskeny résre nyílott, és ferde vágású volt, járomcsontja mögé megbújt. De a pillantása félelmetes, akire rávetette, elejtette a kardot. Panna, a kis szlovák szolgálólány, de mindegyik másik nőszemély is, akire olvatagon rátekintett, mindjárt megadta magát. Béla tágra nyílt szemmel hallgatta Tűrje Dénes szoknya-hódoltatásainak történetét. S a világ minden kincséért sem merte volna megvallani cserébe, hogy őneki még nem volt dolga nővel. Eszegették szépen az ozsonnát, aztán felálltak, a kis herceg elmondta az asztali áldást, leseperték a morzsát a ruhájukról, meg az asztalról, s becsattintották a késüket.

Béla herceg alá a legjámborabb paripát szerezte Miska ispán, aki megható igyekezettel gondoskodott a királyfiról, nehogy valami baja eshessen, amíg az ő udvarházában tartózkodik. Tűrje Dénes alatt pedig olyan tüzes csikó ropta a táncot, hogy bátran hihette akárki róla: nem tejet szopott csikó korában, hanem eleven parázzsal etette az istállós rabszolga. Mátyás, a kispap, bánatosan engedelmes sóhajjal kapaszkodott föl öreg hátasa nyergébe. “Isten szent rendelése! Mindent meg kell tennünk uraink lelkiüdve érdekében, amit elöljáróink megparancsolnak" – gondolta, és megrángatta a bölcs, sokat megélt állat kantárszárát, s két társa után rúgtatott. Teltek a hetek, a hónapok, és Béla fogát összeharapva, hallatlan szívóssággal vette ki a részét a kemény katonai gyakorlatokból. Boldogan elengedte volna a kardforgatást, a nyíllövést, a lándzsahajítást és legfőként a keservek-keservét: a hosszú, gyötrelmes távlovaglásokat. A háta is borsózott, amikor a reggelizőasztal mellé Miska ispán bekurjantotta:

– Mára által veszem tőled a büszke sasfiókákat, Salamon deák! Fölöstököm után lovaglópróbára indulunk, úrfiak!

Miska ispánt a vár száznagya valamilyen ürüggyel rendszerint megállította a kapuban, így aztán legtöbbször hármasban indultak útnak. Hamarosan elhagyták a keményre tapodott vásárhelyet, aztán bakhátas földút következett, szekérút, amelynek a vége valamerre Esztergom felé tekeredett. ,,Ma pedig különösen nehéz terepen gyakoroljuk a lovaglást! Megtanulják az úrfiak, miképpen kell haladnia a járatlan utakra tévedve a jelentő futárnak!" – zsongott vissza Béla agyában Miska ispán keményen pattogó szava. Fejét csóválva, nagyokat sóhajtva békétlenkedett:

– Mi az ördögnek kell itt zötykölődnünk ebben az ősvadonban, ki érti ezt? Ahelyett, hogy otthon a várbéli boltban üldögélhetnénk és olvashatnók békésen Liviust, vagy Vergilius Aeneisét.

– Bolondság! Az embernek mindig csak a szemét rongálni! – fakadt ki Tűrje Dénes. – Ettől lesz férfi az emberből! A nehéz lovaglásoktól! A fárasztó táborozásoktól! Az örökös fegyverforgatástól!

– Minek egy királynak fegyvert forgatni? – morogta Béla neheztelőn.

– Azt sohasem tudhatja az ember, mikor adódik olyan kutya helyzet, hogy a királynak meg kell tudnia védelmeznie a tulajdon életét.

– Megette a jó fene, ha már a királynak is kardot kell rántania! Minek fizeti akkor azt a rengeteg ingyenélő, léhűtő katonát, ha maga-magának kell vagdalkoznia!

– Mit mondtál rám? Ingyenélő? Léhűtő? Védd magad, kutyafajzat! – ordította Tűrje Dénes színlelt haraggal fordítva ki a szeme fehérét, és kardját kirántva a királyfira támadt. Béla is kivonta hosszú, egyenes szerszámát, és védekezett, teljes erejéből, de Dénes úrfi a negyedik vágásra már kiverte a kezéből a fegyvert. Büszke, retarti könnyedséggel ugrott le tomboló táltosa hátáról, és a hegyénél fogva nyújtotta föl Bélának a kardot: – Máskor válogasd meg a szavaidat! És ha hosszú életű akarsz lenni a földön, tiszteld a katonákat!

– Hej, hej! Uram fia, te vallásbontó, megátalkodott pogány! A katekizmusban ez úgy áll: tiszteld szüléidet, nem a katonákat! – rivall rá dörgő hangon a kispap, aki csak akkorra érkezett melléjük.

– Legfőbb ideje belevenni a katonákat is a katekizmusotokba, te habókos pennarágó, téntavedelő holdvilágpof a l

Ezen már mind a hárman nagyot kacagtak, mivel végtelenül megszerették egymást az együtt eltöltött hosszú tanulóesztendők során. Béla tíz körömmel ragaszkodott hozzájuk, és azok könnyekig meghatódtak, amikor esténként a kandalló tüzébe bámulva a kis herceg hangosan gondolkodott:

– Mátyás! Te leszel a kancelláriusom! Dénes, te meg a nádorispánom l

– Mikor, kisuram? – pattant föl Dénes, kirúgva maga alól székét, amely a szemközti falig korcsolyázott a viasszal síkosra kenegetett kőpadlón.

– Ha majd én leszek a király! – emelte föl bölcs megfontoltsággal Béla az ujját.

Mindketten tűzbe rohantak volna bármelyik pillanatban a királyfiért, akit úgy szerettek hibáival és erényeivel egyetemben, ahogy a világra született.

Dénes fölemelte a kezét, mint az előportyák vajdái, ha fontos dolgot tapasztalnak.

– Itt kell letérnünk az útról, ennél a három ágú, görbe tölgynél! Itt kezdődik a hadd-el-hadd, kisuram! – fordult Tűrje úrfi a kis herceghez. – Bokros erdőség következik eztán. Akarod, hogy végiglovagoljunk rajta?

– Akarom! – mondta elkomolyodva a királyfi. – Tudni akarok mindent, amit a katonák tudnak' Ismerni akarok mindennemű földi tudományt, hogyha egyszer majd király leszek, senki engem soha lóvá ne tehessen!

Dénes is, Mátyás is rábólintott, aztán a fák közé ugrattak. Itt még istenes volt egy kis darabig, mert a fahordó szekerek útfélét törtek a sűrű bozótban, de egy jó fertályóra múlva elfogyott lovaik alól a dűlőút; csak valami ócska csapa maradt. Kétfelől beléjük markoltak az ágak, a bokrok megtépték a ruhájukat, lovaik szügyéről, oldaláról marékszám húzták le a szőrt. Fájdalmasan nyerhettek a hűséges párák. Dénes aggodalmas arccal lesett vissza a királyfira. Bírja-e még? Vagy forduljanak vissza? A neheze még hátra van a próbának, ők már jártak erre Miska ispánnal. De Béla keményen összeharapott ajakkal léptetett mindenütt utánuk. Egyszer jajdult csak föl, amikor egy visszacsapódó, csupa-tövis szederinda az arcába vágódott. A szemhéját is megsértette, és meg is dagadt hamarosan, alig látott valamit. Dénes úrfi a nyeregkápájából mindjárt előszedte a sebkenőcsöt, és bekent egy hasíték vásznat, majd tépést tett rá, és a királyfi szemére kötötte.

– Jó vagy – dörmögte a kis herceg.

– Milyen különös az Űr rendelése: Dénes ugyanazzal a kézzel sebet üt, vagy sebet gyógyít, ha akar! – mormolta Mátyás pap szeretettel.

Kis csönd lépett elő a fák közül, aztán lovaik is kifújták magukat; folytatták az utat. Most már lefele haladtak; ez a szakasz azért volt nehéz, mert

53 a derék portékák többet csúsztak a hátsójukon, mint léptek a négy lábukon. Béla valami ilyesmit dörmögött:

– Az udvar legközelebbi lovagi tornáján fellépek majd! Én leszek az ördöglovas!

De itt már olyan förtelmes gonosz volt az erdő, hogy tán még a medvék is visszafordultak. Béla füle s orra mellett vastag csíkban folyt a veríték, nehezen kapkodta a levegőt, mintha hosszú időt töltött volna víz alatt; a ruhája feketére ázott. Dénes úrfi aggodalmasan motyogta:

– Itt egy kellemetes kis tisztásnak kell lennie valahol! Mindjárt odaérünk, kisuram! Forrás csörgedez ott, a környéke csupa virító-veres szamóca, meglásd, jót pihenünk! És onnan már a jó út sincsen egy óra járásnál messzebb!

De a tisztáson, ahová rövidesen odaértek, mozdulni sem lehetett, úgy teli volt zsúfolódva emberrel. Dénes elfeketedett haragjában, és magából kikelve ordítozott:

– Kik vagytok, nyomorultak? Honnan kerültetek ide? Mit kerestek itt a komáromi kamaraispán birtokán?

Szó alig jött ki a torkukon, úgy meg voltak rémülve. Hét nyomorúságos kis kócos szekér szoroskodott a tenyérnyi tisztás egyik felén, és gyanakvó arcú, torzonborz pórok vették körül a kisded szekérszigetet. A legöregebb paraszt szekeréét szorongatott.

– Tedd le, mert meghalsz! – rivallt rá Dénes úrfi, és kisüvített hüvelyéből a kardja. A fejsze a fűbe dobbant, aztán a vénember térdre hullott, és kezét összekulcsolva rimánkodott:

– Ne ölj meg, Uram! ... Ártatlanok vagyunk! ...

– Disznó szökevények vagytok! – bömbölte Dénes indulattól tarjagos orcával, mert apja is rengeteget bajlódott a parasztjaival, akik a jobb sors halovány reményében minduntalan megszökdöstek bakonyi birtokairól. Aztán fáradozhatott, amíg nagy keservesen újra összeszedte őket.

– Nem bírtuk tovább, jó uram! – ordította keserű könnyekbe törve ki a vénség. – A püspök úr ispánja a bőrünket is lenyúzta!

És erre mintha valaki intett volna nékik valahonnan, egyszerre valamennyien kiabálva sorolni kezdték panaszaikat, sérelmeiket. Béla káprázó füllel hallgatta sirámaikat.

– A váci püspök úr őnagyságának a világ minden kincse sem elég! – kiáltotta egy szálfa termetű, széles vállú legény.

– Te rongyos! Vigyázz, hogy mit beszélsz! – emelte föl Tűrje Dénes fenyegetően a kezét.

– Ölj meg, uram, akkor is így van!

– Te átkozott, vizenyős szemű vén gazember, úgy hazudsz itt, akár a víz folyás! Urbáriumod van! Abban le van írva, mennyi terményt kell beadnod, mikor mennyi robotot kell végezned!

– Semmi sincsen úgy, mint ahogy az urbáriumban meg van írva, uram!

– kulcsolta imára kezét a vénember. – Amikor eszébe jut a püspök úrnak, reánk szabadítja udvarnokait, és azok megszednek bennünket, akár a méhek a mezők virágait. S amikor úgy tetszik a püspök úrnak, ott kell hagynunk a magunk munkáját, és el kell mennünk bort fuvarozni, Vácról Kalocsára vagy Bécsbe, vagy Krakkóba, uram! Oda kell mennünk, ahova a kegyes püspök úr akarja!

– Ez a világ sora, vén barom! Van úr és van paraszt! Ha nem tetszik, miért nem születtél magad is püspöknek?!

– Afelől nem kérdezik meg az embert, hogy hova akar születni, uram!

– csattant föl a szekerek közül megint az a lángoló tekintetű fiatalember. – Bizonnyal esküszöm néked, én is inkább püspöknek születtem volna, mint szántóvető szolgálónak, hogyha megkérdeztek volna.

– Elkussol]), rohadt bogumil-pofa! – tombolt Tűrje Dénes, és a királyfi nem ismert a barátjára, olyan vastag trágár szavakat kiáltozott a szökevény parasztokra. Mintha csak kicserélték volna, olyan furcsán viselkedett a földönfutókkal. “Vajon miért tajtékzik ellenük ennyire?" – találgatta Béla komoly riadalommal. És közben rémülten hallotta, hogy a parasztokból úgy ömlik a panasz, akár a siratóasszonyokból a jajveszékelés.

– Arra felelj, uram – harsogta a legény a szekerek oltalmából –, miért engedi meg a király vagy a pápa, vagy a felséges úristen, hogy a püspök úr őnagysága dénárba szedethesse tőlünk a tizedet?

Ezen még Béla herceg is felháborodott. Eleinte még ondott-mondott magában: hogy ezek biztosan nem beszélnek igazat, s azért túlozzák el a sérelmeiket, hogy valahogyan megmagyarázhassák, miért futottak világgá. De ez még őt is megrendítette. “Honnan a csudából szerezhetnének a nyomorult parasztjai dénárokat, amikor még a királynak is fő a feje, hogyha pénz kell neki. Csak az izmaeliták, meg a zsidók tudnak pénzt kisajtolni a semmiből, mint László király varázsvesszeje tudott vizet fakasztani a sívó sziklából." Hogy fordítson a kemény párbeszéden, megkérdezte:

– Hogy kerültetek ide, Komárom alá, jó emberek?

– Futottunk, uram! Inkább világgá megy a magunkfajta szegény, mintsem hogy a gereznáját az urak markában hagyja! Az nekünk legalább olyan becses, mint az uraknak a sajátjuk!

– Ne szájalj, mert pofon hajítalak, hogy a fejed is leröpül! – ordította újra Tűrje úrfi, suhogósat kanyarítva villogó kardjával, mire a nagyszájú, csupasz arcú fiatal paraszt megszeppenve hátrált térdeplő, kezét rázó apja mögé.

– Ne hallgass erre az isten átkára, uram! – könyörgött a vénember. – Rám figyelmezz mindig, és akkor mindjárt megenyhül a szíved irántunkban!

– Bolondokat fecsegsz, vén disznó! Szökevény szolga nem érdemel kíméletet!

– De én nem vagyok paraszti Én serviens regis, király szabadja vagyok, uram! – ordította magából kikelve megint a fiatalember. – írásunk van róla!

– Hol van az írásod? – lépett elő Béla, megfogva Tűrje úrfi kezét, aki haragjában már le akarta suhintani a szájaskodó szökevény fülét.

– Püspök urunk beszedette mindünktől a kancelláriára, hogy majd rávezeti az urbáriumunkra! És elvette, ládájába zárta, és a szemünkbe röhögött, amikor visszaköveteltük! Azt mondta, nem vagyunk király szabadjai, mert nem tudjuk bizonyítani! És a robotunkat fölemelte a duplájára, és azt ordítozta, hogy a fejünk leberetváltatja, és örökös rabszolgaságra taszíttat, ha kárpálni merünk, uram!

A királyfi megrökönyödve pillantott hirtelen elcsöndesedett társaira. Dénes úrfi kezében is egyszerre lehanyatlott a kard. Csak úgy, a fogai közül sutyorászta:

– Úgy hazudnak ezek, uram, akár a vízfolyás! Az ellenkezője sem igaz annak, amit mondanak!

– Ha... – harapta össze Béla az ajkát, de aztán mégiscsak kimondta gondolatát. – Ha ez így igaz, amit mondtál, legény, akkor... Hogy mer ilyet tenni a kegyes váci püspök veletek?

– Ügy, hogy elment felséges király urunk Jeruzsálembe! Itt hagyta országát urak és papok szeszélyére, mint kutya az útszélen a piszkát!

Tűrje megint rájuk akart rohanni, hogy mind miszlikké vágja, de Béla lefogta barátja meglendülő karját:

– Hagyd el. Igazat beszél a fickó – mormolta szomorúan. – Apám elment, és ebek harmincadj ára hagyta az országot. Ezek a nyomorultak ártatlanok. Ha néked vájna valaki könyékig a zsebedbe, te is ordítanál, mint akit elevenen nyúznak!

Tűrje dühösen hallgatott el. Lenyelte a gorombaságot, amit a királyfi fejéhez akart vágni. Pedig legszívesebben azt hadarná: “Mit papolsz itt, te balga lélek! Tán ürügyet keresnél nékik, hogy azt csináljanak, amit akarnak? Mintha ők egyedül lennének az országban! Hát nem tudod megérteni a dolgok lelkét: vannak urak és vannak szolgák, ez utóbbiak azért születtek, hogy kiszolgálják uraikat! Aki mást mond, jegyezd meg: az bogumil! Annak pedig vasat a hasába!"

Béla alaposan megnézte a szökevényeket, öregek és fiatalok, nők és férfiak, karonülők és pólyába csavargatott csecsemők; valamennyien ványadt, csupa-folt ócska göncökben, meztéláb, vagy lyukas bocskorban. A mindunta Ián térdre eső öregcsont és a heveskedő nagyszájú legény igen hasonlított egymásra. Domború homlokuk, bennülő kicsiny gyerekszemük, érzékien kihasadó, telt ajkuk, piciny gumóorruk, erős járomcsontjuk ázsiai eredetről árulkodott. Olyan hallatlan erő áradt belőlük, hogy Béla azt érezte: ha ezek a Duna elébe állnának, még a vén folyó is visszafordulna talán. Valami halovány részvét villant át a királyfi szívén. Kár értük, gondolta, de többre nem is nagyon tellett, mert kürtök rivalgása verte föl a csöndet. Jó ruhájú, jó fegyverű, goromba orcájú vitézek rúgtattak a tisztásra. A vajdájuk rettenetesen elkerítette a vénember istenét, és lábát kihúzva a kengyelből úgy oldalba rúgta, hogy szegény öreg a szekerekig hömpölyödött. A fiatalember se szó, se beszéd, rávetette magát a vajdára, fölkapta a nyeregből, mielőtt megmoccanhatott volna, magasba emelte, hogy ízzé-porrá zúzza a földön.

– Megállj! – kiáltotta Béla, közéjük ugratva. – Bolond! Ha megölöd, akasztófán végzed! Nem lenne kár érted? Még... előtted az élet, te ostoba!

– Ez... ez neked... élet? – lihegte a legény, és keserű, eltompuló arccal leeresztette a minden ízében remegő vajdát, aki még soha közelebb nem állt a halálához. Lépett egyet, aztán földre kucorodott, és hányt, mint a lakodalmas kutya. Bajusza sarlóján aláfolyt a keserű, randa lé, s irtóztatóan ökrendezett az átélt rémülettől. Majd lassan föltámaszkodott, és lihegve, gyűlölködő pillantással morogta:

– Kutya!... Majd... otthon... számolunk!

– Hallod, uram? – fakadt ki megint a legény Béla elébe dobbanva. – Hát miféle élet ez? Apám szent király szabadja, és ez a senkiházi szolgafajzat fel-, rúghatja, mint egy veszett kutyát! Engem pedig otthon deresre vonat! Mert néki úgy tetszik! Te mit tennél az én helyemben, uram? Boldog volnál? örvendeznél a puszta életednek? Bár venné el tőlem az Űr haragja! Bár halnánk meg itt azonnal, valamennyien! Isten! Ha vagy! Ülj meg minket!

Béla megrendültén hallgatta a legény tombolását.

– Csitulj már el, balga! Hogy hívnak, te boldogtalan lélek?

– Barakony a nevem, uram!

A vajda lassan ocsúdott, és föltápászkodott. Barakony elé állt, s orrát odadugta Béla orrához:

– Hát te ki vagy? Hogy mered beleülni az orrod a váci püspök dolgába, ha? – és orv gyorsasággal előrántotta négyujjnyi széles pengéjű vadászkését, hogy megcsiklándja az orcátlan surbankót, aki útját merte állni, s oly kegyesen beszél ezekkel a senkiháziakkal, mint egy domonkosrendi szerzetes a pogány kunokkal. Aztán nem emlékezett többre, mert Tűrje előrehajolt a nyeregben, és úgy orrba vágta ököllel, hogy a vajda egy sereg szökevényt leverve lábáról a szekerek közé zuhant. Erre már kardot rántott a sok püspöki vitéz. Tűrje Dénes eléjük rúgtatott, és kardjával félreütötte az egyik fegyverét:

– Megálljatok, barmok, ha kedves az életetek! Bélára, a királyfira mertek kardot emelni?

A vajda teljességgel megkábult, s azt sem tudta, hogy hívják; egy szemvillantás alatt kétszer köpte ki a halál a szájából. A tizedesük odaomlott a királyfi lábához, és süvegét lekapva, térden állva csengett kegyelemért. Béla intett néki:

– Állj fel, ostoba lélek! Hogy mertek azonnal kardot rántani felebarátotok ellen?

A tizedes fejét a föld felé hajtva morogta:

– Uram, ha te szolgálnád a váci püspököt, te is nekimennél az ördögök öreganyjának is, ha reáuszítana! Ezek a szökevények az ő szolgái, és a szökevényekre különösen haragszik kegyes gazdánk! – Kis, sunyi mosollyal a szekerek körül szorongó torzonborz pórokra pillantott: – Nem szeretnék a bőrükben lenni, amikor Vácra érek velük, uram! Ezt a nagypofájú hetvenkedő rnálét saját kezűleg fogja fölakasztani a kegyes püspök atya. Nagyon a begyiben van néki ez a hazudozó disznó Barakony.

– Te szemét! – vonította Barakony, és négyen is hadakoztak vele, hogy rá ne rohanjon a tizedesre. – Serviens regisszel mersz így beszélni, te hitvány mocsok szolga?

