MARADÉK-URAK

Béla király második, 1235. évi megkoronázásáról még évtizedek múltán is beszéltek országszerte ráérős, hóhullásos téli estéken, Béla eleinte hevesen tiltakozott:

– Minek megújrázni a koronázási ceremóniát?! Megvolt az annak rendje-módja szerint 1214-ben!

De Mária királyné, a felesége, előbb kézzellábbal, majd görögre fordítva a beszédet, addig harcolt, amíg az ura rá nem hagyta.

– Hétesztendős kis kölyök voltál, amikor apád ifjabb királlyá koronáztatott, igaz? Te mondtad, hogy így volt, igaz? De azt meg tudnád mondani: ki emlékszik már arra a régesrégi koronázási ceremóniára? Te! – süvöltötte haragtól lángoló orcával a szépséges ifjú királyné. – Meg én! De én is már csak azért tudok róla, mert elmesélted! Igenis, ha törik, ha szakad: meg kell ismételni a koronázási szertartást! Hadd lássa ország-világ: te vagy Magyarország új, koronás fejedelme!

Béla sokáig vitatkozott, érvelt, de végül is, mint minden esetben, ha a feleségével bocsátkozott szóharcba, most is meghátrált.

Temérdek nép gyűlt össze a nagy eseményre. El kell arra menni mindenképpen, még az ország másik feléből is. Sosem tudhatja az ember, koronáznak-e még egyszer királyt, amíg ő él? Bárók s egyéb nagyurak, főpapok, serviens régisek és szabadosok tízezrei tolongtak az ősi Székesfejérvár szűk utcácskáin, majdnem halálra tapodva egymást az izgatottan könyöklő, nyüzsgő sokadalom közepette. Ezer és ezer sátrat vertek föl a várost környező kies dombokon, hogy legyen majd hol éjszakáznia a töménytelen vendégnek. A számtalan tenyérnyi téren alkalmi lacikonyhák faszénkupacaira állított vaslábas tepsikben sercegett a jóféle rablópecsenye, és a mindegyik ház előtt csapra verve álló hordókból szapora sistergéssel kotyogott a bor a fakupák öblébe. Fújták a síposok, kürtösök, cifrázták a tamburások, citerások, s járta a nép vitézül, csak úgy szállt a magasba a langyos, októberi por.

Ámult-bámult a sok szájtátó kíváncsi. Elébb töméntelen papi szerzet hömpölygőit el, azután úri népek dandárja következett, majd egész falkára rúgó, fényes gúnyájú báró szoroskodott lóháton, egymás veséjébe könyökölve. Mindegyik nagyon igyekezett, hogy észrevegye a király, ő is ott van! Sok függ attól, maga mellett látta-e koronázáskor hívét, amikor estére kelve az ispánságokat osztogatja.

– Mondják, király urunk igen ráncolta a homlokát, amikor apja ura fölött a kripta márványfödelét a helyére tették – szólalt meg egy fiatal ember.

– Hát... Nem szeretnék annak a bőrében lenni, akire haragszik őfelsége!

– jelentette ki a szomszédja, egy öreg tímár.

– Pedig... szép számmal vannak, akikre igencsak neheztel a király! – folytatta az elébb beszélő himlőhelyes orcájú, koromfekete hajú, ifjú kovács.

– Emlékszel, Pali bátyám, hányszor kezdett hozzá őfelsége még legény-király korában a rendcsináláshoz? Ráment haddal szegény Endre úrra, az behúzta a nyakát, kipenderítette az urait, izmaelitáit! Kitette a lábát Béla úr, az a szegény öreg király mindjárt mindent visszacsinált! A tanácsosai meg a markukba röhögtek, úgy mulattak a legény-király mérgén.

– Az ám! Endre úr a fia elébe állott, ha az urai, tanácsosai bajba kerültek. És Béla úr tudta az egyház parancsát: tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű lehess a földön, és nem húzott kardot az apja ellen. De most? Ki mögé bújnak el a híres uraságok? Ha?

– Azt hallottad-e, Pali bátyám, milyen pimasz disznók módjára viselkedtek vele nem is olyan nagyon régen Apodfia úrék?

– Hogyne, Ferkó fiam, hogyne emlékeznék! A ruháját megtépték! Pofon csapdosták! Ide-oda taszigálták, arcul köpdösték! Ha nem terem ott Tűrje Dénes úr a lándzsásaival, még csúnyább világ is következett volna szegény ifjabb királyunkra! S egy percig se hidd, édes öcsém, hogy ha én nem feledtem el, akkor éppen őfelsége elfeledte volna megaláztatását!

– Beszélik is a városban, hogy őfelsége már le is kapatta a tíz körméről Apodfia urat! Meg a vén Kánnembéli Gyula urat! Azt is mondják, sokan el is menekültek az éjszaka!

– Hát – nézett a szeme sarkából az öreg tímár a kényesen ficánkoló úri sokadalomra, amely lelkesen rúgta a port fényes szattyán szekernyéiben a koronázási menetben –, annyi bizonyos, egyikükkel se cserélnék mától kezdve, egy kád aranyért sem!

Elcsendesedtek a beszélgetéssel, hiszen érdemes volt jobban odafigyelniük, mert már vörös posztógalléros, fehér csipkeszoknyás szerzetes ministránsok jöttek, akik buzgó lelkességgel himbálták ezüstfüstölőiket, melyeknek apró likacskáin ájtatos tétovasággal kacskaringóztak a szép, kék füstoszlopocskák az égnek. Megint újabb novícius regementumok jöttek, ötágú aranycsengettyűket ráztak lankadatlan buzgalommal, s közben Székesfejérvár valamennyi templomának mindegyik harangját húzták; kis és nagy harangok csengtek,, kongtak, mennydörögtek, hogy szökdösött tőle a nézelődők szíve, s úgy csengett már a fülük, mintha fejbe verték volna őket buzogánnyal.

S íme, végre itt jött őfelsége! Gyönyörű, csupa ín, száraz csontú, kos orrú, magas csűdű, kényes járású hófehér paripán léptetett. Előtte a dali Kálmán herceg, őfelsége édes öccse ment talpig égszínkék bársonyba öltözve, vállán hátradobott hószín hermelinpalást, melyet drága, ékköves aranycsat tartott össze elöl; vörös bársony párnán emelte István király koronázási kardját. A keresztmarkolatú, hosszú, egyenes kard mezítelen pengéjén meg-megtört a játékos kedvű októberderéki fény. Elbűvölten meredt mindenki a szent király kardjára.

– Ezzel fog őfelsége a szertartás után a koronázási dombra lovagolva a világ négy tája felé vágni! Csak úgy zeng majd, amikor suhint!

A temérdek embertől ideges csodálatos mén olykor kurtán felnyítt, de fejét nem tudta jobbra-balra hányni-vetni, mert aranyfonálból szőtt kötőfékét rezzenetlen karral tartotta Dániel, az új halicsi király, aki okos ember lévén, Bélával mindjárt trónra lépésekor erős szövetséget kötött.

A király körül égig meredő lándzsaerdő imbolygott – vörösre festett kőrisdorong kerítés –, a fegyverek nyelét csupa meggyveres gúnyába bújt, hét láb magas kisorosz testőriző tartotta. Kemény, marcona pofa volt mind. Mire a tömegben bárki fölemelhetné a kezét őfelsége ellen, ezerszer is átdöfnék. Barakony száznagy volt a vezérük, aki ott léptetett szorosra fogott szárral őfelsége jobb oldalán, a lándzsás négyszögön kívül. Tudta a leckét. Amíg két ujjal könnyedén tartotta kivont, vallanak támasztott kardja markolatát, Tűrje Dénes úr intelmére gondolt:

– Aztán ne ám, hogy éppen ma valami csúfság essék! Nagyon nyitva tartsátok a szemeteket! Akárki is próbálkozna,'mindjárt üssetek oda! És mindjárt a fejét, hogy utána ne tudjon panaszt tenni!

– Uram – nyalta meg Barakony a nyelve hegyével izgalmában kicserepesedett szájaszélét –, a tulajdon édesapám szívét kitépném, ha őfelségére kezet merne emelni!

A vén tímár meg az ifjú kovács a menettel elsodródott a Szent Péter-székesegyház felé. Elébük jött a zengő orgonaszó, kedves gyereknótaszóként csengtek a víziorgona vékonykás sípjai. Mintha holmi arany angyalkaszárnyak csapdostak volna a lova hátán ülve mindenki fölé emelkedő király feje fölött.

Néhány kurta lépéssel lovagolt mögötte egy szép fehér kancán felesége, Mária királyné. Az ő lovát négy szemkápráztató gúnyába bújt báróné vezette. Mögötte négy szépséges kis virágszál leánykájuk léptetett jámbor fehér lovacskákon: Anna, Katalin, Margit és Kinga hercegkisasszony. Anyjuk néha lopva a válla felett visszatekintett rájuk, rendesen jönnek-e mögötte? Nem vihognak-e tenyerükbe bújva, válluk közé húzott fejjel, éretlen, suta kamaszleányokként? Ó, nem rendetlenkedtek, a világért sem! Szépek voltak, sudármagasak, formásak, kedvesek, édesek, aranyosak. Csak egy nagy hibájuk volt. Mind a négy: leány. Mária szemérmesen elmosolyodott, mert kellemes kötelességére gondolt: néhány próbát kell majd még Bélával tenniök. Amíg csak fiuk nem születik. Lehunyta a szemét, jólesőn mélyet lélegzett, mert elképzelte, az a nagy darab, szőrmók férfiú, lerúgva magáról ruháját, hosszú gyolcsingét, pőrén mellébúvik a takaró alá, s azt dörmögi: “Anyácska! Mennyék országába akarok bejutni!"

Béla tizenöt esztendei házasság után is szerelmes Máriába, mint egy surbankó. Imádja a feleségét, aki még mindig olyan szép, hogy a férfiak akár a pokol tüzet is vállalnák érte, ha véle hálhatnának. Majd felfalja most is mindenki a szemével a szépséges királynét. Most van a felséges asszony legszebb virágában; fehér, feszesen testéhez simuló bizánci bársonyruhájában, családja körében, királyi férje rásugárzó fényében úgy pompázik, mint aranyfoglalatba zárt gyönyörű drágakő. Bizony, még Róbert érsek szeme is meghártyásodik, amikor Mária a gyóntatószékben valamicskével előbbre hajlik, és ruhája szelíd kivágásába kicsit be lehet látni, két egymással haragba lévő keble közé. Rettenetesen bosszant mindenkit, hogy még véletlenül sem hallanak soha olyasmit, hogy – mondjuk Béla a hálókamrájába invitálta volna valamelyik szépséges udvari cselédjüket. Vagy hogy Máriához besurrant volna valamelyik jóképű, keményszárú udvari dalia. Endre király idejében az ilyesmi szinte mindennapos volt, és már fel sem tűnt, ha megtörtént. Endre nem csak a hasáért remegett...

