Károly koronázása az invesztitúravita szemszögéből

Császárrá koronázása forduló- és súlyponttá vált. A német régensek arra helyezték a legnagyobb súlyt, hogy a lehető legtöbb vívmányt tulajdoníthassák Károlynak, ezzel azonban legfontosabb emberük emberfeletti léptékűvé vált, ők pedig így egy óriás vállain ültek. Ennek ellenére Rómában a pápa koronázta meg: eszerint a világi uralmat szimbolizáló kardot Péter utódja nyújtotta át neki? Hiába lovagolt óriási hadak élén, a valódi erő a pápából áradt?

Régóta tudjuk, hogy ezzel kapcsolatban három verzió kering: jól előkészített koronázás, koronázás ad hoc, és végül, nem is volt koronázás. [182.5]

Károly állítólagos kortársa és lakótársa, életrajzírója, Einhard, a 28-as részben világosan beszél Károly római tartózkodásáról, amelyik a második változatot erősíti meg: „Ebből az alkalomból megkapta a császári és augustusi rangot, mely eleinte annyira nem tetszett neki, hogy kijelentette, még azon a nagy ünnepen sem lépte volna át önként a templomot, ha sejti a pápa szándékát.” így beszél a császárhű frakció az elkerülhetetlen koronázásról…

Paderbom 1999-ben tekint vissza érseksége rosszul értelmezett alapításának 1200. évfordulójára. Ennek ürügyén az első variációra utal: akkor, 799-ben Károly és Leó pápa már megállapodtak a következő évi koronázás mikéntjében. Időben el kellett indítani Jeruzsálem kulcsait és a víziorgonát, amelyet Harun al-Rasid küldött Károlynak, amelyeket állítólag a koronázáskor nyújtottak át neki, különös tekintettel arra, hogy a Földközi-tenger télen nehezen hajózható – vagyis a jelek egy jól előkészített koronázásra mutatnak.

Végül a harmadik irányzat, amely semmit sem tud a koronázási szertartásról, de még arról sem, hogy azt Károly visszautasította volna. [182.6]

Az invesztitúraharc csúcspontján a „császár híveinek” az lett volna a legkedvezőbb, ha annak idején Károly önmagát koronázza meg, mint később II. Frigyes vagy Napóleon. Hajlok arra, hogy az aacheni várkápolna építése erre a késői XI. századra esik [182.7], elvégre a harc legélesebb periódusában fel kellett mutatni egy helyiséget, amely megfelelően szimbolizálta Németország és Itália egykori urának nagyságát, egy olyan szívet, amely a második Rómában doboghatott, s persze versenyre kelt az elsővel. Ezért a külső formáknál – nem a technikai kivitelnél – nem római, hanem bizánci előképre törekedtek, a ravennai San Vitaiéra. Megörökítették Justinianus császárt és feleségét, bizánci nimbusszal kiemelve, mozaikképszerűen az oltárfülkében. Az egyházat, mint a császári hatalom támaszát ábrázolták.

Franciaország csatlakozása ideiglenes régense, Suger von Saint-Denis apát (1122-1151) alatt történt. Károly mitikus zászlaja, az Oriflamme alatt indított szabályos propagandahadjáratot, amellyel elérte, hogy a Capetingek a Karoling-államgondolatok valódi megújítóivá emelkedtek. A francia nemzet létrejötte így közvetlenül a Károly-mítoszhoz kapcsolódott [182.8], és így profitált a második legnagyobb hatalom Nagy Károlyból, akárcsak Anglia, amelynek főrendjei a többi európai főnemességhez hasonlóan ugyanúgy Károlytól eredeztetik magukat. Amiből mindenkinek haszna van – a gyalogosokat itt is átlépik –, ott nincs panasz a „pia fraus”, azaz a „kegyes csalás” ellen.

I. és II. Frigyes

Császári és károlyi glóriától övezett hely = Aachen: ezt volt a Károly-legenda harmadik kifejlődési szakaszában I. (Barbarossa) Frigyes kitűzött célja. Lehet, hogy csak az ő uralkodása kezdetén alakították ki s fejezték be az aacheni várkápolna-kupola mozaikját. [182.9] Ezalatt a kupola alatt kellett állnia Károly koporsójának, Barbarossa megbízást is adott erre, a koporsót pedig csak unokája, II. Frigyes zárta le szertartásosan. Akkoriban a császár és a pápa harca a legelkeseredettebb periódusához érkezett: Barbarossa megfosztott trónjától egy ellenpápát azért, hogy Károlyt szentté avassák, és zarándokutat ajánlott mindenkinek Rómától Santiago de Composteláig. Később II. Frigyest kétszer sújtották egyházi átokkal. A Staufer-korban nem csupán kiegészíthették a Károly-mítoszt, de igencsak lényeges elemekkel bővítették, Einhard birodalmi annáléi és életrajza csak ebben az időben íródhatott. [1830] Beda Venerabilis, aki a Karoling-féle reneszánszot naptárilag olyan jól előkészítette, szintén ebben az időben élt.

