Eretnekek – átvágott gyökerekkel

 

Jóllehet az 1000. év lassan a múlt ködébe veszett, a félelmek csak később kaptak lábra igazán, és az eretnekség köntösébe bújtak. „A II. évezred kezdete óta nyugaton eretnekek lépnek fel.” [1763] A. Borst figyel és pontosít: „Az ezredforduló óta Nyugat- és Dél-Európában itt és ott eretnekségek lángolnak fel, amelyeket nehéz kibogozni belső összefüggésükben, mégis egységesek rajongó jámborságukban és aszkétikus világátkozódásukban.” [1764] Nem sokkal az 1000. év után Leuthard, a champagne-i paraszt csodálatos isteni kinyilatkoztatásról beszél, és rajongókat gyűjt maga köré. A püspök meghurcolja, és bolondnak nevezi, Leuthard pedig 1004-ben öngyilkos lesz; „ez egyike a kevés középkori öngyilkosságoknak”. [1765]

Most burjánzanak a heréziák, mintha új táplálékot találtak volna maguknak. Hogy ezeket az eretnekeket apokaliptikus és chiliasztikus víziók késztették-e tanaik megfogalmazására, részben tagadják [1766], részben állítják. [1767] Mindenesetre 1022-ben Franciaországban megejtik az első eretnekégetést. [1768] Nagyjából 1140-től tömegével kezdik üldözni az eretnekeket, ekkortól mutatkoznak az első okkult, a világ pusztulása iránt táplált félelmek, elkezdenek rettegni az Antikrisztustól és az ördög uralmától, s megszületik Joachim da Fiore tanítása a három időszakról (kb. 1130-1202). Ennek az abbénak a számításai szerint az újszövetségi egyháznak 1260-ban befellegzik, ezután kellene elkezdődnie a „harmadik birodalomnak”, egy szerzetesi-lelkészi irányítás alatt álló időszaknak.

Ez a jóslat az Antikrisztus fellépésével függ össze: valaki az ő ördögi elhitető manővereivel kerülhet a legmagasabb hatalmi pozícióba. Mindenekelőtt II. Frigyest tekintették Antikrisztusnak. Ismert az a történet, hogy megjósolták neki: „sub flore”, azaz „virágok alatt” fog meghalni. Ezért sohasem lépett olyan városba, amely virágnevet viselt (például Firenzébe). Mégsem kerülte el a sorsát: a Fiorentino kastélyban halt meg.

Hogy a Stauferek IV Konráddal kihalnak (1254), az nem feltétlenül járult hozzá a kedélyek megnyugtatásához.

Egyébiránt az eretnekség története döntő bizonyítékot kínál a három kitalált évszázadra. Amikor Arno Borst a katarok, waldensek és albigensek gyökereit kutatja, elég sok, jóval korábban létezett eretnekcsoportra utaló hasonlóságra bukkan. Am a közvetlen kapcsolat csupán a X. századi Bulgáriában felbukkanó bogumilokkal mutatható ki, előttük mintha elvágták volna a fonalat. Ezért Borst gúnyolódik: „Mint a katarok közvetlen elődei, a manicheusok olyan íróknak számítanak, akiket a katarok előtt tanítottak.” [1769] A késő antik manicheusok egészen alapítójukhoz, a főnemes, 277-ben elhunyt Perser Manihoz térnek vissza lélekben – csakhogy az ő, „jómódúak és képzettek számára létrehozott vallása” már a VI. század közepén eltűnik mind Nyugat-, mind Kelet-Rómából. [1770] Vajh ki tarthatta életben több évszázadon keresztül ezt a vallást?

Borst tudja, hogy éppen a VI. században több elhajló kifogy a lendületből, s eltűnik a színről, vagy éppenséggel az egyház szippantja fel őket. Például a spanyol prissziliánusok 563 után újra megtérnek az egyházhoz.

Itt megemlítendők még az örmény paulikánusok is, akik az elfogadott elmélet szerint kizárólag azokban az évszázadokban léptek fel, amelyeket mi fantomkorszaknak tartunk. Borst azonban közli, hogy régebbi korok tudósai ennek a szektának a létrejöttét a IV századra teszik. [1771] így viszont nincs szükség nagy képzelőerőre ahhoz a kijelentéshez, hogy ez a szekta már 614 előtt létrejött, és 614 és 911 között települt át a Balkánra. A közte „eltelt” 297 év végre lehetővé teszi, hogy az eretnekekre való emlékezések, amelyek a VI. században még mind megvoltak, még a X. században is virulensek lehettek. Így végül a késő antik heréziók logikusan kapcsolódnak a középkorhoz.

 

Millenarizmus 1300-tól

 

Csodálatos módon az 1300-as év sokkal jelentősebb millenáris félelmet gerjeszt, mint a „tulajdonképpen” sokkal jelentősebb 1000. esztendő. Nem bizonyítható, hogy itt az eredeti, kb. 300 évvel rövidebb naptár lett volna érvényben, amely ekkor érte el a klasszikus ezredfordulót. Az 1300-as évet mindenesetre VIII. Bonifác pápa az első szent évnek kiáltja ki. Ehhez teljes bűnbocsánatot kapcsol azok számára, akik elzarándokolnak Rómába, így aztán valóságos emberáradat önti el az örök várost. Amióta ezt a szokást bevezették – amely igazságos volt a rövid távú bűnökkel szemben, és így János Pál pápa is szent évnek kiáltotta ki a 2000. évet megnyitják az anyaszentegyház szívébe vezető, eddig befalazott szent kapukat, a zarándokok pedig minden addiginál tökéletesebb bűnbocsánatot nyerhetnek vétkeikre. Dante megteszi lélegzetelállító útját a poklon és a purgatóriumon keresztül a paradicsomig – mégpedig a szent 1300-as év márciusában.

Bonifácot bízvást a század pápájának nevezhetjük. A világvége sem 800-ban, sem 1000-ben vagy 1300-ban nem akart bekövetkezni, s immáron egyáltalán nem számolták a világnapokat, hanem úgy módosították a tézist, hogy a világvége valamikor majd a „jövőben” biztosan bekövetkezik. Most már lehorgonyoztak a döntő 5001-es évnél, mint a hatodik világnap kezdeténél, Krisztus születésénél, de az előttük álló korszak hosszát már nem korlátozták ezer évre.

Az 1500-as évtől való félelmek azonban még mindig nyomasztóak voltak. Firenze a keresztényi utolsó időket a purista Savonarola őrült országlása alatt élte meg, Orvietóban Signorelli megformálta a világítéletet az Antikrisztussal, pokolba taszítással és új testet öltéssel, Michelangelo ugyanakkor csak 1541-ben fejezte be az Utolsó ítélet megfestését a sixtusi kápolnában. Igaz, mire elkészült, már rég nem az utolsó ítélet kavarta fel a lelkeket, hanem néhány gonosztevő meztelensége. A nagy kezdeményezés kihunyt, a nagy és általános félelmeket leszerelték, s a következő századfordulóktól immáron nem a kereszténység remegett úgymond intézményesen, hanem csak egyes csoportosulások.

