A csillagászati év

 

Hogy a legegyszerűbbel kezdjük: a Föld pályája – ezzel keringési ideje is – oly nagy pontossággal határozható meg, hogy ehhez viszonyítva a Földet úgy figyelhetjük, hogy a kiszámolt évhosszhoz képest „siet” vagy „késik”. Ez előfordul – olykor rendszerint tömegeloszlásának függvényében –, és ilyenkor ezt alkalomszerűen, egy-egy szúrónaphoz fűzött korrektúra-másodperccel egyenlítik ki. Nos, egy másodperc egy évre vetítve még messze van attól, hogy a teljes időszaknak akár csak egy tized ezrelékét is kitegye, hiszen itt csupán egyetlen egyről van szó jó 31 000 000 egység közül. Ezen a mikroszkopikus eltérésen láthatjuk a Föld óraművének pontosságát.

Azonkívül annyi megfigyelt adatunk van – a nagy megfigyelő Tycho Brahe (meghalt 1601-ben) és Johannes Kepler (meghalt 1630-ban) óta –, hogy a Föld sebességének mikroszkopikusan kicsi csökkenését a visszaszámlálásnál figyelembe tudjuk venni. Ebből nem a körforgás idejének csökkenésére következtethetünk, amely annak a 671 másodpercnek felelne meg, amellyel a juliusi naptár téved. Azonban óvakodnunk kell a körben forgó bizonyítástól. Mai visszaszámlálásaink antik megfigyelések segítségével vannak hitelesítve. [1418] E könyv elolvasásával láthatóvá fog válni, hogy itt részben régebbi visszaszámolások és kétes adatok is bekerültek a köztudatba, tehát lehetséges, hogy hamis hitelesítő mértéket használtak.

 

A föld pályájának zavarai

 

Ezekből a megfigyelésekből és visszaszámlálásokból nem következtethetünk arra, hogy a Föld a kérdéses időszakban egy olyan nagy lökést kapott volna, amitől máshogyan kezdett volna el „ketyegni”. Amikor nagy lökésről beszélünk, akkor kívülről érkező, nagy tömegű valamik által okozott brutális pályacsorbulásra gondolunk. Újabban a csillagászok és a kozmológusok akceptálják a pusztító becsapódásokat a földtörténet során, például mindenütt téma, és a többség által elfogadott, hogy a dinoszauruszokkal egy aszteroidabecsapódás és annak hatásai végeztek. Arra viszont nincs bizonyíték, hogy a fejlett emberiség történelmi korszakában valami hasonló előfordult volna, annak ellenére, hogy 1950 óta ezek a vélt események Immanuel Velikovszkij jóvoltából a köztudatba kerültek. [1419]

Amennyire valószínűvé tehetők az efféle becsapódások az időszámítás előtti periódus során, annyira kevéssé az azt követő korszakra. Elvégre a „fiatalabb” kataklizmákról mégiscsak lenne értesülésünk, hiszen ez esetben nem „szokásos” katasztrófákról van szó – vulkánkitörések, özönvíz –, hanem globális történésekről, amelyek alapjaiban veszélyeztették volna az életet bolygónkon. Tehát a Föld pályájának drasztikus módosulását is kizárhatjuk.

 

 

19. kép Az ÉVSZAKOK HOSSZA: a Föld az elliptikus pályáján hol gyorsabban, hol lassabban halad, s ebből adódik az évszakok eltérő tartama.

 

Rosszul avatkozott be Augustus?

 

Közismert, hogy a juliáni reform szökőévszabályát nem helyesen alkották meg. A római papiskola tagjai nem tudták, vagy nem akarták megérteni, hogy három év után kellene jönnie egy szökőévnek: ők minden harmadik évet szökőévesítettek. Így a 37 évbe nem csak 10, hanem 13 szökőnapot iktattak be. Ezt az utódok vagy Caesar dekrétumának figyelmesebb olvasása során vették észre, vagy az augustusi napóra beállításánál, mindenesetre tény, hogy Augustus rögtön cselekedett: „Parancsára kihagyták a túlzólag bevezetett napokat a szökőévekben a Kr. e. 8. évtől kezdve a Kr. u. 8. évig.” [1420] így aztán kiestek a szökőnapok Kr. e. 5-ben és 1-ben, úgy, mint Kr. u. 4-ben, mire Kr. u. 8-ban először sikerült Caesar szabályát helyesen alkalmazni. [1421]

Néha azzal érvelnek, hogy a Julius Caesar-i naptár három hibanapja – Caesar és Nicea között – már ezzel kijavíttatott. Csakhogy az egyiknek semmi köze a másikhoz. Ez néhány kritikusomat arra a feltételezésre csábítja, hogy a rendeletet Augustus soha nem is vezette be, és ezért a három – soha nem korrigált – nap Caesar és Nicea között itt egészen titkosan mégis ki lett igazítva. Ehhez mindenesetre előbb be kellene bizonyítani, hogy az augustusi rendelet soha nem lépett életbe. Még ha ez sikerülne is, a lövés visszafele sülne el: mivel három szökőnap fölöslegesen lett beiktatva, a napszámlálás három nappal visszamaradt, miáltal a napéjegyenlőség nem március 21-re, hanem 18-ra esne. Összességében ugyanazt a hatást kapnánk, mint a Julius-féle naptárnál, amelynél szintén túl gyakran szökőévesítenek, emiatt a tavaszi napéjegyenlőség 1582-ig március 10-re „húzódott” vissza. [1422.] Ha Augustus egy hivatali hatáskör és végrehajtó cselekedetek nélküli császár lett volna, akkor 1582-ben nem március 10-ről, hanem március 7-ről kellett volna március 21-re visszakorrigálni a napéjegyenlőség napját.

 

Évsarokpontok

 

Itt leginkább az a magyarázat látszik lehetségesnek, hogy 1582-ben, a korai barokkban egész más technikai segítőeszközökkel dolgozhattak, mint az ókori rómaiak idején! Furcsa módon: csak részben. Az európai ráció addig mechanikus órákat talált fel, melyekkel például a napéjegyenlőséget a napfelkelte és napnyugta időpontjának bemérésével meg lehetett határozni. De még mindig nem találták fel a teleszkópot, és Galilei 1609-es messzelátóját közismerten éppen Rómában nem becsülték. Addig a választott eszköz még mindig az árnyékvető, vagyis a napóra volt.

 

 

20.-21. kép AUGUSTUS napórája: a „számlap” és a békeoltár madártávlatból, és Róma mai várostérképére vetítve. Mindazonáltal vitatott, hogy elkészítették-e az egész „fecskefark-képet”.

 

Árnyékvető és fényjelző

 

1600 után építettek olyan mérőeszközöket is, amelyek bizonyos mértékig fordított elv alapján működtek: egy fénysugár esik egy nagy terem homályában egy fémes mérőszalagra. Minél magasabban fekszik az apró fényírás, annál pontosabb lesz a napjelentés. Még ma is láthatjuk Rómában a Santa Maria degli Angeliben, a bolognai vagy a palermói dómban ezen városok fődélkörét. Itt közvetlenül leolvasható volt az adott napi dátum. Ugyanakkor tény, hogy az ilyenfajta eszközök a precesszió miatt meglepően hamar felmondják a szolgálatot. Ez a fogalom jellemzi a Bold tengelyének támolygó mozgását, melynek során 25 920 éven belül, egy nagy Platón-éven belül, a Föld tengelyének képzeletbeli meghosszabbítása egy teljes kört ír le az égi északi sark körül. Ennek következményeként a napsugár beesési szöge, és ezáltal a fényes árnyékvetők jelentése is megváltozik. Ha sikerülne egy árnyék ókori hosszúságát és a vetőjének magasságát meghatározni, és a mai értékekkel összehasonlítani, akkor egy ellenőrzési lehetőségünk lenne az itt felvetett problémákra.

Augustus alatt az „open air” módszert részesítették előnyben. Állítólag Augustus Kr. e. 9. január 30-án [1413] a Mars-mezőn nemcsak a békeoltárt, hanem egy hatalmas napórát is megszenteltetett, melynél egy gömbbel koronázott obeliszk az árnyékát a földön fekvő, hozzá tartozó mérővonalakra vetette. Itt is kihatott a precesszió: az obeliszk körülbelül 30 méteres magasságánál már nagyjából 60 év után észrevehető hiba jelentkezik. [1424] így nem meglepetés, hogy az ásatás egy új számlapot tárt fel, melyet valószínűleg már Domitian uralkodási ideje alatt (81-96) iktattak be. [1425]

 

 

22. kép Hogyan jön létre a napfogyatkozás?

Ha Hold a Nap és a Föld közé kerül, a megfigyelő teljes fogyatkozást lát a magárnyékterületen, a félárnyékterületen pedig részlegest. Elvileg minden negyedik héten napfogyatkozás lehetne. Mivel azonban a Hold és a Föld pályája nem ugyanazon a síkon helyezkedik el, és a Hold a Napot csak földközeli pozícióban fedi le teljesen (egyébként gyűrűformájú a sötétség), egyazon helyen két teljes fogyatkozás között hónapok, de akár évtizedek telhetnek el.

 

 

23. kép. Precesszió: mivel a Föld tengelye dőlt, az ég felé meghosszabbítva 25 920 évenként kört ír le az ekliptika pólusa körül (állatöv). A tavaszpont így 12 éven belül 1°-kal vándorol visszafelé az állócsillagokkal szemben, s egyúttal megváltozik a napsugarak beesési szögének magassága.

 

Caesar naptárspecialistáinak ez a hatalmas segítőeszköz még nem állt rendelkezésükre, jóllehet kiindulhatunk abból, hogy az obeliszk, vagy egy más árnyékvető segítségével történő időmérés éppúgy Egyiptomból származik, mint maga Sosigenes. Az év-sarokpontokat már akkoriban is árnyékvetővel, vagy a felkelő nap horizontjának megfigyelésével határozták meg.

 

A megalitikusok és a fáraók építményei

 

Azt, hogy ezen egyszerű segédeszközökkel igen pontos mérések lehetségesek, régi épületek is világosan mutatják. Sok megalitépítményről bebizonyítható, hogy bizonyos égi pontokra tájolták őket. Stonehenge-t szabályos „kőkomputernek” nevezték. Az egyik leghíresebb emlékműnél, a Dublintől északra található Newgrange sírhalomnál a téli napforduló idején a Nap egy speciális hasadékon keresztül a kamra leghátsó szegletébe esik. [1426] Az egyik leghíresebb fáraótemplomnál – II. Ramszesz abuszimbeli barlangszentélyénél – kétszer egy évben fény esik azokra a képekre, melyeket a külső bejárati kaputól ötven méterrel hátrébb, a leghátsó csarnokban helyeztek el, szemben a betűző nap sugaraival. Midőn ezt a templomot úgy ahogy volt, odébb rakták a Nílus gátjának építése miatt, gondosan vigyáztak arra, hogy ezt a helyzetet centiméter pontosan visszaállítsák (más kérdés, hogy a Nap az odébb tett templomban nem tökéletesen úgy világítja meg a képeket, mint több ezer évvel korábban).

Attól függetlenül, hogy a megalitépítmények a Kr. e. V, IV vagy III. évezredhez tartoznak-e, vagy – ahogy a szerző állítja [142.7] – csak az I. évezredhez; és attól függetlenül, hogy a Ramszesz-templom a Kr. e. XIII. századhoz vagy G. Heinsohn és a szerző véleménye szerint a Kr. e. VI. vagy V századhoz tartozik-e [1428]: tény, hogy a római kor előtt is egyértelműen lehetséges volt pontos beállításokat és égi méréseket végezni.

Tehát nyugodtan kiindulhatunk abból, hogy a Kr. u. XVI. századi rómaiak, éppúgy, mint a Kr. e. I. századi rómaiak a napfordulást és a napéjegyenlőséget precízen tudták mérni, és a naptárban megjelölni. Mégis fennáll egy fontos ellenvetés: a tavaszpont, amelyhez a naptári év meghatározását odaszegezték, nem automatikusan a tavaszi napéjegyenlőség napja, hanem valami sajátosan meghatározott időpont.

 

Tavaszi napéjegyenlőség

 

Hogy határozzák meg tulajdonképpen az évsarokpontokat ? Aki az ámyékvető módszerrel dolgozik, a legrövidebb és leghosszabb árnyék napját határozza meg. Ezzel azonosítja a két napfordulót. A napéjegyenlőségek meghatározása bonyolultabb ennél.

„Tulajdonképpen” azoknál az égitesteknél, melyek egy tiszta körpályán mozognak, el szabadna, és el kellene várni, hogy az évsarokpontok minden 365:4, tehát kb. 91 naponként következzenek. Hellenisztikus megfigyelések mégis bizonyítják, hogy a felosztás aszimmetrikusan jön ki: 90 (vagy 91), 92, 94 és 89 napra. Csak Kepler pályaegyenletei óta ismerjük a tudományos magyarázatot: a Föld egy elliptikus pályán kering két gyújtóponttal, és a pályahelyétől függően mozog gyorsabban vagy lassabban.

 

Tavaszpont és tavaszkezdet

 

Sehol sem áll az égen írva, hogy a manapság csillagászati tavasznak nevezett évszaknak pontosan a napéjegyenlőségkor kell kezdődnie, mely a gergelyi definíció szerint március 21-re esik. Hiszen a csillagokkal összefüggő lehetőség is fennáll. Különösen jelentős a 12 csillagkép az állati övön, vagyis a híres és általánosan ismert sorrend az égi Egyenlítőn. Ezek a mi látószögünkből nézve 24 órán belül körbekeringenek a Föld körül. Mivel az éjszaka nem eléggé hosszú, néhányat közülük csak télen, másokat csak nyáron látunk. Minden hónapban egy másikójuk áll a horizonton a szürkület kezdetekor.

Nos, ezek a fantázia által összekapcsolt csillagképek se nem egyforma nagyok, se nem világítanak a legfényesebb csillagaik éppen a „külső oldalaikon”. Ennyiben csupán tiszta önkényesség, ha a Kos csillagjegyet pontosan a napéjegyenlőségkor indítják. Éppen ilyen önkényesen adódtak az idők során más definíciók is: nemcsak ez a 0°-adat, hanem a 3°, 5°, 8° (a „babilóniai norma”), vagy maga a 15°-os. Megjegyzendő, hogy az elméleti csillagképszélesség a babilóniai körsémában 360°:12= 30°-ot tesz ki.

Még bonyolultabbá vált ez, amikor Hipparch Kr. e. 128 körül felfedezte, hogy a csillagképek – megint csak a precesszió miatt – egészen lassan eltolódnak. 2160 évig tart, amíg egy csillagkép egy másik helyére lép. Akkoriban az asztrológia fokozatosan elvált az asztronómiától. A tudományos égvizsgálók is nyugodtan regisztrálták ezeket a mozgásokat, és elfogadták, hogy az égen csak nagyon kevés fix pont van. Az asztrológusok azonban egy biztos fogódzót alkottak: egyszerűen leszögezték a Kr. e. 1. század sémáját. Az „ingadozó” csillagképek helyére a saját csillagjegyüket helyezték, melyek azóta szilárdan tartják a helyüket. így pl. késő nyáron a Szűz egyetlen helyére közben az Oroszlán is feljött, de az asztrológia az Oroszlántól megvilágítottakat továbbra is a Szűz jegyében születetteknek nevezi.

Egyesek itt is láttak egy lehetőséget a tézisem megbuktatására. Ha Krisztus ideje a Halak időszaka volt, és nemrégiben – egy népszerű asztrológus 1998. január 28-át nevezte meg – kezdődött a Vízöntő időszaka, akkor az időközt nem lehet egyszerűen a kiszámolt 2160 évről kb. 1860 évre rövidíteni. Ez az ellenvetés jogos. Mivel azonban a csillagképek különböző népek által, különböző időkben, különböző csillagokból lettek komponálva, és a tavaszpontot a kérdéses csillagképen belül különbözően tudták meghatározni, a bizonytalanságok, eltérések nagyok. Ha a Krisztus születése és a ma közti időszakot 300 év eltéréssel határoztuk volna meg, az egy kb. 4,5°-os eltérést eredményezne. De ez az érték még a tavaszpont különböző meghatározásain belül van, melyek mintegy 15°-ig terjedő eltéréseket hordoznak.