Csigalassúsággal vonult a menet a virágokkal vastagon meghintett, drága szőnyegekkel fölteregetett macskaköves úton. Aztán elnyelte a fényes úri társaságot a templom hűvöse. A vén tímár és az ifjú kovácslegény kívülrekedt. Odabent Róbert atya munkálkodott, elcelebrálván a koronázási misét. Aztán a dúsan bearanyozott, szépen megfaragott fatrónuson ülő Béla fejére tette István király aranykoronáját, amely sejtelmesen villogott a vékony gyertyafényben. A királynak hirtelen eszébe jutott a híres eset, amikor János atya nyolcéves korában először a fejére tette: a korona az orrára bukott, s ha a váci püspök el nem kapja, a templom kövére kalimpál. Micsoda szégyen lett volna, szentséges Üristen! Most meg? Minden tömedéket ki kellett szedni a puha szattyánbőr bélés alól. S így is éppen hogy csak belefért a feje.

Béla szívével tovaúszott az öröm. Bajusza, szakálla tövéből éles mosoly bújt elő és csillant ki a szemén. “Azóta... megváltozott a világ, megváltoztam én is. Hol van már az a gyámoltalan kis kölyök, aki megbénult, amikor látta, hogyan gyilkolják meg átkozott latrok az édesanyját! És hol van az a legényke, az a fiatal férfi, aki huszonkét éven át valójában mindig csak a második lehetett előszeretettel fennhéjázó, a meggondolatlanságig könnyelmű, felelőtlen, sokszor dühítőén, oktalanul kapkodó, nemtörődöm, lingár apja mögött! Akit csak fegyverrel lehetett néha-néha rákényszeríteni, hogy legalább rövid ideig a józan ész és a tisztesség útját járja." Béla szíve teli volt millió, megvalósításra váró, gyönyörű tervvel, amelyre az apja mindig csak undok fölényeskedéssel, gúnyos mosollyal legyintett, és tovább már nem is érdeklődött. Hányszor kezdett hozzá, hogy elmagyarázza édesapjának: III. Béla király országlásának rendjét kell visszaállítaniok! Bármilyen áron, de egy kézbe kell fogniok megint minden hatalmat és vagyont! A magyar király csak így szerezheti vissza idehaza és külországokban otrombán sárba taposott tekintélyét!

Ó, igen! Most úgy ült fején a korona, mintha a régmegholt bizánci és római ötvösök az ő roppant koponyájára szabták volna valaha az aranyabroncsokat. “Most próbáljon teremtett lélek szembeszegülni az akaratommal!"szorította meg Béla elsötétülő orcával a kezébe adott jogart olyan fenyegetően, hogy még az érsek is önkéntelenül hátrébb torpant mellőle. Lassan kezdett csak visszavidámodni a király képe, amikor végiggondolta: “Mennyi munkám is lesz, teremtő Üristen, amíg rendet nem csinálok! De rend lesz, olyan, mint odafent az égbolton, ahol szigorú törvények szerint a csillagok járják örök útjukat!" Ha a koronázásról oly sokat beszéltek, ezerszer annyit beszéltek az azt követő fényes lakomáról.

Béla úr testőriző száznagyai, ispánjai sorra járták az apja halála óta eltelt egy hónap folyamán a jeles úri házakat, és mindenkit meginvitáltak a fejérvári palotába:

– Kegyes uram, IV. Béla király elvár Szent Mihály havának i4-ik napján estére asztalához, ünnepi lakomára!

Egyedül Barakony elhadarta ezt a hivatalos mondókát legalább harmincszor a Dunántúlon, majd a Duna-Tisza közén, s ezután túl a Tiszán. Elmondta, majd meghajtotta a fejét s elment, mert szigorú parancsba volt a királyi futároknak adva, sehol sem fogadhatják el a gazda szíves invitálását. Menjenek csak útszéli fogadóba. Ne mondhassa senki, hogy ő lekenyerezte Béla király embereit. Hadd lássa ebből is mindenki: merőben új világ következik Hunniában ezután. Jelenka sokat sírt ezekben a hetekben, hiszen alig-alig látta az urát. Hanem ilyen a királyi szolgálat: ott nincs se éjjel, se nappal, ha kimondják: mindenkor menni kell.

Meg is volt a szép látszatja a királyi vitézek sok futkosásának: a királyi vár nagy ebédlőszálája úgy teli volt, majd szétdurrant.

Mindegyik vendég a legdrágább ruháját vette föl, és teliaggatta magát kösöntyűkkel, fibulákkal, drágaköves gyűrűkkel, vastag aranyláncokkal. A fél országot meg lehetne tán venni ezért a sok drága ékszerért, amelyet magukon viseltek. Irtóztató volt a meleg, úgy főttek vastag bársony meg kamukaselyem dolmányaikban, szoknyáikban, mint a kukták káposztásfazekaiba dobott eleven réticsíkok. S csak nem akart előkerülni őfelségéi

S ez mindig iszonyú, amikor várni kell, és nem tudható, mire vár az ember? Tán a legszörnyűbb dolog a világon! A teremben mozdulni sem lehetett, életveszélyes volt a tolongás, mert mindenik úr mögött egy vagy két cseléd szorgoskodott, keményen tartva ura gyönyörű székét. Mindegyik úr arra számított, majd amikor belép őfelsége, cselédei gyorsan a király könyöke mellé teszik az ő ülőkéjüket. Mert jó dolog az mindenképpen őfelsége közelében ülni, hiszen úgy mindig szem előtt van az ember. Hamarább kimondódik a neve, hogyha valami szolgálatot kell tennie a Koronának. Vagy az országnak. S Endre király korából mindenki igen jól emlékezett, az olyasmit szépen megfizették.

S amint az már rendszerint lenni szokott, várakozás közben, hogy valamiképpen feledtethessék az idő keserves vánszorgását, néhányan beszélgetésbe bocsátkoztak szomszédaikkal, s a többiek meg rájuk figyelmeztek.

– Meglehet ám az is, urak, őfelsége elfeledte, hogy ma beszélni kívánt velünk.

Nagyon halovány kis mosolygás az ékelődő bére. Olyan ideges a teremben mindenki, hogy mindent kettőzve lát a szeme. Hogyisne lennének azok, amikor minden okuk megvan rá! Hiszen Endre úr halála előtt, amikor az a nagy összeesküvés kitudódott, Béla úr egyszer már szétütött a főurak között. A legnagyobbak jobbra-balra dőltek, akár a német tekejáték fabábui szoktak, ha közéjük csap a golyó. Aztán senki a világon nem tudja, mi is lett a sorsuk szegényeknek. Hát nem kell ettől a pokoli bizonytalanságtól megőrülni?

– Én azt hiszem – lihegte Mojs úr, az egykori nádor, aki sűrű, apró fráter volt, akár egy lábra kapott hordó –, Béla úr inkább a borsót lapátolja, amire térdepeltetni akar bennünket!

– Az kiabál, akinek a háza ég, komám! – próbált kajánkodni Csák Dömötör, de közbea azért barátságosan paskoígatta a zömök férfiú molnárlegényhez illő széles vállát.

– De aki felgyújtotta: hallgat! – mormolta Mojs úr, mélységesen elkomorodva. Nagyon rosszat sejdített. Otthon maradni nem mert. Béla azt nyílt kihívásnak vette volna, és tán mindjárt kiostromoltatta volna az embereivel. Annyi sajnos a piros gúnyás királyi vitéz, mint a nyű, majd elbillen alattuk a föld. Villogó haraggal toldotta meg, de olyan halkan, hogy csak a szomszédai: bizalmas hívei hallották: – Én kimondom kereken: csak akkor lennék igazán nyugodt, ha... ide akaszthatnám föl Bélát a lába nagyujjánál fogva a gyertyás kocsikerék alá! És én azt is megjósolom tinéktek, urak, ha mi nem tesszük meg néki ezt a “kis szívességet", ő majd nem restelli megtenni nekünk! – A foga is megcsikordult a visszanyelt méregtől, meg a hideglelős belső borzongástól, mert eszébe jutott: amikor vagy tizenöt esztendővel ezelőtt felelősségre merte vonni őket, ő köpte szemközt a királyfit. Ilyesmit az ember nem feled el, mert egyszerűen nem feledhet el. Köszvénytől keservesen nyilalló gerinccel, izgalomtól tátva maradt szájjal bámult a zárt ajtóra, amely mögül ki kell majd lépnie az újdonsült királynak.

Béla már ment volna, könyörtelen indulat dolgozott a szívében, de Mária egyre tartóztatta:

– Nem így mekbeszél, szívem!... Mondani... Esztán leszel minden, de minden máshogy! – tette puha, forró kezét ura idegesen megránduló karjára, hogy a kamukadolmány vastag selymén át is sütötte a húsát. Izgalmában megint görögül beszélt, hogy el ne tévessze, amit mondani akart: – Igen, igen5 Ezentúl majd minden másként lesz! Hadd várjanak csak! Annál puhábbra főnek a tulajdon levükben! És... el ne feledd semmiképpen: ne sokat teketóriázz, intézd el hamar a főkolomposokat, akik pokollá tették az életedet! A többi földre kushad, és megnyalja a kezed! Az első dolgod legyen, hogy az

227 urak székeit kidobasd! Ne feledd, ezen áll, vagy bukik a hatalmad! Apám udvarában sem ültek a tanácsos urak!

Először Kánnembéli László, az udvarispán lépett be a refektóriumba, és kemény hangon, ünnepélyesen kiáltotta, süvegét a kezében tartva:

– A király!

Egyszerre elnémult a zajgás, aztán elemi erővel tört ki újra, az urak mutogattak, a cselédek viaskodtak egymással, hogy a jelölt helyre tehessék gazdájuk székét. Óriási kavarodás támadt a teremben, mintha jégtáblák torlódtak volna egymásra.

– Szolgák! Vigyétek ki a... a székeket! – motyogta Béla, kétségbeesve önnön gyámoltalanságán.

– Ne motyogj! – szorította meg titkon Mária Béla könyökét, és görögül sziszegte: – Hangosan! Még egyszer! Az életedért kiáltasz! Gondolj arra, hogy szembeköptek és mellbevágtak és föltaszítottak!

– Szolgák! – szabadult ki Mária szavára a király torkából a nagy hang, hogy még őmaga is meghökkent, és egyszerre megszűnt teste eddigi vergődő bénasága, és keményen meglendült a karja. – Hajítsátok ki ezeket a székeket! Egyet se lássak! – s már toppantott is hozzá, indulatosan.

