Asztúria építőművészete

Létezik még egy spanyol építménycsoport az asztúr királyság területén, amely 718-910-ig épült. Itt látni egy terméskő falat a sarkokon megerősített kváderekkel. [1533] Ezt megkérdőjelezhető módon szívesen jelölik „nyugati gótnak”.

Idetartozik még:

• Sta. Cristina de Leöa,

• San Miguel de Liöo (Lillonak is nevezik) Oviedónál (palotatemplom),

• Sta. Maria de Naranco Oviedónál, palotarész templombeépítéssel.

Ez a harmadik templom egyidejűleg „az egyetlen még megmaradt germán királyi csarnok”, és így az egyetlen „nyugati gót” [1534] emlék – ráadásul bizarr módon 135 évvel a nyugati gót királyi birodalom hanyatlása után építették. A felső szinten tufakő boltozattal, a gyámpillérek, párkányok és boltívek – mind remek technikai megoldások 842 táján.

Csakhogy az asztúriai birodalom letűntével, legalábbis úgy tűnik, a templomépítkezésnek is befellegzik. Mert a 910-es évtől az évezredfordulóig az Ibériai-félsziget – eltekintve egy mozarábikus* építménytől – architektónikusan meglehetősen szegényes. Ami bizony ismét csak fura következtetésekre ad okot. Elvégre a mindenütt felvirágzó román stílusú építészet terméskőből húzza fel a falat, a legegyszerűbb boltozatokkal, igen kicsi fesztávolsággal. Ez egyben azt is jelenti, hogy a XI. század elején a jóval korábban építkező nyugati gótok tudását meg sem közelítették – imigyen ránk hagytak egy elég rejtélyes összevisszaságot, amit táblázat formájában ekképp szemléltethetünk.

*Mozarábikus: a mór uralom alatti keresztény spanyol.

A VII. századra tett nyugati gót templomok tehát afféle kőtestet öltött anakronizmusok: germánosan letisztogatott falak, boltozatok – még a germánbarát szerzők [1535] is megállapítják: ez bizony „kőépítkezés művészeti hagyomány nélkül, előzmény nélkül”, amelyben a germán elem „a falak rétegződésében, és a helyiségek boltozatában” jelenik csak meg. [1536] Ahhoz, hogy ezt a paradoxont megmagyarázzuk, a kőépítkezés antik tradícióját, és a késő antik művészet továbbélését kell megidézzük [1537], habár nem rekonstruálható egyetlen kapcsolat sem a IV és a VII. század között.

Csak ha a kitalált évszázadokat kiszedjük, akkor kapunk egy elfogadható építészeti fejlődést az Ibériai-félszigeten:

E szemléletet ki kell egészítenünk azzal, hogy a nyugati gótok a legnagyobb vándorlókhoz tartoznak. A Fekete-tengertől elindulva 460-ban alapítják meg birodalmukat, amely Toledótól felöleli az Ibériai-félszigetet északnyugati része kivételével, de egy időben még egy déli, bizánci részt is. Ott maradnak az időugrásig (614-911), és aztán még néhány évig őrizgetik hatalmukat.

Ezzel az időkezdéssel megoldódik egy rejtély is, amely persze nem igazán volt rejtélynek tekinthető. Ez a boltívkonstrukció a Sta. Maria de Naranco-templomban, amelyben egyébként egy nagyon megkésett „nyugati gót” királyi csarnok van: „Milyen zseniálisak a díszítőpárkányok és a boltívek rajta, de ezek szellemes játékok maradnak, mert a boltívek alul medalionokban végződnek, nem pedig az oszlopfőkre fekszenek fel. Úgy tűnik, mintha lebegnének. – Milyen messze vannak ettől a súlyos román sztélék*?” [1538]

Ezt először is jól megfigyelték, ám a hamis időszámítás miatt olyan alaposan értették félre, amennyire csak lehetséges. Magától értetődik, hogy a masszív boltívek először a súlyos sztélékre épülnek. Csupán a statikai áttörést követően válhatnak a súlyos sztélék sztenderddé, s csak eztán kezdhetnek játszani az építőanyaggal, s tehetik látszólagosan lebegővé a súlyos boltíveket. A „nyugati gót” templom a „lebegésével” már mutatja – és a nem antik meredekségével is [1539] – a magas román stílus tendenciáit.

*Sztéle/sztélék (gör.): oszlop, pillér.

Byblos – közbülső állomás

Megmagyarázhatatlan lyukakat nemcsak az izlandiaknál, a bizánciaknál, a frankoknál vagy a szaracénoknál fedezünk fel. Kelet felé is ürességek tátongnak. Az első kikötőhely, amelyet a keleti kontaktus végett létesítettek, Byblos volt. Amilyen fontos volt történelmi szempontból e hely, olyan kevés nyomot hagytak itt is maguk után a sötét évszázadok. Gunnar Heinsohn az antikokkal kapcsolatos munkája során arra bukkant, hogy ennek a híres, Bejrúttól északra fekvő levantei városnak a romjaiban ugyan huszonegy ásatási réteget fedeztek fel, ám éppen a 637-1098 közötti időben nem mutat arra semmi jel, hogy Byblos dombján település állott volna. [1540] Ezek szerint a keresztes lovagok elhagyott szellemvárosokat támadtak meg? Korántsem. Heinsohn szerint a muzulmánok a bizánci Byblost nem szétrombolták, hanem oda csak egy – jelöljük így – „perzsa” garnizont helyeztek. Néhány generációval később ezt söpörték el a keresztesek, akik aztán latin püspököket küldtek oda.

Az örmény rejtély

Örményország is korán került a kétoldali, hatalmas arab támadási hullám frontvonalába. Nyugaton a francia Loire-ig (csaták Toursnál és Poitiersnél), keleten az Indus folyóig értek el az arab csapatok. A VII. században Örményország felőrlődött a bizánciak, a perzsák és az arabok között, s végül a kalifák kerültek ki győztesen az itteni háborúskodásból. Ezen arab fennhatóság alatt alapították 885-ben a bagratidák nemzeti királyságát, amely 1080-ig állt fenn.

Örményország aranykorszakában híresült el Movses Chorenatzi, a legjelentősebb honi történetíró. Kutatókollégámat, Gunnar Heinsohnt megérintette az őt övező titok, amikor az Örmény Tudományos Akadémián előadást tartott. [1541] Merthogy még mindig vitatkoznak Chorenatzi tevékenységének idejéről. Maga Movses az V századba datálta magát, ami a műve alapján megfelelőnek tetszik – hiszen az antikok és a késő antikok legjobb ismerője. Azonkívül csak 440-ig írja le az eseményeket, amelyeket pedig nem élt át személyesen, azokhoz az V században, vagy azelőtt keletkezett forrásokból merít.

Országának későbbi történetírói viszont egy ideig mintha nem is tudnának róla. Habár Movses rangját sohasem vitatták, először csak 440 évvel a halála után idézi őt Johann Catholicos (850-931). Minden más történetíró csak ezután kezd Chorenatzra hivatkozni. Mivel elképzelhetetlennek tűnik, hogy műveit évszázadokig figyelmen kívül hagyták, a jelenben élő történészek csak úgy tudják feloldani e súlyos ellentmondást, hogy életidejét a VIII. századra teszik. Például lelnek utalásokat arra, hogy az ő örmény történelme 700-ból származik. [1542] így a közvetlen kapcsolat az őt idéző utóvilággal tűrhetően bizonyítható – volna. Hanem felmerül a kérdés: vajon Chorenatzi maga miért datálta tudatosan hamisan a saját életét, s mivégre fejezte be 300 évvel saját kora előtt a história megírását, s találta lényegtelennek az inkriminált három évszázadot?

Ma még mind a két oldalnak vannak képviselői. Heinsohn meg tudta magyarázni az esetet – az 1991 óta képviselt tézisem tudatában. A mai armeniológusok a „Krisztus utáni” kronológiánkkal számolnak, és erre az időtengelyre helyezik Chorenatzi kollégáit. Chorenatzi maga egy Sándor utáni időmeghatározást használt, azt tudta, hogy kb. 750 évvel a görög hadvezér után élt. Amikor ezt a korszakot összekötötték a keresztény időszámítással, akkor már magában foglalta a kitalált évszázadokat is. így Chorenatzit kényszerűen választották el saját korától több évszázaddal, így ugyanis első követője a „dark ages”-ben születhetett. Ám ha levonjuk a fiktív időt, akkor Johann Catholicos születési dátuma már nem 850-re, hanem a valóságban Kr. u. 553-ra esik.

Mindebből látható, hogy a három kitalált évszázaddal kapcsolatos felvetések mindenütt problémákat hoznak felszínre, amelyeket terhesként és kellemetlenként egyszerűen félresöpörtek. Mivel az örmények problémáját és kapcsolódó érvrendszerét a teória felállításánál még egyáltalán nem ismertem, megpróbáltam egy átfogó magyarázatot találni esetükre is.

Arra jöttem rá, hogy Örményország történelme még nagyobb időcsalást hordoz. Ez az ország, amely már a Római Birodalom előtt megtalálta a keresztény államegyházat, az V század végére kupolákat épített, például a tekori bazilika fölé is. Akkor képezték ki a keresztkupolájú templom típusát, amelynek egyik szép emléke az Etschmiadsin katedrális, „az egyik legrégebbi a keresztény világban”. Kezdetben ezt még csak fakupolával fedték le. [1543] Nagyjából Kr. u. 550-től indul egy nagyszabású, százötven évig tartó egyházi építkezési roham, amelynek keretében egyre-másra nőnek ki a földből a keresztkupolás templomok.

Ezt a templomtípust vette át Konstantinápoly – igaz, az eddigi felfogás szerint csak sokkal később: „Bizáncban a keresztkupola típus később fejlődött ki (a IX-X. századdal kezdődően), és minden okunk megvan feltételezni, hogy ez a keresztkupola-típus Bizáncban egyenesen Örményországból származik.” [1544] Ez megint csak súlyos kérdéseket vet fel: a bizánciak az örmények szomszédjaként miért csak a X. században lesnek el egy olyan templomépítési mechanizmust, amelyet a határ másik oldalán négyszáz évvel korábban feltaláltak, de már kétszáz éve abba is hagyták alkalmazását?

Figyelembe kell venni, hogy az itt tátongó űr nagysága nem teljesen azonos az egyébként teljesen jól kivehető intervallummal 614 és 911 között. Ez azt jelentheti, hogy a Sándor-kor, a Szeleukida-kor*, az arab hedzsra számítás**, a bizánci világ-időszámítás és a keresztény időszámítás között egy speciális eltolódás fedezhető fel, ami hozzávetőlegesen hetven évre rúg. Jóllehet itt azt illik megjegyezni, hogy az örmény templomok építési dátumait elég gyakran vitatják, amit a Brockhaus Enciklopédia a maga szűk áttekintésében ki is emel. [1545]

*Seleukos: több szíriai király neve. I. Seleukos Niketos (Kr. e. 357) uralkodására utalva Kr. e. 312-ben kezdődik a Szeleukidák korszaka. Utódai Kr. e. 64-ig uralkodtak.

** Hedzsra vagy hidzsra (arab): am. kivándorlás, különösen Mohamed próféta kivándorlása Mekkából Medinába. Omar kalifa kapcsolta az eseményhez a muzulmán időszámítást a hedzsra utáni 17. évben.

Zűrzavar Indiában

Az indiai történelemírásban nem igazán lehet találni egy „precíz”, megdönthető 297 éves űrt. A probléma ennél ugyanis sokkal nagyobb: döbbenetes, micsoda ellentmondás feszül az egyes kronológiák között. [1546] Már azzal átláthatatlan dzsungelbe tévedünk, ha megkérdezzük az indológusokat arról: mikor is adta fel a testét Buddha. Egyedül Tibetben 17 dátumot vágnak rá erre, még a Kr. e. III. évezredbe is belesodor némelyik. Néhány házzal odébb, a japán buddhológusok viszont kötik az ebet a karóhoz: a nevezetes esemény a Kr. e. 544. esztendőben történt, amelyet a déli buddhizmus ceyloni számításaiból vezettek le, s mi tagadás, a buddhista világ nagy részén hosszú ideig ezzel nem is vitatkoztak.