Mindenesetre a csillagos ég a szemlélőnek több rejtélyt állít, mint hogy pontos adatokat közölne a napfordulások és a napéjegyenlőségek mindenkori egyértelmű meghatározásához. Azt azonban tudjuk, hogy a Krisztus előtti időtől kezdve március 21-ét tartjuk tavaszkezdetnek és tavaszpontnak.

 

A megkésett húsvét

 

Mindazonáltal leszögezhető, hogy az évsarokpontok, és különösen a tavaszpont, 1582-ben ismertek voltak, hiszen a tíznapos korrekció célja éppen az, hogy a tavasz kezdetét újra március 21-re tegye. A napéjegyenlőség addig visszaszorult március 10-re, más kérdés, hogy ettől függetlenül a tavasz kezdetét továbbra is március 21-én ünnepelték, amiből az következett, hogy „csendben” egy újabb telihold is ki tudott gömbölyödni, így aztán a húsvét kihirdetése sem sikerült tökéletesen.

Aki esetleg nem tudná: az egyházi év tartalmaz dátumhoz kötött ünnepeket, ilyen karácsony első napja december 25-én, vagy a vízkereszt január 6-án; valamint olyan ünnepeket is, melynek napjai, mint a húsvéti nagypéntek vagy Krisztus feltámadása, mindig a nagyhét meghatározott napjára esnek – tehát vándorolnak az esztendőn belül. Épp azért, mert a nagyhetet egy régi szabály szerint számolják ki: húsvét a tavaszkezdet utáni első teliholdat követő vasárnapra esik. Egy március 21-én teliholddal kezdődő tavasz esetén a húsvét már március 2 2-re is eshet, ha ez a nap vasárnap. Legkésőbbi lehetőségként húsvétvasárnapot április 25-én ünnepelhetjük. (A 35-ös intervallum abból adódik, hogy holdhónap 29 napos, de ha a telihold hétfőn kerekedik ki, akkor még várni kell hat napot, hiszen a feltámadásnak vasárnapra, mégpedig a következőre kell esnie.) A naptárszámlálás lemaradása esetén a húsvét eshetne akár az első szénakaszálás idejére is, az ünnep ekkor is a természet újraéledését fejezi ki. így vette észre éppen a vidéki népesség kb. 1200-tól, hogy az évszakok és egyházi ünnepek egyre kevésbé vannak „köszönő viszonyban” egymással. A megfigyelő csillagászok ezt már tudták jó két évszázada, hiszen a tavaszi napéjegyenlőség már rég lemaradt március 21-ről: a legrégebbi adekvát megfigyelések a X. századra mennek vissza. [1429]

 

Őszi napéjegyenlőség

 

Lehetne mindez egyszerű is. Ha felütjük Augustus legújabb életrajzát, találunk egy világos mondatot az első császár békeoltáráról és napórájáról: „Az oltárra való hivatkozás abban jelentkezik, hogy az óra napéjegyenlőség-vonala pontosan annak közepén megy keresztül, és ezáltal Augustusra utal, aki az őszi napéjegyenlőség napján, szeptember 23-án született.” [1430]

Szeptember 23-a és az őszi napéjegyenlőség azonosságát még egyszer megerősíti Jochen Bleicken Augustus életrajzában a következő oldalon. Ha ez helyes, akkor a tényállás egyértelmű, hiszen szeptember 23-a ősszel ugyanaz, mint tavasszal március 21-e: így Kr. e. 63. szeptember 23-án éppúgy őszi napéjegyenlőségnek kellett lennie, mint kellett volna 1582-ben. Egyszersmind nyugodtan következtethetnénk, hogy Kr. e. 9. szeptember 23-án Augustus napórájának felavatásakor ugyanazok az évsarokpont-dátumok voltak érvényesek, mint Kr. e. 45. január 1-jén, Caesar reformjának bevezetésekor. Amiből az is következik, hogy Gergely pápa azt az állapotot állította vissza, amely a juliusi naptár bevezetésekor állott fent. Amiből a napnál is világosabban következik, hogy a jelenleg elfogadottnál kevesebb, azaz nem 1627 év telt el Caesar és Gergely között; vagyis a ma használt időszámítás fiktív évszázadokat tartalmaz. Hiszen emlékszünk: egy javított nap a hibahalmozás során kb. 128,2 évnek felel meg. Ha anno, 1582-ben Gergely pápának 13 helyett csak 10 helyesbítő nap volt szükséges a napéjegyenlőség újbóli, március 21-hez, illetve szeptember 23-hoz kötéséhez, akkor csak 10 x 128,2 = 1282 év telhetett el a két naptárreform között – ha 1627 év lett volna a két alkotó között, akkor Gergelynek 13 napot kellett volna törölnie.

Ám a mi amúgy is nehéz problémánk még összetettebb. így utal Buchner, az augustusi napóra feltárója helyesen arra, hogy szeptember 23-át mint császári születésnapot több forrásból ismerjük – Diderótól, Paterculustól és Suetontól –, és tudjuk azt is, hogy a horoszkópja is kiemelte. [1431] De hogy az őszi napéjegyenlőség az ókorban valóban szeptember 23-ra esett-e, ezt nem tudjuk biztosan. [1432]

Bleicken ugyanazon tartalmas következtetésre jutott, amelyre már E. Buchner is: csupán a két napéjegyenlőség napján fut az árnyék nyílegyenes úton pontosan a békeoltárra, talán még a kapun keresztül is. Vitathatatlan módon az oltár épp azért lett úgy odaállítva, hogy e különlegesség a napéjegyenlőség idején fordulhasson elő; éppúgy vitathatatlan, hogy mindezt a szeptember 23-án született Augustus tiszteletére találták ki. így a biztos határán álló valószínűséggel állítható, hogy röviddel az időszámítás kezdete előtt a napéjegyenlőség kezdete szeptember 23-ra esett. Mondhatni, csupán egy hajszál választ el minket a teljes bizonyosságtól.

Mivel azonban ez a teljes bizonyosság halálos csapást jelentene a kronológiánkra, időtengelyünk, és a Kr. u. 2000. évünk számára, ezt a bizonyosságtól elválasztó hajszálat megvastagították.

 

A két naptár közelít egymáshoz?

 

Erőt két érvláncolatból nyerhetünk. Először is ókori adatokkal megmutatjuk, hogy a tavasz kezdetének dátuma az évszázadok során fokozatosan továbbvándorolt. Ha az ókori adatokhoz állítjuk Arno Borst tanulmányát a Plinius-recepcióról a középkor virágkoráig [1433], egy remek kis táblázatot állíthatunk össze.

 

Történelmi adatok az évsarokpontokhoz

 

(Napéjegyenlőségek – március és szeptember az év leghosszabb, illetve legrövidebb napja – júniusban, illetve decemberben.)

 

 

Állandó és variálható évsarokpontok

 

Milyen fejlődést várhatunk a táblázaton belül? Tegyük fel, hogy Caesar idejében alapvetően március 21-e volt érvényben, és szorgalmasan szemlélték az égboltot. Minden évben ellenőrizték volna az árnyékállást, és ilyen módon észrevették volna, hogy a naptári tavaszkezdet fokozatosan mindig korábbi napokon figyelhető meg. így kapnánk egy hónapszámláncot, melyek egymás után március 21-től március 10-ig vezetnének, és lenne egy világos bizonyítékunk a Julius-féle naptár sodródására.

Az itt bemutatott kép mégis másképpen fest. Az elején ókori időkből származó értékek állnak, melyek növekvő időközökkel „tervszerűen” mindig jobban eltávolodnak március 21-től. Aztán találjuk az egyiptomi március 21-ét, melyet minden valószínűség szerint az alexandriai Sosigenes alkalmazott, és Caesar minden naptárdolog mértékeként használt. Am Caesartól ugyanúgy, mint Augustustól, hiányzik számunkra a végérvényes adat. Csaknem egy évezreden keresztül marad a március 21-nél, ami még 22-ként is feltűnhet, és ez által a rossz irányba sodródna el.

Ezzel szemben áll mint konkurenciadátum március 25., melyet egyszer még március 24-ként is feljegyeztek. Ez a március 25. nem a naptár elsodródásának eredménye, hanem az évsarokpontok alapvetően más, római meghatározásából származik. Mindkét rendszert egyidejűleg vezették be, és mindkét vetekedő rendszer létezésének és egyidejű érvényességének bizonyítéka Beda Venerabilis, a lorschi birodalmi naptár a „Karolingok idejéből”, és a sherboumi naptár 1060-ból, melyben, mint korábban is, mindkét tavaszkezdet be van jelölve. [1434] Az első arab forrás is különböző tavaszkezdeteket jelöl meg, és ezzel kapcsolatban indiai megállapításokra hivatkozik.

Azzal az Arib ben Sad al-Katibbal, akit Borst de Arib ibn Sa’id al-Katibként is ír [1435], megtaláltuk a középkor első emberét, aki a dátumot nemcsak egyszerűen átvette az ókori Computus-könyvekből, hanem maga is vizsgálta az eget. Másképp nem magyarázható, hogy a naptári dátumok lassú visszamaradását miért nem vették korábban észre. Erre egy írásos emléket is ismerünk: Alexandriai Anatolius 275 körül nyomatékosan leszögezte, hogy a tavasz kezdetében nem a csillagászati megfigyelések a döntőek, hanem a március 21-i dátum. [1436]

Arib – aki a córdobai III. Hakam kalifa titkáraként dolgozott – röviddel 961 után megszerkesztett egy arab-latin naptárt, ő tehát az iszlám és a katolikus gondolkodás egy rendkívül korai egymásra találását jelképezi. Március 16-ról feljegyzi: „A Nap, folyamatban lévő tapasztalat alapján, belép a Kosba, a nappal és az éjszaka egyenlő hosszú, ez a napéjegyenlőség tavasszal.” Március 17-re érvényes: „Tavaszkezdet, időszámítók, csillagászok, Hippokrates és Galen, és a bölcs orvosok szerint.” De még van egy harmadik bejegyzés is március 20-ról: „A Nap belépése a Kosba az indiai Siddharta szerint, és ezáltal napéjegyenlőség tavasszal.” [1437] Itt egy tudós tehát nemcsak az elődjeinek forrásait vizsgálta, hanem maga is megfigyelte az égboltot. Ez hosszú évtizedek tiszta spekulációja után hovatovább egy forradalommal egyenlő. Mint köztes eredmény, itt már megállapítható: a Karolingok – ha lettek volna, s annak ellenére, hogy csillagászatukat az egekig magasztalják – nem voltak megfigyelők, egyébként hogy emelhették volna ki tavaszpontként a naptár által legcsekélyebb mértékig sem támogatott március 21-ét?!

 

 

24. kép A Jupiter és a Szaturnusz háromszori konjunkciója a Hal csillagképben 2005 évnyi visszaszámolás szerint. Mivel a Jupiter és a Szaturnusz egyidejűleg futják be „ívüket”, hat hónapon belül körülbelül 1°-nyira közelítik meg egymást; semmi esetre sem egyesült a fényforrás „egyetlen csillaggá”.

 

Arib után nem sokkal az első katolikus szerzetesek is hagyták magukat „elcsábítani”, ők is nekiálltak vizsgálni az eget. így tevődik át a X. század vége felé a tavaszi napéjegyenlőség dátuma március 18-ára, sőt március 16-ára. Az, hogy nem kúszott tovább a hónap eleje felé, mégis azt mutatja: félig hittel, félig kritikusan tekintettek fel az égre, különben a dátumnak akkoriban 15-re, sőt talán 14-re kellett volna visszamozdulnia. Mindenesetre a XI. században meghonosodott március 16-át „Equinoctium modernorumnak” nevezni. [1438]

Aztán kb. 1200-tól egyre többet kellett foglalkozni a tavaszpont újbóli meghatározásával. A nyugtalanító megfigyelések pedig halmozódtak, elvégre az ég nyilvánvalóan „felmondta a szolgálatot”: csak úgy sorjáznak a normál dátumok helyetti számsorok.

Feltehetően 1220 körül, Robert Grosseteste a Compotosának keletkezési idejét azzal határozta meg, hogy „karácsony létezik, mint ahogy évszázadok teltek el Krisztus születése óta”. [1439] Mivel ő semmit sem tud az időrövidülésről, megfigyelése alapján december 13-ból mint téli napfordulóból indul ki, amely ezáltal 8 nappal előzi meg a „tulajdonképpen” érvényes december 21-ét.

A teológus és természetfilozófus Roger Bacon 1266-ban terjesztette elő a Lateránban székelő pápai udvarnak értekezését a szükségessé vált naptárjavításokról. Ezt nemsokára néhány tudós is támogatta. Ám a gyakorlatba való átültetés rettenetesen fáradságosnak bizonyult: a teológusok azon veszekedtek, hogy egy naptár javításnál az ítélet napja, és ezzel Isten akarata meg lenne-e hamisítva; a kereskedők pedig problémát láttak a hiteleik érvényességi idejével, és az ebből adódó jogbizonytalansággal kapcsolatban. Így még az 1414-ben, a konstanti zsinaton meghatározott reformot sem vitték véghez. 1474-ben indulhatott volna el valami, csakhogy a pápa által felhatalmazott Regiomontanus, alias Johann Müller két éven belül meghalt, így a reform egy további évszázadra elmaradt. Ezt követte XIII. Gergely megbízása az orvos és csillagász Giglio Liliónak, aki 1576-ban hirtelen elhunyt. Mígnem hat évvel később, a matematikus Christoph Clavius S. J.-nek és egy speciális bizottság tagjainak köszönhetően a reformot végérvényesen előkészítették, majd a pápa egy bullával 1582. február 24-én kihirdette. [1440]

Kvintesszenciaként elmondható, hogy az 1582-es Gergely-reform jó okból visszanyúlt a már Caesar előtt is ismert március 21-hez mint tavaszi napéjegyenlőséghez. Mindenesetre ennél a szemléletnél is teljesen tisztázatlan marad, hogy Gergely pápa miért csak egy részét javította ki a Caesar óta felvetődött hibáknak, ugyanakkor március 21-ét mégis vissza tudta állítani a régi jogaiba. Ennél a rejtélynél még a francia forradalom öntudatos naptárreformerei is csődöt mondtak, akik ezt helytelenítették, de megoldani nem tudták. Ez Amo Borst szavaiban így olvasható: „A diktátor Julius Caesar egyiptomi csillagászok segítségével oszlatta el a római holdkomputisztika abszurd kinövéseit, nem sokkal kompetensebben, mint a királyi vérmedve és tökfilkó, a francia IX. Károly, aki 1564-ben ésszerű ok nélkül az év kezdetét áttette húsvétról január 1-jére, és kevésbé konzekvensen, mint a gőgös XIII. Gergely pápa, aki csak a hírnevéről gondoskodott, és 1582-t több mint 12 nap helyett csak 10-zel rövidítette.” [1441]

Magunk között mégis megjegyezhetjük, hogy Gergely pápa mégis csak szert tett egyfajta különös hírnévre: rosszul javított, és mégis a helyes adatsort találta el! A matematikus Gilbert Romme által tervezett forradalmi naptár brutálisan szakított a nap-, hét- és hónaphosszal, de mint mindegyik másnak, ennek is egy évsarokpontra kellett vonatkoznia. A megfelelő dekrétumot 1793. november 24-én hozta meg a francia nemzeti gyűlés. Ennek első fejezete így hangzik: „A franciák korszakát a köztársaság alapításától számítjuk, mely az általános (ere vulgaire) időszámítás szerint 1792. szeptember 22-én történt, azon a napon, amikor a Nap a Mérleg jegyébe való belépésével a valós őszi napéjegyenlőséget elérte, 9 óra 18 perc 30 másodperckor a párizsi csillagvizsgáló állása szerint.” [1442]

Hogy nem szeptember 23-a, hanem 22-e van megnevezve, a szökőév-szabályozással magyarázható. így a legkorábbi és a legkésőbbi őszkezdet a XX. és XXI. században szeptember 21-e 23 óra és 24-e 6 óra közé esik. [1443]

 

A „Nicea”-hipotézis

 

A csillagászati adatoknak megfelelő helyzet létrehozása, visszaállítása már XIII. Gergely pápa csillagásza, Lilio számára is lényegesnek tűnt. A naptár újraigazításához meghatározta a tavaszi napéjegyenlőség aktuális dátumát. Azt találta, hogy ez március 10-e. A március 21-hez való visszatéréshez 10 nap átugrását, vagyis kihagyását kellett javasolnia. Magától értetődik, hogy visszaszámolásában ő is rájött, hogy ezzel nem szüntette meg teljesen a Caesar óta fennálló hibát. Mit lehetett tenni? Az 1582-es reformról szóló irodalomban megtalálható állítólag az utalás, hogy megint a niceai zsinat tavaszkezdetét akarták létrehozni. Tudjuk, hogy a kereszténység első zsinata 325-ben Konstantinápoly ellenpontjaként jött létre. Ennek felhasználásával pedig a visszaszámolás kiadja az igen kívánt eredményt: 1582-325 = 1257 év. így gyakorlatilag a fönt kiszámolt, a Gergely-reform előtti 1219 és 1344 év közötti időszakba kerültünk!