Kánnembéli László továbbkiáltatta a király parancsát: az udvarnokok hada berohant a refektóriumba, és vad kézitusában kiragadta a bárók cselédeinek markából a gyönyörű székeket. Ádázul dulakodtak. Béla karját összefonva állt a kis szála ajtajában, mellette Mária, aki ragyogó szemmel, táguló cimpával figyelte a küzdelmet, és kisujjával Béla dolmányát rángatta.

– Jól van! Nagyon jól van! Rend lesz itt, meglátod, uram!

– Szólítsd a testőrizőket! így alulmaradnak! – bökött Béla az állával az ispánjának.

Még egy harsány kiáltás csattant, és berontottak a hét láb magas kisorosz óriások, akik néhány minutum alatt rendet teremtettek. Egyetlen szék sem maradt a szálában. A dühös verítékben úszó, csúnyán megtépett úri társaságot pedig – szinte hihetetlen, hiszen az előbb jóformán el sem fértek a zsúfolásig megtelt teremben! – most a szála egyik felébe szorították a veres nyelű kőrisfa lándzsákkal.

– Vétó! – ordította gutalila képpel a zömök Mojs báró. – Tiltakozom!

– Aki szólalni mer, kihajíttatom a széke után! – rivalli rá gorombán a király. És lihegő, izzó, szuszogó csend támadt. Béla lassan előre jött az üres terem közepére. Az urak némán, villogó dühhel még jobban összehúzódtak. – Ez itt a király tanácskozó terme! Itt eztán csak az ülhet le, akinek a király megengedi!

Szélhüdötten bámult a sokaság. Béla a tenyerébe tapsolt. Feltárult a kis szoba ajtaja: négy markos szolga trónt hozott be, másik négy egy alacsonyabbat. Leült Béla, baljára Mária. Azután az udvarnokok huszonnégy egyforma magas, veres bársonnyal borított, támlátlan zsöllye-széket hoztak, s felállogatták mind félkaréjban a két trón köré.

– Róbert atya! Foglald el helyed! – mutatott Béla a jobbján álló székre. Aztán leültette sorra valamennyi főpapját, báróját, akik a királyi tanács tagjainak számítottak. Trónja lépcsőjén foglalt helyet az öccse, Kálmán herceg.

– Phühü! Ez lesz még csak a fényes lakoma! – dörmögte Mojs báró.

– Hozathatom az asztalokat? – kérdezte meghajolva Kánnembéli László.

– Várj! Elébb még dolgunk van! – markolta meg trónja karfáját a király, és előrehajolva végighordta szűrős tekintetét a sarokban álló, szorongó, megszeppent társaságon. Elébb olyan nagy hanggal voltak! Aki az ablak alatt hallgatta őket, azt hihette, zajlik a Duna, vagy zeng az ég. – Elfeledték innen kiseperni a szemetet! Rajta! – bökött az ujja a megdöbbenéstől szólni sem tudó Csák Dömötörre, aki tizenhét évig volt Endre étekhordómestere, majd udvarispánja. Végre vékony kecskemekegés jött ki a torkán:

– De... de uram!... Tudod... ki vagyok én?

– Azt tudom, ki voltál!

És a volt nagyúr lehunyja a szemét kétségbeesésében, mert szeretné, ha csak álmodná az egészet. De hiába! Amikor kinyitotta megint a szemét, csak ott látja maga előtt változatlanul Tűrje Dénest, aki megbiccenti kurtán a fejét:

– Kövess!

Csák Dömötör elvánszorgott, puhán, lomhán, ahogy a szakajtó peremén fölül-körül kibuggyan a meleg konyhában a kenyértészta. Mojs úr tombolni kezdett, amikor Barakony magával szólította, iszonyú átkokat kezdett szórni a királyra és a királynéra. Barakony parányi habozás után ököllel az orra tövére vágott, hogy a vér egyszerre elfutotta a hajdani nádor arcát. Nyekkent egyet, és lecsúszott a földre, mint vízbe forduló, recsegő fatörzs. A volt nádor őrjöngésétől megbolydult a szála, a tömeg nekirontott a kisoroszok kőrisfa lándzsáinak, s egy minutum, és tán szétszedik ízekre a királyt. Barakony ökölcsapásától aztán egyszerre megint megjuhodtak, mintha mindenkit különkülön szájon vágott volna. Látják, már fele sem tréfa. Ha tovább rezgelődnek, a piros gúnyások feltűzik őket lándzsáikra, akár szigligeti halászok a süllőt a parázskupac köré támogatott nyársaikra. Pisszenés nélkül tűrték, hogy a testőrizők kiragadják közülük Móric étekfogómestert, Makárfia Tamást, Fila ispánt, Vázsonynembéli Atyuszt, a horvátországi Kácsiknembéli Gedeont, Győrnembéli Csépányt és még néhány jeles urat.

– Most már... hozhatjátok az asztalokat, lócákat! – mondta megkönnyebbült szívvel a király.

A bántatlanul maradt urak most tán még jobban bámultak. Lám, Csák Dömötört bíró kezére adta a király, de a fia, Csák Máté meg az étekfogómestere lett! Hát ez ilyen éles különbséget tesz apa és fia, ember és ember között? Hát nem fél, hogy az ifjabb Csák úr egy kis velencei fűszerszámot szór az ételébe az apja meghurcoltatásáért? Az anyja...! És kezdték felszolgálni a gazdag lakomát.

Hanem ilyet tán az Úristen sem látott! Volt a refektóriumban legalább kétszázötven ember, aztán mégsem fogyott el tán húszfontnyi sülthús sem. Jobbára csak ittak, mint a gödény. És bámultak. Némán meredtek egymásra. Nem értették, mi történt Bélával? Máról-holnapra. Ordított, mint egy goromba gyalogvajda, országa fő-fő uraival. És kihordatta a tanácsteremből a székeiket, amelyeken ők és őseik a boldog emlékezetű István király óta mindig is ültek! És a palota udvarán máglyába rakatta mindet és meggyújtatta. Ügy ropogott az, mint a hun világban a halottak alá rakott nyereg-máglya. Veres visszfénye megtáncolt az asztalra allogatoti arany-ezüst edények pohán. Olyan fene csönd volt. Kobzosok jöttek, pengették szerszámukat és daloltak, de senki sem zümmögte velük a jól ismert dalokat. Az étel kihűlt az asztalra tett tálakon. Ültek az urak a lócákon, és térdükre sütötték a szemüket, mint a kis nebulók, akikre ráordított az iskolamester: “Te, nyughass! Mindjárt megpálcázlak!"

... Honnan tudódik ki az ilyesmi, ki tudná, – hiszen egyetlenegy úr sem ment ki a szálából, és egy új sem jött hozzájuk. Téténynembéli Márkus odahajolt a szomszédjához, és a fülébe súgta remegő, szederjes ajakkal:

– Hallottad? Apodfia Dénest a király parancsára megvakították! Megremegett Benedek úr véknya, mint a! óé, ha sarkantyút vág belé ideges gazdája.

– Jaj! – lehelte aléltan.

Egyik meglepetés a másikat érte Béla udvarában. Másnap egymás után szaladtak az emberek a királyhoz, hogy közbenjárhassanak a lefogott tanácsurak érdekében. Bárók, főpapok adták egymásnak a kilincset. Hanem a palota előcsarnokánál nem jutottak tovább. Ott állt négy kisorosz góliát, és se szó, se beszéd, keresztbe fektette mindenki előtt a vörösre festett nyelű kőrisfa lándzsáját.

– Mi járatban, uram!

– Semmi közöd hozzá! – fakadt ki durván Téténynembéli Márkus. – A királlyal van dolgom, nem a szolgájával!

Barakony összeharapta az ajkát:

– Ha urammal van dolgod, eridj a kancelláriára! – vágta oda foghegyről a száznagy.

– Hova? – mordult értetlenül az írástudatlan báró. – Ja, a kancelláriára? Ahol a deákok percegtetik a tollúkat? Aztán miért menjek oda?

– Elmondod a kancellárnak a bánatodat, az írásba foglaltatja, s holnap délelőtt általadják a királynak! őfelsége elolvassa, és dönt majd a dolgodban, érdemed szerint.

Már akkor vagy tíz-tizenkét úr méltatlankodott az előcsarnokban.

– Honnan szalajtottak, rusnya szolga? – fakadt ki Benedek úr indulatosan. – Nem tudod, hogy a magyar uraknak István király uralkodása óta bármikor jogukban áll bemenni az udvarba és beszélni a királlyal? – És úgy hadonászott, hogy majd leverte a kevély sastollas jerkesüveget a száznagy fejéről.

Aztán Márkus uram elvesztette a fejét, és megmarkolta a díszes ezüstláncot a száznagy mellén, s ráncigálta, né, mindjárt leszakad.

Akkorát ordított a megvaduló száznagy a báróra, hogy az majdnem bent ment ki:

– Megmondtam, amit megmondtam! Eridjetek a kancelláriára, urak! Ott majd eligazítják a dolgotokat! Innen... táguljatok!

A megdöbbenéstől hápogva mentek el. Még aznap estére teli lett Székesfejérvár a hírrel: “Itt is új módi van! Béla nemcsak a székeket égettette el! Többé nem lehet bármikor bemenni a királyhoz! A régi jó világot eltemették szőröstől-bőröstől szegény jó Endre úrral!"

A következő napokban még jobban lehorgadt minden bizodalmuk. Téténynembéli Márkust hívatták a rekonstrukciós bíróságra. Ment, hegyesen, magabiztosan, hóna alatt sereg donációs levéllel, de még a deákja is vitt egy jó ölre valót magával. Márkus úr magabiztosan mosolygott befele. “Csodát fogsz látni, Béla fiam! Eddig mindenkinek az eszén túljártál! De én pecsétes írást tudok mutatni minden birtokomról, amelyet hitelesített a fejérvári káptalan is!

Márkus úr szőrös hátú keze görcsösen szorongatta a donációs iratokat, mert váratlanul betoppant a király a bizonyítási tárgyalásra. Már visszakapta a papírokat. Tomajnembéli Dénes úr, az új nádor, Rátót Gyula, az új országbíró, Száknembéli Pós, az új tárnokmester mind figyelmesen meghallgatta a szövegüket, megvizsgálta a pecsétjeiket, és bólintottak, rendben valónak találták mindegyiket. Már olyan gőgösen vigyorgott Márkus úr zsíros arca! Akkor lépett be a király. Piciny bólintással fogadta a megszeppent báró mély fejhajtását. Némán intett, hozzák vissza az iratokat. Találomra kiemelt egyet a halomból.