 

A pergamenre fektetett idő

 

Láttuk, hogy az idő előreállítása aránylag egyszerű volt, miután mindkét nagy világi uralkodó és a pápa is az akció mögött állt. E folyamattal az összes olvasni és írni tudó európai ember érintetté vált, akár a közigazgatásban, akár a kolostorok puritán szobáiban dolgozott. Ebből belátható, hogy e történelmi interpretáció kizárja az összeesküvés elméletét. Akadtak, akik – mint Flachenecker – ezzel próbáltak érvelni ellenem, emocionális alapra terelve a vitát. [1772.]

Összeesküvésről akkor beszélünk, ha a benne részt vevők sötét utakon járva alattomos eszközöket vetnek be, hogy hatalomra kerüljenek, vagy a hatalom birtokosát megdöntsék. Emlékszünk a Caesar elleni összeesküvésre egy új királyság létrejöttének céljából, vagy a Pazzi-összeesküvésre Firenzében, amellyel ki kívánták ütni a nyeregből az uralkodó Medicieket. Ám aligha minősíthetjük így azt, ha a hatalmon lévők maguk határoznak úgy, egy kicsit megtoldják az esztendők számát. Ki ellen szövetkeztek? A népük ellen? Vagy talán Isten ellen? Valószínűleg inkább azt hitték, hogy valamely Istennek tetsző dolgot vezetnek be.

Uralkodói rendelet, kormánydöntés nem nevezhető összeesküvésnek, inkább butaságnak, netán bűnténynek. Ha azt rendelik el, hogy az évek számát a jövőben egy új kiindulási ponthoz igazítsák, és egy másik időszámítást vezetnek be, ez esetben egy magát illetékesnek vélő hatóság intézkedéséről van csupán szó. Tehát ha a fantomidő-elméletet egy „szokványos” összeesküvés szintjére próbálják zülleszteni, úgy azt félreértik és hiteltelenítik.

Nos, a középkorkutatók újra és újra figyelmeztetnek arra, hogy három évszázad történelmét lehetetlenség csak úgy kitalálni. [1773] Ez a kifogás sokkal súlyosabb annál, hogy ne adjunk rá átfogó választ.

Az eddig összeállt forgatókönyvben három különböző kiváltó okot találunk, amelyek közül bármelyik szerepet játszhatott az óraátállításban.

Ha a Biblia a különböző dátumokkal a teremtés óta pontosan adta volna meg az időpontokat, az órát át kellett volna állítani.

Ha a bizánciak a keresztes hadjáratok elvesztéséből következő szörnyű megaláztatást egy fiktív visszavágással kívánták volna eltussolni, palástolni, akkor a kitalált hőstetthez szükségük lett volna a koholt időtartamra.

Ha III. Ottó és a pápa a millenniumot előre akarta volna hozni, akkor először egy új dátumot kellett volna meghatározni az előretolt idő szerint, s csak azután jelentkezett volna az igény, hogy ezt az időt is kitöltsék, mivel tudjuk, hogy Ottó először 998-ban hivatkozik Károlyra. Ez azonban akár az unokaöcs igénye is lehet, hogy támaszkodhasson egy nagy egyéniségre.

Ottó látta a problémát, amely meghatározta a keletrómai császárok sorsát, ugyanakkor tudta, hogyha a szász uralkodók nem a Bizánci Császárság árnyékában akarnak élni, akkor kapcsolódniuk kell a Nyugatrómai Császársághoz, amely azonban nem a Merovingokban folytatódott.

E logika pontosan meghatározta a tennivalókat.

 

Az iratok cseréje

 

Újra elérkezünk Nagy Károly igencsak hatékony kormányzati rendszeréhez, amely annyira hatékonyan működött, hogy a hatalmas birodalomban egyeden fegyverképes ember sem vonhatta ki magát a katonai szolgálat alól. [1774] Az Ottók uralkodói gyakorlatát az évezredfordulón ugyanakkor ekképp lehet jellemezni: „Alig működött a kormányzás, az alátartozó intézmények, az írásbeliség szinte agonizált a hivatali élet összes területén.” [1775]

Ennek megfelelően beleütközünk az okmányokat érintő kínos kérdésekbe. Az írásbeliség igen alacsony szintre süllyedt, azaz feltűnően kevés okmány keletkezett. Ez a helyzet csupán a késő XI. században változik meg, sőt, inkább csak a XIII. században.

Bizánccal és nagyhírű, megerősített fővárosával ellentétben a nyugat csak egy vándorló királyságot ismert. A kis udvarállam nomád módra vonul várból kolostorba, kolostorból várba, hogy minél több hellyel ismertesse meg hatalmát. Mivel a kancellária nem tud akármekkora archívumot vezetni, bizonyára abból kell kiindulni, hogy az igazán jelentős okmányokat mondjuk Reichenauban őrizték, de nem az állandóan használt útiládákban. Csak Nagy Károly emelhette anakronisztikusan Aachent egyfajta fővárossá. Az Aachen városához tartozó okmányok és régészeti leletek mindenesetre egészen másról regélnek: a település csak a XI. században tűnt fel a történelem hatalmas színpadán. [1776]

Mindebből arra következtetünk, hogy a történetírás központja ebben az időben kolostorban, kolostorokban működött – ahol az írástudók éltek. Ott „tervezték meg” a holttestet, amelyről „a történelem testét” mintázták. A stratégiát egyértelműen kellett megfogalmazniuk, amelyre épülve a részleteket aztán decentráltan, sokoldalúan fejleszthették tovább.

 

Kolostori magány?

 

A szakemberek azt hányják a szememre, hogy kizárt az elszigetelt kolostorok ennyire összehangolt működtetése. Listákra utalnak, az ún. Testvérek könyveire, amelyekben a szerzetesek neveinek ezreit vezették. Persze ezek nem hamisítványok – ám éppenhogy a „koncentrált akció” lehetőségének legjobb bizonyítékai.

Gerd Althoff így ír erről: „Csak egy példa a sok százból Reichenauból: az egyik »Élet Könyvében« a többi negyvenezer név mellett egy lista megemlékezik 603 szerzetesről a fuldai kolostorból, akiket Hrabanus Maurus abbé vezetett, Fuldában megtalálhatóak ezek a szerzetesek az ún. halotti annálékban, a halálozási évvel és nappal. Az adatok teljességgel egyeznek a két könyvben. Az első, idősebb szerzetesek nem sokkal a lista elkészülte után haltak meg, a fiatalabbak többsége még évtizedekig élt. (…) Aztán megtalálhatók az okmányokon mint tanúk, s megemlítik a levelekben és a történetírásban.” [1777]

Az összehangoltság Fulda és Reichenau között – légvonalban több mint 300 km – semmiképpen sem üres feltételezés, hiszen éppen a meglévő iratokkal bizonyítható! Egyben dokumentálja a szervezés meglétét a többi, „néhány száz” esetben is.

