Szegényes gazdagság

 

A középkori régészet többnyire hiába kutat a Meroving- és Karoling-épületek nyomai után, s minden egyes felsülésével csak az üres évszázadok teóriáját támasztja alá. Nekem sokkal könnyebb a dolgom. Csupán annyit kell tennem, hogy a fölöttébb csekély számú maradványhoz új alkotókat rendeljek hozzá. Az ingelheimi mintaásatás során – közreműködésem nélkül – ez már részben meg is történt: a Karolingnak tartott palotakomplexum kellős közepén épült templom már nem számít Karolingnak, ami az ásatást és a rekonstrukciós munkát végző Chr. Rauch (1908-1914) számára még nem volt egészen magától értetődő, noha ennek az összkoncepcióból kiindulva is egyértelműnek kellett volna lennie. Ma már bizonyosan tudjuk [897], hogy a templomot csak 950 után emelhették. Kizárólag a Károly iránti, a nibelunghűségre alapozó szeretet mentette meg magát Ingelheimet attól, hogy átdatálják a X. századra. Nijmwegenhez hasonlóan egyébként itt is feltűnik, hogy Barbarossa Frigyes felújíttatta a Karoling-palotát, sőt, egészen közel az Einhard-apátsághoz egy palotát emeltetett. [898] E császár egyébként igen gyakran tűnik fel afféle Károly-epigonként.

Éppily nehezen mutatható ki Károly korából a kolostorépítő tevékenység. A birodalom erdeiben minden egyes évben több mint öt kolostort emeltek [899], de csak egy aprócska töredéküknél bizonyíthatók Karoling-nyomok. Semmit sem tudunk például arról a kereken 50 kolostorról, melyeket frank szerzetesek a Loire és a Földközi-tenger között elterülő vidéken alapítottak; semmit nem tudunk arról a másik 25-ről sem, melyek az Alpoktól délre, főként Lombardiában épültek. Ernst Adam ezért kizárólag a St. Gallen-i kolostor tervét veheti alapul a tájékozódáshoz, „mivel nem őrződött meg egyetlen Karoling-kolostorlétesítmény sem – hiszen még álló szerkezetegészeket csak a XII. századi ciszterci kolostorok közül ismerünk”. [900] Mindenesetre a kolostorépítészet területén megnyilvánuló „nem tudásunkat” már csak a „vidéki építészet területén megnyilvánuló nem tudásunk” múlja felül. [901]

Maguknál a templomoknál sem jutunk túl könnyen az egy tucaton: Aachen, Lorsch és Corvey, a steinbachi Einhard-bazilika, Fulda, Reichenau és Seligenstadt, a (kétséges) kölni dóm, a Sankt Justinus Hoechstben és Maastrichtban, Saint-Riquier és Saint-Denis. Szerencsére „ezen mintaképek közül többet szó szerint lemásoltak 950 után”[902], különben az ottoniánus utánzatok hiányában még kevesebb fogalmunk lenne az eredetiekről. Ebből a szemszögből maradjon nyitva a kérdés, hogy az ottoniánus császárok miért elégedtek meg a másolatokkal, noha a bizánci császárokkal a művészi vezető szerepért is versengtek.

További statisztikai adatokat nyerhetünk a szakrális francia romanika kompendiumából. Marcel Aubert [903] 417 templomhoz és kolostorhoz többé-kevésbé részletes építéstörténetet mellékel, melyekből ha konkrét számok nem is, tendenciák azért mindenesetre kiolvashatók. A román stílusú építmények többsége XII. vagy XIII. századi; 143 eredete a XI. századra, 18-é a X. századra nyúlik vissza. A dokumentumokból kiindulva 37 esetben antik, 65-ben Meroving- és 66-ban Karoling-gyökereket neveznek meg. Amikor azonban konkrét maradványokról esik szó, lényegesen csökken a létszám: antik nyomok gyakorlatilag hat építménynél, Meroving egyetlen egy esetben, Karoling-pedig hat-tíz építménynél mutathatók ki. Ehhez tudni kell, hogy például a „falak talán még Karoling-eredetűek” [904], megjegyzés csupán annyit jelent, hogy vöröses malter mutatkozik, ami az építészettörténészek számára a Karoling-falak „vezérfosszíliáját” jelenti. A zárókövetkeztetés itt is csak így hangozhat: a Karoling-építmények gyakorlatilag nyomtalanul eltűntek.

Nyomtalanul tűnt el Károly híres mainzi Rheinbrückéje is, mely fából készült, és „amelynek építését egész Európa végezte közös, de jól felosztott munkában”. [905] Tudomásunk szerint még életében felgyújtották a révészek, akik munkahelyükért aggódtak. Ugyanakkor csak gyorsan bekövetkező halála [906] akadályozta meg, hogy immár kőhidat emeljenek. Ennek ellenére megépítették – 1000 évvel később, az 1862-es évben. [907] Ekkor ível a római kor, Nagy Konstantin (315 körül) óta először újra tartós híd a Rajna fölött Bázeltől északra is. [908] Károly mint „Pontifex” (hídverő) tehát aligha előzheti meg korát. Viszont ezen az alapon Einhard, aki tudott kőhidakról, netán abba a XII. századba helyezendő, melyben először – Regensburg (1135-1146) – építettek ilyen hidakat?

 

Boltozatépítés

 

Az Aachenben fellelhető anakronizmusok jobb megértése végett képzeljük magunk elé, mit tanítottak eddig a boltozatok fejlődéséről. Néha egész egyszerűen elkerülik a figyelmet Aachen és germigny-des-prés-beli társainak „csodálatos” boltozatai, miközben közvetlenül ívet húznak az antikvitásból a román korba: „Európában az ezredforduló és az azt követő időszak elérkezéséig kellett várni, míg a romanika felvirágzásával először Franciaországban, valamivel később Németországban és Itáliában a boltozattechnika ismét gyakrabban gyürkőzött neki nagyobb feladatoknak.” [909]

Mivel az aacheni kupola felépítése éppenséggel nagy feladatnak számít, ezért e mesterművet több szempontból is bemutatjuk, hogy tisztában legyünk az építészet általános fejlődésével. Hasonlóképp jártak el már 60 évvel ezelőtt: „A keresztboltozat szinte egyáltalán nem fordul elő (a germánoknál); csak a Karoling-korban találni egész elszigetelten (Aachen); alig ritkább a kupolaboltozat*, hisz annyira kivételes, hogy rendszerint sem a keresztboltozatot, sem a kupolát nem kell a XI. század kezdete elé helyeznünk.” [910]

Éppen ez a germanofil szemlélet veti föl azt a súlyos problémát, hogy a faépítészetet mívelő frankok, gótok és vandálok nem ismerték ugyan a kőboltozatot, és nem is tudtak ilyet építeni, de „ritkán” és „rendszertelenül” azért mégiscsak felbukkan náluk. Vajon milyen az az építőművészet, mely csak egy-két építmény esetében valósítja meg a bonyolult, nehéz boltíves szerkezeteket, hogy aztán újra elfelejtse, majd sokkal később újra feltalálja? Miként érthető meg az aacheni összművészeti alkotás a maga egészen különböző boltozatos formáinak sokaságával, ha tudjuk, hogy bolthajtást először csak a X. század vége felé használtak, s akkor is jóval kisebb méretekben?

Hogy milyen nehéz volt az (újra)kezdés, egy részlettel tudjuk érzékeltetni. Az apszisoknak korábban csak úgy tudtak boltozatot készíteni, mint a hajónak, mivel negyed gömbből álló lapos kupolájuk kisebb tolóerőt fejtett ki, és a központi tér zárófalára támaszkodott. Az első tapogatózó kísérleteknél mégis felmerülhettek problémák, amint azt a legjobban megmaradt ottoniánus szakrális építményen megfigyelhetjük. Gero őrgróf 961-ben a keleti részekkel kezdte meg a gemrodei alapítványi templom építését. Hogy az épületszerkezet szilárdságát ne veszélyeztessék, egyetlen egy ablakot sem mertek a falba vágni. [911]

Boltozatos hajókat először egy olyan területen fedezünk fel, mely magába foglalja Észak-Spanyolországot, a dél-francia területeket és Burgundiát. A legkorábbi kezdetek után, mint a 975-re elkészült Saint-Michel de Cuxá mely 1040-es formájában maradt fenn a francia Pireneusokban álló, 1009-ben felszentelt Saint-Martin-du-Canigou tartozik a legrégibb, többtámaszú boltozattal ellátott templomok közé. A rendkívül szerény, három és fél méteres fesztáv azonban önmagáért beszél. [912] Most csak annak a sejtésünknek szeretnénk hangot adni, hogy mind a boltíveit tetőzet, mind a szakrális torony gondolata a mór Spanyolországból érkezhetett. Córdobában az ottani mecset több boltszakaszát boltívvel – igaz egészen más technikával – látták el 950 után, és egy magas minaretet emeltek. [913] Mindkét építészeti forma előképeit Szíriában kell keresni [914], ám nem mutatható ki közvetlen út Bizáncon át Közép-Európába. A híres patkó alakú ív is ezen a kerülő úton vándorolt Szíriából Spanyolországon át Germigny-des-Prés-be.

 

*Kupolaboltozat (vagy más néven félgömbboltozat): főleg kör alakú terek lefedésére használt boltozat, mely vállvonalánál folyamatos alátámasztást igényel, ezt általában kiemelkedő úgynevezett kupoladobbal oldják meg.

 

A Loire területén találjuk az ugyancsak többtámaszú boltozattal ellátott, s a bevezetőben már említett toumus-i Saint-Philibert templomának előcsarnokát, mely ugyanabban az 1009-es évben készült el. Nartexe a legkorábbi, még álló, minden részén boltíveit nagyszabású létesítmény. [915] A szomszédos Farges Saint Barthélemy templomának még megvan az egykori főhajó boltozata, mely jellemző módon csak 3,4 métert ível át. [916] A dijoni Saint-Bénigne boltozatos, ma nagymértékben elpusztult rotundáját 1001-től 1008-ig építették. [917]

Katalóniában a montbui-beli Santa-Maria [918] és a cardonai San Vincente[919] nevezhető meg. Cardona háromhajós, pilléres bazilikáját a középhajóban lévő, hosszított boltozattal* és a mellékhajók keresztbordás boltozatával 1040-ben fejezték be. Róla leolvasható: a „román stílusú építőművészet megtalálta érvényes formáját”. [920] Nem utolsósorban ezért húzzák meg ebben az időben az előromán és a román stílus közötti választóvonalat.

 

*Hosszirányú boltozat: a hajó tengelyirányában boltozott.

 

Nagyobb fesztávokat azonban továbbra (ismét?) sem küzdenek le. Hiszen 1050-ig a középhajókat főként lapos tetővel vagy nyitott fedélszékkel* látják el, a mellékhajókat keresztbordás boltozattal zárják, az empóriumot** fedélszékkel fedik. [ 921] Ezek a szerkezeti formák az évszázad közepe után sem halnak ki. Azon francia templomok közé, melyeket ebben az időben teljesen beboltoznak, és nagyobb építménynek tekintenek, a Saint-Savinsur-Gartempe és a charentei Lesterps temploma sorolható. Lesterpsnél, amelyet 1030és 1070között húztak fel, „már eléggé tökéletesedett a technika ahhoz, hogy lehetővé váljon az épület egészének beboltozása bolthevederekkel megerősített szerkezettel. Az 1060-as évben kezdődött Saint-Savin-sur-Gartempe építése: figyelemre méltóan merész szerkezet, tekintettel a körpillérek magasságára és a kőboltozatra”. [922]

 

*Az épületeket a boltozatok felett időjárás és vízálló burkolattal, tetőhéjazattal kellett ellátni, ennek hordására, alátámasztására szolgáló, általában fa anyagú szerkezet a fedélszék.

**Empórium: megemelt ülőhely, karzat, amely a templomterekben az oldal- és kereszthajók felett emeletmagasságban húzódik végig. A hívők bizonyos csoportjainak (asszonyok, énekesek stb.) elkülönítésére szolgál.

 

Cluny II-t nem említhetjük itt, mert a 955-től 981-ig végzett építkezést 1000 után átalakították, és középhajóját először csak 1050-ben boltozták be [924], ezt azonban újra és újra vitatták. [925] Ellenben szó lehet Speyer I-ről: itt 1050 és 1060 között boltozták be az oldalhajókat: a 7,75 méter széles oldalhajók 70 méter hosszúságban elérik a 14,7 méteres magasságot. Ugyanakkor a sokkal szélesebb középhajó – önmagáért beszélő tény – ebben az építési szakaszban még nem volt beboltozható. Megjegyzendő: ez az épület számít általában a császári építészet kezdetének.

A boltozatos technika első csúcspontját a romanikában éri el 1100 környékén. Az 1095-ös és 1096-os években Franciaországban három nagy épületet látnak el teljes boltozattal: Limoges-ban a Saint-Martialt, Toulouse-ban a Saint-Sernint és Cluny III-t. E híres templom egy végigfutó csúcsboltozatot kap mintegy 30 méter magasságban. [926] Jóllehet ez a boltíves tetőzet szerkezetileg könnyebben megépíthető, mint a keresztboltozat, 1125-ben mégis beszakadt. [927]

Speyer II, mint császári építmény kimondottan külön eset, főhajóboltozata a XII. század első éveiben „borult falaira”. Amikor IV Henrik császár 1080-tól átépíttette az épületet, az oldalboltozatok érintetlenek maradtak, megkapták azonban megnagyobbított párjukat a középhajóban. Ebből a célból megváltozatták és megmagasították függőleges vetületét, hogy aztán elnyerje híres, Németország legkorábbi nagyszabású boltívét: támíveken nyugvó keresztboltozatának tetőpontja 33 méter magas. [928]

 

 

12. kép Boltozatevolúció két-három évszázaddal Aachen után, II.: Cluny: A II. épület alaprajza, beboltozva 981-ben / a ül. épület horizontális és vertikális rajza (1088-1118) / a legnagyobb román stílusú templomépület rekonstrukciója / a ma egyedül megmaradt maradványa a déli kereszthajónak [923]

 

Ekkor birkózott meg a román stílus a maximális fesztávokkal is: Vézelay 10 méteres középhajóval, Cluny III 11 méteres boltozatával, a milánói Sant’Ambrogio 12 méteres fesztávval [92.9] és Speyer a maga majdnem 14 méter széles középhajójával, amit a kereszthajó 15,4 méteres belső méreteivel „helyben” túllicitál.

Németországon belül az 1138-ban elkezdett knechtstedeni templom számít az első teljesen beboltozott templomok egyikének. [930] Pontosan ebben az időben kezdődött el Normandiában és Ile-de-France-ban az a viharos fejlődés, melyet gótikaként ismerünk, és ami egészen új, felülmúlhatatlanul merész boltíves szerkezeteket eredményezett.

Az évezredfordulós fellendülés óta, mely a legkisebb templomokkal kezdődött, az európai építészettörténet önmagában homogén módon fejlődik. Leszámítva Aachent és a többi ún. Karoling-építményt, amelyek hihetetlen mértékben kilógnak a sorból.

 

Az aacheni palotakápolna

 

Hiányozzék bár szinte az összes Karoling-kori palotaépület, majdnem valamennyi templom és kolostor, a legfontosabb viszont, azaz Károly aacheni palotatemploma rendületlenül áll. Sem létében, sem abban nem kételkedhetünk, hogy itt valóban „csodával” állunk szemben. De vajon „Karoling-csodáról” [931] van e szó? Hogy állunk keletkezési idejének meghatározásával? Már a bevezetőben is elbűvölve és nyugtalanul fékeztünk le kupolája alatt. Bolthajtása azonban csak az első, bár a legfeltűnőbb anakronizmusabban a sorban, mely több mint két tucat, idővel kapcsolatos problémát foglal magába.

 

A központi kupola

 

Senki sem kételkedhet abban, hogy az aacheni palotakápolna egy magasan fejlett építőművészet remekműve, mely mindamellett hirtelen, előzmények nélkül és ezáltal teljesen érthetetlenül nőtt ki a földből. [932.] „Már keletkezésének idején csodás épületnek tekintették, hiszen teljesen beboltozott kőépítményként előzmény nélküli volt Északon.” [933]

Az értékelés annak fényében fura, hogy a „Reichsannalen”, vagyis a „Birodalmi Évkönyvek” egyáltalán nem tesznek említést építéséről, miközben Einhard arról ír, hogy „csodálatos úton és módon épült”, s „a királyságnak ékességére és javára szolgál”. [934]

Nem szabad eltitkolni, hogy megkísérelték az „előzmény nélküli” Aachent rácsomózni egy messzire nyúló fejlődési fonalra, a kísérletek azonban eredménytelenek, sőt értéktelenek maradtak: „(A központi építményre) egy csoport felső-itáliai és délkeletfranciaországi baptisztérium jellemző, melyek hiánytalanul folytatódnak a IV-V századtól a XI. századig. Az egyes építmények datálása máig évszázadokat ingadozik. A legtöbb boltíves, és a »sötét koron« át is folytatják a boltívépítés hagyományát.” [935]

Nos, az oly nyugtalanítóan széles idősávban ingadozók nem tartoznak sem a késő antik épületekhez, vagyis a IV-VI. századhoz, sem a XI. századi korai romanikához. Mindkét csoport időbelileg jól rögzített. Csupán azon építmények kora ragadható meg nehezen, melyek állítólag a „sötét évszázadok” során keletkeztek – így viszont nem is szolgálhatnak a hagyomány hordozóiul. Ugyanez érvényes arra az összehasonlításra, melyet Ravenna és Bizánc kupolaépítményeivel végeznek folyton-folyvást, s amit rendre [936] előhúznak: „Egyetlen más ismert épület sem tanúskodik oly világosan Aachen mellett, mint a ravennai San Vitale.” [937]

Ezt a templomot 526 és 549 között építették, két és fél évszázaddal Aachen előtt – csakhogy a maga hagymakupoláival nem lehetett mintakép a sokkal nehezebb és sokkal bonyolultabb aacheni boltozat számára. Ez mindazonáltal arra vette rá Günther Badmannt és másokat, hogy tisztán spekulatív módon képzeljék el a „központi uralkodói templomok frank-gall tradícióját, mely nem kézzel fogható, mégis feltételezendő”. [938] E kérdések tisztázása után folytassuk körsétánkat az aacheni dómban.