A tizedes látta, baja nem eshet, jól fogják a legényt, szemtelen vigyorgással lépett a két Barakonyhoz, és kezével pimaszul felütötte a fiatalabbik orrát. Aztán peckesen, akár egy vásári csepűrágó, körbesétált a nézősereg orra előtt, és a heges arcú legényre bökött:

– Ennek a szerencsétlennek az a mániája, hogy ő serviens regis! Nem tudom, ha kegyes gazdánk elküldené Váradra, Szent László urunk sírjához, föl merné-e venni a tüzes vasat?

– Mást se csinálok, esztelen, hiszen kovács vagyok! Tüzes vasat gyúrok állandóan, robotban. Ingyért kalapálom a kaszákat, ekevasakat, kapákat a kegyes gazdádnak!

– Hallgassatok! – förmedt rájuk ingerülten Béla. – Vidd vissza őket Vácra! De megmondd Jakab tisztelendő püspök úrnak, magam is meglátogatom, és utánanézek személyesen Barakony királyi váltságlevelének a váci káptalannál! Nagy baja lesz abból a püspök úrnak, hogyha kiderül, hogy közönséges szántóvető szolgát csinált egy királyi vitézből, érted? Ezt én üzenem néki, Béla, az ifjabb király!

A tizedes megdöbbenve meredt reá. Dehogyis kérte, hogy mutatná meg a kis úr a pecsétgyűrűjét, hogy valóban ő-e a királyfi? Nem volt erre szükség! Mióta kétágú, ilyen goromba üzenetet még nem mert küldeni senki az ő kegyes gazdájának! S úgy látszik, valóban valami rettentő nagy disznóságot mtvelhetett ezekkel az átkozott Barakonyokkal, ha ennyire felpaprikázta a királyfit. Hanem ez már egyedül a püspök úr baja! Főjön az ő feje miatta! Ő mindenesetre hazatereli ezeket az eltévedt báránykákat, mert azért fizeti Jakab tisztelendő püspök úr. Fordul, rabomból az embereire, kötözzék lóra félholtra vert vajdájukat, Kozmát, aztán lándzsanyéllel, kardtokkal serényen fölterelték a tisztás közepén álló szekerekre a síró-rívó szökevénynépséget, hiába tiltakoztak. Béla fojtott izgalommal nézett utánuk, amíg a nyikorgó szekérsort, rajta a kétségbeesett népséggel, el nem nyelte a rossz erdei út kanyarulata.

– Szerencsétlenek – dörmölte elfúló hangon, mert eleve gyűlölt mindennemű igazságtalanságot. És Tűrje sem mert közbevakkantani, hogy “sose sajnáld őket, közönséges szökevények, akiknek hóhér kezén volna a helyük"!

Nem mentek tovább, a tisztáson várták meg Miska ispánt. Tűrje szótlanul tett-vett, rozsét gyűjtött, tüzet rakott, szalonnát sütött, és mivel társainak nem volt étvágya, egyedül föl is falta. Aztán leheveredett a tisztás szélén egy nagy fa árnyékában, nyaka alá dugta két kezét, egy darabig néma dühvei bámulta az égen szaladgáló fellegeket, majd elszenderedett. De csak úgy szunnyadt, éberen, akár a jó kutya. Társainak minden szavát hallotta, amikor beszélgetni kezdtek.

– Égbekiáltó gyalázatosság – kezdte a kispap.

– És ezt egy kegyes püspök úr műveli keresztény felebarátaival! – toldotta meg Béla, kezét ökölbe szorítva.

– Mit szólna hozzá vajon, ha bemennék az arbitriumába, szó nélkül kivenném az irat-koporsójából a kinevezési okmányát, összetépném és rárivallnék: “Eredj szántani, büdös eb!" S ha kapálózna, hogy miért menjen, mikor ő püspök, ülepen billenteném, s megint ráordítanék: “Bizonyítsd be, mert különbé négyfele vágatlak, te hazug fráter!" “De hát összetépted a diplomámat! – jajveszékelne. – Hogyan bizonyítsam be a kilétemet!?"

– Én csak azt nem értem – szőtte tovább csöndesen Mátyás, mintha nem is ő lett volna ő, aki örökké harsogott, mint egy vízesés –, pap létére hogyan tehet ilyet? S hány ilyet hall az ember! Egyik püspök rosszabb, mint a másik! És ha valahol az országban kiejtik a pannonhalmi vagy a garamszentbenedeki apát nevét, megborzonganak a pórnépek, és keresztet vetnek: “Uram segélj! Nehogy a karmaik közé kerüljek!"

– A sátán kaparintotta markába a főpapok szívét! – susogta őszinte megbotránkozással az ifjú herceg, és annyira elkeserítette felfedezése, hogy beszélgetni sem volt tovább kedve. S még jobban elkomorodott, amikor arra gondolt: “ilyen fenevadak királyává akar tenni engem az Úristen? Mit vétettem, Uram!..."

Egyszer csak felült Tűrje Dénes, és azt mondta:

– Jön az ispán! – és vissza sem feküdt többé, hanem lovához lépett, meghúzta a hevedert, a nyergét igazgatta, nyílvesszővel tömött puzdráját tologatta hol idébb, hol odább. Elvette nagyon a vitéz kedvét ez a mai keserves disputa. Ilyen ez az ország: mindenki mindenkinek farkasa. Aki bírja, marja. Aki nem csinálja, amit megcsinálhatna, kötözni való ostoba. Miért kell ezen fennakadni? Ügy sem tud a világ folyásán változtatni senki emberfia.

Déltájt roboghatott be a tisztásra Miska ispán. Hosszú szakálla fekete zászlóként úszott utána a levegőben. Mind a hárman kitörő lelkesedéssel üdvözölték. Annyira zajos volt az örömük, hogy a derék Miska gyanakodva tekintett rájuk:

– Nektek meg mi bajotok, fiaim?

Hímeztek-hámoztak, ahogyan eddig sohasem szoktak cselekedni. Ara az ispán mindig szeretett tiszta vizet önteni a pohárba, hát keményen rájuk förmedt:

– Ki vele! Miféle féreg rágja a szíveteket?

Béla rakodott ki a bajukkal. Miska ispán jóságos orcája lassan földerült:

– Ügy, úgy, hát itt lakozik a baj, kisuram? Ez bizony nagy szó, a szökevény paraszt, ha ugyan nem a legnagyobb szó manapság! Mert tudod, Salamon mester megtanított már téged ezer szép és bölcs dologra, de a deáki tudomány is más, meg az élet is más. Kétféle káposzta, ahogyan szokta volt mondogatni megboldogult apám. Az életet még meg kell tanulnod, kisuram. Mert visszatérve a szökött cselédek dolgára: a legnagyobb kincs a jobbágy. Ember nélkül hajítófát sem ér a legszebb, a legjobb birtok sem.

– Ügy beszélsz te is, ispán uram, mintha téged is megszállt volna Béliái lelke! Mit tettél volna a helyünkben, ha te itt vagy, amikor ezek a boldogtalanok itt jártak?

Miska ispán furcsán elmosolyodott. Zsíros bőre megfeszült a járomcsontján, szemét lesütötte, mint a farkas, mielőtt belemar a gida gyenge húsába:

– Hát... kisuram, ha... Ha az elébb én itt vagyok, bizony nem vitte volna haza a váci püspök szolgája a szökött szolgáit!

– Megver az Üristen, Miska ispán! Eloroztad volna a szerencsétleneket?

– Nem kell nagyon orozni őket, állandóan repkednek ezek a gazdátlan madárkák. És azt te sohasem tudhatod, hogy a váci püspökhöz honnan keveredtek ezek a dicső, kétlábú portékák. S egyet feltétlenül tanulj meg, kisuram, ha boldogulni akarsz az életben: a gazdátlan aranymálinkó mindig azé, aki kalitkába zárja.

Az aznapi gyakorlatból már nem lett semmi. Kedvetlenül kocogtak ki a tendes útra, ahol két tized lovaskatona vonult, fáradtan, csapzottan.

– Kik vagytok, és hova mentek? – faroltatta keresztbe előttük Miska ispán a lovát. Az idegen lovasok vajdája menten lekapta gyűrött süvegét, és tisztelettel szólalt:

40

– Uram, mi az egri püspök úr lovaskatonái vagyunk, és bizonyos szökött cselédeket keresünk!

Béla összenézett társaival. A királyfi vontatottan megkérdezte:

– Kiket kajtattok?

– Uram, útonjáró népek vagyunk! De mi már annyit jártunk, hogy csak térdig ér a lábunk!

– Fogd be szadi Amit kérdeztem, arra válaszolj!

– Kegyes uram, Vitális lovasvajda vagyok, az egri püspök úr katonája. És ezen a messzi idegen pannon tájon az én püspök uram szökött cselédeit kajtatjuk.

Béla egymásra nézett társaival:

– Mifélék, akiket kerestek? Nevük? Nemük?

– Hét család szökött meg egyszerre, uram! És az én püspök uram igencsak szomorú, mert ezek kiváló cselédek valahányan! Van köztük kádár, kötélverő, ács, halász, tímár, vincellér, asztalos. De a legtöbbérő egy kovács család, kiknek neve Barakony.

Megint összevillant Béláék szeme. Az idegen vajda kéretlen is továbbfolytatta:

– Ezek a drága “méhecskék" nagyon messziről röppentek be püspök urunk kaptárába! A nagyváradi püspök úr “madárkái" – voltak. Aranyat érnek, ez az igazság! A püspök úr lelkünkre kötötte, szeme elé ne merjünk kerülni nélkülük!

– Akkor Vácra menjetek! – vágta ki hirtelen a királyfi. – Akiket kerestek, ott meglelitek! Jakab püspök úr fogadta be őket!

– Az Úristen áldjon meg, uram! – kurjantotta torkaszakadtából az egri Icvasvajda, és szemvillantás alatt fordult népével együtt, s elnyargalt, hogy dongott a föld belé.

Béla nem nézett társaira. Ha megteszi, láthatta volna, Miska ispán is, meg Tűrje Dénes is hallatlan megbotránkozással és csodálkozással veti rá tekintetét.

– Hadd marakodjék a két kegyes püspök atya! – vetette oda, mint kutyáknak szokás a koncot, és sarkantyút adott a lovának. Jóleső, ravasz mosoly bujkált a szeme sarkában.

Aztán telt-múlt az idő, és egy tél végi napon, amikor már lármásán megeredc az isztergyék csorgóján a tél orra vére, fényes-kényes királyi lovascsapat torpant meg a komáromi boronavár előtt. Miska ispán megszeppent nagyon, mert a múlt héten tizenhét szolgacsalád szökött hozzá a váci püspök birtokairól, s azt hitte első pillanatban, azokért küldött a király, hogy azonnal adja ki őket, ha kedves az élete. Mert ezek a hivatalos fráterok rettentő kemény legények ám, nem ismernek kíméletet. Mindjárt a csillagok közt járnak és odacsapnak. Nem számít ezeknek, hogy ki-kicsoda különben, ha megállapították róla, hogy a szökevényeket befogadta. Nagyon jó dolog, ha szökevények állítanak be, födélért, jó szóért, emberségért koldulva, de nagyon kellemetlen, ha reájuk bukkan az igazi gazdájuk. Bíróság, hosszú pörösködés az ára, és a végén még súlyos pénzbírsággal is bűnhődik a befogadó, így van! Mindenki tűzzel-vassal védelmezi a maga érdekeit.

Szerencsére ezek nem a királyi számonkérők voltak.

Csattogó, sólyomszárny formára szabott, veres királyi selyemzászló alatt egy drága, súlyos kamukaselyem kaftányba és vékony brezüli posztódolmányba öltözködött, csupa aranygyűrűs ujjú, nehéz nyakláncú urat segítettek le a serény lovászok. Miska ispán alig tudta, hova legyen a meghatódottságtól, hiszen az előkelő jövevény személyében Vázsonynembéli Atyuszra ismert, Andreas király udvarispánjára. Csak úgy vakított az udvarispán nemes csődörének csupa színarany szerszáma! Olyan drága caprong borította a nyereg alatt a pompás állat hátát meg tomporát, hogy Tűrje Dénesnek megcsikkant a szíve a gyönyörűségtől. Ha őneki egyszer ilyen csodálatos nyeregtakarója lehetne!

Miska ispán szorongva hajladozott az előkelő esztergomi vendég előtt.

– Hol van az én szeretett kisuram, Béla herceg? – szegezte tömzsi, szőrös ujját a jövevény az ispán orrának.

Miska előtt bukfencet vetett a világ örömében: “De hiszen akkor nem a szökevényekért jöttél, ha a királyficskát kérdezed" – gondolta végleg megnyugodva, és lelkesen ordította:

– A boltban tanulnak Salamon deákkal és Mátyás tisztelendő úrral. Akai'od, hogy kihívassam?

– Ne fáradj! – hárította el ajánlkozását gőgösen a királyi udvarispán. – Magam megyek hozzá. Mutasd az utat!

Béla csodálkozva emelkedett föl székéről. “Ugyan mit akarhat már megint tőlem az apám – gondolta –, csak nem akar elvinni engem is a Szentföldre magával? Vagy engem is meg akar mutatni a konstantinápolyiaknak?"

– Felséges atyád, a jó András király – kezdte fuvolavékonyan az udvarispán, miközben szédelegve emelkedett föl a mély meghajtásból – azt üzeni általam, hogy még jókor megtudjad: messzi földre indul, hatalmas haddal, ahonnan nem tudja, visszatér-e még egyszer valaha.

Béla huncutul elmosolyodott, és a szeme sarkából Mátyás tisztelendő úrra hunyorított, akiből ettől majdnem kipukkadt a harsogó kacagás.

– Jó atyád az ország kormányát János esztergomi érsek urunkra bízza. De... néked is gondodat kívánja viselni. Éppen ezért úgy határozott, hogy... – ugye, ki tudhatja, mire fordul a világ sora, amíg ő odavan?! – te eridj el nagybátyád uradhoz!

– Kihez? Hát hol van énnekem nagybátyám?

– Jaj, édes kisuram, én Berthold érsek úrról beszélek! Össze ne keverjem valahogy: Berthold úr megboldogult édesanyád édes öccse volt, s nálunk kalocsai érsek. Aztán... Magyarországon kutyába mentek a dolgai, s apádurad elszerezte Aquileiába, pátriárkának. Nos, majd Berthold bácsid fogad be Stein várába, amíg apádurad távol lesz!

Béla jókedve tovább fokozódott. “No, nézzetek oda! – ragyogta sötét tüzű szeme –, áristomba dugat gondos, szerető atyám, amíg odavan, hogy a császári koronát megkaparinthassa! Vajon mitől félsz? Hogy fegyvert ragadok, és föltelepedek István király trónusára, amíg te távol vagy? Vagy... idehaza maradó uraidban nem bízol, félsz, hogy megtesznek helyetted királynak? Haj, haj! Hát ilyen rossz a lelkiismereted, felséges atyám?"

– Ha pedig baja esne felséges atyádnak, az esetre úgy döntött: te légy Magyarország királya, Halicsé pedig öcséd, a jó Kálmán herceg.

– És hogy megy felséges atyám a Szentföldre? Hajón, vagy lóháton?

– Hajón, persze, hogy hajón! – sietett Atyusz a válasszal, hogy jólértesültségét fitogtathassa. – Már meg is egyezett Della Croce Pontius úrnak, a magyarországi templomos lovagok nagymesterének révén a velencei dózséval, Monsignore Pietro Zianival, hogy tíz nagy hajót kap. Akkorát, hogy mindegyike ezer-ezer, keresztes vitézt fogadjon be, kisuram! Sajnos – őrölte tovább selyp szájával az udvarispán a szót, izzadva közben derekasan – Velence rettenetesen magas árat szabott a gályáiért. Felséges urunknak örök időkre, esküvel is megerősítve szavát, le kellett mondania Zára városának birtokáról. És sajna, ezen felül ki kellett jó előre fizetnie háromezer márka ezüstöt is a viteldíjra.

Béla vidámsága egyszeriben elpárolgott. Szaggatott, nehéz lihegése hallatszott. ,,Hát felséges apámnak semmi sem drága? – gondolta. – Hát így odadob mindent a bizánci császári koronáért?"

A kis herceg különös emberke volt. Megérezte, hol áll lesben a csuka a nád között, hova kell a horgot hajítania, ha meg akarja fogni az ocsmány, krokodil pofájú ragadozót. Hát akkor ilyen nagy dologban hagyta volna cserben a tudománya? A fejét csóválta, és többé egy árva szót sem ejtett. “Hej, még nagy árat fog ezért a mulatságért valaki fizetni – fűzte tovább a gondolatait –, és vajon megér-e egyetlen lyukas fabatkát is ez a világ végi, ostoba tüntetés?"

Némán ült lóra, még kedvenc nád-lyukába sem ment ki, elbúcsúzni a szívének oly kedvessé vált öreg bodonhajótól, a tenyerébe simuló nagy tollú evezőlapáttól, a jóhajlós hosszú fűzfavesszőktől, amelyekre a horgait szokta felkötözni kenderzsinórral. Márton, a halász szolga nagyot néz majd délután, amikor hiába várja kisurát a ronggyal bekötött szájú cserépfazékkal, amelyet szorgalmasan teligyűjtött néki jó előre tarka gilisztával. Pedig arra harap errefele a legbiztosabban az aranyhasú posar.

A kis herceg alig ért Stein várába, máris hallott egy nagyon érdekes hírt: III. Hpnorius pápa villámgyors vágással meghiúsította Endre terveit. Még hajóra sem szállott Spalatóban a magyar király, amikor a pápa már bizánci császárrá koronázta Courtenay Péter francia őrgrófot. Bélából kipukkadt az őszinte, káröröm szülte hahota: “Felséges atyám egyszerre két óriási pofont is kapott őszentségétől! Más lett az áhított bizánci császári trón ura! Ráadásul azt is láthatja: őszentsége többre becsüli a magyar király apósát, mint a magyar királyt! Egy őrgrófot kent fel bizánci császárrá! Nesze néked, büszke magyar felség!"

De Berthold pátriárka is a hasát fogta, úgy nevetett:

– Nézd, öcsikém, én megmondom úgy, ahogy van! Én sohasem szerettem különösebben édesapádat. Igaz, hálásnak kéne lennem neki, amiért kalocsai érsekké tétetett kiskorú létemre. Közbenjárt azért is, hogy Aquileia pátriárkája lehessek, még sem kedveltem szívből, igazán sosem. És nem értettem azt sem, mit istenített rajta úgy szegény jó nővérem, megboldogult édesanyád, Andreas tehetetlen, pipogya fráter volt világéletében, amolyan mindenki játékszere, aki mindig későn ébred, akitől csak az nem lop, aki nem akar. Hát egy pillanatig is hihette józan ésszel, hogy ki tudja játszani a pápa őszentségét? Huszonkét éven át hiába noszogatták, fenyegették és fohászkodtak néki, vezessen keresztes hadat a Szentföld felszabadítására! Most egyszerre úgy megfürgült, mint a lusta paripa, amelyet csípős ostorral biztatnak. Hát azt hitte az én dicső sógorkám, hogy a pápa nem tartja rajta a kezét a világ fontos ügyein. Öcsikém, egyet ne feledj ; Rómában mindig mindent pontosan tudnak! És mindig idejében cselekszenek is, ha fontosnak tartják. Pontosabb fogalmazással: ha az érdekük úgy kívánja, és sajnos, ez mindig a legfontosabb a pápa tetteiben. Honorius atya látta, hogy... Endre még egy kardot rejteget a háta mögött, amikor Jeruzsálembe indul. Vagyis egyszerűbben szólva, Jeruzsálembe indul, de... Bizáncba megy! Honorius atya elődje, III. Ince pápa már megégette egyszer a kezét az ilyesféle alakokkal.

Béla felnőttes komolykodással bólogatott:

– Igen, bácsikám, valamit már én is hallottam róla, hogy Flandriái Balduin, Montferrati Bonifác és Dandolo Henrik urak Jeruzsálem helyett Bizáncot foglalták el, igaz?

– De jó mestered van, öcsikém! – nézett végig őszinte elismeréssel a kis hercegen a pátriárka. – Pontosan tudja a történteket! Nos, Honorius pápa nem akart szégyent vallani még egyszer. Látta, hogy Endre a császári koronáért futtatja lovát Keletre! De mondd, nem ütök én sebet a szíveden, ha jó apád politikáját ócsárolom?

– Dehogyis, bátyuskám! – mondta nagyon őszintén a kis herceg szomorkás mosollyal. – Sajnos, de jó anyám halála óta teljes árvaság szakadt rám. Nőlök, mint erdőn a dudva. Salamon mester, a nevelőm és Miska ispán visel gondot reám. Anyácskám még ki sem hűlt a ravatalon, amikor apám már új asszonyt fektetett az ágyába. Apám számára csak egy szent dolog létezik a világon: Halics és Lodoméria. Halicsért a poklok kapuinak is nekimenne.