Vagyis igen ingatag alapon nyugszik az indiai történelem. Asoka Maurja császár alapította az első indiai nagybirodalmat, amely az indiai déli csücsök kivételével majdnem egybeesik a mai Pakisztán, India és Banglades területével, ő átvette a buddhista hitet és misszionáriusokkal terjesztette, előkészítve ezzel a buddhizmus világvallássá válását. Asoka koronázásának dátuma, bár nem annyira ingadozik, mint a Buddhával kapcsolatos dátumok, de csak „egy kis bizonyossággal” helyezik Kr. e. 268-ra.

Régi tudósítások szerint Buddha nirvánája és Asoka koronázása között 218 év van. Sajnos itt két bizonytalan dátum van összekötve egy nyújtható kötéllel, míg más indiai tudósítások csak 100 évet hagynak a két esemény között. így nem lehet csodálkozni, hogy maguk a legalábbis komolyan vett datálások Buddha nirvánájával kapcsolatban 250 évet ölelnek fel: Kr. e. 544, 486, 480, 453, 368, 348, 328 vagy 290 [1547]; a japán kutatók eközben a Kr. e. 386 és 365 közötti éveket vallatják.

Magyarán, Indiában is elég szép kalamajkát találunk, ami arrafelé is azért jön létre, mert különböző időszámításokat próbálnak reménytelenül összhangba hozni. Azonkívül az is világos, hogy az ország kultúrája aligha tekinthető klasszikusan ősinek, elvégre már Kr. e. 500-ig is teljes káosz uralkodik.

Az indonéz megerősítés

Egy kicsit keletebbre kell csak haladjunk, hogy legalább valami megvilágosodjék a dzsungelben. Claus Dieter Rade Jáván csodálatos módon ugyanarra a problémára bukkant, amely minket 12 000 km-rel nyugatra foglalkoztatott. [1548] A bájos sziget a történészek számára kettéosztott ország. Kelet-Jáván a követhető történelem csak Kr. u. 927-ben kezdődik, Nyugat- és Közép-Jáván ugyanakkor egészen másképp alakult minden: itt már 640-től lehet nyomon követni a történelmet, de minő döbbenet: csak Kr. u. 927-ig. Ekkor az összes helyi krónika elhallgat 295 évre, hogy csak 1222-től, folyamatosan, és Kelet-Jávával lépést tartva, egészen a jelenig szője a szálakat.

Miképpen magyarázható ez a különös jelenség, ez az összevisszaság? Rade szerint a dátumokat tartalmazó kőfeliratokat származásuk szerint két különböző időbe sorolhatjuk be: keleten az indiai Shaka-érába, amely valószínűleg Kr. u. 78-ban kezdődik, Nyugat- és Közép-Jáván ezzel szemben II. Chandra Guptas kormányzásának megkezdődésével, amely Kr. u. 375-ben kezdődik – ez egyébként 297 év különbség. A szinkronizáció szerint bizonyos idők ezeken a területeken szétváltak vagy összeértek.

Rade értelemszerűen szinkronizálni tudja Kelet-, Közép- és Nyugat-Jáva históriáját: ahol is csak Kr. u. 927 után válik ki a történelem a történelemtelen sötétségből. Ezzel ő a hasztalan keresgélő régészetnek is segít, sőt, afféle „mellékeffektusként” megvilágítja Indonézia leghíresebb építményének, a Borobodumak a rejtélyét is. Ezt a világhírű buddhista templomot csak a XIX. században ásták ki a földből, és akkor azt gondolták, hogy a Kr. u. IX. században épült. Sokáig nem tudták megérteni, miért nem rombolták szét ezt az építményt a polgárháborúkban, a kínai vagy az iszlám invázióknál. Csak akkor lesz világos a rejtély, ha abból indulunk ki, hogy építése után, a XIII. században kellett először megvédeni a benyomuló muzulmánoktól, és csak ezt követően kellett létezését titkossá tenni.

Kína – és egy összefoglalás

Kíváncsiak lehetünk arra, hogy eme kronológiatisztítás ürügyén miféle leletek és miféle felfedezések várhatóak még. Pluszban megoldatlan a Kínát érintő kérdéskomplexum. Ez a „középország” a mi régi világunk keleti leágazását képezi, amely „tulajdonképpen” egyesít is. Kínában éppen a kitalált időszakban (614-911) és majdnem ugyanebben az időszakban – 618-tól 907-ig – a Tang-dinasztia uralkodik, mely időszak az ország történelmének egyik legfényesebb korszaka. Létezése megkérdőjelezhetetlen, írásos és régészeti emlékekkel egyaránt alátámasztható – de vajon ellentmond-e az általunk hangoztattaknak? [1549]

A középső birodalom – szinte a neve is mutatja – hosszú időn keresztül alig tartott kapcsolatot a külfölddel, és amikor, relatíve későn, kinyitotta kapuit a Távol-Kelet felé, akkor is csak egy szűk rést hagyott. Erről az oldalról szinte semmi nem jutott el oda, kivéve néhány bizánci érmét a késő antik korból, amelyek valahogyan megtalálták az utat kelet felé; valamint egy krónikabejegyzést, hogy 751-ben egy döntő ütközet volt kelet és nyugat között. E katonai találkozás eléggé a ködbe vész: az ütközet Talasnál zajlott, Alma-Ata közelében, belekeverték a kínai segédnépeket, egy koreai tábornokot és az arab segédnépeket is. A színhely az egyik hatalmi központtól 2000, a másiktól 4000 kilométerre fekszik, amiből nehéz bármit is kikövetkeztetni, különösen úgy, hogy csak az egyik oldal tudósítását ismerjük, a kínai évkönyvekben leírtakat egyelőre nem ellenőrizhetjük, azaz jobb híján csak marad a hit: talán így volt.

Csak a késői középkorban lesznek a hidak nyugat és kelet között erősebbek, de még a franciskánus misszió is olyan vállalkozásnak bizonyult, amelynek nyomai mindkét oldalon eltűntek, vagy eltörölték őket. Giovanni de Monte-Corvino 1291-ben hajózott Kínába, és 1307-ben Peking püspökének nevezték ki. 1328-as halála után Kínában eltűnt az összes, a római kereszténységet bizonyító nyom, mint ahogy Rómában sem tudtak semmit erről az V Kelemen pápa idején tevékeny püspökről, olyannyira, hogy a XVI. században Kínában megjelenő jezsuita misszionáriusok úgy gondolták, ők az elsők, akik a szent hit terjesztésére ide érkeztek. [1550]

A kínaiak ráadásul még véletlenül sem voltak olyan nagy kronológusok, ahogy azt oly nagy előszeretettel állítják róluk: a naptárukkal éppenséggel nem foglalkoztak kínos pontossággal. Kétszer kellett külföldi szakembereknek – a mongol uralom alatt 1280-ban és a jezsuita misszió idején 1600 körül – belenyúlniuk, hogy az összevissza kalendáriumot pontosítsák. így erősen feltételezhető, hogy az a naptár, amely ma előttünk hever, alapos felülvizsgálásra szorul. Már csak azért is, mert egy olyan alapos könyvben, mint amilyen Jacques Gemet-é, néhány újítás kétszer szerepel a nagy időszakaszokban:

31 és 554 vízierő bevetése fújtatónak a kohókban,

349, 751 és 1221 tanulmányok a gnómónról, azaz az árnyékvetőről,

723 és 1088 hidraulikus óra gátlószerkezettel,

783 és 1168 lapátkerék-meghajtású hadihajók,

970 és 1313 a longitudinális és a rotációs mozgás felcserélése, először megépítik, aztán leírják. [1551]

Talán a korrektorok még egyszer nekifeszülnek a munkának… Addig azonban kiderülhet, hogy bizonyos dinasztiák egyidejűleg álltak fenn, bár egymás után kormányoztak. Valószínűtlen, hogy a Tang-idő ugyanúgy eltűnhet, mint a Karoling-idő, a gazdag archeológiái leletekkel kapcsolatban mindazonáltal születtek javallatok, amelyeket nem lehet egyszerűen elhallgatni, mint ahogyan ezt Topper tette. [1552] A híres Tang-figurák egy széles archeológiái komplexushoz kapcsolódnak, ezt sírfeliratok erősítik meg [1553] – amelyek szintén nem hagyhatók figyelmen kívül.

Izlandtól Kínáig, az északi Atlantikumtól a trópusi Csendes-óceánig, Jáváig tett sétánk összefoglalásaként megállapíthatjuk: a kora középkorban mindenütt felbukkannak megoldatlan rejtélyek, régészeti ellentmondások, kronológiai zűrzavarok. Ezekre a különös jelenségekre a 300 kitalált évről alkotott tézis kínál frappáns megoldást, ami duplán értékes, mert ezen problémák közül néhány csak e tézissel világosodik meg.

Türelmes vizsgálat után levonható a konzekvencia: a kérdéses időszakban egy üres zóna vonult a régi világon keresztül, amelyet sokáig nem vettek észre, s még kevésbé magyarázták meg.

Egy biztos: még égetőbbek azok a kérdések, hogy kicsoda, hol, mit, mikor, miként és miért követte el.

A korszakkitalálás előjelei

Az hovatovább körvonalazódni látszik, hogy Európa „adta a ritmust”. Errefelé ugyanis a keleti és a nyugati keresztények a zsidókhoz hasonlóan – noha eltérő módozatokkal – megkísérelték a teremtéstől induló, folyamatos világtörténelem felvázolását; itt volt a legnagyobb szükség Isten és a világ lehető legszorosabb összekapcsolására. Az arab világ ugyan a hedzsrára hivatkozott, de évszázadokon át nem gondolt arra, hogy a Mohamed előtti teljes korszakot egy szoros, időhöz kötött rendszerbe helyezze. Még ma sem létezik a „hedzsra előtti” időpont-megjelölés. Más népek egyébként is jóval kevésbé figyeltek dátumrendszerükre, amelynek gyengeségei csak akkor váltak nyilvánvalóvá, amikor az európaiak erre ráhúzták a keresztény időszámítást.

Bárki akar is változtatni a korszakolás megszokott módján – akár jó, akár rossz szándékkal természetesen mindezt „zárt ajtók” mögött, a nagyközönség kizárásával teszi, ellenkező esetben kitudódna a manipuláció, s az egész egy fabatkát sem érne, vagy ha úgy tetszik: minden maradna a régiben. Ha valaki például egyszeriben azt állítaná, hogy ma már nem Kr. u. 2002-ben élünk, hanem Kr. u. 1705-ben, legalábbis le kellene izzadnia magáról a gatyát, hogy a környező világot meggyőzze az új számításról (ha egyáltalán meg tudja…). Hacsak nem változtatja meg egyidejűleg a vonatkoztatási alapot is. Aki például szuverén módon kijelenti, hogy ő már nem a Diocletianus-korszak 419. évében él, hanem Kr. u. 999-ben, az jóval kevesebb ellenállásba ütközik, mintha 297 évvel forgatta volna előre az idő kerekét az egyik korszakból a másikba való átmenet során.

Ezért azt az egyszerű kérdést tesszük fel, hogy mikor is vezették be valójában Európa lényeges naptárait. A legtermészetesebb módon tudni kellene arról, hogy mikor állapítottak meg és vezettek be olyan egzakt dolgokat, mint egy új naptári rendszer, azt miképpen egyeztették más naptárakkal, és mikortól használták. A három mérvadó európai időszámítás esetében azonban nem adható világos válasz az itt megfogalmazott kérdésekre. [1554]

A toronyóra mára egyenesen a szimbóluma annak a majdnem irracionális európai szükségletnek, amely a lehető legtöbb racionalitásra vágyik. Ami csak mérhető, azt meg is kell mérni; ehhez egyre finomabb mércéket kalibrálnak, egyre precízebb eszközöket terveznek. Rögeszméről van szó, amikor például a sífutás 50 kilométeres versenyét századmásodpercre mérik, jóllehet a verseny körülményei az órák során jelentősen megváltoznak: más havon fut a viadal elején, netán közepén induló résztvevő, s máson az, aki az utolsók között rajtol; különösen, ha közben elkezd esni a hó, vagy feltámad a szél. Ha nem lenne ez a mániánk, nevetnénk azon is, hogy az átlagember olyan karórát hord, amely egy központi rádióadóból irányítva másodperc-pontossággal (ha nem még precízebb alapon) működik.