 

A lépsejtszerű keresztboltozat

 

A kupola boltozta oktogonból átlépünk a külső körfolyosóra. Ha kihajtanánk, és egyenesre nyújtanánk ezt a tizenhatszöget, akkor egy 70 méter hosszú oldalhajó keletkeznék az empóriummal együtt, melyet lent és fent bonyolult boltíves fonnák fednek.

Az aacheni kápolna földszintjén kényes probléma volt olyan boltozat megtervezése, mely közvetíteni tud a belső nyolcszög és a külső tizenhatszög között. Megoldásként egy lépformájú keresztbordás boltozatot találtak ki, „egy szögletes gyűrűboltozatot. Fiókboltozatokkal közelítették a keresztboltozathoz a nyolc főoldalon. De nincsenek bolthevederek (miként azt néhány alaprajz tévesen jelzi), hanem csak falívek*”. [939]

A boltozatfelszínek egymásba vitelének tökéletessége sok kései szemlélőt megdöbbentett. „Ez a támív** nélküli keresztboltozatos körfolyosó-szerkezet a tökéleteshez közelít.” [940]

Egy hasonlóan bonyolult térbeli alakzat, a dijoni Saint-Bénigne kórustető-rotundája mindenesetre 210 évvel fiatalabb. Az egyedül megmaradt legalsó szint kidolgozása összehasonlíthatatlanul gyengébb, mint az aachenié; ennek ellenére dicsérik boltozatát: „E körformájú kettős körfolyosó boltívei a gyűrűboltozatok és keresztboltozatok bámulatos átjárásával építőik magas tudásáról tanúskodnak.” [942]

Jean Hubert egyenesen a Karoling-építőművészet megkoronázásának tekinti ezt a sírboltot: „Mégis a legszebb megtiszteltetés, amiben a Karoling-építészet részesült, a francia forradalom előtt volt látható a dijoni Saint-Bénigne román stílusú templomában, ahol a Karoling-sírboltok keleti kör alakú épülete egy óriási, háromemeletes rotundává vált.” [943]

 

 

13. kép Építési anakronizmusok, II.: Kolostorboltozat / Kereszt-dongaboltozat ( itt Toumus 1010-ből) / Falív a keresztboltozat támasztékaként / „román stílusú” keresztpillér / Csigaboltozat az aacheni westwerken [941]

 

Hubert tehát közvetlen továbbfejlesztést lát, jóllehet a Karoling-sírboltok és Saint-Bénigne között 130 évnyi rés tátong. Ami azt is jelenti, hogy a kicsiszolt aacheni boltozatokat még későbbre kell datálnunk, mint Saint-Bénigne-t. Ez nem esik nehezünkre, ha szemügyre veszünk még egy párhuzamot. A hildesheimi Sankt Michael kriptájában ugyanolyan boltheveder nélküli keresztboltozatot létesítettek, mint Aachenben, s teljes joggal tekintik „ottoniánusnak”, hiszen – ez megbízható adat – 1010 után építették. [944] A padembomi Bartholomeus-kápolnát 1017-ben nem tipikus kupolaboltozattal látják el, melyet egyébként görög építőmestereknek köszönhet. [945] Csak 1030 után (és 1061 előtt) építették Speyerben az első boltozatos oldalhajókat, melyeket egyszerű keresztboltozattal fedtek. Ez a megoldás kétségtelenül egyszerűbb, mint az aacheni „szögleteit donga”, ráadásul a speyeri oldalhajók nem hordoznak boltozatos empóriumot. Ennyiben az aacheni körfolyosó, illetőleg „oldalhajó” – melynek, mint tudjuk, már a koronázási év (800) előtt kész kellett lennie –, ismét messze megelőzi a korát, zsenge 250 évvel menve elébe az építészet fejlődésének.

 

A ferde támboltozat

 

Ha a nyugati bejárat kényelmesen elhelyezett lépcsőin felmegyünk az empóriumhoz, Aachen további boltozatformáival találkozunk. A ferde támboltozat kialakításánál a nem lebecsülendő formáló szándékhoz a szükségszerűség is társul, miszerint az oktogon falait a középső kupola tolóerejével szemben meg kellett erősíteni. Az itt alkalmazott megoldás jóval később, a virágzó romanika idején is a legjobbak közé tartozna. Az építészek ugyanis az összes külső sarokszögletből sugárirányú falakat vezettek az oktogon pillérei felé; e falak a nagy áteresztőnyílások miatt támívekként hatnak, így biztosítva a tökéletes tolóerő-elvezetést. Két párhuzamos támív között mindig egy dongaboltozat helyezkedik el, kívülről befelé, 24 fokos szögben. [946]

„A falbemélyedéssel ellátott falakon a dongák előrehajtott, gömb alakú falíveken nyugszanak, »melyek a maguk részéről a boltozat nyomását átviszik a sarkokra«. […] Alapul az antik elképzelés szolgál. A merészség azonban, mellyel továbbviszik, a jövőbe mutat, a későbbit sejteti: a gótika gyámíveit*.” [947] A gótika megsejtésével még többször találkozunk, ám egyelőre csupán annyit állapítsunk meg, hogy a korai romanika is rálelt erre a technikára. „Ezt a megoldást több mint kétszáz év múlva Tournus nyugati oldalánál ismétlik meg.” [948]

Az 1009-ben vagy 1019-ben befejezett tournusi Saint Philibert előtemploma teljes boltozatával és dongáival ugyanazon a fejlődési szinten áll, mint Aachen – csakhogy ő 200évvel később épült: ez a harmadik anakronizmus! Ezen felül Aachen emelkedő dongái technikailag lényegesen előrehaladottabbak, mint a tournus-éi. Hogy mennyivel „előz” Aachen, az a kupolafejlődés során már említett Saint-Philibert méltatása során válik igazán érthetővé: „valamennyi szerkezeti lehetőség egyesült: keresztboltozat, bolthevederes dongaboltozat, keresztirányú donga, féldongaboltozat**; a Nyugat nem ismer más olyan román stílusú épületet, mely hasonlóan bővelkedne a szerkezeti formák kitalálásának gazdagságában, ez egy sor szerkezeti rendszer létrehozását elővételezi.” [949]

Milyen magasra kellene dicsérni akkor Aachent, mely állítólag mégis két évszázaddal Tournus előtt született, és éppen olyan „premierekkel” szolgál: „A szerkezet és a kivitelezés az antik építőpraxis pontos ismeretéről tanúskodik. Az oktogon pillérei felveszik a függőleges nyomást, a gyűrűkorzett pedig a központi boltozatét. Az emporium felett emelkedő dongák tehermentesítik az árkádokat. Oldalra irányuló tolóerejük a támívszerű bolthevederekre hat, a köztük lévő háromszögek gömbsüvegekkel***, a földszinti körfolyosó egy szögletes gyűrűalakú dongaboltozattal fedett.” [950]

 

 

Kár, hogy a hasonlóságok, sőt azonosságok ellenére eddig senki sem jutott arra a gondolatra, hogy kritikusan megvizsgálja mindkét templom keletkezési időpontját, és ennek alapján Aachent megfiatalítsa.

 

A spirálban emelkedő dongaboltozat

 

Az emporium felett emelkedő aacheni dongaboltozatok között marad még nyolc boltszakasz, amelyek mély aknaként hatnak, és az imént említett háromszögletű gömbcsegelyekkel* záródnak. [951] De akad egy további, szintén iskolaalkotó boltozattípus az aacheni dómban: mindkét lépcsőtoronyban spirálban emelkedő dongaboltozatok húzódnak felfelé, melyek egyszerre szolgálnak lefedésre és alátámasztásra. [952.] Ez a csigaboltozat, az emelkedő dongaboltozathoz hasonlóan ugyanúgy levezethető lenne az antik amfiteátrumokból; aacheni felélesztése mindenesetre rövid közjáték, hiszen széles körben csupán az 1000. évet követően terjed el.

Aachen feltűnő módon előnyben részesíti az alacsonyabb, tágas lépcső feljáratokat, miközben más épületeknél a későbbi korok emberei ezeknél sokkal szűkebb és meredekebb lépcsőkön át caplathatnak fel a tornyokba. [953] Vajon ki előzött meg ebben kit?

„Az egész átgondolt és technikailag mesterien kimunkált aacheni szerkezet nem kerüli el az utókorra gyakorolt hatást, mindezt bizonyíthatóan először csak az ezredforduló után látni viszont.” [954]

Albert Verbeek megfigyelése még egyszer arra késztet minket, hogy gondoljuk át azt a boltozatevolúciót, amelyet több szempontból tárgyaltunk, és amely 1000 előtt nem mutatott effajta sokszínűséget.

 

*Csegely: a gömbboltozat függőleges síkokkal való csonkításának felső részét is lemetszve megmaradó része.

 

 

14. kép Építési anakronizmusok, III.: Boltozatok sokasága Germigny-des-Prés-ből: belső nézet / térszerkezet / alaprajz / pillantás a négyezetre [955]

 

Ez még egyértelműbbé válik, ha Aachent Germigny-des-Prés-beli házi vagy palotakápolnája mellé állítjuk. Ezt a kis központi épületet az a Theodulf építtette 806-ban a Loire mellett, akit Nagy Károly nevezett ki Orléans püspökévé. A jól konzervált remekmű a négyszögletes formát kapcsolja össze a kereszt alakúval. Keresztezett tornya van, és övé az egyetlen teljes Karoling-mozaik Franciaországban [956]; csak Itáliában, kiváltképp Rómában találni „kortárs” mozaikokat, melyeket azonban külön kell kezelni. [957] Kicsiny mérete ellenére lenyűgöző az épület boltozatainak sokfélesége: a keresztezés felett egy fülkeboltozatokon* nyugvó kupola helyezkedik el; a magas kereszthajók donga-, az apszisok gömbsüveg (lapos kupola) boltozattal vannak ellátva; a négy sarkon további kis kupolák nyugszanak. Bár a mai térhatás csak feltételekkel felel meg az eredetinek, mivel később egy hosszanti hajót is hozzáillesztettek, és az építményt átdolgozták. Ez mégsem másít az ítéleten, hogy már Nagy Károly életében uralták mindazon boltozati formákat, melyeket aztán csak évszázadokkal később építettek tömegével Európában.

 

A palotakápolna kora

 

Két súlyos kifogást eddig még nem is említettünk az aacheni Karoling-palotakápolnával kapcsolatban. Egyfelől mégiscsak kellene olyan okleveleket lelni, melyek szerint az aacheni székesegyházat építették, rendbe hozták, megváltoztatták, másfelől alig tűnik hihetőnek, hogy Aachen építéstörténete egyszerűen átültethető egy másik századba.

 

Az eltűnt építtető – Köln és Firenze

 

Ami tény: a nagy középkori építményekről egyáltalán nem rendelkezünk elégséges információval. Erre két idevágó példát is hozhatunk. Alighanem egyenrangú, sőt, felület- és térnagyságát tekintve még nagyobb templom a kölni dóm VII-es építészeti rétege. Folyamatos vita tárgya, hogy 870 előtt emelték, tehát „késő Karoling” eredetű, vagy csak 960-ban építették Brúnó érseksége alatt. A krónikák és oklevelek hallgatnak a legnagyobb német püspökség legnagyobb kora román dómjának építtetőjéről, az építés kezdetéről és időtartamáról; hasonlóképp bizonytalan az egyedül a krónikákból ismert templompusztulások ideje is. [958] Emiatt kellett fentebb megjegyezni, hogy az építmény Karoling-jellege kérdéses. S e kétség csak súlyosbodik: „Legkésőbb az 1981-es Bonnban rendezett rajnai művészettörténész kongresszus óta a kölni katedrálissal való összefüggésben tisztázódott, hogy »aligha lehetséges« különbséget tenni a Karoling- és az ottoniánus művészet között.” [959] A problémát nem utolsósorban az okozza, hogy a kölni épületben egy olyan kórusmegoldást alkalmaztak, amely Sankt Gallen eszmei tervével igen szoros párhuzamot mutat. Mivel a tervet tévedhetetlenül 820 körűire datálják, Köln egykori dómját is „magával viszi”, jóllehet sok más kölni részlet a 950 utáni datálás mellett szól. [960]

 

*Fülkeboltozat: a szögletes vagy íves alaprajzú térkiszögellések vagy falmélyedések boltozata.

 

Tekintettel a kétségekre, örömteli, hogy legalább a dóm egy melléképületéről tisztázódott: nem Karoling-kori. „Eközben természetesen egy gondolatot sem pazaroltak a régi elbeszélésre, miszerint Nagy Károly a dóm melletti palotáját Hildebard érseknek ajándékozta.” [961] Erről az épületről ugyanis először csak 965-ből tesznek említést az oklevelek.

Firenzében áll egy másik nagy oktogon, még impozánsabb kupolával: a Baptisztérium. Bár az 1296-tól épülő dóm megnyitása előtt a város székesegyháza volt, építésének története csak kevés és ellentmondásos dátum alapján ragadható meg. Ismeretes egy szentelés (1053) és a laterna építése (1174), majd az apszis átépítése 1202-ből és a mozaikborítás kezdete 1225-26-ból. [962] Csak a XIII. században kerítenek sort a piramistető felhúzására, a legfelső emelet külső megformálásával együtt.

Ám az építtetőre és a voltaképpeni építési időre vonatkozóan semmiféle forrást nem ismerünk. Mikor készült annak a kupolának a boltozata, mely az emberiség történetének ragyogó ábrázolását mutatja be a teremtéstől az utolsó ítéletig? A – közelebbről meg nem határozott – szentelési dátum miatt általában a XI. századról beszélnek, majd ismét kb. 1100-ról vagy egészen homályosan az érett romanikáról. [963] Ezen túlmenően a szakértők egy nyolcszögű, longobárd épületet is szóba hoznak a VII-VIII. századból. [964] Mások 400 körűiről származó magként mutatnak be bizonyos falrészeket, a ma fedett kupolát, hasonlóan a Pantheonéhoz, mégis ezek alapján erősítették meg fokozatosan [965]; talán volt egy „nyitott kupolaszeme” is, vagyis két klasszikus római építészeti ismertetőjegy, mely sem a Karoling-korban, sem a romanikában nem talált követőre. A fesztáv és a magasság (kb. 28, illetve 33 méter), a bőséges térarányok, a földszint architráv konstrukciója és – bizonyos korlátozással – az álempóriumok boltozata inkább római épületre emlékeztetnek, mint egy 1053 előtti román stílusúra. Mert egyfelől Itália az északi és nyugati fejlődés után kullogott, hisz a pisai dóm és a velencei San Marco ürügyén csak 1063 után fogott neki a nagy egyházi épületek építésének, másfelől ismerjük jól a római térélményt a Pantheonból, a trieri Aulából, vagy olyan ókeresztény bazilikákból, mint a római Santa Maria Maggiore. Itt is csak újabb építészetarcheológiai vizsgálatok vezethetnek el az építési idő pontos tisztázásához.

Köln és Firenze példája is azt mutatja, ténylegesen elképzelhető, hogy egy, az aacheni palotakápolnához hasonló, nagyszabású építmény esetében egy másik építtető és más építéstörténet után kutassunk.

 

Folytonosság Károly óta?

 

Hogy áll a helyzet magával Aachennel? Miért nincs számtalan oklevél a városi archívumban a 799 óta álló székesegyházra vonatkozóan?

Aachen keserű csalódással, vagy a felismerés élményével szolgál az érdeklődőnek – attól függ, milyen szemszögből közelítünk. Bármennyire kemény harc folyik is az antikvitás és a középkor folytonosságát illető kérdésben, Aachen esetében senki sem állít folytonosságot: „A frank időkben közlekedésföldrajzilag jelentéktelen Lüttich tartományhoz és püspökségéhez tartozik; Aachent római állami földből királyi birtokba vették át, anélkül hogy bizonyítható lenne a település folytonossága. Pippin király 765-766-os áttelelése óta főként mint palotahely ismert, Nagy Károly első itt-tartózkodása után építették ki.” [966]

Károly életének utolsó évtizedében tartózkodott túlnyomórészt Aachenben, úgyhogy a város a frank óriásbirodalom egyfajta fővárosává fejlődhetett, jóllehet a büszkén „nova Roma”-nak vagy „secunda Roma”-nak nevezett település még csak a rangját sem érte el az olyan „fővárosoknak”, mint Toledo vagy Pavia. [967] Mindenesetre igen kevés tény ismert a palotáról és környékéről, ezért csak annyit sejtünk, hogy nem lehetett túl fényes az élet, hiszen még a királyi javakat is úgy kellett részben beosztani, hogy a téli időben valamiképp biztosíthassák az udvar ellátását. [968]

Károly fia, Jámbor Lajos alatt számos ott kiállított oklevél tanúsága szerint Aachen látogatottabbá vált [969], és időlegesen székhelyjellege lett [970], vagy legalábbis megőrizni látszott fővárosi mivoltát. [971] II. Lothar halála után (869) lassanként Csipkerózsika-álomba merül, hogy aztán a normannok a tetszhalál állapotába dermesszék. Ezek a tengeri utazók a beszámolók szerint 881-ben érték el Aachent a Maason, a Ruron és a kicsiny Wúrmon keresztül, kifosztották és megsarcolták, a palotakápolnát pedig lóistállóvá degradálták. Noha gyanítható, hogy ez a támadás csak ldtaláció, s pusztán a krónikákban zajlott le, Aachenben a következő 200 évre vonatkozólag nem igazán találni semmit: „A Karolingok és a Staufok kora közötti évekből csak keveset tudunk a helyi viszonyokról. (...a Mária-templom) őrzi a hely folytonosságát, miután a kastély jelentősége megszűnt.” [972]

Nem titok, hogy az oklevelek természetesen egészen mást mondanak, mint a régészet. Így például Nagy Ottó egyik 966-os oklevelében „az aacheni palotát a legelőkelőbb királyi székhelynek nevezi az Alpok innenső oldalán” [973], melyet csak Róma múl felül. De mi volt ez a Róma? A város rendületlenül és feltartóztathatatlanul pusztult a gótok 410-es rohama óta. A bizánciak 552-es támadása után – mely a negyedik sorscsapás a gótok óta – a régi Róma „egyre nagyobb gyorsasággal porladt romjaiba”. [974] I. Gergely alatt, tehát 600 körül, „a város maga […] menthetetlenül haladt napról napra a romlás felé”. [975]

E pápa után, akit egyedül tisztelnek a „nagy egyháztanító” megnevezéssel „Róma mint kiégett salak hevert a földön. Semmit sem tudunk a város belső állapotairól; nincs dux, magister militum, egy prefektust sem neveznek meg, és hiába kutatunk a polgári élet, a város közösségi alkotmányának nyomai után.” [976]

Nagy Gergely és Nagy Ottó kora között csak egyszer hullik fény Róma városára: amikor Nagy Károly megjelenése villámként megvilágítja az éjszakát. [977]

Róma esetében a krónikák és oklevelek csődöt mondanak, amin Gregorovius több ízben is mélyen sajnálkozik. [978] Ottó „örök Rómára” vonatkozó dicséretének akkoriban semmiféle valós háttere nem volt. Éppen az oklevelek és a régészeti leletek, illetve a különböző oklevelek közötti összeegyeztethetetlen ellentétek teszik mind fájdalmasabban világossá, hogy az írásos bizonyítékok világa alapvetően eltér a kor valódi világától.