Egy átlagos szkriptórium győzte a munkát. Az az ellenvetés, hogy vannak krónikák a „sötét időkből”, amelyeket különböző kezek írtak, és emiatt eredetiségük kétségbe vonható, nem sokat bizonyít. [1778] Végül is minden krónika ugyanúgy jött létre, hogy valamelyik szerzetes havonta vagy évente vezette. Akinek egy megfelelő krónikát kellett hamisítania, szkriptóriumának előképéhez igazodott. Minden kolostor meg akarta erősíteni valamikori vélt virágzását, mint ahogy számtalan szent egy-egy kitalált vitának köszönhetően élhetett a korai középkorban. A katolikus szentek több mint fele ebből az időből származik, továbbá érsekségek sora kapta meg rangját e korszakban.

Carlrichard Brühl megvizsgálta a folyamatosságot 31 galliai és germán városban, valamennyi püspöklistával egyetemben. A kora középkori leletek szűkössége ellenére a különben nagyon kritikus Brühl nem kételkedik sem a korban, sem a püspökök valódiságában, legfeljebb a listák kezdetét kérdőjelezi meg. A városok közül már az elsőnél, Párizsban megmutatkozik az ősrégi kereszténységről tálalt bizonyíték kétessége: „Mégis nagyon elgondolkodtató, ha az ember Heraclius püspök – aki 511-ben ott volt az orléans-i konzíliumon – tizennégy elődje között egyetlenegy történelmit fedez csak fel.” [1779] Limoges-ban már Nagy Konstantin előtt „dokumentálták” egy érsekség alapítását, „de az Adhemar által kiszolgáltatott püspöklista (a XI. századból) semmit sem ér”, mert „világos, hogy éppen Adhemamak – ennek a szent Martialis apostolsága melletti buzgó harcosnak – egy különlegesen hosszú névlistát kellett találnia”. [1780] A VIII. században pedig Adhemar von Chabannest illetik kifogásokkal, „tekintettel notórius megbízhatatlanságára”. [1781]

Kérdés, mikor írták és hangolták össze a kolostori névlistákat? Terjesztésük egyáltalán nem utal elszigeteltségre, példának okért csak úgy tudták összekeresni egy szent adatait, ha tudták, melyik kolostorban kutakodjanak. Emellett különös ellenmondásokat találunk a helyi tradíciók, az írott források és az építészet emlékei között.

“Vegyük a Frauenchiemseeben tisztelt szent Irmengardot. [1782.] Életét a Karoling-időkben egyetlen csereokmány alapján követhetjük végig a Wirtembergi Okmánykönyvben. Halálát jelzik a délnémet apátságok halotti könyvei: a napként jelzett július 16-a megtalálható a St. Gallen-i kolostor naptárában, az ehhez tartozó 806-os év pedig a kolostori szőlőskert annáléiból. Ez a szerzeteslak 200 kilométerre fekszik Chiemseetől, Reichenautól még messzebb. A bencés apátság szőlőskertjét ráadásul csak 1053-ban telepítették, tehát nem lehetett benne az információs hálózatban a Karoling-időkben. A XI. században az egyébként is alig ismert megboldogultat könyvekben lehetett népszerűsíteni.

„Irmengard királylány életében éppen az a sajátságos, hogy igen jól elrejtőzött – talán el is akart rejtőzni –, mégis dicsőítették, folyamatosan növekvő mértékben, évszázadokon keresztül, egészen a mi korunkig.” Tekintve ezt az ismeretlenséget – amelyet Hans Pörnbacher is elismer a „Chiemgaus szentjeiben” [1783] –, cseppet sem csodálható, hogy Irmengard koporsója is eltűnt. Csak egy cinkkoporsó került elő, amelybe vagy az ő holtteste vagy egy másik került 1613-ban. Mígnem 1961-ben, a frauenchiemseei templom alatt a restaurációs munkálatok közben találtak egy szarkofágot. Mindjárt kombinálni kezdtek. Az 1613-i kiemelésnél felfedeztek egy ólomtáblácskát, Irmengard névvel, igaz, hogy ez 1000 és 1020 között készült. Kínos. Persze, a szarkofág származhatott egy 806-os temetésről is.

Egy írott dátum általában nem állhat olyan gyenge lábakon, hogy a datálás ellenére ne lehessen összefüggésbe hozni az építészeti maradványokkal, habár ezek sokkal „beszédesebbek”. A szarkofág és a nem benne talált névtáblácska miatt a frauenchiemseei templomoszlopot, Reichenaut és a szőlőskertet a 806. esztendővel kötik össze. így keletkeznek évre pontos „Karoling”-dátumok.

 

Napfogyatkozás – amely eltakarja a képet

 

Robert R. Newton 1972-ben majdnem minden középkori szöveget figyelembe vett, hogy az összes bejegyzést felkutathassa a 400 és 1250 közötti napfogyatkozásokról. Tényleg mindent átnézett, annaleseket, krónikákat, történetírói munkákat. A források Angliából, Írországból, Skóciából, Walesből, Man-szigetéről, Belgiumból, Hollandiából, Ausztriából, Csehszlovákiából, Svájcból, Franciaországból, Németországból, Dániából, Svédországból, Izlandról, Norvégiából, Spanyolországból, Bizáncból és a Szentföldről származnak. Kétezer beszámolót talált. „Több mint kétharmaduk nyilvánvalóan másolat volt, így ezekről nem készítettem jegyzeteket. 629 beszámolót tartottam meg a további vizsgálatokhoz. A következő fejezetekben bemutatom, hogy közülük 379 gyaníthatóan független más ismert forrásoktól.” [1784]

Asztronómikusan és szövegkritikusan vizsgált, a különböző dátumokat visszaszámolásokkal egyeztette. Nem volt könnyű dolga, elvégre eredetinek tetsző bejegyzésekről az aprólékos és figyelmes munka kiderítheti, hogy az állítás nem önálló „termék”, csupán másolás. [1785]

Egy példa: „891. augusztus 8. […] Hivatkozási hely. Corbeienses (cirka 1148, Corvey kolostor a Weser mellett). 891-nél megjegyzi a forrás: üstökös és napfogyatkozás. Ha jól értem a szerzőt, ezt az évkönyve egyik eredeti részének tartja. De ez a bejegyzés majdnem azonos a 891. augusztus 8-áról […] származó beszámolóval a svájci forrásból, a Sangallensisből (cirka 926, Sankt Gallen), ezt pedig már a IX. 3. szekcióban vitattam, ezért a Corbeiensesből való beszámoló megbízhatósági hányadosa szerintem nulla.” [1786]

Itt az egymástól való távolság kb. 500 km légvonalban. Egyébként a források eme türelmes feldolgozásánál kerül elő pl. az Annales Fuldenses, amely 901-ből való, és a következő rövid áttekintést tartalmazza a napfogyatkozásokról:

• 787. szeptember 16. – valószínűleg nem eredeti,

• 812. május 14. – azonos forrás az Annales Laurissenses-szel (Lorsch),

• 817. február 5. – napfogyatkozásról beszél, de valójában holdfogyatkozás,

• 818. július 7. – azonos forrás az Annales Laurissenses-szel,

• 832. – nem tudni mikor: nem lehet napfogyatkozással azonosítani,

• 840. május 5. – eredeti feljegyzés,

• 878. október 29. – eredeti feljegyzés. [1787]

 

Igen gyorsan lemérhető e rövid listából, hogy a két kolostorkrónikás (Fulda-Laurissa) a 140 kilométeres távolság ellenére kapcsolatot tartott egymással, és hogy adataikat a mai számítási ellenőrzésekkel nem mindig lehet megerősíteni. Tehát Newton csak a napfogyatkozásokról mindössze 379 egymástól független feljegyzést talált, amelyeket aztán átlagban négyszerismételt meg más krónika vagy évkönyv. Ebből immáron azt is sejthetjük, miként fonódnak össze a korabeli források – Izlandtól Jeruzsálemig…

Ugyanilyen világos, hogy a krónikák egyáltalán nem folytatólagos tudósításokra építkeznek. Emellett szól a sokféle, igen feltűnő hiba: „A napfogyatkozások dátumainál összesen körülbelül harminc évre rúg az eltérés a középkori tudósításokban. Ha kiküszöböljük azt a két feltűnő hibát, amelyik az 532. év húsvéti ciklusához kapcsolódik, akkor az eltérés három évre csökken. Az említett tanulmány csak a napfogyatkozások évszámának hibáival foglalkozott, de egy adott éven belül akadnak hibák a napok dátumaival is. Ezeket a hibákat nem említem külön. Rendkívül sokat találtam belőlük, de valószínűleg nem olyan sok, mint az évszámoknál elkövetett hibák.” [1788]

Márpedig ha az évek megadásánál több hibát követtek el, mint a napokéban, úgy ezek a krónikák bizonyosan nem napról napra íródtak, még csak nem is hónapról hónapra, mi több, még nem is évről évre! Ezeket a krónikákat, hölgyeim és uraim, jóval később készítették, kizárólag emlékekre hagyatkozva. Hiszen mit gondoljunk egy olyan krónikáról, amelynek feljegyzései 533-ban, illetve 550-ben is igen messze estek a helyes dátumtól? Nyilvánvaló: sokkal később íródott, szerzője pedig valószínűleg tévedett a visszaszámolásnál, hiszen olyan napfogyatkozásról is tudósított, amelyről a mai ellenőrzés bebizonyítja, hogy akkor nem következhetett be. Ennek alapvetően két dka lehet: vagy a szerző által felhasznált forrás nem megbízható, vagy megbízható, s volt napfogyatkozás – más kérdés, hogy a jelenlegi visszaszámolási rend a fantomidőt is magába foglalja, s talán ezért cáfolja a középkor derék szerzetesét.

Az viszont ebből bizonyítottnak tekinthető, hogy meglehetősen szoros és kölcsönös kapcsolatban álltak egymással a kolostori írnokok. Tehát nem jogos az a feltételezés, hogy a közép-európai kolostorok afféle magányos szigetekként működtek.

Ehhez kapcsolódik a Quirin alapművében olvasható következő tömör megállapítás a Karoling-évkönyvekről: „Kicserélték egymás közt a feljegyzéseket, és szorgalmasan leírták őket.” [1789]

 

Életrajzi jegyzetek a kora középkorban?

 

Nyugodtan kiindulhatunk abból, hogy az írástudó szerzetesek tudtak a közös történelmi előzményekről, és ehhez tartották magukat. Ezt figyelembe véve azután felvázolták helyi történetüket, amelyet különféle formákban adtak tovább más kolostoroknak. Ily módon ezek fiktív életre kelhettek, s viszonylatos gyorsasággal szétspriccelhettek a kontinensen. Természetesen nem származtak belőlük „egybehangzó életrajzok”, ahogy Althoff bizonygatja [1790], csupán kiegészítésekkel szolgálhattak a különféle nevekhez.

Különben is, „vidéken” produktívabb volt az ember, mint az udvarnál. Emlékezzünk csak Károly vazallusainak ezreire, akik közül igen keveset ismerünk név szerint. Donald Bullough 1966-ban éppen két nevet tudott, míg Wilther Kienast egész életében dolgozott azért, hogy 1990-ig 24-re emelje ezt a számot. Félelmetes szegénységi bizonyítvány ez a kortárs udvari tudósítókra nézvést, egyszersmind döntő bizonyíték a hatékony históriahamisítás mellett. Miképpen lehetséges az, hogy Károly legalább 1000 „vassi dominici”-ját és 30 000 nemes vazallusát még csak meg sem említik a krónikák? Életrajzuk megírása még csak szóba sem került. Legalább a legrangosabb ötven biográfiájának nekifoghattak volna. De nem. Szóra sem méltatták őket. [1791] Ennyire takarékoskodni akartak volna a tintával egy, a korábbinál igencsak gazdagabb korban?

Mellesleg Althoffot Althoff ellen is idézhetjük. Az ő III. Ottóról írt életrajza bizonyíték arra, milyen keveset tudunk az 1000 körüli császári udvarról és elődeiről. [1792.] Ha a VIII. vagy IX. században X számú magánszemélyről vagy akár szerzetesről többet jegyeztek fel, mint Károly kortárs vazallusairól, többet, mint az Ottó udvarában lévő személyekről, akkor legalábbis érthetetlen, hogy a Karoling-írásbeliség kutatóiban miért nem támad fel valamely minimális gyanú.

 

Az okmányok helyzete

 

Szó sincs arról, hogy kéziratok százezreit kutathatnánk – bár számos okmány létezik, ám nem tudni, hány származik közülük ténylegesen a kérdéses (kérdőjeles) időszakból. A legtöbbről már régóta bebizonyosodott, hogy későbbi másolat. A perdöntőnek szánt iratok bizonyosan utólag készültek, egy sor okmány esetén pedig hovatovább megmagyarázhatatlan, mivégre kellett időhöz kötött iratokat újra elkészíteni évszázadokkal később? Erre válasz csak a fantomidő-elmélettel adható.

Azon eredetinek tűnő példányokat, amelyek elvben a VII., VIII. és IX. században keletkeztek, nem úgy fogalmazták meg, hogy bizonyosan originálisnak tekintsük őket, kvázi nehéz megmondani, mennyi is van belőlük. Anno még öt- vagy hatszámjegyű számokkal dobálóztak a vita során, A. Borst körülbelül 7000 kéziratról beszél a Karoling-időkből. [1793] Ha a számítási egyszerűség miatt az ötszörös számból, azaz 35 000-ből indulunk ki – ennyi a szokványos szorzó, hiszen rengeteg veszhetett el az évszázadok során –, és csak Európa 350 kolostorát vesszük, akkor minden kolostorra 100 okmány esik. Volt annyi idejük a szerzeteseknek, hogy elkészítsék ezeket?