Mit jelent ez? Amennyiben nagy Konstantin császár, ezen zsinat vezetőjének idejében március 21-e csillagászatilag megfelelő helyen volt, akkor nyilvánvaló, hogy Gergely pápa a katolikus hit magasabb méltóságához, a császárhoz és a zsinathoz igazította vissza a tavaszpontot. így persze minden világos lenne!

De még így sem küzdenénk le minden akadályt. Hiszen mi történt akkor a Caesar és Nicea közti idővel? Ebben a 369 évben ugyanis három hibanapnak kellett becsúsznia! Hová tűntek ezek? Két megoldást találunk, mindkettőt megemlítjük, bár mindkettő rozoga.

1. megoldás: Caesar idejében nem március 21-e, hanem 24-e számított tavaszkezdetnek. így tisztázódna, hogy a IV században miért 21-e volt érvényben, és369 évvel ezelőtt a dátum három nappal későbbre, 24-ére esett. Ehhez néhány évtizeddel ezelőtt az ókori irodalomban is találtak kiindulási pontokat, hiszen a római „modellben” olykor 25-e, néha 24-e volt lejegyezve tavaszkezdetként. Azonban semmiképpen sem jelentik azt, hogy minden 128 évben a tavaszpont egy nappal ki lett volna igazítva.

2. megoldás: mivel már az első 350 évben felfedezték, hogy a tavaszpont az eredeti dátumától elsodródott, a niceai zsinat egy naptárreformot hozott, melynek következtében március 21-e újra tavaszkezdetként lett volna definiálva. Ez lenne a legelegánsabb megoldás, mondván, a három vizsgált időszakban egyaránt a március 21-e volt érvényben: Caesar alatt, Niceánál és Gergely pontifikátusában; Gergelynek ezért kellett csupán 10 napot kellett helyesbítenie, mert az első három hibanapot már 325-ben kijavították. A tudósok mindenesetre legott adatokat találtak, hogy a zsinaton egy ilyen naptárreformot hajtottak végre. [1444]

Ezen variáns támogatói azonban a bizonyítékokat csak szerkeszteni tudták, alátámasztani nem. Még léteznek a zsinatról aktamásolatok, de belőlük nem vehetők ki utalások egy naptárreformra, Pedersen sem tud naptárreformról. [1445] Ez már csak a logikából adódóan is – melynek itt nem feltétlenül van döntő szava – valószínűtlen lenne. Hiszen egy reform feltételezi, hogy felismerték a háromnapos eltolódást, az okokat megértették, és beiktatták azokat a metódusokat, amelyekkel a további tolódás megelőzhető.

Ezt szenzációként kellene értékelni, különösen ha arra a több mint 300 éves fáradozásra gondolunk, amely az 1582-es reformot megelőzte – elvégre a Niceában kifundált módszerek ellenére kellett volna három évszázadon át hadakozni a naptárral és a mennybolttal. Arról az újabb háromszáz esztendőről nem is szólva, amely azzal telt, hogy a Gergely-naptár végtelen lassúsággal ugyan, de mégis utat tört magának a kereszténység minden zugába. Habár a végekre igen későn jutott el: sőt, akad, ahová még ma sem. Gondoljunk csak arra a halovány ellentmondásra, hogy miért ünnepük a nagy októberi szocialista forradalmat november 7-én. Nos, a Szovjetunió csak 1918-ban vette át a Gergely-naptárat. A görög egyház 1928-ban szánta rá magát ugyanerre, igaz, ezzel meg is osztotta híveit. A „régi naptárasok” a mai napig ragaszkodnak ahhoz, hogy az igaz hívőknek a régi caesari naptárt kell követniük, ennek következtében az egyházi ünnepeket 13 nappal később ünnepük (ennek a 13 napnak semmi köze sincs az itt helytelenített 13 naphoz 1582-ből, hanem egyszerűen abból adódnak, hogy a caesari naptár 1582 óta további 3 nappal lemaradt).

Egy szó mint száz, nincs arra bizonyíték, hogy a késő ókorban az eget figyelmesen vizsgálták volna. Az ókor legnagyobb csillagásza, Claudius Ptolemaiosz a Kr. e. II. században élt, és az arabok által Almagestnek nevezett csillagkatalógusában tudósítja, hogy ő személyesen csillagállások százait vizslatta. A valóságban viszont nagyon úgy tűnik, hogy a mester a papírmunkában járt elöl. Ptolemaiosz a precesszió biztos tudatában régebbi csillagkatalógusok adatait egyszerűen átszámolta, mert azokról a csillagállásokról, melyekről ő tudósít, a jelen megbízható visszaszámolási módszereivel megállapítható, hogy úgy, ahogy a csillagász leírja őket, egyszerűen nem állhattak. Ezt amerikai és orosz számítások is kiadták, igaz, különböző eredménnyel. [1446]

Talán – de ez csak spekuláció – éppen innen ered a késői antik kor csillagászatról való lemondása. Vizsgálták az eget, és mégsem tudták azt Ptolemaiosz adataival, a legfontosabb referenciaművével összhangba hozni. És amikor válaszút elé kerültek, hogy most vagy egy új megfigyelőkatalógust kell létrehozni, vagy egyszerűen – az égre való visszaigazolás nélkül – Ptolemaiosznak illik hinni, az „akadémiai” megoldást választották: nem csináltak új katalógust, nem hittek Ptolemaiosznak, csupán kémlelték a csillagokat, visszafogottan, önmaguk okulására.

Száz évvel Ptolemaiosz után alexandriai Anatoliust például nem érdekelték a csillagászati katalógusok, ő pusztán az asztrológiai szempontból nézett mindent. No és ókori szemüvegen keresztül. Az akkoriaknak muszáj volt találniuk legalább egy biztos vonatkoztatási pontot a mennybolton, Anatolius pedig meghatározta az állatövi jegyeket – röviddel időszámításunk előtt, örök időkre.

Tehát a niceai zsinatot közvetlenül megelőzően nem volt égboltvizsgálat, mely a gondolatokat egy naptárreformhoz vagy naptárkiigazításhoz tudta volna közelíteni. Mint ahogy nincs utalás arra sem, hogy a zsinat egyáltalán foglalkozott volna a témával. Mióta a Gergely-reform 400. évfordulója alkalmából, tehát 1982-ben a Vatikánban egy kongresszus ülésezett, pontosabbat tudunk erről. [1447]

Ott előadták, hogy már 314-ben, az arlesi zsinaton eldöntötték: a húsvétot az egész világon ugyanazon a napon, ugyanabban az időben ünnepük. Miután ez a zsinatot keleten nem ismerték el, a döntés egy következmény nélküli szándékkinyilvánítás maradt a nap és a számítási módszerekre tett javaslat nélkül. Tizenegy évvel később, az első közös niceai zsinatról származó kánon nem tartalmaz semmit egy húsvétidőpont-vitával kapcsolatban, csupán egy levelet ismerünk Konstantin császártól, amit ő a zsinat után az alexandriai templomnak küldött, és amiben rámutatott arra, hogy üdvös volna, ha minden keresztény a húsvétot egy közös vasárnapon ünnepelné.

„A vita a mi szent húsvétunkról be van fejezve (…) úgy, hogy mostantól kezdve minden keleti testvér a húsvétot úgy fogja ünnepelni mint ti; azok, akik eddig sem a rómaiakkal, sem veletek és azokkal sem értettek egyet, akik a húsvéti szokást fenntartották.” [1448]

Ám ez a levél nem egy reform, hanem éppen az ellenkezőjének bizonyítéka. Ez csupán megerősíti, hogy addig három vagy négy módszer létezett a húsvét időpontjának meghatározására. Sem március 21-ét, sem 25-ét nem nevezi meg, nem is beszélve egy Konstantin által az egész birodalomra egybefogóan kijelölt dátumról. Az egyház történetének további menetét tekintve az is ki van zárva, hogy egy új dátumot iktatott volna be. A március 21-e és 25-e továbbra is egymás mellett létezett, hogy nemsokára még a világi számítástól is kapjanak egy konkurenciát, ami ahhoz vezetett, hogy bizonyos években a keresztények három különböző vasárnap tartották a húsvétot. Így 387-ben a „gallok” március 21-én, a rómaiak április 18-án, az alexandriaiak pedig április 25-én ünnepeltek. [1449]

Hans Maier egész visszafogottan megállapítja, hogy Niceában csak két döntést hoztak: a húsvétot a vasárnaphoz kötötték (igaz, akadt egy csoportosulás, amelyik a húsvétot mindig a 14. nisanon, és ezáltal mindig egy bizonyos dátumon ünnepelte); továbbá meghatároztatott, hogy a húsvéti ünnepet az első tavaszi telihold után kell megülni. [1450] Azonban hogy a tavasz mikor kezdődik, azt nem határozták meg.

Az antik és középkori naptárak legnagyobb élő ismerője erről a legújabb művében nyilatkozott. Arno Borst jelzi az ókori történelem feletti kétségét, amikor a Gergely-reformmal kapcsolatban megjegyzi: „Az új keresztény időszámításnak csillagászatilag is egyeznie kéne a régivel, amelyet 325-ben a niceai zsinaton fogadtak el és érvényesítettek.” Megismétli a kételyt: az asztronómiai tavaszpont „a IV század kezdetekor valóban kb. ott volt, ahová állítólag a niceai zsinat 325-ben kijelölte, néhány órával március 21. kezdete előtt”. Aztán a VI. században Dionysius Exiguus a tavaszkezdetet „a niceai zsinat állítólagos parancsára a napéjegyenlőséggel (vemale aequinoctium) összekapcsolta március 21-ével, tehát tisztán asztronómiailag értelmezte, még célzásképpen sem biológiailag”. [1451] Nyolc évvel azelőtt Borsinak még semmi oka sem volt ezt a háromszoros „állítólagot” beiktatni. [1452] Így az angolszász specialisták felismerését német középkorkutatók is osztották.

Nyugodtan kizárhatjuk tehát, hogy Nicea a caesari naptár első reformjának számít. Ennek ellenére ebben a században március 21-e volt a tavaszkezdet (csak a nyugatrómai területen volt emellett 25-e érvényben). Ez számított Caesartól fogva mindig tavaszkezdetnek, ehhez nem volt szükség sem reformra, sem forradalomra, épp ellenkezőleg: pusztán tehetetlenségi erőre. Az a variáns sem helyes, hogy Gergely a Caesar óta felmerülő hibákat csak Niceától fogva javította ki, hiszen így a Caesar és Nicea között keletkezett három hibanapot nem korrigálta volna, ennek ellenére tért volna vissza a caesari állapothoz.

Ezen felül kizárhatjuk, hogy Nicea idején március 21-e lett volna érvényben azok után, hogy Caesarék 24-én ünnepeltek. Nem lehet összekötni az alexandriai-görög-egyiptomi számítást a rómaival, mint ezt Augustus napórája bizonyította.

 

Caesar ante portas

 

Vagyis a komputisztikán és csillagászati számításokon hosszasan végigbarangolva egy következtetésre juthatunk: a Caesar és Gergely közti időszak semmi esetre sem tehet ki 1627 évet, ennek a számnak 10 x 128,2 = 1282 – plusz-mínusz 64 év – körül kell lennie. így az 1582-es évszámot mint kiindulási pontot tekintve Caesar utolsó életévét bizonytalansági mércével „Kr. u.” 236 és 364 közé tehetjük (ez hivatalosan Kr. e. 44. – A szerk.). Na már most, éppen a „Kr. u.” jelzés hozzáadásával kerülünk az ördög konyhájába. Természetesen 1582 éppúgy, mint 1999 a „Kr. u.” hozzáadásával jellemezhető. Ezeket a számokat nem is változtathatjuk meg egyszerűen 1282-re vagy 1699-re, mert különben teljes volna a zavar.

Maradjunk tehát annyiban, hogy az időszámítást úgy hagyjuk, ahogy most van, azaz Kr. u. 2002-vel (ha a magyar kiadást későbbi években veszi kezébe az olvasó, akkor gondoljon az aktuális évszámra), és a korábbi eseményeket toljuk el későbbre. Caesar születését is, meg Krisztusét is, még ha kissé bizarr hangzása is van annak, hogy Jézus néhány száz évvel Krisztus után született…

Hanem fenyeget egy újabb veszély. A keresztény időszámítást szépen végig követhetjük a keleti és nyugati császárok uralkodói listáján, Krisztus születését – elvben –, mint történelmi eseményt ez alapján nem gond néhány évvel, netán egy évtizeddel eltolni. A gond abból adódik, hogy ezzel az uralkodói sorral valami nagyon nem stimmel. Hiszen a két, a caesari és a gergelyi naptárreform összevetésével rájöttünk, a ma ismert időtengelyen valahol kell lennie egy fiktív, kitalált időszaknak. Ennek behatárolásában a csillagászat sem segít: Caesar ügyében is bizonytalanságban tart, hozzávetőlegesen ugyan megadja ez időnek a hosszúságát (236 vagy 364, esetleg közötte), azt azonban nem árulja el, melyik az a három évszázad, amely csupán virtuálisan létezik, s valójában egyik szereplője sem élt ezen a földön.

Nyomozásunkat mostantól más megfontolások alapján kell tehát folytatnunk – miközben az olvasó megnyugodhat: túlélte a matematikai fejezetet, a legérdekesebb részek pedig csak most következnek!

 

A nagyon sötét évszázadokról

 

Caesart és Gergelyt túl sok évszázad választotta el egymástól – de miért nem vettük ezt eddig észre? Nos, helyzetünket nem könnyítette meg az ellenőrzési lehetőségek sokasága. Először is emlékezzünk a régenslistáinkra: a császárokét Caesartól a Keletrómai Birodalom 1453-as bukásáig vezették, mint ahogy a pápák során is végigtekinthetünk Pétertől II. János Pálig. Ezek alapján bárhol másutt ki lehet építeni az uralkodók láncolatát, vagyis főtengelyünknek ezen legfőbb támogatása annyira jól elrendezettnek hat, hogy itt – csak ebből kiindulva – nem támadhatnak kétségeink: ugyan mi végre kellene a császárok és pápák sorának felduzzasztására gyanakodnunk, mi végre kellene átrendezni vagy megszakítani e listákat?