– Ez is bizonyítja, milyen menthetetlenül ostoba fráter: erdőborította silány dombhátakért, polák és orosz parasztok kegyeiért harcol! Ráadásul ezek a barbár ember-állatok még görög hitűek is. És hihetetlen makacssággal lobog bennük a szabadság lángja! Bármelyik minutumban meg tudnak halni pocsék, erdős-mocsaras hazájukért! Apád hetenként vezethetne Halicsba hadat, akkor sem tudná őket térdre kényszeríteni örökre! Hát nem hajlandó tudomásul venni az az ostoba, hogy mihelyt kiteszi a lábát Halicsból, a polák meg az orosz bojárok már szítják is ellene az új lázadás tüzet, amely előbb vagy utóbb, de leolvasztja kezükről a gyűlölt magyar király láncait! Halics Andreas számára a legendabéli Danaidák hordója, amelyet szamár apád mindenáron teli akar tölteni magyar vérrel és magyar arannyal. Vagy nem olvasta volna apád a görög legendákat?

Béla megvonta a vállát. S azt gondolta, ez az apám dolga. Mindenért, amit mivel, ő viseli isten és a világ színe előtt a felelősséget. De Berthold bácsi mondott valamit, ami nagyon elkeserítette a kis herceg szívét.

– És azért is hallatlanul komisz dolog, amit apád ezzel az esztelen halicsi politikájával csinál – folytatta Berthold –, mert teljesen kiürül a kincstár! Mindenét szétosztogatja, és terád majd egy fölsepert kamara marad, ami olyan üres, mint a tenyerem. Vakarhatod majd a fejedet, hogy hogyan állítsd az országodat újra talpra. Én már látni vélem, úgy indulsz majd útra, amikor királlyá koronáznak, hogy válladon üres koldustarisznya lóg...

“Milyen kár, hogy az ember nem tudja megválasztani a szüleit! – gondolta Béla végtelenül elkedvetlenedve. – Hát hol itt az isteni igazság, ha egyszer az ég megengedi, hogy apám teljesen tönkre tehesse ezt a szerencsétlen országot, mielőtt én a trónjára ülhetnék?"

Berthold érsek tanácstalanul tárta szét a karját:

– Sajnos, apád ostobaságára nincsen orvosság és magyarázat. S éppen ezért nem is lehet rajta segíteni, bárhogy is szeretnénk. 8

Salamon deák bánatos holdvilágképe állandón a kis herceg körül imbolygott, mint asszír fejedelem körül az ernyőhordozója. Leste minden kívánságát, és szinte asszonyos gyengédséggel törődött Bélával.

– Messer – faggatta a királyfi makacs következetességgel –, mi újság Jeruzsálemben?

– Apádurad örvendezhet – mosolygott meghatódottan az öreg deák.

– Ó, az ég szerelmére, mi történhetett? Világgá futott a török a Szentföldről, és apámuramnak csak be kellett telepednie az üresen maradt Jeruzsálem palotáiba?

– Milyen haszontalan gyermek vagy, kisuram – dörmögte a deák. – Miért marcangolod szavaiddal szülőatyádat, aki az életed adta?

– Anyám adta az életemet! – harapta össze Béla dühösen az ajkát. És tovább akarta szidalmazni az apját, de mélységesen megindította a deák hűséges, alázatos ragaszkodása, amellyel a királyán csüggött. – Te igazán hűséges cseléd vagy, Salamon. Becsülöm benned, hogy megvédelmezed apámat.

– Mit tegyek, kisuram? Jó apád taníttatott engem Bolognában. Ha ő nem lett volna, most én is disznót őrizhetnék valahol a zselici erdőkben, mint az apám, meg a nagyapám. Hidd el, nem rossz ember a király, csak... csak kicsit szertelen. És társtalan. Olyan egyedül van esztergomi udvarában, mint a hortobágyi pusztán a kútágas. Mindenki csak addig szolgálja, amíg adományokkal, ranggal, pénzzel, birtokkal tömi. Ha elapad a forrás, tüstént faképnél hagyja valamennyi híve. Hát hogy lehet így valakinek kedve másokkal törődni?

“Éppen elég gond szegény fejének megszerezni mindennapi lakomáihoz az ivócimborákat!" – akarta csípősen megjegyezni a királyfi, de inkább elharapta. Dühösen sóhajtott, és megismételte kérdését.

– No, mondjad, miért örvendezhet az apám?

– Látod, hogy elkeverted beszélgetésünk fonalát? Comnen Tódor, Epeirosz fejedelme, Konstantinápoly fele utaztában elfogta király urunk ellenlábasát!

– Courtenay Pétert, az új bizánci császárt?

– A császár védekezett, sebet szenvedett, és súlyos sebébe azóta belehalt!

– Haj, haj! – dühöngött a kis herceg. – Akkor apám kezdi megint elölről a régi nótát! Elhiszi, hogy az Űr is az ő oldalán áll, és azt akarja, hogy mégiscsak ő telepedhessen a bizánci császári trónra!

– Féltem apáduradat – susogta Salamon, és szeme nagyon messzire nézett. Érezte, várakozón függeszti rá tekintetét a királyfi, hát csöndesen folytatta: – Attól félek, kisuram, hogy... ezek után... apádurad majd... nem verekszik teljes erejéből Jeruzsálem falai alatt. Hadait arra tartogatja, hogy meg mutathassa hatalmát a bizánci uraknak! És ez megint csak nem fog tetszeni majd a pápa őszentségének, kisuram – fejezte be fejét csóválva.

– Ezt olyan vádoló tekintettel mondod, mintha én kényszeríteném az apámat, hogy újra meg újra, mint egy oktalan pillangó, belerepüljön a gyertya lángjába! – fakadt ki indulatosan Béla.

Salamon a kis herceg karjára tette csitítón a kezét:

– Hidd el, nem tehet róla, bocsáss meg néki, uram! Van olyan ember, nem is egy, akinek az a sorsa, hogy vakon rohan arra, amerre a Végzet sziréni hangon csalja. Szegény apádnak ilyen a sorsa. Ha Halics felől szól a lidérc, akkor odarohan. Ha Bizáncból hangzik a bűvös melódia, akkor meg oda. Adj hálát az égnek, hogy téged másféle fából faragtak.

Béla őszintén haragudott, de mérge valamennyire lelohadt. Megindította a deák ragaszkodása boldogtalan apjához.

– Tudom, most fejemre citálod majd a Szentírás mondását: “Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél!" Hidd el, jó Salamon mester, nagyon sokszor őszintén sajnálom szegény apámat. Az egész élete csak a tánc, a kockajáték, az étel, az ital, a ló, meg a szoknyaborogatás. Meg az az ostoba halicsi hadakozás. Miért él az ilyen ember a világban?

Karácsony felé Atyusz mester kiszuszogott Stein várába, és teliharsogta a legfrissebb hírekkel az érseki palotát.

– Kisuram! Engedd meg, hogy lábaidhoz boruljon legalázatosabb szolgád!

– Ne tedd, Atyusz bácsi! – húzta el gunyorosan a királyfi a száját. – Nagyon nehezen tudsz majd megint fölállni, és csupa zsír lesz a palota kőpadlója!

– Milyen kegyetlen vagy! – dörögte miméit fájdalommal, de őszinte szemrehányással az udvarispán. – Az ember utánad vágtat ide, Bergengóciába, és te azzal fogadod, hogy csúfolódsz vele és kegyetlenül megalázod!

– Hagy abba, Atyusz bácsi! Majd megvigasztalódsz, ha a bácsikám szakácsa feltálal! A híreket mondjad!

– Még a hadjárat kezdetén felséges atyádat választották meg Európa legelőkelőbb fejedelmeinek fővezérévé!

– Még hogy a legelőkelőbb fejedelmek fővezérévé? Hát Lipót bácsi, az osztrák herceg, Ottó bácsi, a meráni herceg, vagy Wittelsbach Lajos bajor herceg néked Európa legelőkelőbb fejedelme? Akkor minek nevezed a francia, az angol királyt és a német császárt? Vigyázz, mert saját magad hinted el bennem a hitetlenség konkolyát, hogy gyanakvással fogadjam szavaidat!

Atyusz ispán zavartan motyogott olyasvalamit, hogy a felsorolt fejedelmeken kívül megjelent Endre király táborában IV. Bohemund, antiochiai fejedelem, Brienne János, a Jeruzsálem! királyság ura és Lusignani Hugó is, aki Ciprus szigetén uralkodott.

– Hagyd el már, Atyusz bácsi l Ingerültté tesz a sok puszta felsorolás! Azt mondd el, mit művelt ez a töméntelen tündöklő fejedelem Jeruzsálem falai alatt?

– Hát... ha szabad nagyon őszintének lennem... bizony... nem valami sokat! – húzta el a szót az udvarispán kelletlenül. Béla mindig ilyen, hogy beront az ember szépen kigondolt beszéde közepébe, és mindennek azonnal csak a végét akarja. Hát akkor mire való a retorika gyönyörű tudománya? – De azt meg kell hagyni – folytatta –, hogy felséges atyád respektusa nagy! Malik-el-Adil, Egyiptom, Szíria és Mezopotámia pogány szultánja őszinte aggodalommal fogadta a rossz hírt, hogy országa határaihoz közelít a vitéz és harcias magyar király.

Az udvarispán éledő harsogását elnyomta Béla áradó kacagása.

– Haha! Méghogy... vitéz és... harcias?!... Jól adod! Haha!... Hahaha! Ezt mire alapozod? Hogy párszor megfuttatta szegény polák parasztokat Halicsban?... Hahaha...

– Malik-el-Adil szultán szentül meg volt győződve, hogy a rettegett hírű magyar király majd megtámadja Damaszkuszi és Jeruzsálemet!

– De a “rettegett hírű" vitézlő magyar király nem támadta meg a szultán birodalmának két kulcs-városát, igaz? Hahaha!... Hanem... mit csinált?

– Felséges atyád november elején Akkonból elindult a Jordán folyó felé. Iszonyú volt a hőség! Az utak járhatatlan portengerré váltak, amelyeken csánkig süllyedtek a szerencsétlen keresztes vitézek az izzó porba.

– De remélem, a Jordán szent vizében aztán lemosták magukról az út porát? – kérdezte nem minden gúnyoros hangsúly nélkül Béla. Még Salamon deák is rosszallóan csóválta meg a fejét. “Ennyire gúnyosan azért nem szabad beszélni egy fiúnak az apjáról – gondolta. – Mert igenis, kutya kemény dolog az gyalog loholni, térdig süppedve az izzó porba, amely belefurakszik az ember bőrének legapróbb lyukacskáiba is, és állandóan vakaródzni kényszerül, mint a kutya, amelyet elleptek a bolhák. És hűs patakvíz, éltető italt adó kút nincsen messze földön! Nagy lajtkocsikban hordják az izmaelita kufárok a hetedik határból a vizet, és egy marék dénárért adnak egy meszely poshadt hordólevet! Kegyetlen áldozatot hoznak, akik keresztes hadjáratra vállalkoznak!"

– Igen, megfürödtek a jámbor keresztes vitézek a Jordán vizében – bólingált Atyusz bácsi szapora pillogással kísérve szavait. – De aztán... a hír szerint visszatértek Akkon városába. Majd másodszor a Táborhegyen épült erős török vár ellen intéztek heves támadást, és...

– Meg se kérdezem, hogy bevették-e a rettenthetetlen magyar király rettenthetetlen daliái, mert... úgy sem vették be, ugye?

Az udvaris-pán elhűlve meredt a gúnyosan mosolygó királyfira:

– Nem... – hebegte Atyusz. – Ahogyan a Libanon lejtőjén emelt Beaufortvárát sem tudták elfoglalni a szerencsétlenek... És...

Béla, aki eddig kinézett a keskeny, hosszúkás ablakon, hirtelen szembefordult a rémülten izzadó nagyúrral:

– Vázsonynembéli Atyusz, király udvarispánja! Tedd a szívedre a kezed, és úgy felelj! Érdemes volt-e elmennie a messzi Szentföldre felséges atyámnak?

Tehetetlenül tárta szét két karját az udvarispán, és némán tátogott csak, mint a hálóból partra huppanó, kígyózó" bajuszú nagy harcsa. Béla rövid ideig összemorcolt szeműiddel várta Atyusz bácsi válaszát, aztán nekibúsulva legyintett:

– Mindegy. Bocsáss meg, ha komisz dolgokat kérdeztem volna. Miért éppen te tudnál választ adni a szívemet marcangoló kérdésekre? Ugyan, ugyani Más gyerek ebben a korban még azon morfondírozik, gondolod, miképpen tudna úgy lépesmézet lopni a kamorából, hogy ne vegye észre a szakács, igaz? Én meg... Eh, a csuda a dolgomat! Inkább beszélj arról, hogy van a drága jó János érsek atya?

Az udvarispán elsápadt, mind a bokájába szaladt egy cseppig a vére:

– János atya... A mi jó... érsek atyánk... – hápogta, mintha egy goromba hóhérlegény gyomorszájon vágta volna, ököllel.

– Csak nincs valami baja? – döbbent meg a királyfi elfúló hangon faggatva az esztergomi vendéget. – Beteg? Vagy tán már... meg is halt?

– Nem... Él, de... Rosszabb dolog történt... vele, mintha...

– Mintha meghalt volna? – kiáltotta Béla kővé válva. – Hol van János atya, apám helyettese?

– Elűzték... Magyar... országból!

– Ki?... Mikor?... Miért és... hogyan? – rivalit Béla iszonyú haraggal. – Ki merészelt kezet emelni Magyarország legelső főpapjára?

– Mindenki... – dadogta az udvarispán megsemmisülten. – Az... urak!... Rámentek... nekiestek, mint a... ludak a disznónak! Bocsánat! – makogta felindultan, kezével tétova, apró kis köröket rajzolva roppant hasa előtt. – Elszabadult a pokol Magyarországban, kisuram!... Minden a feje tetején áll!... Semmi sem szent! Se föld, se testvériség, se pénz, se jószág, se asszonyi öl, se a mások szolgája... Szodoma és Gomorrha, ami odaát van!... Szegény jó János atya rájuk rivalli, akkor bementek az esztergomi bazilikába, és... szakállánál fogva leráncigálták a szószékről, és... a fenekébe rúgtak, hogy... a hasán szánkázott ki Isten felszentelt házából.

– És az én kegyes királyi atyám ilyenkor fürdőzik a Jordánban!... Elkölti égbekiáltó ostobaságokra minden vagyonát, és közben otthon szétzüllik az egész ország! Hát megér ilyen óriási áldozatot a világ akármelyik császári koronája? Ostoba hiúság: Endre király a neved!

Atyusz bácsi talán már nem is hallotta a kis herceg istenkáromló kifakadásait, valami végtelen kielégüléssel böfögte ki a szavakat, mindent csak úgy, ahogyan eszébe jutott. Talán abbéli boldogsága is noszogatta, hogy végre keserves erőfeszítéssel sikerült összefonnia kurta ujjait a hasán.

– A Dárius kincsét emlegetted, uram? Az semmi! Az én felséges királyom elköltötte már a halott magyar királyok kincsét is! Spalatóba menet sorra megdézsmálta a templomokat! Bement a sekrestyékbe, és előadatta a plébánosokkal a templomok drága arany-ezüst edényeit. Amikor Veszprémbe ért, kifosztotta a sekrestyét, többek közt... elvitte első szent királyunk, István feleségének, Gizella királyasszonyunknak drágakövekkel gazdagon kirakott aranykoronáját is!

– Jaj! – nyögött fel Béla kétségbeesetten, mintha az orrát vágták volna le.

– És ahogy kilépett Akkonban a tengerpartra, eladta egy izmaelita bankárnak száznegyven márka ezüstért! Elvitte a tihanyi monostor színarany áldozati kelyhét is, amelybe galambtojásnyi rubinokat illesztett a firenzei ötvös!

Béla szeme fenyegetően villant föl:

– Honnan tudsz mindent ilyen pontosan? Te is ott voltál talán, és tűrted, hogy a magyar király útonálló módján kifossza a magyar templomokat és a királysírokat?

Atyusz ispán csaknem térdre roskadt Béla villámló szemének súlya alatt, és sebesen hányta a keresztet verítékező arcára. Szinte sírva kiáltozta:

– Megver az Üristen! Ilyen gonosz embernek hiszel engem, uram!?

– Hát ha nem voltál ott magad is, honnan tudsz mindent ilyen pontosan, bitang?

– A... a fiam, Atyusz Lőrinc, őfelsége főpohárnokmestere... ö küldött leveleket, galambpostával, uram! Innen tudok... mindent ilyen... pontosan!...

– Elmehetsz, Atyusz bácsi!... Eredj a templomba, mondass a királyért és szerencsétlen országáért kilencpapos gyászmisét, és... hints hamut a fejedre, szaggasd meg ruhádat, és... Eh! Ne csinálj semmit! Eridj már a pokolba! Hagyjatok magamra, megőrjítetek! – toppantott féktelen indulattal, és hátat fordított az udvarispánnak és a deáknak.

Atyusz halálos rémülettel hátrált. Furcsa rettenet szállta meg. Ezt a nyurga, szálas termetű, vaskos kamaszt különösebb erőfeszítés nélkül is beletaposhatta volna a kőpadló lapjai között tátongó résekbe a duzzadó izmú, roppant testű, hordókövér férfi, ha... Ha kezet tudott volna emelni rá. De mintha csikósgúzs szorítaná, moccanni sem tud, ha ráemeli a tekintetét. Az oktalan barom

50 érezheti így magát, amikor melléje lép a csordás, és közömbös orcával belenyomja a bőrébe a tüzes billogot. Tehetetlen! Legföljebb összerándul nyomorult teste, és rémülten elbődül. Mit lehet itt csinálni? Atyusz kihátrál a folyosóra, és amikor már mérget merne venni rá, hogy a királyfi semmiképpen sem hallhatja meg a beszédét, megragadja Salamon magister karját, és valami bolondos egzaltáltsággal hadarni kezd:

– Messer! Ifjú korához képest csodálatosan érett a királyfi! Ha nem én magam válthattam volna vele szót, el sem hinném másnak, milyen bölcs kis férfiúvá iperedett! Hát persze – csillant föl az udvarispán szeme, mint olajba esett üveggolyó –, milyen is lehetne, hiszen a te tanítványod!

A deák lúdbőrző háttal rázkódott össze. Sohasem szerette az udvarban elhangzó efféle ökrendeztető bókolásokat.

– Hagyd el, udvarispán uram! Nem érdemlem meg a dicséretedet! Inkább gondolj arra, a Szentírás igéi szerint a hétesztendős Jézust szájtátva ülték körül a templomban a nagyszakállú vének! S ha ez így volt, akkor egy tizenegyesztendős királyfi miért ne ejthetné csodálkozásba a környezetét?

10

Áhítatos csend ülte meg az esztergomi királyi palota nagy ebédlő száláját. Mindenki a királyra figyelt. Sápadt volt, sovány, mint egy szerelmes tálján deák, és szenvedélyes tűzzel, de néha nagyon halkan beszélt; alig lehetett érteni mindegyik szavát. A hosszú, bortócsás asztalra könyökölve hallgatták. S a hosszú úton valahol rossz szokást vett föl: állandóan kocogtatta jobb kezén viselt gyűrűjével szép, hólyagos aranyserlege nyakát.

– Látod, milyen sápadt őfelsége? – kérdezte suttogva Atyusz Lőrinc roppant kövér apját.

– Igazad van! Éppen olyan fehér, mint akit megetettek valami pokoli méreggel, fiam! De fogd be már a szád, hadd hallgassam a királyt!

Lőrinc haragosan vonta össze homloka redőit. Micsoda vén marha az apja! Ugyanazt mégegyszer végighallgatja, amit már elmondott neki tegnap este, szóról szóra. Hát persze! Figyel, hogy a király hadd lássa, az udvarispánja issza a szavát! Mit hall majd? Hogy a Táborhegyen épült erődöt az ég angyalai sem foglalhatták volna el, hiszen hetvenhét tornya volt és kétezer török vitéz védelmezte, megannyi tüzet fúvó, hétfejű sárkány! És különben is! Hogyan reménykedhettek volna sikerben, amikor nem volt velük semmiféle komoly ostromszerszám, faltörő kos, ostromtorony, mifene! Hiába, no! Nagyon elkapkodták a sereg fölszerelésének összeállítását, igen szegény volt az eklézsia. Vagy majd arról regél a király, hogy miképpen próbáltak meg betörni Egyiptomba, Türosz és Szidón határa környékén? Hogy sarokba akarták szorítani Szefaddin szultánt? De hallgassátok csak méla áhítattal, megint másként mesél el mindent őfelsége! Csodák-csodája! Valahányszor elmond valamit, mindannyiszor megszaporodik a bajok, – meg a szereplők száma! Akár a vénasszonyok pletykája! A fiatal háj gombóc, Atyusz Lőrinc befele vihogva dőlt előre könyökére.

– Miről meséljek még? – kérdezte hímes hangsúllyal a király. – Karácsony tájban harmadszor is szerencsét próbáltunk, Szarepta városa iránt. Mintha Belzebub egész nyája szabadult volna a nyakunkba! Napokon át zuhogott az eső. A félelmetes vízözöntől úgy eláztak az utak, hogy térdig süllyedt belé a lábunk. Egy szemig elfogyott az ennivalónk. Már aranyért sem tudtak adni, még az izmaeliták sem. A hagymáz tizedelte az embereimet. Ott fetrengtek a szerencsétlenek az árokparton, és teli szájjal, acsarkodva szidalmazták az Üristent, a szentséges atyát, engem, mindenkit, aki miatt ostobán oda kellett hagyniok tanyájukat. Ott ért bennünket a karácsony este is. Ajándékul kaptunk egy olyan kegyetlen hóvihart, amihez hasonló nem dúlt ott talán még soha. Rémület fagyott a szerecsenyek fekete orcájára, amikor tenyerükbe vették a vakítón tündöklő havat, és húsuk melegétől elolvadt, kicsorrant markuk tömlöcéből. És gondoljátok csak jól végig, urak! Az embereimről addigra az örökös, őrjítően-céltalan és eredménytelen vonulgatásoktól már lefoszlott minden ruha. Akinek maradt valami jobb darabja, az elcserélte az izmaelitákkal vízre meg harapnivalóra. Egy szál ingben ért bennünket a hóvihar! Több emberem fagyott meg, mint ahány elesett az egész hadjárat alatt.