 

A Meroving királyi okmányok

 

Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, először tisztáznunk kell, mi a különbség az „eredeti okmányok” és az „eredeti szöveg”, valamint a hamisítványok tömege között. Theo Kölzer 1997-ben azért gúnyolt ki, mert azokat az állítólagos Meroving királyi okmányokat, amelyeket ő fedezett fel, „rosszul értelmezett fantomokká” degradáltam. [1794] Később, 1998-ban már csalhatatlan szellemként próbált tündökölni, holott csupán annyit ért el, hogy a rosszul értelmezett álokmányokat tudományosan ellenőrzött álokmányokká változtatta. [1795]

Annyit mindenesetre elért, hogy a reflektorfény végérvényesen ráirányult. Diadala persze így is kétséges, hiszen azért ünnepeltette magát, mert kiderítette az okmányok hatvan százalékáról, hogy hamisítvány – mely szám egyébként is erősen viszonylagos. Már tíz évvel korábban köztudott volt, hogy a Meroving-királyok okmányainak fele nem eredeti – most Kölzer az eddig ismert 194-hez még hozzátett további húszat. Számításom szerint a 476 és 614 között uralkodó Merovingok regnálása első felében keletkezett okmányok mindegyike nyilvánvalóan nem lehet hamisítvány. Kölzerre vár a feladat, hogy kiderítse: maradt-e fent csak egyetlen eredeti is e korai időszakból.

Mivel a Meroving-kor felderítése még nem fejeződött be, nézzünk meg egy másik fontos okmányhalmazt, a longobárd királyi okmányokat. Ezeket Carlrichard Brühl publikálta, csodamód lehetővé téve, hogy bepillantsunk a hamisítók boszorkánykonyhájába. [1796]

 

A longobárd királyi okmányok

 

A longobárdok Alboin király vezetésével 568-ban törtek be Itáliába, s ezt követően folyamatosan uralták a félszigetet 574-től 774-ig. Ekkor Nagy Károly győzelmet aratott felettük, s beolvasztotta őket a Frank Birodalomba.

Brühl az összesen 70 meglévő irattól elkülönített 22, a XIX. században keletkezett hamisítványt, két késő középkori hamisítványt, majd a fennmaradó 46 okmányt nyilvánosságra hozta. [1797] Ám ezekről is bebizonyosodott, hogy közülük 11 teljes hamisítvány, ebből 5 elnagyolt hamisítvány, 10 eredeti minta szerint hamisított és interpolált okmány, 4-nek a szóhasználata kétséges, míg újabb kettő más okokból szúr szemet. Azaz csupán 14 okmány maradt, „amely tartalmilag eredeti, és szövegében is kifogástalannak nevezhető”. [1798]

Azt jelenti-e ez a kijelentés, hogy okmányoknak csak eredetiek tekinthetők, egyszersmind e valódiak 774 előtt születtek? Erre az egyszerű kérdésre a diplomatika, tehát az okmánytan komplex válasszal szolgál: egy olyan okmányt, melynek szövege kifogástalan, semmiképpen sem tekintünk eredetinek, éppúgy lehet egy jóval későbbi másolat, miközben a tudomány meg van győződve arról, hogy az eredetit adja vissza. Ezt megállapítani azonban egy valódi és összehasonlítható eredeti nélkül rendkívül nehéz.

A longobárd királyi okmányoknál egyébként először az tűnik fel, hogy a megmaradt darabok egyetlen kivétellel azokból az időkből származnak, amikor a longobárd királyi birodalom már leáldozóban volt. A következő tabló A sora mutatja azon okmányok számát, amelyek a datálás vagy kijelölés szerint a VII. vagy a VIII. századból származnak. A B sorban a megmaradt iratok száma látható (azon évszázad alatt, amelyikben felfedezték őket).

 

 

Az egyetlen időbeli átfedésnél (azon egynél, amely a 39-ből származik), tehát az egyetlen valódi esélynél, hogy az okmányról bebizonyítsuk eredetiségét, az erre használatos módszer csődöt mond. „Csak egyetlen okmány van, amelyről még mindig vitáznak a kutatók, hogy eredetiről van-e szó vagy sem. De mert ez csak egy okmány, és ezzel hiányzik a perdöntő lehetőség az összehasonlításra, ezt a vitát sohasem lehet teljes bizonyossággal eldönteni, habár meglehetősen nagy valószínűséggel azt lehet mondani, hogy csak egy majdnem egykorú másolatról van szó. Nem tudnék megnevezni érthető indokokat a longobárd királyi okmányok eredetijének teljes hiányára, mert longobárd magánokmányok nagy számban maradtak fenn eredetiben.” [1799]

Hogy tudta kitalálni Brühl, hogy a másolatok között melyik az eredeti? ő nemcsak a meglévő pergameneket vizsgálja meg, de igen aprólékosan az odavágó másodlagos irodalmat is. Felismeri az átdolgozásokat és a dátumokat, amelyek kiradírozott szövegben állnak, észrevesz egy szándékosan kiégetett dátumot, és hihetetlen másolási hibákat lát. Ezekből a különböző leletekből néhány kutató egy iratnál tökéletes hamisítványra következtet, miközben mások nem zárnak ki egy valóságos magot, vagy olyan hamisítványról beszélnek, amelynek mégis egy eredeti alapján kellett készülnie. Néha még a hamisítót is azonosítani lehet: „A Monté Cassineser-i hamisítványok már régen nemzetközi hírűek” [1800], vagy: a S. Vincenzo, al vultumói kolostor „olyan volt, mint S. Pietro Cielben, d’Oro Paviában, mint Monteamiata és Nonantola, és végül mint Montecassino […], mind igen jelentős hamisítóközpont, amelyben nem csak longobárd királyi okmányok gyártásával foglalkoztak”. [1801]

Az egyenkénti vizsgálódás egészen tüneményes eredményekre vezet – egyszersmind csúnyán kontrázza a garantált eredetiségről alkotott véleményeket. Így van ez a Dl-esnél, amely valószínűleg a legrégebbi okmány. Csak homályos a datálása, 613. július 24., erősen átdolgozott, szubszkripció nélkül, legfeljebb a magja eredeti. így a másolatot a IX., de X. vagy XI. századra is be szokták lőni, emellett Brühl felismeri, hogy egyes javítások a XV-XVI. századból származnak. [1802]