Meg aztán találni elegendő írásos forrást is, akár márványba vésve, akár pergamenre, papírra vagy papiruszra írva. Amíg egy krónikát viszonylag gyorsan megírnak vagy kitalálnak – az illetékes tudósok elegendő példát ismernek erre –, az egyéb írások a korai korszakokban nem készültek viharos sebességgel. Viszont az is tudjuk: ezen írások kizárólag akkor tanúskodnak egy adott korszakról, ha abból az időből származnak. Egy későbbi másolat először is azt erősíti meg, hogy newa kérdéses időben írták; azt pedig minden egyes esetben meg kell vizsgálni, hogy a másolatnak mondott iromány valóban másolat-e, vagy csak egy annak mondott, kitalált valami.

Általában az írás sokkal béketűrőbb, mint a papír vagy az egyéb anyagok, amelyekre felfektették. Az állatbőrök vagy a papirusz könnyen tönkremennek. A feliratos táblácskákat beolvaszthatják bronzba, a kőtáblácskák széttörnek, ha az épület, amelyhez tartoznak, összedől. Hanem az írásokkal eljutunk egy időszak többi „valóságeleméhez”.

Ahol emberek tevékenykedtek, ott lenniük kell olyan, őket túlélő bizonyítékoknak, amelyek nekik állítanak emléket, róluk tanúskodnak: akár egyszerű agyagcserepek, akár romok a földön vagy a föld alatt. A régészet az utóbbi évtizedekben egyre pontosabb módszereket dolgozott ki, miáltal immáron olyan tárgyak megléte is bizonyítható, amelyeket lehetetlenség megtalálni. Erre egy példa: a finoman kipreparált oszloplyukak akkor is fakonstrukciót bizonyítanak, ha az eredeti faház régen szétesett, az anyag pedig az enyészeté lett.

Noha a fát emberek dolgozzák fel, nem ők hozzák létre, így a természet maga is tanúskodhat az elmúlt időkről. Aki megszámolja és megméri a fák évgyűrűit, meghatározhatja abszolút korukat. Ehhez hasonlóan sok szerves anyag kora meghatározható a radiokarbon-módszerrel. A természettudományoknak köszönhetően segédeszközök sora áll a régészet rendelkezésére, jóllehet egyik-másik eszköz értéke meglehetősen kétséges, ahogy ezt nemsokára meg fogjuk állapítani. A természet és az ember hasonlóan gondoskodik a múlt bizonyítékairól: az emberi települések újabb rétegei is felfelé nőnek.

Minél serényebben hatolnak a megfelelő szakemberek a mélybe a kor emlékeit feltárni, annál kevésbé merülhet fel a kérdés: vajon a kérdéses kor lehet-e kitalált történelmi időszak.

 

Űr a történelemben

 

Ezen vizsgálati lehetőségek tudatában szemléljük végig konkrétan a kérdéses évszázadokat. Caesar után római császárok hosszú sora következik. Majdnem valamennyiüknek megvolt az a kifejezett igénye, hogy minden lehetséges formában megörökítse magát. Ha ez nem hírnévvágyból, akkor gyakorlatias megfontolásokból történt. Egy jól felépített vízvezeték, amely egy Rajna menti város, vagy a spanyol Extremadura, netán Tunézia vízellátásáról gondoskodott, nemcsak a települést virágoztatta fel, de azt is megakadályozta, hogy a lakók elhagyják a területet, és városuk elporladjon. így ismerünk maradványokat a Római Birodalomból Észak-Afrikában, Elő-Ázsiában és fél Európában, egészen Hadrianus faláig, Anglia és Skócia határán. Habár a nyugati birodalomban a főváros Konstantinápolyba történt áthelyezésével 330-ban abbamaradnak a nagyszabású középítkezések, de templomok továbbra is létesülnek, még a nyugati gótok (410), a vandálok (455) és a keleti gótok (537) előrenyomulását követően is. A 330 óta erősen támogatott keleti birodalomban nem minden évről vannak építészeti bizonyítékaink, mindazonáltal lényegesen több maradt fent, mint nyugaton. így emlékeztetnünk kell a hatalmas, kettős országfalra Konstantinápolyban, amelyet Theodosius alatt építettek 412-24-ig. A tengeri fallal együtt ez akkora területet fog át, amely megfelel a Kheopsz-piramisénak. Egy további csodálatra méltó virágzás következik be a birodalomban Justinianus alatt (527-565). Ő visszaszerzi a nyugati birodalom nagy részét Spanyolországig, és megvalósít egy hatalmas építkezési programot is. Mindannyian ismerjük az Hagia Sophiát, Konstantinápoly főszékesegyházát. Kevésbé ismert, hogy Justinianus nemcsak ezt a templomot építtette európai vagy kis-ázsiai területen, hanem majdnem annyi épületet, amennyi neki tetszett, legyen az templom vagy erődítmény. Prokop építménykatalógusában a legtöbb építkezéshez még egy kortárs írott forrás is rendelkezésre áll. Ezt a katalógust építészettörténészek és régészek pontosan megvizsgálták, és biztosan állítható, hogy az írásos nyom valóban I. Justinianus idején keletkezett. Ennek hála követni tudjuk Bizánc építkezését 565-ig, sőt, egyes építményekkel a korai VII. századig. Igaz, azt követően hirtelen besötétedik.

Ugorjunk mindazonáltal, s vizsgáljuk meg, miképpen néz ki mindez a kérdéses időszak másik végén? XIII. Gergely egy olyan Rómában élt, amelyben a Péter-székesegyház kupoláját Michelangelo és Giacomo della Porta alakította ki. A város pompáját a pápák visszatérése óta az utolsó száz évben számos csodálatos épület felhúzásával növelték. Európában főképp az egyházi építkezés, de azért a világi építkezés is visszavezet minket a korai barokkból a reneszánszon, a gótikán és a román stíluson keresztül a késő X. századba. Azt követően, hogy 955 és 1000 között a magyar támadások állandó veszélye megszűnt, egyre kevesebb templom épült – ám ettől még bizonyosan állítható: a 980 óta tartó építészeti korszakok sorrendjét nem igazán lehet megbolygatni – hacsak nem igen különleges érvek alapján.

Az igazán megrázó megállapítás a 955 előtti időszakra vonatkozik. Ez az évszám akár egy ajtó is lehetne: átlépve küszöbén, s elindulva visszafelé, mindinkább egy nagy, sötét ürességben érezhetjük magunkat. Nem véletlenül: ezek az ún. sötét évszázadok, a kedvelt angol kifejezéssel „dark ages”-nek nevezett korai középkor. Amely nem azért sötét, mert egy morális hullámvölgy következett volna az emberiség történetében: ezen homályos időszakról szinte alig vannak bizonyítékaink. Szinte egyáltalán nem született írás, s nem lelni másféle anyagokat sem.

Azt ugyanakkor világosan fel lehet ismerni, hogy a négy évszázad – durván – 600 és 1000 között nem képez „en bloc” sötét időszakot. Ha hihetünk Altmeister Ferdinand Gregoroviusnak, aki a Ráma városának története a középkorban című könyvében éppen ezeket a nehéz időket mutatta be, akkor három részre osztott sötétséget látunk. A fosztogató és felégetéssel fenyegetőző nyugati gótok és vandálok ellenére is úgy találja, hogy 500 körül még minden építmény megvolt. [1453] A VI. században először antik épületromokból épülnek templomok, [1454] majd 530 után kezd csak hanyatlani a mozaikszerű művészet, tehát az a képesség, hogy a kupolákat és a falakat mozaikokkal díszítsék. [1455] Az 546-os keletgót hódítás után, Bizánc 552-es visszafoglalását követően hunynak ki Európában a fények. Gregorovius ezt állapítja meg az 560 utáni időszakról: „A régi Róma egyre gyorsabban hanyatlik. […] A város története mély sötétségbe borult rögtön a gótok háborújának befejezése után, mialatt Narse volt a helytartó.” [1456]

A valószínűleg 547-ben meghalt Szent Benediktusz hatása – melyet jámbor fikciónak tartanak [1457] – mutatkozik meg abban a mondatban, mely szerint a nevezett szerzetes „felfedezi a sötét évszázadokat, amelyekről most beszélnünk kell”. [1458] Majd 600 után „Róma a földön hevert, mint a történelem kiégett salakja. Semmit sem tudunk a város belső állapotáról, egyetlen vezető, egyetlen katonai parancsnok, egyetlen prefektus sincs megnevezve, és hiába kutatjuk a polgári élet és a városi közösség nyomait”. [1459] A Pápák Könyve, amely szűkszavúbb már nem is lehetne, „most az egyetlen szűkös forrása történelmünknek”. [1460]

 

Károly, a villámfény

 

A sötét fátyol csak azzal a frank királlyal lebbent fel, akit 800-ban – állítólag akarata ellenére – Rómában Európa leghatalmasabb császáraként koronáztak meg. Valószínűleg 742-814-ig élt. „Nagy Károly megjelenését egy villámfényhez lehet hasonlítani, amely az éjszakából jött, a Földet egy ideig megvilágította, aztán megint éjszakát hagyott maga után.” [1461]

Mivel ő 774-ben újra legyőzi a longobárdokat Itáliában, és visszaállítja a pápai jogokat, Róma első sötét időszakát 560 és 774 közé tehetjük, tehát e periódus jó két évszázadig tartott. Ezt követi egy második sötét korszak, amit Gregorovius úgymond egy levegővel el is sorol, azaz hogy a Karoling-időszak, legalábbis Itáliában, negyven fényes esztendőt követően hirtelen újra megszakadt. Ez egyaránt áll az építkezésekre é? a feljegyzésekre. 823 után „Róma […] olyan mély sötétségbe merült, hogy a város történetét csak részletekben tudjuk követni olyan eseményekből, amelyek összefüggnek a birodalommal”. [1462.]

Így burkolózik rút feketeségbe az egész IX. század, az annalesekben szinte alig találni ezen évszázadra vonatkozó adatokat. „Rómában is csak a X. században folytatták a felbecsülhetetlen értékű Pápák Könyvét, amely V István 817-es halálát követően szakadt meg. Éspedig rövid táblácskák formájában folytatták, amelyeket katalógusoknak nevezünk. Még csak épületekről és áldozati adományokról sem beszélhetünk, röviden megjelölik a pápák nevét, származását, uralkodási idejét, és az egyes eseményekről néhány szegényes híradást fűznek ezen adatokhoz. Semmi sem mutatja olyan világosan Róma barbár voltát a X. században, mint ennek a híres Liber Pontificalis-nak a folytatása, amely visszasüllyedt a kezdetek színvonalára”. [1463]

Ahogy már megállapítottuk, a X. században, miután a magyarok, vikingek és szaracénok elpusztítják Itáliát, Németországot, sőt Franciaországot is, újra előretör az építkezés, és sokasodik a fennmaradt adatállomány is. így egy háromfázisú séma kristályosodik ki: 560-774-ig a két első sötét évszázad, 774-820-ig a „Karoling-reneszánsz”, majd 820-955-ig a második sötét korszak. A kérdéses periódus kezdetét és végét az európai nyugaton nehezen lehet behatárolni, mert a korszakhatárok mindkét esetben homályba vésznek. A VII. század elején néhány Meroving-uralkodó jelenik meg, akiknek egyetlen törekvésük, hogy egymást kölcsönösen kiirtsák, míg a X. században úgy tűnik, hogy a földben „megrekedt” bizonyítékok napvilágra kerülését a magyarok akadályozzák a legmesszebbmenőkig.

 

Építkezési stop Bizáncban

 

A Bizánci Birodalom több anyagot és tartalmat kínál. I. Justinianus halála után 43 évvel megszületik az utolsó késő antik nyilvános építészeti műemlék. Phokas, a királygyilkos, aki maga is ült a császári trónon 602-610-ig, szövetségeseket keresett, de csak Gergely római püspököt találta meg. A glória fényéből még hullott utóbbira annyi, hogy mint a latin egyházi tanítók egyikét kiemeljék, így megkapta a „Nagy” melléknevet (iratainak egy részét közben már nem neki tulajdonítják). [1464] Továbbá, mint említettük, épített is: 608-ban a Fórum Romanumon felhúzták a Phokas-oszlopot, amely egyszerű maradványként, tehát aranyozott császári szobor nélkül ma is megtekinthető.

Bizáncban 580 és 611 között még a következő építményeket találjuk: Kis-Azsiában, Niceában a Kimesis-templomot, Anatóliában a mai Cumani camii-t, az ankarai Kelemen-templomot, valamint a myrai Szt. Miklós-templomot; Szíriában, Babiskában a Sergius-bazilikát, Jordániában pedig a gerasai Genesios-templomot. [1465] Ezután az építőművészet is mély álomba szenderedik, ugyanúgy, mint a városi élet a birodalom 1500 városában, több mint 200 évre. Ezt olvashatjuk Cyril Mangónál: „Nem lehet semmiféle biztos adatot találni a bizánci építészet fejlődéséről 610 és 850 között. Természetesen folytak célirányos építkezések, erődítményeket és vízellátó berendezéseket építettek. […] Más oldalról csak nagyon óvatosan helyezhetünk ebbe a periódusba templomokat, és tekinthetjük ezeket úgy, hogy a VI. és a X. század között az építkezés fejlődési fokozatait mutatták. Mindenekelőtt ez a szemléletmód, ha az alapok összehasonlítására támaszkodik, különösen tévútra vezetőnek bizonyulhat. Két példával lehet ezt megvilágítani: a Chora-kolostor (Kariye Camii) főtemplomát Bizáncban sokáig a korai VII. századra datálták, miközben valójában nem épülhetett meg a XI. század előtt. Ugyanúgy kiderült, hogy az a templom, amely török néven Kalenderhane Camii néven vált ismertté, és amelyet gondolkodás nélkül a IX. századra datáltak, valójában a XII. századból származik. Azoknak a templomoknak a száma, amelyek valószínűleg a másfél »sötét évszázad« alatt épültek, rendkívül kicsi.” [1466]

Cyril Mango ennyiben támasztja alá mindazt, amit a „dark ages”-zel kapcsolatban gondolunk. Mindazonáltal ez a Bizánc-kutató 830 körűire teszi a birodalom végét. Mivel ő jobb híján megelégszik az írott forrásokkal, szerinte az építmények nélküli időszak Theophilos (829-842) és I. Basileios (867-886) előtt véget ért. Ezektől a császároktól fennmaradtak építészeti katalógusok. „Úgy tűnik, hogy Theophilos kizárólag paloták építésével foglalkozott, ha az ember eltekint a tenger felőli városfalak javításától.” [1467]

Jellemző módon csak egyeden szubkonstrukciót ismerünk, amely talán neki tulajdonítható. Néhány építmény keletkezését azon összeírások őrzik, amelyeket VII. Bíborbanszületett Konstantin kezdeményezett. Nyitva kell hagyni azt a kérdést, hogy a VI. század valóságos építményeiről beszél-e, vagy elképzelt palotákról, ahol „olyan atmoszféra jön létre, mint az »Ezeregyéjszakában«, nem véletlen, hogy Theophilos Harun al-Rasid kortársa”, ezt Mango is megállapítja. [1468] Ami azt jelenti, hogy csupán régészetileg nem megerősített utalásokra hagyatkozhatunk a palotákat illetően.