Időszámítás „Krisztus születése után”

Már beszéltünk arról, hogy újabban az időszámítás ma is alkalmazott verziójának szülőatyjaként Furius Philocalust tartják számon, aki 354-ben vezette be azt először. Ezt követően 525-ben Dionysius Exiguus vonatkoztatta húsvéti tábláit Krisztus születésére. Egyik komputista sem teremtett azonban ezzel iskolát. Az angol bencés és komputista Beda Venerabilisre (672 k.-735. V 26.) maradt, hogy ezt a keltezési módot az “Angol nép egyháztörténete” című művében mintegy tucatszor használja – nagyjából így terjedt el azóta a keresztény időszámítás. Elvégre Bedához igazodtak a Karoling-krónikások és -jegyzők úgy, hogy a VIII. és IX. századi oklevelekben gyakorta bukkanunk „Kr. u.”-i dátumokra. A X. század elején átmenetileg alábbhagyott ez a lendület, hogy majd az ezredfordulóra és főként utána egész Európában elterjedjék az új naptár. Ennyit ér az uralkodó tudás.

Beda mindenesetre nagy jót cselekedett, tán túlzottan nagyot is, mert máris pont úgy beszél, mint ahogy mi is tesszük: Krisztus születése előtti eseményekről szól, így Caesar britanniai partraszállását az „Úr emberré válása előtti 60. évre” teszi. [1555] Az isteni születés időpontját tehát nem úgy tekintette, mint az üdvtörténeti kor elementáris kiindulópontját, hanem csak mint a lepergő időn belüli „sarokkövet”, amelyhez viszonyítva előre- és visszafelé lehet számolni. Ez a „visszaszámlálás” csak 1070 körül bukkan fel először Marianus Scottus krónikájában, [1556] amiért is Bedát mint korát megelőző személyt dicsérik.

Ebből arra következtethetnénk, hogy Beda Venerabilisben egy korát megelőző alakot lássunk. Ezt az elsőre elhamarkodottnak tűnő következtetést néhány további észrevétel is alátámaszthatja.

A tisztítótűzről

Tisztítótűz és pokol – a képzelet által gazdagon kiszínezett két világ, melyekről szívesen lemondanánk. [1557] Léteztek keresztény korok, amelyek egészen jól megvoltak a senyvedés említett helyszínei nélkül. Teológusok és középkorkutatók ismerik e fogalmak fejlődését, mily értelemmel és értelmetlenségekkel terheltek, és miként dolgozták be őket a katolikus kánonba. Hans-Ulrich Niemitz korán felhívta a figyelmet Le Gofíra, valamint arra a körülményre, hogy a tisztítótűzhöz kapcsolt elmélet gyanúsan hosszú ideig letargiában szenvedett: „Nagy Gergely [604] és a XII. század közt eltelt öt évszázadban a purgatóriummal kapcsolatos szempontok alig fejlődtek tovább. […] Az említett öt évszázad hosszú periódus, mely alatt a túlvilágról való gondolkodás szemmel láthatóan stagnál.” [1558]

A tisztítótűz, melynek létezését a II. lyoni zsinat fogalmazta meg 1274-ben és a tridenti zsinat dogmatizálta 1563-ban, négy sokkal régebbi atyával büszkélkedhet: Alexandriai Kelemen (215) és Origenész (254), az „igazi atya”, Ágoston (430) és Nagy Gergely (f604). [1559] Ezek az atyák azonban ignispurgatorius-ról, megtisztító tűzről beszéltek, nem pedig egy reális, lokalizálható helyről, amely – akár a menny vagy a pokol – a túlvilágon vár az emberre. A hely nélkül lobogó tűz csak akkor alakult át a tisztítótűzzé mint valós intézménnyé – purgatóriummá „midőn 1150 és 1250 között a nyugati kereszténység hitében megszilárdult a tisztítótűz valósága”. [1560] A németben (és a magyarban) mindkét fogalmat azonosan fordítjuk, különbségeik elmosódnak.

Le Goff nézőpontja kialakításánál két körülményt hagyott figyelmen kívül. Egyfelől már Nagy Gergely szeme előtt is egy konkrét hely lebegett, nevezetesen a római thermák, amelyek a maguk hideg-meleg vizes váltakozásával bizonyára megfelelőknek tűntek. [1561] Ebből és sok más, még helytállóbb okból kellett ezt az írást – a dialogoi-t Gergelytől elvitatni, és egy Pseudo-Gregoriusnak tulajdonítani, aki F. Clark véleménye szerint 680-ban, [1562] saját véleményem szerint csak a XII. században írt.

Le Goff ráadásul figyelmen kívül hagyta Beda vonatkozó elgondolásait, melyeket Carozzi viszont egyáltalán nem szándékozott nélkülözni: „Meglehet egyesek szerint ez a fogalom (a »purgatórium« (szó szerint »megtisztulás«) mint a lelkek helye az élet és az örökkévalóság között) csak a XII. században tűnt fel, csakhogy Beda Venerabilis (f735) már a VIII. század első harmadában felállította a reá vonatkozó elméletet.” [1563] Kérdés: Beda valóban ekkoriban alkotott?

Beda, az anakronisztikus

Egészen más területről származik Beda észrevétele a habarcs keverési arányaira vonatkozóan. Mivel „az angolok csak az utóbbi időben építették nagy templomaikat kőből, azt is tudni akarta, hogy miként készítették valójában a régiek a habarcsot”. [1564] Végül aztán az ifjabb Pliniusnál bukkant rá, minket azonban az a körülmény érdekel, hogy az angolok csak az „utóbbi időben” építenek „nagy” kőtemplomokat. Építészettörténeti szempontból ez az időpont semmiképpen sem eshet 1050 előttre.

Beda 703-ban egyéni visszaszámítást alkalmazott Krisztus születésére és a teremtésre vonatkozóan, ami teljes mértékben ellentétben állt a kortárs – Ter(emtés). u. 5200. – számítással, ő ugyanis a Tér. u. 3952. március 18-a mellett döntött. [1565] Az őt követő komputisták ekképp ugyan átvették volna tőle a keresztény időszámítást, azonban Krisztus beledatálása nélkül. Mivel „szentnek és (1899 óta) egyháztanítónak” sorolják be Bedát – ez a Brockhausszerint igazán kései hivatás –, „Krónikája” referenciájával kívánunk szolgálni, bármikor is íródott az. Már csak azért is, mert még Szent Jeromosnál is pontosabb szünkronopszissal szolgál:

„A 3952. »világév«. Augustus császár uralkodásának 42. évében, Kleopátra és Antonius halála utáni 27. évben, amikor Egyiptomot is provinciává tették, a 193. olimpia 3. évében, ab Urbe condita a 752. évben, vagyis abban az évben, amelyben Jézus Krisztus, az Isten Fia, mivel a császár Isten utasítása szerint a földkerekségen élő valamennyi nép zavargásait egészen szilárd és őszinte békében megszilárdította, a 6. világkorszakot (sextam mundi aetatem) eljövetelével megszentelte.” [1566]

Egyháztörténetében feltűnő, hogy nem mindig alkalmazza a klasszikus római naptári megjelöléseket, melyet nálunk még a második millennium idején is használtak. Aki egyszer megtanulta ezt a komplikált módszert, hogy a hónapon belül visszafelé számol, és eközben kalendákhoz, nonákhoz és idusokhoz igazodik – amelyeket persze nem azonosan jelölnek meg az egyes hónapokban az már többé nem fogja a rómaiakat a józan ráció képviselőinek tekinteni. Beda ezért is használja a sokkal egyszerűbb számolást, ahogy ma ismerjük, amikor például a hónap harmadik napjáról beszél. [1567]

A „nullam” szót szintén ugyanúgy alkalmazza, mint ahogy mi a nullánkat használjuk: nem csak mint a helyi érték jelzőjét, hanem valódi számként, sajátosan rá jellemző számolási szabályokkal. Robert R. Newton már 1972-ben észrevette ezt, amire a középkort kutató tudósok Arno Borst személyében csak 1998-ban reagáltak [1568], kiemelvén, hogy ez egyáltalán nem az indiai, majd pedig az arab nullát jelenti, amely – mint tudjuk – 1100 körül vagy a XII. század elején jutott el Európába, hanem késő antik használatot tükröz.

Ám éppen Borst keveredik ellentmondásba Beda egy jóval későbbi feltételezésével. A nagy középkortudós csodálkozik: anno 1040-ben a Hold átlagos körpályáját ugyan néhány másodperc pontossággal meg tudták határozni, Sánta Hermann azonban nem vette észre, hogy ez csak közelítő, nem pedig konstans érték. „Mert a latin Nyugat még mindig nem rendelkezett olyan eszközzel, hogy a Hold körpályán megtett mozgását pontosan megmérjék és ingadozásait meghatározzák.” [1569] így igen érdekes, hogy Beda viszont már 300 évvel korábban tudott arról, hogy a Hold pályáját szabálytalanul futja végig, és ezért a 29 nap, 12 óra és 44 perc csak átlagban számít egy körbefutás idejének.

Olaf Pedersen – minthogy Beda az állítólag a korai VIII. századból származó műveiben kivétel nélkül progresszív – ezzel kapcsolatban arra a véleményre jut, hogy „egyetlen összehasonlítható értékű tudományos mű sem jelent meg a latinul alkotó világban a XIII. század kezdete előtt”. [1570] Ráadásul még Borst is megállapítja, hogy a „Karoling-lendület lanyhulni” kezdett. [1571] Mert Viennei Adó után, aki 850 és 860 között Bedát veszi támpontul, veszélyesen széttöredezik a Bedáról való tudás. így 865 körül „programjának hagiográfiai* része is inkább megszakad, mint lezárul. Hasonló fáradtság hódított teret a komputisztikában és a krónikaírásban is.” [1572]

Igen csekéllyé vált annak esélye, hogy Beda a korai középkorban maradhasson. Jelentős írásai inkább a XII. századba tartozhatnának, úgyhogy ideje lenne bevezetni a Pseudo-Beda fogalmat. Máris hiábavaló azonban ez a megjelölés, hisz ismerünk olyan írásokat, melyek a neve alatt keringtek, és pl. Borst az 1100 előtti időre helyezi őket. [1573] Mindent összevetve Beda nem lehetett a keresztény időszámítás népszerűsítője.

Még aki tűzbe tenné a kezét Bedáért és az általa adott időpont-megjelölésekért, annak is el kell ismernie, hogy ezzel nem nyertünk volna sokat, mert a „Kr. u.”-szerű dátumok használata erősen visszaesik a Karoling-kor után, mint ahogy maga az egész Karoling-reneszánsz is. Teljességgel nyitott kérdés, hogy miért csak 1000 után kerekedett felül végleg ennek a módszernek a használata.

Teremtéskorszakok

Más, korabeli időszámítási rendszereknél is hasonló kísérőjelenségekbe ütközünk. Ugyanígy változtatta meg korszakszámítását Európa második, még hatalmasabb császári háza, éppen a „sötét évszázadokban”. Miután fővárosukat áthelyezték a Tiberistől a Boszporuszhoz, várható volt, hogy előbb vagy utóbb valakinek a fejében megszületik a gondolat: ne Róma Kr. e. 753-as alapításához képest számolják az éveket. Ez az amúgy sem ősrégi eljárás Varro találmánya volt, aki Augustus könyvtárosaként csak Caesar naptárreformja után vezette ezt be. Róma alapításán és az arra való hivatkozáson Bizánc úgy tudott a leginkább túllépni, hogy a lehető legmesszebb visszament az időben – mindjárt egészen a világ teremtéséig.