De térjünk vissza Aachen helytörténetéhez. A X. században a soltészi (Schultheifí) hivatal nevesítődik, „judex”-nek is hívják, melynek közvetlen következményeként fejlődött ki a Karoling-pénzügyi tisztviselő hivatala. [979] Aachenben ez csak a XI. században válik megragadhatóvá, mikor az aacheni főudvart néhány mellékudvarra tagolják, majd 1100-ban a városkörnyéki birodalmi javadalmat egy birodalmi tiszttartóságban (Reichsvogtei) egyesítik. Ekkortól bizonyított az intézők jelenléte, ekkortól válik Aachen országosan ismert szövetgyártó központtá.

Ennek ellenére csak Barbarossa az a „herceg”, aki Aachent felkelti Csipkerózsika-álmából. 1166. január 8-án Aachent „caput Galliae” és „caput et sedes regni”-nek nevezi, a birodalom fejének, valamint a települést a városi élet előmozdítása végett piactartási és pénzverési privilégiummal ruházza fel. Pikáns módon a császár Nagy Károlynak arra a privilégiumára hivatkozik, mely megalapítja a templomot és nevesíti a város jogait. A Barbarossa-privilégiumba szó szerint átvett Nagy Károly-féle oklevelet formája szerint inkább egy Karoling-kapituláre, mintsem egy oklevél inspirálta, amely – ki lepődik meg? – hamisítványként lepleződött le. Ne firtassuk, hogy már V Henrik uralkodásának idejében (1106-1125) [980] vagy „1147 előtt” vagy „1158 körül” készült. [981] A „Gallia feje” kifejezést mindenesetre ebből a hamisítványból vették át a Barbarossa-privilégiumba. [982] Barbarossa a „caput”-ot hasonlóképp hangsúlyozva privilegizálta Arlest és Monzát.

Az első városfalakat 1171-től 1175-ig építették meg Aachen körül, miközben az udvari kápolna ugyanebben az évszázadban elpusztult. [983] II. Frigyes aztán ismételten – 1215, 1244 – megerősítette Aachen kiváltságait, mint ahogy azt IV Károly is megtette 1349-ben. A XIV században további falgyűrű került Aachen köré, ám a lakosság száma megrekedt 10 ezernél, minthogy a királyi pénzverési jog hatályát vesztette. [984]

Az aacheni alapítványi archívumban sajnos csak 1220 után keletkezett aktákat találni az „alapítványi egyház felsőbb klérusáról”, míg dokumentációt 1076 után a „székesegyháznak a német császárokhoz fűződő magasabb kapcsolatairól”. Kivételt jelent V Gergely 997. február 10-i bullája, ez azonban csak egy XVI. századi másolatban maradt ránk. [985] A birodalmi város regesztái pedig láthatóan csak 1251-től indulnak [986], míg a „Rajnai okleveles-könyv” 1100-ban „startol”. [987] Aachent csak az 1356-os „Aranybullában” nyilvánítják hivatalos koronázóhelynek.

De hogy áll a dolog Károly Aachenjével? Oklevelekből és más forrásokból tudni véljük, hogy a voltaképpeni „palatium regis” és az „aula regia” röviddel 794 után, a palotakápolna 800 körül készült el, s 805-ben lett felszentelve. Olvasunk egy „Lateranis”-nak nevezett épületről, mely a pápa rezidenciájaként szolgálhatott. Meg tudja ezt erősíteni a régészet? Nos, 1967-ben rendkívül szerény eredményeket hoztak az ásatások valamennyi Karoling-palotánál, s valamivel szerényebbeket az aacheninél, „ahol bár a palota jelentős része megmaradt, a régészek a Karoling-palotának még csak a teljes alaprajzát sem tudták felvázolni”. [988]

És e tekintetben semmi sem változott a következő harminc évben. „A palota mellett terült el részben a vicus Aachen, a kereskedők és kézművesek települése, piaccal, valamint az udvarhoz érkező egyházi és világi hatalmasságok részére épített szálláshelyekkel. A palota és a vicus ugyan topográfiailag és jogilag elkülönültek, pontos kiterjedésük azonban nem ismert.” [989]

Brühl szkeptikus tartózkodásában még tovább megy, mint Ludwig Falkenstein, mert nyugtalanítja, hogy a hatalmasok elszállásolására szolgáló említett negyedről nincs beszámolónk. [990] Hogy mekkora a bizonytalanság, azt jól jellemzi egy lábjegyzet: „Aligha szükséges arra utalni, hogy Aachen a Karoling-korban még nem rendelkezett városfallal, mint a régi római városok, Pavia és Regensburg; fal csupán a palotakörzet körül volt, melyet mindazonáltal nem szabad túl kicsinek képzelni.” [991]

Más szavakkal: nem ismerjük sem a Karoling-palotafalat, sem a palota, illetve településkörzet akkori kiterjedését; erre csak visszakövetkeztethetünk más fővárosok történetéből (Pavia, Regensburg). Legalábbis a Duna menti városnak már a IX. században „valódi fővárosnak” kellett lennie. [992] Mindenesetre az már kiderült, hogy ennek a „fővárosnak” még csak a palotáját sem tudták megtalálni. Megfontolandó, hogy Aachen a IX. században csupán „vicus” volt, nem pedig „civitas”, tehát város. [993] Természetesen nem lenne helyes a vicust faluként fordítani, mivel létezhettek a hatalmasok nemesi udvarai, valamint a kézműves- és a kereskedőnegyed. Az ezt felfedező Edith Ennen ehhez még egy figyelemreméltó megállapítást fűz: „Feltűnő, hogy Aachen mint pénzverő város háttérbe szorul, miközben a pénzreform a Karoling-gazdaságpolitika fontos és sikeres alkotórésze.” [994]

Azért ezen minimum illik elcsodálkoznunk. Éppen a Károly révén oly jelentőssé vált Aachenről nem tudunk semmit mondani topográfiáját és kiterjedését illetően, arról a városról, ahol elvben koronázás koronázást követett? Szörnyű, hogy a helyi leleteket megvizsgálva azt lehet és kell feltételeznünk, hogy Aachen csak a XI. és XII. században fejlődött városias közösségé. Ez esetben az is egyértelmű, hogy a lenyűgöző technikával épített palotakápolna sem ragyoghatott a „város” kellős közepén Károly idejében.

 

A keletkezés ideje

 

S hogy mikor is épült? Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, összeállítjuk azokat a dátumokat, melyek a 24 anakronizmusból levezethetők. Ami a boltozatokra vonatkozik, Aachen építészeti sokfélesége reálisan nézve nem születhetett meg 1000, sőt, meglehet, 1025 előtt. A részletekben finomabb elhatárolások tehetők, ami valamennyi ellentmondást összevetve a lehető legkorábbi dátumot adja:

Harangok 970 után

Harangtornyok 980 után

Faltagolás 1000 után

Csigaboltozat 1000 után

Rézsútos ablakbélésfalak 1000 után

Simára vágott osztólécek* 1000 után

Nyitott portáltehermentesítő ívek 1000 után

Bronzkapuk (Mainz miatt) 1010 körül

Emporium dongaboltozat (Toumus miatt) 1010 után Kötött struktúra (Hildesheim miatt) 1010-től

Keresztpillérek 1010 után

Pilaszterek mint rizalitok** 1020-1060-tól

Falfelbontás (Speyer miatt) 1030 után

Oktogon 990 után, valószínűbb 1030 után

Terméskő és faragott kő keveréke (Speyer miatt) 1040-től Nyugati oldal (Essen miatt) 1040 után

Antikizáló formanyelv (Essen miatt) 1040 után Kerengőboltozat (Speyer miatt) 1050 után

Falív 1050 után

Vertikalitás 1050 után

Oszloprács*** (Essen és Köln miatt) 1080 után Vaskorzett 1060 után

Kupola (Speyer miatt) 1080 után

Támrendszer (Caen miatt) 1080 után

Kettős kápolna (Hereford miatt) 1070 és 1090 között

Az évtized-meghatározásoknál tekintetbe kell venni, hogy a gyér adatellátottság és a tervezés, valamint a kivitelezés közötti időbeli diszkrepanciák miatt azok pontossága korlátozott.

 

*Osztóléc: áthidaló gerenda, boltváll, vállkő.

**Rizalit: a falsíkból kiugró, gyakran hangsúlyos alalatású, esetleg önálló oromzattal is koronázott épületrész. Alkalmasint a falpillér (pilaszter) is lehet rizalit.

*** Oszloprács: az oszlopok közötti ívet díszítő rácsszerkezet.

 

A birodalmi építkezési láz okán kínálkozik Aachen és Speyer összehasonlítása. Ekkor a lenti kerengő boltozatát a speyeri oldalhajók beboltozása után kellett befejezni, mert bonyolultabb, mint az úttörő speyeri megoldás, s mert ezenfelül – Speyerrel ellentétben – sokalakú empóriumot hordoz. Ma [995] Speyer első építési szakaszát 1025 és 1061 közé teszik. Tekintettel a túlméretezett kriptára és az oldalhajók kényszerűen késői beboltozásra, Speyer beboltozása semmiképp sem történhetett 1050 előtt, valószínűleg csak 1060 körül készült el.

Mármost elképzelhető lenne, hogy Aachen építésének kezdetét II. Konrád (1024-1033) idejére helyezzük, aki alatt más központi építmények is létrejöttek (míg a körfolyosó beboltozását 1060 tájára kalibrálnánk). Ezzel az 1060-as évvel érnénk el azt az időt, amikor az aacheni támrendszer már nem számítana kora előtt járó, meglepően színvonalas megoldásnak. Minthogy azonban a földszinten vashorgonyokat bocsátottak le, és az oktogon külső falaihoz tartozó kiszögellések nem utólagos hozzáillesztések, megállapítható: az épületet nagy valószínűséggel már eredetileg boltokkal, kupolával és támrendszerrel, tehát a maga komplexitásában tervezték. Ez nem zárja ki, de valószínűtlenné teszi, hogy az építés a XI. évszázad első felében kezdődött meg.

Speyer és Caen analógiájára az aacheni építkezés kezdetét nem sokkal 1060 utánra „sejthetjük”. Ekkor még az is lehetséges lenne, hogy néhány kézműves, netán az egész építészcéh átvonult Speyerből Aachenbe, ami azért is elképzelhető, mert Speyerben 1061-től kb. 1082-ig szüneteltek a munkálatok. Aachen eddig gyakorlatilag az egyetlen monumentális szakrális épülete volt a Nyugatnak, melyet nem építőcéh emelt, ilyenre ugyanis senki sem tett utalást a kései VIII. században. Ha a fenti elméletet elfogadjuk, e tekintetben is normalizálnánk a palotakápolna építéstörténetét.

Miután az építéshez időre volt szükség – az eddigi, kereken nyolc évet megállapító becslés csak oklevelekből történt visszaszámoláson alapul –, a főszékesegyházat, amely a „felsőbb emeleteket” és a kupolát foglalta magába, az 1080 és 1100 közötti időben vagy röviddel azután emelhették. Még a herefordi oktogon sem szólna ezen időpont ellen, miként azt fentebb kifejtettűk. Viszont egy igen lényeges tény szól mellette: „IV Henrik halálával (1066) lecsillapodott az imperiális jellegű építési hullám, mely a késő antik formák felé fordultában összetalálkozott a Karoling-udvari kápolna »reneszánszával«.” [996]

Ezen álfogó, közvetett bizonyítékokon alapuló bizonyítási eljárás után megállapíthatjuk, hogy az aacheni palotakápolna száli épületként áll előttünk, mely igen nagy valószínűséggel IV. Henrik (1056-1106) idején épült!

Nyitva marad, hogy miként értékelendő az 1054-es nagy nyugati egyházszakadás jelentette fordulópont. Miután Aachen mintaképeként mindig a ravennai San Vitale és a konstantinápolyi Szent Szergiosz és Bakhosz templomát nevezik meg, míg az árkádok valamint az oszloprács az Hagia Sophiára vezethető vissza, felvetődik, vajon valóban mintaképekként szolgálhattak azután, hogy Kelet és Nyugat egyházai különváltak? Így inkább ez az Ottók kora óta jelenlévő császári tradícióra lenne visszavezethető. [997]

Ezzel az új aacheni datálással harmonizál, hogy a XI. században a császári ház építményein még egyszer, Speyerben vagy a kölni Sankt Pantaleonban, egészen klasszicista stílus jelenik meg, különösen a kockaoszlopfők* hiánya tűnhet fel, holott azok 1000 után meghatározói lettek az építészetnek, és elterjedten alkalmazták, így például Ottmarsheimben és a kapitoli Sankta Mariában. Ezen kockaoszlopfőknek, melyek a XI. és XII. századi építészet sajátjai [998], anakronisztikus példái vannak a korábbi időkből. W. Jacobsen például zavarba jön, hogy a lorschi Viernheim Karoling-épületén az ilyenfajta oszlopfők túl korán tűnnek fel: „A szokásos 800-as korai dátum [999] mindenesetre nem tartható. F. Oswald [1000] messze hitelesebb dátumot javasol, amikor a XI. századba helyezi.” [1001] Korábban ezeket a „zavaró eseteket” egyszerűen relativizálták, és így semlegesítették őket: „A Karoling-oszlopfőtípusok sokféleségében a kockaoszlopfő mint véletlen forma nem kizárható.” [1002]

Ebből nyugodtan arra következtethetünk, hogy a Karoling- és ottoniánus együtt képez egy építési korszakot, s hogy a Karoling-periódus fiktív.

 

*Kockaoszlopfő (vagy más néven kockafejezet): négy oldalán függőleges síkokkal lemetszett, lefelé fordított félgömbből származtatott oszlopfő.

 

Ez az időpont-megjelölés összhangban van mindazokkal a hozzáépítésekkel, melyeket később illesztettek az aacheni palotakápolnához. 1187és 1193 között „claustrum”-ot és „dormitorium”-ot építettek a palotakápolnához; 1215-ig négy kápolna simult a tizenhatszöghöz [1003], melyeket aztán a még későbbi hozzáépítések kiszorítottak. Csak négyszáz év után látták volna szükségesnek, hogy kibővítsék ezt a hatalmas épületet?

A Karoling-palotakápolna tehát száli építménnyé változik. Amúgy már eddig is létezett olyan vélemény, mely szerint Karolingnak tartott épületeket vagy azok részeit az ottoniánus korban készítették: „Ma már tudjuk, hogy Saint-Philibert-de-Grand-Lieu confessiója a maga keresztboltozatával, a szarkofág, melyet körülfog, és főként a pilléres és boltozatos nagy középhajó, melyet a tégla és kőrétegek váltakozása hangsúlyoz, a Karoling-kórus kimondott »hamisítványai«.A Toumusból származó szerzetesek eszelték ki a XI. század kezdetén, abban a reményben, hogy ezzel újból felébresztik Szent Philibert tiszteletét. A hamisított felirat Germiny-des-Prés-ből, melyet a romanika kezdetén véstek a Theodulf-oratórium pilléreibe, a hódolat kifejezése, amivel Saint Bénoit-sur-Loire szerzetesei adóztak a Nagy Károly-kor pompájának, amint arról a kolostor egy krónikája tanúskodik. Vele egy időben alakították át a kriptát és a fölötte fekvő kórust Flavignyban; miközben a legkisebb részletekig megőrizték a Karoling-tagolást.” [1004]

A művészettörténet tehát abból indul ki, hogy az architektúrát a „régire” építették, hogy ezzel növeljék tekintélyét. Tézisem ennél még egy lényeges lépessel tovább megy. Eszerint ugyanis nem létezett Karoling-tagolás, hanem a XI. században vázolták fel azt a „klasszicista” stílust, amit Speyerben „császárinak” neveznek, Aachenben és Lorshban pedig inkább „Karolingnak”, míg a XI. századi Firenzében nem csupán „a Karoling-ottoniánus művészet büszke, arisztokratikus szelleme” érzékelhető, hanem a két művészettörténeti korszak fölöttébb szoros összetartozása is. [1005]

Emlékszünk, hogy a würzburgi vár Mária-kápolnáját a művészettörténészek a VIII. századból a XI. századba vitték át. Most az aacheni Mária-kápolnán van a sor. Alapjában véve nem jelentene forradalmi lépést, mert az összes ehhez alapul szolgáló anakronizmus levezethető néhány tiszteletreméltó szakember ítéletéből.