– Ejha! Miért kaptad apámtól Berkesdet, Ellendet, Szellőt, Kátolyt és Hárságyotl? Az öt legszebb falut Baranyában!

– Kaptam! – veresedéit el Márkus úr, aki olyan vastag volt, mint egy öreg tölgyfa dereka, és az üstöké hegyén megjelentek az első verítékcseppek.

– Nem vagyok süket! – förmedt rá Béla. – De miért kaptad? Halicsban csatáztál a királlyal, vagy Boszniában? Vagy tán a Szentföldön verekedtél együtt az apámmal?

Márkus tétován vonta meg a vállát:

– Se Halicsban, se Boszniában nem jártam. A Szentföldre elindultam véle, az igaz, de... nem jutott hely a gályákon, s így Spalatóból... visszafordulhattam...

– Hátha egyszer semmit sem csináltál, akkor mégis miért kaptad?

A Téténynembéli báró egyre tanácstalanabból topogva húzta föl a vállát.

– Jó embere voltam én megboldogult édesapádnak, uram! – makogta. – Mi... mindig mindent együtt csináltunk, amit szeretett csinálni apád. – Elvigyorodott Márkus úr, mert idejövetele előtt jócskán öntött bátorságot magába. – Egyszer épp a... püspökmároki erdőben vadásztunk, és... nékem Láncsókon volt egy kis birtokom. Igen áhított őfelsége a... – nem merte kimondani, mit áhított annyira a megboldogult király, de mégis mindenki tudta. – Egyik emberem fertályórán belül kerített egy sugár láncsóki menyecskét őfelsége használatára, aztán... másnap... ezeket a falvakat... látod, nékem adta! írásban, címeres billoggal!

Az öreg báró azt hitte, rosszul lát: Béla vasmarka megragadta a vékonyka pergámengurigát, sebes mozdulatokkal kitekerte, s mintha ócska gyolcsrongyocska lett volna, középütt kettészakította. Aztán földhöz vágta, ádázul megtapodta; csak úgy repkedtek csizmája sarka alól az öklömnyi királyi pecsét bíbor darabkái. Aztán amikor valamennyire mégiscsak elcsitult öldöklő haragja, csizmája orrával Márkus úr elé rúgta az adományozási oklevél nyomorult maradványait.

– Istenverte nyomorult görényei! így hordtátok szét a királyi domíniumokat! Ezért szorult az apám... izmaelita uzsorára! Ezért kellett meghalnia szerencsétlen édesanyámnak! – Márkus úr rémülten hátrált a fal felé, két tenyerét védekezőén nyaka elé tartva, mert attól félt, a felindult király menten megfojtja. Csak nagyon lassan tért Béla annyira magához, hogy a szemével ismét rendesen látott, és hogy tudta, mit beszél. – Mátyás! – kiáltotta rekedten és olyan fáradtan, mintha végigverekedett volna egy kétórás csatát. – Megnézzétek valamennyi birtoklevelét ennek a... a menyecskehajcsárnak! S csak azt adjátok neki vissza, amelyiken apám uralkodása előtti dátum és pecsét van!

– Uram! Koldussá teszel, akarattal? Birtokaim javát szegény édesapádtól kaptam... Add vissza a vagyonomat, uram!

Téténynembéli Márkus azt sem tudta később, hogyan került kívül az ajtón. Csak Béla tomboló kiáltozása hangzott utána:

– Lökjétek ki innen ezt a telhetetlen szörnyeteget! És többé udvaromban meg ne lássam!

Már úgy féltek Bélától, mint a tűztől; még azok is tartottak tőle, akiket főtisztségekkel ruházott fel. Amit ő akart, azt kellett megszavazniuk. Ellene mondani nem volt ajánlatos. Semmire és senkire nem volt tekintettel.

Hamarosan négyszemközt beszélt Mátyás püspökkel, a kancellárjával:

– Mátyásom, kedves hívem! így aztán nem leszünk jóban!

– Mi baj van, uram? – kerekedett el a főpap szeme.

– A birtokrekonstrukciós bíróság kitűnően működik, de... eddig még egyetlenegy püspök, vagy prépost, meg apát sem jelent meg a színe előtt, donáció levelekkel igazolandó birtokjoguk hitelét!

– Hühű, uram! Tudod, én mindig jót akarok néked, de mondom, itt állj meg: kitörni készülő vulkán kráterébe lépsz.

– Nem értelek, miről beszélsz? – hárította el Béla hűvösen kancellárja szóvirágait.

– Az egyház birtokaihoz hozzányúlni? Uram, ez egyet jelentene az öngyilkossággal!

Béla fölszegte a fejét, és Mátyás már értette ebből az elszánt mozdulatából: a király eltökéllette, elhatározásából pedig nem tágít: felül fogja vizsgálni az egyház javait is.

– Majd megírjuk őszentségének, hogy... ö... keserves szívvel cselekedtük, amit cselekedtünk! De... meg kellett tennünk, mert elhatároztuk, hogy mindeneket megtanítunk királyi méltóságunk tiszteletére, amit szegény jó atyánk olyan nyomorultul eljátszott!

Mátyás akkor lepődött meg igazán, amikor felülvizsgálták a pécsi és a győri püspökség birtokviszonyait, és mindkét főpap azonnal panaszra szaladt Rómába, és – csodák csodája! – a vaskezű Gergely atya leintette őket. “Lám, ez lehet a jó út – gondolta a hegyorom prépost –, ha kemény, következetes kiállást tapasztal, meghátrál még őszentsége is!"

Barakony és sok más száznagy társa – Béla szigorú rendeletére – útnak eredt, és nekilátott az ország megtisztogatásának. Az utak mentén fürtökben lógtak a fák ágain a felakasztott gonosztevők. Béla nem engedte levágni és eltemettetni őket.

– Hadd tanuljon a sorsukból minden tisztességtelen szándékú ember! Legalább láthatja mindenki, hova jut, ha meg meri bolygatni a rendet!

Hol egy rablófészket füstöltek ki, hol meg a királyi pristaldusokat segítették meg, akik a szigorú ítéleteket hozták, kiűzvén a lopott paradicsomból az elbizakodott nagyurakat. Barakony hónapokig nem is látta Jelenkát, és majd meghasadt utána a szíve. Mindig vele álmodott, állandóan igen ingerült volt, és irtózatos kemény kézzel bánt el mindenkivel, aki keresztezte Béla király útját. Híre megelőzte, hogy sokhelyütt önként letették a rablók a fegyvert, és kegyelemért könyörögve lába elé vetették magukat a porba. Még báró is akadt, aki Barakony közeledtének hírére nem kockáztatta meg szerencséjét, hanem lóra kapott és elvágtatott.

Évekig tartó szívós munkával Béla visszaállította nagyatyja korának hatalmi állapotát. Hetvenkét megyéje volt, hetvenkét megyeispánnal, akiket ő nevezett ki, ha akarta, hát évente, s akik nem örökíthették tovább ispáni széküket apáról fiúra, ahogy addig volt szokásban. És a királyi megyék szigorúan be is szolgáltatták mindennemű termésük kétharmadát az esztergomi udvarba, a tárnokmester kezeihez. Ugyanúgy évente a pénzbeváltás hasznát, a sójövedéket, a harmincadot, a vám- és a révpénzeket, a vásári helypénzeket, a vendégek adóját. A fáradhatatlan, örökmozgó Béla személyesen ellenőrzött minden elszámolást, és szigorúan megtorolta a legkisebb mulasztást is. Igaz, a lelkiismeretes ispáni munkát busásan megjutalmazta, így aztán valamennyi királyi jobbágy lelkesen végezte a dolgát.

Az ispánok feje most másért főtt!

Azáltal, hogy a király rendre visszavette a báróktól a jogtalanul összeharácsolt királyi birtokokat, más komoly gondjuk támadt.

A visszaperelt birtokokon élő lakosok, főként a közrendű várnépek, ha csak egy módjuk volt rá, kijátszva megyésispánuk és várnagyuk éberségét, otthagyták régi lakóhelyüket, és egy házzal, vagy többel odébbállva, feljebb valónak hazudtak magukat a társadalmi ranglétrán. A kopaszra beretvált fejű kézműves rabszolga megvárta valami félreeső zugolyban, amíg kinőtt a haja, azután elősomfordált, és azt állította magáról, hogy ő valamiféle királyi szolga. A várjobbágy mellét verve bizonygatta, hogy ő királyi serviens: szent király szabadja. Azt pedig szinte mindenik okosbalázs boldogan fogta magára, hogy ő hospes: vendég, akit maga a király őfelsége hívott meg a birtokára. Aki pedig nem hiszi, hogy így van, járjon utána, sajnos, a pecsétes káptalani írás elkallódott. Akinek ez nem tetszik, tegyen róla!

Ügy mozgott, forrt az egész ország, akár egy nagytűzön felejtett óriás fazék víz. Most, hogy a kásás birtokügyeket megnyugtatóan tisztázták, Béla gondolt egyet, és elrendelte: országszerte írják össze a lakosságot, megbízhatóan ellenőrizve az alattvalók rangbéli állapotát.

Mátyás üstöké verítékben úszott a királyi ötlet hallatán. Bosszús nevetéssel simogatta meg a temérdek gondtól kopaszodó fejét.

– Vajon, uram, legközelebb megint mit találsz ki?

Béla tudta, félelmetes munkát lőcsölt a kancellárja nyakába, hisz nem gyerekjáték fülön fogni több mint hárommillió embert, és ócska pergameneket, kutyabőröket bogarászva, mindenkit a helyére taszigálni, a ranglétra megfelelő lépcsőfokára. Valami kedveset akart mondani neki, hogyha megnő, majd meg hálálja komoly fáradozását, őszinte igyekezetét, de elmaradt a szó, mert Rátót Gyula lépett be meglepett arccal, és bejelentette:

– Frigyes császár őfelsége követe és kísérete van itt!

A király összenézett a kancellárjával. Az sem volt kevésbé meglepett, mint az országbíró vagy a király maga.

– Mi a csudát akarhatnak, Mátyás?

– Megengedj, felség, minek nézel engem, béljósnak? Haruszpexnek? Ugyan én ezt honnan tudhatnám? Kegyeskedj színed elé bocsáttatni őket, majd ők elmondják töviről-hegyire, miért jöttek?

Nagy körülményeskedéssel beáramlott a népes német delegáció a fogadóterem szélesre kitárt ajtaján. A követ átnyújtotta a szokásos udvariassági ajándékokat, aztán rátért küldetése céljára:

– Kegyes urunk, II. Frigyes, a német-római császár őfelsége arra kér, felséges uram, záros határidőn belül fizesd meg neki azt az ötezer márka ezüstöt, amellyel még III. István maradt adósa nagyatyjának, I. Frigyes császár őfelségének!