*Hagiográfia (gör.): a szentek életének leírása

Bizánci alternatívák

Eljárásuk során számunkra ismerős jelenségek tűntek fel. Az alexandriai világkorszak-számítást Panodórosz majd Anianosz már Kr. u. 412 előtt kitalálta. A Bibliából vezették le ama meggyőződésüket, hogy a világ teremtése kereken 5900 évre nyúlik vissza, s új indulási dátumként – saját mércénkre átszámítva – a Kr. e. 5493. március 25-ét választották. Panodórosz kortársait ez nem foglalkoztatta tovább, az alexandriai világkorszakolást csak a VII. századtól használják intenzívebben a bizánci történetírók. Ennek az Altmeister Ginzeltől származó információnak megvannak a maga gyengeségei, [1574] hisz nem ismerünk egy bizánci történetírót sem a VII. és VIII. századból. Úgy tűnik, 610 körül szerénnyé váltak a császárok: lemondanak udvari történetírójukról és ezzel hírnevükről, jóllehet Justinianus császár (527-565) Prokopiosszal meggyőző példát szolgáltatott. Átfogó történetírásokra sem volt már szükség, úgyhogy az ilyen irányú tradíció egy vagy két gyenge kivételtől eltekintve csak a X. században éled fel ismét. A bizánci trónon megjelenő eme különös alázat a fantomkorszak feltételezésével válik igazán érthetővé: az üres korszakokat csak visszamenőleg töltötték meg eseményekkel.

A büszke Bizánc nem elégedett meg egyetlen időszámítási módszerrel, hanem szert tett egy speciális bizánci korszakra is. Igaz, ennek két verziója ismert. A protobizánci világkorszak a Kr. e. 5508. március 21-et használta kiindulási pontként. [1575] Ezt gyorsan leváltotta a bizánci világkorszak, melynek startpontja Kr. e. 5509. szeptember 1-je, ami 16 évvel nyúl messzebbre, mint az alexandriai világkorszak. Ginzel szerint először Kr. u. 691-ben használták, szemmel láthatólag mégis kevés lelkesedést váltott ki: „A bizánci korszakolás egyébként nem tört át azonnal a gyakorlatba, mivel szülőföldjén egészen a X. századig még az alexandriai is előfordul. A VII. század után és a VIII. század folyamán terjedt el Keleten, a császárok és a magánszemélyek eszerint dátumozzák az általuk kibocsátott iratokat, okirataikat.” [1576]

Így tehát VII., VIII. és IX. századi használata szintén alig kimutatható. Csak a X. század folyamán szerez elsőbbséget a valamivel rövidebb alternatív számítással szemben, és marad aztán használatban Bizánc hanyatlásáig. Mindamellett annak a véleménynek is van képviselője, hogy Bizáncban „a IX. századtól fogva már csak a világ teremtésétől számított korszakot használták”. [1577]

Bizáncban tehát ugyanaz a jelenség mutatkozik, mint Nyugaton: a korszakmeghatározás új vonatkozási pontját definiálják, de először alig vagy egyáltalán nem használják; tényleges érvényre jutásának időpontja nehezen meghatározható. Súlyosbító tényező: noha a római-bizánci császárok sora folyamatos Augustustól XII. Konstantinig, és Kr. u. 30-tól (vagy 27-től) 1453-ig ér, az időszámítás már nem folyamatos, hanem rögtön háromszor is átállítják, és ezek az átállítások éppen a sötét korszakokba esnek. Nyugathoz hasonlóan netán itt is kendőzni akartak valamit?

A zsidó időszámítás

Még egy időszámítás marad, ami talán lendíthet problémánk megoldásán. A zsidó tudományosság a Genezis könyvének megfogalmazása óta rendületlenül folytatta a történetírást, mindig megmaradva az írásbeliségnél. így véltük legalábbis tudni – valójában azonban ellentétes jelenséggel találkozunk a korai középkorban. Miután a babiloni Talmud a VI. században elnyerte végső redakcióját, semmiféle a műre vonatkozó termékeny párbeszéd nem indult meg, nem jelent meg további kommentárok és vitairatok áradata. Ehelyett a zsidóság több évszázadra letett az írásról. Pontosan az írástudók – a gaonim – nagy kora múlt volna el művek nélkül? Az „önálló alkotás hanyatlása” következett be akkoriban – így látta Simon Dubnow zsidó történész, és így vitte be ezt a szellemi kövületet a középkor-diszkusszióba Gunnar Heinsohn is 1991-ben. [1578]

A „sötét évszázadok” fogalma a zsidóknál úgyszintén a szövegforrásokra és leletekre vonatkozik. A VII., VIII. és IX. század Európájában nem érhető tetten, nem mutatható ki semmi a zsidó kultúra jelenlétével kapcsolatban. Ugyan a IV században már éltek zsidók a Rajnánál, s bár a X. században zsidó közösségeket találunk ugyanott, eközben sehol sem mutatható ki a zsidó élet folytonossága. Mivel nincs tudomásunk elűzésekről és programokról, így feltételezzük a kontinuitást. C. Roth és I. Levine vonatkozó művüknek „The Dark Ages’” címet adták, és rögtön a bevezetésben leszögezik, hogy az időbeli viszonyokat eme három évszázadban csak interpoláció útján tudják megvilágítani. [1579] A köztes időre azáltal tudtak következtetni, hogy összevetették a 600 előtti időt a 900 utánival. A leletállományban és az írásokban meglévő rejtélyes lyukat ez idáig mindenesetre egy hosszan tartó, írás iránti restséggel vélték indokolva látni – amely tekintettel a zsidó tudományosságra, talán a legrosszabb érvek egyike. Tézisünk magyarázza először kielégítő módon e jelenséget.

De hát a zsidók nem számoltak már mindig is a világ teremtésétől kezdve? A biblikus kortól fogva nincs egy időbeli vázunk, melyet azóta állandóan építettek, s mely ezért nem enged meg semmiféle diszkontinuitást? Nos, a mindennapi élet valóságában a zsidók majd egy évszázadon át nem Bibliájuk, hanem a Szeleuldda-kor szerint számoltak. Ezt a dátumozást használták az üzletkötésekhez, amely egy Nagy Sándor utódai közt vívott csatára vonatkozik. A korszak kezdőpontja Kr. e. 312. október 1.

A legelterjedtebb változat szerint II. Rabbi Hillél Kr. u. 358-59-ben a Szeleukida-korszak 670. évét az annus mundi (= a világév) 4119. éveként jelölte meg. így vajon ő találta volna ki először a világ teremtésétől kiinduló évszámlálást? A világkorszak-számítás korábbi kitalálójáról is szólnak: „»A világ teremtései Ezzel a tradicionális módszerrel a Széfer-ha-olan-ban (A világ könyve) számolnak, mely könyvet Jose ben Halainak (II. század) tulajdonítják.” [1580] A keresztényekhez hasonlóan a korszakfeltalálók itt is egyre messzebb nyúlnak vissza a múltba, miközben a zsidóknál láthatóan még több játéktér marad. Bárhogy is hívták az elsőt, aki kitalálta ezt a számítást – a világkorszak a maga Kr. e. 3761. október 7-i dátumával azért még messze nem került bevezetésre. A jeruzsálemi Encyclopaedia Judaica meglehetősen homályosnak tekinti Hillél ebben való részesedését, és csak Kr. u. 500 körűire teszi a korszak bevezetését. A berlini Encyclopaedia Judaica szerint a világteremtés-korszakot csak a VIII. században hozták be, és csak 921-ben nyerte el végső formáját. Mások úgy vélik, hogy a X. században már el is terjedt, míg egy olyan hozzáértő, mint Amo Borst csak a XII. századra teszi befogadását. [1581] A végső ítélet mindenekelőtt sokban függ attól, hogy néhány meglepően korai keltezéssel ellátott dél-itáliai sírkövet valódinak vagy hamisnak fogadunk-e el. [1582]

Csakhogy ez sem elég, mert Bizánchoz hasonlóan itt is léteznek egymástól eltérő számolási módok. Számítástól függően a „Teremtés korszaka” a Kr. e. 3762 és 3758 közötti valamely év őszére esik. A 3761-es év rögzítésére csak a XII. században került sor, a vele konkuráló és egy évvel eltérő dátumozást „Ádám-korszaknak” nevezték. [1583]

Más szavakkal: harmadszorra, negyedszerre vagy akár még ötödszörre is van egy korszakkitaláló, akinek elgondolása fölöttébb hosszú időn keresztül figyelmen kívül maradt. Jose vagy Hillél koncepciója legjobb esetben is 600, talán csak 800 év után juthatott érvényre, addig egyiket sem fogadták el. Ez furcsa módon emlékeztet Philocalusra és Dionysiusra, Panodóroszra és Anianoszra. Azaz ahány naptárszámítás, annyi várakozással eltöltött év, évtized, évszázad – hiszen a kortársak egyikre sem bólintott rá azonnal. Mint láttuk, a mégoly eredetinek és precíznek hitt zsidó világkorszak módosításának bevezetése is leeresztett függöny mögött zajlott…

Amiből az a tény szűrhető le, hogy Európában nincs olyan naptári számítási rendszer, mely folytatólagosan ívelné át a kérdéses korokat. Az összes korszak, a keresztény, a három bizánci és a zsidó minden változatának pontos kezdete meghatározhatatlan. A rendelkezésre álló források ellentmondó állításokat tartalmaznak.

Összefoglalva tehát leszögezhetjük: éppen ott, ahol a lehető legnagyobb pontosságot várhatnánk – az új naptári számítások bevezetésekor –, éppen ott uralkodik abszolút sötétség. Bölcs gondolkodók új rendszereket készítenek, ám ezek állítólag csak sok évszázaddal később kerülnek bevezetésre – és egyetlenegy naptár sincs közöttük, amelyről ne lehetne végtelenségig nyúló vitát nyitni. A szkeptikusoknak az is feltűnik, hogy az (állítólagos) kitalálók mindig olyan korban élnek, amely nem ébreszt kételyt, ugyanakkor az általuk kitalált naptár bevezetése az általam fantomkorként értékelt évszázadokra esik. Ebből egy fájdalmas következtetés vonható le: ha a kitalált századokat nem létezőként kihagyjuk a játékból, akkor bevezetésük a szomszédos – tehát a X. – évszázadra tehető.

Világnapok, avagy Nagy Károly, mint az idő beteljesítője

Térjünk vissza még egyszer a világnapokról szóló tanításra! A kereszténység történelme folyamán nagy rutint szerzett az utolsó napok és órák kezelésében. Az őskeresztények abból indultak ki, hogy még életükben látják visszatérni a felmagasztalt Jézus Krisztust – ez az úgynevezett közeli végvárás vagy parúszia. Az Első, Thesszalonikiekhez írt levél 4. fejezetében először kerül meghatározatlan távolságba ez a várakozás, hogy ezáltal eltűnjenek az akadályok az elsőkként meghalt keresztények üdvössége útjából. Azóta kifejlődött egy lehetőleg nagyon távoli világvége – távoli világvége várásának – elképzelése.

A korai keresztények, akik összekapcsolták egymással a vallást, a teremtéstörténetet és az üdvösségvárást, a teremtés hét napjának analógiájára fejlesztették ki világlátásukat. A napokat hozzákapcsolták az Ószövetség generációinak rendjéhez, és elnevezték őket Ádám, Noé és az özönvíz, Ábrahám, Mózes és Dávid után. A hatodik világnapot Krisztusnak szentelték. Meghatározható lett volna még pontosabban jövetele és visszatérte?

Kezdetben a keresztényeket nem érdekelték a pontos dátumok. Irenéusz, a II. század legjelentősebb teológusa csak a keretet adja meg, nem kapcsolódik semmiféle időrendhez: „Ez a történtek elbeszélése és prófécia a jövendőkről. Ha ugyanis az Úr napjai annyit tesznek mint ezer év, a teremtés pedig hat nap alatt ment végbe, akkor nyilvánvalóan teljesedése is a 6000. év.” [1584]

Ter.*u. 5500.

Alighanem Hippolytus beszél először a Jézus Krisztusra vonatkoztatott datálásról. Mivel Ádám a teremtés 6. napján lett megalkotva, Krisztus emberré válását analóg módon a 6. világnap közepére, Tér. u. 5 500-ra teszi. A születés „Augustus uralmának 42. évében, 5500 évvel Ádám után történt. […] Krisztus születésére még 500 évet kell számolni, hogy 6000-ig jussunk, és akkor lesz a világnak vége.” [1585] Mivel Hippolytus a „203-204. évben” írt, [1586] akkoriban még maradt 297 év a világvégéig – pontosan az az időtáv, mely ismételten oly lényeges szerepet játszik. A kérdést, hogy vajon a hatodik évezred végével máris a világvége fenyeget, vagy még várhatunk egy különleges isteni évezredre, hosszan vitatták. Gyorsabban tisztázódott, hogy a szűkén mért időbeli távlat, a megváltásba vetett minden remény ellenére egyáltalán nem felelt meg a zavartalanul előrehaladó időnek.