 

Hol állt a koronázási templom?

 

Megállapíthatjuk, hogy Aachen maga csak a XI. században fejlődött nagyobb közösséggé – állítólag csak 1077-ben említik először városként [1006] –, s hogy az aacheni palotakápolna csak a XI. század vége felé, vagy valamivel még később nyerte el végső formáját. Ezzel azonban nem csupán a Karolingok veszítik el központjukat, hanem „hontalan” marad egy sor későbbi királykoronázás: 936, 961, 983, 1028, 1054, 1087 és talán 1099 is. [1007]

A történészvilág számára ez nem létező kérdés, hiszen a historikusok inkább ragaszkodnak a pergamenből nyert információkhoz, mintsem a kövek tanúságához, ezáltal sok ellentmondástól szabadulván meg. Szóba hozva valamennyi aacheni anakronizmust, Rudolf Schieffer a nyilvános vita során egy szóval sem említette őket, hanem konstatálta: „Az, hogy az aacheni palotakápolna úgy, ahogy ma magunk előtt látjuk, csak a XI. században épült, már csak azért is abszurd állítás, mert a corveyi Widukind X. századból való művének egyik híres fejezetében igen szemléletesen írja le az épület építészeti részleteit, melyeket még ma is láthatunk. […] Az állítás, hogy az épület a XI. századból való, egyszerűen megbukik az írásos bizonyítékokon.” [1008]

Bármennyire inadekvátnak is fest a horizont ilyetén leszűkítése, mégis meg kell kísérelni a kő és írásos bizonyságok összhangba hozását, amennyiben az utóbbinál nem követi egyik hamisítás a másikat. Corveyi Widukind arról beszél, hogy a trónt az első emeleten lehet elérni körlépcsőn keresztül. A kérdés mármost teljesen nyitott, hogy hány trónszék volt elhelyezve a palotatemplomban, illetve előtte, az aulában és az összekötő szárnyban. [1009] Mind az aula, mind az összekötő szárny bejárati kapuja helyet biztosítana egy trónszéknek a felső emeleten. Widukind (973 után), aki Nagy Ottó koronázása alkalmából e trónszék legrégibb tanúja, annyit igazol csak, „hogy Nagy Károly bazilikája, de nem annak soliuma fontos a felkenési cselekményhez”. [1010]

A ma álló palotakápolna külső formájában semmiképp sem felel meg egy bazilikának. Ezt ne vette volna észre az éber Widukind?

Az aacheni palotakápolna helyén bizonyítottan létezett egy korábbi templom, melyről azonban csak annyit tudunk relatíve biztosan, hogy hol helyezkedett el az oltár, [1011] Hausmann időközben egy bazilika javaslatával állt elő [1012]: az inkább hipotetikus rekonstrukció még ingatag lábakon áll, ezért éppen úgy feltételezhetjük – így Widukind a jobb forrás –, hogy az aacheni auláról beszélt, ami szintén közelebb áll a bazilikaformához, mint a palotakápolna.

Akad azonban egy másik pergamenre írt tanúságunk is: chabannes-i Ademar a XI. század első felében hagyta az utókorra az aacheni palotakápolna ábrázolását, ez azonban egy egészen idegen templomot mutat: „Amennyiben az aacheni palotakápolnára gondolt, akkor ez csak az összefüggésből derül ki, mert a rajz maga semmi hasonlóságot nem mutat az aacheni épülettel. A lerajzolt architektúra jobbról egy négyárkádos, emeletekből álló tornyot mutat, balra egy kupolaboltozatos körépítményt, köztük hosszúra nyúló hajó kilenc köríves ablakkal a felsőbb részen. A templommal ellentétben perspektivikusan ábrázolt síremlék a templom felépítménye elé lett rajzolva.” [1013]

Eszerint Aachenben 1000 után egy egészen más templom állott volna, mely Nagy Károlyra emlékeztetett. Ez a bazilika volt a koronázási templom? Amivel még nem kapnánk magyarázatot arra, hogy a feltételezett koronázási hely miért húzódott meg oly szerényen évszázadokon át. Talán a koronázásokat valójában nem is Aachenben, hanem másutt rendezték?

Az első, megdöbbentő válasz Itáliából származik. Giovanni Camevale Aquisgranit, az „új Rómát” Val di Chientibe (Loreto mellé) helyezi, ahonnan csak Barbarossa császár költöztette át a német „Aquisgrani”-ba, vagyis Aachenbe. [1014] Eközben az én Aachennel kapcsolatos megfontolásaimra hivatkozik, de mégis megfordítja őket azáltal, hogy jól datálható, itáliai XI. századi román stílusú templomokat visszarendel a „Karoling”-korba. Mégis, hogyan követhették el megint ezt a kedvelt hibát?

Létezik ugyanis egy sokkal kézenfekvőbb lehetőség. A Rajna menti Kölnben a kései IV század óta áll Sankt Gereon egészen rendkívüli temploma: ovális alaprajzú központi épület nyolc beboltozott falmélyedéssel, nagy félkörös kórussal, kétapszisos előcsarnokkal és nagy területű átriummal. A legutóbbi vizsgálatok szerint a főteret (23x18 méter) kupola fedhette; a falmélyedésekben tégla és könnyű amforaboltozatok maradtak meg (tehát nem Aachen mintaképe). A díszítés pazar volt: mozaikpadló, márvány falborítás és aranymozaikok, ami miatt Toursi Gergely a kései VI. században csak akként szólt róla, mint templom az „aranyszentekhez”. [1015]

A város védőszentjének eme pompázatos temploma túlélte a sötét évszázadokat, s még a X. században is állt. Politikai értelemben valódi bazilika volt, hiszen sok szállal kapcsolódott az uralkodóházakhoz: nagy valószínűséggel a római császári ház építménye, a legenda szerint Heléna császárnő sírtemploma; itt nyugszanak eltemetve a frank nemesek, és ide jártak hódolni a Meroving-királyoknak, Klodvignak és II. Theoderiknek (593-613). A Károly által Köln érsekévé emelt Hildebaldot is itt temethették el, „a legenda úgyszintén összeköti Sankt Gereon oszlopait az aacheni palotakápolnával”. [1016] Anno érsek alatt (1056-1075) zajlott le az első román stílusú bővítés, 1227-ig a nagyszabású második.

A templom megfelelt majd’ minden kívánságnak, ami a pompás X. és XI. századi koronázásokat illeti: csak 70 kilométerre feküdt Aachentől, egy boltozatos épület mozaikdíszítéssel – ehhez hasonlóval még csak nem is büszkélkedhetett a X. és a korai XI. század –, plusz a császári és királyi reputáció. A Widukind által megírt „körben haladó oszlopsor”, a trónt közrefogó oszlopok és a körlépcső [1017] meglelnék a maguk megfelelőjét. Ráadásul szász krónikásunk csak egyetlenegy körlépcsőt említ: míg az aacheni palotakápolnában kettő vezetett az empóriumra, Sankt Gereon ősi alaprajza csak egyet mutat. Izgalmas feladat volna a további (építészeti) kutatás számára azt kideríteni, hogy a német koronázások a XII. századig itt zajlottak-e, s ha igen, mikor költötték az aacheni ceremóniák meséit.

 

A Karoling-miniatúrafestészet

 

Az aacheni palotakápolna csodaépülete mellett a Karoling-kor talán legnemesebb és legmegkapóbb gyümölcse a miniatúrafestészet. Bárki is kívánja ezt a korszakot kitaláltnak, sohasem létezettnek nyilvánítani, mestereket kell találnia, akik ilyen művészetet hoztak létre. Ugyanakkor rögvest előre kell bocsátani, hogy éppen a könyvművészet esetében a művészettörténetnek még komoly problémái vannak, mert ismeri ugyan a háló csomóit, de magát a hálót rosszul látja át. [1018]

 

A Karoling-könyvművészet

 

Nagyvonalúan vázolván a problémakört, a kódexfestészet első rügyei már 750-től észlelhetők. A virágkor messze túlnyúlik Nagy Károly halálának évén (814), csak 877-ben kezdődik a hervadás. A kutatás két nagy csoportot állított össze a nagy császár idejéből. [1019]

Az Ada-csoport, melyet Károly feltételezett, egyébként ismeretlen lánytestvéréről neveztek el, Wilhelm Köhler óta összefogja „Nagy Károly udvari iskolájának” kilenc díszes kódexét (hét evangeliárium, egy evangelisztárium, egy zsoltároskönyv, plusz a „Codex Cotton” töredékei; ráadásul még három rekonstruált evangeliárium). A műhely székhelye vitatott; Aachen mellett szóba jön Trier, Mainz, Lorsch, Metz vagy az „école du Rhin”. A 800-as királykoronázás ürügyén elkülönítenek öt királyi és négy császári kéziratot, melyek jó száz egész oldalas illusztrációt tartalmaznak, itt van még jó néhány evangelistakép, kánontáblák és kevés szövegfüggetlen kompozíció, mint például az élet forrása.

A Bécsi koronázási evangeliárium csoportjához tartozik magán a nevezett könyvön kívül három további evangeliárium (Aachen, Brescia, Brüssel), melyeket idegen festők alkottak az udvari vagy palotaiskolában. A koronázási evangeliáriumot állítólag III. Ottó lelte meg Nagy Károly térdein, amikor az 1000. évben felnyitatta eltűntnek hitt sírját. [1020] A fentebb vizsgált Károly-féle drágaságok közül ez maradt egyedül a voltaképpeni Károly-korból, mivel dátumozását visszaállítottuk.

Most azonban változik megítélése, mert stílusa, mint az aacheni evangeliáriumé „teljesen idegenül áll korában. […] Ismételten nincs semmi vele rokonítható a Karoling-művészetben.” [1021]

Ehelyett vannak bizánci vonatkozások. Elérnek egészen a VI., valamint – anakronisztikus módon – a kései X. századig [1022.], amiből arra következtettek, hogy valószínűleg bizánci munkák. [102.3] No de melyik császár ápolt jobb kapcsolatokat Bizánccal II. és III. Ottónál? Igencsak kézenfekvő, hogy III. Ottó a fiktív sírból egy valódi könyvet vesz ki, amit pontosan erre a célra készíttetett.

Károly halálával örökre bezárja kapuit helyhez nem köthető udvari irodája is. Csak a fuldai szkriptóriumban folytatódott hasonlónak tetsző munka 850 tájáig. Máskülönben szétszakad az egységes formálás; különböző helyeken virágoznak még műhelyek, ám egyik sem tovább húsz évnél. Azt a helyet sem tudták máig meghatározni, ahol Kopasz Károly udvari iskolája tevékenykedett. [1024] Szkriptóriumok dolgoztak akkoriban Reimsben (853-ig) – itt keletkezett az „Ebo-evangeliárium” és az „Utrechti-pszaltérium” (mindkettő 816 és 835 között) –, Toursban (853-ig) és Saint-Denisben; további központok jöttek létre a regensburgi Sankt Emmeramban, Metzben és Corbie-ben. Tours szolgáltatja egyébként a legelső elismerten uralkodói képeket I. Lothar és Kopasz Károly portréjával. [1025] 870 után, az igen híres Sankt Emmeram-i (ma München) „Codex aureus” és a talán még fényűzőbb Biblia elkészítése után – mely „San Paolo fuori le mura”-ban van – kihunyt a Karoling-miniatúrafestészet fénye.

E műfaj munkái zavaróan kölcsönös kapcsolatokban állnak a korábbi és későbbi művészettel, és ezáltal a nyugati kultúrateremtés gyújtópontjában helyezkednek el. Így a híres „Utrechti-pszaltérium”(835) önálló továbbfejlesztés, jóllehet „a képrend egymásra következése és részletei V. századi ciklust követnek”. [1026]

Nyilvánvalóan csak az ezredforduló után értékelték valóságosan, mert ekkor aztán rögtön háromszor is lemásolták Angliában: a korai XI. században, 1150 környékén és végül 1200-ban. [1027] Egyedül maga ez a ragyogó munka kerek 700-évnyi kultúrkorszakot ír körül.

A toursi „Grandva-Biblia” híres Genezis-ciklusai (840 táján) „egyedülálló jelentőséget nyernek, mert ihletet adtak a hildesheimi bronzkapuk mesterének” [1028], vagyis röviddel az 1000 utáni időszakban. Egy másik toursi kézirat, a „Gesta Sancti Martini” „bizonyítja a toursi Karoling-festőiskola gazdag ornamentikáját, melynek különböző levéldísz és fonatformáit némely ottoniánus festőiskola vette át”. [1029]

Egy X. századi csillagtérkép hűséges másolata Karoling-mintaképének; egy XII. századi világdiagramot a Karoling-művészet mintájára rajzoltak meg, mert ez a kép „biztonsággal” egy 300 évvel korábbi modellt másol. [1030] Ugyanez a művészettörténész az ily szoros összefonódások és átfedések láttán paradox megfogalmazásba menekül: “A Karoling-korban lehetséges, hogy nem egyidejű dolgok egymás szomszédságában és egymás mellett legyenek” [1031], majd a „Karoling-művészet fejlődésének eltérő időbeliségéről és különböző formaiságáról beszél. [1032] Ezzel a paradoxonnal kívánja rendbe rakni a következőhöz hasonló észrevételeket is: „Kopasz Károly szakramentáriumának nagy Maiestas Dominija 870 körűlről már román stílusú munka.”[1033] Az ilyen kérdésekre azonban nem egy paradoxont, hanem értelmet adó magyarázatot illene találni.

 

Az Ottó-kori fejlődés

 

A Karoling- (877-ig) és az ottoniánus (950-től) miniatúrafestészet között sötét időszak tátong, kereken 10-évnyi hiátus. Csak német oldalon, Sankt Gallenben festettek tovább Karoling-módon, körülbelül 920-ig. A további fejlődést elsődlegesen a nyugati frank területen követjük. Az egykori udvari szkriptóriumok – mint Saint-Bertin, Saint-Vaast vagy Saint-Amand – Károly halála után olyan gyorsan tűntek el innen, mint ahogy uralma alatt létrejöttek. Egyúttal vége szakad a művészi szárnyalásnak. Az ekkor eluralkodó „primitivizmusnak” csupán elégtelen technikai és művészi eszközök állnak rendelkezésére. [1034] A X. század közepén, amikor a kódexfestészet újabb lendületet vesz, furcsa módon nem közvetlen előfutárához, a kései Karoling-virágzáshoz igazodik, hanem egy rég elfelejtett formakincshez. Már emiatt el kellene vetni minden olyan gondolatot, mely a kora középkori könyvművészet kontinuitásához ragaszkodik: „Ha az előképek színes festmények voltak, gyakran egyszerű, tarka színvilágot helyeztek egymás mellé, síkszerűen és ornamentális díszítéssel, messze távol attól, amit a IX. századi miniatúrafestészet plasztikus és térbeli szempontból elért.[…] A természete szerint provinciális, helyi körülményekből és lehetőségekből kinőtt művek gyakran olyan ornamentikus formákat mutatnak fel – egészében vagy részben állati testekből összerakott iniciálétörzsek pálmalevélszerű motívumokkal –, melyek messze fekvő időből, az elő- és kora Karoling – VIII. századból származnak. A nagy iskolákból kiszorítva és eltűnve e motívumok alsóbb provinciális rétegekben élték túl a IX. századot.[…] Ugyanígy a figurális stílus is – síkszerű, rajzolt vagy primitív színezésű képekkel – visszacsatlakozást jelent az előKaroling-formákhoz.” [1035]

A IX. századi „provinciális alsóbb réteg” nem bizonyított, pusztán kisegítő feltételezés, kényszerű deziderátum, ha egyáltalán létezik ilyesmi. Német területen pontosan ugyanez az egyidejű visszaesés figyelhető meg. Immár „olyan képek keletkeznek, melyek lemondanak a Karoling-művészet festői minőségéről, és visszatérnek a síkszerű, lineáris stílushoz, ami időnként majdnem az elő-Karolingra emlékeztet”. [1036]

Miért ez a lemondás az egyszer már kivívott jártasságról, miközben a művészek folyamatosan dolgoznak? Az elő-Karoling- és Meroving-eredetű formák újrafeléledése” [1037], az „elő-Karoling, késő antik hagyomány újrafelvétele” [1038] az eddigi kronológia kereteiben egészen érthetetlen jelenség, melyre most először kaphatunk logikus magyarázatot.

 

Összevetés

 

Időrövidítésre vonatkozó tételem keretében a következők jelenthetők ki: amikor a miniatúrafestészet a X. században elkezdett éledezni, nem nyúlhatott vissza a pazar Karoling-munkákra, mert azok még nem léteztek. Körülbelül 950-től kezdett megerősödni a nyugati kódexfestészet elsősorban késő antik és kora bizánci minták alapján, mert csak erre az időre tudott visszanyúlni. A művészettörténet ezt az újrakezdést megduplázva – a minőségi visszaesés a VI. századdal szemben nyilvánvaló – elébe kapcsolt egy fiktív, 770-től induló első kezdetet, mely valójában a X. századi felvirágzás része.