– Eljárj, derék úr! Mit törődöm én az öregapám öregapjának az adósságaival! Van énnekem anélkül is éppen elég gondom és bajom!

– Itt az adóslevél, felség! Mi értelme ennek a konok tagadásnak? – gőgösfcödött a tejfölszőke német Gráf, és elhallgatva egy pergamentekercset nyújtott át Mátyásnak. – Kár ezen huzakodnunk, uram.

A kancellár orcája kelletlenül elfintorodott, amikor megpillantotta a mákszembetűkkel sűrűn telirótt lapot. Szeme azonnal az aláírásokat kereste rajta. Igen, ott van Gyárfás váci püspök és Heidrich országbíró szignatúrája. És valódinak látszik az íráson a pecsét is. “Igen, igen – révedt el egy pillanatra a kicsattanóan piros arcú, testes kancellár, bal tenyerével szórakozottan simogatva verítékező, korán kopaszodó koponyáját –, ez a fura, régi história! 1160 táján egyszerre két királlyal is megáldotta országunkat az ég. A két ellenlábas – III. és IV. István – egymással versengve keresték I. Frigyes kegyeit. Most már határozottan emlékszem, egyik krónikánk meg is örökítette: IV. István király, Manuel görög császár kegyence, évi háromezer márka ezüst hűbéri adót ígért a császárnak, III. István, a törvényes magyar király pedig évi ötezer márka ezüstöt kínált fel. I. Frigyes kései trónutóda bizonyára ezt az ötezer márkát szeretné bevasalni IV. Bélán!" Mátyás titkon elmosolyodott. Egy döglött szamárral könnyebb egy megrakott szekeret a meredek partra felhúzatni, mint Béla királlyal akár csak egy dénárt is kifizettetni, ha úgy érzi, nem jogos a kérés. Márpedig csak rá kell nézni a királyra, úgy érzi! Megpróbálta némán, csupán szemjátékkal lecsillapítani, arra gondolva, majd elcsapják egy udvarias, előzékeny hangú levéllel ennek a telhetetlenkedő, vén ökörnek az étvágyát. De Béla – nem értve, vagy nem akarva megérteni barátja óvatos intését – dühösen kifakadt:

– Micsoda közönséges útszéli dolog ez, rajtam olyan adósság megfizetését követelni, amihez a világon semmi közöm? Tudd meg, emlékszem erre a buta históriára, de arra is nagyon jól emlékszem, hogy soha magyar uralkodó nem fizetett egy árva dénárnyi hűbéri adót sem a német császárnak! Tehát megmondhatod kegyes gazdádnak, ne nézzen olyan bolondnak, hogy éppen én kezdeném meg a sort, gyalázatba taszítva országom népét!

– Ha pedig nem fizetsz, akkor császári uram hadat üzen! Béla csúfondáros gúnnyal húzta el a száját:

– Ó, ó, ó! Hiszen kegyes uradnak a füle hegye sem látszik ki a pápa őszentségével vívott háborúból! Ne engedd hát magad kinevetni, gróf úr! Vagy ennyire éretlen gyerkőcnek nézel bennünket, hogyha az urad toppant egyet, akkor mi tüstént térdre esünk? Közölheted azt is az uraddal, amennyiben még egyszer elő meri hozni ezt az őskori adóslevelet, akkor én üzenek hadat őneki!

A hirtelenszőke germán nagyúr meglepődött. Még előkelőén raccsolni is elfelejtett meghökkenésében. Az álla is leesett.

– Nohát! – hüledezett a császári követ.

– Most meg mi bajod? – kérdezte a kancellár, sejtve a dolog okát.

– Hogy valaki meg merje fenyegetni a hatalmas német császárt? Hiszen reggelire bekaphatná szőröstől-bőröstől a német birodalom ura a kis Magyarországot!

– Fent is akadna a torkán! – veregette meg a kancellár a követ vállát kedélyesen. – És nagyon megfeküdné a gyomrát, Herr Marktgraf!

Béla is mosolygott már az audiencia vége felé.

– Eridj haza, békével, gróf úr! Nem gondolta ezt a dolgot a gazdád sem komolyan. Éppen elég baja van őneki a római pápával. Örül a császár őfelsége, hogy lyuk van a fenekén! S tudom én azt is, honnan fúj a szél: sereg párját ritkító gazember kiszökött az én országomból Ausztriába, azok fújták ott a kígyókövet. Ismerem én már jól a fajtájukat! Bosszút szeretnének rajtam állni, amiért itthon kiforgattam őket ebül szerzett vagyonukból. Mondd meg uradnak, azt üzenem, legyünk jó szomszédok, mert ha össze akasztjuk a bajuszt, csak ő húzhatja a rövidebbet!

A követ most már más hangnemben beszélt. Egyszerűbben fogalmazott, és a gőgje is alábbhagyott valamivel, de azért még mindig erősen kötötte az ebet a karóhoz. Béla az erős emberek szemérmes fölényével elmosolyodott:

– Herr Marktgraf! Ügy látom, nem beszéltem az előbb elég világosan. Nos, ha így van, hadd mondok el egy kis históriát. És ha ismét színről színre látod császári uradat, mondd el őneki is:

“Egyszer a szegény jámbor szántóvető szolga ment az úton, és halkan dudorászott, hogy gyorsabban múljék az idő. Egyszercsak mit lát? Szembe jön vele az úton három hatalmas király: a Szél, a Tél és a Nyár.

– Adjon isten, Szél király! – kapta le a szegény ember a süvegét. No, a Tél király, akinek igen rossz hörcsög-természete volt, tüstént rákiáltott:

– Megállj, büdös parasztja! Ha eljő az én időm, jéggé dermesztelek, csonttá fagyasztalak!

– Megteheted, Tél király! Megteheted, hiszen hatalmadban áll! Csak a nagyságos Szél király ne fújjon!"

A követ fészkelődni kezdett a bársonnyal borított puffon, némán jelezve, ismeri a történetet, de tudta, nagyfokú illetlenség lett volna félbeszakítani a királyt, aki különben is bizonyára a végén csattanós tanulságot akar hozzáfűzni a történethez.

,,- Na, te pimasz bukóparaszt! – förmedt a szántóvető szolgára Nyár király. – Ha én uralkodom, majd olyan forróságot bocsátók reád, hogy megsülsz és megfősz, mint a vadnyúl a kukta fazekában!

– Megteheted, Nyár király! Megteheted, hiszen hatalmadban áll! Csak azt az egy nagy kegyet kérem, hogy fújjon a Szél király őnagysága!

– Meglesz, édes fiam – kacagott nagyot a Szél király, s attól kezdve télen alszik, nyáron harsonázik a Szél."

Kacag már mindenki a refektórium hosszú asztala körül. Kényszeredetten heherész Herr Würtemberg is, mert jó diplomata, hát miért ne tenné?

– No, értesz-e már a szép szóból, jó úr? – nézett rá Béla szokatlanul derűsen csillogó szemmel, annak is örülve, hogy eszébe jutott ez a kedves, régi história, amit még Miska ispán udvarában hallott, kisgyermek korában. – Énnekem a pápa őszentsége a jóságos Szél király! Csak ő viseltessen irántam jó szívvel! Bánom is én, hogy a te császári gazdád, vagy bárki más a földön mivel fenyegetőzik?

A fiatal kancellár meglepetten ütötte föl a fejét. “Hm, hm! Ez is Mária hatása lenne? Vagy megszívlelte volna, amit mindig olyan kitartóan szajkózott ő is néki? Nem emeli azonnal égig a hangját, mégis éle van, súlya, akár a lovagi pallosnak, s a császári tekintély páncélját, lám, vajként kettészeli!"

Herr Würtemberg elsápadt zavarában, s az ajka szélét harapdálta. “Beleláttál a szakomba, nem ér a játék, te lestél!" – gondolta feszengve. Hiszen Frigyes császár őfelsége nem is gondolta igazán komolyan azt a háborúval való fenyegetőzést, csak úgy “für alle Fälle!", ahogy ezt Nürnbergben mondják. Csak úgy mindenesetre beledugott a magyar király tüzébe is egy vasat. A fejebúbja sem látszik ki az egymás után következő, eszelősnél-eszelősebb pápákkal vívott ádáz háborúkból. Szerencsére gyorsan eszébe jutott a helyzethez illő felelet:

– Felség, büszkén ismerem be, ahogy ez várható is volt, viadalunkban én

237 maradtam alul! De hadd tegyem hamar hozzá, szerény megítélésem szerint ilyen nagy királlyal szemben ez nem is oly nagy szégyen. – Mikor udvariasan megtapsolták szellemes szavaiért, szerényen lesütötte a szemét, és arra gondolt: “Igaz, beleláttál a szakomba, felség, de nem láttál a szakom fenekéig! Van még abban valami kis meglepetés, ne félj!" Amikor csend lett, így folytatta: – De engedd meg, hogy végtelen szemtelenséggel ugyan, de régi és igen tanulságos történetedre hadd feleljek én is egy ugyancsak régi és nagyon hasznos tanulságot rejtegető közmondással. Az nevet a legjobban – szíves engedelmeddel, felség! –, aki utoljára nevet! Most már csak egyetlenegy nagy kegyet esedeznék, ha szíves volnál és megengednéd, hogy itt tölthessem kíséretemmel az éjszakát gyönyörű fővárosod falai között. Aztán holnap reggel jókor útnak is erednénk, sajna, dolgunkvégezetlen, mert végtelen bölcsességeddel és hatalmaddal nem tudtam megbirkózni!

Bélának annyira tetszett Herr. Würtemberg alkalmi szellemessége, és őszinte, hízelgő beismerése, hogy elkezdett tapsolni a hajlongó vaskos diplomatának, s vele együtt verték össze tenyerüket urai is.

– Ez csak természetes! – felelte a király. – Aki követként érkezik országomba, az személyében szent és sérthetetlen, és minden kívánsága tüstént teljesül. Egyetlen éjszakára szállás? Ez a legkevesebb!

Hazaérve a palota másik szárnyába, elmesélte Máriának, hogy mi történt, lám, mi ütött Frigyes császárba. Ostoba fejével befogadta országába a magyar pártütőket, azok felpiszkálták, lépjen fel Magyarország ellen, erre kitalálta ezt az otromba ürügyet, ezzel a réges-régen elavult adóssággal, s ezt követelendő, idefárasztott egy sereg embert ezzel a derék potrohos német gróffal, Herr Würtemberggel az élén.