Megjegyzendő, hogy esetünkben a teremtéssel kalkuláltak, anélkül, hogy a naptárat eszerint igazították volna. Különös módon a „Teremtés utáni” világkorszakok csak akkor kezdődtek, amikor jelentőségét veszti a teremtéshez igazodó világnapok számítása.

Ter. u. 5200

Ekkor jött el a két nagy kora keresztény történetíró ideje, akik mindamellett jelentősen különböztek számolási módszerükben. Míg Sextus Julius Africanus 221 körül Krisztus Ter. u. 5500-as születéséből indul ki, Kaiszareiai Euszébiosz 303-ban új számítást állít össze: a maradék világtartamot meghosszabbította 300 évvel, hogy „az idők vége a 800. évre essék”. [1587] Ezt könnyű volt megtenni, Krisztus születését kellett csak eltolni a 6. világnapon belül.

*Ter.=teremtés

Szent Jeromos (347 k.—419 k.) hasonló, szintén biblikus irányultságú számítást készített: „Ádámtól az özönvízig 2242 év, az özönvíztől Abrahámig 942 év, Ábrahámtól Krisztus születéséig 2015 év.” [1588]

Ebből az következik – anélkül, hogy Jeromos explicit módon kijelentette volna –, hogy a teremtés és Krisztus születése közti időtartam 5198 év. Az eredményt 416-ban Orosius hozta nyilvánosságra sokra tartott történeti művében. Aquitaniai Victorius, az I. Leó pápához közel álló számtankönyvszerző 457 körül a világteremtés Kr. e. 5201. március 25-i dátuma mellett érvel egy holdpályaszámítás segítségével; igaz ugyan, hogy a Hold csak három nap múlva került megteremtésre. [1589]

Az „egy teremtésnap egyenlő ezer év” váza így változatlan marad; csak Krisztus születését tolták el a 6. világnapon belül 300 évvel a Tér. u. 5201-re. A „Krisztus születése utáni” maximális idő most már 800 évvel számítódik, ami 300 évből álló tiszta nyereséget jelent. Csak a 801. év kezdetével köszöntene be a hetedik világnap, s talán a végítélet is.

Világ(korszak)forduló (Kr. u. 800-ban)

Itt és most szögezzük le – ez rendkívül fontos! –, hogy ez a dátum ama egészen kevés kora középkori dátumok egyike, mely Közép-Európában általánosan ismert. Hiszen – a jelenleg érvényes história szerint – 800 karácsonyán magát Nagy Károlyt koronázták császárrá Rómában. Saját korának számítása szerint ez az európai léptékű esemény már a 801. év első napjára esett, hisz az évkezdetet éppen ekkor helyezték előre, december 25-ére. Ezért a „Birodalmi Évkönyvekben” a császárrá koronázás a 801. év kezdetén található bejegyzésnél áll – s ez egyben talán a legfantasztikusabb beteljesedése bármely valaha létezett próféciának.

E korszakos eseménnyel Euszébiosz 497 évet átívelő előirányzata napra pontosan „érkezett célba”. Nem tudom, van-e valaki, aki ismer akár egyetlen ehhez hasonlítható egybeesést a világtörténelemben – én biztos nem. Még a spanyolok Mexikóba érkezése, amit az aztékok ősi jóslatok alapján vártak – amelyhez képest mégis túlzottan védtelenül tűrték el a benyomulást sem pontosan akkor következett be, amikorra a bennszülöttek kalibrálták. Bár heves vita dúl arról, hogy az indiánok mivégre várták kelet felől a fehér istenek érkezését – az ügyben viszont senki sem kíván mélyszántást végezni, hogy mily titkok övezik Nagy Károly koronázási napját, amely rendíthetetlen szimbóluma Európa egységesülésének, a római-antik hagyomány továbbvitelének és a Karoling-reneszánsz fellobbanásának.

Még Borst is, a Karoling-naptár kivételes ismerője, több alkalommal szóba hozza a tényállást anélkül [1590], hogy jelezné, jócskán vannak bizonytalansági elemek is benne. Ráadásul elég régóta létezett a jóslat, hogy Róma bukásával a történelem is végéhez ér; ezért mindenki abban reménykedett, hogy a nyugatrómai császári tradíció, ha a frankok segítségével is, de folytatódik.

Márpedig folytatódott – napra pontosan akkortól, amikortól várták. A világ megmenekült, már csak azt kell megválaszolni: törődött-e ezzel egyáltalán valaki akkortájt?

Mivel a világtörténelem nem követ semmilyen törvényszerűséget – Egon Friedell szerint ez a történelem egyetlen törvénye –, egy koronázás valódi csoda lenne 497 évvel az előrejelzését követően. Az illetékes fakultás azonban egy efféle csodát is szemrebbenés nélkül elfogad. Csak egyetérthetek Arno Borsttal, amikor más összefüggésben felsóhajt: „Az ember legszívesebben feladná a középkortudományba vetett reményét, amikor az iránymutató felfedezések és módszerek […] visszhangja után kutat.” [1591]

Maradjunk azonban még a 800 előtti időnél. A naptári számítás egészen a határnapig teljesen érintetlen maradt. Ekképp például egy anonim Meroving „Computus paschalis” abból indult ki 727-ben, hogy a hat világnapból álló világnak a maga hatezer évével már csak 72 éve maradt. Kiadója, Krusch mindezt ekképp kommentálta: „Ekkor jön majd el ugyanis az utolsó ítélet, és az ember addig örvendezhet mindannak, amije van.” [1592]

A 789-ből származó lorschi birodalmi naptár ugyancsak Jeromosig nyúl vissza, és következetesen már csupán 12 maradék évet hagy a hatodik világnapnak. Mindamellett arra nincsenek utalások a szövegben, hogy a közelgő végítélet okán bármiféle félelem lett volna úrrá a honpolgárokon. A szakember számára ezért igen valószínűtlennek tűnik, hogy akkoriban valóban számoltak volna a világvégével. [1593]

Így e két túlságosan is homályos korszakból származó írást később íródottnak tartom; alighanem a XII. században keletkeztek. Akkoriban már nem kelthetett félelmet egy visszamenőleg fenyegető világvége – így feloldódik az érthetetlen helyzet.

Ter. u. 5000

Míg az egyébként figyelemre méltó korszakalapító Beda teljesen körön kívül marad a maga rövid távú korszakszámításával, addig a nagy hasra ütők egy újabb változtatást csempésznek be a köztudatba. A „Jézus születése szerinti” időszámítás 5201-ről 5001-re tolta el az Üdvözítő születését, vagyis a 6. világnap kezdetére. Minthogy akkor ugyanolyan határozatlanok voltak az emberek a tekintetben, hogy matematikailag mikor kezdődik egy évezred, mint ma, egyaránt megtaláljuk a Tér. u. 5000 és 5001-es évkezdetet. Mindenesetre – a kezdet vagy a vég miatt-e – a Kr. u. 1000. év döntő ponttá vált a világtörténelemben: hat világnap elmúlt, azaz vagy a végítélet következik, vagy a hetedik világnap, s vele a hetedik évezred, azaz Krisztus korszaka, akit földi helyettese, a császár képvisel.

Ezen 1000. esztendőben lépked le III. Ottó abba az aacheni sírboltba, mely csakis a császárok előtt nyílik meg: tiszteleg a bebalzsamozott Nagy Károly előtt (akinek csontvázát később Barbarossa Frigyes ünnepélyesen újra temetteti). Azóta más nem járhatott bent, még maga II. Vilmos császár sem nyert bebocsátást. Ottó viszont ott volt, egészen tudatosan kapcsolva össze a millenáris gondolatát a hetedik világnap kezdetével.

Károly, a biztos találat

Tömören összefoglalva a dolgokat: a korai keresztények Krisztus Ter. u. 5500-as születésével számoltak, és a 7. világnap kezdetében 500 évvel később, a teremtés után 6001-ben reménykedtek (meg persze tartottak is tőle valamelyest).

Ekkor következett az átállás: Jézus születésének belövése Ter. u. 5201-re: ennek köszönhetően a hívők hirtelen azt látták, hogy a 7. világnap kezdete a Tér. u. 6001 évben egybeesik a Kr. u.-i 801. évvel.

A kettes számú számítás szerint viszont Jézus születése a Ter. u. 5001-re esett, emiatt a 7. világnap kezdete immár Kr. u. 1001-gyel esett egybe, s lett a Ter. u. 6001. év a Kr. u. 1001. évvel azonos. (Természetesen ezen kívül léteztek a „kerek” számítások a 800, 1000, 5000, 5200 és 6000-es adatokkal.)

Aszerint, hogy miként határozzuk meg az évkezdetet, a 7. világnapot, azt Károly 800 végi vagy 801-es megkoronázása, illetve Ottónak a császári sírban tett 1000-es, netán 1001-es látogatása vezeti be.

A 6. világnap kezdete: Jézus születése = Ter. u. 5201 Kr. u. 800 = a 7. világnap kezdete Nagy Károly alatt

A 6. világnap kezdete: Jézus születése = Ter. u. 5001 Kr. u. 1000 = a 7. világnap kezdete III. Ottó alatt

Mindkét változatban azonosak a sarokdátumok: a teremtés hatodik napja és a 6. világnap vége 6000 vagy 6001 évre van egymástól.

Ez az egyenletrendszer egyszerűen túl jól klappol ahhoz, hogy véletlen legyen. Míg a történészek nagyvonalúan negligálják e fantasztikus egybeeséseket, én azon a véleményen vagyok, hogy itt állítottak az órán, először alaposan, majd másodszorra finoman.

Hedzsra és iszlám

Létezik mindemellett egy naptár, amelyik valamivel messzebb nyúlik a múltba, mint a zsidók és a keresztények mai időszámításai. Ez sem ver azonban hidat a valós időből a fiktíven keresztül az ismételten reális időbe, a rejtélyes korszakot ezzel szintén nem tudjuk megfogni. Mint ismeretes, Mohamed Kr. u. 622-ben hagyta el Mekkát, s menekült el Medinába. Az áttelepülést (hedzsra) I. Omár kalifa (634-644) meglepően korán nyilvánította az iszlám időszámítás kezdőpontjává, igaz, ennek bevezetése szintén egy sor kételyt támaszt az utóbb vizsgálódóban. Látszatra a naptár 640-től végig alátámasztott, mégis kérdőjelek sokasodnak körülötte. Már korábban feltűnt, hogy a korai arab időszak hasonlóan sötétnek hat, mint ugyanazon kor a keresztény Európában. Láthattuk: a mór Spanyolországból alig maradt ránk bármi kézzelfogható a 930 előtti időkből.

A perzsa talány

A Perzsiában történtek nehezen világíthatok meg, úgyhogy csak rövid pillantást vetünk két elég érthetetlen dologra. A korai 641-es arab hódítás és a zoroasztrizmus* azonnal megkezdődő kiszorítása ellenére Perzsia, kivált annak keleti része a X. században még egyáltalán nem iszlamizálódott. Magyarázatként a muzulmánok ugyanazon időben meginduló vallási toleranciapolitikája szolgál. Ami igencsak jól jöhetett Perzsia leghíresebb költőjének, miként arra Uwe Topper is rámutat. [1594] Firdauszi 939-től 1020-ig élt, és hatvanezer kétsorosban írta meg az iráni birodalom történetét az arab hódításig (Sáhnámévagy Királyok könyvé). Hogyan engedhette meg magának, hogy az eposzt szultánjának szentelje, jóllehet sem a 651-es arab hódítást, sem az iszlámot, sem Allahot nem említi? Máig nincs válasz. A perzsa történelem is csak akkor tisztázódik, ha Irán iszlamizálása – a fantomkorszak kiseprésével – a X. évszázadra tevődik.