Olykor nehéz eldönteni, hogy II. Frigyest megkülönbözteti-e valami Károlytól, utóbbi életében ugyanis oly sok minden visszaköszön a jóval később uralkodott királyéból. Keresztény császár háremmel, egy elefánt gazdája – ez az állat egzotikusán hat az Alpoktól északra ritka állatokkal benépesített állatkert birtokosa – állítólag Károlyhoz még egy orrszarvú is betévedt sok külföldi tanácsos barátja, még a zsidókat is pártolja, a precíz előírások kedvelője, még a patika berendezéseit és a gyógynövények gondozását is szabályozza.

Ilyesmi csak két alkalommal fordul elő német uralkodó udvarában: I. Károly és II. Frigyes alatt.

Így cseperedik fel egy mítosz, s válik mind hatalmasabbá, hogy aztán a középkor uralkodó mondaalakja legyen. II. Frigyes 1250-ben halt meg, azaz III. Ottó után kb. 250 év állt rendelkezésre ahhoz, hogy a Károly-legendát egyre több élettel töltsék meg. Hozzávetőleges számításunk alapján minden kolostorra 100 okmány jut a kora középkorban, ami azt jelenti, hogy minden kolostor másfél évenként talált egy „régi” okmányt, amelyet aztán böcsülettel lemásolt. Ezzel egyetlen szkriptóriumtól sem követeltek túl sokat. Ha csak 100 év kreatívan hamisított időről van szó, egy átlagos kolostor egy egész évet tölthetett egyetlen irat reprodukálásával.

A nyugati országok írásbelisége

Egy dolog biztos: 1130 körül a „jámbor mormoták” szövegtervezetei aktív olvasók kezébe kerültek, ahogy Ivan Iljics utalt rá. [1831] Kaptak alcímet és széljegyzeteket, tartalmukat felosztották ABC-s regiszterrel, és más mutatókkal, így könnyen átláthatóvá lettek. Nem sokkal korábban jelent meg az írásbeliség a magántulajdon rögzítésénél. Addig az ingatlan birtoklása messzemenően szokásjog volt, amely a régi időkre való visszaemlékezésen alapult – ettől kezdve viszont a birtokviszonyokat írásban rögzítik, igaz, egyes okmányokat kisebb kiegészítések érdekében meghamisítottak. [1832.] A tudomány nem foglalkozik a kérdéssel, hogy a legtöbb esetben a Karolingok, és mindenekelőtt Nagy Károly a hivatkozási alap. Elvégre miként is lehetett a magántulajdonhoz való jogot szilárdabban megalapozni annál, mint azt a legnagyobb császár ajándékaként aposztrofálni? Így „nyilván” nem tekinthető alattomos hamisítványnak az a 104 irat, amely csalásszerűén Nagy Károlyra hivatkozik, így gyakran illegitim tulajdont tettek jogilag megtámadhatatlanná, azzal, hogy a legnagyobbat idézték meg.

Eddig tart a konszenzus. Kevesen kutatták, hogy miért állítottak ki már Károly idejében viszonylag sok birtokokmányt? Miért éppen ebben az időben említenek a lajstromok olyan töménytelen sok helységet, amelyek birtoklását akkor kellett megállapítani? Csakhogy ez egy fura jelenséggel szembesíti az utókort: nem csak a szövegek tudományossá tétele, de a birtokrögzítések írásba foglalása is kétszer kezdődött el: egyszer 790 körül, majd – mintha hirtelen elfelejtették volna az egészet –, újból, szinte elölről, 1100 után. Egy speciális munkában Gerhard Anwanderrel feltüntetjük Bajorország mennyiségi bizonyítékait, hogy a Karoling-korban nagyon sok, túl sok hely jelenik meg az okiratokban amelyeket csak századokkal később említenek újra, mialatt a tényleges, architektonikus bizonyítékok a nullával egyenlők. [1833]

Ez a kettőzés a közte lévő teljes „emlékezetkieséssel” – amely ugyanúgy megmutatkozik az építészetben, a fegyvertechnikában vagy az asztronómiai megfigyelés precíziójában [1834] – túl gyakran tapasztalható ahhoz, hogy olyan dajkamesékben higgyünk, amelyek arról szólnak, miképpen előzték meg a frankok messze a korukat, s tapsolták később vissza őket, hogy aztán két-háromszáz év múlva újrakezdjék az egészet.

Ettől a felfogástól el kell szakadnunk. Bármilyen szép is lenne a régi Karolingok javára írni a jövőbe mutató naptárreformot, vagy az aktív pliniuszi recepciótörténetet – amit Amo Borst kreált [1835] ezzel elrugaszkodnánk a valóságtól.