Béla herceg torkát csiklandozta a kárörvendő nevetés. “Ezt úgy mondod – vihogott magában –, mintha olyan sokan estek volna el! A hozzád csatlakozott ciprusiak fagytak meg talán, akik nem voltak hozzászokva! Még hogy rongyokká foszlott embereiden a gúnya! Láttam őket, amikor hazaértek: mintha valami jeles külföldi fejedelmi vendégednek akartad volna megmutatni a hatalmadat, olyan peckesek, kényes-tökéletesek voltak! Akármit beszélsz, én ismerlek! A hajuk szála sem görbült meg azoknak! Ügy vigyáztál te azokra, apám, akár a szemed fényére! No, akkor hazudj csak tovább!"

– És ráadásul a sok baj megfertőzte vezértársaim szívét. Csúnya veszekedések, féltékenykedő marakodások kezdődtek. Én a kémeimtől tudtam, hogy Jeruzsálem alatt ütött tábort a szultán, és várja, hogy összemérjük fegyvereinket életre-halálra. És nem tehettem eleget közös hő kívánságunknak: megbénította seregemet az az átkozott civakodás!

– Bocsáss meg, felség – szólt közbe tiszteletlenül Apodfia Dénes, a tárnokmester. – Nem a seregedet, a vezérek karát!

– Ó, de jó, hogy itt vagy! így a helyes! – nyúlt át Endre az asztal fölött. és megszorította Dénes úr karját. – Vezéreim szívét szállta meg az ellentmon dás ördöge! Megmakacsolták magukat, és valamennyien külön táborba vonultak! Üristen! Ha akkor támad Szefaddin szultán, Jeruzsálem ura!

“De nem támadott! – kacagott magában a kis herceg jóízűen. – Sem akkor, sem máskor! Hiszen óvatosan kerülted még a lehetőségét is annak, hogy találkozhassatok! Hát miért dühöngött úgy a pápa, mit gondolsz? Eljutott a híre hamar ItáliábaI Majdnem szitkozódott őszentsége, amikor hallotta: te roppant seregeddel egyetemben ide-oda sétálgatsz, mint hivalkodó páva a vadaskertek tisztásain! Ahelyett, hogy egyszer is kockára tetted volna a bőrödet! Jó firma vagy, apám! Temiattad mindörökre meggyűlöli Magyarországot a pápa! De mit törődsz te vele, igaz?"

– És akkor – forrósodott át a király hangja – egyik napról a másikra hirtelen meghalt Hugó barátom, a ciprusi király! Fiatal ember volt, makkegészséges, szálfa termetű normann úr. Este még békésen koccintgattunk egymással, és reggelre: halott volt! Kiterítve feküdt sátra mélyén, és orvosom, Sándor apát úr elfehéredő szájszéllel bócorgott vissza hozzám, s fülemhez hajolva súgta: “Felség! Hugó királyt... megmérgezték!" “De kicsoda? – fakadtam ki indulatosan. – Ki a ciprusi király gyilkosa? Kitől kell az embernek a fejedelmeknek ebben a sosem látott ékes gyülekezetében tartania?" És a reggelizőasztalnál már az én gyomromat is összemarkolta a görcs, és a földön tekeregve vonaglottam, mint a kettévágott giliszta, és az a mocskos szájú jeruzsálemi érsek nem átallotta azt állítani, hogy... én csak komédiázom! Akkor minden erőmet összeszedve felkönyököltem, és rákiáltottam: “Tudd meg, ha te ilyen ocsmánysággal mered megvádolni a magyarok királyát, akkor én elmegyek haza!" “De akkor én kiátkozlak az anyaszentegyházból! Exkommunikállak! Interdiktummal sújtalak!" – így ő. “Átkozz ki! Sújts kiközösítéssel! Akkor is elmegyek haza!" – feleltem.

– És felséged elveszítette az eszméletét! – vágott közbe gyorsan a tárnokmester bólogatva, és mindenki őszinte részvéttel bámulta a halottfehér orcájú királyt. Lám, mit kellett szegénynek az egyházért, Krisztus urunkért, a pápa követelőzése miatt kiállnia!

Csak a kis herceg ajka biggyedt le. “Ismerlek – dúlt-fúlt magában –, éjjelnappal ittál ott is, akárcsak idehaza. Szegény ifjabb Atyusz Lőrinc egészen lefogyott, annyit kellett körülötted buzgólkodnia! És hát hánytál is, kétségtelen, és ha valami ócska ételt faltál, meg is nyomhatta a gyomrodat. Volt hát ürügyed, hogy «megmérgeztek»-et kiálts! Különbül komédiázol, mint sok közepes vásári csepűrágó és udvari jokulátor! Tamburát nem akarsz pöngetni közben? Ügy még hatásosabb lenne a «szerencsétlenséged»!..."

– És... – nézett körül a király, fölszegve állat, mint a hatásvadászó vándorszínészek – amikor magamhoz tértem, azonnal elindultam haza. – Sajnálkozva tárogatta csupasz tenyerét. – Pénzem már nem volt ismét felfogadni a velencei gályákat, így hát... gyalogszerrel és lóháton tért meg a had. Csak egy dolog utazott mindig négy keréken – nézett újra asztaltársaira Endre. – Amit magammal hoztam!

Tapsolt hármat, mire Apodfia Dénes felállt, a nagy, faragott szárnyasajtóhoz lépett, és sarkig kitárta. Mély és izgatott csend támadt. Ültükből félig fölemelkedtek az urak, úgy bámulták, mit rejtegethet a derekasan megvasalt koporsó?

A király megindultságtól elernyedt hangon mondta:

– Utam igazi célja és értelme ez volt, urak! Hogy közvetlenül a Szentföldről származó, számunkra ezerszeresen szent ereklyéket hozzak!

Feltárult a láda, és a kis herceg megborzongva tottyant vissza székére. Bebalzsamozott emberfejek és kezek voltak benne, bársonnyal bevont kis tartókon, meg egy jókora, vastag vesszőcsonk, és egy görögös kőkorsó. A királyfinak megémelyedett a gyomra. Pedig őszintén vallásos volt, el nem mulasztott volna soha egyetlen alkalmat sem, hogy ne imádkozzék. Nagyon szerette a tisztességes, rendes papokat is. Szívesen tanulta a Szentírást, meg a katekizmust és a teológia tanait. De az ilyesmit utálta. Hogy szerencsétlen emberek végtagjait kirakják közszemlére, ahelyett, hogy hagynák sírjukban pihenni őket az utolsó ítélet napjáig. Azt kegyetlenségnek tartotta, és meg tudta volna vesszőztetni az apját, aki ilyen kiszáradt, elfonnyadt, összeharapott, megráncosodott bőrű koponyákat hurcol keresztül Kisázsián és a Balkán-félszigeten. Egész valóját mélységesen megrázta a szörnyű látvány, és csak nagy távolról, haloványan szűrődött a füléig apja megilletődött szava, ahogyan Szent István vértanú, Szent Margit szűz és vértanú, majd Tamás és Bertalan apostolok nevét elősorolta. Béla csak akkorra tért magához kissé, amikor apja a botcsonkot felmutatta és megjegyezte:

– Ez pedig Áron vesszejének egy darabja!

Már mosolyogni is tudott a királyfi. Hát hogyne, hiszen tanítgatta Salamon deák, de sok jó kis pénzt kicsikarnak a szentföldi kegyszerüzérek a hiszékeny keresztes vitézekből és zarándokokból! Az utolsó ingüket otthagyják a szerencsétlenek egy-egy darabkra megszuvasodott, zörgő ágdarabért, amilyennel teli van a Holt-tenger partvidéke; mindennap öszvérkaravánok hordják be a “szent tárgyakat" a városokba, így is alig győzik kielégíteni a szükségletet. És a sok szentföldi gölöncsér sem csinál mást, csak efféle kecses amforákat, és az izmaelita kalmár szemét kegyesen ég fele fordítva rebegi: “Ebben a korsóban volt az a víz, amelyet borrá változtatott az Űr Jézus a kafarnaumi mennyegzőn!..."

Pillanatok alatt megbolydult a szála. Ahány püspök és apát, meg prépost csak volt a refektóriumban, szinte tébolyodottan vetette magát a ládákra, és térden csúszva tekeregtek a király előtt:

54

– Adj belőle nekünk, felség, az Üristen áldjon meg!

– Van bőr a képeden ereklyét kunyorálni a királytól? – süvítette megvetően Jakab váci püspök. – Amikor magad is odakint jártál, és három hosszú szekérre való ereklyét hoztál?

Róbert veszprémi püspök sem hagyta magát. Megmarkolta Jakab püspök dolmányát s megrázta, mint Krisztus a vargát:

– Szent igaz! Én a Szentföldön harcoltam, a véremet ontottam, s addig te itthon megszívtad magad, mint a nadály, a magyar keresztény hívek véréből!

– Injúria! Tiltakozom! – visította eltorzuló hangon Jakab püspök, miközben fekete gomb-szeme vészjóslóan villogott, s szája szélére hab turódott.

– Nékem őfelsége parancsolta meg, hogy itthon maradjak! Azt hiszed, nékem nem lett volna annyi eszem, mint néked, hogy kimenjek ereklyéket összeszedni, szekérszám? Dárius leszel, mire minden limlomodat méregdrágán eladod a plébánosaidnak, monostorjaidnak, klastromjaidnak! S aztán meg azért leszel iszonyú gazdag, mert mindenki a te papjaid templomaiba fog elzarándokolni, ereklyét látni, és a te perselyeidbe kell bedobniok a dénárjaikat, ha látni akarják a kacatjaidat!

– Apage szatanasz! – lökte ég fele Róbert püspök két vékony pózna karját, hogy könyékig visszacsúszott mezítelen karján a súlyos kamuka-dolmány ujja.

– Távozz tőlem, sátán! Az egyház szent vértanúinak maradványaira, Krisztus urunk használati tárgyaira te azt merészeled mondani mocskos, szentségtörő sxáddal, hogy... limlom! és... kacat!?... És te mered vádolni az embert, hogy meggazdagszik a híveiből, te, aki ocsmányul kiforgattad mindenükből a szolgáidat! És nemcsak a szolganépeidet, hanem a tulajdon főespereseidet és kanonokjaidat is! Elvetted földjeiket, erdeiket, barmaikat, és amikor bíróság elé akartak citáltatni, azt kiáltoztad: egyházi átok alatt vannak!

– Igenis! – üvöltötte Jakab püspök. – Egyházi átokkal sújtottam őket! Mert pap létükre feleségük van és gyerekük! És ágyasokat tartanak! Megfertőzött kezeikkel nem is szolgáltathatják ki a hívőknek a szentségeket!

– Buta hazudozás! Azt mindenki tudja, hogy a legtöbb papnak felesége van, mert a görög rítust tartja! Te nem ezért átkoztad ki őket, hanem azért, hogy ne állíthassanak a törvényszék elébe! Mert ott minden piszkos bűnödet a fejedre olvashatták volna, nyilvánosan! Hogy a te egyházmegyédben száz márka ezüstért akárki világi személy esperes lehet! Meg akartad akadályozni őket abban, hogy a világ színe előtt a szemedbe vághassák: lefoglaltad a keresztes hadjáratra beszedett kegyes adományokat! És akkor még van bőr a képeden ideállítani, őfelsége szakáilát cibálni, hogy adj nékem ereklyét, uram?!

Hallatlanul jót derült az egész udvar, hogy így hajba kapott a két jeles főpap, s az ereklyék ürügyén úgy kiteregették egymás szennyesét, mint két veszekedő szomszédasszony. Az még külön mulatság volt, hogy minden aljassága ellenére is Jakab püspöknek “szorított" az egész udvar, mert a francia származású Róbert püspököt szíve mélyéből utálta mindenki, hisz többet volt Rómában, mint Veszprémben, és akármi is történt Magyarországon, azt a liege-i származású főpap mindjárt beárulta a pápának. Ott is rühelltek, de mindig akkora ajándékokkal kedveskedett a bíborosoknak és a Páter Serenissimusnak, hogy a fél világ harsogott a veszprémi püspök erényeinek dicséretétől.

Olyan szokatlan, amikor ismét fölcsendül a király hangja, jelezvén, szeretné végét szakítani az áldatlan vitának.

Béla önkéntelenül fanyarul elmosolyodik, aaiikor szinte betű szerint meghallja apja szájából, amit előbb gondolatban a jeruzsálemi kalmár szájába adott. Picit levegőbe emelkedett a királyfi keze, mintha legyinteni akart volna, de aztán szárnyaszegetten visszakoppant megint az asztalra. “Viaszba mártott emberfejek és végtagok, botdarab, cserépkorsó! Mennyi tenger pénzébe kerültetek ti ennek a szerencsétlen, koldussá tett országnak!" S látja, János érsek atya úgy zokog az őszinte meghatódottságtól, hogy vastag patakban a szakállára ömlik a könnye, s reszkető keze a kőkorsót cirógatja, mint édesanya kicsiny porontya fejét. Béla már-már belefásul a mélázásba. Szinte meleg részvéttel sajnálja az apját, aki, lám, hiába fáradt el a világ másik végéig és fürdött meg a Jordán szent habjaiban. A királyfi tudja; apja azért vállalta ezt a borzasztó fáradságos utat, mert bizánci császár akart lenni a boldogtalan. “De hát így vág ilyesmibe az ember, kedves apám? Aki fel akar telepedni a bizánci császári trónra, megmagyarázta a magister, annak legeslegelső sorban jóban kell lennie a pápával! Le kell vennie Krisztus urunk földi helytartóját a lábáról! És te mit csináltál? Ahelyett, hogy legalább színre nagy hajcihőt csaptál volna odakint, ide-oda vonulgattál, mint fakarddal hadakozó kölykek 3. fűzfás tocsogós réteken! Fügét mutattál a szentséges atyának! És még te csodálkozol, hogy hoppon maradtál? Nem irigyellek, kedves apám, hogy azt kell hazudnod, ezekért az izékért utaztattál tízezer nyalka vitézt a méregdrága velencei gályákon Palesztinába!"

Béla arra rezzen össze, hogy a nevét hallja.

– De a legszebb, legértékesebb ajándékot mégiscsak az én nagy ló Béla fiamnak hoztam, aki lám, oda sem figyel a szavaimra!

A kis herceg zavarban van, de leküzdi, s apja felé fordul. Endre hatásvadászó szünetet tart, aztán összeüti a tenyerét, mire Apodfia Dénes, a nyalka tárnokmester föláll, a nagy, faragott ajtóhoz siet, ő is" tapsol hármat, s a feltáruló ajtó keretében megjelenik egy gyönyörű, fiatal leány.

Hófehér ruha fedi formás, telt idomú testét, hosszú fekete haj omlik alá a fejéről, két ágra választva, aranyhálóba fonva. Egyik ága a hátára zuhog, a másik a két begyesen domborodó keble közé. Dereka olyan karcsú, hogy vélnéd, kettéroppan a ráfonódó súlyos aranygyűrűkből összerótt öv alatt.

Jó Micsoda hollófekete hajzuhatag! A sátán katlana alatt nem feketébb a korom! Esküszöm, legalább kisujjnyi hosszú szemérmesen lesütött szempillája. S amikor fölveti és ráemeli pillantását a kis hercegre, akit rövid kutatás után gyorsan meg is talál, Béla úgy érzi, hatalmas máglyát gyújtottak hirtelen a szobában. Veríték borítja el a homlokát, és röstelkedve érzi, megizzad a tenyere izgalmában. Nem, nem! Ez nem lehet igaz! Hiszen ilyen szép teremtést csak az látott, akinek álmában már megjelent egy angyal! És ez a csodálatos lény elindul feléje! A lába szinte alig éri a palota padlóját borító, süppedő szmirnai szőnyeget. Béla tágra nyílt szemmel bámulja, majd önkéntelenül lehunyja a szemét. “Mindjárt fölébredek, és rögtön véget ér apám legújabb rossz tréfája! Mit akarhat vajon, mire jó ez az újabb komédia? És... és ki ez a leány? És... és..."

– Íme, bemutatom néked, fiam, Laszkarisz Teodor bizánci császár leányát, a bűbájos kis Mária hercegnőt, a... menyasszonyodat.

Béla arcát forró vérhullám önti el. Apja utolsó szavára úgy érzi. a mennyezetről a fejére zuhant a hatalmas kocsikerék, amelynek küllőire erősítették a nagy lánggal lobogó viaszgyertyákat. “Micsoda ostoba álom látogatott meg – gondolja. – Igen, igen, amíg apám a hadjáratáról hazudozott, elnyomott a buzgóság, és... ilyen gyönyörű kislányt álmodtam. Ha kinyitom a szemem, azonnal odébbszáll, mint megrebbentett pillangó!"

És akkor forró, duzzadt ajkak érintik a királyfi tűzforró orcáját.

– Idvezlígy in ides kisurám – rebegi a bizánci császár lánya, és lesüti megint ájtatos kis mosolykával a szemét, s Béla megdöbbenve érzi: nem álom, valóság a csodálatos kis teremtés, és amikor mosolyog – nézzétek, tündéri, bájos kis gödröcskék sejlenek föl az ajka sarkában! önkéntelenül kinyújtja érte a karját, hogy még tartóztathassa, s Mária is zavarban van, mert erre már nem tanították ki, most mit kell tennie, így ottmarad a két izmos, surbankó-kar rabságában, és – előre ezt sem számította – akaratlan odahajlik fejecskéje Béla széles, hevesen hullámzó mellkasára.

– Mária! Mária!... Máriácska! – susogja kicserepesedő ajakkal az ifjú herceg, és átvillan az agyán, hogy egyetlen, kemény rántással vadul magához szorítja, de aztán nem engedelmeskedik akaratának a karja. Csak a jobbját emeli fel picit, félszegen, mintha el volna törve, és nyirkos tenyerével mackós gyöngédséggel megcirógatja a császárlány aranyhálóba bujtatott éjfekete haját.

57 11

Ha eddig szinte bottal kellett Bélát az udvarba hajtani, most tán kivont karddal sem lehetett volna elkergetni onnét. Persze ha az ember kicsit gondolkozik, nincsen ebben semmi titokzatos: Jolanta királyné ágyasházában ott kacagott, csattogott Mária, a bizánci császár lánya. Tán meg is hasadt volna a királyfi szíve, ha valami gonosz praktika révén eltiltották volna apja palotájából.

Ahogyan mondani szokás: sülve-főlve együtt voltak. Salamon deák, meg Tűrje Dénes bánatosan ült egy kis dunaparti kocsmaboltban, és időnként, hogy mégiscsak csináljanak valamit, egymásra emelték poharukat. A világon semmi dolguk sem volt. A kis herceg abbahagyott mindenféle tanulást. Mária csordultig betöltötte szívét és életének minden percét. Már első nap levette a királyfit örökre a lábáról. Kedves, görög-latin-magyar keverék nyelven azt kérdezte Bélától:

– Hogy hívod édesanyádat?

Béla nagyot debbano szívvel, nekibúsulva válaszolta:

– Gertrud volt a neve. Áldja meg az Isten haló porában is.

– Hol van eltemetve?

– A pilisi klastromban.

– Mond udvarmester, holnap te, én – odamegy. Szedessen palotakert r-e-ec-ngeteg virág, és csinálja ó-ó-ó-riás koszorút és csokréta! Mind-mind elvinni szegény jó magyar királyné, akit kegyetlen megölt gonosz lator alattvaló!

Béla térdre omlott a folyosó kövén, ahol éppen álltak, ráborult a karcsú császárlány kezére, csókjaival borította el, s közben feltartóztathatatlanul csorogtak a könnyei. Mária tágra nyílt szemmel, némán bámulta a vőlegényét. ,,Hát... ennyire szeretted szegény édesanyádat?" És a szomorúság ürömlevébe csepp öröm is vegyült, hiszen úgy tartják, aki az édesanyját nagyon szereti, az a feleségét is a tenyerén fogja hordozni. Hallatlan gyengédséggel megcirógatta a térdre rogyott “medvebocs" fejét, s csak annyit súgott:

– Majd én fog téged édesanya helyett is nagyon-nagyon szeret! Jó?

Béla úgy ment mindenüvé utána, mint a puli a juhász után; tán késsel sem lehetett volna levakarni róla. Az apja résnyire sunyt szemhéjai alól gyakran méregette leendő menyét, kívánatosán karcsú derekát, minduntalan csiklándósan megrezdülő kemény kebleit, melyek úgy elálltak, mintha csak haragban lettek volna egymással. Meg-megnyalta cserepes szája szélét a vén kandúr, és hatalmas, forró tenyerét látszólag véletlenül Mária derekára téve, keserves fanyalgással ugratta:

– Kicsiny virágszálam! Meg sem érdemel téged ez a tohonya ló!

– De apám! – méltatlankodott Béla ingerülten.