Most hát vizsgáljuk meg, hogy mennyire visz előre ez a posztulátum, és mennyiben vihető át a további fejlődésre! Először is nem ütközik a felismeréssel: „A szász dinasztia utolsó uralkodói alatt, III. Ottó és II. Henrik idejében ér el a kódexfestészet egy olyan csúcspontot,amely e korszak műveit azonos értékűnek tünteti fel a Karoling-koréval, sőt, mozgalmasságukban és festői szépségükben még felül is múlja őket.” [1039]

Csakhogy már a következő kijelentést relativizálni kell: „Az ottoniánus kódexfestészet Karoling-főművek másolatainak előállításával kezdődött.” [1040]

Kezdetben nem a legutolsó, hanem a legrégebbi Karoling-kódexeket másolták. Alaptételem értelmében arra lehet következtetni, hogy az ottoniánus újrakezdés keretében zajló „folytatás” egyidejű az állítólag 770-től beinduló Karoling-miniatúrafestészettel. Csak ez az egyidejűség engedi elhagyni a Karoling-fejlődés talányos, „késleltetett rekapitulálását” az ottoniánus festészeten belül.

Új kezdeményezések különböző környékeken 950 után jelennek meg: ilyenek Limoges, Limousin, Aquitania vagy a Spanyolországhoz közeli területek. A Loire-tól északra újból felbukkannak a Karoling-szkriptóriumok – elsőként Saint-Bertinben –, és emlékeztetnek saját korábbi teljesítményeikre. így kerül sor „egy évszázadnyi időtáv fölötti visszakanyarodásra” [1041]; pontosabban számolva ez kereken 150 év, és ez mintegy öt átugrott, hiányzó művészgeneráció.

A saint-bertini Odbert apát alatt röviddel 1000 után keletkezett egy evangeliárium (ma New Yorkban található) azzal az áthagyományozott iniciálédíszítéssel, „mely a IX. században mutatta meg legszebb kifejeződéseit a metzi Drogo érseknek (823-855) készített kéziratokban”. [1042.]

Odbert idejében (986-kb. 1007) kétszer lemásolják „a Karoling-reneszánsz kéziratainak egyik leghíresebbikét” [1043], az „Aratus-kódexet” (Leiden), mely a IX. század második negyedéből származik [1044]: Az eredetit (legalább 150 év után) olyan pontosan ismétlik, hogy a kópiák ma pótolhatnak néhány képet, mely a leideni kéziratban időközben elpusztult vagy elveszett.” [1045]

Tételem értelmében világos, hogy Odbert és az állítólagos Drogo idejét egyaránt az ezredforduló tájára kell helyezni.

Alimoges-i Saint-Martialban 1025 után a számos képmásolatban és kópiában „néhány – alighanem Karoling – illusztrációs ciklust” készítettek. [1046] Ezek a reminiszcenciák igazából egyidejű munkák. Akkoriban kezdett az arrasi Saint-Vaast-szkriptóriuma ismételten felvirágozni, Karoling-tradíciójához csatlakozva jött létre egy illusztrált Biblia is, „sajátos eklektikus összekapcsolása az angolszász és frankoszász-karoling formakincsnek, melyet a saját szkriptóriumból kikerült kéziratokból vettek”. [1047]

Éppen a szakértők csodálkoznak, hogy miként tudott megmenekülni az ottani könyvtárállomány a normann pusztítás elől. Aki nem tud a IX. századi normann támadások fiktív voltáról, csodálkozik azon, hogy azt a Karoling-könyvek átvészelhették, és mintaképül szolgálhattak az utókornak. Az ebből az iskolából származó evangeliárium és szakramentárium egész világosan igazolja „a Karoling-mintákhoz történő csatlakozást”: „így például átvették a Karoling-művészet […] festői stílusát, míg Krisztus alakjának a szinte teljesen üres háttér elé állított sziluettje a Három szentek kommúniójának képén arra a hatásra enged következtetni, mely az ottoniánus művészetnek is sajátja. A kompozíció itt is újból a IX. századi kéziratok példáját követi.” [1048]

A Karoling-művészet különböző aspektusainak eme finom felfejtése többé nem igazolhatja a másfél évszázados időbeli eltérést.

1050 táján ismét feléled a szomszédos Saint-Amand is. Az azonos nevű kolostoralapító „Vita”-jából tudjuk meg: „A fantasztikus felhőkkel tarkított színes háttér végső utóélete az atmoszférikus térképzésnek, mely a IX. századi kéziratokban található.” [1049]

Ugyanilyen visszanyúlásokat és másolatokat találunk akkoriban Saint-Germain-des-Prés-ben vagy Mont-Saint-Michelben: „Hatásos szintézisben egyesülnek itt még egyszer mindazok a jellemvonások, az a két meghatározó elem, melynek jegyében a XI. századi miniatúrafestészet fejlődése Franciaországban lezajlott: a Karoling-művészetre történő visszanyúlás, főként a frankó-szász iskolára, és kapcsolódás az egyidejű angol kéziratokhoz.” [1050]

Valóban azt kellene hinnünk, hogy a saját fiókokból csak a legrégibb munkák hatottak ösztönzően, miközben az angolszász művészetben nem a felülmúlhatatlan mesterművek – „Book of Lindisfarne” (700k.), „Book of Kells” (800k.) – hatottak termékenyítőleg, hanem a kortárs munkák? Ez az ellentmondás – egyszerre nyúlnak vissza a régi szép időkre és kapják föl az idegen „modernséget” – megoldódik az új kronológiában: a Karoling, tehát ottoniánus művészetre a Csatornán-túli kortárs alkotó művészek voltak hatással. Ez annál is inkább valós megállapítás, minthogy a valóban régi művészet iránti szeretet a reneszánszban kapott lángra, legerőteljesebben pedig a humanista irányultságú XV században.

Éppen az ottoniánus festészet mutatja „azokat a mélységbe vivő térrétegeket”, melyek már a késői Karoling-művészetet is kitüntették, mégis esetükben a XII. századba, a romanikába vezető utat mutatják. [1051] Szaván fogva Grodeckit, a „kései Karoling”-festészet közvetlenül a XII. század román stílusú festészetébe torkollna. Eme korrekt ítélet továbbra is érvényben marad – csak a késő Karoling-művek datálása kerül a IX. századból a XI. századba.

A hagyományos művészettörténet remek zavarójátéka elpalástolja az egyszerű párhuzamosságot. Ha komolyan vesszük valamennyi említett hasonlóságot – és a példák tetszés szerint szaporíthatok [1052] –, akkor az ottoniánus és a Karoling-művészet időbelileg egymásba gabalyodik. Feltételezve, hogy éppen a Karoling-kéziratok keletkezési dátumai meglehetősen vitatottak, újfajta átfogó tagolást javasolok. így kényszer nélkül átvihető a Karoling-kódexfestészet három szakasza az ottoniánus kódexfestészet három szakaszába:

750-780 –––► 930-975

780-815 –––► 975-1010

815-875 –––►1010-1050

Ezzel az azonosítással az „egész polimorf háló”, melyről „biztos információk még nem állnak rendelkezésre” [1053], egyszerű csomózású, hordképes hálóvá válik. Dátumátállításunk közvetlenül beigazolódik, ha a kódexfestészet és az építőplasztika összehasonlítására vállalkozunk. Rodezben megmaradt egy oltárantependium-töredék, melyet a XI. század közepére tesznek, és (ezért) a következő rejtéllyel szolgál: „M. Schapiro alapos elemzésében kapcsolatokat mutatott ki az aacheni Karoling-miniatúrafestészet, valamint XI. századi kéziratok (Moissac, Limoges és Clermont) irányában.” [1054}

Tisztázatlan, miért kapott ez a munka ötleteket egyszerre a kortárs és a több mint 200 éve öregebb könyvművészettől, továbbá miképpen áll kapcsolatban azzal a saint-genis-des-fontaines-i ajtószemöldökkel [1055], melyről már tárgyaltunk, és az 1020-as dátumot fogadtuk el vele kapcsolatban. Ebben az újonnan hurkolt kronológiai hálóban, amelyben az ellentmondásokból igazolások lesznek, világossá válik, ami eddig magyarázatra szorult: „Minden egyes ottoniánus műhely először is egy Karoling-műhely törekvéseit folytatja, összekapcsolja más mintákkal, új elemekkel, a céloknak és lehetőségeknek megfelelően átváltoztatja, de a fantázia kiindulási pontja a mindig is példaképül szolgáló megelőző művészet.” [1056]

Így követik a Karoling-Ada-csoportot az ottoniánus szkriptóriumok Keleten – Fulda, Salzburg, Reichenau –, a második csoportot pedig túlnyomórészt nyugati műhelyek, főként Reims. [1057] A Karoling-könyvek ezáltal meghatározott ottoniánus szkriptóriumok termékévé változnak.

 

Kontinuitási viták

 

Posztulátumunk, mely már kezd összeállni és megszilárdulni, szinte mindenre magyarázatot kínál. Eddig bizony zavaró volt, hogy a 950 és 1050 között készült illusztrált Bibliák egyetlen példányát sem ismerjük, dacára annak, hogy ilyet a Karoling-művészek szívesen alkottak. III. Henrik császár (1039-1056) még bambergi egyházának is egy 200 évvel idősebb Karoling-bibliát adományozott Toursból. [1058] Talán ő volt az egyetlen akkori potentát, aki az antikvitásokban lelte örömét, miközben minden más király a saját műhelyeinek az alkotásaival kívánt reprezentálni? Majd 1050 után ismét felvirágoznak a Biblia-kéziratok [1059], biztos jeleként annak, hogy immár túljutottak az egyidejű karoling-ottoniánus korszakon.

Berekeszthető immáron az a vita is, hogy vajon azon ottoniánus kódexek, melyek 965-től Karoling-kódexek másolásával („Gero-kódex” és „Codex Wittekindeus”) keletkeztek, a záródarabjai-e egy megszakítatlan hagyományfolyamnak. „Régóta bizonyított, hogy a Gero-kódexmásolat esetében nem a Karoling-formák továbbélésével, hanem újraélesztésével van dolgunk, több mint másfél évszázados visszanyúlással.” [1060]

Ama észrevétel, hogy nem évszázados továbbélésről van szó, teljesen igaz. De nem is újjáélesztésről, hanem inkább egyidejűségről, illetve közvetlen egymásutániságról beszélhetünk.

Nem csoda hát, hogy a Bemward püspök (993-1022) alatt felálló új hildesheimi szkriptóriumban ezen első mű (1011) közvetlenül kapcsolódik a „Lorschi evangeliáriumhoz”, mely állítólagosán 800 és 814 között keletkezett, s hogy Hildesheim 1022-ig zajló rövid virágzása alatt megőrizte a Karoling-írások formavilágát. [1061]

Szintúgy valószínű, hogy a kora ottoniánus Trier Egbert érsek (977-993) idejében a maga híres „Codex Egberti”-jével (980), mely az ottoniánus művészet első nagy elbeszélő képciklusát tartalmazza, „az elő-Karoling, késő antik hagyomány újrafelvételét” reprezentálja [1062.], sőt ezt is kell tennie, mert létezésének hiányában még nem volt lehetőség a Karoling-mintákra történő visszanyúlásra.

Az olvasóban persze felmerülhet, miképpen lehetséges kétkedés nélkül összevegyíteni két, minden hasonlóság ellenére teljesen különálló stílust. Vitathatatlan azonban, hogy a különböző Karoling-szkriptóriumok kortárs kéziratai jelentősen különböznek egymástól; és ugyanez érvényes az ottoniánus szkriptóriumokra: „A nyugati kódexfestészet az ottoniánus császárok korában minden egyes szkriptóriumban különféle stílust ölt magára.” [1063]

Az eddigi úgynevezett újrafelvételek és variációk 100,170, 200 év után, ha (majdnem) egyidejűnek lettek besorolva, azon a skálán határértéken belül maradnak, amely a kortárs művekkel kapcsolatban elfogadott stíluskülönbséget jelzi. Hogy mennyire szoros rokonságok állnak fönn, azt mutatja egy másik Egberthez fűződő mestermű: „Azt, hogy milyen problémás lehet az »ottoniánus« és a »Karoling« megkülönböztetése az ékszerművészet terén, jól érzékelteti a nemrégiben (1990) felvetett javaslat, mely szerint az ottoniánus Trierből származó Egbert-ereklye köröm/szeg-ereklyetartóját datálják át a Karoling-korba.” [1064]

Az egyetlen módszerbeli különbség abban áll, hogy eddig az egész világ, beleértve a tudományokat, a középfokú „régibb” és a felsőfokú „legrégibb” után epekedik. Az új időbecslés lemond az ilyesfajta gyerekességekről.

 

Hiányzó szkriptóriumok

 

Mennyire ismerjük tulajdonképp a nagyhírű szkriptóriumokat, melyek oly elválaszthatatlanul összekapcsolták székhelyüket a kolostorokkal és városokkal? Korábban már volt arról szó, hogy Nagy Károly palotaiskolájának elhelyezése egyáltalán nem tisztázható, hiszen a kérdéses hely csak négy-öt alternatívával írható körül. Ugyanezt tapasztaljuk Kopasz Károly udvari iskolája esetében is. A kéziratokhoz nagyon szorosan kötődő elefántcsontmunkákra is hasonló módon áll: „Nem tudjuk, hol dolgoztak Észak-Franciaországban az udvari műhelyek.” [1065]

Ráadásul a kérdéses elefántcsont fedőlapokat hol a kései IX. századba, hol a X. század végére datálják [1066], ami nem teszi könnyebbé a kormeghatározással foglalkozó tudósok dolgát. Tézisünk fényében ugyanakkor várható és megoldható a megosztott datálás problémája is.

Köln esetében létezik egy utalás egy festőiskolával kapcsolatban, egy bizonyos tegemsee-i Froumund szerzetestől. Mégis, a 954 és 999 közötti időszakról nem lelhető fel [1067] itt készült alkotás. A meglévő leletanyag alapján csak nehezen tisztázható, hogy Kölnben a X. században miért nem működött egyetlen szkriptórium sem, s miért nem keletkezett itt egyetlen említésre méltó iparművészeti termék sem. [1068] Kézenfekvő, hogy a Kölnből eredeztetett néhány ún. Karoling-irat, valamint elefántcsont faragvány a kései X. századból származik.

És mi a helyzet a legendás reichenaui szkriptóriummal, mely intézmény a Karoling- és ottoniánus idők „majdnem mitikus fogalma” [1069], mely „kb. 970-től kb. 1030-ig egyedülálló a Nyugat történetében”? [1070] Régóta tudott, hogy az itt alkotott Karoling-munkáknak nyoma veszett. [1071] De az Ottók-korabeli Reichenau is elsüllyedéssel fenyeget, mely kifejezés egy szigetkolostor esetén ráadásul még helyénvaló is. Elsőre úgy tűnik, hogy az akkori Reichenau „egészen rendben van”: „Ott ugyanis természeti csodához hasonló módon virágzott ki a X. század második felében az Ottó-kori könyvművészet […] Nagy Károly kora (768-814) új alakot ölt a X. század közepe után Reichenauban, ahol nem St. Gallen a mérvadó, hanem Károly császár udvari iskolája és a fuldai iskola, melyben Hrabanus Maurus (780k. 856) működött.” [1072]

„Károly aranykorának” felélesztése [1073] elég megdöbbentő. Különösen, hogy 1957 óta ismert Romuald Bauerreifi gyanúja, 1965 óta pedig C. R. Dodwells észrevétele: „Nincs megbízható érv a reichenaui festőiskola léte mellett, ellenben van számos utalás a trieri műhelyre. A kulcsmű, a Codex Egberti valószínűleg Trierben keletkezett.” [1074]

Ha ma még lehetségesek ilyen eltolódások a központi műhelyek körében – a „Codex Egberti”-ről időközben elfogadták, hogy trieri munka [1075], és ezzel szűk 300 esztendővel odébb helyezték –, akkor posztulátumomat nyugodtan átnyilváníthatom tézissé. A Karoling- és ottoniánus művészet végérvényes azonosításával többé nem szükséges megoldást keresni a következő négy reichenaui találóskérdésre sem.

• „Ha a Karoling Folchart-pszaltériumot [1076] és a reichenaui homiliáriumot egymás mellé helyezve felütjük, a két könyv megdöbbentően szoros rokonságát vesszük észre: az Ottó-kori reichenaui munka közvetlenül nő ki a Karoling St. Galleriből.” [1077]

• A reichenaui „Gero-kódex”, bár röviddel 969 előtt keletkezett, „tanúja a Karoling-művek példaképszerűségének az Ottó-kor számára, mert a Majestas Domini-képet és az evangélisták képeit is Nagy Károly palotaiskolájának egy evangeliáriumából másolták, valamint a lorschi »Codex aureus«-ból”. [1078]

• A „Gero-kódex”, miként a fuldai „Codex Wittekindeus”, „reneszánsz a reneszánszban”, „az Ottók visszaemlékezése a Karolingokra az antikvitásba nyúló visszaeszmélésen belül” [1079]

• A „reichenaui misszáletöredék” ugyancsak a 960 és 980 közötti időből származik. Két kép, a fogadalmi és a halotti mise bevezetései szoros keresztvonatkozást engednek meg: „E képek lineáris bordás stílusa rokonságot mutat a felső-itáliai Karoling-kéziratok figuráival, miként a 800 körül Nonatolában keletkezett Gergely-homiliákkal is.” [1080]

 

A X. századi Leonardo

 

Az egykori reichenaui szkriptóriumban, de Egbert érsek trieri dómszkriptóriumában is beleütközünk abba a férfiba, aki kezeskedik arról, hogy a festészet egyazon műhelyben és időben egészen eltérő módon jelenjék meg. A legjelentősebb ottoniánus festő, az úgynevezett „Registrum Gregorii” mestere, röviden Gregorius mester (igazolhatóan 980-996) hosszan tartóan befolyásolta Köln, Echtemach, Mainz, Lorsch és Reichenau festőiskoláit [1081], nem hiába nevezték el a „X. század Leonardo da Vincijé”-nek. [1082] Az, hogy más művészettörténészek kéziratait gondosan kivitelezettnek ítélik, „anélkül, hogy különösebb személyiségről tanúskodnék” [1083], nos, ez nem e mester ellen tanúskodik, hanem a kritikusok ellen. Tőle származik két evangeliárium, miképp Theophanu házassági oklevelének összehasonlíthatatlanul pompás díszítése is. [1084] Esetleg elefántcsonttal is dolgozhatott [1085], bizonyosan erőteljesen befolyásolta a Niello-munkákat. [1086] A mester lenyűgözően jól bánik ama rendkívüli képességével, hogy különböző stílusokban dolgozik és „antikvárius megértést tanúsít a múlt művészeti formái iránt”. [1087]

A korábbi írásformák ismerete odáig megy, hogy egyik bíborkódexét váltakozva a VII., IX., és a X. századra sorolták be! [1089] Ismeri a bizánci művészetet, de talán még korábban is élhetett „az V vagy VI. században […], mert e korok művészetét kifogástalanul elsajátította”. [1090] Sőt: „Régi, befejezetlen kéziratok illusztrátora is, mert levéldíszei nemcsak az ottoniánus Codex Egbertit ékesítik, hanem IX. századi, sőt elő-Karoling-kéziratokat is.” [1091]

 

 

15. kép A Szigetek kódexfestészete. „Lindisfame Gospels” (700 k.): Minta megvalósítása / „Book of Kells” (Dublin, 800 k.): A nagy fonat 10 hüllőből és 5 madárból áll. Az eredetiben A-tól B-ig 3,8 cm; két iniciálé [1088]

 

Márk evangélistáról készített önálló lapjával 980 és 990 között hozta létre egyikét azon műveinek, „melyeket humanista szellemiséggel alkotott, elismerve és méltatva a korábbi korszakok teljesítményeit. Ide […] nem csupán a Karoling-kor, hanem […] a Britszigetek művészetétől befolyásolt elő-Karoling is számít, melyben az echtemachi szkriptórium volt jelentős alkotóműhely.” [1092]

Ebből adódik a közvetlen kapcsolat a Szent Willibord korából származó evangéliumos könyvekhez (658-739). Tézisünk fényében ezen korai munkákat is új dátumokkal kell ellátni – s így most már minden további komplikáció nélkül besorolhatók a X. századba.