Az ebből levonható következtetéseket azonban nehéz kiszámolni. Tudjuk például, hogy a XI. és XIII. század közt alkotó iszlám történészek a hedzsra és Krisztus születése szerint jelölték az időpontokat. Ha a hedzsrát legkorábban a X. században szinkronizálták a keresztény időszámítással, akkor a muzulmának is megvásárolták a három üres évszázadot, s ekkor világos lenne, hogy az iszlám kultúrkörben 622 és 911 között nem találunk egyebet, mint az Ezer egy éjszaka meséinek klasszikus elbeszéléseit, melyek jellemző módon sokat foglalkoznak Harun al-Rasiddal, Nagy Károly nagy ellenfelével. Az első frank császár – ebben utódai is követték – követséget küldött Bagdadba; apró szépséghiba, hogy erről semmilyen arab bizonyítékunk sincs. [1595] Egyetlen arab hírharsona sem számol be a 800-as császárrá koronázásról, Harun ezen alkalomból küldött ajándékairól, az elefántról és az orgonáról. Az arab történészek figyelmét úgyszintén elkerüli a Martell Károlyról elszenvedett korszakos vereség, amely megmentette Európát – bezzeg a nyugati krónikások másról sem írtak, mint a nagy győzelemről, továbbá a Loire-tól délre leölten heverő 200 ezer szaracénről.

*Zoroasztrizmus: Zoroaszter tanai, vallása. Zoroaszter (zend nyelven Zarathustra): a párszi hit prófétája, a név jelentése: öregek feje.

Arab képtelenségek

Günter Lüling, az iszlám alapos ismerője azt konstatálja, hogy bár semmire sem tartja a kitalált évszázadok tézisét, az Omajjád-dinasztia eredeti arab lendületét már 750-től felváltják az abbaszidák, s perzsa szellemiségükkel „az iszlám teljesen új korszaka kezdődik.

Az iszlám gyakorlatilag csak abbaszida történetírással rendelkezik, mely tudatosan és rendkívül eredményesen szorította ki az omajjida történetírást.

A (622-től számított) hedzsra után 400-ig tartó időben (Kr. u. 1000) dogmatikus történelmi alapelvekből kiindulva teljesen átszabták az óarab historiográfia egészét.” [1596]

Az araboknak ekkor már egyáltalán nem kell villámszerűen elfoglalniuk a fél világot. Az eddigi doktrína szerint 99 éven belül (633-732) Nyugaton a Loire-ig törtek előre, Keleten pedig 118 év leforgása alatt (633-751) az Indusig és Szamarkandig – egy 7500 kilométerre elnyúló, túlméretezett frontvonalon küzdve. E feltartóztathatatlan előrenyomulás közben az első négy kalifát és a negyedik fiát meggyilkolták (634, 644, 656, 661, 680). Normális körülmények között egy efféle legfelsőbb szinten folyó öldöklés és az ebből fakadó véres viszályok a világ bármelyik nációját káoszba taszajtották volna – ehelyett arabjaink a hátország botrányaival mit sem törődve a legnagyobb pontossággal és tökéletes logisztikával vezették támadásaikat a mégoly messzi vidékekre is. Nehéz elhinni – ez a kérdéskör mégsem foglalkoztatta eddig a historizálókat.

Úgy vélem, a kora arab történelmet muszáj teljes egészében felülvizsgálni – amelyhez még alternatívákat is kínálok. A „sötét századokra” vonatkozó kiindulópontomat elfogadva, s így a X. századtól visszaszámolva az adódna, hogy a hedzsra éve Kr. u. 325. Ez az évszám Európában mint a niceai zsinat időpontja már ismerős; ezen a zsinaton elsődlegesen Ariusz és tanítása ellen küzdöttek, miszerint Jézust Isten teremtette volna. Talán jelentőséggel bírhatott ez a zsidó és keresztény gyökerekkel egyaránt bíró iszlám szempontjából is? [1597]

A keleti és a nyugati egyház egyaránt a Szent Pál-i egyházból nőtt ki, mellyel kapcsolatban megemlítendők a pogánykeresztény „frakciók” is. A kialakuló kereszténység zsidókeresztény „frakciójából” az ebioniták, nazarénusok vagy szümmakhiánusok formálódtak – különféle elnevezésekkel nagyon hasonló hittartalmak képviselőire. Igaz zsidókeresztényekként hittek az egyszemélyű Istenben, így szemükben Jézus nem számított Istennek. Egyszerre képviselték a körülmetélést és a keresztséget, az áldozatok elítélését, a vízkeresztséget, a rituális mosdásokat, a mózesi törvény és a próféták kritikáját, a vegetarizmust, értékelték a szegénységet és elvetették Pált. [1598] Zsidóságuk megnyilvánult a szombat megszentelésében, a körülmetélésben és a Jeruzsálem felé forduló imában. [1599]

Günter Lüling hangsúlyozza, hogy Mohamed átvette az ebioniták hitének lényegi vonásait, ami által újfent bebizonyosodik, hogy az iszlám kezdetei az európai egyháztörténelemhez is tartoznak. Lüling feltárja a muzulmán hit kora keresztény gyökereit, és kimutatja, hogy a ma kezünkben lévő Korán legkorábban a X. századból eredeztethető formáció. Az Othmán kalifa (644-656) óta egyedül érvényes „standard verzió” még 1007-ben is egy ősibb, nem engedélyezett Koránnal állt szemben, s csak a X. századtól születik meg a három legtekintélyesebb Koránkommentár, csak ekkor kerülnek a szöveg értelmét egységesítő kiegészítőjelek a Koránba. [1600]

Mivel pedig Mohamed tudomásunk szerint csak a VII. században talált rá vallására és a Koránra – mely kezdetben még nem számított isteninek –, űr tátong közte és az ebioniták közt, akik 400 után vettek búcsút a történelemtől, amikor Palesztinából alighanem az arab sivatagba menekültek. A kitalált évszázadok fényében az a megoldás kínálkozik, hogy 400 és 614 között került sor a kora keresztény strófikus dalok átalakítására, a születő Koránba való beépítésükre és a mekkai Kába átépítésére egy kora keresztény templomépületből az iszlám központi szentélyévé. [1601] Ezáltal bezárul az ebioniták és Mohamed közt tátongó űr, akinek „a szektás zsidókereszténységtől való… indirekt függése minden kétség felett áll.” [1602.] Amikor a perzsák 614-ben Palesztinából előrenyomultak Egyiptomba, Észak-Arábiában a korai iszlámmal és az arab Koránnal találkozhattak.

Az iszlám kezdetei így a 614 előtti időkre húzódnak, míg a perzsák általi elterjedése a 911 utáni időre esik. A hozzátartozó történelmi folyamatot alább vázoljuk, amint megválaszoltuk a történelmi kitaláció körülményeire vonatkozó kérdést.

Természettudományos alátámasztás

Mielőtt az időátállítás gyakorlati véghezvitelével, valamint az ehhez kapcsolódó koholt történelemmel foglalkoznánk, tisztázandó, mennyiben merítettük ki az ellenőrzés lehetőségeit. A bizonyítás eddigi menetében különböző segédeszközök kerültek elő.

Elsősorban előttünk van az írásbeli hagyomány, krónikák, annalesek és egyéb szövegek formájában. Másképp jóval kevesebbet tudnánk a gyermek Jézus születéséről, s majdnem semmit azokról az eszmékről, melyek egész korszakokat mozgattak, vagy nem mozgattak.

Ezzel egyenjogú bizonyítékként kezelem – sok középkortudós bosszúságára – az archeológiái és az építészeti-architektonikus leleteket. A kövek és a cserepek ugyanis sokkal kevésbé hamisíthatóak, és gazdagon vallanak az egyes korokról. Ezeket nem lehet (szabad) egyszerűen hozzáigazítani az írásból merített tudáshoz és az abból levezetett kronológiához, hiszen e „tárgyi bizonyítékok” ellenőrzést, pontosítást és korrekciót tesznek lehetővé.

Csak így vehető észre, hogy egész birodalmak csak papíron és holt betűk képében léteznek, róluk az írásos tudósításokon kívül semmi sem tanúskodik.

27. kép. A FELTÉTELEZETT ABBASZIDA BIRODALOM A FIKTÍV HARUN al-Rasid IDEJÉBEN.

Így állapítja meg például a kölni szénapiac ásatásait vezető Hansgerd Hellenkempemek: „Abban a lehetőségben reménykedtünk, hogy felderíthetjük az utánuk (ti. a rómaiak) következő fél évezredet. […] A rómaiak eltűntek. Építményeiket és egyéb hagyatékaikat a Karolingok a IX. századtól kezdve szabályszerűen újra hasznosították. […] A Karoling-hasznosítás oly intenzív volt, hogy általa a rómaiakkal együtt a frankok tanúbizonyságai is tönkrementek.” [1603] Mivel a Karolingok a frankokhoz tartoznak, következésképp egy egész korszak eliminálta magát.

Asztronómiai finomhangolás

Nagymértékben tartottuk magunkat a naptárhoz, annak számításaihoz, valamint a hozzá tartozó építményekhez. Az ókori irodalom és a római napórához kapcsolódó ásatási eredmények összefüggései szintén kínálnak ellenőrzési lehetőségeket. A napóra kapcsán megszólalhat a csillagászat, amely másodpercnél is pontosabban képes elszámoltatni a múltat, nem csupán a most fölénk boruló mennyboltot. A visszatérő üstökösökkel, bolygóegyüttállásokkal vagy szupernóvákkal kapcsolatos vizsgálódásait már felsoroltuk; még megnézzük, visszaigazolja-e a középkori krónikák napfogyatkozásokról szóló beszámolóit.

A csillagászok ugyanis olyan kontrollszámításokat végeztek a ritka égi jelenségekkel kapcsolatban, amelyeknek ki kellene zárniuk mindenféle fantomkorszakot. Főként a napfogyatkozásokat tekintik olyan világosan megkülönböztethető egyedi jelenségeknek, melyek tézisem mellett vagy ellen tanúskodhatnak. Werner Bergmann professzor és Wolfhard Schlosser 1997-ben elsőkét hozták szóba azt az 590-es napfogyatkozást, melyről Toursi Gergely a következőképpen számol be (X. könyv, 23. fej.): „Október havának közepén elsötétült a nap, s fénye olyannyira megfogyatkozott, hogy alig maradt akkora, mint a holdsarló az újhold utáni ötödik napon.”

Amennyire tömör a megfigyelés leírása, annyira át van dolgozva. A latin szöveg kifejezetten a 8. hónapról beszél, amely akkoriban augusztus volt, nem az antik Róma októbere; egyáltalán nem beszél újholdról, hanem egyszerűen az „ötödik holdról”; a „hónap közepéről” szóló kijelentése szintén egyértelmű.

Ha visszapörgetjük az idő kerekét, azt találjuk, hogy az 590. október 4-ére jelzett fogyatkozás csak nagy elnézéssel illeszthető a fent leírtakra. Nem a 8. hónap közepére esik, hanem a 10. kezdetére, és gyűrűformájú volt, ami teljesen más, mint a sarlójellegű. Midőn Schlosser és Bergmann pontosan 300 évet továbbszámolt, nem találtak egyetlen megfelelő fogyatkozást, azaz tételemet megcáfoltnak nyilvánították. Csakhogy az általam ajánlott 297 fantomévvel 887. október 20-án megfelelő „jelenséggel” találkoztak volna: ismét októberben, ezúttal azonban közel a hónap közepén, újból az 5. hold után, immár a teliholdtól számolva, ami a kései ókorban még bevett szokás; [1604] Mucke és Meeus szerint ez nem gyűrűformájú volt, hanem teljes fogyatkozás. [1605]

Ptolemaiosz a tanúk padján

A következő „fordulóban” Wolfhard Schlosser Claudius Ptolemaiosz különböző megfigyeléseit mozgósítja. Többek között egy hármas holdfogyatkozást szúrt ki magának. „Majdnem felesleges megállapítani, hogy ez a három holdfogyatkozás a Kr. u. 133, 134 és 136. évben napra pontosan megtalálható a „Fogyatkozások kánonában”, helyesen megadva a fogyatkozás fokát (teljes, 5/6, £2), és minimális hibával az időbelileg csak nehezen megbecsülhető középidőt (2307, 2301 és 343 alexandriai idő szerint).” [1606]

Ellentmond neki Robert Newton [1607], s úgyszólván pert akaszt az ókor legnagyobb csillagászának nyakába. A vád így hangzik: Ptolemaiosz annak ellenére, hogy ez volt a foglalkozása, egyáltalán nem maga végezte megfigyeléseinek nagy részét, hanem kiszámította őket. Ismeretlen okból visszanyúlt a hipparkhoszi csillaghelyekre, és átszámította őket a 300 év alatt végbemenő precesszió fix értékével korrigálva. [1608] Mivel ez a korrektúratényező túl kicsi, a Ptolemaiosz által leírt csillagos ég nem fölötte szikrázott, hisz ő a II. században élt.