5

*

Endre csak legyintett, mint az öregedő trubadúrok, és fölényes magabiztosságával folytatta:

– Áruld el, mit szokott mondogatni néked ez a föld terhe? Tud-e udvarolni? Hej, majd én tudnám, mit kell mondani, hogy megdobbanjon az a szép szíved! – És úgy nézte Mária felindultságtól reszkető arcocskáját, mint az éhes hiúz lesi az elébe bócorodott csíkos bundájú vadmalacot. Jolanta királyné tüntetőén fölállt és karját nyújtotta Apodfia Dénesnek, a nyalka szépfiú tárnokmesternek, s elindult vele a másik terembe, ahol vidáman pengtek a tamburák, s megejtő, szívet csiklándó lágysággal jajveszékeltek a töröksípok, mint valami szerelmes természetű kandúrok, és évődő, forró kacagások meg pajzán sikkangatások csaptak föl minduntalan, mintha kósza gonoszok égő csepűvel felfarkazott nyílvesszőket lövöldöztek volna erre.

– Hej, hej! – tápászkodott föl a mindig jócskán italos király. – Nyomorult szolgák! Az első tánc mindig az enyém!

Apodfia arca eltorzult a súlyos sértés hallatán. “Nyomorult szolgának mertél nevezni – dühöngött magában –, te rühös koldus? Jolantádat féltenéd tőlem? Már elkéstél, tudd meg! Magyarországon nincs olyan tyúk, amelyik meg ne ülne nékem, ha én rákukorítok! Gertrud is megült, Jolanta is! Várj csak! Majd mindjárt elválik, melyikünk a nyomorult szolga?!"

– Felség – mondta előkelőén szívére szorított kézzel –, valóban nem kéne táncolnunk, hanem... ország dolgán gondolkodnunk!

– Halics? – torzult el Endre orcája. – Már megint baj van abban az átkozott koszfészekben? Hát csak nem bírunk meg velük?

– Míg mi a Szentföldön harcoltunk, Krisztus urunk koporsójáért, azalatt megerősödtek a disznók!

– Odaküldtem Kánnembéli Gyula nádort! Vagyonom roncsán erős sereget fogadtam! Hát a vitéz Gyula nádor sem boldogul velük?

– A pokolbéli sátán sem tudna diadalmaskodni a halicsiak felett, uram! – nyomta meg kéjjel a tárnokmester a szót, mert tudta, hogy ezzel is mélyebbre üti a kést Endre szívébe, aki nem tudható, miért, uralkodása folyamán mindenek elébe helyezte Halics ügyét.

– Bocsásd elém a követet!

– Nem jöhet. Súlyos sebében összerogyott, s nékem hebegve néhány szót, az ispotályos lovagok karjai között kilehelte lelkét.

– Üristen! – dühöngött Endre. – Mit mondott? Van remény, hogy megtarthatjuk Halicsot?

– Bajosan, uram! Misztiszlavics úr ravaszul visszavonult Gyula nádor és felséges ipád, Leszko lengyel fejedelem egyesült hadai elől!

– Ezt tudom! – vágott közbe ingerülten a király.

– De azt már nem tudod, hogy később visszatért egy erős orosz-kun had

59 élén, és a magyar-lengyel sereget Halics városáig zargatta, úgy kergetve őket, mint gyerek ostorával a búgócsigátl

– Tévedsz, fickó! Még ezt is tudom l Gyula megerősítette Halics városát, aztán Misztiszlavics ellen vonult, és...

– Vereséget szenvedett újra! – villant föl a tárnokmester szeme alig leplezett gyűlölködéssel. – A fullajtár most arról hozott hírt, hogy – hangjában finom, gyilkos él rejtezett – az éhség megtizedelte a várvédők sorait, akik látták, sehonnan sem remélhetnek segedelmet, s ezért feladták Halics városát!

– Jaj, nekem! A fiam, Kálmán? – kiáltott föl megkínzottan a király.

– Fogságba esett! Odakerült Salome is, a felesége, Leszko fejedelem leánya! És a híres vitéz, Kánnembéli Gyula nádor is!

Endre összeroskadt, mint kiszáradt, erdei hangyaboly, amelyre véletlenül ráhajtott a rönköt vonszoló szekér kereke.

– Az orcátlan halicsi fejedelem súlyos váltságdíjat követel érettük! A király felnyögött:

– Váltságdíjról beszélsz, ostoba szolga!? Hiszen nincs a kincstárunkban egy maréknyi dénár se!

A tárnokmester tajtékzott dühében a folyamatos sértegetéstől, de lenyelte mérgét. Majd eljön az alkalom, és kamatostól visszaszolgálja urának a kapott kölcsönt! S ez hamarébb bekövetkezett, mint remélte.

– Oj hadat kell Halicsba küldeni, hogy kiszabadíthassa a fiamat! – folytatta a király.

– Üj hadat, uram? Hiszen te mondád, maréknyi dénár sincs a kincstárunkban. Szerintem én is fölösleges vagyok! Ha nincs semmi a kincstárba, minek ide tárnokmester, uram?

– Ügy, úgy, csak marj belém te is, te hálátlan kutya! – vergődött a király; aztán felcsattanó haraggal rárivallt: – Meg is érdemelnéd, hogy kihajíttassalak Esztergom várából, hogy a nyakad szegjed a meredek hegyoldalon! Miféle tárnokmester az olyan, aki eltűri, hogy koronás királya üres zsebbel vergődjön?

Apodfia Dénes majdnem fölnevetett. “No, most jössz be az én házamba, nagyszájú, goromba komédiásfajzat!"

– Mit tudnék én itt tenni, uram? Az adót, meg a kamara hasznát beszolgáltató királyi kamaraispánok helyett mérgesen ordítozó, türelmetlen velencei és augsburgi kalmárok toporzékolnak a palota udvarán, akik a szentföldi hadjáratra néked kölcsönadott hatalmas summáikat követelik vissza. De legalábbis a kamatjaikat szeretnék megkapni!

A tárnokmester úgy érezte, illatos balzsammal kenegeti oldalát szép izmaelita fürdősnője, olyan keserveseket bődült minden szavára a király:

– Dénesem... Édes fiókám!... Ez így... ronda, mocskos gyalázat...

60 Ez így... nem mehet tovább!... Tennünk kell valamit, de hamar, hamar, hamar!... Keserves rabságban a fiarn, ki kell szabadítanunk!

Apodfia Dénes reménytelenséget tükröző orcával tárta szét a karját.

– Pénz? Ebben a koldus országban? Pénzük csak a papoknak van, de... a papok pénze... tüzes, ezt te tudod a legjobban! Mert a zacskójuk nyakára hosszú madzag van kötve, aminek a végére éles hangú csengő van erősítve a lateráni kancellárián, és... Jaj nekünk, ha az a csengő megszólal, uram! ...

Endre arca rövid tűnődés után feltündökölt:

– Bort ide, hej! – S amíg odarohant a főpohárnok magister, Atyuszfia Lőrinc, megragadta Dénes úr karját, és keményen megrázta: – Látod, édes fiam, ezért kedvellek én ennyire téged! Mert te akkor is jó tanácsokat adsz nékem, amikor nem is akarsz!

Apodfia meglepetten tátogatott, még szépen kipödrött bajusza hegye is lekonyult meglepetésében.

– Hallgatlak, uram! – hebegte megzavarodva, hogy a király egyszerre így talpra ugrott, pedig már mind a két válla a földet érte. Ezt csodálta benne minden híve, hogy egyik pillanatról a másikra magára talált, meglelte az egyetlen megoldást, amely kirántotta szekerét a kátyúból.

– Van pénz ebben az országban! Papokat mondtál, ugye? Nohát... olyan pénz van itt, ami a papoknál van, de mégsem a papoké, érted-e, Dénes fiam? Most azonnal nyergeitess egy század daliát, és induljanak... – Kajánul elhallgatott, lesve a hatást, mert látta, a tárnokmester szinte meghal a mohó kíváncsiságtól: hol lehet olyan szabad pénz, amit ő még meg nem kaparintott magának! – Ide, a szomszédba, édes fiam! Annak a száz daliának te leszel a kapitánya! Te vezeted őket át a johanniták kolostorába, és tüstént elhozod tőlük szegény Imre bátyám özvegyének náluk letett kincseit! Pénzt, drágaköveket, arany-ezüst edényeket, fegyvereket! Hogyha jól emlékszem, harmincezer gira ezüstöt is adnak azért az izmaelita meg a zsidó bankárok! De még a velencei Signoria is boldogan beváltja!

Apodfia nem mert urával ellenkezni. Ismerte jól a királyt, aki olyan volt pattanásig feszült lelkiállapotában, mint a vipera, amelynek a farkára hágtak. Ha nem engedelmeskedik néki azonnal, a királyi refektórium kellős közepén üti a szívébe a tőrét. Most álljon oda magyarázni, hogy... micsoda égbekiáltó disznóságot akar véghez vitetni? Hiszen a szerencsétlen Konstancia II. Frigyes német-római császár felesége lett közben. Mit fog szólni a császár a felesége hozományának elkobzásához? Zengeni fog egész Európa Frigyes haragjától! És a szerencsétlen asszonynak csupán javainak használatáért tizenkétezer gira váltságdíjat ítélt meg a pápa! S nemhogy azt meg nem kapja, Endre még megboldogult férje teljes hagyatékát is elorozza tőle? Üristen, micsoda pokoli felfordulás lesz ebből, ha kipattan? És a johanniták kürtölik

61 majd világgá, futárjukat még ma éjjel útnak bocsátva római nagymesterük elébe!

A tárnokmester fejét mélyen meghajtva kisietett. Azt még megtette, hogy amerre elhaladt, bizalmas embereinek megsúgta, a király mit míveltet véle, s ő teljesen ártatlan, csak a király szigorú parancsára enged szabad folyást ennek az égbekiáltó igazságtalanságnak!

Béla ajka is megvetően lebiggyedt, amikor Tomajnembéli Dénes megsúgta neki:

– Lám, a dicső keresztény lovag! Az özvegyek és árvák ájtatos gyámola még holtában is megtolvajolja szegény nagybátyádat!

A johanniták a kisujjukat sem tudták megmozdítani, amikor a tárnokmester késő éjszaka rájuk tört királyi lovasaival. Fertályóra múlva a királyi palotában volt a tizennégy megvasalt súlyos láda, teli Imre király özvegyének kincseivel. Endre az egyik ládára borult, részegen zokogva simogatta, és szipogott, mint egy síró kisgyerek:

– Látjátok, mennyire igaz a mondás? Ahol a legnagyobb a szükség, ott a legközelebb a segítség!... Nagy bajomban, lám, hamar megsegélt az Úristen kegyelme...

S még udvartartásának urai, ezek a hétpróbás gonosztevők is megrökönyödve kapták fel farizeus szavaira a fejüket. De nem mutathatták, mert a király hirtelen talpra ugrott, és mind a harminckét fogát kivicsorítva rájuk ordított:

– Talán nem tetszik valakinek? Mert akinek nem tetszik, fel is út, le is út! Elmehet, isten hírével!

– Majd a pápa... megneheztel, mondván... kifosztottad a johannitákat!

– Mindjárt megmondom, hogy mit csináljon a pápa! – üvöltötte vérbe borult szemmel a csaprészeg király. Haragos kézmozdulattal tudta csak elfojtani a teremszerte felrobbanó durva röhögést, hiszen mindenki megértette, mire célzott Endre. De őfelségének most kivételesen nem volt kedve tréfálkozni, belülről születő őszinte indulat robajlott szavaiban: – Kussoljatok el, részeg csürhe!... Ki tudná nékem megmondani, miért kergetett el őszentsége a Szentföldre?... őmiatta bangálkodtam két esztendeig odakint!... Őmiatta ürült ki ennyire a kincstáram! Meglehet... tizenöt esztendeig sem állok talpra... újra! És... egyáltalán... mi értelme volt annak az egész... eszeveszett bolondságnak? Talán... mártírhalált kellett volna elszenvednem... azért a... rohadt, sívó... homokpusztáért? Hát... nem és nem! Bizánci császárnak... nem voltam jó? Vértanúnak... igen?

Egyre nehezebben forgott a nyelve, meg-megtántorodott, s végül is két markos udvarnoknak kellett az ágyasházába támogatni. 12

Mint huzat a tárt ablakú szobából a könnyű pihét, úgy vitte el Halics Imre hagyatékát, Konstancia hatalmas hozományát. Egy fél évbe sem tellett, és Endre már megint a tárnokmesterét gyomrozta:

– Segélj rajtam, mert különben karóba húzatlak, felnégyeltetlek, kerékbe töretlek!

– Felség, én sem vagyok isten, lehetetlent én sem tudok művelni! Már csak az hiányzik, hogy idehozass hét korsó vizet, hogy változtassam borrá!

Endre hirtelen feladta a miméit szigort mutató, játékos hangot. Ügy összeomlott, mint egy fényes, úri sátor, aminek négy ember egyszerre elvágja a négy főtartó kötelét. És ki sem tudott kászálódni a romok közül, szégyenszemre könyörgésre fogta a dolgot.

“Milyen szánalmas féreg vagy, amikor az igazi arcodat mutatod – gondolta a tárnokmester, aki maga is hercegi vérből, Gertrud törzséből származott. – Egy ótvaros fenekű koldus nem tud nálad különbül nyivákolni: «Az isten szent szerelmére... Csak egy falat ennivalót! ... Csak egy ital forrásvizet –»"

Valahonnan messziről fölszivárgott a király betegesen halk, visszafogott siránkozása.

– Jaj, mennyire megvert engem az Üristen! Miért kellett nékem éppen ebben az évszázadban születnem? Miért kellett nékem éppen a magyarok királyának lennem? Ha nem lennék király, most kutyabajom sem lenne! Élném a világom a gyönyörű fiatal menyecske-feleségemmel! Nem is ismerném ezt az átkozott szót: “Nincsen!" Dénes fiam, segélj, nem mókázok! Bejött a főszakácsom, és megkérdezte, mit főzzön ebédre, mert üres a kamora. Jolanta egyik gyűrűjét adtam néki oda, hogy kimehessen a piacra, és hazahajtathasson egykét zsenge borjút, meg szekérre rakathasson valahány bődön zsírt, meg néhány zsák lisztet! Ez így nem megy tovább, fiam! Ezt én nem csinálom! Ha kellek királyotoknak, tartsatok el!

– Nehéz, nagyon nehéz! – dünnyögte a tárnokmester, olyan fontoskodva, mintha egyes-egyedül őtőle függne a döntés, megtartja-e tovább is magyar királynak Endrét, vagy pedig útilaput köt a talpára: mehetsz! – Illetve... végtelenül egyszerű a dolog! Csupán annyit kell megtenned, hogy kinyitod a szoba ablakát, meglóbálod háromszor a karos gyertyatartót, és...

– A szemközti palotából azonnal itt terem Sámuel kamaraispán, az izmaelita szörnyeteg! Isten őrizz! Még csak az kellene!

– Akkor a szoba másik falán nyisd fel az ablakot, és ott adj a gyertyatartóval jelet!

– Nem, nem, nem! A zsidót sem kedvelem cseppet sem jobban, mint az

6]) izmaelitát! Szörnyetegek mind a ketten! Elevenen kiszívják, mint a vámpír, a véremet! – Már le s föl rohangált a teremben, s közben szenvedett, mint egy megbéklyózott dühödt bika, aki már érzi a mészárosok taglójának iszonyú sújtását. Hirtelen megtorpant a tárnokmester előtt, mind a két kezével a szép szál férfi tüneményes dolmányába ragódzott, és megrázta, kegyetlenül. – És ha mégis megteszem? Mit szól majd a jó nép? Megint a nyakukra szabadítom a földre szállott sátánokat?

– De az úristenit, felség! Hát kell a pénz, vagy nem kell?!

– Hogy beszélsz velem, te piszok? – lábadt egyszerre könnybe a király szeme, mert most jólesett néki, hogy könnyezhetett. – Ez hát a hála, amiért kivakartalak a koszból és tárnokmesterré tettelek? Talán nem loptál eleget mellettem? Mit szólnál hozzá, ha úgy tennék véled, mint az angol király, Hódító Vilmos tett a zsidóival? Amikor teliszívták magukat, mint szivacs a vízzel, fél kézzel kifacsarta őket. He? Kifacsarjalak, tárnokmester? – villámlott most már gonoszul a király szeme, mint vihar előtt az ég alja.

Apodfia Dénes sohasem tudta, hogy is áll vele? Szerencséjére mindig megérezte, meddig szabad elmennie, és az utolsó pillanatban mindig sikerült visszatáncolnia, amikor már a szakadék szélére lépett.

– Felség – szólt –, oldjuk föl a lelkiismeretedet! Majd én intek mind a két sátánnak, jöjjetek és segítsetek, nagy bajban van szegény jó király urunk! – És mielőtt Endre megakadályozhatta volna, energikus, gyors mozdulatokkal az asztalhoz lépett, fölkapta a súlyos, ezüst gyertyatartót, majd feltépte az ablakot, és köröket rajzolt vele. Azután ugyanezt tette a másik ablak előtt. Mire megittak egy serlegnyi bort, már jött is az udvarispán, Rátótnembéli Gyula, az a keszeg, pöttöm férfiú (akit részegségében virtuskodva a karjára szokott ültetni a király), és mulatságos cérnahangján elkántálta a sarkig kitárt ajtó előtt:

– Felség, két mocskos senki házi szeretne hasra vágódni előtted! – és gúnyos fintort vágott, amikor félreállt, hogy az izmaelita és a zsidó kamaraispán beléphessen.

Sámuel akár egy mesebeli óriás. Szénfekete, torzonborz szakálla, bajusza összehömpölygött félelmetesen széles mellkasán; kampóra görbülő orra láttán sasvíjjogást vélt hallani az ember. Vastag, vérpiros ajaka duzmadtan hasadt föl, mint a gesztenye burka. Igen, azt várta az ember, ha ránézett, mindjárt levegőbe emelkedik, akár egy éhes keselyű, és süvöltve rácsap. “Ennek a gazembernek a világ minden kincse is kevés volna! – rázkódott össze Endre, mert tudta, Sámuel, az izmaelita kamaraispán olyan kegyetlen lehet, mint a fekete halál, amely, ha elszabadul, mindenkit letarol, mint kasza a rét füveit, virágait. – És ezt a monstrumot kell szegény népemre rászabadítani?" Aztán felfortyant gondolatban: “Ha belepusztul Hungária, akkor is megteszem! Bohó

6<SUB>4</SUB> cot csinált belőlem az ország, amíg odavoltam! Mindenemet szétosztogattam nékik magamtól is, de ami véletlenül megmaradt, orcátlanságukban mind önként feldúlták, elprédálták! Most visszakapják a kölcsönt, a nyomorultak!"

A gólem mellett szinte észre sem vette Téka ispánt. Ha Sámuel körül valósággal lobot vetett a szoba, ahová belépett, Tékát alig lehetett meglátni. Ritkás, göndör szálú, szépen ápolt szakáll övezte orcáját, amely pirospozsgás volt, akár valamelyik paraszt fónagyé. Termete inkább vékonyka volt, cseppet kidudorodó gyomorral; ujjai finommívűek és hosszúak, amelyek inkább vallottak jeles tamburapengetőre, mint lángeszű bankárra. S ha nem viseli kis oldalszakállát és f ej búb-sipkáját, senki sem mondta volna rá, hogy zsidó. De Téka ispán szigorúan betartotta vallási törvényeit, és ha az életébe került volna, akkor sem vált volna meg egyiktől sem. Koravén, beteg gyerekeknek van ilyen elkerekedett nagy szemük, ami arról árulkodik, hogy gazdájuk valami olyasmit tud, amit rajta kívül senki más. Boltozatos homlokán, főként a halántéka körül, kék erek koszorúja sejlett áttetsző bőre alatt. A király, ahányszor találkoztak, mindig rajta felejtette a szemét, olyan szép pátriárka feje volt. Pedig Endre szeme csak a fehérnépeken akadt meg. Ez a kedves, öreg bankár mindig megnyugtatta, ha megjelent a színen. Ö sem felebaráti szeretetből segített rajta, ha bajba jutott, busásan megkereste és meg is találta a maga hasznát, de valahogyan mégis egészen más volt, mint Sámuel, az izmaelita saskeselyű, aki Tékával ellentétben könyörtelen nyerseséggel, lélekszakasztó durvasággal vette el, ami megillette, de még a fölös ráadást is.

– Mivel tudnád országomat és koronámat megmenteni? – szegezte az ujját Endre a némán, álltában is sistergő izmaelita mellének.

– Egyszerű dolog, uram! Behívatod a kancellárodat, és lediktálsz néki egy kurta rendeletet. Valahogy így: “Nos Rex Hungáriáé, Croatiae, Dalmatiae etcetera, etcetera elrendeljük, hogy – ma van másodika, mondjuk – e hó tizenötödikén országszerte váltsa be mindenki a dénárját!"

– Már megint miféle ocsmányságba akarsz belérántani, Sámuel? – vonta össze Endre gyanakodva sűrű, ősz szemöldjét.

Az izmaelita teliszívta domború mellkasát levegővel, és a nagyon magabiztos emberek gőgjével, valahonnan igencsak felülről pillantott alá a királyra:

– Ne játsszunk, felség, komédiát! Tán el kell magyaráznom, éppen teneked, hogyan kell megrontani a dénárt, hogy abból haszna legyen a királyi kamarának?