 

Összedolgoztak-e a – Karoling- és ottoniánus – festők?

 

Vizsgáljuk meg az utánalkotás[1093] fogalmát, mely végzetesen emlékeztet két másik „fügefalevélre”. Az antikvitás esetében az úgynevezett utántemetkezésnek kell elfednie a dátumproblémákat, vagyis amikor egészen különböző időpontokból származó sírmellékletek bukkannak fel ugyanabban a sírban [1094]; az 1000 előtti építmények esetében az utóhasznosításnak kell megmagyaráznia, hogy miként kerülhettek „ősrégi”’ fagerendák lényegesen fiatalabb épületegyüttesekbe. [1095]

Itt van például a „Szt. Maximin-beli evangeliárium”. Ebbe a Karoling, képek nélküli evangeliáriumba (IX. század) öt képet illesztettek be Gregorius mester iskolájából, tehát a kései X. századból. Csakhogy e képek ikonográfiája az 1000 körüli évekből „végső soron visszavezet a Karoling-Toursba […] Ez a toursi befolyás még mindig alaphangként látszik uralkodni az évezredfordulós trieri kódexfestészetben.” [1096]

Ugyanezt mondhatjuk el a „Santa Maria ad Martyres”-ből való evangeliáriumról. [1097] Senkinek sem kell azon csodálkoznia, hogy Gregorius mesternek tulajdonítják a plasztikus és térbeli, vagyis a lényegi elemeket, éppen azokat tehát, melyek csodálatossá teszik a Karoling-kor kódexfestészetét. [1098]

Végezetül a Liuthar-csoport – mely az ottoniánus művészet karakterisztikus műveit foglalja össze – megengedi, hogy egy pillantást vessünk a Csatornán túlra: „A Liuthar-csoport végül is álnév egy összetett csoport számára, megértési eszköz, konvenció, nyelvjáték. Egy olyan művészi fejlődést fed, melynek nem volt követője a középkorban.” [1099]

A heterogén csoport az aacheni „Ottó-evangeliárium” (1000 k.) mesterétől kapta nevét, akit – minden előrelépés ellenére – a visszakanyarodások szintén befolyásoltak: „Részleteiben azonban a szokatlan mű Karoling, közelebbről turoni modellek továbbképzése – melyekhez Kopasz Károly képe is hozzátartozik a Grandval-bibliában.” [1100] A „Lindisfame-evangélium”, amit ma „700 körűlre” tesznek [1101], mintaképként szolgált.

 

A „Book of Kells”

 

Az állítólag 300 évnyi visszanyúlás a „Book of Lindisfame”-re elvezet a Brit-szigetek könyvművészetéhez, mely már a VII. században megkezdődött, és akkoriban nem volt kontinentális ellenpárja. Virágzott, míg elérte egyedülálló csúcspontját, a „Book of Kells”-t (röviddel 800 után); 930-ig tartó hatásszünet után pedig megélte utolsó virágkorát, mely Canterburyben és Winchesterben túlnyúlt az 1000. éven. [1102]

A kölni Sankt Severin evangeliáriuma a kései X. századi Canterburyből származik, és az ezredforduló legszebb, legértékesebb munkái közé tartozik. Tanúsítja – térben és időben arrébb helyezve – a „késő Karoling”-művészet jelenlétét, „a szárazföldi Karoling-művészet ama nagy korszakának a befogadását, melyet a Reimsben 816 és 835 között alkotott Utrechti zsoltároskönyv képvisel, ami aztán Angliába került, és háromszor lemásolták”. [1103]

„Ebből a Karoling-rajzművészetből (származik) Angliában egy új stílus, melynek erőteljes érzékenysége az Ottók korában nem csupán a Csatorna-területre volt hatással Észak-Franciaországig, hanem Alsó-Szászországot és a Weser környékét is elérte.” [1104]

Azaz ne higgyük, hogy az „Utrechti pszaltérium” a Canterburyn át vezető hosszú kerülő úton és az ott készített „rendkívül hű” XI. századi másolatokon keresztül [1105] befolyásolta még az északnémet szkriptóriumokat is, itt ismét feltételezhetjük a megközelítő egyidejűséget. Ezen értékelést az a tény is alátámasztja, hogy a Karoling-minuszkulaírást először csak 960-tól, tehát 200 éves késéssel alkalmazták Angliában. [1106] Annál könnyebben átvihető a „Book of Lindisfame” és a „Book of Kells” a X. század közepére, illetve annak kései éveibe. Szenteljük is magunkat ezen abszolút kivételes jelenségnek.

A „Book of Kells”, ez az elbűvölő remekmű, nem is olyan rég még egy 734-ben [1107] vagy akár a VIII. század elején készült alkotásként említtetett, majdnem kortársa a „Book of Lindisfarne”-nek, bár ez utóbbit ismételten a VII. vagy VI. századba helyezték. [1108] Csupán mióta A. M. Friend közvetlen rokonságot állapított meg a kelisi kánontáblák és két, 800 körűiről származó Karoling-evangeliárium között [1109], azóta helyezik a „Book of Kells” keletkezési időpontját a VIII. század utolsó negyedére [1110], 800-ra, sőt a korai IX. századra, [1111] Egyúttal korábbi jellege változott, „egy fejlődés végének főműve” lett, s „kortársa az első Karoling-kezdeményeknek”. [1112]

Erre a szoros rokonságra persze muszáj felfigyelni. Az időpont-átállítás amúgy is kényszerítő, mert csak ezáltal válik érthetővé a könyv előállításának egykori folyamata. Ez rendkívül fontos: a távolsági kereskedelmet nélkülöző Karoling-kor ugyanis egyetlen oldalt sem tudott volna kifesteni, hisz a kárminvörös Dél-Franciaországból, a bíbor és az auripigmentsárga Spanyolországból, a „bőségesen használt”, gumiarábikum-tartalmú ultramarin pedig egyenesen a Hindukusból származik. [1113] Ki látta volna el ezekben az időkben az ír szerzeteseket pl. Afganisztánból származó festékekkel?

A könyv keletkezési idejének megállapításánál döntővé válik a távolsági kereskedés lehetetlensége, no és egy további körülmény is. Az 1006. vagy 1007. évben a könyvet – pontosabban a vele azonosnak tételezett columkille-i evangeliáriumot – Kells kolostorából ellopták, hogy aztán „húsz éjszaka és két hónap után” ismét megtalálják egy gyeptéglákkal és mohával fedett, földbe ásott lyukban. [1114] A tolvaj szakszerűtlen tárolása ugyanakkor alig hagyott hátra sérüléseket, nyomokat.

Véleményem szerint a frissiben elkészült könyvet a koráról és szerencsés megtalálásáról szóló mesével együtt ott és akkor mutatták be először. Ez nem csupán az itt ajánlott kronológiai rekonstrukcióba illik, hanem Edward Sullivan (1920) régi datálásához is passzol, aki bizonyos írásbeli sajátosságok miatt arra következtet, hogy a „Book of Kells” a VIII. század után keletkezett, de sajnos ahhoz nem volt bátorsága, hogy a kései X. századot javasolja, amire pedig egy írásjegy rajzolata – a kvadrát vagy derékszögű pontozás – ismeretei szerint egész egyértelműen utal. [1115]

A datálás mellett szóló egyik legfőbb közvetett jel a Lapislazuliból származó ultramarin. Miközben 800 táján – a távolsági kereskedelem és a Földközi-tenger arab blokádja miatt – lehetetlen volt ezt a féldrágakövet Afganisztánból importálni, később már változott a helyzet, amint azt Doris Oltrogge és Robert Fuchs színképelemzései bizonyították: „A kutatók így igazolni tudták, hogy az ottoniánus korban nyilvánvalóan virágzó import folyt a távol-keleti Lapislazuliból. A keresztes hadjáratokkal majdnem teljesen megszakadt a költséges drágakő felhasználása kékfestés céljára, és ismét az indigó lépett a helyére, miként a korai középkorban.” [1116]

Más megfigyelésekből tudjuk, hogy kb. 960-tól távol-keleti fűszerek tűntek fel a belföldi piacokon. [1117] Ez is a szükséges távolsági kereskedelmi utak létére utal az ezredfordulón.

Végezetül tárgytalanná válik a könyv megmentése a rablógyilkos vikingek elől 806-ban, hiszen bizonyos, hogy IX. századi rablóhadjárataik sosem voltak. Ezzel bukik az eddigi 800-as datálás utolsó támasztéka is, és a „Book of Kells” megszületése határozottan a XI. század kezdetére tehető.

 

Az ír minuszkula

 

Az ír kéziratok megfiatalítása egyúttal sokkal szorosabban közelíti a korai ír írásbeli hagyományt kései elágazásaihoz, amivel mellékesen egy további rejtély is megoldódik: „Az írott ír nyelven – a Book of Armagh kivételével – egy könyv sem maradt fenn, mely 1100 előttről datálódik.” [1118]

A „Book of Armagh” azonban a hivatalos kormeghatározás szerint a 807. évből származik, vagyis elvben a Karolingok korából. Ez a majdnem 300 évnyi űr elfogadható távolsággá szelídül, ha a művet kivesszük a fiktív évszázadokból, és ennek megfelelően fiatalítjuk.

Így az „ellenkező irányban” is nő a megértésünk. Tudjuk, hogy 770-től kezdve alakult ki a minuszkulaírás a kontinensen, és vált általánosan használttá. A görög minuszkula 830-tól követte. [1119] A 680-690 táján, ír minuszkulával íródott „Bangori antifonáriumot” szokás szerint egy még korábbi, 480-ból való minuszkulához kapcsolják. [1120] Ez a római Szent Péter katedrálisban őrzött Szt. Hilarius „De Trinitate” című művének kézirata – „korai minuszkulában íródott, és ír befolyást mutat” –, amely az V század mellett szól. [1121]

Hagyjuk ezen írást a maga V századában, ámde kapcsoljuk össze a korai ír kalligráfiát 300 év kihagyásával közvetlenül a X. századdal. így alakul ki egy összeillő írás és művészetfejlődés képe, mely megvilágít egy további rejtélyt is. Eddig csak bámulatot és csodálatot keltett, hogy a jellemzően kelta ornamentika egészen a XI. századig megmaradt. Egy ősi hagyomány legkéseibb nyúlványa, mely még a kereszténység előtti századokban gyökerezik, tézisemmel három századdal közelebb kerül a korai virágkorhoz – így a folytonosság egybehangzóbb lesz, hiszen a támpéldányok száma minden évszázaddal jellemzően magasabb.

Befejezésül engedtessék még felhívni a figyelmet arra, hogy a Karoling-korban éltek az ottoniánus Gregorius mesterhez hasonló nagy zsenik, ismerünk pl. legalább egy ilyen mestert, aki hozzá hasonlóan jól tudott rómaiul és germánul – vagyis kontinentálisán és a Szigetek stílusának megfelelően – festeni. [1122] Ha őt és kortársait a szkriptóriumban Gregorius mester mellé állítjuk, akkor jól látható, hogy a X. és XI. század művészeti potenciálja bizony százszorosán elegendő az ottoniánus és Karoling-kódexfestészet megalkotására.

 

„Tántorgó” falfestmények

 

Egy szót még a Karoling-freskófestészet darabjairól. Az építményekhez hasonlóan ezek is csak töredékesen maradtak ránk. így például néhány maradvány található a lorschi kapucsarnok felső emeletén, jelentős festmények azonban voltaképp csak az auxerre-i kriptában, a graubündi Müstairben, ahol már Károly stukkószobrát is át kellett telepíteni a XII. századba, valamint a dél-tiroli Maisban. A róluk alkotott vélemények jól mutatják, hogy nem alkotnak homogén csoportot, és többségük nem feltétlenül a Karoling-időből származik:

• „A müstairi és maisi vagy auxerre-i színpadias vagy reprezentatív képsorozatok oly erősen különböznek, hogy a kódexfestészetet támpontul véve aligha lehet azokat történetileg egymáshoz rendelni.” [1123]

• „Mr. Beckwith nemrég kifejtette, hogy a müstairi és maisi freskók stílusa (sajnos nem szól a stukkózatról) »annyiban nem Karoling, hogy mutatnák az udvari és a hozzájuk kötődő műhelyek hatását«. Az említett műhelyekből egyetlen freskó sem maradt fenn.” [1124]

A müstairi Sankt Johann-templomot Nagy Károly alapításaként tartják számon. A háromapszisos csamoktemplom bizonyára ebből az időből származik, falait eleve arra szánták, hogy képekkel borítsák: „A pontosabb datáláshoz hiányoznak az összehasonlítási minták. Történeti és technikai megfontolások a 800 körüli keletkezést sugallják. […] Közelsége a X. és XI. századi művekhez P Toesca, A. Grabar és mások számára a kései IX. századot vetik fel.” [1125]

Par excellence vita tárgyát képezik a Milánó melletti Castelseprio freskói. 1944-es felfedezésük óta váltakozva hol VII., VIII., IX., sőt még VI. vagy X. századinak is tulajdonítják őket. [1126] Ugyanezen – az egyébként évtizedes pontossággal dolgozó művészettörténet szempontjából egyenesen aggasztó – bizonytalanság figyelhető meg a római Santa Maria Antiqua esetében [1127] is, tompítva pedig a Montecassino melletti San Vicenzo al Voltumónál és a vintschgaui Naturnsnál, amelyet 800 körűire, de van, hogy csak az ottoniánus időkre datálnak. [1128] E sorhoz 1961-ben átmenetileg a Frauenchiemsee bejárati csarnokának freskói is csatlakoztak [1129], ezeket azonban hamarosan – a tiszteletreméltó Irmingard apátnő ellenére, aki Nagy Károly unokája volt – a IX. századból a XI. századba kellett helyezni. [1130]

A nemrég előkerült corveyi freskómaradványok szinopék, vagyis előrajzolatok színes festmények és stukkóplasztikák számára – a szobrokhoz, és a kódexfestészethez hasonlóan a X. és XI. századnak tulajdoníthatók. A corveyi kódexfestészetben szintén – bár minket ez már nem lep meg – igen szoros kapcsolatban állnak a Karoling- és ottoniánus elemek: „A kora Ottó-kori corveyi festőiskolára jellemző a frankoszász és a Karoling St. Gallen-i iskola díszítőmotívumainak recepciója.” [1131]

Ez a megítélés a quedlinburgi evangeliáriumot figyelembe véve született meg, amely a X. század közepéről származik, de ugyanez érvényes a reimsi katedrális corveyi evangeliáriumára is. [1132]

 

A hamisítványok császára

 

Károly hagyatéka, bármennyire magasztalják, valójában igencsak szerény. Ráadásul ha eddigi eredményeinket áttekintjük, szinte csak fals jelzésekkel találkozunk. Vegyük tehát ismét szemügyre a nagy uralkodó örökségét.

Életrajza erősen problematikus: lényeges állomásokról tévesen vagy ellentmondásosan számol be. A legfontosabb elemek hiányoznak, alapjában túlburjánzott, miközben túl sok, egymással konkuráló igénynek felel meg. Károly, a jogász, éppenséggel hagyhatott volna nyomokat, hol marad azonban a néprajztudós, a mitológus, a filológus, a germanista, a komputista, a pápa felett álló világhódító és teológus, Salamon, Krisztus és Herkules hasonmása, az államférfi, oly sok templom, kolostor és egyetem alapítója, oly sok nemzetség őse, oly kevés hűbéres ura, a polgárság és jobbágyság ősapja? Hol marad a vad harcos, a lovasság létrehozója, aki azonban nem lépte túl az ősi Meroving-határmezsgyéket, aki olyan ország ura volt, amelyben nem voltak említésre méltó városok, piacok, utcák, pénzverés, megszámlálható népesség, nem volt mezőgazdasági terméshozam, sem vasszerszám, esetleg csak csatornaépítés, regionális vagy külkereskedelem nélkül. Hol is van ő, a számtalan, ám nyomtalanul eltűnt épület építőmestere? Hol van az a reformátor, akinek reformjait – az iskolai oktatásról, a latin nyelvről, a német nyelv megtisztításáról, a pénzről, hadseregről, hitelesítésről, mezőgazdaságról és könyvelésről – még egyszer el kellett készíteni, mielőtt valójában alkalmazhatták volna? Hol van a Karoling-reneszánsz megalapítója, mely irányzat először az Ottók kora alatt terjedt el? Hol vannak valódi birtokai, hiszen gyakorlatilag valamennyi hagyatékának az „úgynevezett” jelzőt kell viselnie?