I. Basileios építményfelsorolása 31 konstantinápolyi templomnak és környékének restaurációját nevezi meg, valamint 8 újonnan felépített templomot. Az új templomok létrejöttét a régészet nem erősíti meg, és ez a javítási munkálatokra is érvényes. Basileios legjelentősebb temploma, a Nea Ekklesia a XV század végén „eltűnt”, a fennmaradt leírások „azokra emlékeztetnek, amelyek Prokoptól és Paulus Silentiariustól származnak Justinianus Sophia-templomáról”. [1469] „A Nea lokalizálása mindmáig bizonytalan.” [1470] Valódi építménymaradványokat az egész Bizánci Birodalomban újra csak a X. századból lehet találni: „Kezdjük a két datált építménnyel: Konstantin Lips-kolostorának északi templomával (Fenari Isa Camii) 907-ből, és a Myreleion-kolostor északi templomával (Bodrum Camii), kb. 920-ból.” [1471]

A korábbi építkezés időpontjának megjelölése – a lehetséges magyarázat szintén 908-ból származik [1472.] – VI. Leó császárral (meghalt 912-ben), a későbbié I. Lakapenos Romanos császárral (920-944) függ össze. Ezután az új kezdeményezés az Athos-hegyét érinti, amely szent heggyé lesz, és azzá az istenállammá, amely azóta is az ortodox kereszténység szívét képezi: 961-ben megalapítják a Nagy Lavrát, ugyanebben a században még a Vitopedi Karyes- és a Protaton-kolostorokat. [1473] Görögországgal kapcsolatban összességében a következő adatokat találjuk:

„Ma még több mint 250 bizánci templom van Görögországban: ez olyan szám, amely elegendő egy hozzávetőleges statisztikához. Az összesből 53 a kora bizánci periódushoz tartozik (többnyire kiásott romok); egy, a Hagia Sophia Thesszalonikiben – a török időkben mecsetnek használták – a sötét időkből való; négy a IX. századból, kb. tizenöt a X., harminchárom a XI. és negyvenkilenc a XII. századból”. [1474]

Ha legfeljebb öt épületet nézünk meg a kérdéses korból, akkor a következőképpen áll Bizánc építkezési mérlege: 611 után közvetlenül megszakad az építkezés, ez világos és vitathatatlan; az üresség több mint két évszázadig tart. 829 és 886között az építmények csak papíron léteznek. A rendkívül ingatag újrakezdés a „sötét évszázadok” után a kora X. századra esik. A kevés templommaradvány keletkezését nyilván felül kell vizsgálni, miután Mango maga is rámutatott arra, hogy milyen sok építményről derült ki: valójában nem is „dark ages” során húzták fel őket.

Tehát a keresztény nyugat építményállományából kiindulva létrejön egy időszak a „sötét évszázadokon” belül, amely durván számolva 610-910-ig tart. Ha a bizánci fejlődés további aspektusait megnéznénk, pl. Niemitznél egy nagyon hatékony kormányzási reformmal találkoznánk, mely reform végighúzódik az egész sötét időszakon, tömeges áttelepüléseket eredményez, amelyek akkoriban senkit sem zavartak; továbbá egy bálvány körüli vitával, amelyet a kortársak valószínűleg nem vettek figyelembe. [1475]

 

Károly, a fantom császár

 

Természetesen mindez csak a keleti oldalra érvényes, nyugaton – emlékszünk Gregorovius villámfényhasonlatára – a két sötét időszak között egy abszolút ragyogó periódus szikrázott: a Karolingok kora. Hogy ragyogott-e, majd elválik, mindenesetre a jelenlegi feltételezés szerint ezen időszak a mai német területen 751-911-ig, a mai francia territóriumon pedig 987-ig tartott. Tulajdonképpeni virágzása Nagy Károly uralkodásával kezdődik, a 768 és 814 közötti 46 évvel, miközben már fia, Lajos idejében (814-840) – akit később „Jámbornak” neveztek – sok reformkezdeményezést vissza kellett vonni.

No de hogy is állunk Károly császárral? Eleddig e hősnek a koronáján egyetlen fog sem csorbult, senki sem tesztelte, igazi aranyból van-e, vagy egyáltalán: viselte-e az arany fejéket. 1999-2000-ben öt kiállítás ünnepelte Barcelonában, Bresciában, Paderbomban, Splitben és Yorkban. „Charlemagne – The Making of Europe” – hirdeti a jelmondat, vagyis éppenséggel tőle eredeztetik kontinensünket. Ezúttal nem ismételjük meg azon fantasztikus tettek felsorolását, amelyeket neki tulajdonítanak – hiszen könyvünk első részében már találkoztunk vele. Párhuzam gyanánt csak Jack London egy életrajzára utalnék, amelynek a Tengerész nyeregben címet adták. [1476] Hasonló paradoxonok szép sorát lehet felállítani Nagy Károllyal kapcsolatban is: teológus nyeregben, tudós hadiösvényen, néprajzos a bíróságnál, vagy építtető naptárreformmal, esetleg nyelvtani gyakorlatokat végző hadvezér.

Kedvünk szerint folytathatnánk így, aki pedig túlzottan viccesnek tekinti az imént felsorolt jellemzést, tartsa magát egy ide vonatkozó tudományos kijelentéshez: „Nagy Károly találkozása Leó pápával 799-ben Paderbornban a nyugati történelem olyan eseményének számít, amelynek óriási és hosszú ideig tartó politikai, szociális, gazdasági és kulturális hatásai voltak. A paderborni találkozás nélkül egy évvel később nem lett volna császári koronázás és Német Birodalom, nem lett volna hatalmas pápa Rómában, középkori társadalmi rend a világi és egyházi hatalom állandó kettőségével, nem lett volna mai értelemben vett Európa”. [1477] Éppen hogy csak a maghasadásról nem beszélhettek expliciten…

Amilyen szép, hogy van egy mindenütt jelen lévő és mindenható ősapánk – testileg tőle eredeztetik az összes közép-európai két százalékát [1478] –, annyira kutatásra érdemes ez a személyiség. Magától értetődő, hogy az „óriástermet” önmagában nem kritériuma a lehetséges fikcionalitásnak, de mindenesetre gyanús.

Mint minden magas kultúra, a középkor is elsősorban írásban van jelen. Írások százezrei, rengeteg krónika, évkönyv, tudósítás, testvérkönyv és más bizonyíték az akkori történelemből, a mindennapi életből, örömről és bánatról, banálisról és fennköltről. A tudósok elsősorban a korabeli élet ezen koronatanúira hivatkoznak. Különös, de néhányan közülük teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy ennek a kornak minden más bizonyítéka, minden építmény, rom vagy alapmaradvány, minden cserép, érme, és a hétköznapi élet összes lenyomata, ékköve és pompás könyve, amelyet a régészek napvilágra hoztak, okmánytudományunkkal nemcsak egyenértékű, de egyszersmind valóságosabb, tehát megdönthetetlen bizonyíték is.

Ezzel a kész, látszólag egyszerű gondolattal – „régészettörténet a források ellen” és „régészet az okmányok ellen” – egy rendkívül precíz vizsgálatot „kezdeményeztem” múltunkkal szemben. És csodálkozva kellett megállapítanom, hogy ez a gondolatmenet a középkorkutatóknál, s különösen a kora középkor kutatóinál nem létezik. Eddig 44 szakember több mint 50 hozzászólásban (rádió- és tévéinterjú, tudományos konferenciák, nyilvános viták, hírlaptudósítások) foglalt állást elméletemmel kapcsolatban. Arra derül fény, hogy a szakma klasszikus képviselői meg vannak győződve az írás mindenekfeletti igazságáról, természetesen a kétséges esetekben is. Habár a régészeti felfedezések örvendetesen gazdagítják a kiállításokat, mégis ritkán hivatkoznak rájuk, az pedig kizárt dolog, hogy az egykori időkre vonatkozó alapvető nézeteket esetleg miattuk korrigálják.

Csak így magyarázható, hogy a vita alapjában véve terméketlen maradt, és elég gyakran személyeskedésbe csúszott át. Vitapartnerem először megállapítja, hogy mivel fogalmam sincs az okmányok kritikus vizsgálati módszeréről, ezért nem tekintem érvényesnek az okmányokat. Erre hangsúlyozom, hogy nagyon is érdekel az okmányok tartalma, mindenekelőtt akkor, ha kijelentéseiket most is meg lehet vizsgálni. Ha például Nagy Károly 775-ben a francia Saint-Denisben egy templomot avattatott volna fel, akkor az építészettel foglalkozó régésznek nem jelenthetne gondot e templom felkutatása. Végül is a Merovingok és a Karolingok nekropoliszáról van szó, a helyet pontosan ismerjük, mert közben épült ott egy gótikus székesegyház. A feladat könnyű: alapmaradványokat, sírköveket lehetne találni, ha a ma ott álló építmény alatt ásnának. Legalábbis ezt várná az ember. Aztán néha csalódik…

Egyébként e felvetéssel kapcsolatban még csak annyit sem mondott a másik fél, hogy „Nem vagyok művészettörténész, és nem nyilatkozom építészettörténeti témában.” Ugyanennél a vitánál a második beszélgetőpartner leszögezte: „Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni ezzel az architektonikus építészettörténeti kérdéssel kapcsolatban, de hogy nagy a kronológiai eltolódás, azt könnyen meg lehet állapítani. Ám ez nem az én hobbim”. [1479]

Itt minden további vita meddőségre ítéltetett. Ha a szakemberek annyira specializálódtak, hogy nem látnak tovább a pergamennél, akkor az így nyert összkép talán csak egy darabka a nagy egészben, bármilyen gazdagok is a részletek. Így több mint három év óta hadakozunk anélkül, hogy fő tételemet, vagy fontos részleteket megcáfoltak volna.

Az olvasó kíváncsiságát már elég régen felcsigáztuk annyira, hogy felállítsuk a fő tézist. A lehető legrövidebben így hangzik: a kora középkor nagyrészt kitalálás, ugyanis a 614—911-ig tartó periódus teljesen fiktív, csak egy fantomkorszak!

Boncolgassuk ezt a gondolatot, amely az első pillanatban felettébb meghökkentőnek tűnik. A naptárszámításhoz vezető úton felfedeztük, hogy a naptárunkba belekódolt ellentmondást csak úgy lehet megoldani, ha az ember egy több évszázados időszakot soha meg nem történtnek tekint, mintha később mesterséges módon toldották volna be – ez nagyjából a Caesar és XIII. Gergely közötti időszakon belül keresendő. Ezzel a felfedezéssel a fantomidőt – a találó kifejezés H.-U. Niemitztől származik – a kora középkoron belül megfoghatóvá tettem. Bebizonyítottam, hogy a szűkebb értelemben vett Karoling-időszak, Nagy Károly 46 éve az állítólagos óriási evolúció ellenére az architektonikus, állami, vallási és művészettörténeti területen semmit sem hagyott hátra, ami bizonyíthatná létezését. Így képez most a két régen ismert sötét időszak a VII., kora VIII. és késő IX. században a közte lévő Károly-idővel együtt egy összefüggő fantomperiódust. A naptári időszámítás 236 és 364 év közötti eltérést eredményez. Ennek, azaz az üres időszak nagyságának pontosítására javaslom, hogy dolgozzuk ki a munkahipotézist egy 297 éves tartamra. [1480] Ezt nem lehet naptárkritikákból összeszedni, csupán empirikus megközelítéssel, amely az európai „valósággal” kapcsolatos megfontolásokból táplálkozik. Mindenekelőtt az építészeti állomány és maradványai adták az indíttatást, hogy a varratokat 610 és 910 környékén keressük. További előzményeket a politikai történelem szolgáltat.

Így például tény, hogy az északi emberek nem mindig éltek a később róluk elnevezett Normandiában. Letelepedésük és szerződéseik a „francia” uralkodóval tényként kezelhető. Ez az esemény talán eltolható az időben, de nem hagyható figyelmen kívül. Csak az a kérdés: helyes-e a jelenleg érvényesnek tekintett dátum: 911 ősze? Mivel eddig nincs nyomós ok arra, hogy ezt a dátumot máshová tegyük, ezt inkább a sötétségből felbukkant utalásként kezelhetjük.

Egy új tézisnek azt a kérdést is meg kell válaszolnia, hogyhogy keleten a szászok, és nem a frankok uralkodtak. Itt először azt kell megkérdezni, akkoriban léteztek-e egyáltalán frankok, hogy örökségül nyerték-e a Római Birodalmat, és hogy sikeresen terjeszkedtek-e Dél-Franciaországban, Bajorországban és Itáliában? Erre igennel feleltek, mert már a korai bizánci krónikák tudnak arról, hogy itt és ott előfordultak, hiszen ezen a területen mindenekelőtt figyelemre méltó sírcsoportok vannak, amelyek joggal szolgáltak rá a „Meroving” jelzőre.

Ha tehát a frankok Franciaországban, Németországban, és még Itáliában is uralkodtak – ezen mindig a mai országok területei értendők –, akkor idővel át kellett volna adniuk a hatalmat annak a szász népnek, amelyik az északkal határos területeket uralta, de csak ritkán került konfliktusba a rómaiakkal. Csakhogy rendkívül furcsa, sőt „rendellenes” lett volna a frankoktól ez a cselekedet; hogy királyuk éppen a szász herceget részesítse ilyen nagy kedvezményben, aki végtére is a királyság legnagyobb ellensége volt. Ez a hatalomátvétel a frank I. Konrád és a szász Madarász Henrik között túl könnyedén jelent meg a történelemben. Mivel 918-ban kellett bekövetkeznie, az én forgatókönyvemben csak mint szükséges történet szerepel.

Természetesen mindez lejátszódhatott másként is, főképp a lechfeldi győzelem előtt – amelyet 955-ben arattak a magyarok ellen –, s ez némiképp világosabbá tenné a történelmi képet. Ám nem arról van szó, hogy szeszélyünknek hódolva egyszerűen a feje tetejére állítjuk a történelmet, mintsem inkább arról, hogy óvatosan elválasztjuk a búzát az ocsútól, a pompás kitalálásokat a nagyon is prózai, valóságos tényéktől.

A kezdetet jelentő 614-es év mellett pedig két, időben jól elkülöníthető esemény is szól. Fogadjuk el, hogy Nyugaton több Meroving-király volt, akik Ausztriában, Neusztriában és Burgundiában uralkodtak. Ők részben hadakoztak, részben harcostársnak fogadták el egymást, ehhez jöttek még valamikor a majordomusok, Pippin-leszármazottak alakjában, akik a „lusta királyok” válláról levették az uralkodás terhét, miközben a hosszú hajú uralkodók ökrös szekereken hajtottak birodalmukon keresztül. Persze, ha ezeket a történeteket nem fogadjuk el, akkor a X. században nem létezhettek különböző Meroving-uralkodóvonalak az új királyok mellett. Mindenesetre vegyük szemügyre a 613. esztendőt. Akkoriban éppen II. Chlothar uralkodott, szó szerint egyedüli királyi leszármazottként – Brunhildével az élen – és túlélte a gyilkos hajszát. Igaz, cserébe az egyeduralkodó 614-ben Párizsban kénytelen volt beleegyezni, hogy a nemesség jogokat csikarjon ki tőle. Szintén ismert, hogy a frank I. Konrád (911-918) valószínűleg „az utolsó Merovingnak” számított. A nyugati birodalomban egy majordomust neveztek először Károlynak, „az együgyűnek”, neki kellett volna alapítania szűk 80 évre egy róla elnevezett dinasztiát. A birodalom középső része, Lotaringia soha nem volt önálló, csak egy hercegség, amely egyszer kelethez, másszor nyugathoz tartozott.

Keleten 614-ben egészen más valami történt: Bizánc elvesztette a birodalom legszentebb relikviáját. Egykor Helena császáranya Isten segítségével megtalálta a három golgotái keresztet; amelyeket majdnem háromszáz évig Jeruzsálemben őriztek. Most viszont perzsa seregek érkeztek a Bizánci Birodalom keleti szárnyához, miután néhány év alatt meghódították Kelet-Anatóliát, Mezopotámiát, Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot és Afrika észak partjait, amely területek addig kivétel nélkül Bizánchoz tartoztak. Jeruzsálemben zsákmányukká tették a kereszténység legszentebb relikviáját, Krisztus keresztjét. Ennek visszaszerzése a legkeményebb védelmi háború közben, messze a Perzsa Birodalom szívétől nemcsak Herakleiosz császár angyali látomása miatt hat kimondottan meseszerűen. Itt jól érezhető egy bizonyos szakadás, miután a birodalom ugyan visszaszerzi a keresztet, de amúgy az egész sztori meglehetősen virtuális benyomást tesz. Ezekben az eseményekben az a feltűnő, hogy a X. században minden további nélkül folytathatóak, azaz egy fantomkorszakból okos magyarázatokkal szinte észrevétlenül csúszhat át a história újból a valóság idősíkjára.