Endre elkeskenyedő kedvvel, ernyedt kézmozdulattal megkísérelte belefojtani a szót a kárpáló ispánba, de az csak tovább hőzöngött:

– Kevesebb ezüstöt tétetünk az újba, mint a régiben volt! Tudod, nem?... Vékonyabbra veretjük az új dénárokat! Dupla haszon! Ami ezüst így megmarad, az a tiéd!

– És a tiéd! – bukott ki a dühös szó a király száján.

– Igen! – csattant föl az izmaelita kamaraispán. Hát hogy lehet valaki ilyen gyalázatos és ostoba, hogy nem akar megosztozni segítőtársával a várható nyereségen!? – Engedelmeddel, uram – folytatta –, de... busásan megtérül néked az én hasznom! Nem ingyen nyerem!

– Megadtad nékem, ez igen! – nyerített föl ideges jókedvében Endire. – Édes Dénes fiam! Hát már akármilyen jöttment ilyen pimasz hangon beszélhet velem? Hát már talán tűzre vetették bolond udvarnokaim a derest?

– Felség! – mondta Sámuel hűvös előkelőséggel. – Van egy közmondás: Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók! Ha te nem akarsz így járni, ne is tárgyaljunk. – Egyre jobban nehezére esett a magyar beszéd, s ezért akarva-akaratlan arabra fordította a szót: – Én egy aljas, hitetlen mohamedán eb vagyok, aki azért születtem erre a földre, hogy téged, gyaur ebet bolonddá tegyelek!

– Mit mondtál? – kapta fel gyanakodva a fejét a király. – Miért beszéltél arabul? Felelj, mert... jaj neked!

Sámuel zavartan kapta föl a fejét: “Allah nagy! Micsoda szerencse, hogy ezeket a kemény szavakat... arabul mondatta velem! Különben a következő minutumban már porba hullott volna a fejem!"

– Felség – hümmögte picit megrezzenve, hogy így mellette süvöltött el a halál. – Nem tudom magam tökéletesen kifejezni magyarul. És ha nem jut mindjárt eszembe, amit mondani akarok, arabul vágom ki.

Endre gyanakvása nem csitult, érezte, Sámuel gyalázkodhatott, de már nem akart több időt vesztegetni az izmaelitára, kegyesen intett néki:

– Rendben van. Tégy úgy mindent, ahogy jónak látod! Elmehetsz! Két hét múlva várom az első zsák dénárokat! – Aztán Tékához fordult, és így folytatta: – Mit szólsz hozzá, milyen förtelmes, undorító fráter ez? Miféle rettenetes gyalázatba akar magával sodorni megint?

– Felség – mosolygott a zsidó kamaraispán. – Kár, hogy nem tudok eléggé arabul, mert akkor most talán örökre megszabadulhatnék legnagyobb vetélytársamtól, akivel osztoznom kell a te áldott jó aranyszíveden!

– Téka fiam, azt hiszem, elég jól ismerlek ahhoz, hogy kijelentsem, ha te tudnál is olyan jól arabul, hogy Sámuel minden szavát megértsed, te... vagy annyira becsületes üzlettársa néki, hogy... mégsem mondanád meg, mit vartyogott mocskos szájú ellenfeled. De mindegy! Halljuk, édes fiam, te mit találtál ki, hogyan tudnál megmenteni a gyalázattól? Hogy ne kelljen fényesre kopott réztányérkával a sarokra kiállnom, és...

– Amíg felséged engem lát, erre nem kerül sor, efelől bizonyos lehet!

66 hajolt meg mélyen Téka, szívére szorítva finom, fehéren indázó ujjú kezét.

– Sámuel barátom keresni akar rajtad, én pedig segíteni akarok néked! – Közelebb lépett a királyhoz, hogy ha lehetséges, akkor még a tárnokmester se hallja beszélgetésüket. Persze Apodfia Dénes észrevétlenül a közelükbe sündörgött, s joga is volt hozzá, hogy kihallgassa szavaikat, hiszen néki a király minden üzleti tárgyalásáról tudnia kellett, mivel ő kezelte a pénzügyeket.

– Felség – súgta –, add el a birtokaidat! Endre idegesen, kurtán fölkacagott:

– Bolondgombát faltál volna, jó ember? Mi a poklot adjak el rajtuk, amikor... Amikor már régen eladományoztam szinte valamennyi uradalmamat?!

Első pillanatban úgy tűnt, mintha Téka ispán nem értette volna, mit is mondott a király, mert sürgető, apró integetések kíséretében kivágta:

– Éppen hogy azokat add el, uram, amelyeket már amúgy is eladományoztál!

– Téka, nem vagy eszeden! De hát kiknek adhatnám el a már egyszer eladományozott birtokaimat?

– Azoknak, felség, akiknek eladományoztad! A király ingerülten vágott az asztalra:

– De ki az a marha, aki pénz ad olyan birtokért, amiben már amúgy is benne ül?

– Nézd, jó felség – gyürkőzött türelmesen a magyarázkodásnak az ispán –, akinek felajánlod, mindenki megveszi örömmel! Tudod te, milyen más érzés olyan birtokban ülni, ami biztosan a tiéd? Annyira a tiéd, hogy maga a tárnokmester vette át tőled az érte járó summát, és ezek után a hites hely előtt írták mindörökre a nevedre? Szóval úgy a tiéd, hogy abba még a római pápa öszentsége sem köthet bele, pedig az nagyon nagy ember!

– Dehogy is nem köthet bele! – vigyorodott el kaján kárörömmel a tárnokmester. – Én ott álltam a könyöködtől egy bakarasznyira, amikor meg j esküdtél noj-ben, a koronázási szertartásodon, hogy úgy vigyázol a Szent

Korona birtokaira, akár a szemed fényére!

A király elfehéredő orcával, zavartan sütötte le a szemét, és rohamosan növekvő kétségbeeséssel dörmögte, az asztalt kapirgálva körmével:

– Hű, de kínos eset! Én erre... valóban megesküdtem! Most már... viiágosan emlékszem! – Zavara tovább erősödött beszéd közben. – De az uraknak arra is megesküdtem, hogy amit nékik adományoztam, soha, semmilyen

i körülmények között vissza nem veszem! ... – Hangulata ebben a sorsdöntő pillanatban egyszerre vidámra váltott, s mosolyogva kérdezte: – Hát akkor most... melyik esküm köti meg a kezem? Melyik az erősebb?

Téka ispán olyan fölényesen mosolygott, mint a tárnokmester szokott, amikor a futtatáson fekete csődöre, Lucifer három teljes hosszal megnyeri a versenyt:

– Ha ez így van, akkor még gyönyörűbb a helyzet, mint ahogy én elképzeltem! Add csak el nyugodtan a birtokaidat! Aztán ha valaki perbe szállna emiatt véled, feloldoztatunk őszentségével mind a két esküd alól! Ö csak így tesz a kezével – utánozta kicsit gyámoltalanul a főpapi keresztvetést –, és azt mondja közben: ,,Ego te absolvo in nomine Domini!" –, és te ugyanabban a szempillantásban ismét a leggazdagabb magyar földesúr leszel!

– Köszönöm, édes fiam! Elmehetsz! – intett kegyesen Endre a zsidó kamaraispánnak, aki sűrű hajlongással kihátrált a nagy fogadószálából. A király hangja hűvösre váltott. – Dénes! Hívasd a kancelláromat! Mindjárt hozza magával a birtoklajstromokat is!

– Mire jó ez a c&

232;co, felség? Magad is jól tudod, már mindenedet elajándékoztad!

– Tudom! De... pénzért még nem adtam el egyiket sem! Még ma írunk mindegyik megadományozott úrnak, akarja-e elnyerni birtokát örök áron?

– Ezt nem teheted meg, uram!

– Miért? – fortyant föl Endre őszinte indulattal. – Ki parancsol az istennek?

– A Törvény az isten, uram! Ezer baj szakad újra a nyakadba!

– A Törvény én vagyok! Ebben az országban az történik, amit én akarok! – hörkent tárnokmesterére a király. – Hol tekereg ez a pimasz kancellár? Néki tán nem vagyok királya, hogy nem engedelmeskedik tüstént a hívásomnak?

Apodfia Dénes gúnyosan elmosolyodott.

– A kancellár úr azt gondolja, ha megadtad már néki a háromszáz gira ezüst tartozásodat, akkor parancsolgathatsz is néki! Addig: nem is ismer téged, uram!

Endre megvonta a vállát:

– Én csináltam valakit a koszosából! És most felhúzza az orrát? Mindegy! Gyerünk a refektóriumba, kegyetlenül megjött az étvágyam.

– Kár átfáradnod, felség! – röhögött befelé a tárnokmester. – Hát már elfeledted, hogy a főszakács átüzent; nincs mit főznie?

Endre szórakozottan bólogatott, és ment tovább az udvar felé. Az udvaron moccanni sem lehetett, úgy teli volt békétlenkedő, ordítozó emberekkel.

– Úristen! Kik ezek? – lépett hátra a folyosó kerengőjéről a király.

– Panaszosok, felség! Az ország minden részéből jönnek! Amióta tudják, hogy visszatértél a Szentföldről, valósággal megszállták Esztergomot, mint valami ostromló hadak!

68

– És – hüledezett rémületre váltó arccal a király –, és... mit akarnak tőlem ezek a boldogtalanok?

– Igazságot, uram! – fordította komolyra a szót a tárnokmester.

– Jó, jó – emelte föl zavartan a jobbját Endre –, tudom, hogy régi törvényünk: bárki beléphet a király házába, ha panasza van. És még le is ülhet ebédre a király asztalához! De... De hogy egyszerre ennyi embernek lett panasza? Hogyan? Miért?

– Amíg te a pápa őszentsége parancsára a Szentföldön fáradoztál, idehaza minden a feje tetejére állt! Ember embernek lett farkasa! Megszűnt a Törvény, nem tudom, érted-e?!

– Nem – mormolta őszinte zavarral küszködve a király. – Hiszen János érsek itt maradt... Képemben uralkodott! A... a Királyi Tanács jó részét, főpapjaim java részét... fölmentettem, szándékosan, a keresztes hadjárat kötelezettsége alól, éppen azért, hogy... itthon rendet tarthassanak...

A tárnokmester, akinek kivételesen tiszta volt a lelkiismerete, mert együtt zarándokolt el Jeruzsálembe a királlyal, fölényes mélabúval mosolygott:

– Éppen ők csinálták a felfordulást, uram! És most hiába is akarnál néhány bűnbakot kiválasztani közülük: mindegyikük egyformán hibás! Kivéve szegény János érsek atyát, akit vasvillával kergettek ki Lengyelhonba, amikor tiltakozni mert a garázdálkodásuk ellen!

Endre gondterhelten pillantott alá a felháborodottan zúgó, izgatottan örvénylő sokadalomra. Óvatosan úgy állt, a kerengő oszlopai mögé húzódva, hogy alulról meg ne láthassák.

– Ügy gondolom, ha... ha igazságot nem is kaphatnak, legalább egy jó ebédet adathatnál nékik, tárnokmester uram!

Apodfia Dénes már rendkívül unta a szerinte teljességgel fölösleges szószaporítást. Sajnálkozva tárta szét a karját:

– De jó uram! Miből? Ma már néked sem főtt a konyhádon ebéd. Tán némi füstölt sonka, meg kevés sózott szalonna, ha akad, azt falhatsz!

A király egy pillanatig arra gondolt: villámlani fog és mennydörögni, de aztán gyorsan mégis másként döntött, s homlokára bökve fölkacagott:

– Akkor nincs más hátra... mivel éhen mégsem halhat a király és a királyné... még ma descendálok egész udvartartásommal!

13

Amint elterjedt a király szándékának híre, roppant virágos jókedv kerítette hatalmába az egész esztergomi palotát. A sok riherongy léhűtő módfelett kedvelte a falura szállást, mert ott álló nap csak zabálniok kellett, meg a hasukat süttetni a nappal: mindent elvégeztek a megszállott falu nyomorult szol

6<SUB>9</SUB> g&

224;io népei. Nem elég, hogy adták, még el is készítették, sőt, fel is szolgálták az ételeket és az italokat. A descendálás puszta szándékának hallatára reszkető rémület szállta meg az országot, vacogva lapult meg minden úr meg főpap, s óriási összegeket ígértek Szent Antalnak, ha másfelé fordítja a király szekerének rúd ját.

– Tudod mit, Dénes fiam? Jacobus váci püspök uramat tréfáljuk meg! Tudomásom szerint az ő zsírosbödöne meg bugyellárisa éppen csurig van! Hát akkor... markoljunk bele kicsit.

Apodfia Dénes, aki picivel a király háta mögött lépegetett, arcát ég fele szegve, hangtalanul röhögött. Utálta Jakab püspököt, mert amíg odavoltak a Szentföldön, megdúlta az Apód-birodalom három tartományát is, Hevesben is, Nógrádban is és Pest megyében is. A püspök úgy teliszívta magát, mint egy éhes pióca, amit a felcser fölrak a beteg pucér hátára. Apodfia tudta: egy harmincnapos sáskajárás nem olyan irtóztató csapás, mint egy félnapos királyi látogatás.

A kancellárián csupa pap dolgozott, így Jakab püspöknek is akadt közöttük embere szép számmal. Persze, hogy még ugyanabban az órában fullajtár száguldott a szörnyű veszedelem hírével Vácra. Jakab püspök, aki kitűnő gazda és nagy szerző volt, két kezét szemére szorítva, vonítva, mint a veszett kutya rohant be a templomba és rogyott le névadója szobra elé. Átnyalábolta a kő Szent Jakab lábát, és krokodilkönnyeket hullatva, ordítva könyörgött:

– Távoztasd el tőlem a királyi udvar látogatását! Ezer gira ezüstöt adok! Nevednapján tízezer hatrőfös fehér viaszgyertyát gyújtatok! Még kilenc templomot neveztetek el rólad, én édes patrónusom! Add, hogy kiessen a királyné szekerének a kereke! Add, hogy nyakát szegje a király hátaslova, még mielőtt őfelsége felszállna reá! Fusson keresztbe fekete macska előtte! Támadják meg felbőszült darazsak az udvar népét, amikor erdőhöz érnek! – Csak igen sokára nyugodott el szívének háborgása. Már szitkozódni is tudott. Tarjagos-fényűre szőtt lila cingulusát helyére rántva dünnyögte: – A rossebek rágják ki a bürkédet, felséges úr, amiért ideesz Vácra a fene! Ott jöjjön ki minden falat a torkotokon, ahol bemegy! A háromnapos hideglelés álljon belétek!

Aztán amikor kifogyott alóla a templomlépcső, felragyogott az a pöttöm csíborfekete szeme, mert úgy érezte, megvillant előtte az egyedül lehetséges menekülés útja! Ahogy csak roppant teste engedte, keresztülrohant a templomudvaron, és arra gondolt, továbbrohan a palotaudvarra, ott a toronyban megfúvatja a kürtöt az őrrel. Aztán megijedt, hogy ha ennyit lohol, még kiáll a szívverése, s így a lélekharang-lábhoz lépett, belemarkolt a vékonyka kötélbe, és úgy megcibálta, mintha az édesanyja lelkét kívánta volna elbúcsúztatni véle. Összerohant mindenki, udvacnokok, szolgák, serfek, de még a rabszolgák is:

– Mi történt?

– Ki halt meg?

– Kegyes püspök urunkat vitte el az ördög? Mert azt ugyan jól tette!

– Emberek! Keresztény felebarátaim! – rivalit&

224; a dörgő hangú Jakab úr. – Valamennyi cselédem kapjon lóra, s azonnal vágtassatok ki oda, ahol a gulyáimat, csordáimat, kondáimat, nyájaimat és méneseimet találjátok! Azonnal hajtsátok át minden jószágomat a Tahi-szigetre! Te fiam, megmondjad a szigetmonostori apátnak, tűrje el rövid ideig az állatjaimat, és nem marad el megérdemelt busás jutalma! Hajdi, hajdi! Mit bámultok? Nem értettétek, amit ugattam? Akkor meg mire vártok! Várjatok! Fogadjátok elébb atyai áldásomat! No, most már loholhattok! De olyan gyorsan vágtassatok, hogy sisteregjen a feneketek alatt a nyereg!

Mikor egyedül maradt, mélységes megkönnyebbüléssel vetett keresztet magára:

– Deo gratias! – szusszantotta elvigyorodva. – Mégiscsak sikerült megúsznom ezt a tizenegyedik egyiptomi csapást!

14

Mint roppant, lomha óriáskígyó, tekergeti a királyi szekérkaraván elébb Esztergomból Buda, majd onnan Vác felé, és az útjába eső falvakat könyörtelen alapossággal fölfalta. A macskák is elmenekültek a biztos éhhalál elől, amerre Endre és udvara megfordult. Lélegzetelállító döbbenet markolta meg a szerencsétlen szegény népeket.

Elég jó volt a tavalyi termés Dunakesziben is, maradt a félretett vetőmagon felül is jó néhány köböl búza, meg köles. Az András-napi kirakóvásárra takarékoskodtak, ott akarták megvenni a vastag téli posztógúnyát, lábbélit a családnak. Mindenhol bőgött egy-két bikaborjú, nyerítezett kiscsikó, amelyek úgy vészelték át a sátánian hideg telet, hogy ott éltek a földbe ásott izikekben, palicsolt oldalú fonás-kunyhókban, nádvityillókban az emberekkel együtt. Nyárára szépen megfeszült a bőrük a húsukra rakódott finom, gyenge, remegő háj fölött, és szikrázott a napsugár a fényes szőrükön. És a szőlő is szépen ígérkezett. Ügy látszott, rendbe jönnek kicsit, tán sikerül kiheverniök a szörnyű két esztendőt, amíg odavolt a Szentföldön ^a király, és mindenki azt csinált a falusiakkal, amit akart. A királyi udvartartás közeledtének hírére elborzadtak, és nem tudták, mitévők legyenek. A falu jó része el akart futni Gödöllő felé a vad rengeteggel borított, kies dombok közé. Sokan ladikokba telepedtek, és áteveztek a Tahi-szigetre, mások vakon bizakodva a jó sors ke gyeiben, maradtak. Ireg, a vén bíró, pedig fiatal felesége volt és két igazán szép leánya, nem tartott velük.

– Én nem félek, maradok! Bolondok, nem német jön ránk, vagy a pogány szaracén: a koronás magyar király látogat el Keszibe, no!

De azért este gondosabban zárták el a tyúkokat az ólakba, a malacokat a ház végébe ragasztott hidasba, és a borjakat behajtották a házaikba. És csalhatatlan ösztön sugallatára mindegyik házban föltúrták a tűzhely alatt a hamut, és vászonzsákban odarejtették a pár dénárjukat, a vásáron vett rózsafüzért, amelyiken kicsi ezüstkereszt lóg, az asszonynép fülönfüggőjét, kalárisát, fibuláját, más féltenivalóját. Aztán úgy szenderedtek el, hogy kezük ügyébe volt készítve a fejsze, furkó, s hogy semmi bajuk nem lehet, megmondta Ireg, a fónagy, mégis úgy pattantak talpra az emberek kora hajnalban, mintha elébb félreverték volna a harangot a toronyban.

Hó, micsoda kavarodás támadt! A véghetetlen hosszú menet élén szekéren fényes gúnyájú királyi muzsikások vonultak. Sírt a hegedű, pengett a tambura, buffogott az öreg bőgő, cifrázta a sok síp, hogy majd kipukkadt a fülük! Aztán nyalka, veres gúnyás királyi vitézek sorjáztak, kemény rendben. A lovak fejtartásán érződött, hogy vaskéz markolja a kantárszárat, és a falusi nép szíve egyszeriben fölmelegedett. A ló az szent állat volt mindig, a szép lovaglás szívet melengető gyönyörű szertartásnak számított, s aki szépen lovagolva tér be a faluba, rossz ember nem lehet! Borral, sóval és puha fehér kenyérrel köszöntötték az érkezőket, mindenki megnyugodott, és őszinte kárörömmel gondoltak azokra a balga lelkekre, akik átfáradtak a Tahi-szigetre. Ireg fónagy nem is nagyon titkolta, ha... ha esetleg mégis sor kerülne holmi követelőzésre, akkor majd a király nagyszájú udvarnokjait a gazdátlanul hagyott sessiókra irányítja. S ha majd országolnak a visszatérők, megvonja a vállát nagynagy lelkinyugalommal: “Miért mentetek el, bolondok. Megmondtam, hogy nem kell. Itthagytatok mindent átabotában. Magatokra vessetek, ha valaminek lába kelt!"

Aztán beugratott a falu közepére Rátótnembéli Gyula, őfelsége udvarispánja. A kesziek elnevették magukat, amikor a csepp embert alig-alig észrevették, pedig fel is állt magas kápájú nyergében, a két ezüst kengyelben.

– Mindenki az erdőre megy, fáért! – sipította magas madárhangon, és Ireg látta a kis ember szemének gonosz csillanásán: nem sok értelme lenne kapálózni a szigorú parancs ellen.

Ireg körülnézett a keszieken, és rájuk förmedt:

– No, nem hallottátok? Mindenki fáért megy az erdőre!

– Te is! – sivalkodott a mulatságos kis királyi törpe, fenyegetően feléje suhintva szépenfonott bőr lovaglóostorával.