Newton nem csupán az állócsillagok pozícióit vitatta, hanem azt a négy tripla holdfogyatkozást is, melyet Ptolemaiosz hagyományozott ránk, mert belőlük vezethető le legjobban a Hold mozgása. Ebből három hármas évszázadokkal korábbi görög megfigyelésekből származik. A negyedik hármas, tehát 133, 134 és 136 esetében, Newton ugyanazokat az értékeket kapja, mint Schlosser [1609], mindamellett kimutatja, hogy Ptolemaiosz ugyanúgy csak „gyártotta” ezeket az értékeket, mint a korábbi hármasokéit. [1610] „Gyártás” alatt azt érti, hogy Ptolemaiosz mindig meghatározta azt az égi elrendeződést, melyet epiciklikus rendszere megkívánt, és ennek alapján számolta ki az égitestek különböző pozícióit.

Bizonyos mértékig ellenbizonyításul szolgál a három napéjegyenlőség meghatározása a 132., 139. és 140. évekből, valamint egy napfogyatkozás, amit 140. június 25-re állított elő. Newton itt megállapítja: „Az időpontokat illetően rendkívüliek Ptolemaiosz tévedései. A három napéjegyenlőség mind kereken 28 évvel később történt, míg a napfogyatkozás egyenesen 36 évvel.” [1611] Ptolemaiosz eszerint nem szolgál sem konzisztens, sem pedig hibátlan dátumokkal, ennyiben tehát egyáltalán nem „teljesen felesleges” Ptolemaiosz számadatainak pontosságát megvizsgálni.

Ptolemaiosz Schlosser által említett „saját égitest-megfigyeléseivel” Newton szintén foglalkozott. A XI. cap., 6-8-on kimutatja, hogy Ptolemaiosz ezeket a dátumokat is „gyártotta” [1612.], és határozott végső ítéletet hoz: „Valamennyi saját megfigyelése, amit a Syntaxisban (= Almageszt) használ, csaláson alapul (fraudulent) – már amennyire meg tudjuk vizsgálni. A megfigyelések nagy része, amit más csillagászoknak tulajdonít, ugyanúgy szélhámosság, mint amelyeket maga végzett el. Műve tele van teoretikus tévedésekkel és a megértést zavaró fogyatékosságokkal, amint arról már beszéltünk. A Hold és a Merkúr mozgására adott modellje éles ellentmondásban áll a legelemibb megfigyelési adatokkal, így kudarcként értékelendő.” [1613]

Newton említést tesz arról, hogy Ptolemaiosz saját tanúsága szerint egy asztrolábiummal végezte a Jupiter és a Szaturnusz megfigyelését – tehát azokat, amelyekre Schlosser támaszkodott. [1614]

Borstnak erről határozott véleménye van: „Az állítólag Ptolemaiosz által felfedezett, valójában csak 400 körül, Alexandriában kifejlesztett asztrolábium mintegy 530 körül vált ismertté a bizánciak előtt.” [1615]

Borst ekképp további, igazán lényeges valótlanságot bizonyít rá az ókor állítólag legnagyobb csillagászára. Mit tartsunk most már az Almageszt részben nagyon pontos, részben felismerhetően hamis adatairól, s mit magáról az Almagesztre? Már nem is okoz meglepetést, hogy a mű születését is jelentősen későbbi időpontra teszik. 1993-ban három orosz matematikus – Fomenko, Noszovszkij és Kalasnyikov – az Almageszt keletkezésének idejéről elmélkedve a közölt csillagkonfiguráció alapján arra a meglepő eredményre jut, hogy a csillagok állása nem felel meg a ptolemaioszi II. századnak [1616], hanem a VI. és a XIII. század közötti időre tehető. Pontosabb válasz nem adható, mert a távcsöves megfigyelések pontatlansága meggátolja a matematikust a precízebb eredmény megállapításában.

Napfogyatkozások

Dieter Hermann csillagvizsgáló- és planetáriumigazgató még tovább ment, hogy feltevésemet „ad absurdum” megkontrázza. [1617] Újból foglalkozik a történetileg biztos napfogyatkozásokkal, és kijelenti: „Újra kiszámoltuk ezeket a fogyatkozásokat, és minden esetben teljes egyezést találtunk a megfigyelés és a számítás között. Ez a tény önmagában máris rendkívül valószínűtlenné teszi egy »fantomkorszak« létét. Hogy ILLIG tézisét mégis alaposan megvizsgáljuk, megkerestük a három teljes napfogyatkozásra (Milétosz, Kr. e. 585; Nikaia, Kr. u. 29; Athén, Kr. u. 484) következő teljes napfogyatkozásokat. Az eredményeket a 2-es (helyesen 4-es) táblázatban közöljük. Miként látható, nincs semmi megegyezés a fogyatkozások ritmusában. ILLIG tézise ezzel csillagászati szempontból cáfolatot nyert.” [1618]

A klasszikus körkörös érvelés képviselőjével van dolgunk. Mert ahol „utánaszámolt” és „teljes megegyezést” talált, ott csupán igazolta elődei visszaszámításait, de egyáltalán nem a forrásokban közölt napfogyatkozásokat. A mérhetetlen különbség könnyen belátható.

Hermann listája azzal a két napfogyatkozással zárul, melyekről Toursi Gergely tudósít, és Hermann 563. október 2-ára, valamint 590. október 3-ára helyezi őket. Gergely azonban – most ne is vegyük azt, hogy nem tudott a keresztény időszámításról egyáltalán nem beszél explicit módon ezekről a dátumokról. Már szóltunk róla, hogy 590-ben a „8. hónapot” októbernek kellett értelmezni, hogy egyáltalán megfelelő napfogyatkozást találjanak a visszaszámítási katalógusban. Az október 3-a azonban ennek ellenére egészen határozottan ellentmond a „hónap közepének”.

Az 563. október 2-i dátum esetében még nagyobb az aránytalanság, méghozzá egészen kínos okokból. Gergely ugyanis a 4. könyv 31. fejezetében a következőket írja: „Egyszerre azonban, mégpedig október 1-jén, a nap úgy elsötétedett, hogy még csak negyed résznyire sem őrizte meg fényét: feketének és színtelennek látszott, mint egy zsák.”

Gergely nem nevez meg évszámot; ha visszalapozunk a szövegben, a 27. fejezet szélén az 566-os évszám áll. Hogy jutott hát a mi ókort vizslató csillagászunk a pontos dátumhoz? Például úgy, hogy a visszaszámított napfogyatkozások katalógusában kikeresi, mely években zajlott le Tours és Clermont-Ferrand közelében megfigyelhető napfogyatkozás. Kiválasztva aztán a legalkalmasabbat, az 563. október 2-i mellett dönt. Planetáriumában utánaszámol ennek a napfogyatkozásnak, és így igazolja korábbi elődjének, Ginzelnek 1888-ból és 1899-ből származó visszaszámításait.

Hermann tehát egyetlen gondolatot sem fecsérel arra, hogy a krónikában szereplő fogyatkozás miért van egy nappal arrébb, és főként, hogy mi módon jutott ehhez az évszámhoz! A másodperc-pontossággal számító csillagászat így önnön karikatúrájává válik. Ha a napot hasonlóképp váltogathatjuk, mint az évet, akkor ugyanolyan jól vagy rosszul megnevezhető a 863. augusztus 18-i, szintén gyűrűformájú napfogyatkozás: ez esetben a nyolcadik hónap valóban a naptár 8. hava; helyes viszonyítási év hiányában pontosan 297 évvel később feküdhet, és a nap sem itt, sem ott nem egyezik.

Hermann hangsúlyosan tárgyalja a híres Kr. e. 585. május 28-i napfogyatkozást, melyet a milétoszi Thalész előre kiszámolt volna, s amely napon a lüdek és a iónok kivívták a médek feletti győzelmet: „Egy biztonsággal helyénvaló napfogyatkozás-előrejelzés származik a milétoszi Thalésztől.” [1619] Amennyiben Hermann foglalkozott volna a vonatkozó irodalommal, ahogy azt Benny Peiser már régen megtette [1620], úgy semmi esetre sem utalt volna rá ily magabiztosan. Mert Thalész feltételezett életrajzi adatai nem Thalész írásaiból származnak, melyekből egyetlen sort sem ismerünk, hanem egy csillagászatilag visszaszámolt vonatkozásból, amit egy mérvadó lexikon így közöl: „Életének ideje a Kr. e. VI. század első fele; a kronológiailag biztos pont az 585. május 28-i napfogyatkozás (a halüszi csata napja), melyet Th(alész) előre kiszámolt. Ehhez viszonyítva helyezték Th(alész) akméját (életének delelőjét) 585-584-re, és a szofosz(bölcs) megtisztelő cím adományozását 582-581-re.” [1621] Hogy Thalész előre kiszámolta a halüszi napfogyatkozást, Hérodotosztól tudjuk (I. 74), aki kereken 140 évvel később írta művét, semmit sem tudva időszámításunkról.

A megfelelő napfogyatkozás tudományos kiválasztása során el kellett tekinteni attól, hogy a teljes elsötétülés csak 18 óra 50 perckor, vagyis röviddel a naplemente előtt állt be, és hogy dramatikus hatása ezáltal már az alkonyaira esett, vagyis nem lehetett döntő hatással a csata kimenetelére. Hogy az akkori tudásszint mellett miként volt lehetséges egy – ráadásul órányi pontosságú – előrejelzés, ugyanúgy figyelmen kívül maradt, mint az a pszichológiai kérdés, hogy miként lehet egy hadsereget egész napon át reménykedni hagyni egy olyan napfogyatkozásban, amely egyszerűen nem akar bekövetkezni. Ezek miatt és még egy sor további okból hosszú időn át előnyben részesítették a 610. szeptember 30-án déli 12 órakor beállott napfogyatkozást, mely azonban még rosszabbul passzol a krónikákhoz. Peiser ebből joggal következtet egy bármiféle datálásra alkalmatlan „Thalész-mítoszra”. Ebben R. R. Newtonra és főként A. Demandtra támaszkodhatok, miszerint a nap- és holdfogyatkozásokról szóló 250 antik híradás közül eddig több mint 200-ról bizonyított, hogy pontatlan vagy teljesen hamis. [1622]

Ameddig a fogyatkozások napokkal, évekkel, sőt akár több évtizeddel is ide-oda tologathatóak, amíg láthatóan egy történelemképet igazolnak, addig Hermann-nak a „fogyatkozások ritmusára” vonatkozó vizsgálatai teljes mértékben értéktelenek. A csillagászprofesszor így semmiképp sem cáfolta meg tézisemet, hanem csak köszönetét érdemlő módon feltárta az archeocsillagászat fő gyengeségeit.

Az uralkodó történelemképet illető kritikám különös tisztázatlanságokat fed föl még abban a tudományágban is, melyet a legpontosabbként értékelnek. Ennyiben kíváncsiak volnánk, hogy mit eredményez a matematikusok, csillagászok és történészek között zajló vita. Emlékezzünk csak a Csillagászati kánonra, egy lehetőségre, hogy visszaszámoljuk a csillagászati dátumokat (Id. lentebb). Nyugaton ez a XI. század első felében kezdődött Sánta Hermann-nal. Amióta is lehetséges, hogy sok égi eseménynek többé-kevésbé jól utánaszámoljunk, és szabadon megkomponált krónikákban illesszük őket kitalált korszakokhoz. Úgy tűnik, D. Hermann ilyesfajta lehetőséget sohasem vett fontolóra.