Tehát itt egy kísérletszerű, heurisztikus kezdeményezésre bukkantunk, amely összeköthető egy ravaszul számító elgondolással. Léteznie kell egy időhatárnak, amelynek mentén az eredetileg közvetlen átmenet az ún. korai VII. századból az ugyancsak ún. X. századba felpuhítható, világosabb megfogalmazással élve: minden további nélkül szétteríthető több száz esztendőre. így Franciaországban egy csodálatosan gyors felvirágzás, majd ugyancsak gyors, alapos és végérvényes hervadás ábrázolható – visszamenőleg. Elvégre a feladat igen egyszerű: aki egy politikai és kulturális csúcspontot akart beilleszteni a középkorba, akkor azt fel kell futtatnia, majd „gondoskodnia” kell arról, hogy minden visszasüllyedjen a beillesztés kezdetén érvényes színvonalra. Ezt a magasrepülést és alábukást kellett követniük, pontosabban előidézniük a magyaroknak, a vikingeknek, a szlávoknak, vagy a szaracénoknak, akik Európát újra „visszabombázták” a 600 körüli szintre.

Összességében így fogalmazható meg a munkatézis: a 614-911-ig terjedő időszak egy, a középkorban kitalált idő. Ha „Krisztus születését” vesszük kiindulási pontnak, akkor pl. a mi 1999-ünk nem 1999 évvel haladja azt meg, hanem csak 1702 esztendővel. Mivel 614 februárja után nem következhetett volna 911 júliusa, az időszak kitalálását 614. augusztus végétől 911. szeptember elejéig pontosítottam. [1481] Persze, ez a pontosítás akár csalhat is, hiszen nem tudjuk, hol érnek össze pontosan az időszélek, és nem kenik-e el őket a közvetlen beavatkozások, amelyek okán alapvetően meghatározhatatlan, hogy egészen pontosan hányadika is van ma. Gondoljunk csak arra, hogy a késő VI. században élt személyek – az „átalakítást” követően – nem halhattak meg a X. század valóságos idejében, őket tehát a fiktív időben, a kitalált VII. század elején kellett eltemetni. És fordítva: a X. századot megért igazi uralkodóknak a virtuális IX. század során kellett megszületniük, azaz az érintettekkel kapcsolatban olyan módosításokra volt szükség, amely a teljes pontosítást óriási mértékben megnehezíti az utókor számára.

 

Kitalált frankok

 

Tegyünk egy rövid áttekintést, mi vált nyilvánvalóvá a frankok „lehetetlenségeiből”. Kezdjük a tényekkel. Károly birodalmában – az okmányok tanúsága szerint – 313 nagy építmény létesült. Ezek közül a várak, kolostorok és templomok közül ijesztően kevés maradt fenn maradványként: hét vár – ez az aktuális állomány Günter Bindingnél [148a] –, és ha egy tucat templom. Ráadásul e kevésnél egyébként is megkérdőjelezhető, hogy valójában a Karoling-korból származnak-e. Igaz, az aacheni várkápolnánál sohasem vitatkoztak. Ez a nem sokkal 800 előtt befejezett templom eredeti pompájában áll, és még mindig Nagy Károly sírhelyéül szolgál, jóllehet a kripta vagy a sír háromszor is feledésbe merült, és az építészetrégészek azóta sem találták meg.

Az időknek ez az állítólagos tanúja éppen az oktogoni kupolájával, a sokféle, tizenhatszögű boltozatával, és az empóriumokkal egyedi mesterműnek számít, hiszen mindenféle előzmény nélkül, a semmiből épült. Egy zseniális vonás, amelyhez nem szolgált mintául egyetlen megfelelő építmény sem, hiszen akkoriban a kőépítkezés még csak nem is számított hagyományosnak. Hogy egy ilyen ékszerdobozt miért nem másoltak, hiszen bármelyik városnak díszére vált volna – ugyan nem érthetetlen, mindazonáltal nehéz megérteni. Valóban feltűnő, hogy vagy két tucat speciális aacheni építkezési módszer annyira feledésbe merült, hogy a román kor idején egytől egyig újra fel kellett őket találni. Kétszáz évvel azután, hogy először alkalmazták őket, 1000 és 1080 között újra belépnek a fejlődéstörténetbe, legtöbb esetben gyengébb színvonalon, mint az állítólag sokkal régebbi Aachenben. Ez minimum furcsa, nemdebár?

Az aacheni középső boltozathoz hasonló csak 1100 után tűnik fel Speyerben, az aacheni átlós dongaboltozat, a szférikus sarok és a spirálisan felkúszó dongaboltozat sokszínűségével maga mögött hagyja a román kori boltozattechnika sokféleségét, ehhez mérhetőt 1050-ben látni megint. Ez azt eredményezi, hogy Aachen vagy egy csodálatos mérföldkő marad az építészettörténeten belül, vagy egy román kori építményként kell reá tekinteni.

Így a Nagy Károly székhelyéül szolgáló aacheni császári vár elveszíti spirituális központi jellegét, többé nem koronázási templom, kissé egyértelműbb megfogalmazással élve a Karoling-birodalomnak ezáltal hovatovább kitéptük a szívét. Mely fájdalmat csak fokozza az a felfedezés, hogy Aachen csupán a XI. században kezd működni mint település. Természetesen akadhat olyan, aki a szívet inkább Saint-Denisben hallaná szívesebben dobogni, mert a Merovingok és a Karolingok ottani sírköve a helybéli kolostorban nosztalgiát ébreszt – csakhogy annak meg be kell látnia, hogy a gótikus székesegyházak közül egyikről sem bizonyítható be, hogy Karoling-vagy Meroving volna. Az írásokban megemlített építtetők – I. Dagobert, ifjabb Pippin és Nagy Károly – ugyanis kézzelfogható, régészetileg feltárható nyomot nem igazán hagytak hátra.

Kevés jobb helyszín kínálkozik Aachennél ahhoz, hogy elkezdjük megfogalmazni a középkorkutatók és az építészettörténészek kritikáját a már említett épület ürügyén. Szépen fennmaradt az egész építmény, és jól dokumentált is: évszázadokkal való eltolása könnyen vitatható lenne. Csakhogy senki sem vitatkozott, amikor eltoltuk: az építészettörténészek vagy a vállukat vonogatták, vagy, mint Jan van der Meulen, egy késő antik vagy Ottó-kori kupoláról beszéltek. [1483] Nem igazán akarták megvédeni, hogy a Karoling-korban létesült. Max Kemer legalább vette a fáradságot, és egy darab fát rakott elém az elkorhadt aacheni gyűrűs kötőgerendából, amelyet megvizsgáltunk. Rudolf Schieffer, mint a Monumenta Germaniae Historica elnöke, az aacheni várkápolna, és az ahhoz hasonló épületek vizsgálatát pedig hasztalannak találta. „A Károly és kora történelmével foglalkozó könyv fő témája szempontjából tulajdonképpen nincs jelentősége, és ezt a művészettörténészek is felülvizsgálhatják.” [1484] Miután Károly, mint állítólagos építtető, elválaszthatatlan építményeitől, az épület hibái természetesen életrajzát is érintik.

 

Apró rejtélyek

 

De lépjünk túl Károlyon, elvégre ő mégis csak egy ember – volt azonban egy hatalmas birodalma, amelynek nyomot kellett volna hagynia, sokat, és kézzelfoghatót. Nos – ezzel is baj van.

Mind ez idáig érthetetlen, miért nem mutatnak folytonosságot még a meglévő római városok sem? Hogyan tudott létezni ez a birodalom városok, utcák, vásárok, távolsági és régiókon túli kereskedelem nélkül?

Nehéz megérteni a népesség rejtélyes alakulását is, amelynek egyre fogynia kellett, mialatt a birodalom felvirágzott, miközben volt ereje a folytonos háborúskodáshoz is. Az írásos tudósítások szerint a gazdaság és a pénzügyek valósággal szárnyaltak – mialatt a régészek és kritikus okmányvizsgálók csak egy olyan országot találnak, amelyben nincs kereskedelem és változás, amelyben elfelejtették a pénzt, mert a cserekereskedelem minden igényt kielégített. Ha ez így van, a Karoling-időszak az egyetlen művészeti reneszánsz, amely egy menetképtelen parasztállamból nő ki.

Megemlékezhetünk arról a rejtélyről is, hogy a vikingek a IX. században nemcsak Angliában, hanem az egész kontinensen módszeresen gyújtogattak egészen addig, ameddig folyami hajóikkal el tudtak hatolni – csakhogy ezt régészetileg lehetetlen bizonyítani, ugyanis viking síroknak, táboroknak, a fosztogatások apró jeleinek a földben nincsenek nyomai. A művészet területén szintén találunk misztériumokat: a bronzművészet még nem virágozhat 800 körül, mivel az összehasonlítható munkák mind csak későbbről, 1000 körüliről valók. A freskófestészetben megszűnik az összefüggő datálások utáni kétségbeesett keresés a VI-X. századig; ehelyett egy varrás nélküli átmenet mutatkozik a VI. századból közvetlenül a X. századba. A könyvfestészetben – amelynek a bronzművészethez hasonlóan a Karolingok után teljesen ki kellett volna halnia – nincs második fellendülő korszak, minthogy az állítólagos Karoling- és az Ottó-kori könyvfestészet voltaképpen egy és ugyanaz. Észrevehető az ír könyvfestészetig való kisugárzás, amely stílusában hasonlít a Karolinghoz, csakhogy éppen az abszolút csúcsművéről, a Book of Kellsről tudható: a benne használt lazúrkéket nem importálhatta volna a Hindukusból, ha a Karolingok korában keletkezett volna. A második fellendülés kimarad az építkezési plasztikából, amelyet immár csak a késő X. században figyelhetünk meg. Egyébként a Károlyra visszavezetett rengeteg drágakő sem 800 körüli, hanem későbbi időkből való.

Még a beszéd, és a kulturálisan felvirágzó frankhonról egyedül tanúskodó írás területén is meg lehet fejteni az egyes rejtélyeket. Ha a háromszáz éves tézist elfogadjuk, nem marad érthetetlen, miért hiányoznak az ófelnémetből több mint száz évig az írott források; itt ugyanis egy részt az eredeti forrásokból Károly „legalizálása” végett túl korán regisztráltak. Az ószászból ugyanebből az okból kifolyólag 300 év maradt ki, az ófranciában át kell ugrani 200 évet, hiszen itt túl kevés a forrás.

 

Hegycsúcs a felhőkben

 

Emiatt nem tudjuk figyelembe venni a Karoling-idők egyéb csúcsteljesítményeit sem. Arno Borst például két hatalmas kötetben érvel amellett, hogy a tudományos irodalom létrejötte, a Plinius-recepció újrafelvétele, és egy naptárreform is a Karoling-időkben kezdődik. [1485] Harmincéves habozás után határozott úgy, hogy a tudományos világ írásbeliségét ne 1130 körül keresse, hanem kevéssel 800 előtt, [1486]

Eddig az ember azon az – Ivan Iljics által képviselt – nézeten volt, hogy csak a XII. században alakították úgy a szövegeket, amelyek aztán nemcsak afféle imamalomszerű olvasást engedtek, de tudományos munkát is. A skolasztika megtalálta a kifejezésformáját azzal, hogy jobban tagolt, alcímekkel ellátott, ABC-sorrendben írt műveket hozott létre. Borst pontosan ezt a formát látja már a lorschi birodalmi naptárban 793-ból. Az irodalom ezen modernizálásának több mint 300 évre kell visszanyúlnia a múltba. Hogy ezt a láthatóan első kezdeményezést 814 után egy sem követi, hogy Európának miért kell még sokáig élnie az efféle újítások nélkül, ezt persze Borst sem tudja megmagyarázni.

Ugyanezt a kettőződést a közte lévő üres idővel kreálja Plinius esetében. Ezen római természetkutatónak a Kr. u. I. századból már ismertnek kellett lennie a Karoling-Aachenben, és néha idézhették is. Nagy Károly után por lepte be ezt a művet, jelenlétéről ettől fogva nem vettek tudomást. Csak a X. század végén ismerik fel, és a nyugat – újból? – előveszi ezt az értékes forrást. [1487]

Végül Borst a lorschi birodalmi naptárban egy egészen új ábrázolási módot vél látni komputisztikus intervallumzónával, liturgikus ünnepi zónával és egy asztronómikus időpontzónával. [1488] Ezekből vezet le egy olyan reformot, amelyet egykor Beda Venerabilis kezdeményezett a kora VIII. századtól kezdve, és amely évszázadokon keresztül nyúlik át a Gergely-naptárreformig. De ebben az esetben is a kezdeményezés elhal, mint a „Karoling-reneszánsz” minden más vívmánya, és majd vagy az Ottók, vagy még későbbi császárok alatt egy új, valószínűleg első lendületet vegyen.

Ezek miatt a „tűzgyújtók” miatt – bocsánat a tiszteletlen összehasonlításért – igen feltűnő lenne egy reneszánsz, amely gyűjtögetett vetés helyett, és ezért Jacques Le Goffnak fel kellett tennie a kérdést: „Lehetséges egyáltalán egyetlen reneszánsz?” [1489]

A technika történetét sem kímélik meg a hasonló ismétlődések, vagyis az a folyamat, hogy egy korszakos forradalom elindul a Karolingok idején, majd hirtelen elakad, hogy a sötétség elültével újra startoljon. A kengyel – kezdetben egyszerű karika a hevederen – sokkal jobban biztosította a nyeregben ülést, és ezzel a lándzsa használatát is lehetővé tette. Mivel a kengyelt könnyen lehet utánozni, elkészítése nem kívánt különösebb szaktudást, nagyon gyorsan elterjedt. Így vették át hamar a bizánciak 600 körül az avaroktól – más kérdés, hogy az út nyugatra nagyon fáradságosnak bizonyult. Habár a nehézlovasságot, amely semmiképpen nem mondhatott le a kengyelről, háromszor is fel kellett találni a fiktív időben, a régészeti leletek amellett szólnak, hogy a frankoknál csak a X. századtól terjedt el a kengyel. Miért volt szükségük a frank lovasoknak ily rengeteg időre? És miért tudósítanak mégis a krónikák nehézlovasságról már Martell Károly idejében? Miért tűnik fel a nyereg a IX. század könyvfestészetében, s miért nem találunk egyetlen nyomot sem a létezéséről a kora X. században? Mindez persze megmagyarázhatatlan.

A nyerget nálunk vasból készítik. A többszörösen bevetett vas jellegzetessége volt a Karoling-időszaknak: Károly tetőtől talpig vasba öltözött hadserege a híres kardokkal, jobb mezőgazdaság az aszimmetrikus ekevassal – ilyenekről olvashatunk a híradásokban. A régészet mind ez idáig ezt sem tudta megerősíteni – az egyetlen ellenvetés Ludwig Wamsertől származik, aki állítólag újabban Karlsburgban tonnaszámra talált vasat a Karoling-időkből. [1490] Igaz, korszakolása egy olyan szövegre támaszkodik, amelyet Karolingnak tartanak.

Így a frank Karoling-birodalom az összes erőlködés ellenére rendkívül leletszegény országnak tűnik. Csak egyetlen indokot ismerhetünk el: a kitalált idő bizony a betűkön kívül nem hagy nyomot maga után. Ezzel a forradalmi felismeréssel lehetséges további, állítólagosán ebből a korból származó leletekről bebizonyítani, hogy azok egy másik korhoz tartoznak, azaz egy lényegesebben „alkalmasabb” környezetbe illeszthetőek. A nem túlságosan nagy „maradéknak” szintén más évszázadokban kell helyet találnunk.

 

Az „üres” régi világról

 

Aki arról hall, hogy a Frank Birodalom lényegében papíron vezette létét, joggal elgondolkodhat egy másik lehetőségen is. Nem fordulhat-e elő, hogy az akkori évszázadokban egy igazi áttörés történt, amelyből Közép-Európát semmi sem érintette? S máris belép egy második ellenvetés, amelynek láthatólag semmi köze az elsőhöz. Mi a helyzet a világgal, magával? A frank vákuumon el lehet filozofálgatni, az viszont teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy az egész világot bevonják az óra előreállításába. Egy ilyen akció ugyanis minden képzeletet felülmúlna.