És amire visszajöttek, elszabadult a pokol. Az udvarnokok közben minden iziket, vityillót, kunyhót végigkajtattak, és ami elmozdíthatót találtak, magukkal vitték. A nők és a gyerekek ordítva tiltakoztak megrablásuk ellen. Iregné karóval hadonászott baromfiólja előtt, hogy megvédelmezhesse gyönyörű jércéit, amelyek épp nemrég kezdtek el tojni. A harc vége az lett, hogy nekitámasztották a szép fónagynét a baromfiól oldalának, és úgy megbúbolták, vagy négyen, hogy a füle is megcsendült tőle. Aztán két másik himpellér udvarnok meglelte a színben a boroshordót, csapra verték, és hamarosan táncra kerekedtek a fónagy két világszép leányát kényszerítve, hogy velük ropják a kopogósat. Azok nem akarták, veszettül sikoltoztak. Annyira, hogy kifutott nádfedelű viskójából még a keszi pap is, és ördögűző latin szavakat kiáltozva, hosszú nyelű fakeresztjével kergette ki az udvarnokokat. A vigasztalhatatlanul zokogó Iregnét áttámogatta a templomba. Közben azonban Apodfia Dénes megpillantotta a két Ireg lányt, s megnyalta a szája szélét. Csáknembéli Dömötör, az étekhordómester sündörgött melléje, s odasúgta:

– A barna az enyém, öcsém!

És elvitték a falu földesurának pajtájába a két vadul kapálózó leányzót, és addig itatták őket, amíg a szép szavú tárnokmester, meg a hórihorgas étekhordómester bevonszolhatta őket a szénára, és kitölthette rajtuk a kedvet. S megjöttek a fával az erdőről a férfiak, és zengett mindegyik ház a megcsúfolt asszonyok keserves jajgatásától, akik még akkor is szívszaggatóan óbégattak, ha esetleg nem is esett rosszul nékik a dévánkodás. Kellett, a hazatérő szegény férfinép becsülete miatt. Mindjárt kirántotta a háza kerítéséből a karót a felháborodott fónagy, de Rátótnembéli Gyula udvarispán veres gúnyájú királyi lovasai ott termettek, és kiverték a kezéből:

– Térj eszedre, vén marha! Királyi vendége van nyomorult faludnak, és te fónagy létedre verekedést kezdenél?

Egy lovasvajdát félholtra vert egy féltékeny természetű keszi férj, erre a vajda társai úgy elagyabugyálták a férjet, hogy hajszál híján kiszivárgott belőle a lélek.

– Gyümölcsöt ehetnék! – jelentette ki a gyönyörűséges francia születésű királyné, és egyszerre száz udvarnok is ugrott, hogy a nagyasszony kívánságát tüstént teljesítse. Már részegek voltak, s valamelyik bolondnak az a móka jutott eszébe, hogy kivágja a fát, és lombkoronástól nyújtja át az égőpiros almákat. S mindenik ezt csinálta, és mire észbe kaptak volna, Kesziben alig maradt lábon gyümölcsfa. Jolanta királynénak mindez végtelenül tetszett, és francia trubadúrja mindjárt éneket költött róla, milyen példátlanul gálánsak a magyar lovagok!

Ireg szégyenében égő szemmel jött-ment csúffá tett faháza körül, mint egy hazajáró lélek, sehol sem találta a helyét. Percenként futtatták Rátótnembéli

73 Gyula udvarispáti úr elébe, aki minduntalan újabb rendeléseket adott át. Ireg kókadtan bólogatott:

– Igenis, meglesz, uram! – És elment, és gonoszul üvöltözött a templom előtti téren a kesziekkel, akik nem ismertek rá a bírójukra. Valaki, akitől tejesborjút követelt, fölemelte a hangját. Annak összemarkolta vedlett göncét a mellén, megrázta, és kétszer is úgy pofonvágta, hogy az illetőnek szikrázott a szeme, aztán egy másikat, aki meg a beszolgáltatandó bor mennyiségét sokallta, megpenderítette, és hátulról olyan gyalázatosán megrúgta, hogy a boldogtalan nekizuhant a templomajtónak. Odabent meg felsírt a bemenekült, meggyalázott asszonynép, azt hivén, megint értük jöttek a királyi gonosztévők.

– Reggel, mikor a nap kél, újra itt légy! – csattogott a kis főrangú mátyásmadár. – S akkor megkapod a további utasításaimat, hogy mit óhajt majd enni holnap ebédre őfelsége!

– Igenis, meglesz, uram! – mondta Ireg bátyó, és másnap reggel meglepetten látta az álmából tápászkodó királyi had: eltűnt az egész falu, de még a kutyáikat és a macskáikat is magukkal vitték.

Endrén jó ing volt, nagyot nevetett a váratlan fordulaton:

– Ezek aztán jól elbántak velünk! Most aztán mit adsz ennünk ebédre? – kínozta a pirinyó udvarispánt, aki korántsem jött zavarba. Huncutul a királyra hunyorított, és fölényesen legyintett:

– Az ebéd miatt cseppet se fájjon felséged feje! Azt már Gödön főzetjük meg!

Felcihelődtek és utána eredtek.

15

A legidősebb királyfi, Béla herceg vette észre:

– Ha! Nem halljátok ezt a bolond lármát? Salamon magister értetlen hunyorgással válaszolt:

– Kisuram, nem tudom, mire gondolsz. Ügy nyerít ez a töméntelen paripa és nyikorog ez a rengeteg kenetlen kerék, hogy...

– Oktondi vagy, deák! A Dunán túlról hozza a zajt a nyugati szél! Legalább egymillió ökör, marha, ló, tinó, disznó meg birka csodáskodik odaát a Tahi-szigeten!

– Aha! Aha! Most már nékem is rémlik valami, kisuram!

Odaszólt a királyfi az örökkön nyüzsgő és mindenütt jelenlévő udvarispánnak is:

– Hallgasd csak ezt a lármát, Gyula bácsi! – Kaján nevetéssel fűzte hozzá: – Cseppet sem csodálkoznék, hogyha Vácott felkopna az állunk!

74 Nagyot kacagott a király is, amikor a királyfi megpedzette gyanúját, és boldogan ígérte, megtanítja kesztyűbe dudálni a dúsgazdag Jakab püspököt.

A kegyes atya, teljes főpapi ornátusban, valamennyi papja élén fogadta a. királyt, és az első kenetteljes üdvözlő szavak után meg nem szűnt panaszkodni:

– Magam sem tudom, mitévő legyek, uram! Kegyetlen éhínség dúlta meg egyházmegyémet: tavaly egyiptomi sáskarajok falták fel a vetéseket. S ez nem volt elegendő csapás: ráadásul szörnyű dögvész pusztította el csordáimat, méneseimet, gulyáimat, kondáimat és. nyájaimat! Röstelkedve borulok felséged lábai elé, mivel ennek okából csak egy kis tejbefőtt darával tudnálak megvendégelni benneteket, hogyha mégiscsak megtisztelnétek szégyenben maradt asztalomat.

Endre mímelte, könnyekig meghatotta püspöke reszketeg hangon elseppegett gyászbeszéde, odalépett Jakab atyához, fölemelte meghajoltából, és kedvesen megveregette a vállát:

– Kérve kérünk, te bocsásd meg nekünk, hogy ősi szokásnak hódolva, udvarunkkal fölkerekedtünk, és járván az országot, a te földedre is eljöttünk! Persze, hallván szörnyű bajaidat, úgy döntöttünk, egy minutumig sem maradunk itt tovább! – Közben árgus szemekkel figyelte a püspök ártatlanságot színlelő faarcát, és észrevette, ráncos szeme sarkában felvillan a diadal sárga lángocskája. Erre fölényes szenvtelenséggel így folytatta: – Hanem... átkelünk Tahi szigetére, és halászunk, vadászunk, meg még amit ott találunk, azzal verjük majd el az éhünket!

Endre alig tudta megállni, hogy vad garral bele ne röhögjön a gutaütötten hüledező, hápogó püspök képébe, aki még csak nem is tiltakozhat, pedig lelke mélyéig megrendült. A király teljes kísérete a furmányozó s egyéb szolganéppel csaknem kétezer ember. És jó pofát kell mindenhez vágnia, pedig vége a világnak! Ez a roppant siserahad mindenéből kizabálja! A dühtől szederjes orcájú főpap alig várta, hogy közelébe kerüljön valamelyik papja, és sustorog vele, mint a rossz fazék a tűzön. Sajnos, nem veszi észre, hogy Apodfia Dénes ott sündörög körülötte, s minden szavát hallja. Hangfalán nevetéssel tűnik el a tárnokmester a püspök mellől, és pár minutum múltán már egyik ispánja fülét rágja, így történik aztán, hogy amikor aznap éjszaka suttyomban megpróbálják átcsempészni a püspök úr jószágát Posárfalu alatt a Dunántúlra, marcona lovasok ütnek rajtuk, és elhajtják a temérdek barmot.

Bocsárd, a püspök ispánja tajtékzott:

– Ki vagy te, te gonosz állat? Hogy merészelsz kezet emelni a váci megyéspüspök jószágaira? Kiheréltetem a gazdádat, akárki is légyen az!

Tuba, a tárnokmester ispánja a szemébe vigyorgott Bocsárdnak:

75 – Jó, majd elmondom kegyes jó gazdámnak, a tárnokmester úrnak, hogy... nem elegendő, hogy letapostattad állatjaitokkal a vetéseinket, még csúnyán meg is fenyegetted őfelsége legkedvesebb barátját!

16

A baj sohasem jár egyedül. Béla királyfinak egyszerre csak eszébe jut Barakony esete. Megy a levéltárba, és Jakab püspököt megint kiveri a víz, vajon mit akarhat, miben törheti a fejét?

– Megnézném a kódexeidet és az inkunábulumaidat, atyám! Ügy értesültem róla, hogy... nagyon szép példányokat sikerült összegyűjtögetned! És... a régi iratok is nagyon érdekelnek!

Ettől a derék főpap még jobban megizzad. “Aha! Nyomorult alak, értelek! – gondolja. – ősi törvény: illik gazdagon megajándékozni a beszálló királyi család tagjait, és te, úgy látom, kódexet akarsz, amiből a legvékonyabb is belekerült ötszáz márka nehéz ezüstömbe!"

Hanem a kegyes püspök udvarában mindenki tudja, ha uruk hunyorít a szemével, akkor – ha csak lehet: észrevétlenül, de el kell távolítani a közelből a veszélyeztetett tárgyakat. Két verítékező tonzúrájú szerzetes hallatlan óvatossággal föl is emel egy nehéz, hosszú koporsót, amelyet derekasan megpántolt a püspöki kovács, és kisettenkedne vele.

– Megálljatok!. . Mi az?... Mi van abban a ládában, és hova hurcoljátok? – kérdezte élénk gesztusokkal a herceg.

– Ezek... ezek nem legendagyűjtemények, kisuram! Egyszerű... urbáriumok, amelyekben nincsen semmi érdekes, uram!

Béla visszahozatja, felnyittatja, beletúr. A harmadik irat, ami a kezébe akad, a Barakony-család serviens regisi kiváltságlevele. És elegendő egyetlen firtató pillantás, s látja, a nagy koporsóban a többi irat is csupa efféle.

A püspök szinte elalél, amikor hallja a haragvó királyfi szavát:

– Tudd meg, kétszáz márka ezüst bírságot fizetsz, mert álnokul aljas szolgasorba merészeltél taszítani királyi szabadokat!

Ekkor roppant össze Jakab püspök. Ügy összecsuklott, mintha bunkósbottal magasztalták volna fejbe. Befelé hol sirva átkozódott, hol öklét rázva fenyegetőzött, hogy levágatja vitézeivel az egész királyi családot, hol odatérdelt a fölindult herceg elébe és kegyelemért rimánkodék, de mire fölszállt a vörös köd a szeméről, Béla már messze járt.

A püspök keserves könnyekre fakadt. Tudta, hogy a nádorral, Száknembéli Bare Miklóssal el tudja intézni, hogy a királyfi ne nyúzhassa le nyomorult szolgálónépek miatt a bőrét, a királyi descenzus érvágását is hamarosan kiheveri, és a tárnokmester égbekiáltó gazemberségére is talál orvosságot, hogy vissza

76 fizethessen néki, mégis! így együtt mindez sok volt, több, mint amennyit elbírhat valaki. Ez még egy ilyen minden hájjal megkent, vastag bőrű gazfickót is a szíve gyökeréig megrázott.

17

Tűrje Dénes nagyon húzta az orrát. Béla királyfi ebédelni sem engedte, ráparancsolt, vegyen maga mellé huszonnégy vörös gúnyájú királyi testőrizőt, és robogjanak azonnal Csömörre, ahova annak idején Barakonyékat Jakab püspök kopói hurcolták.

Dühítette a dolog, hogy egy nyomorult serviens ennyire fontos a királyfinak. Kicsit aggasztotta is: ugyan miért éppen őt kellett a kis hercegnek kiszemelnie erre a hálátlan feladatra? Öt, aki olyan gorombán ordítozott azzal a szökevény fráterral. Hát honnan a tüzes istennyilából sejthette volna ő azt, hogy az a fickó valóban serviens regis volt, nem csak hazudta, hogy keserves sorsán könnyíthessen általa? Most aztán mit tegyen? Béla királyfi talán úgy gondolja, ugorjon le a lováról, s nemesember létére térdepeljen a porba a nagyságos királyi vitéz elé, és csókoljon néki kezet? És könnyek között fogadko2zék, soha többé nem tesz ilyet, nem förmed rá piszkos szájú parasztokra, még akkor sem, ha megérdemelnék tőle, hogy megtegye?

Még ezer szerencse, hogy Dunakeszitől Csömör nincsen veszedelmes messze, hamar odaértek. A megrémült bíró süvegét lekapva, sivító lélegzetét kapkodva rohant elébe.

– Kiket keresel, nagyuram? Barakonyékat? Már nem laknak Csömörön!

– Azt a nemjóját! Hova lettek?

– Megint csak megszöktek, uram! De most már egy éve, hogy kegyes püspök uram kopói sehol sem lelik őket.

Tűrje Dénes befele nevetett. Mégiscsak van isten. Nem kellett szemernyit sem megalázkodnia holmi nyomorult köznépek előtt. Vidáman rikkantott oda lovasainak:

– Káposzta laza! Elmegyünk haza!

De Dénes nem volt velejéig rothadt ember, csak ízig-vérig földbirtokos, aki tíz körömmel ragaszkodott minden egyes cselédjéhez, akármiféle szerzet is volt az. Barakonnyal is azért csatázott olyan őszinte tűzzel, mert beleképzelte magát Jakab püspök helyzetébe. Szegény atya földjeiről megszökött a hét szántóvető család, ugaron maradt hét sessio-hely. Arról se adó, se tized, se szép ajándékok, évente kétszer is: semmi! Puszta ugar, égigsudaradó gyom és gaz. Hát persze, hogy felbőszül az ember, ha ezt végiggondolja! Hanem... belécsippent a kín Dénes úr szívébe, mert aztán az jutott az eszébe: ,,Mi történt volna, hogyha ez... énvelem fordul elő? Hogy egy latorfajzat püspök

77 engem csap be, és tőlem szedi el a királyi váltságlevelemet? És szolgasorba taszít, és a szép vitézi élet helyett látástól-vakulásig szánthatok és vethetek és..."

Megrázkódott, mintha hirtelen hűvös szél csapta volna meg. “Te szegény jó marha Barakony! Most az egyszer végre rád mosolygott volna a szerencse égi napja, és te... megszöktél előle!"

Béla is csak csóválta a fejét: micsoda átkozott balszerencse! Hát most hol találja meg ezt a szerencsétlen Barakonyt? Olyan végtelenül nagy ez az otszág, hogy egy szökött család nyomtalanul el tud tűnni benne: híre-pora sem marad.

18

János érsek végezte az esketési ceremóniát, amikor Béla királyfi feleségül vette Laszkarisz Mária bizánci császárlányt. Az esztergomi bazilika vakító fényárban úszott, ezer és ezer hosszú, böhöm, fehér viaszgyertya égett, és a korom meg a sűrű, kék tömjénfüst lomha, vastag felhő képében minden zugot betöltött. Száz és ezer ember szorongott a hajóban, a kóruson, az előcsarnokban, az oltár körül.

Endre is könnyekig meghatódott, amikor látta, micsoda nagy darab komoly, bajszos emberré növekedett tizenötödik életévébe fordult legidősebb fia. Lám, aki él és mozogni tud, mindenki itt van. Még Erdélyből is eljöttek, meg az Orosz Kapu körüli és a soproni gyepük környékéről, meg az isten háta mögül, Bács vármegyéből is. Most nem fájt a király feje, mit ad enni a teméntelen vendégnek: mindenki hozott gazdag ajándékot Béla úrnak, aki most kapott feleséget. Mária királynénak csodájára jártak. Mint egy óriási alvó hajasbaba, olyan gyönyörű teremtés volt. A sok nagyfejű úr meg körös-körül pimasz kárörvendezéssel kuncogott. Apodfia Dénesben izgett-mozgott legerősebben a már éhgyomorra elnyelt rengeteg finom fehér bor:

– Micsoda szerencse fia ez a marha királyfi! Pedig még azt sem tudja, mit kell véle csinálni, hogyha melléje fekszik ez a gyönyörű baba!

– Bezzeg te majd tudnád! – ugratták.

– Én aztán igen! – döntötte ki a mellét a tárnokmester gőgös önhittséggel. – Nem is egy királynéval volt már énnekem dolgom! Mindannyian tudjátok!

Megbotránkozva tekingetett feléjük az ájtatosan bámuldozó templomi gyülekezet. Nem átallják otromba kotyogásukkal megszentségteleníteni az Isten házát? De hát ezeknek, úgy látszik, mindent szabad! Most már csak azért is piszkálódnak, kuncorásznak, kahácsolnak, amikor pillanatnyi szünet támadt a latin responzóriumokban. Még Endre is rosszallóan csóválta a fejét, olyan le hetetlenül viselkedtek, bár a király különben a lelki üdvösségét is odaadta volna egy jól sikerült tréfáért, szellemes ugratásért.

– Dénes! – sziszegte. – Maradjatok már békén! Ezen a helyen ilyesmi mégsem illik...

A tárnokmester mámorosán csillogó szemmel, egykedvűen rántotta meg a vállát. Vázsonyfia Lőrinc, a gömbölyű főpohárnokmester lapos ezüstkulacsot húzott elő a dolmánya zsebéből, és néma vihogással megkínálta véle Apódfiát. Akkor már őszinte felháborodással zúgott a templom. Ez már mégiscsak sok! Inni a templomban!? Béla megismerte a tárnokmester pimasz, fényes gúnárhangját:

– Istenem, de unalmas! Mikor lesz már vége? – És ebben a pillanatban az ittasságtól ügyetlen ujjai közül kicsúszott a kis ezüstedény, és nagyot csörrent a bazilika kőpadlóján.

Béla eddig összeharapott szájjal tűrte az orcátlanok szemtelenkedését, de ekkor hátraperdült, és rájuk kiáltott:

– Akinek nem tetszik, menjen! Nem voltam senkiért se!

A tárnokmester megdermedt egy minutumra. Érződött, a sors szárnya meglibbent a részeg, zilált fürtű nagyúr fölött. Béla még egyszer végigmérte, szikrázó gyűlölettel. “És ezzel a madárijesztővel szeretkezett volna az én édesanyám!?" – villant át az agyán. Senki nem értette, miért, de mélységes utálattal rázta meg a királyfi a fejét, és visszafordult az öreg érsek felé, aki megdöbbenten állt ott, megtorpanó kezében tartva a koronát, amelyet nem tudott a csúnya intermezzo miatt Béla úrfi fejére tenni.

Apodfia agyában valami erős ösztön azt súgta: itt a határ, hagyja abba, mert nagyon rossz vége lesz. Dühös egykedvűséggel rántotta meg a vállát:

– Taknyos! – dörmögte, hogy Vázsonyfia Lőrinc és Csákfia Dömötör világosan hallhatta. Alig tudták gúnyos röhögésüket lenyelni. Mindkét öklüket belé kellett tömniök felrepedő szájukba. És irigykedve néztek a templomból kitántorgó tárnokmester után, aki egyre hangosabban kiáltozta: – Eresszetek ki! Rosszul vagyok!... Eresszetek ki! Mindjárt okádok!...

A kántor páter mentette meg a kínos helyzetet, mert pisszentett a fujtatójának, mire az megtaposta keményen a bőrzsákot, és fortissimóban mennydörögni kezdett az orgona; majd beszakadt a bazilika szép, bolthajtásos mennyezete. A súlyos lidércnyomás alól felszabadult jelenlévők megkönnyebbülve kezdték el fújni az örökszép latin hálaéneket:

– Te Deum laudamus...

79 19

Egész Esztergom egyetlen óriási refektóriummá változott erre a napra. A tereken, a templomok előtt kövér göbölök forogtak sercegve a zsírt izzadó nyársakon. Hatalmas tepsikben kegyetlenül leöldösött malacok regimentje pirult, és irtóztató mennyiségben sült és főtt a rengeteg ajándék-baromfi. Endre ebéd előtt tűztől tűzig bócorodott. Mindenhol megkínálták egy kupa borral vagy mézsörrel, egy-egy jó falattal a szép, ezüst fejű öregembert. Korán megőszült Endre. A bajok, csapások, gondok tették-e, ki tudja? Orcája pirospozsgás maradt, mint a szépen kisütött kalács teteje, igen jól állt ahhoz az a gyönyörű ősz haja.