Aztán mit tarthat az ember a D6-os példányról, amely a XIII. század második felében íródott, de egy 674. október 23-i szöveget ad vissza: „megrongálva maradt ránk”, „hihetetlen másolási hibákkal” [1803], ennek ellenére ki merik róla jelenteni, hogy „a D6-os eredetiségében nem kételkedhetünk. Az okmány csak hiányosan és nagyon rossz kéziratban maradt ránk. Ez számos emendációt (utólagosan bebizonyított hibákat) tesz lehetővé. A hiányokat nem könnyű kiegészíteni, de semmit sem változtat azon, hogy a D6-os a legrégibb valódi, azaz nem átdolgozott longobárd királyi okmány.” [1804] Itt egy több mint 500 évvel később keletkezett szövegből következtetnek egy ősrégi eredetire, emellett teljesen nyitva hagyják a kérdést, miért volt egyáltalán szükség ilyen hosszú idő után még egy másolatra, elvégre a longobárd királyok több mint 400 évvel korábban elköszöntek a történelemtől…

A D7-es okmány 688. november 9-éről csak egy 1627-es másolatból ismert, amelynek készítője maga is elismeri, állítólag nem az eredetiből készült, hanem egy másolatról 774 és 780 között. Mégis „meglepően és szokatlanul jó másolattal van dolgunk” habár a VIII. századból „az időkhöz alkalmazva »modernizálva« van, azaz át van dolgozva”. [1805]

De menjünk tovább: a D24-es eredetije 749 és 751 között keletkezett, az interpolált, tehát megváltoztatott és meghamisított másolat a XI. századból. A datálás hiányzik, a szubszkripció kérdéses, de a tartalom olyan, mintha kétségtelenül eredeti lenne. [1806] A D31-nél enyhítő körülményeket találunk. Ez az irat a XII. századból interpolált formában visszaadja az eredeti szöveg kb. felét, 759 januárjából. A „gyakran teljesen hézagos latinság” a másolót terheli, nem a longobárd királyok kancelláriáját, ugyanúgy mint a D33-asnál, D36-42-esnél és D44-esnél. Valamennyire érvényes ezek közül, hogy lényeges eredetiségük „minden kétségen felül” áll, habár nem jól maradtak fenn. Ezért alapvető a jelentőségük a longobárd királyi okmányok megismerésében. [1807] A sor a D45-ös és D46-ossal végződik, mindkettő teljes hamisítvány 1120-25-ből, ahol az első esetben felismerték, hogy a hamisító a Chronicon Vulturense szerzője, aki talán VI. János abbéval azonos a S. Vincenzo al Vulturno kolostorból. [1808]

Ezek után minimum meggondolandó, merre is vegyék az útirányt a kutatók ezután: „Classen joggal hangsúlyozza, hogy csak 739-ben, azaz a D14-essel kezdődik a »20 biztosan eredeti okmány sora«, amely a longobárd királyi okmányokról való ismereteink alapját képezi.” [1809] Maga Brühl még csak 14 okmányt tart tartalmilag eredetinek, mi marad meg még az ismereteinkből ezekre a királyi okmányokra vonatkozólag?

Hát így lepleződik le e fenséges iratállomány a kutatók kezében. Nem elhamarkodott kijelentés, hogy a fennmaradó iratok közül a valódiak száma nullára csökken, amennyiben az ember ezeket a fantomidő-elmélet fényében újra megvizsgálja. Mindjárt megszülethetne az eddig nem talált magyarázat arra a talányra, hogy miért nem őrződtek meg eredeti királyi okmányok.

Ugyanakkor tisztázni kell még a Brühl által említett magániratok kérdéskörét is: először is fel kellett tenni azt a kérdést, mennyire hihetőek datálásaik, miután csak relativitásokról van szó. Ha jobban beleásnánk magunkat ezen irathalomba, tán még jobban kiismernénk ezeket az egykor oly szerény hamisítókat.

„Ezzel szoros összefüggésben áll a kérdés Péter (diakónus) munkamódszerét illetően, amely sok tekintetben hasonlít a S. Vincenzói Jánoséra. Feltűnő mind a kettőnél, milyen gyakran végeztek kétszeres és háromszoros munkát: egy hamisítvány nem elég, kell, hogy még hozzáhamisítsanak egy vagy több »megerősítést«. Így a D30-as csak egy »megerősítése« az ugyanakkor hamisított Gisulf-okmánynak, a D45-ös egy hosszú lélegzetű »megokolása« a D46-nak; a DD Karol 1 +255 praktikusan nem tartalmaz semmit, ami nem állna a D34-ben is, és a négy hamisítványból egy »gazdaságos« hamisító kényelmesen csinált egy iratot Károly néven. Ez egyrészt nagyvonalúság, hogy mindig új spuriák (lat., egy bekezdés utolsó sora, amely a következő oldalra kerül) teremtődnek, másrészt majdnem bizonyossá teszi azt az egyébként is erős gyanút, hogy egyetlen ilyen iratnak sem létezett állítólagos eredetije, vagy hitelesített másolata a kolostor archívumában. Az egyetlen hitelesítési eszköz ebben a krónika vagy a lajstrom volt, ám ha hiányzott is ebből a bizonyíték, a felkínált anyag mennyisége eltakarta ezt az apró szépséghibát. Montecassino esetében Petrus ezzel a rendszerrel teljes sikert könyvelhetett el Lothar császárnál, aki a szerzetes által készített hamisítványtömegre alapozva jelölte ki birtokának az ősi feljegyzések által megerősített határait. Caspar szerint sosem látott nagyságú területre terjeszkedett ki, 659 templomot, kolostort és várat, udvart mondhatott magáénak. Most, hogy megismerkedtünk a talán legérdekesebb, de mindenképpen legproduktívabb hamisító személyiségével, hagyjuk is el a hamisítások területét.” [1810]

Bár minden ilyen értékelésnél hagynak egy kiskaput, vagyis hogy a régi időkben nyilvánvalóan léteztek eredeti iratok, még ha nem is ismerünk egyetlenegyet sem. Diplomatikusok szabályos Guinness-rekordlistákat állítanak fel, melyekben a hamisító kolostorok leleményességét és termékenységét osztályozzák. Az eredeti gyakorlat szerint egy diplomatikus megmarkol egy halom iratot, majd a legjobb tudása és lelkiismerete szerint négy csoportba osztja: egy nagyon kicsibe a kétségtelenül eredetieket, egy alig nagyobba a hamisítatlan másolatokat, egy nagyba azokat, amelyek tartalmilag részben eredetiek, és egy állandóan növekvőbe a meglévő hamisítványokat. Tételem fényében nem létezhet eredeti irat a sötét időkből, tehát a szakember csak jó és kevésbé jó hamisítványokat különböztethet meg egymástól, és ezeket nyugodtan visszarakhatja oda, ahonnan elvette.