Következmény nélkül maradt Károly legfontosabb intézménye is, az aacheni ereklyekultusz. A pfalzi kápolnában különféle ereklyék nyugodtak, mindenekelőtt Szent Márton köpenye, melynek latin elnevezései – „cappa” és „capella” – egyaránt levezethetőek a kápolna és Capeting fogalomból is. Holott Károly vonatkozásában ezek igazán elsőrendű hivatkozási pontok, magasztalásuk „csaknem az istentisztelettel határos”. [1133] Csak ezen ereklye szinte automatikusan jelentős vásárközponttá tehette volna a várost. Aachen mindazonáltal nem volt az, és Károly halála után annyira kihunyt az érdeklődés az összeharácsolt aacheni ereklyekincs iránt, mintha Szent Márton ellen egyenesen valamiféle elmarasztaló bírói ítélet született volna. „Valójában az 1238. évig egyetlen forrás sem számol be az ereklyék közszemlére tételéről.” [1134]

Még tovább – 1359-ig – tart, amíg az ereklyék megtekintésének hétévenkénti szokása, s az ehhez kapcsolódó zarándokút divatba jön. [1135]

 

Károly tényleges utóhatása

 

Nem igazán követhető okokból Aachen arról is lemondott, hogy lelki, szellemi és kereskedelmi központ legyen. Aminél már csak az érthetetlenebb, hogy a császárság ezzel egyben legitimációjáról is lemondott, elvégre – legalábbis a Merovingok idején – a sírok és ereklyék a győztes csatákkal együtt az adott király uralkodásra való alkalmasságát voltak hivatottak bizonyítani. [1136] Ebből logikusan következik, hogy az állítólagos aacheni ereklyék jóval később kerültek a városba, talán csak Barbarossa Frigyes révén.

Károly életrajzírója, Andreas Kalckhoff már igen közel állt a hamisítás leleplezéséhez, amint az érettségiző társaival történt levélváltásából is kiolvasható, ám a Rubicont végül mégsem tudta vagy merte átlépni.

„Eközben évszázadokra volt szükség, amíg a Karoling-valóságot Nyugat-Európában mindenütt megtapasztalták és elismerték. […] Ahogyan Károly a szolgálatot elképzelte, azt csak az előkelő lovagok etikájában valósították meg – háromszáz évvel később. Ugyanilyen sokáig tartott, amíg a keresztény életvitel értékei az uralkodóknál visszhangra találtak. […] Károly (lerakta) a középkori egyház, a pápaság és a katolicizmus alapjait. […] A szász királyi ház, amely 900 után Keleten átvette a hatalmat, és az ezredfordulóig uralkodott, sok tekintetben a Karolingok előtti kor értékrendjét képviselte. Csak a Staufok alatt érték el a nyugati birodalom színvonalát. Nem véletlen, hogy Barbarossa Frigyes is szentté nyilvánította Nagy Károlyt.” [1137]

Láthatjuk, hogy Kalckhoff már szinte mindent látott: a Karoling-impulzus rejtélyes késlekedését, Károlynak az Ottók által történt megteremtését, és a Staufok által történt felmagasztalását – csupán a lényeget nem ragadta meg vagy mondta ki. Hasonló A. J. Gurjewitsch tézise, amely szerint „a statika a középkori öntudat egyik alapvonása”. [1138] Ez a statika persze egy csaknem öt évszázadra kiterjedő X-XI. századot jelent.

Számomra – és bizonyára jó néhány olvasó számára – ezzel szemben már bizonyossá vált, hogy Nagy Károlyunkat a valóságban Fiktív Károlynak lehet és kell neveznünk. Túlságosan gyakran derül ugyanis ki, hogy tettei csupán a későbbi évszázadok történelmének visszatükröződései, birtokai későbbi időkhöz tartoznak, építményei későbbi építőmesterek terveiből erednek, és reformjai sohasem vagy csak sokkal később valósultak meg.

Amint a hamisítás gyanúja nyilvánvalóvá válik, már nem tekinthető sorsszerű véletlennek, hogy IV Henriket 263 évvel később Canossában a kiközösítésből épp Károly koronázásának a napján oldják fel. [1139] Véletlen lehet-e, hogy a császárság legfontosabb történései ugyanarra a napra esnek? Egy számmisztikában gondolkodó hamisító ilyesmit könnyedén megálmodhat, olyannyira, hogy Együgyű Károly koronázását is erre a napra teheti.

Bizalmatlanságot érzett Károly jelentős ismerője, Wolfgang Braunfels is, aki ismételten arra kényszerül, hogy Károllyal szemben kifogásokat emeljen. Zavarja őt, hogy Károly valamennyi tanácsadójának igen messze fekvő birtokot – Aquileia és Tours között – utal ki: „Az embernek az a benyomása támad, hogy Károly nem látta át az akadályokat, azt, hogy e szegényes időkben a nagy távolságok lehetetlenné teszik a tudományos és minden egyéb együttműködést.” [1140] Ugyanakkor Braunfels hangsúlyozza, hogy a hadsereg évenkénti felállítását a jobb információs eszközöknek köszönhetően igen pontosan ellenőrizni lehetett [1141] – persze legalábbis fura, hogy ekkor a távolság már nem gátló tényező.

Ezen túlmenően Károly lelki vezetőjénél „utópisztikus hatásokat” érez, [1142J ugyanúgy a császárságánál [1143], főként annak utolsó éveiben: „Egy öregedő uralkodó rögtönzései, aki a trónján minden realitásérzékét elveszteni látszik.” [1144]

Ő, a történész, minden rokonszenve ellenére megérezte, hogy Károly életrajza nem egy valódi ember életéből, hanem csupa ellentmondásból születik, a hős kvalitásai jelentősen túlnőnek bármely valós halandó tulajdonságain. Braunfels kutatásai alapján olyan Nagy Károly bontakozik ki az utópiák, s egyben a későbbi fantáziák világából, aki mellett a Karoling-időszak fiktív sakktáblaként jelenik meg, amelyen az ugyancsak fiktív sakkfigurákat a későbbi gondolkodók kedvük és belátásuk szerint tologatják.

 

Mikor és miért találták ki?

 

Kutatásunk során újra és újra előkerülnek bizonyos időpontok, amelyeknél Károly-hamisításokra lehet számítani. Károly megalkotásának tulajdonképpen nincs egy pontosan meghatározható ideje, hiszen ő, kitalált Károlyunk a különböző időszakokban más és más, egyre újabb vonásokkal egészül ki. Fokról fokra válik mindent magába foglaló délibábbá, amelyből minden anyagi alap hiányzik, és végül teljesen talajvesztettnek tűnik. Hamisításának fő állomásai kétségtelenül az első három császári dinasztiához köthetők, nevezetesen a szászok, a száli-frankok és a Staufok regnálásához.

Nagy Károly első felfedezése III. Ottó (983-1002) alatt esedékes. A végkorszak császáraként lép fel, aki hatalmát Ottóra ruházza. Egy ilyen típusú uralkodó, hadvezér és államférfi megteremtésére magától Ottótól, esetleg édesapjától, II. Ottótól, vagy bizánci édesanyjától, Theophanutól származhatott egyfajta igény. Kellett egy nagy előd, akire hivatkozni bárhol, bármikor lehet. Érdekes látni, hogy Ottó 998. április 28-án első ízben nem viaszpecséttel hitelesít oklevelet, hanem, mint római császár, ólombullával. A bulla jelmondata „a Római Birodalom restaurálása”, és Károly egyik viaszpecsétjéhez hasonlóan szakállas férfifejet ábrázol. [1145] III. Ottó bizalmas barátjával, Gerberttel – akit II. Szilveszterként pápává emel valamint Willigis von Mainz birodalmi kancellárral, Heribert von Köln főkancellárral és egyetlen nevelőjével, Bemward von Hildesheimmel együtt alkotja meg a Károly-fikciót, és képzeletbeli császárságát nagyapjára, I. Ottóra vezeti vissza. [1146] Mily aranyos véletlen, hogy csak III. Ottónál és Nagy Károlynál tapasztalni rendkívül szoros kapcsolatot a császár és a pápa között. [1147]

Az aacheni palotakápolna mint a Karoling-időszak főépítménye valószínűleg IV. Henrik alatt keletkezett. Ez a száli-frank uralkodó különösen heves küzdelemben állt a pápasággal, kiváltképpen VII. Gergellyel, aki őt fogva tartotta, és mint első német királyt detronizálta, hogy aztán 1077-ben Canossa-járásra kötelezze (erről még manapság is születnek új értelmezések). Második erőpróbájuk során Henriket ismét detronizálja, mire ő megfosztja trónjától a pápát, és 1084-ben III. Kelemen ellenpápával császárrá koronáztatja magát. A parttalan invesztitúraharc miatt különösen fontos volt számára a túlerőt mutató, a pápát félresöprő eljárás.

Teljesen más tevékenységet fejt ki a szinte fantasztikus császárrajongó, I. Barbarossa Frigyes (1152-1190). Ő exhumáltatta, avatta szentté és tisztelte nyilvánosan Károlyt, tőle származik a „Szent Római Birodalom”, a „Sacra Romanum Imperium” fogalma is. A hamis Károly-oklevelek nagy része, de az aacheni várospecsét keletkezése is a XII. századra tehető.

„Károly kultikus tiszteletének legrégibb emlékénél, az ereklyetartó (Nagy Károly fegyverereklye-tartója 1166-tól 1170-ig) képprogramjában találjuk az első dokumentumot I. Károly császári igényéről, Nagy Károlyra való hivatkozással. Ez az igény aztán politikai programként még egyszer demonstratív kifejezést nyer az aacheni Károly ereklyetartón” [1148], amely elkészítésére 1165-ben adott megbízást, azonban az csak 1215-ben, II. Frigyes alatt került befejezésre.

Barbarossa unokája a fiktív Károly világát még tovább színezte, olyan alapvető előd-érdemeket kreálva, mint a keresztes hadjárat gondolata, Jeruzsálemnek a világ középpontjává emelése; máskor pedig olyan bohókás tréfákat elsütve, mint Károly aacheni állatkertje, menazsériája, amelyben a Marmara-oroszlán a numidiai medve mellett, [1149], a farkas a bárány mellett, a párduc pedig a kos mellett feküdt [1150] békésen. Mindez nemcsak a Paradicsomkertet mutatja Károllyal, a zoológia atyjával, nem csupán a Pfalziak vadgondozásának előfutárát láthatjuk benne [1151], de II. Frigyes állatkertjének előképét is. [1152] Csak ez a két császár ült elefántháton. Az álpárhuzamok folytathatók: ha Nagy Károly szabályos gyógynövénykerttel foglalkozott, akkor II. Frigyes gyógyszertörvénye keretében kiadta az első gyógyszerrendeletet a Nyugat számára. [1153] Éppen a két Frigyes Károly-politikája ösztönözte a pápákat arra, hogy a Stauf császárt – korábban érthetetlen okokból – ki akarják üldözni a világból: „IV Ince (1243-1254) ezért vezetett irtóhadjáratot, amely (a Staufok) nevét és testét, magját és ivadékait kiirtja.” [1154]

II. Frigyes az ő interkulturális udvarában – amely semmilyen tekintetben nem maradt el Károly udvara mögött – elegendő szellemi kapacitást gyűjtött egybe ahhoz, hogy nagy hatásfokkal, művészi szintre emeljék Károlynak és korának mesterséges megalkotását. Európa többi részén a XII-XIII. században az értelmiség a pápa kiszolgálójává vált [1155] – ők is azokhoz az emberekhez tartoztak, akik egy korábbi kor adottságát a történelem teljesen áthatolhatatlan szövevényévé szélesítették. Ezenkívül a pápai oldal is azon fáradozott, hogy Károly képét csiszolgassa: ezt fényesen bizonyítják azok az Egyházi Államnak szánt állítólagos adományok, amelyeket Károlynak és apjának tulajdonítanak.

Persze nem maradhat említés nélkül V. Károly király, aki 1364-1380-ig uralkodott Franciaországban, és szabályos Charlemagne-kultuszt teremtett. [1156]

Végül említessék meg a humanizmus, amely túlságosan gyakran találta meg a megfelelő kéziratokat [1157], és külön betűtípust alakított ki, amely a Karoling-kisbetűhöz igen közel áll [1158], közben szinte az utolsó simítást végezvén el a Károly-portré megfestésén. így a bajor uralkodóház megbízásából Ulrich Fuetrer humanista kitalálta, hogy Károly szülőhelye a gautingi rizsmalom, majd ezt közzétette „Bajor Krónikájában”. [1159]

Itt kell megemlítenünk Wilhelm Kammeiert (1889-1959), aki szűk hetven évvel ezelőtt felállított egy olyan jelentős hamisítási tézist, amelyhez hasonlóval őelőtte csak a jezsuita Jean Hardouin próbálkozott a XVIII. század elején, ő az 1300 előtti teljes középkort meghamisítottnak, a középkorról alkotott képünket ezért torzképnek tartotta, amelyet szerinte a XV század alatt egyházhű humanisták készítettek. [1160] Ezt „a kétségtelenül esztelen tézist” [1161] mint „rögeszmét” bélyegezték meg [1162], illetve „egy nyilvánvalóan nem szakember tévedésének” nevezték [1163] – jóllehet helyes megfigyeléseken és az ebből fakadó bizalmatlanságon nyugodott. Csakhogy túlságosan határozott és egyoldalú volt, a bizonyítási eljárást teljesen a krónikákra és oklevelekre korlátozta, miközben elhanyagolta az épületek elemzését, az archeológiái tényeket, valamint Nyugat-Európa, Bizánc és az arab kalifátusok közötti kapcsolatokat is.

Mindazonáltal Kammeier megállapította, hogy „a frank királyok költött személyiségek” [1164], ugyanakkor nem vonta kétségbe Nagy Károly létét, csupán Einhard Károly-életrajzának valódiságát [1165], amit a mai tudomány ugyanígy megtesz. [1166] Egyértelmű és koncentrált, a római kúria vezérelte középkori hamisítási tevékenységre gyanakodott – mely a teljes XV század során folyt –, s szerinte a fáradhatatlanul hamisító reneszánsz „nemcsak az ókor újraszületését, hanem a középkor újjászületését is” magával hozta. [1167]

Úgy vélte, humanisták ezrei serénykedhettek az ügyön, holott azok általában igen erős ellentétben álltak az egyházzal, és például „a Konstantin-féle adománylevelet” mint hamisítást ők leplezték le. Kammeier tézise, bár túllőtt a célon, és germanofil kisebbrendűségi érzést alakított ki, a középkor számtalan képtelenségére érzett rá, és azokat – az elismert szakirodalom alapján – tisztán be is mutatta. Többek között azt, hogy a középkori dokumentumok sok esetben hamis vagy megváltoztatott dátumot tüntetnek fel, mintha ez csupán valamely jegyző hiányzó tudásával lenne indokolható. Oklevélkritikai elemzése azonban nem jelenthetett áttörést, hiszen az oklevéltan speciális területén a nem szakember nem lehet sikeres, elvégre soha nem kaphat a kezébe eredeti oklevelet, hogy a többi okról ne is beszéljünk. Ugyanakkor téziseink védelmezői, elemzői – elsősorban Angelika Müller és Hans-Ulrich Niemitz – számára tanulságos volt a Kammeierrel való kritikus vitatkozás. [1168]

Téziseink kifejtésénél elsősorban építészeti és művészettörténeti szempontok figyelembevételével érvelünk, mivel a művészeti alkotások lényegesen jobban hozzáférhetők, fejlődésük íve az évszázadokon keresztül voltaképpen pontosan követhető. Az oklevelek helyzetével kapcsolatban azt állapíthatjuk meg, hogy a szakemberek egyre több oklevelet tartanak hamisítványnak, és mind gyakrabban lepleznek le ilyeneket. Ami egyébként teljesen logikus, mondhatni törvényszerű folyamat. Mégpedig azért, mert a városarcheológia először 1945-öt követően virágzott fel, amikor is számtalan belváros romokban hevert. Így kerülhettek napvilágra olyan leletek, amelyek alapjaiban rendítik meg megannyi inkriminált okirat hitelességét. [1169] Felvetődik persze a kérdés, vajon nem egyszerűen a jó hamisítványokat választják-e el a rosszaktól, amikor úgy gondolják, hogy az eredetiket próbálják elkülöníteni a hamisítványoktól – ennek megítélése attól függ, elfogadjuk-e tézisemet, avagy sem.

További kérdés, hogy egyáltalán mikortól volt értelme a hamisításnak. Vizsgáljuk meg például a „Karoling-szociális ellátást”, ami igazán nagy hírnévnek örvend. [1170] Merthogy akad, aki úgy gondolja: jóval az első lelencház – 1198-ban, III. Ince pápa által történt – alapítása előtt volt már precedens arra (787-ben), hogy egy uralkodó belefolyjék a legszegényebbek életébe [1171]: szerinte Károly nemcsak lelencházakat alapított, hanem kórházakat is berendezett, amelyeket az egyház az ő halála után magának követelt. [1172J Mindkét esetben kézenfekvő a gyanú, hogy a XII. században a német császárok el akarták vitatni a pápától az elsőbbséget a szociális gondoskodás területén. E kérdésben a bizánci császárokhoz kívánták magukat hasonlítani, hiszen Bizánc már a VI. században haladó szellemben nyúlt e problémakörhöz. [1173] Más kérdés, hogy a XII. század előtt az efféle szociális intézmények átvétele szóba sem jöhetett, mivel az ember csak arra büszke, amit maga is becsül.