Szerették Endrét a népek, amerre elhaladt, lelkesen megvivátozták. ö pedig leereszkedő kegyességgel integetett vissza mindenkinek.

A kézművesek berohantak házaikba, és dús ajándékokkal tértek vissza. Szerszámokat, lábbeliket, ruhadarabokat akartak erőnek-erejével rátukmálni:

– Vidd el a fiadnak, kegyes urunk!

Hiába tiltakozott, egy pár gyönyörűen megráncolt szárú női kordováncsizma mégiscsak a vállán maradt, mert egy ügyes, szerencsés csizmadia odahajította. “Elviszem, és én húzom fel Mária lábára! Hej, de szép formájú lábad van, drága kis menyem! Ha fiatalabb lennék, én vettelek volna feleségül, és nem ez a... " Valami furcsa ijedelem fogta el, mert hirtelen az jutott eszébe, hátha Béla nem tudja, hogy... Hogy mit kell csinálni a nászéjszakán a feleségével. Amilyen hirtelen nagyra nőtt mafla fráter... Hű, de kellemetlen lenne szegény teremtésnek! Egész házasságukra örökre rányomná a bélyegét a szerencsétlenül sikerült első éjszaka! De hát ilyet hogy lehet megkérdezni? Nem, nem lehet! Vagy már jóval előbb kellett volna!" És egyre jobban belebonyolódott a dolgokba a meghökkenő király: “Eleget törődtem én ezzel a fráterral? Megkapott tőlem minden hasznos útravalót, hogy majd egyszer... Egyszer – ha én már meghaltam! – jó király legyen belőle? Éreztettem vele eléggé, hogy... az apja vagyok, hogy... tulajdonképpen azért mégiscsak... szeretem? Nem, ezt a csizmát a fiam kezébe adom, azzal, hogy majd ő húzza föl a felesége lábára, ha... egyedül maradnak! Aztán, ha meglátja Mária habfehér lába szárát... megtáltosodik tőle, ha eddig sosem is hallott volna róla, hogy... mit vár ilyenkor egy ifjú asszonyka az urától... "

Hanem rossz kedve csak nem ült el, inkább egyre mérgesedett. Mindig az járt az eszében, hogy ez a nagy darab tohonya fickó csak ül majd ott a kis felesége ágya szélén, ahelyett hogy segítene néki megszabadulni a ruháitól! Endre hirtelen esküdni mert volna, hogy a fia nem tudja, melyik gombot kell kipattintani a lyukából, melyik kötőt kell megoldani, közben megejtő kedvességgel mosolyogva, hogy a menyecskéről lehulljon a szoknya. Meg ahhoz

Só sem ért, a többi holmitól hogyan kell megszabadítani szegénykét. Meglehet, zavarában majd azt dörmögi pirosodó füllel: – “Imádkozzunk, Mária!..."

Észre sem vette, visszakeveredett a királyi palotába.

Ott már javában állt a dínomdánom. Béla és Mária addigra ügyesen megszökött a lakoma-asztaltól. Az ágyasházukhoz vezető folyosón Tűrje Dénes állt kivont karddal, őrizve kisuráékat az ízetlen, ostoba, ilyenkor szokásos borsos tréfáktól. Endre arra gondolt, megkérdezi virágnyelven a nyalka kardos daliától, tud-e minden szükségeset Béla, de aztán legyintett egyet, és lerogyott Jolanta királyné mellé. A szép francia királyné bűbájos mosollyal pillantott ittas urára:

– Vén kujon, merre tekeregtél? Talán te is nyársat akartál dugni az ifjú párnak?

Endre szíve lassan megmelegedett, elegendő volt rátekintenie asszonyára; ha Mária feslő rózsabimbó, akkor Jolanta nyíló, teljes pompájával virító rózsa! Ha Mária szemérmes-piros hajnal, akkor Jolanta izzó, bíbor dél, amely halálra éget! Megragadta a királyné kezét, ráborult, és forró csókokkal borította el. Jolanta vékony fekete szemöld jé felkígyózott a homlokára. Endre halkan, szerelmesen susogta:

– Meg akarom köszönni, hogy az enyém vagy!... – Aztán édesen, huncutul hunyorítva rámosolyodott: – És... ezt a szép pár karmazsin csizmát szeretném felpróbálni a lábadra, hogy... jó-e néked?! De most!... Azonnal!...

20

Minden teremben másik zenekar játszott, mintha millió haragos darázs duzzogott volna az esztergomi palotában. A sok részeg hujogatás a városra ráboruló csillagos ég kék kulisszáját hasogatta.

Béla sápadtan, de szíve mélyéből kisugárzó derűvel ült vissza éjfél után az apja mellé, s várta, hogy mostohaanyja bekösse a tarka menyecske-főkötővel Mária fejét. Arasznyira tőlük ropta a táncot a tömeg. Se láttak, se hallottak, rángatóztak a tamburák bolondosán kipengetett ritmusára. Néha-néha, mint víz mélyén a nagy halak, pöffeszkedő nagyurak csörtettek át, keresztülgázolva a boldog, ittas sokaságon. A király is remekül érezte magát, és azon törte maradék eszét, hogyan tehetné felejthetetlenné mindenki számára a mai napot? De nem jutott eszébe semmi különös, a sok italtól már nem fogott az agya. Egy minutumra arra gondolt, felugrik az asztalra és csöndet parancsolva azt harsogja: – “Emberek! Mindenki, aki akar valamit, írassa föl a kancellárián, és holnap megkapja!" De aztán fájdalmasan elfintorodott az arca. Hiszen úgyszólván semmije sincs már; az ország népe adta össze a fia lakodalmát is. íz Hiába ügyeskednek itt az izmaeliták meg a zsidók, Halics az isten pénzét is megeszi! És már a birtokokat sem adhatja el. Ráírt gorombán a pápa, hogy nagyon vigyázzon, mert könnyen kitagadhatják az anyaszentegyházból, mint esküszegőt, mert a koronázásakor megesküdött: híven megőrzi a Szent Korona vagyonát! “Hát akkor? Mi a jófélét tehet az ember? Itthon is meg kell őrizni az alattvalóim szeretetét, és... Halicsot sem hagyom, még ha kisbalták ésnének is az égből, akkor sem! Halics kell! Miért? Senkinek semmi köze hozzá! Mert úgy tetszik a magyar királynak, azért!"

Jakab, a váci püspök ténfergett észrevétlen Endre mellé, amikor Béla éppen táncba vitte Máriát. Az ifjú asszonyság ennivalóan szép volt menyecskésen hátrakötött fejével, görögösen telt idomaival. Két szeme úgy tündökölt ifjú férjére, mint a láng, ha öklömnyi rubinon keresztül nézzük. Béla is majd fölfalta szerelmes simogatású nézésével. Nem tudtak odébbsodródni, a tömeg odaszorította őket a hosszú asztal mellé, így egy idő múltán Béla akarva-akaratlan, de fültanúja lett egy furcsa beszélgetésnek.

Béla látta, Jakab, a váci püspök jócskán benyakalt a potya borból, és annyit zabált, hogy már talán egy lovagi öklelőkop javai sem lehetne a gyomrába ledömöckölni még egy falatot. Már ismerte a szeme állását, a különös, sóvár arckifejezését, s látta rajta, most is akar valamit: a fékeveszett eszem-iszomra föltenni a koronát. Hangja átizzott és kicsit berekedt a belső izgalomtól.

– Felség!

– Mi kéne, hogyha volna? – emelte föl a király egykedvűen a fejét.

– Tudod, mire kérnélek meg szelíd, igaz, alattvalói alázattal? Tedd felejthetetlenné számomra ezt a csodálatos napot!

– Nem értelek, papom!

Jakab püspök egyszeriben szenvelgő arckifejezésre és hangtartásra váltott. Kicsin múlott, hogy sírva nem fakadt; még a kezét is tördelte, mintha szerepet játszana. Pedig igazat beszélt, azt mondta, amit érzett:

– Uram, te tudod legjobban, hiszen a te elháríthatatlan, kegyes akaratod volt, hogy udvaroddal egyetemben meglátogattad Vácot és a vármegyémet. Nézz ide, nem árulok zsákbamacskát: amit eddig keserves kuporgatással, ügyeskedéssel összeszereztem, mindenemet egy csapásra elveszítettem! Megbocsáss, nem terólad beszélek, de... ez az átkozott királyi siserahad... mindenemből kievett! – Némiképp hegyesedért a püspök hangja, sőt, Endre érzékeny füle már némi fenyegetést is sejtett az alján. – Elégtételt kell adnod, uram!

– Mit akarsz, kegyes püspök uram? – ragyogott föl a király bánatos orcája, hiszen ráhökkent: a püspök kitalálta legtitkosabb gondolatát! Arra akar kilyukadni, ami az előbb foglalkoztatta! Hogy felugrik az asztalra, és... Rajta,

82 rajta, rajta! Magasba emelte remekmívű serlegét, úgy biztatta: – Kérj akármit tőlem, ma olyan fényes kedvemben vagyok, hogy... bármit megteszek!

– Felség! – csuklóit meg a kicsit pókhasú püspök hangja, és verítékgyöngycseppek lepték el a homlokát. – Hont vármegyét add nékem! De... örökre! Ott van a szomszédban... Gyerekjáték rá felügyelnem. Esküszöm az élő Istenre... hospesekkel dugig betelepítem! Paradicsomkertet lopok a honti dombokra! Benedekrendieket meg... cisztercitákat!... Monostort! Tudod!?... – Már dadogott végtelen izgalmában, és beszéd közben markolászta, tépdeste a király kezét, aki majdnem felkiáltott, mert olyan vadul szorította a püspök a karját, mint a kihűlő vashegy a dárda nyelét, amire ráhúzta a kovács. – És nem kívánom ingyen, kegyes felség! Amíg csak élsz, három papom mindennap nagymisét mond érted, és... Amíg csak világ a világ... a váci kéttornyú székesegyházban az első misét mindennap a te lelki üdvösségedért ajánljuk fel!...

Endre mámoros szíve teljesen ellágyul. Ez nagyon kell, igen, a mise, meg hogy a lelki üdvösségéért naponta miséket mondjanak! Sok mise kell, mert sok bűn nyomja a szívét. “Ez egy derék ember, ez a Jakab. Igaz, undorító fráter, dagadt hordó, apró gombszeme van, mintha vak lenne; amikor nevet, eltűnik, és három lépés körzetben árad a zsírszag belőle, s fröcsköl róla az izzadság. Összetolvajolta már a fél világot, háremet tart, mint a szerecsenek, özvegyek és árvák fogcsikorgatása kíséri mindenüvé, de... Ha misét mondat a világ végezetéig a lelkem üdvéért, akkor..."

– Tiéd! – mondja fennen a király. – Legyen hát a tiéd Hont vármegye! Béla majdnem elvágódik a táncpadlón. “Apám, teljesen meg vagy veszve?

Egész vármegyét adományozol el? És ez már nem az elsői A király megint elvesztegetett egy egész vármegyét! Hont ezután ezt a szőrös zsírosbödönt szolgálja minden földi javaival! Ez a püspök lesz élet s halál ura Hont vármegyében!"

– Alleluja! – csúszott ki elcsukló boldogsággal Jakab tisztelendő ajkán a parttalan öröm szava, és hajszálon múlott, hogy nem csókolt a királynak kezet. De az apostoli áldást nagy, zöldfejes gyűrűjével úgy szaporázta, mint szélmalom vitorlája a bukfencet, ha jő a vihar, és kihátrált. Ment tüstént a kancelláriára, fölverte a prépostot, a deákokat, hogy még ma éjjel állítsák ki néki az írást Hont vármegyéről, hogy aláírathassa a királlyal, nehogy őfelsége holnapra könnyelműen meggondolhassa nagylelkű adományát!

Mint a balatoni jégtorlasz, amikor a heves északi orkán kitaszítja a déli partra, olyan utat vág magának a táncolok sűrű forgatagában Jakab atya. Nevetve tekint utána, s nem érzi meg a király, hogy két izzó szem fúródik vádlón a bőrébe. Ahhoz már túlságosan részeg, bár Endre az italt bámulatos mennyiségben bírja, és nem árt meg néki. Ha túl sok ital lötyög már a gyom

f) rában, kimegy az udvarra, odajő Atyusznembéli Lőrinc, a főpohárnokmester, őfelsége a tenyerébe hajtja a homlokát, és kiadja, ami már nem fér beléje. És megy vissza és vedel tovább, mint este a vályúhoz kerülő, egész nap hajszolt paripa. Mozdul a király most is, mert feszül a sok bortól már a gyomra, hogy kiadná, de nekikoccan Apodfia Dénesnek, aki ott áll, mint valami szobor, két karja a mellén összefonva, és le nem veszi a szemét a királyról. Endre mozdulata megtorpan. “Hát ez meg... mit akar?" De ismeri emberét, tudja, majd kimondja, mi nyomja a begyét.

– Uram! Nem szégyenled magad?

– Hogyan? – taraj lik föl a király indulata a komisz szóra.

– Megengedj, de azért gorombáskodom, mert nagyon fáj a szívem! Te nyomorult kan-papoknak csak úgy uk-muk-fukk, egész vármegyéket adományozol oda? Méghozzá... örökre? Uram! – Sötét mosoly búvik elő a tárnokmester ajka szögletéből, a bajuszbozontból, mert érti nagyon a módját, hogyan kell játszani ennek a bolond királynak a szíve-húrjain. – Mit ad akkor nékem a király, ma, amikor “fényes kedve" van? Nékem, a legkedvesebb cimborájának, akinek nincsen egyetlen szabad perce sem, mert egész életét a királyának adta?

– Hadd halljam, mit akarsz?

Apodfia lehunyja olajos csillogású szemét, azt a nőbolondító két lámpást, aminek fényére odaszáll messze földről mindegyik pillangó, s azt mondja:

– Csanád vármegyét óhajtanám, uram! Van mát ott jó néhány gyönyörű birtokom, hadd lenne az egész az enyim, uram! S lennék Csanád vármegyének örökös ispánja is, uram! Tudod, milyen hű embered leszek én, uram? Majd ha meghalsz egyszer, engem temetnek melléd a sírodba a lovad helyett, uram! Még a túlvilágon is mindig a szolgálatodra leszek!

Endre szeme könnybe lábad. Ez még csak az igazi, hű barát! Hogy is tudna ellenállni a kértének? A rengeteg fölös bor a torkát csiklandozza, hát csak kegyesen áldást int Apodfiára, mint elébb őrá a Jakab atya. Kitántorodik, hogy megkönnyebbülhessen Vázsonyfia Lőrinc két puha, párnás markában.

És utána visszatér újra a terembe, ott meg Róbert, a veszprémi püspök kapja el egy fordulóra:

– Ezen a szent napon én is nagy kegyet kérnék tőled, uram!

– Mit akarhatnál tőlem, atyám? – fanyarodik el Endre orcája. – Mit adhatnék én néked, te Dárius, én, a világ legszegényebb királya?

– Én tudom, nékem nem szívesen adsz, mert én francia pap vagyok! És minden magyar úr morog, mint a bolhás kutya, ha mégiscsak adsz valamicskét jóságos szíved sugallatára! Én... most nem birtokot kérek.

– Nem? Más mindent megkaphatsz! Amit csak akarsz! Róbert sárga fényű tigrisszeme felcsillan:

– Csak annyit engedj meg, hogy... ezután pénzben szedhessem be vármegyémben a papi tizedet, uram!

Endre lelke megkönnyebbedik. Azt hitte, többet, nehezebbet, nagyobbat kíván, ami bele sem férne a zsákjába. Csak int néki, szaladj, atyám, és ezután szedesd be pénzben a decimát!

Fordul, hogy telitöltsék a kelyhét, de Vázsonyfia Lőrinc nincs sehol. Micsoda disznóság! A főpohárnokmesternek az a dolga, hogy mindig teli legyen a király serlege!

– Hol vagy, te bitang Atyusz ivadék?

A refektórium ajtajában marakodik, ordítva, Jakab püspök atyával; ahogy a torkán kifér, úgy gyalázza a kövér főpohárnokmester a még kövérebb papot:

– Gyalázatos portéka!

– Az vagy te magad!

– Hátba támadod az embert, te, te sátánfajzat?

– Mit mondtál Krisztus főpapjának, te ocsmány disznó?

– Ide hozzám! – bomboli Endre feldúltan a botránkoztatás miatt. Mind a két frátert kedveli, hát most mit csodáskodnak, éppen a fia lakodalmán?

– Felség! – kezdi mindjárt könyörgősen a főpohárnokmester. – Te Hont vármegyét egyszer már nékem adtad. Hát hogy adhattad oda most Jakab atyának?

– Ó, hát csak ez a baj? – nevet föl a király. – Nos, ebből is látszik, az én fejem sem káptalan! Ha pedig néked adtam, Lőrinc fiam, akkor néked adtam, ebben nincs vita!

– De uram! – jajveszékelt a püspök. – Hiszen öt minutája sincs, hogy nékem adtad!

– Ugyan! Kapsz majd másikat! Megkapod mondjuk... Bars vármegyét! Húzod az orrodat? Jó, akkor Nógrád vármegyét!

Béla feje lüktet a haragtól, mintha ököllel vernék a koponyája boltozatát. Nem, ez nem lehet igaz! Apja, mint egy megijedt haldokló, úgy prédálja el a királyi vagyont! Lám, úgy tolonganak körülötte a vérszemet kapott urak, mint a nagy, zöld döglegyek az útszélen rothadó lótetemen.

De a tánc törvénye szerint mindig körbe kell suhanni a szálán, a fal mellett, s így néhány percenként újra meg újra ott kerengőznek a király székt táján. Mert ott, szándékkal, mindenki megakad, hadd hallja, miről beszélget a király.

Endre éppen megint nincs benn, amikor odaér Béla, akit kedveskedve cirógat titkon Mária, hogy jobb kedvre deríthesse ifjú uracskáját. Végtelen boldogságot érez a bizánci császárlány, az ég meghallgatta sűrű fohászkodását: a királyfi éppen olyan férfi, amilyenért mindig imádkozott. Gyengéd, forróvérű, állhatatos. Mit törődik most Mária a kinti világgal? Titkon arra gondol, fel

»5 kéne surranni megint az ágyasházba, Bélával! Ez a boldogtalan pedig országos dolgokkal marja, gyötri magát.

– Béla már... nem szeret Mária? – susogja meghatódva, mert tudja, érzi. butaságot kérdez. Hiszen a királyfi szeme majd felfalja, s olyan mámorosán csillog le rá, mint egy velencei ezüsttükör, és semmi más nem látszik benne, csak a karcsú virágszál: Mária.

De Béla szíve ismét felháborodva kalapál, mert most meg azt hallja a király üres széke mögül, a sarokban terjengő árnyékból:

– Ezt a részeg vénséget! Ezzel az ember azt csinál, amit akar!

– Ügy la! Ha úgy tets2Ík, a feje búbjára is rittyenthetsz, koma!

– És milyen galambszelíd lelke van! Látod, ott ropja a frisset Bornembéli Bánk, aki Gertrudist meggyilkoltattál

– Ez a vén tesze-fosza a jó király! Megölöd a feleségét, megcsókolja a kezed!

S úgy felröhögnek, mint a sarló kancák.

Béla elengedi Mária formás derekát, a tőréhez kap, olyan vad erővel buggyan föl szíve mélyéből az elfojtott gyűlölet. Most mindjárt Bánkba vágja vasát! “Ez a gonosz barom sem teketóriázott! Feloldozás és utolsó kenet nélkül adta ki a lelkét az édesanyám!" Mária kapja el kétségbeesett mozdulattal az ura lendülő karját.

– Béla! – sikítja döbbenten, és tüzes vasbilincsként szorítja a királyfi vastag, félelmetes erejű csuklóját. – Béla!... Nem szabad! – suttogja félholtra válva a rémülettől, bár nem tudja, ki és mivel bőszítette föl ennyire az urát, hogy tőrt ragad, hiszen még nem ért minden magyar szót a tündéri Mária. Néki még csak egyetlen egybeolvadó, sötét tengermormogás a zsivajgó nagy szála hangja. Csak a riadalom szoríttatja görcsös erővel az ura karját. “Ölni akarsz? És éppen ma, a mennyegzőnk szent napján?" Igen, Mária most pici lélekvesztő a tomboló tenger közepén, és nem látja, merre van a part, s hogy van-e part egyáltalán? És maga sem tudja, hogy csinálta, hogyan sikerülhetett, de... egyszer csak kint vannak a folyosón, és mélyen előrehajolva, mint a görnyedten előredűlő rabszolgák a dunai uszályokat, maga után vonszolja szobájuk felé az urát. Béla odabent még morogna tovább, szavak szikráznak ki a száján, az indulat acélpatkója rúgja mind, és visszafordulna a bolondul fortyogó szálába, hogy tőrét megmártsa Bánk bán szívében, de Mária villámgyors mozdulattal kipattint egy gombot a hátán, és – ó, csodálatos bizánci ruha! – lesuhog róla a drága, nehéz bíborszín selyemholmi, s ott áll a szoba közepén finom, áttetsző csejgyolcs alsóban, két melle kivilágít a vékony, lengeteg vászon alól, mint lantornás ablak mögé állított két nagylángú lámpa, s Béla fölkapja, mint vihar a falevelet, s az ágyba sodorja.

Még a kallantyút is elfelejti ráfordítani az ajtó zárjára.