Feltételezhető-e egy nagy közös átdatálási akció? Globálisan nyilvánvalóan nem. Ilyesmi ugyan előfordulhatna az amerikai kontinensen, hogy az összes ottani esemény csak 1492 után legyen szinkronban a mi történelmünkkel, ám Kolumbusz előtt eddig még nem tudunk kölcsönös kapcsolatokról, amelyek lehetővé tennék, hogy a dátumokat az Atlanti-óceán két felén összekössük, és így egyeztessük egymással. Habár ismerjük például a maja naptárt, egyetlen évszázadnak vagy évezrednek sincs köze – mindegy, hogy a maják kis vagy nagy számításával – az óvilág 1492 előtti történelméhez. A maják időtengelye tehát 1492-től a szürke múltba nyúlik vissza. Ha az európai történelem, ahogy javasoltuk, nagyjából 300 évvel megrövidült, akkor az európai történelem a Kr. u. 911. év előtt fiatalabb, mint a maják időtengelye. A kapcsolatok hiányának azonban nincsenek közvetlen következményei. Mindenesetre arra is rá kell mutatnunk, hogy az egyiptomi időkben ilyen kapcsolatok bizonyíthatók, ha az ember az óvilág egész kronológiáját kritikusan vizsgálja, ahogy ezt G. Heinsohn és én is megtettem. [1491]

Amerikával ellentétben a még sokkal később felfedezett Ausztrália és Afrika nagy része az ún. óvilággal – Európával, Észak-Afrikával és Ázsia nagy részével – nagyon jól szinkronizál, tehát időben egybevág. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mindenütt egyidejűleg elállították az órákat, ellenkezőleg! Vegyük például Iránt. Ez az ország mindig kontaktusban állt a keresztény nyugattal, és saját időszámítása volt, amelyet többször is megváltoztattak. I. Justinianus és I. Chosrau háborút viselt egymás ellen kb. 540-ben Anatólia birtoklásáért. 1071-től a bizánci Belső-Anatóliát megrohamozzák a török szeldzsukok. Ha tehát Bizáncban a VI. században I. Justinianus és az őt nemsokára követő VII. Konstantin között beiktattak volna három évszázadot, akkor az utóbbi az összes ellenségével együtt a X. században élt volna. Az irániak rendíthetetlen időszámítása két lehetőséget ad ezek alapján.

A legegyszerűbb esetben egyáltalán nem vették észre, hogy a VI. és az egykori VII. század közötti időt kivágták, és így keletkezett üresség a két uralkodó között. Ezzel a jelenséggel Jáván is találkozunk. Ha észrevették az űrt, akkor – itt is félhetnénk a vákuumtól – kitöltötték történelemírással. Többnyire olyan sokáig forgatták a krónikákat, kihúztak belőlük, megkétszereztek és átdatáltak, hogy egy ilyen lyukat jobbára befedtek. Emellett magától értetődően átnéztek a szomszédba is, emiatt következett be a naptárrendszerhez való alkalmazkodás. És csak ezután helyezték be a kitalált időbe az egyik vagy másik épület létrejöttét.

Az ilyesfajta kiegyenlítések fáradságosak voltak: mindkét oldalon át tudták állítani a naptárrendszert, vagy a hivatkozási pontokat változtatták meg, itt is, ott is újra és újra átdatálták az évezredeket, vagy különböző hosszúságú években számoltak. Például az iszlámban rövid holdév van, amely a napéwel ellentétben gyorsabban múlik; Indiában pedig számos, önmagának ellentmondó kronológia létezik.

Tudjuk, hogy a keresztény és a zsidó időszámítás mértékül szolgál és szolgált a legrégebbi időkben is. Nagy események vagy nagy személyiségek színre lépése alakította ki ezt a történelemszemléletet; ezért újra és újra megpróbálták összekötő pontokként feltüntetni, pl. a vízözönt, vagy Abrahám élethosszát. Ehhez lehetett szó szerint mérni más időrendszereket, kiváltképp, hogy az európai expanzió a XV század óta alkalmazkodott az idegen időrendszerhez, és nem fordítva.

Ily módon olyan nézetek születtek, amelyeket nem kell tovább kutatni. Csak a XIX. és XX. században kezdték meg az archeológusok ennek a három rejtélyes évszázadnak a nyomait vizslatni: feltűnhetett, hogy ez az időszak félelmetesen kevés leletet hagyott ránk. Ami a történészek számára érthetetlen volt, az a mi szempontunkból rögtön érthető: olyan időszakok, amelyeket mesterségesen produkáltak, nem hagyhatnak maguk után leleteket a földön vagy a föld alatt. Ezért talán konzultáljunk a régészekkel, hogy meddig tudnak a Közép-Európán kívüli térségekben a kérdéses időkhöz leleteket társítani.

 

Izland – a nyugati emberek szigete

 

Kezdjük Európa északnyugati „végén”. Bár Izlandot már az ókorban ismerték mint Thulét, de tartós honfoglalásról csak a viking időkből tudunk, és ez 874-től 930-ig történt. A X. században túlnyomórészt norvég telepesek vonultak ide. Az Althingot – törvényhozó és bíráskodó testület – 930-ban hozták létre, és 1000 körül vették fel a kereszténységet. E kevés dátumot írásos bizonyítékokból ismerjük, amelyek szinte kivétel nélkül 300-400 évvel később keletkeztek.

A régészek számára már régen nem nagy ügy, hogy a letelepülés kezdeteit meghatározzák. A ’80-as években kerestek célirányosan Izlandon minél régebbi településeket. Margarét Hermann Auardóttir ásatásai a nyugati emberek szigeteire (Vestmannaeyjar) koncentrálódtak a déli part előtt. [1492] Előbukkant egy udvar több házzal; a leletekből nyugatskandináv telepesekre következtethetünk, akik erőteljesen foglalkoztak állattenyésztéssel. Csodálatos módon itt már keresztény sírokat is találtak. A „hivatalos”, a krónikákban tudósított „katolikus” keresztényiesítést gyaníthatóan ír misszionáriusok végezték.

Még drámaiabb volt az a lelet, amely egy Meroving-időbeli norvég háztípus volt. Azonkívül találtak a településen tárgyakat a VII. századból is. Eszerint az ottani település a VII. század közepén alakult. A tanya elhagyásának idejét egy megfelelő melltű segítségével az 1000-től 1050-ig terjedő időszakra lehet tenni, és így már az itt feltárt élet benyúlik a XI. századba. A kérdés az, hogy az elénk tárult ősi térben nem pereghetett-e le négy évszázad: a leletek jelentéktelen tipológiai változásai, no és mindenekfelett a rétegtan ezt ugyanis igazolhatja. Sem több réteget nem tudtak megkülönböztetni, sem pedig a csekély összvastagság nem bizonyíthatta, hogy e helyen több évszázadon át zajlott az élet.

Így tehát magyarázatként csak egy segédkonstrukció maradt: a tanyát a VII. században alapították, de aztán megint elhagyták, s csak a X. században laktak ott későbbi generációk. Ezzel mindenesetre nem sokat nyertünk, mert miért adták fel ilyen gyorsan ezt a különben oly kedvező fekvésű települést, miért költöztek el a lakosok, és miért vonzott az elvben lepusztult település később megint családokat? Erre nincs értelmes magyarázat.

Ha az ember abból indul ki, hogy a 614 és 911 közötti kor kitalált idő, akkor kényszer nélkül meg lehet indokolni, miért jártak itt, miért lehetett itt találni Meroving-hatásokat. Miért fekszik mélyebben a 100 évvel fiatalabb anyag, mint a 400 évvel öregebb, és miért hagyták ott a kedvező fekvésű tanyát? Így mindenesetre a kis idődifferencia zavaró, amely azáltal lép fel, hogy a település kezdetét a régészek a VII. század közepére, és nem pedig a VI. századból a VII. századba való átmenetre teszik. Ezt a leletanyagot egyáltalán nem lehet évtizedekre pontosan meghatározni, tehát ilyen pontossággal nem is lehet besorolni.

Mielőtt továbblépnénk, egyvalamit muszáj az emlékezetünkbe vésni. Általában a „dark ages”-ben a leletanyag olyan rossz, hogy a kutatás teljes erejéből arra törekszik, hogy az előtte és utána való leleteket ebbe az üres időzónába tuszkolja be, eltakarandó e sötét időket. Ezáltal egyrészt a VI., másrészt a X. századi leletek száma fogy, azonkívül a különböző tárgyak tipológiai fejlődése – ami a datálás igen fontos kritériuma – átterjed, általánosodik, és ezzel hitelét is veszti. Ha azonban a szűkös leletmennyiség, amelyet eddig 500 és 1000 közé soroltak be, csak két évszázadot takar le, akkor máris hihető kép bontakozik ki a szemünk előtt. Ez esetben például Európában mégsem fordult elő egy ok nélküli, rejtélyes népességcsökkenés. Ez is tipikus segédkonstrukció, amellyel megindokolják a népességhiányt ezen hozzászámolt évszázadokban. [1493I Eme különös népességcsökkenés a VII. században épp abban a Norvégiában feltűnő, amely az V-VI. században pedig igen erős népesedésnövekedést élt meg.

 

Nagy-Britannia – a lyukak országa

 

A brit szigetnek elvben rendkívül sok bizonyítékkal kellene rendelkeznie a rómaiakkal kapcsolatban, s tovább, egészen a normann hódításig. Csakhogy a hangsúly az „elvben” szón van. Valójában a régészek nagyon szenvednek attól, hogy a két dátum között rengeteg anyag hiányzik. Míg Caesar a szigetet csak ostromolta, addig Claudius császár alatt (41-54) a római légiós sasok végérvényesen megszállták az országot, és először Dél-Britannia provinciát alapították meg. A római hódítók az V századig maradtak ott. Ezután – habár nagyon sok bevándorlóról és harcról beszélünk a szigeti kelták, angolok, szászok, jütök, vikingek, piktek és skótok viszonylatában – ám „írásos” bizonyítékaink a történelemből csak 1066-tól vannak, amikor is a normannok meghódítják Angliát, és így a frissen koronázott Vilmos király megkapja a „Hódító” melléknevet.

Nagy-Britannia régészei – bármennyire is morbidul hangzik – ugyanúgy, mint keleti kollégáik, a II. világháború brutális rombolásaiból profitálnak. Mialatt Európa városai porrá és hamuvá lettek, a régészek előtt bizonyos mértékben új dimenzió nyílt. A romok eltávolításánál, az új épületek alapozásnál, a víz- és gázvezetékek fektetésénél, és természetesen az alagutak és metróutak kiásásánál rendkívül sok anyag került felszínre, amelyet eleinte ugyan hiányosnak bélyegeztek, de az idők során kiderült, óriási tanulsággal szolgálnak a települések korai fejlettségi fokát illetően.

Amikor az angol régészek összehasonlították városaik leleteit, továbbra sem tudtak mit kezdeni velük. „A római Britannia városainak sorsa mindenütt titokzatos.” [1494] Általában az 1066 előtti időről igen kevés a bizonyítékunk. Ez nem volt drámai azokban a városokban, amelyek egyébként is csak a „dark ages”-ben jöttek létre, és gyakran nem lehetett tudni, hogy melyik évszámtól kezdve várhatunk onnan leleteket. Ám mindazokban a városokban, amelyeknek a gyökerei rómaiak voltak, a leletanyag „hátra- és előremutatott”, de semmiképpen sem a közbeeső időre. Bizonyos mértékig meghatva kellett elfogadniuk a kutatóknak, hogy habár ezek a városok (majdnem) mind tovább éltek a sokkal későbbi időkben, de semmiképpen sem lehet bizonyítani a települések folyamatosságát.

Itt Hans-Ulrich Niemitz, az első beszélgetőtársam és vitatársam osztályozta az anyagot. [1495] Példaadó London, amely természetesen felmutat római leleteket – a city közepén egy Mithras-templom maradványait –, és újra mint királyi város működik. Niemitz két üres időt talál 457-től 674-ig, és kb. 850-től 950-ig, „összesen tehát kb. 320 évet”, és utal a rómaiak utáni korral foglalkozó régészek tehetetlenségére. „Ott Londonban, a falakon belül erre a periódusra vonatkozóan totális hiány mutatkozik régészeti leletekben, holott éppen azok bizonyíthatnák az angolszász megszállást.” [1496] Ezt két régész, Richard Hodges és Brian Hobley állítja, akik, őszintén szólva, tévednek mindenben, ami a hivatásukkal kapcsolatba hozható. A csekély számú lelet, amely sok évszázad alatt keletkezett, túl kevés fejlődést mutat, olyannyira, hogy a fazekasmunkákat ugyanolyan kevéssé lehet szelektíven datálni, mint a fémárukat.

 

 

25. kép Európa az évezredfordulón.

 

 

Thacker ugyanezt a kudarcot éli meg Chesterben: „Végül is be kell vallani, hogy ennek a periódusnak a régészeti lelete minimális. Kevés leletünk tanúskodik arról, ami az V századtól a IX. századig Chesterben történt”. [1497]

Halinak be kell ismernie Yorkban: „Ott is hiányoznak a régészeti leletek arra vonatkozólag, hogy mi történt 400-tól a VIII. századig”, miközben római tárgyakat mindenütt találunk. „York archeológiája szokás szerint az egymást keresztező jegyek palimpszesztusa; a maradványok és beillesztett leletek problémákat okoznak, amelyek csökkentik a kép érthetőségét, és azonkívül megnehezítik a datálást”. [1498]

Ezek a vélemények 1986-ban egy ülésen hangzottak el, amelynek a témája „Egy nyugati város újjászületése Kr. u. 700 és 1050 között”. [1499] Akkoriban néhány régész szembe kívánt helyezkedni az írott forrásokra specializálódott történelemtudománnyal, átvették a „new archaeology”-t az Egyesült Államokból, és tudományáguknak a „történelmi vezető helyet” kívánták biztosítani.

Niemitz ehhez annyit fűzött hozzá, hogy ez az „új régészet” még nem számolhat követőkkel Németországban. Habár a régészek nyilván jobban elviselik a kritikát, mint egy „segédtudomány” képviselői – erről mindenesetre lesz még szó az írott forrásokkal foglalkozó fejezetben.

De vissza a leletszegénységhez. Hogy a régészeti leletek nyilvánvaló hiányán segítsenek, még katasztrófateóriákat is felállítottak. Victor Clubé mindent elkövetett, hogy az 500 és 700 közötti időszakra kitaláljon valamit, amivel a település létezését évszázadokra el lehetne törölni. [1500] Mike Baillie paleontológus megfűszerezte ezt a modellt egy fagyűrű lelettel Kr. u. 536-540-ből, amelyet ő nemcsak ír tölgykronológiákkal, hanem még katasztrófatudósításokkal is alábetonozott Írországtól Kínáig. [1501] Kár persze, hogy éppen I. Justinianus töretlen építkezési tevékenysége beszél a teljes kontinenst érintő katasztrófa ellen.

A helyzet ezzel szemben az, hogy mindig ugyanoda lyukadunk ki: a kitalált idő csak könyvekben létezik, a földben bizony nem hagyott nyomot. Az összes leletmennyiség a római idők vége és az egyértelműen felismerhető normann maradványok között már nem hat, hanem csak három évszázadra oszlik szét, az így keletkező duplázódással pedig már elfogadható mennyiséget ad.

A politikai hatalmasságok tankönyvekben megénekelt vad vagdalkozásának amplitúdója is csökken. Olyan jelentős alakok szerepköre is új megvilágításba kerül, mint Nagy Alfrédé, aki elvben Nagy Károly sógora volt. Alfréd király 871 és 899 között „a sújtott országnak […] a grófságok új felosztásával, templomok és kolostorok újrafelállításával és városépítéssel új életerőt adott. Nagy jelentőségű volt az angolszászok valláskultúrájára Alfréd törekvése arra vonatkozólag, hogy lefordíttasson jelentős történelmi és filozofikus műveket latinból angolszászra”. [1502] (Önmagában az angolszász mint nyelv ebben az időben meglehetősen délibábos fogalomnak tűnik. – A szerk.)