A középkorkutatás kétséges esetben mindig az okmányhoz nyúl, mint ügydöntő eszközhöz, ha meg akarja ismerni az egykori igazságot. Csakhogy a türelmes vizsgálódás jó ideje bebizonyította, hogy semmit sem lehet könnyebben hamisítani, mint magát az írást. Akkor már inkább vizsgáljuk a föld mélyéből előkerült alapköveket, azok mégiscsak súlyosabb érvként eshetnek latba, az ugyanis elég valószínűtlen, hogy valaki alattomban a föld alá süllyeszt egy alapkövet, azt a látszatot akarván kelteni, hogy templomot kíván építeni.

Az utókort sokkal könnyebb, elegánsabb és hatékonyabb megtéveszteni egy irat elkészítésével. A kövek mások. Ritkábban hibáznak. Ha ugyanarra a helyre akarnak valami újat építeni, ahol a régebbi épület állott, a régi kő ott marad az új épület alatt, netán a régi alapzatot meghagyják, összekötik az újéval, hogy a stabilitását növeljék.

Más kérdés, hogy középkorkutatók semmi ilyesféle, magától értetődőnek tetsző vizsgálatot nem végeznek, miközben a korai középkorból származó, eredetinek vélt iratok száma állandóan és feltartóztathatatlanul fogy. Folyamatos hitelvesztés szemtanúi vagyunk – aligha kétséges, hogy az ezen korszakhoz kapcsolt tudományos értekezések egy nap teljesen elveszítik minden alapjukat.

Ennek ellenére újra szememre hányják, hogy nem veszem figyelembe az okmányokat, a diplomatikát, a paleográfiát, tehát semmit sem értek a régi iratokhoz, és mindenekelőtt nem akarok egyetérteni azzal a credóval, miszerint az írásos és régészeti források nem teljes egészükben utólagos hamisítványok, és így koruk bizonyítékainak lehet őket tekinteni. Természetesen egy tudós egy ilyen credóval nem érthet egyet – lásd még Helmut Flachenecker ellenem tett megjegyzését [1811] –, hivatásánál fogva szkeptikusnak kell lennie, mindig vizsgálnia kell, hogy egy korszak csak pergamenen, papiruszon vagy papíron létezik-e, vagy hagyott hátra kevésbé könnyen hamisítható nyomokat is.

 

A középkorkutatás aktuális problémái

 

Habár a fakultás övön alul ütött, és alaposan rám húzta a vizes lepedőt, legalább egyik vezetője elgondolkodott. Johannes Fried ugyan negatív, destruktív, sőt veszélyes fantáziának nevezte s hiteltelennek tartotta a könyvemet [1812.], ugyanakkor együttműködött velem a századvég középkorkutatásában. [1813]

Már semmit sem hallunk a megengedhetetlen „károlyi hazugságról ”, amelyet egy „Károly-tagadó” talál ki, sem fenyegető katasztrófákról – Fried itt egészen más hangot üt meg, és emellett a X-XI. században még egyszer felfedezi, ami már a VIII-IX. században természetes volt: „Herbert Grundmann, akit ezen irányzat vezető képviselőjének (olyan szövegek tudomásulvétele, amelyet régebben inkább mellékesként kezeltek) lehet nevezni, többek között rámutatott a quedlinburgi annálékra, mint az Ottói birodalom tipikus példájára, amelyben a német kolostorok egyszer csak újra elölről kezdenek létezni szórványfeljegyzés megjelöléssel, és nagyobb időszakot ölelnek fel.” I1814]

Fried ezzel olyan leletet hoz fel, amely teljesen igazodik érveimhez. Miközben pedig engem támad az elméletem miatt, egy kiskaput, egy menekülési utat nyit egy egészen új történelmi képhez: „Emlékeztetnem kell arra, hogy jelenleg nagy tudományos ráfordítással vitatnak egy elméletet, amely az addig eredetinek, tehát kétségtelenül valódinak gondolt karoling-ottói és a száli királyi okmányokat hamisítványnak tartja, és a XII. század első feléből eredezteti, őrültség? Tévedés? Vagy talán az első lépés egy gyökeres gondolkodásmód váltáshoz?” [1815]

 

Kétségek körös-körül

 

Hans Constantin Faufiner jogtudós 1986-ban osztotta meg nézeteit a nyilvánossággal. Az utóbbi tíz évben nyíltan sehol sem vitatkoztak vele, különben a máskor oly pontos Fried hozzáfűzött volna legalább egy idézetet, ahogyan ugyanazon az oldalon tette, ahol a számunkra ismerős „Benedict-esetről” beszél. [1816]

A kongresszuson a hamisítványokról kirobbant vita során csak azt állapították meg, ki határozhassa meg azt, hogy melyik az eredeti, és melyik a másolat. Carlrichard Brühl ekkor – 1986-ban – szögezte le Faufiner ellenében: „A legvégsőkig kitartok a diplomatika elsőbbsége mellett, amikor okmányokról van szó. Először a diplomatikus mond véleményt, aztán jön a jogtörténész, az államtörténész, vagy a gazdaságtörténész szavazata, és nem fordítva.” [1817]

Mert Faufiner, a jogtudós időnként a diplomatikus véleménye után, szimpla jogtörténeti szempontból fogalmazta meg saját véleményét, és nem akarta megérteni, ezt miért nem lehet figyelembe venni. Pálcát törtek fölötte. Fried nyilatkozata után Heide Dienst visszamenőleg még ironizál is: „Mivel az érvelés ezek mellett az abszurd állítások mellett a paleográfikus-diplomatikus területen teljesen elkerülte a lapályokat, minden tárgyi vita lehetetlen.”

Faufiner jobb híján Rudolf Schieffert idézi: „Az eredetiség elleni kifogásokat az utóbbi időben általános elméletek alapján fogalmazták meg, a diplomatikus-paleográfikus leletek méltatása nélkül.” Schieffer szükségtelennek tartja, hogy jogtörténeti leletekbe belemenjen, mert ezeknek eleve nincs jelentőségük az eredetiség kérdésében. „így alapjában véve nem volt vita, csak a jogtörténeti pozíciót szorították ki a diplomatikusok vitájából.”

Fried menekülési útja egy másik tézisen keresztül vezet, mely szerint: „Lehet, hogy nem csak ezek a (királyi) okmányok, hanem általában a kérdéses krónikák és eszközök csak fonalak a »Károly-hazugság« fonatában?” [1818]

Patrick J. Geary ugyanabban a könyvben, mint Fried, egészen más szemszögből figyeli a források funkcionalitását, amikor elvégzi a „társadalomtudomány új, amerikai iskolájának” kiszorítását: „Ezek a munkák nagyrészt a francia társadalomtudományi felfogással mutatnak hasonlóságot, de különböznek a középkori kultúrák és társadalmak kutatásánál használatos antropológiai módszerek alkalmazásában, valamint abban, hogy arra törekszenek: történelmi forrásokat, okiratokat és elbeszélőket egyaránt »irodalmi« terméknek, leírt fikciónak tartsanak, amelyeknek segítségével egy világképet kell teremteni, és ez a világkép nem egyezik a specifikus valósággal, de ezt a valóságot olyan jól tükrözi, hogy előhívják, és láthatóvá teszik.” [1819]

Könyvem megjelenése után két évvel szkepszissel szállnak szembe velem a hőn szeretett írott forrásokra támaszkodva. Pedig ez a szkepszis alig különbözik az enyémtől: hiszen a valóság visszatükrözése írott fikció által azt jelenti, hogy a metódus fundamentális eleme az írott fikció.