Nem létezhet két, egymáshoz tökéletesen hasonló fejlődési fokozat, amelyikből az első amilyen hirtelen feltűnik, oly hamar köddé lesz, hogy aztán a második, jóval később, immáron a középkori fejlődés alapjává legyen.

Ez túlzottan valószínűtlen lehetőség.

Koholt idővel – vagy anélkül

Könyvünk a kitalált 297 évről tényszerű evidenciával beszél. Az évek számát megerősíti korszámításokkal, bibliai összehasonlításokkal, császárok egymásutániságával, a koholt idő kitalálóival, annak okaival és még jó néhány tényezővel. Sok helyütt találkoztunk tényekkel és nyomaikkal, régészeti leletekkel, akár Izlandon, akár Indonéziában, ezenkívül utalásokkal az építészetben, naptári számításban, és archeoasztronómiában, eretnekeknél, tisztítótűzben és ereklyekultuszban, apokaliptikus félelmekben és millennarizmusban.

Kifaggattuk a természettudományokat, és találkoztunk Károly császárral, akinek megkoronázásával napra pontosan megkezdődik egy új millennium anélkül, hogy erre a kortársak felfigyeltek volna. A kérdéses koronázás hamis tanúit is kikérdeztük, azaz megvizsgáltuk az iratokat, és felfedeztük immanens hiányosságaikat. A könyvnek magának és az utolsó résznek fő témája az volt, hogy az iratok nem egyeznek a régészeti és archotektonikus leletekkel. Örvendetes megállapítás, hogy a nyugati írásbeliség folyamata végre érthetővé válik, és a szövegek tudományossá tételét, mint annyi mást, nem kell kétszer egymás után végrehajtani.

Végső észrevétel gyanánt a könyv vége felé közeledve említsünk meg még két olyan jelenséget, amely csak a három kitalált évszázad segítségével értelmezhető. Igaz, ez a páros még második ránézésre sem kötődik egymáshoz: az asztúriai épületek, amelyek túl korán épültek minőségükhöz képest, de már optikai játékot mutatnak hatalmas mennyezetükkel, másrészt III. Ottó, aki felvette a „servus Jesu Christi” címet, és ráadásul 1000-ben.

A középkorkutatók kevésre tartják az utolsó idők, vagy az „ezredforduló” császárát [1836], ezért viszonylagosítják Ottó egybevágó titulusait, így nemrég Odilo Engels azt javasolta, hogy „a két megtisztelő formulát csak elvont jelentésében használjuk”, mielőtt „felhasználjuk Ottó kancelláriáját használatuk világosabbá tételéhez”. Arról tudósít, hogy II. Alfonz asztúriai királyt (792-842) 800 után már nem „famulusnak”, hanem „servus Christi”-nek titulálták. [1837] Kvázi III. Ottó csupán egy levetett és elöregedett szokást utánzott.

Ezzel a probléma megoldását csak elodáztuk és megnehezítettük, mert így egy 200 éves hagyományt kell az asztúriai uralkodói háztól a „némethez” vándoroltatni. Az itt leírt elméletek fényében nem Ottó meglepő titulusa viszonylagos, hanem az asztúr újítást kell más megvilágításba helyezni. Kormeghatározás tekintetében az asztúriai királyság építményeit az architektóniai fejlődésből kiindulván már áttettük a X. és XI. századba. Ennek megfelelően II. Alfonz király személyének megalkotását valószínűleg a XI. század egyik mestermunkájának kell tekintenünk. Az asztúriai királyság az iszlám elleni védőbástyaként közvetlenül 911 előtt beilleszkedett a „dark ages”-be, és León építményeivel olyan minőséget hoz létre építészetileg, amelyet normál esetben csak egy 1050 után felhúzott tuszkulánumtól várhatna el a műértő. A látszólag sokkal korábbi Alfonz megkapta Ottó rangjait, és így megerősíti a 800-as és az 1000-es évek kettős szimbolikáját.

Végül még egy, a szkeptikusok által oly gyakran feltett kérdésre kell feleletet adni. Beleegyeznek abba, hogy a bizonyítékok valóban a Karoling-birodalom és a Karoling-reneszánsz ellen szólnak. Ugyanakkor megpendítik, hogy a fantomkorszak-elmélet túl messzire megy azzal, hogy belemetsz az idő tengelyébe. Azaz a Karolingokat vegyük kitalációnak, csak a 297 év maradjon. Mi történne forgatókönyvünkkel, ha ezt az érvet egy pillanatra is elfogadnánk? Úgy a 297 esztendő újra valósággá válna, viszont a pergamenen oly pompásan virágzó Karoling-kort meg kellene különböztetni ennek az időszaknak az architektóniai és régészeti evidenciájától. Mint eddig. Nem lenne többé aacheni Károly-kápolna, nem lennének virágzó tájak templomokkal, kolostorokkal és várakkal, nem lenne élénk kereskedelem és forgalom, nem lenne szellemi fellendülés, nem lenne reneszánsz… Más szavakkal: még ha a három évszázad meg is marad az idő tengelyén, a róluk szóló történelem akkor is koholt marad.