– Bélám – nézett mélyen a férje szemébe Mária –, az a szent meggyőződésem, hogy Frigyes császár ezt a dolgot nem hagyja annyiban. Lehet, hogy azért, mert még nem mérted össze vele a kardodat, és balgán azt kérdezi, hogy mer szembeszegülni velem ez a magyar vakarcs? Vagy mert a magyar menekültek majd még jobban belelovalják! Te abbahagynád az első kudarc láttán az ő helyükben? Nem bolondok, hogy feladják azonnal a reményt! Elegendő, ha felpaprikázza ezt a bolondos Bábenbergi urat, Harcias Frigyes herceget! Az előbb cselekszik és csak aztán gondolkozik, bebizonyította ezerszer. Jó lenne, ha komoly sereget gyűjtenél össze a nyugati határ közelében... Mondhatod, ha akarod, hogy ez csak afféle asszonyi sejtés, de nem árt óvatosnak lenned! Mindig arra gondolj, így tanított apám, hogy te mit cselekednél az ellenség helyében, és akkor sosem fogsz meglepődni!

– Igazad lehet, édes párom – nézett őszinte elismeréssel Béla a feleségére. Még egy ilyen kedves, rendes embert! Mária az egyetlen teremtés, aki tízegynéhány esztendeje változatlanul kitart mellette, jóban és rosszban. Micsoda pompás teremtés! Az élete legszebb ajándéka! Milyen nagyszerű ötletet adott a dolgok írásba foglaltatásával, a tanácsteremben az urak székeinek kiszóratásával, felgyújtatásával és a palota kapuinak becsukatásával! Aranyat ér minden tanácsa! Azt hajtogatta mindaddig, ameddig csak királyi ura be nem adta a derekát: “meglátod, okos emberek voltak a niceai császárok, akik az udvari etikettet kitalálták! Ha bevezeted, neked is csak hasznodra válhat!"

És most csend van a királyi palotában.

Hanem Mátyás feje szétdurran a kancellárián, annyi a gondja-baja. Már nem lát és nem hall, annyi a panasztévő kliens. A királyi palota nagy udvarának minden talpalatnyi helyét elborítják a szűrökbe, subákba burkolózva szanaszét heverő felek, akik az ország legtávolabbi részéből lovagoltak föl, hogy sérelmükre gyógyírt kapjanak. Tarisznyából, a tíz körmük közül falatoznak, a lovuk majdnem éhen vész. A palota előtti járomfákhoz kötve, olyan éhesenszomjasan nyeríteznek, hogy szegény gazdájuknak a szíve majd megszakad. Hiába, senki sem hajlandó elhagyni a helyét, mert tudja, a szomszédja tüstént elfoglalná azt, és többé vissza nem engedné. Akkor aztán fújhatná a bürköt! Hiszen jó pár nap, amíg a kancellárián egyáltalán csak szóba is állnak az emberfiával, és megint egy vagy két nap, amíg írásba foglalják a panaszát, s azután meddig tart majd a megnyugtató elintézés? Ez az, amit csak a mennyékben lakozó felséges atyaúristen, ha tud! Meg kell sajnos azt is várni. Szó szerint: ki kell böjtölni. Ha nem teszi, tán sohasem kap választ a kérelmére. Nem beszélve arról, hogy az esetben minden marad a régiben, a kínzó baj, ami ideűzte a panasztévőt, talán Csikszékből, talán Zala legdélibb csücskéből, vagy az égig érő Liptóból, vagy a messzi-messzi macsói bánságból, nem szűnik meg. És hiába fáradt ide, itt hiába veszkődött annyi ideig szegény feje. No és ha be is kerül a kancelláriára, és fel is veszik a bajáról a jegyzőkönyvet, még egyáltalán nem bizonyos, hogy az annyira áhított döntés hamarosan megszületik. És hogy kinek a javára fog szólni, azt is csak az úristen tudná megmondani!

Zúg, sziszereg az egész ország, de a palota kapujában szálfa termetű őrség ácsorog naphosszat, a falakon belülre semmiféle komisz hír nem kerül. Barakony látja a keserves nyüzsgést a palota külső udvarán, de lenyeli a véleményét, ugyan ki nem nyitná a száját, amikor Béla úrral beszél. Igaz, a király nem is kérdi meg senkinek sem a véleményét. Egyszer Barakony véletlenül kihallgatta Tűrje Dénes, meg Mátyás kancellár csöndes beszélgetését. Bálványnak mondták a királyt. Hogy az lett hirtelen belőle, a csöndes, szerény, hallatlan szorgalommal munkálkodó ifjabb királyból, a legény-királyból, ahogy a népek nevezték. Hogy pisszenni sem lehet, mert a király ökle mindjárt az asztalra zúdul: “így akarom!" Ezzel kész is. Kinek van így kedve tovább vitatkozni? Mátyás óvatosan célo2gatott olyasmire is, hogy “ebből még komoly baj lehet egykor, ami itt történik. Hiszen a környező országokban már másképpen folyik az élet. Béla szembeúszik az árral. Körülöttünk mindenütt hűbériség dívik, mindenki függ valakitől, mindenki kap valamit valakitől, és mindenki ad ezért a valamiért valakinek valamit. Nálunk meg... csak a király van. Ma rámutat valakire, az illető megyésispán lesz, mondjuk Csanád vármegyében. Holnap gondol egyet őfelsége, kiteszi tisztségéből. Mehet az illető oda, ahol a part szakad. S amije közben volt, mindene visszaszáll újra a királyra."

Tűrje Dénes komor arccal hallgatta gyermekkori barátja megdöbbentő szavait. Két angyal viaskodott a lovászmester szívében. Az egyik, aki a király gyerekkori barátja volt, a másik a földesúr angyala volt. – “Azt hittemdörmögte szinte zavartan Dénes úr –, hogy csak én látom az ilyen visszásságokat. Hiszen így teljes bizonytalanságban élünk! Miért harcol, vérzik az ember, ha nem lehet bizonyos felőle, hogy amit keservesen megszerzett, a gyerekeire hagyhatja?" Nem nézett a kancellárra, valahova félre, a falaknak mondta, olyan halkan, szomorúan, hogy Barakony is alig hallotta: “Azért szegény Endre úr alatt ez jobban volt csinálva, Mátyás!"

Barakony összevonja szemöldökét, összecsücsöríti az ajkát, ahogy szokta, amikor elgondolkozik. “Ti tudjátok, urak! – vélekedik. – Hát még akkor mit mondanál, ha a kancellár úr elmesélné, milyen kínos botrányok játszódnak le a palota külső udvarán! Eh, őfelsége bizonyára nagyon meggondolta a dolgot, mielőtt belekezdett volna! És bízzuk csak őrá, ő mindig tudja, mit akar!"

Leballagott a konyhába, mert marhahúslét főztek a szakácsok, és ilyenkor a kukta tudta, Barakony megjelenik kicsit nyalakodni. Kettétör egy jóképű cipót, kibelezi, aztán megfog egy hatalmas tehéncombcsontot, és a remegő, finom velőt belérázza a cipó barlangjába. Megsózza, megborsozza, aztán eltünteti, amúgy forrón.

Amíg nyelte a finom falatokat, arra gondolt, azt még a kancellár úr sem tudja, hogy milyen ocsmányul beszél a palota külső udvarán összesereglett temérdek népség a királyról. Hogy ordítva kívánják a pokolba, meg a jó édesanyját szidalmazzák, amiért a világra borjazta. Hogy azt kívánják, nyílna meg alatta a föld és nyelné el a pokol. Egyszer meg úgy felmérgedtek, hogy nekirontottak a palota kapujának, mondván, kardélre hányják Bélát, meg az egész famíliáját. Barakony, meg a hét láb magas kisorosz góliátok lándzsára kaptak, és percek alatt tisztára söpörték az udvart. ,

Barakony – bár nem tegnap történt – mégis még falatozás közben is vonogatta a vállát: “A szentjit ezeknek a fura dolgoknak! Ki a fene érti?"

Az utolsó falat aztán majdnem keresztbe állt a torkán. Becsörtetett a konyhába egy vajda a kapuőrségről, és mivel a sűrű, fehér konyhai gőzök gomolygásától nem látta meg a gazdáját, belebömbölt a tejszínű, sűrű semmibe:

2.40

– Száznagy uram, hol vagy?

– Itt la! Vak vagy?

– Gyerünk a palotába! Őfelsége hívat!

– Hűha! Mi történt?

– Bábenbergi Frigyes herceg Mosonmagyaróvárnál betört az országba!

Barakony ízig-vérig katonaember volt, semmin sem gondolkodott túl sokáig, és végső soron tudta a király titkát, hogy miért nem mer a sok elégedetlenkedő nyíltan fellázadni a szigorú rendelkezések ellen. Esztergom szélén kétezer királyi lovas tanyázott, állig fegyverben, készen rá, hogy őfelsége egyetlen pisszentésére bárkire rárohanjanak.

Béla készült Harcias Frigyes támadására, nem érte váratlanul, sőt. Kálmán herceget is fölrendelte seregével Szlavóniából, és meghagyta, hogy hozza magával a dunántúli megyék ispáni hadait is, mindegyik megyéből, amelyiken csak keresztülhalad. Éppen tegnap délelőtt érkezett meg a szép sereg, Béla öccsének zászlaja alatt. A király sötéten mosolygott, amikor értesült az orvtámadásról. Dühét még fokozta, ami a minap este történt.

A nagy lajhár Marktgraf, II. Frigyes német császár követe suttyomban, férfi ruhába bújtatva, megszöktette Aldobrandini Beatricét, Endre özvegyét, akit Béla házi őrizetben tartott egy kis esztergomi palotában. Altatót kevertek az őrök borába, és a többi már gyerekjáték volt egy Herr Würtemberghez hasonló körmönfont, minden hájjal megkent diplomatának.

Béla nagyon haragudott a környezetére. Simon, a királyi vár hispániai származású ispánja éppen könnyű fegyvergyakorlaton egzecíroztatta lovasait, amikor Gráf Würtemberg és fényes kísérete elhaladt a városi vámbódé előtt.

– Ej, Simon, Simon! – mérgelődött a király. – Külön bosszant, hogy még te is ott voltál!

– Mit tehettem volna, felség? – méltatlankodott a forróvérű spanyol úr. – És különben is! Honnan a csudából sejthettem volna, hogy eggyel többen térnek vissza a hazájukba, mint ahányan idejöttek?!

– Hát nem tűnt föl, hogy az egyiknek akkora a hasa, mint egy gönci hordó? Az a rusnya Olasz Nő hamarosan megszüli a gyerekét, akit szent meggyőződésem szerint nem is az én apám csinált, hanem annak a szemét Apodfia Dénesnek a fia, Dénes! Tudod, milyen diplomáciai bonyodalmat zúdítottatok a nyakamba, hogy engedtétek megszökni azt a kis tálján rimát? Majd lekölykezik idegenben, és ezer támogatót lel a kis trónkövetelő! A pápa, a császár boldog lesz, ha jó, épkézláb ürügyet talál, amiért belémcsimpajkodhat!