 

Cui bono?

 

Lassan feltehetjük a döntő kérdést: cui bono? Kinek használ, kinek áll érdekében? A hamisítók mindig arra törekedtek, hogy az aktuális igényeket kerülő úton, fiktív sejtetés útján elégítsék ki, az aktuális és jövőbeli előnyök visszavetítésével. „A nem szándékos hamisítás jelenségét még ki kell találni” [1174] parírozott Gerhard Schmitz az 1986. évi müncheni hamisítási kongresszuson az elnöklő Horst Fuhrmannak, aki éppen, az „anticipációs jellegű”, hamisítás önmagában ellentmondást rejtő elvét ismertette. [1175]

A tartós középkori konfliktus az egyház és a császár, a Welf és a Waibling, a centralista-római klerikális uralom és a centrifugális, Róma-ellenes erők között rendre új konfliktushelyzeteket teremtett, melyek megoldását legkönnyebben hamisításokkal lehetett megoldani.

Emlékezzünk arra, hogy Károlyt „pápa felettinek” tekintették, bátorítandó a császárok invesztitúraharcát. Csakhogy erre a pápai oldal válaszolt egy ugyancsak méretes hamisítással, megalkotván a „Pippin általi” és „Károly általi” adományról szóló regét, amivel két legyet ütöttek egy csapásra, elvégre így az Egyházi Állam léte immáron nem a „Konstantin-féle hamisított adománylevélre” alapult. Ezek után persze a császári tábor nem tehette meg, hogy ezen áldokumentumokat lesöpörje az asztalról, mert akkor el kellett volna ismernie, hogy Károly és Pippin személyében maga is fantomokat vonultatott fel az invesztitúraharc eszmei frontján.

És ettől fogva a hamisításnak már nem lehetett gátat szabni, elvégre a témakör újabb és újabb haszonélvezőket csábított. így találtak az apátságok és egyházmegyék százai gyakorlatias indokot arra, hogy a közösségük számára az alapító vagy pártfogó Károly meséjével evilági előnyöket szerezzenek. „A XII. században a különböző egyházi intézményekben, főként a birodalmi apátságokban oklevélhamisítványokat készítettek, hogy a családi (és a miniszteriális) jogokat biztosítsák. A hamisítást előszeretettel követték el régebbi idők császárai és királyai, akár Nagy Károly és Francia Lajos nevében. Királyi rendelkezéssel olyan homályos régmúltat akartak alkotni, amilyet a törvénykezés éppen akkor igényelt.” [1176]

Az Istenben és a hamisításokban egyaránt hívő középkornak erős materiális alapja volt. Csupán Károly szentté avatására kell utalnunk: „Visszafogottan elmondhatjuk, hogy ekkor két, hatalmi és politikai okból felszentelt püspök egy szakadár pápa utasítására szentet avatott, […] így igazolta Barbarossa Frigyes birodalmi politikáját az égből.” [1177]

A szentté avatás „Barbarossa azon erőfeszítéseit támasztotta alá, amelyekkel igazolni kívánta: a császárság közvetlen isteni intézmény, a világi uralom önálló, a császári méltóság ugyan a pápaságtól független, mégis legitim vallási alapokkal rendelkezik. Ha ezen császárság megalapítója egy szent, úgy a császárság tekintélye a kívánt irányban értékelődik fel.” [1178]

Ezt a tekintélyt azonban a császárellenes erők is fel tudták használni. így terjedt el a XIII. században az a híresztelés, hogy egy valódi pápa, nevezetesen IX. Gergely (1227-1241) végezte Károly szentté avatását, melynek következményeként speciális Károly-kultusz alakult ki, s ez „csaknem egész Svájcot mint a Károly-tisztelet kultuszának zárt területét” felölelte [1179], és amely a – természetesen Károly által alapított – Zürichet a Károly-kultusz második Aachenjévé tette. [1180]

„Földi síkon”, vagyis a reálpolitika területén 1291-ben az ősi kantonok, Schwyz, Úri és Unterwalden „örök szövetséget” kötöttek, ami a Habsburg uralom ellen irányult (ezt 1315-ben megújították). Zürich 1351-ben csatlakozott a szövetséghez, és az „alapító császára, Károly” kitételt a Habsburgok császári nemzetségének revolverezésre használta, amely aztán a kantonok államszövetségét 1389-ben végül hajlandó volt elismerni. Melynek ürügyén azt is megjegyezhetjük, hogy Habsburg Rudolf ekkortájt biztosított autonómiát az Egyházi Államnak, nem utolsósorban a károlyi adományok tiszteletben tartása miatt.

Most térjünk vissza a XII. századhoz, III. Konrád és Barbarossa idejére. Csupán ebben, a császárság számára igen kritikus időszakban virágzik fel teljesen a német Károly-költészet, amely tézisünk fényében dupla jelentőséggel bíró művészeti ág. A számunkra hamarosan igen fontos ál-Turpin magában foglal egy „História Karoli Magni et Rotolandi” művet, 1147-ben a „Kaiserchronik” (Császárok krónikája) 19 német császárt mutat be közel 3000 verssorban, amelynek egyharmada Nagy Károlyról szól. [1181] Egy aacheni szerzetes 1166-ban összegyűjti I. Frigyes számára a „História Caroli Magni”-t, („Nagy Károly élete”); Konrád pap pedig, ahogy önmagát az epilógusban nevezi, 1168-tól 1172-ig egy német „Roland-éneket” költ, ami „azonban voltaképpen egy Károly-ének”. [1182.]

Francia elődeik – akik 1050-től tűnnek fel, ám a XII. században le is lépnek a színről – a csúcsot a „Chanson de Roland”-ban érik el (Roland-ének) 1100-ban. [1183] Az ófrancia késő középkori énekesek szintén Károly uralkodásából merítik anyagukat [1184] – habár ezt az ortodox kutatók nagy része is puszta koholmánynak ítéli meg. [1185] Itt egyébként egy különös folyamatot figyelhetünk meg: „Csak egy ízben fordult elő, hogy egy nemzet a dal és a költészet révén egy másik náció személyiségét magasztalja.” [1186]

Számunkra ez egészen mást mutat. Két nemzet közös őst talál, akit így aztán valóban szárnyára vehet a történelem. A Karolingok mellett döntöttek, akik Nyugat-Frankhonban 987-ig uralkodtak, amíg a velük rokonságban lévő Capetingek fel nem váltották őket. Miután sorozatuk 911-ben épp egy Károlynál (az Egyszerű) tartott (ami a Karoling-háznál sokat nyom a latban, hisz kvázi névadó), egy korábbi, sokkal nagyobb Károlyra irányult figyelmük. A németek számára ez igen megfelelő volt, mivel a szászok – a Károlyt felfedező Ottók – csak 919-ben csatlakoztak a birodalomhoz. [1187] Senki sem vett volna komolyan egy még nagyobb, még öregebb Ottót valahol Quedlinburgban, vagyis a város nélküli Keleten.

 

A XII. század „Einhard”-ja

 

Mit jelent mindez „Einhard”számára? Azt, hogy több mint 80 meglévő kéziratát [1188] a Karoling-idők utáni hamisítványoknak kell tekintenünk. Már réges-régen erre a sorsra jutottak volna, ha Nagy Károly nem lett volna kétségbevonhatatlan, szent és sérthetetlen kulturobjektum. Theodulf úgy véli, Einhardot „általános műveltségben senki sem múlhatja felül”. [1189] Csakhogy az ő, bohókásan a királynak, nem pedig a császárnak ajánlott Karlsvitája egy igen vaskos hibával kezdődik, elvégre az utolsó Meroving-királyt nem István pápa, hanem Zakariás pápa detronizálta. A mű további mondatai is kétségeket ébresztenek. Einhard összesen 30 oldalas szövegét megvizsgálva Purlitz 12 ízben „pontatlan”, „túlzó” és „hamis” adatról tesz említést. [1190] Már Leopold von Ranke is éles kritikát gyakorolt: „A kis könyv tele van történelmi tévedésekkel. […] Nemritkán tévesek az uralkodás évei […], a birodalomnak a két fivér közötti felosztásánál éppen az ellenkezőjét közli annak, ami valójában történt […]: a pápák neveit felcseréli, Károly feleségeit, ugyanúgy, mint gyermekeit, nem helyesen sorolja fel; oly sok hibát észlelünk, hogy gyakran kétségbe vonjuk a könyv valódiságát, habár bizonyosnak vehető, hogy a könyv eredeti.” [1191] Ejnye no, hogy lehet ennyi kétségen felülemelkedni?

Kiadója, L. Halphen kimutatta, hogy „Eginhard (= Einhard) Sueton Augustus életrajzát plagizálja, és ügyetlenül adaptálja, ahelyett, hogy egyszerűen elmondaná azt, amit látott.” [1192]

Már ha látta volna…

Einhard felfedezője – aki a XII. században nyilvánvalóan az ujjából szopta Károly életrajzát (már elnézést) – szívesen visszanyúl Suetonhoz. Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni, hogy „a nevezett Rahewin […] még az olyan »mozgódíszletek« kombinációjával is (képes volt) Barbarossa Frigyes jellemzését alátámasztani, mint Einhard Nagy Károly- és Szt. Márton-portréja az Apollinaris Sidonius életrajzában – s mindez Grundmann véleménye szerint a valóságot tükrözte.” [1193]

Vajon Rahewin Barbarossa-jellemzése nem szolgáltat-e mozgódíszleteket az általunk bemutatott fiktív Károly portréjához? Valójában Nagy Károly, és apja, Kis Pippin biográfiáját nem ugyanarra a kaptafára húzták-e fel ugyanazon fiktív krónikák? Mindkettő harcol a longobárdok és szászok ellen, mindkettőnek van Karlmann-fivére, aki tehetetlen, mindkettőt felkenik és (talán) megkoronázzák, mindkettő államot ajándékoz a pápának, az úgynevezett képháborúban mindkettő az ikonok mellett voksol, mindkettő épít Saint-Denisben…

Körítésként alkalmasint felhasználták Nagy Ottó életét is. Szintén óriás termetű, csaknem analfabéta, s harcol a Keletről betolakodó ellenség ellen (ez alkalommal a magyarok, s nem az avarok ellen). Szászország is ismételten Frankföldre támad, Ottó is áthalad az Alpokon a longobárdok ellen, Capuáig tör előre, ő is longobárd hercegnőt vesz feleségül, és Rómában ő is császárra koronáztatja magát. [1194]

Nem szabad megfeledkeznünk a „Birodalmi Évkönyvekről”. Elég sokáig folyt a vita arról, hogy Einhard ezeket saját maga írta-e, vagy „csupán” egyik kortársa: a „Monumenta Germaniae Historica” forrásköteteiben ezeket az „Einhard-annalesek” címszó alatt jegyezte fel. [1195]

Manapság ezen írásokat már nemigen tulajdonítják Einhardnak, inkább a korszakának – ettől függetlenül ezeket Einharddal együtt a XII. századra kell tennünk, pontosabban a bennük szereplő csillagászati adatok alapján 1150 utánra.

És mi a helyzet Notker dem Stammlerrel(a dadogó Notkerrel), akinek a „Gesta Karoli Magni”-t, e félig mondaszerű anekdotakönyvet [1196] köszönhetjük? Ez nem „egy már mítosztól körüllengett uralkodóról” ír [1197], hanem a Károly legendát először és helyesen mondaszerűen ismerteti.

 

Zűrzavar Saint-Denisben

 

Most forduljunk a Párizs északi részén fekvő, igen híres Saint-Denis-apátság felé, amely értékes információkat nyújt számunkra a jellegzetes középkori eseményekről és azok értékeléséről. A jelenlegi vélemény szerint az apátságot 623-tól 625-ig, vagy 625-től 636-ig I. Dagobert (Meroving) király építtette szent Dionysius tiszteletére, aki a 250-ben történt lefejezése után a Mártírok hegyéről (Monmartre) még elvánszorgott eddig, hogy végül is itt lelje meg sírját. Az apátság ettől kezdve a Meroving- és a francia királyok sírhelyéül szolgált, de innen származnak Franciaország koronázási jelvényei, sőt még a királyi zászló is – az „Oriflamme” a bouvines-i csatából –, amelyet a Károly-monda szerint már Nagy Károly is előszeretettel lobogtatott. Egy olyan változat is kering, mely szerint I. Dagobert a pogányok elleni csatában vonultatta fel a zászlót, hogy azután átadja Saint-Denisnek. [1198] Csak 1418 után ment ki használata a divatból, olyannyira, hogy meg is feledkeztek róla. [1199]

A gótika kialakulása szintúgy egybeforr az apátsági templommal. Suger alatt keletkezett 1137-től 1144-ig e stílus zseniális alapító épülete, melyhez 1231-től építette Pierre de Montreuil az első üvegezett hármas ívezetet, kis híján egy teljesen üvegezett, fényben úszó épület vízióját valósítván meg.

 

A feledékeny apát

 

Az 1122-től apátként működő Suger (1081-1151) a nyugati részt és a kórust az új stílusban készíttette el. A „Libellus de consecratione ecclesiae St. Dionysii”-vel még egy épületleírást is ránk hagyott, amelyben beszámol az építkezés indítékairól az alaprajzzal, a korábbi épülettel, valamint az újjáépítéssel kapcsolatban:

„A frankok dicsőséges és sokat magasztalt királya, Dagobert […] elrendelte […] csodálatra méltó határozatával, hogy a szent tiszteletére építsenek bazilikát a király költségére. […] A templomnak csupán egy hiányossága volt, nem volt elég nagy: nem azért, mert a király odaadása és jóakarata nem volt elegendő, azonban azokban az időkben, amikor a templom épült, egyáltalán nem létezett nagyobb, vagy akár ugyanolyan nagy épület sem. […] Mivel a homlokzat nyugati oldalán elhelyezett keskeny előcsarnokot mindkét oldalról tornyok szűkítették be, amelyek sem magasak, sem különlegesen impozánsak nem voltak, már közel álltak az omladozáshoz, ezért Isten segítségével ezen a helyen kezdtük el a szorgalmas munkát.” [12.00]

Suger apát halála után heves szemrehányásokat kapott e beszámoló miatt. A kritikus olvasók nem átallották megjegyezni, hogy ő nem a saját szemléjét írta le, hanem pusztán a „Gesta Dagoberti”-t másolta, amely az ő idejében már 300 éves volt. Más kérdés, hogy a „Gesták”-ról szintén tudható: „szerzője Dagobert építményét saját maga nem is ismerhette”. [1201]

Amiből az következne, hogy az apát, aki naponta misézett a helyszínen, olyan keveset értett meg a saját templomából, hogy saját szavai helyett inkább egy korábbi szöveget használt fel a bazilika leírására. Ráadásul az apát ritka tudatlansága tovább fokozódik: „Suger akkor is tévedett, amikor azt hitte, hogy az ő idejében meglévő templom a VII. századból származik. A Saint-Denisben meglévő oklevelekből – pl. Nagy Károlyéból 775. II. 24. [12.02] – megtudhatta volna, hogy a Karoling-uralkodók egy új építmény építésébe kezdtek, amelyet Károly király idejében, 775-ben szenteltek fel.” [1203]

Bár e dokumentumokat Suger házilag is megtekinthette volna, nem tette, így teljesen megfeledkezett két, időben hozzá sokkal közelebb álló, és ráadásul nagyobb jelentőségű építtetőről is. Elvégre ifjabb Pippin 754-ben kezdte el a Karolingok „új uralkodóháza első kőből épült nagyszabású építkezését” [1204], amelyet Nagy Károly 775-ben szenteltetett fel.

Az apát tudatlanságán még jobban elcsodálkozhatunk, ha megvizsgáljuk, hogy ki volt valójában Suger. Ez az apát nemcsak pap volt és építőmester, hanem időlegesen az ország kancellárja is: ebben a minőségében vette át a második keresztes hadjárat alatt a régensséget Franciaországban. Ehhez megkapta a „haza atyja” megtisztelő címet is. [1205] A „francia történetírás atyja” címhez úgy jutott, hogy kiadta VI. Lajos és VII. Lajos életrajzát, és megkezdte Saint-Denis egészen a XTV századig ívelő történetírását; az ő műve a „Grandes Chroniques de France” (Franciaország nagy krónikái), amely az első francia nyomtatott könyvként 1476-ban [1206] vagy 1493-ban [1207] jelent meg.

Vajon ez a történelmet és a művészeteket igen magas fokon ismerő világias pap és politikus, aki „a Monarchia mítoszát kigondolhatta és megalkothatta volna” [1208], nem tudta, hogy ő Kis Pippin és Nagy Károly templomát újította fel? Suger semmit sem tudott Charlemagne-ról, saját királya legeslegnagyobb elődjéről? Nem ismerte Nagy Károly unokáját sem, azt a Lajost, aki Saint-Denisben az elődje volt? Ilyen nagyfokú emlékezetkihagyásban szenvedett, pont amikor saját szakterületéről nyilatkozik? Vagy csupán arról van szó, hogy tulajdonképpen csak I. Dagobert királyt követte, akinek „első, legalább közvetve fenntartott művészi ábrázolása […] Suger idejéből” ered? [1209]

E kérdésekre két kutatási síkon, az építészetarcheológiai, valamint oklevéltani síkon kereshetjük a választ. Nézzük meg először a helyi ásatásokat. [1210] Jan van der Meulen másodszor demonstrálta Chartres után, hogy az aprólékos kutatómunka milyen eredményeket hozhat napvilágra – más kérdés, hogy még az ilyen kritikus szellemek is megtévedhetnek, amikor az általuk támasztott magas igényeket szem elől vesztik.