Ez esetben is főhet a fejünk, hiszen ha el is feledjük a kitalációkat, választ kell találni arra: mi történt valójában a három évszázadban? Hol vannak az eredeti nyomok, amelyeket nem lelünk? Ezek felkutatása ugyanolyan fárasztó és időrabló vállalkozás, mint maga a korszak kitalálása és megalkotása. Arról kellene bizonyítékokat megfogalmazni, hogy a nagynak hitt Karoling-korszak mitől volt oly sötét, hogy mesterségesen ki kellett cicomázni. Ezek persze már orwelli dimenziók.

Amilyen fantasztikusan hangzik a tézis az utólag beillesztett évszázadokról, legalább olyan félelmetes ez a kutatás. Számukra talán egy másik kérdés sokkal égetőbb: mikor ünnepiünk és vajon mit? Elvégre e könyv sok más mellett lerombol egy régi életbölcsességet, amely így szól: azokon a napokon ünnepelünk, amelyekre az ünnepek esnek. Aki egyszer megértette, hogy az emberiség maga szerkesztette időtengelyét, az gyanakodva fogja nézni az „örök” idők óta hagyománnyá vált ünnepek időpontjait.

A könyv magyarországi megjelenésének időpontja 2002 ősze. Ha ön, kedves olvasó, elhiszi mindazt, amit a megelőző több száz oldalon leírtam, akkor tudja: ha a Kr. u. mércét használjuk, úgy most 1705-ben járunk.

Bizony messze még a harmadik évezred…

A pislákoló tűz szétterjed

Utószó az 1998-as zsebkönyvkiadáshoz

Nagy Károly tulajdonképpen „Fiktív Károly”: tehát egy teljes történelmi időszakot kitaláltnak és kihúzásra érdemesnek kell ítélnünk. Amikor ezen állításokat először megtettem, csaknem totális ellenállásba ütköztem. Megrázták régi ismereteinket, túl nagynak tűntek a lehetséges veszteségek, túl erős volt a bizalmatlanság egy ilyen földcsuszamlásszerű változás lehetőségével szemben.

Azonban lassacskán fordult a kocka. A média 1995 őszétől több mint kétszáz alkalommal foglalkozott elméletemmel – a rövid megsemmisítő kritikáktól az egész oldalas recenziókon át a televízióban [1838] és rádióban [1839] folytatott többórás beszélgetésekig. A középkor-kutatók 1996 januárjától fejtették ki a témával kapcsolatos véleményüket, a szakemberek 45-szőr nyilatkoztak meg a szélesebb nyilvánosság előtt, sokféle módon: rövid megállapítások, egyórás rádióviták, külön dokumentumfilm [1840], egy tudományos folyóiratban közölt hosszú vitacikksorozat érdemel említést. Úgy vélem, elegendő idő és alkalom volt arra, hogy e könyv központi érveit alaposan megvitassák, és lehetőség szerint megcáfolják. Más kérdés, hogy mindezeket figyelembe véve e kiadás átdolgozásánál kevés és csupán marginális változtatásra került sor, ezek is elsősorban időszerű kiegészítések voltak, nem pedig egy cáfolat miatti revideálás.

Vitafórum

Ehelyütt a legfontosabb vitáról kívánok beszámolni. Németországban létezik egy intézmény, amely lehetőséget és keretet biztosít a tudomány vitás kérdéseinek megtárgyalásához: ez az Ethik und Sozialwissenschaften (Etika és Társadalomtudományok) című folyóirat, a következő szép alcímmel: Streitforum für Erwágungskultur (Vitafórum a megfontoláskultúra számára). A kiadó a vitatott kérdésekhez mindig meghív egy „provokátort”, hogy minél konkrétabb kérdésekkel segítsen feltárni a kérdéses témát, a válaszadásra pedig kompetens, elismert tudományos kutatókat kér fel, a tulajdonképpeni vitába csak moderátorként avatkozik be. A forduló befejezésekor a „kihívónak” meg kell fogalmaznia viszontválaszát.

Tézisem esetében több mint 100 tudományos kutatót kértem fel kritikára, kilencen válaszoltak, amely érték messze alatta van a szokásos 30-50 százalék közötti aránynak. Persze, tudni kell, hogy a folyóirat nyolcéves történetében először volt szó egy szakterületen kívüli kérdéskörről. Számomra mindazonáltal fontos volt, hogy alaposan vizsgálják meg elméletem alapjait.