– Felség – hűlt le kissé a forró temperamentumú Simon ispán dühe –, amíg beszéltél, erősen visszagondoltam, és úgy emlékszem, valóban volt köztük egy nagy hasú alak! De hát tudod, hány hordó hasú német van? Vedelik a sört! És meg mernék esküdni a Bibliára tett kézzel, annak is ekkora rőt bajusza volt, és ekkora lengő szakálla!

– Ej, ej, Simon fiam! Te még parókáról, álszakállról sohasem hallottál? – nézett őszinte szemrehányással várispánjára a király.

– Bizonyos, hogy a rima-szöktetésben is benne van a keze ennek a mocskos Bábenberg-kutyának! De majd leverjük ezt is rajta! Nyergeitess! Indulunk is, ebben a minutumban! – nézett Béla parancsolóan Tomajnembéli Dénes úrra, a nádorára. A derék Nagyorrú nádor menten pattant, mintha nem is a király legelső cselédje, hanem közönséges szántóvető rabszolga lenne.

Harcias Frigyes herceg nem tudta, honnan csordult ilyen hamar nyakába az áldás. De Béla és Kálmán szinte szemvillantás alatt ott termettek Magyaróvár alatt, ahonnan a támadás híre megérkezett. A rablók, balszerencséjükre, igen belefeledkeztek a fosztogatás aljas gyönyörűségeibe, s ezért aránylag csak kis területet tudtak feldúlni, elpusztítani. Különösen Sopronban időztek sokáig, mert jó időbe tellett, amíg a derék, harcias kézműveseket hatalmas számbeli fölényük révén ki tudták füstölni a váracskából, majd meg a szorgos polgárok házait kellett kivallatni pincétől a padlásig. Kovácsok, ötvösök, takácsok, posztóványolók, viaszütők, gyertyaöntők, bognárok, szűcsök, kádárok, szabók vagyonkáját kaparták össze az osztrák rablók hangyaszorgalommal.

Késő délután találkozott a két sereg egymással. Félő volt, hogy ha azonnal csatát kezdenek, belenyúlik az éjszakába, s a mocsaras tájon a királyi hadak is bajba keveredhetnének.

– Reggel ellátjuk a baját ennek a bitang hercegnek! – jelentette ki Béla, és leintette Tomajnembéli Dénest, aki szinte térden állva rimánkodott néki:

– Felség! Hadd hajtsak rájuk! Csak öt turma lovassal! Pokolra küldöm az egész osztrák ármádiát!...

– Nyughass! Reggel is megtalálod őket!

Éjfél fele arra riadt fel Barakony, hogy olyan csönd van, mint az esztergomi Káptalan-hegy gyomrába vájt pincéjében. Fölkelt. Izgatottan jött-ment, felnyihogó lovát csucsujgatta, majd meg a feje alá tett nyerget birizgálta a sátrában. Pirkadt, amikor végre mozgolódást hallott Tomaj Dénes úr sátrában. Odasietett, s halkan beszólt:

– Nádorispán uram? Ébren vagy?!

– Én igen! Mi baj, Barakony fiam?

– Megszöktek!

– Ne bomolj! Mókázol velem?

– Uram! Vakuljak meg, ha nem igaz!

Hamarosan lóra kaptak, előbb csak ők ketten, meg a nádor lovászai, de mire a táborőrséghez értek, már a fele had ott nyújtogatta a gúnár-nyakát mögöttük. És olyan egyszerű, könnyű volt meggyőződniök, hogy Barakony szeme meg füle nem káprázott: Frigyes hercegek az éjszaka folyamán nesztelenül kereket oldottak!

A cselédnép tábort bontott, a lovashad meg villámgyorsan a megfutamodottak után eredt. Hanem szépen egérutat nyerhettek, és hajszálon múlott, hogy be nem értek Bécs falai közé, mire Béla tábora észbe kapott. Ha sikerül bezárkózniok a nagyváros téglafalai mögé, a magyar király szeme közé nevethet Frigyes herceg: “Hiába loholtál utánam, híres! Lóvá tettelek megint!"

De Béla nem engedhette meg, hogy a herceg így diadalmaskodhassék felette, nagy tétért folyt most köztük a játék! Béla pártütő urai nemcsak a német császár, hanem Harcias Frigyes herceg mögé bújva is mesterkedtek! El kell venni minden áron az ilyesmitől a hercegecske kedvét!

Barakony lova, Ráró, akár a kilőtt nyílvessző süvített előre, mögötte egy turma könnyűlovas száguldott. Nem volt azokon otromba, mázsás súlyú páncél, csak könnyű, de kemény bivalybőr vért, meg egy lándzsa, oldalukon egy szál, enyhén görbülő végű szablya, hátukon tegez, telitömve nyílvesszővel, s mellétűzve az íj. Nyergükre akasztva könnyű, bőrrel bevont pajzs huppogott, ahogy a lovuk lába dobbant. Frigyes hercegen meg a lovagjain nehéz vért volt. Messzire fénylett, mintha csupa lábra kelt velencei tükör rohant volna előlük. “El kell vágni őket, hogy belül ne kerülhessenek a leeresztett felvonóhídon!"

Hohó! Ráró tán életében először állt közel hozzá, hogy korbácsot kapjon a gazdájától, de aztán Barakony gondolt egyet, megcirógatta lova előrenyújtott nyakát, kicsit előbbre hajolt, és a fülébe súgta:

– Hajrá, édes sólymocskám! Repülj, mint a szél! – és a nagyszerű jószág kivált társai közül, minden szökkenéssel fél hossz előnyt szerzett, és a rémülten hátrapillogatva futó osztrákok megdöbbenve látták: nem tudják a hidat elérni! Az az átkozott magános magyar lovas megelőzi őket! És hogy röpül utána a többi! Üristen!

Béla szeméből örömében a könny is kiserkedt! Nagyszerű érzés volt látnia, hogy süvít Barakony turmája! Ni, már el is érték az utat! Már szembefordultak az osztrákokkal, és Bábenbergi Frigyes úr dühös káromkodással rántotta meg lova kantárszárát, hogy az ártatlan portéka majd a nyakát szegte:

– Halt! – ordította, és máris erős magyar gyűrű vette őket körül, amely csak akkor nyilott szét, amikor Béla, Kálmán herceg kíséretében, a közepébe lépett. Az osztrák herceg kardja már régen Barakony övében ült, tőre is a száznagy derékszíjába volt ütve. Különben arra pislogott fájdalmas dühvei Frigyes úr, mert a markolatában gyerekökölnyi smaragd szikrázott.

– No, Frigyes szomszéd! Mégis... mire vélted a napot? – kérdezte foghegyről Béla úr, és az izgága herceg majd megőrült, hogy Barakony goromba ordítással leparancsolta a nyeregből, és most föl kell néznie erre a nyomorult magyar kutyára. Kísértetiesen hasonlított a helyzet a néhány évvel ezelőttihez, amikor Endre király előtt kellett letérdepelnie a porba, s úgy könyörögnie kegyelemért.

– Nem így gondoltam el én ezt, Béla úr! – kongott konokul a herceg hangja, és rettenetesen bántotta, bosszantotta, hogy nem tudott túljárni Béla eszén, s hogy épp az utolsó minutumban kellett elbuknia. – Sajnos – pillantott föl sunyin a királyra – a sors sokszor keresztülhúzza az ember számítását!

– Bizony, Frigyes szomszéd! – felelte Béla a magasból, olyan hangon, mintha valamelyik vincellérjével beszélne. – Különösen, ha a számítása nincs Isten hírével! – Hirtelen rácsattant: – Mégis, mit reméltél? Hogy néhány aljas pártütő szavára jogod van nekirontani Magyarországnak? Elhitted nékik, hogy ők majd az ország trónjára emelnek? Gondolod, hogy azért, mert három csimbókba fonva hordod a hajadat, a magyar nép elfogadna királyául osztrák herceget?

– Errare humánum est! Tévedni emberi dolog! – vicsorgott kényszeredett közömbösséggel Bábenbergi Frigyes, mert mi mást is tehetett volna? Ez a fickó a veséjébe látott. Rá kell hagyni, úgy hamarébb meghiggad a haragja. – Markomban volt a szerencse.

– Síkos a szerencse sarka, herceg! – döfött még egyet a haragosan topogó hercegen a király, Frigyest pedig érthetetlen nyugalom szállta meg. Pimaszul farkasszemet nézett Bélával, és jó hangosan azt mondta:

– A szerencse forgandó, ezt felséged se felejtse!

Béla torkát elszorította a harag, de eszébe jutott, mire tanította mindig Mátyás, a barátja, meg Salamon mester. Mielőtt valamit kimondana, számoljon tízig. Ha még mindig haragszik, akkor százig. Ezerig. Számolt szépen, lassan tízig. Aztán meghiggadva azt mondta:

– No hát akkor, hogy ezt a mai napot valahogyan el ne feledd, fizess a tárnokmesteremnek száz márka aranyat! – S már húzta is a kantárszárat, hogy megfordítsa a paripáját, Hainburg meg Magyaróvár fele. Valami még eszébe jutott, és visszaszólt a válla felett: – De többet meg ne kísértsd a szerencsédet, herceg, mert az élő Istenre esküszöm: a fejeddel játszasz!

Béla bosszankodva hallotta, Bulcsú, a csanádi püspök messze környék rémeként viselkedik. Van valami Csallány nevezetű, útonálló zsiványból lett ispánja, az a jobbkeze, annak révén uralkodik élők és holtak felett. Beszélik, valahonnan Pannóniából keveredett oda ez a latrok latra, ez a köpcös, kackiásan kipedrett bajuszú, rücskös képű, dinnye fejű gazember. Ez a sötét tekintetű fickó mindent mer és mindent tud és mindenen csak nevet. Miért? Könnyen beszél, mert nem él benne szemernyi lelkiismeret sem, és amikor valami égbekiáltó disznóságot elkövet, csak megvonja a vállát, mert gazdája, a püspök, tüstént feloldozza minden borzalmas bűn alól.

Barakony a hírre beharapta a szájaszélét bosszúságában, alig tudta elfojtani feltörő haragos kiáltását. Hiszen ez a szemét fráter az ő süve, szegény szerencsétlen Gyöngyi húga férje! Akkorát nyögött, hogy a király is arra kapta fejét:

– Mi bajod, hívem?