Ékírásos betlehemi csillag

Bizonyos szempontból egy másik rejtély is ösztönzésül szolgálhat az archeocsillagászoknak és ókortudósoknak. Már ismerjük a „betlehemi csillag” problémáját. Mellőzve a Kepler-féle hármas Jupiter-Szaturnusz-konjunkció és a bibliai égi jelenség szinopszisát, a konjunkciót a Kr. e. 7. évre számolják vissza. Erről még antik feljegyzések is tanúskodnak: babiloni ékírásos táblák regélnek az égitestek helyzetéről a Kr. e. 7. április 1-2-től Kr. e. 6. április 19-ig terjedő időszakra vonatkozólag. [1623]

Az elfogulatlan szemlélő talán meghökken, hogy akkoriban még használtak ékírást, hiszen Nagy Sándor és a kibontakozó hellenizmus óta a görög számít a világnyelvnek. Az ékírással szemben csak előnyei vannak: sokkal egyszerűbb papírra vetni, a számábrázolás egyfajta decimális rendszerrel kézenfekvőbb [1624], a megörökítés a papiruszokon vagy pergameneken jóval könnyebb, mint a kezelhetetlen agyagtáblákon. Az ékírás egyetlen előnye akkor aligha ért bármit: a tonnányi agyagtábla-archívumok nem égnek el, mi több, a tűz csak még inkább megkeményíti őket, hovatovább nékik ajándékozva az öröklétet.

Még Kr. u. 75-ből is ismerünk ékírásos táblákat, ezek a legkésőbbiek. [1625] Amennyiben Heinsohnnak feltűnt, hogy ezek anakronisztikus módon még mindig tartalmaznak állítólagos III. évezredbeli sumér hatásokat, úgy az is feltűnik, hogy az égitestek pozíciója alapján datálódnak. A legfiatalabb írások amúgy is asztronómiai almanachok, de a táblát csillagászatilag szintén a hármas csillagkonjunkció alapján datálják.

Így keletkezhet az a benyomásunk, hogy a fölöttébb kései ékírásos táblákat csak csillagászati dátumaik alapján helyezik ilyen későre. A hozzájuk tartozó visszaszámítás, vagyis a csillagászati helyzet és a tőlünk való időbeli távolság megállapítása bizonyosan helyes. Ha azonban a vonatkozó történelmi eseményeket nem a helyes időponthoz rendelték hozzá, akkor téves következtetéseket lehet levonni belőlük.

Amennyiben igaz az a feltevésem, hogy 297 évnyit rövidíteni kell az időszámításban, akkor a konjunkció a Kr. e. 304. évre kerül. Mert a háromszoros Jupiter-Szaturnusz-konjunkció a halak csillagképében rendkívül ritka esemény, amely csupán minden 854. évben történik meg. [1626] Nagy Sándor halála után 19 évvel természetesen még elvárható egy ékírásos szöveg felbukkanása. Ha helyesnek bizonyul, hogy az ékírást csak csillagászati számítások miatt kell a Krisztus utáni időbe, és ezzel használatát anakronisztikusan hosszan elnyújtani, jóllehet „voltaképp” már régen elavult, kiváló bizonyíték adódna a fantomkorszaktézis mellett. Miközben ismét megmutatkozik, hogy a kritikus kérdésfelvetés egy sor területen kavarja fel az állóvizet.

A csődöt mondott C14-es módszer

A természettudományos korszakolási lehetőségek eddig nem igazán játszottak jelentős szerepet a történelmi múltat tanulmányozó tudományokban. Ezért kézenfekvő lenne pl. minden oklevelet, melyek keltezése igen gyakran kérdéses, radiokarbon-módszerrel megvizsgálni. Elvégre a papirusz, pergamen és a papír mind széntartalmú anyag, melyekre ez a metódus alkalmazható. Esetükben mérhető a radiokarbon C14-izotóp bomlása, amiből a felezési értékek és sok egyéb feltevés segítségével megállapítják a korra vonatkozó adatot. A bomlási óra attól a pillanattól ketyeg, hogy a szervezet már nem épít be több C14-et, vagyis attól a pillanattól fogva, amikor kiköltözik belőle az élet.

Amennyire ismert számomra, mindeddig nem végeztek ilyen méréseket régi pergamenekkel. A „Cl4” ugyanis nem szolgáltat pontos évszámadatokat, csak egy valószínűsíthető intervallumot. Ez 1200 évre visszamenőleg kb. ± 70 évet jelent – s ezért érzik magukat a diplomatikusok, vagyis a régi oklevelek specialistái kompetensebbnek.

Ezt a pozíciót a történelem valamennyi szakaszára kiterjesztik, amelyről írásban – ideális esetben uralkodói lista segítségével – maradtak fent emlékek. Emiatt a „C14-es módszer” azokban a korszakokban „tarol”, amelyekben nem maradtak ránk írásos tanúságok. Elég csak a közép-európai őskori kultúrák és az egész megalitkorszak abszurd „megöregbítésére” emlékeztetnünk, amely a második radiokarbon-forradalom következtében zajlott le. [1627]

Időközben sokkal alaposabban felülvizsgálták a módszer előfeltevéseit, mint ahogy azt én 1988-ban megtehettem. „C14-Crash” címmel egy fizikus és egy technikatörténész szisztematikusan kimutatta, bizony, több sebből vérzik az 1949-ben Willard Libby által kitalált metódus. [1628] Már rég tudomásul kellett volna venni, hogy ez a módszer nem kínál olyan szilárd alapot a kutatóknak, amit azok tőle remélnek.

Korhadozó fatámaszok

Ennél több várható az évgyűrű-analízissel végzett favizsgálatoktól. Végtére is a korai középkorban sokkal ritkábban építkeztek kőből mint fából; akkoriban az a helymegjelölés, hogy „Steinkirchen” (kőtemplom) még szokatlan építményre utalt. A Meroving- és a Karoling-frankok egyaránt eleve a favázas szerkezetű építményekhez voltak szokva, nem pedig a kőmegmunkáláshoz. Itt tehát alkalmazható az évgyűrűs datálás. Ez a módszer arra épít, hogy a fáknak minden évben egy gyűrűt kell növeszteniük. Egy ősöreg, de ma kidöntött fával máris évszázadokra hatoltunk be a múltba. Ha pedig sikerül egy ilyen fa gyűrűit átfedéssel összekapcsolni egy még idősebb fa gyűrűivel, akkor a múltba vezető híd még hosszabb lehet.

Amikor a legújabb tudomány Ernst Hollstein jóvoltából nekilátott, hogy évgyűrűk standardizált sorrendjét (szekvenciáját) állítsa fel a jelentől a lehető legtávolabbi múltba nyúlóan, a X. évszázadig viszonylag gyorsan haladtak. Volt elégséges anyag, amely sokszoros átfedéssel „aládúcolta” a sorozatot. Az azt megelőző időszakban azonban nehézkessé vált minden. A római kor bőséges leleteit szekvenciába rendezték – csakhogy a kora középkornál olyan sötétségbe ütköztek, mintha egy sűrű erdőbe tévedtek volna. (Hans-Ulrich Niemitz persze azonnal vázolta a problémát és saját egykori megoldását.) [1629]

Merthogy – szinte természetesen – alig van némi famaradvány a korai középkorból: a 720 körüli éveket csupán négy tölgyfapróbával támasztották alá… Elképzelhető, hogy valamennyi akkori faszerkezetes ház leégett, minden fa építőanyagot eltüzeltek vagy újra felhasználtak?

Hogy a korai középkort „megmentsék”, és a fentiek ellenére mégis meglegyen a maga standard szekvenciája, két döntés született: a bükkel további fafajtát vettek be a vizsgálandó anyagok közé, és a módszert alapjaiban megváltoztatták. Az optikai irányultságú eljárásból matematikai-statisztikai lett, amely bonyolult számítások sokaságával abból a szempontból vizsgálja az egyik próbából származó évgyűrűket, hogy megfelelnek-e és ha igen, mennyire egy másik próba gyűrűinek, még ha utóbbi egészen más növekedési körülményekkel bírt is.

E huszárvágással 1970-ben a római korig ívelő „fahidat” vertek – négy kényszerű törésponttal. Niemitz szavaival: „Hollstein négy nehézségbe ütközött, mely – amennyiben tudtak volna a kronológiai tévedésről – várható volt: először a fahiány, másodszor a datálás ingadozásai a kutatás területén éppen ezen időszakra vonatkozóan […], harmadszor szorosan egymás mellett talált fák, háromszáz éves időbeli távolsággal (Mainz, Altrip, stenbachi Einhard-bazilika), továbbá negyedszer rendkívüli problémák két helyen (a »sumákhelyek«) – ahol is minimális és ijesztően csekély a leletsűrűség (380 és 720, tehát 340 évnyi táv).” [1630]

Azóta sok igyekezetei fordítottak arra, hogy a gyenge láncszemeket kivegyék a sorból, sőt, meg is próbálták elrejteni azokat. Ez olyan jól sikerült, hogy 1991-ben a francia dendrokronológia két szakértője, Lambert és Lavier ekként értékelte német kollégáit: „Olyan csodadátumokat („magic dates’) állítanak elő, amelyek kizárólag saját meggyőződésükön alapszanak – titkos eljárások és standard szekvenciák alapján („secret procedures and masters”) (vagyis nincs pontosan rögzítve, egyikről sem vitatkoztak, egyiket sem publikálták). Következésképp: hogy is tudnánk az említett laboratóriumok által előállított dátumok hitelességét elfogadni?” [1631]

Manapság egyedül a szakterületben járatosak képesek megvizsgálni az évgyűrűsorozatok helyességét, a többieknek nem marad más, mint bizalmat szavazni az évszám-megállapításoknak. Emiatt csupán kifejezésre juttathatjuk abbéli gyanúnkat, hogy megkétszereztek részsorozatokat a fantomévek famintákkal és megfelelő évgyűrűkkel történő lefedése végett.

Ezzel kapcsolatban hadd említsek egy példát. Max Kemer aacheni középkortudós egy rádióvita során (1997. január 1., Deutschlandradio, Köln) az aacheni dómból származó famaradvánnyal érvelt ellenem. [1632] A kupola körül lévő fából készült koszorú szúette maradványáról van szó, mely nyugodtan elkorhadhatott, minthogy a kezdeti megkeményedés után a beépített „vasfűző” vette át a szerepét. A darab 56 évgyűrűt számlál, kivágásának idejét Hollstein (1980) 776±10-re teszi.

Dendrokronológusunk csak a standard sorozat előállítása után jelölte ki korát. így hát abból kell kiindulni, hogy ez a viszonylag kevés gyűrűt tartalmazó darab más, későbbi korhoz tartozó standard sorozathoz is illeszkedhetett volna.

Végül arra hívnám fel még a figyelmet, hogy a természettudományi módszerek és eredmények kölcsönösen hitelesítik és kalibrálják egymást. A „Cl4” nem ad ki automatikusan abszolút dátumokat, csupán mérési adatokat, melyeket először át kell számolni évekre. Mivel a mindent eldöntő C12/C14 reláció minden egyes évben és minden egyes területen más lehet, Libby az ókori rómaiak, ptolemaidák és egyiptomiak történetileg elődatált famaradványaihoz képest kalibrálta mérési értékeit. így az uralkodó kronológia összes lehetséges hibája átköltözik a természettudományos időmeghatározásba. Ez sem elég azonban, mert természetesen a famintákat is mindaddig elődatálják a C14 segítségével, amíg még „úsznak”, értsd: ameddig egyáltalán nem tudják, hogy egy régi tölgyfa törzset a Kr. u.-i 1. vagy a Kr. u. 2. évezredben kell-e elhelyezni.

Ezek után azon sem kell csodálkoznunk, hogy az évgyűrűs és a C14-es módszer eredményei ugyanazon korszakokban köszönőviszonyban sincsenek egymással. Az érdekeltek rémülten állapították meg a hetvenes években, hogy a standard évgyűrű-szekvenciák leselejtezték a nekik alapul szolgáló C14-értékeket. Kr. e. 500-tól a C14- és a dendroértékek állandóan szétváltak: például egy C14-gyel Kr. e. 2500-ra besorolt próba dendróval meghatározva Kr. e. 3000-re tolódott. így őrződött meg minden eredeti hiba és terjedt tovább, a kölcsönös „kalibrálással” így keletkeztek tévedések mind nagyobb nagyságrendben. Blöss és Niemitz szintén tárgyalta a dendrokronológia gyengeségeit és összejátszását a Cl4-gyel. [1633]

Magyarán: még az egzakt természettudományok sem precízebbek, mint a leggyengébb humán bölcselkedés. Ameddig nem léteznek abszolút, viszonthitelesítés nélküli dátumok, addig a fizikai-matematikai mérési értékek sem mondhatják ki az utolsó szót.