Fried amúgy semmiben sem marad le Geary mögött: „A téma, »fikcionalitás a középkori történelemíróknál történelmi tényekkel«, egyes történészeknél ma is olyan, mint a vörös posztó: ezzel meglopják Widukind von Corvey-t.” [1820]

 

Fried panorámája

 

Fried grandiózus perspektívát vázol fel, majdnem két évszázad történelemtudományáról, és öt fejlődési lépcsőfokról:

1. Kézirattanulmányok és kritikus kiadások (XIX. század és a XX. század eleje).

2. Az eddigi sorszéli szövegek tudomásulvétele (1920-tól).

3. A funkcionális történelmi forrásanalízis fejlődése.

4. Olyan dolgok figyelembe vétele, „amelyeket nem lehetett látni egyháztörténeti és funkcionalista szemüveggel”. Többek között tömegesen fellépő jelenségeket nevez Fried szilánkoknak és pollendiagramoknak.

5. Az utolsó idők tudományszociológiai megragadása, hozzávéve még a képeket és a műremekeket.

Így Fried egészen új betekintést nyer egy régi, jól őrzött elefántcsonttoronyba, amelyet hirtelen egy sor nyitott ablak tesz érdekessé:

„Vonjuk meg a mérleget: öt nagyon divergált hozzáférési mód, amelyeket lépcsőfokoknak tartok, melyek elvezethetnek a komplex tényállás biztos elemzéséhez. Rajtuk lépkedve úgy járunk, mintha feljebb kerülve egy-egy újabb ablakhoz érnénk. Csupán az egyiken kitekintve nem kapunk teljes képet a múlt egészére nézvést, hiszen az apró ablak mereven egy irányba engedi csupán bámulni a szemet, a valóság egy szeletére szegezi, a horizont egy apró részét mutatja. Együtt és váltakozva kell kipillantani tehát, ami rugalmasságot követel, új élmények befogadását, de megéri a fáradtságot, mert a horizont kiszélesedik. Az ablakok közötti metodológikus összekötő lépcsők megkönnyítik a váltást, és lehetővé teszik, hogy minden érzékelt az érzékekkel egyesítésre kerüljön. Igaz, hogy nem minden történész mozog egyforma ügyességgel a lépcsőkön, egyik vagy másik meg is botlik, ha az információ komplexitása és tömege irritálja, hiszen ez még előtte van, kapkodja a levegőt, hogy aztán kimerültén vagy éppenséggel élvezettel elhelyezkedjék egyetlen ablakocskánál, s elégedetten szemlélje azt a kis világot, amelyet onnan felismer. […] Ezáltal a félreértések vagy a hibás értelmezések elkerülhetetlenek. […] Talán egy szörnyű vízió az egész, mégis be kell vallanunk, hogy a »Regesta Imperii« óta lezártnak vélt munkát a forrásokkal kapcsolatban újra kell kezdeni, hiszen csak az egyik ablakból néztük meg, éspedig a történelmi képből való következtetésekkel – holott ezek is csupán igen homályosan láthatók.” [1821]

Fried egy merész pillantást vet itt a kővé vált Medúzára, és perszeuszi gyorsasággal lép azoknak a bátor tudósoknak az élére, akik készek a legrosszabbat is elviselni, tudniillik történelmi képük teljes átalakítását. Ez nagyon bátor és hihetetlenül dicséretes volna, ha hónapokkal később nem fogalmazza meg a jelszót: „A gárda meghal, de nem adja meg magát.” [1822]

Mindenesetre értheteden, miért nem nyitott Fried rögtön további ablakokat. Valószínűleg azon múlik minden, hogy hiába néz ki „szimultán” egyszerre öt ablakon keresztül, pillantása 95%-ban még mindig okmányokra esik. Ezzel szemben én a Paderborni Egyetemen ugyanerről a problematikáról beszélvén a következő „ablakokat” nyitottam ki:

• Régészeti lelet régészeti történelem ellen.

• Régészeti lelet források ellen.

• Régészet források ellen.

• Készségesség arra, hogy axiómákat, mint olyanokat ismerjünk meg.

• Más tudományágak bevonása. [1823]

A kilátót csak akkor lehet megmenteni, ha Fried és társai végre az őket megillető helyükre teszik a félreismert „segédtudományokat”. Amíg elefántcsonttornyukba zárkózva a lakók hallani sem akarnak arról, hogy egyenlőnek tekintsenek pergament és a fölből előkerült kő-kemény bizonyítékot, addig nehéz bármiről is meggyőzni őket – még tán azt sem veszik észre, hogy az általuk kreált mű már rég az enyészeté.

 

A koholt középkor kialakítása

 

Ezzel elérkezünk a fontos kérdéshez: hogyan? Az óra előreállítását könnyű volt elhatározni, és aligha kétséges, a gondolatot hamar követte a tett. Ez „csupán” azt jelentette, hogy a krónikákban új időszámítást kezdtek. Sok hivatalos irat elkészítésénél ez egyáltalán nem jelentett problémát, hiszen csak nyugaton datálták az okiratokat Jézus születése szerint.

 

III. Ottó alatt

 

Az ezredfordulót követően rendre találkozunk olyan okiratokkal, melyeken vagy hamis, vagy megmásított dátum szerepel. Az okiratkutatók, tehát a diplomatikusok már régen tudják, hogy – mint arról Harry Breslau is beszámol alapművében – az akkori jegyzőknek nagy nehézségeik voltak az egyszereggyel, és az éppen aktuális évszámmal. Egy kívülálló, Wilhelm Kammeier megemlíti, hogy valami hasonló volt az alapja az egyház német császárság elleni összeesküvésének – igaz, ezzel először a szakemberek bizonytalanságát, majd felháborodását is növelte. [1824]

De térjünk vissza az óra előreállításához, hiszen hatalmas munkát igényelt a három kitalált évszázad megtöltése. Beszéltünk arról, hogy a keletkezett nyers formát szép lassan „töltötték fel”.

Nézzük Nagy Károlyt, mint a középkor legjelentősebb alapszemélyét, akinél felismerhetjük, hogy az első impulzust III. Ottó alatt még továbbiak követték. Erre szükség volt, hiszen Ottó és Szilveszter túl gyorsan elhalálozott, a terv megvalósítása viszont még messze nem fejeződött be. Látható, hogy az 1060 óta lappangva folyó, majd 1075-től nyílttá váló invesztitúraharc – amely a két középkori nagyhatalom, a pápa és a császár között folyt a világhatalomért – tulajdonképpen Károlyra nyúlik vissza.