A száznagy zavart kézmozdulattal a fejéhez nyúlt, majd a gyomrához kapott, mintha orv fájdalom csikart volna bele valahol, és nyöszörgött valami sete-sutát. A világ minden kincséért se szerette volna elárulni, hogy az a földön járó sátán őneki ija-fija, ha nem is néki kell felelnie süve ocsmány cselekedeteiért. Valahogyan elterelődött a figyelme a dadogó száznagyról, aki ajtónállók fejéből már a királyi lovasok másodkapitánya lett, és csak Tűrje Dénest kellett uralnia maga felett. Talán még rossz néven is vette volna őfelsége, ha most hirtelen kiderül róla ez a förtelmes rokonság. Arra Béla úr nagyon vigyáz, hogy az ő tisztjei tiszta emberek legyenek.

– Barakony fiam! Pristaldust küldök Csanád vármegyébe, megidéztetem Aba ispán úr színe elé Bulcsú püspököt, hadd számoljon el gyalázatos tetteiről! Ügy gondoltam, te kíséred el, hadd lássa mindenki, milyen fontosnak tartom ezt az ügyet.

A másodkapitány megint nyelt egyet, nagyobbat, mint az előbb.

Átkozott kellemetlen eset! Ha esetleg le kell tartóztatnia Csallányt, ő okoz erős fájdalmat szegény húgocskájának, a szerencsétlen Gyöngyinek. Ha pedig a húgára való tekintettel nem teljesítené a királyi parancsot, vagy a megyésispán akaratát: őfelségével kerül szembe. De hát, ha már az elején lenyelte kellemetlen titkát, most nem hátrálhatott meg, hiába szidta ösztönös gyávaságát. Béla úr bizalma azonnal megrendül, ha valakiben csak egyetlenegyszer is csalódik.

Rendkívül megkönnyebbedett a szíve, amikor Makóra érve Aba ispán úr bosszúsan nevetett a szemébe:

– Nem tudom, mit képzel őfelsége! Azt hiszi, ha pristaldust küld Bulcsú úrra, királyi pecséttel, akkor előbúvik odvából ez a lila cingulusos medve?

Hahótnembéli Kálmán úr, a királyi pecsétvivő a fejét csóválta:

– És Bulcsú úr mit képzel magáról, hogy a királyi parancsnak nem engedelmeskedik? Kicsoda ő, mégis, kicsoda ő?

Aba úr kifakadt:

– Főpap létére a világ ocsúja ő! Szántóvető szolgának nem venném meg a rabszolgapiacon, nem ám hogy Krisztus urunkat képviselhetné egész Csanád vármegye színe előtt!

– Mit tett a kegyes atya? – kérdezte óvatosan Barakony. – Annyi mindent beszélnek Esztergomban, hogyha csak a fele igaz, akkor már készítik az üstöt Bulcsú püspök úrnak Belzebubék.

– Tízszer és százszor annyi az igazság, mint ahogy beszélik. Tíz és száz másik között szegény Benedek atya, a bizerei apát a legnevesebb áldozata! A püspök úr ráküldte Benedek úr monostorára a katonáit, azok kiostromolták a szerencsétlen domonkosrendi szerzeteseket, és...

A másodkapitány és a pristaldus is kíváncsian előrehajolt, várva, hogy mi történt. Aba úr látta és élvezte elbeszélése sikerét, és így folytatta:

– Megragadta a püspök ispánja szegény jó beteg, öreg apát urat a szakállánál fogva, a monostor pincéje ajtajához vonszolta, ott hatalmasat rúgott csizmás lábával Benedek atya ülepébe, hogy a pince fenekén terült el. Aztán megfogták harminckét szerzetesét, bilincsbe verték mindet, és őket is a kegyes apát atya mellé zárták! Úgy ám!

Barakony elborzadt, Hahót úr keresztet vetett.

– Hogy nem süllyed el az ilyen aljas gazember! – hebegte lúdbörző háttal a pristaldus.

– Én persze nem is Esztergomba jelentettem a dolgot, hanem mindjárt Rómába írtam! Képzeljétek, őszentsége azonnal felelt! Mégpedig úgy, hogy Bulcsú atyának írt, de a másolatát nékem is elküldette. Abban a levélben ráparancsolt a püspökre, azonnal bocsássa szabadon az apát urat és a szerzeteseket!

– És? Megtette? – nyelt egyet Barakony, de a megyésispán dühös nevetéssel csak legyintett:

– Csudát! Bulcsú püspök csak nevetett, és azt üzente nékem is, meg Rómába is, hogy nem tudja, milyen bizerei apátról beszélnek. A bizerei apát szabadon él, végzi dolgát, ő maga nevezte ki, szentelte fel, annak rendje-módja szerint. Mit kérdezősködnek hát annyit egy kis vidéki apát felől? Nem hagynák őt békében? Tudjátok, kit szentelt fel apátnak a püspök? Nem hiszitek el! Az ispánját, Csallányt, azt a szemetet!

Barakonyt egyszerre elöntötte a veríték, és alig hallhatóan makogta:

– De hiszen... Csallány... nős!... Legalábbis... úgy mondják!?

– No és? – csapott az asztalra Aba úr kacagva. – A püspök úr is! De Bulcsú úrnak ezen kívül van néhány kun ágyasa is! Ilyen tüzes teremtések! – csíptetett a szemével esztergomi vendégei felé. Aba úr. – Tudja az az átok püspök, mitől büdösödik a hal! Hajai!... így én is lennék főpap! És értem már, miért adja papnak minden báró család legalább az egyik fiát! Ha nékem fiam lenne, bottal verném el a háztól, hogy papnak menjen!

Barakony alig hallotta Aba úr további szavait, mert agyában egyre csak szegény húga, Gyöngyi járt. Vajon mi lehet vele? Ha Csallányból világ csúfságára apát lett, egyházi ember, akkor... bizonyára elkergethette a feleségét! “Hol lehet, mit csinálhat most szegény Gyöngyi? Jaj, jaj, jaj, édes jó Istenem! Mért teszed ilyen kemény próbára az embert?"

Közben a megyésispán már tovább sorolta Bulcsú bűneit:

– Gergely atya, a pápa, írásban felfüggesztette, szigorú parancsba adván néki, azonnal bocsássa szabadon Benedek atyát és társait, és sürgősen jelenjen meg Rómában, ahol a bíborosok bírósága vonja felelősségre hallatlan tetteiért! Tekintettel arra, hogy a szigorú üzenetet őszentsége személyes követe hozta, Bulcsú atya fogcsikorgatva kieresztette Benedek atyát és társait, de odasúgta néki: “Ha ellenem mersz ugatni, szétrúgom a fenekedet!" Szegény Benedek atya mukkanni sem mert, a pápai legátus hiába vallatta. Bulcsú, a legátus parancsára, egyezséget is kötött az apáttal, amire meg is esküdött! Sőt! Csallányt is el kellett mozdítania, mert a pápai követ teológiai kérdéseket tett fel annak az emberi állatnak, s kiderült azonnal, Csallány apát létére nem tud még latinul se. Sőt! Analfabéta is, akár egy hosszú szarvú ökör, és halovány fogalma sincsen a papi teendőkről.

Barakony szíve valamennyire megkönnyebbedett. Talán akkor azóta valamiképpen szegény Gyöngyi sorsa is elrendeződhetett, mert úgy tudta, az a gonosztevő szereti az ő húgát, és gorombán fenyegetőzött mindig, ha Gyöngyi megunta kálváriás rabságát, és ott akarta hagyni férjét. Ki tudja? Hátha mégis megtörtént? De jó is lenne legalább valamennyire biztonságban tudni a húgát!

Hahót úr zavartan pillantott az ispánra:

– Kérlek, ispán úr, valamit nem értek! A királyi idézésben az áll, hogy Bulcsú püspök embereivel megölette Benedek apát atyát! Te pedig azt mondod, kibékültek, egyezséget kötöttek, amire a püspök úr is esküt tett...

– De pristaldus uram! Amit az elébb elbeszéltem, az néhány hete történt! Hol van az már! Azóta Csallány, az ex-apát az embereivel ismét rátört a monostorra, és most már nem teketóriáztak: szegény jó apát atyát megölték, az inasát, aki ura védelmére kelt, nemkülönben, és egy firenzei vendégüket is, aki felháborodásában felkapott egy széket és Csallányhoz vágta! A püspök ispánjának kifolyt az egyik szeme, más baja nem esett: Bulcsú atya megint kimentette. Az emberemet be sem engedték a püspöki palotába. Ha nem szedi a lábát a nyakába, úgy ellátják a baját Bulcsú atya gonosz cselédei, hogy fél évig is kenegettethetném a javasasszonyokkal!

– Nohát! Eljött a sátán országa a földön! – mondotta felháborodottan a pristaldus, széke karfájára ütve. – Meglátjátok, urak, el fog pusztulni a világ, ha már a főpapok is ilyen istentelenek! – Aba úrhoz fordult: – Egyet mondj meg! Miért nem szeded össze az embereidet, és miért nem fojtod a Maros mocsaraiba azt a szégyentelen frátert, aki nem átallja így bemocskolni püspöki talárját!?

Aba úr bosszúsan nevetett:

– Bolond lennék megkísérteni a szerencsémet! Jó, ha van háromszáz emberem, a püspök atyának meg legalább ötszáz. De csak egyet pattint az ujjával, s nyeregbe ül még ezer jó lovas a birtokain. Azt hiszed, nékem nem kedves az életem? Hogy én nem csak egyszer élek?!

Barakony zavartan lovagolt hazafelé. Dolgavégezetlen. Bulcsú püspök többszöri idézésre sem jelent meg sem a megyeispán, sem a királyi pristaldus előtt. Süvét, a félszeművé lett gazembert nem sodorta útjába a jószerencse. Nagyon nem tetszett néki, hogy Béla úrral mindenféle nyomorult alakok ujjat húzhatnak, így aztán küldözgetheti a bíráit szerte az országba, hogy erélyes kézzel rendet teremtsenek a pokoli felfordulásban. Ha a nagyfejűek azt látják, hogy csak a tyúktolvajokat lógatják fel az útszéli fákra, a cégéres úri gonosztevőknek meg a haja szála sem görbül meg, persze, hogy nekibátorodnak, bűntbűnre tetéznek, akárcsak a csanádi püspök úr őkegyelme. Hát persze, nehéz is lenne Bulcsú atyával, az igaz! Ha ez annyira orcátlan vadember, hogy a pápa őszentségére is a nyelvét öltötte, akkor mihez kezdjen vele a magyar király, aki valahol a világ másik felén regnál, a szép, békés Pannóniában, túl a Tisza, meg a Duna egymásba érő, roppant mocsarain, túl a két folyó között több napi járóföldre elterülő félelmetes ősrengetegen.

Valahogyan keserű lett a szája íze.