Ha a szakrális építkezés és a városépítés rendkívül nehezen bizonyítható, akkor még inkább csodálkoznunk kell azon, hogy a király, akinek majdnem minden évben védekeznie kellett a dánok ellen, arra talált időt, hogy fontos iratokat fordíttasson angolszászra (?), és ezzel a nép számára érthetővé tegye ezeket. Mindenesetre létrehozott egy óangol nyelvet, amelyből kortársai, legalábbis érdekes módon, nem kértek, hiszen a X. századi óangol Canterbury érsekétől, Dunstan-től származik, aki 960-988-ig volt hivatalban, és nyelvészeti reformra törekedett. „Ettől kapta az újra megbénult lelki élet az új hajtóerőt.” [1503] Alfréd nyelvi befolyása rejtélyes módon csak a XI. században lesz kézzelfogható. Igaz, legalább kezdünk közelebb jutni azon kérdés megfejtéséhez, hogy miért akarta a „második” reneszánsz az elsőt lángra lobbantani.

 

Álom vikingek

 

A híradások szerint Európában léteznie kellett egy hatalomnak, amely évszázadokon keresztül mindent megostromolt, ami egyáltalán megtámadható volt. A vikingek 789-től rajzottak ki újabb és újabb rabló hadjáratokra, először a Brit-szigeteket, aztán az Északi-tenger partjait fenyegették, sárkányhajóikon az összes olyan folyót beutazták, amelyben a lapos gerincű hajók számára elegendő víz hömpölygött. Nagy Károly mindenesetre a halála előtt gondoskodott egy első frank flottáról. Később a vad vikingek kifosztották az Atlanti-óceán partjait, mielőtt a Földközi-tengerre behatoltak, és még Kelet-Spanyolországot is feldúlták. Sárkányhajóik orrát 860-tól északnyugatra kormányozták, hogy Izlandon keresztül Grönlandig és Észak-Amerika partjaiig nyomuljanak előre. Svéd rokonaik éppen ilyentájt rajzanak ki a Keleti-tengerre, s orosz területen megalapítják a Varjag Birodalmat, a Volgán és a Dnyeperen keresztül kisiklanak a Fekete-tengerre, s 860-ban először ostromolják meg a bizánci fővárost. Összeütköznek a Kazár Birodalommal, majd elérik – miután hajóikat tevenyeregre cserélik – magát Bagdadot is.

Szép túrák, nemdebár? Igaz, a régészet megint közbeszól. Mint békés telepesek 911 előtt telepedtek le Normandiában, ahol gyakorlatilag semmiféle nyomot nem hagytak maguk után. Meg később sem. Mintha ez a rendkívül harcias nép egy legújabbkori elitkommandó taktikájával harcolt volna. Minden egyes támadás után összegyűjtötték valamennyi kilőtt nyíl hegyét, az elesett harcosokat, mindent, amit lehetett bepakoltak csónakjaikba, s tisztára seperten hagyták ott a csatateret. Hihető vajon mindez?

A tudósok néhány éve kezdtek nyugtalankodni. Látták, hogy valami nem stimmel. Mi történt Aachen (881), Trier (882) és Párizs (885) felégetésével, és mi a helyzet Köln háromszori ostromával a IX. században?

Trierben semmi sem áll össze. A várost pedig állítólag 882 nagycsütörtökjén szétrombolták. Ehhez képest a Porta Nigra és a falak nagy többsége gyakorlatilag ép maradt, éppen úgy, mint az antik Palastaula – ezt később a királyi grófok és az érsek használta –, vagy mint a római amfiteátrumok széles köre.

Ha egy templomot a pogányok kifosztanak és felgyújtanak, akkor nem csupán a károkat kellene felszámolni, hanem az építést is újra kell kezdeni. A rombolás és az állítólagos tűz ellenére a St. Maximin – a két nagy katakombabazilika egyike – fennmaradt, ez nem vitás. A második ugyanilyen bazilikánál, a St. Paulinnál sem kellett gyaníthatóan új épületet felhúzni, hiszen olyan értékes relikviák maradtak épen, mint egy szög Krisztus keresztjéből, vagy Péter botja. [1504]

Marad még egy következtetés: senki nem égetett itt fel semmit. Ez még biztosabbá válik azáltal, hogy a trieri városfalakon kívül eső templomokon szintén nem látni semmiféle, kifosztásra utaló nyomot. És hogy írják ezt Köln esetében? „A 881-es normann támadás Kölnt sem kímélte meg.” Meglehet, inkább a történelmet nem kímélte az, aki az iménti mondattal kívánta alakítani, hiszen „a régészeti leletek között nincs olyan, amely a leghaloványabb alapot adná ezen rombolások bizonyítására”. [1505]

Milyen rettenetesek voltak tehát a vikingek? Vad germán harcosok, selyemkesztyűben? Egy idő óta az angol szakirodalomban mindinkább hangsúlyozzák, hogy a keresztény krónikások – nehezen megmagyarázható okból – éppen a IX. században erős túlzásokba estek. Miközben a skandináv szkaldok ezekről az egész kontinenseket érintő rablóhadjáratokról még csak nem is hallottak, mintha semmi sem történt volna, amiről énekelniük kellene. Holott a fényes győzelmeknél semmi sem kínál jobb alapanyagot a kor költőinek.

Kár, hogy a keresztény krónikások sem ezt nem vették figyelembe, sem arra nem gondoltak, hogy évszázadokkal később egy új tudományág, a régészet nyomoz állításaikkal kapcsolatban.

 

A Kazár Birodalom – álom a hatalomról

 

Így jött létre a monda a Kelet egyik titokzatos hatalmasságáról, a Kazár Birodalomról is. Állítólag a VIII. és a IX. században virágzott: a Don, a Kaukázus és a Kaszpi-tenger között, a tranzitkereskedelemből élt, amely mindenféle irányban folyt; vezető rétege a VIII. században állítólag először felvette az iszlám, és rögtön azután a zsidó hitet. Egy arab forrás még arról is beszél, hogy áttértek a kereszténységre. [1506] Ezen ismétlődő vallási váltásokról szóló tudósítások sajnos rendkívül ellentmondóak, hiszen egy olyan országot festenek meg, amelyben a tolerancia a modem kor liberalizmusát idézi, amely e kortól abszolút mértékben idegen berendezkedéssel képes volt fennmaradni az antik világ és a középkor időhatárán, egy keresztény nagybirodalom és az iszlám terjeszkedés közé ékelődve, az északi nomád népek fenyegetésének árnyékában.

Ráadásul a lét alapját képező, nyereséget termelő, a kelet és nyugat, észak és dél közötti közvetítő szerep bizonyítékai igencsak szerények. A „kazár” megjelölés egyszer ugyan feltűnik a VI. századi bizánci írásokban, utána azonban sűrű ködbe vész.

Amikor Arthur Koestler – akinek felütjük a „tizenharmadik törzsről” írott könyvét – a kazárok 740 körüli kultúrszínvonalát akarta leírni, vissza kellett nyúlnia az arab Ibn Fadlan úti elbeszéléseihez, aki 921-ben ezt az országot beutazta. [1507] Más források is, mint al-Masudié és al-Bakrié csak a X. századból tudósítanak nekünk. Ugyanez érvényes arra a levelezésre, amelyet Cordoba zsidó kalifája és József, a kazárok királya folytatott. „Papíron” 954-ben kellett írogatniuk egymásnak, a legkorábbi iratot azonban csak 1100-ból ismerjük. [1508]

Az alapjában véve nomádként élő nép fővárosairól, tehát a titkokkal körülvett Samandarról a Kaukázusban, Itilről a Volga torkolatánál és a megerősített Sarkéiról a Donnál csak kevés olyan „hír” van a földben, ami a régészeket kielégíthetné. Egyedül az állítólag 833 körül alapított Sarkéiról van egy ásatási leletünk, mielőtt a város egy duzzasztással nyert tározómedencében elsüllyedt volna. [1509] Ott építettek házakat égetett téglából, és bizánci márványoszlopokat használtak fel. A várost megostromolták, valószínűleg a varégek is, de ez is bizonyíthatatlan.

A kazárok maguk nem hagytak ránk tudósításokat saját országukról. A Kazár Birodalom utolsó száz évéről is csak utalásaink vannak arab krónikákból és földrajzi művekből. [1510] „De ezek, mint látni fogjuk, olyan kétértelműek, hogy majdnem minden név, minden dátum, és minden földrajzi utalás különféle interpretációkat enged meg. A történészek számára, akik tényekre éheznek, semmi sem marad, legfeljebb néhány megfehéredett csont, amelyet marcangolnak, mint éhező vérebek az elveszett reményben, hogy valahol mégis találnak rajta egy apró, rejtett cafatkát”. [1511]

 

 

26. kép A Kazár Birodalom viszonylag bizonytalan kiterjedésében három „fővárosával”, Samadarral, Itíllel és Sarkellel.

 

Úgy tudjuk, a birodalomra 965-ben halálos ütést mért a kijevi Szvjatoszlav herceg, amikor Sarkéit szétrombolta, később a kazárok az északiráni korezmek függőségébe kerültek. Valami ugyanakkor itt sem stimmel, hiszen ez a régi kultúrnép 712-ben az iszlám arabok fennhatósága alá került, ám kivételes, és épp ezért érthetetlen kegyelmet kapva megtarthatta uralkodó dinasztiáját, amely aztán 995-ben elbánt a kazárokkal.

A dilemma azonban feloldható. A kazárok valójában már az V és VI. században feltűntek, ahogy a bizánci krónikás, Jordanesz tudja. Igaz, tünékeny birodalmuk semmiképpen sem őrizhette meg önállóságát négyszáz évig, de tán még százig sem. így magyarázható a feltűnő leletszegénység és a csekély iratállomány. A korezmek pedig azért kezeskednek, hogy az iszlám hódító hullám, amely Iránig húzódott, semmiképpen sem a VII. és a VIII. században, hanem a X. században, sőt a korai XI. században söpört végig az érintett területeken.

Arthur Koestler egy hosszú, az Encyclopaedia Britannica-ból vett idézettel azt is illusztrálta, mennyire lehet komolyan venni az arab történészek kijelentéseit.

„A korai arab történészek mindenki mástól abban különböznek, hogy műveiknek formája egyedi. Minden esemény egy szemtanú vagy kortárs szavaival íródik, akik egy lánc utolsó elbeszélői, és köztük is több tudósító van, akik közül az egyik az eredeti jelentést, tudósítást továbbadja utódjának. Ugyanazon tudósítást gyakran kettő vagy több különböző változatban adják vissza, amelyeket különböző tudósítóláncok közvetítenek. Gyakran egy eseményt vagy egy fontos részletet különböző változatokban mesélik el, különböző elbeszélések alapján, amelyeket az elbeszélőnek különféle közvetítőláncok adtak át. […] Az elv mindig az, hogy amit az írónak az ő tudósítója elmesél, azt nem szabad kritikával illetni, azon egy szót sem szabad változtatni. Az író annyira szorosan tartja magát forrásainak betűihez, amennyire csak tudja, az utolsó író gyakran pontosan azokat a szavakat adja vissza, amelyeket az első elbeszélő használt. […] így érthetők azok a rendkívüli nehézségek, amelyekkel a történésznek meg kell birkóznia a gyűjtők és hamisítók dzsungelében, hiszen rendkívül nehéz megtalálni az igazi, az eredeti forrást, amely nem egyszer rendkívüli módon lepusztult. Gyakran lehetetlen, hogy az epizódot, vagy a különböző viszonyok leírását egy meghatározott országban időben normálisan belőhessük. A datálás bizonytalansága egy egész évszázadra is vonatkozhat, olyan helyeken, ahol a szerző jelen időben tudósít, anélkül, hogy pontos utalás lenne arra, melyik forrásból idéz a messze múltból. […] A legfontosabb arab tudósítók a kazárokról, akiket ebben a könyvben a leggyakrabban idézünk: Ibn Fadlan, al-Istakhri, Ibn Haukal és al-Masudi. Közülük viszont csak keveset lehet »első forrásnak« nevezni, tehát nehéz azt hinni, hogy Ibn Fadlan a saját tapasztalatát írja le. Például Ibn Haukal tudósítása, amely 977 körül íródott le, majdnem teljes egészében Istakhri beszámolóján nyugszik, amely 932-ből származik, igaz, az ő elbeszélése pedig a földrajzos el-Balkhi időközben megsemmisült munkáján alapul, amely 921 körül íródott”. [1512]

És ez a jelenség nem csupán a kazárokkal kapcsolatban, de az egész arab kultúrkörben érvényes.

 

Spanyolország – arabok és iszlám

 

Már utaltam arra, hogy az arab-iszlám kultúra nagy bizonyítékai a kérdéses időszakban egyszerűen hiányoznak. Sem a milliós város, Bagdad, sem a félmilliós város, Córdoba nem hagyott ránk releváns nyomokat. Az ásatások ráadásul a Közel-Keleten sokkal nehezebbek, mint Andalúziában, vagy máshol az Ibériai-félszigeten.

Spanyolországban a régészet arra törekszik, hogy a régi kultúra bizonyítékait napfényre hozza és konzerválja. Ezért javasolható egy frissebbnek tűnő segédeszköz, az Oxford Archaeological Guide kézbe vétele. [1513] Ebben a Mór Birodalom az első pompás periódusával „képviselteti” magát, éspedig sok bizonyítékkal.

Fellapozzuk a 911 előtti komplett állományt, és ott a következő, állításainkat egyébként nem megdöntő tételt találjuk.

 

• Balaguer (az Ebrostól északra Lérida mellett): erődítmény, amelynek északi fala a négyszögű toronnyal együtt a késői IX. században „épülhetett”; [1514]

• Córdoba (Andalúzia): a délnyugati városfal „gyaníthatóan” a IX. századból; [1515]

• Córdoba: kis épületkomplexus a IX-X. századból; [1516]

• Córdoba: az Omayyaden mecset egy része; [15x7]

• Fontanarejo (Toledótól délre): korai berber település, kerámia a IX. századból; [1518]

• Guardamar (keleti part): 944-ben elkészült mecset, amelyből származhatnak részek a IX. századból; [1519]

• Huesca (a Pireneusok széle): arab erődítmények 875 körül datálva; [1520]

• Madrid (központ): erődítményalapok 870 körül; [1521]

•Mérida (Extremadura): erődítmény, építtetője valószínűleg II. Abd er-Rahman (822-852) [1522]

• Monté Marínét (keleti part): berber település, a kerámia a VII. századtól a korai IX. századra mutat; [1523]

• Olmos (Madrid és Toledo között): I. Mohamed alapítási legendája (852-86), ezt a kerámia alátámasztja. [1524]

 

A helyek kis száma meglepő. Az ember joggal várhatna több leletet abból a két évszázadból, amely 711 (a tenger átlépése Gibraltárnál) és 929 (a córdobai kalifátus alapítása) között telt el. Ebben az időben állítólag az arabok ellenállás híján majdnem egész Spanyolországot elfoglalták. Ebből az időből számos új, az arab-perzsa kultúrkörhöz igazodó maradványt remélnénk. Ám ismét csalódnunk kell.

Úgy tudjuk, a X. században háború tombol a keresztények és a muzulmánok között az egész országban. Egy olyan erődítményt, mint Toledo, többször meghódítanak, és többször elveszítenek a csatázó felek. III. Abd er-Rahman az első mértékadó ember, az ő kormányzási ideje alatt (912-961) szilárdul meg az Omayyaden uralkodói család regnálása. Ahogy a kalifa titulus kifejezi, egyesíti a világi és az egyházi hatalmat. Birodalmának határait kijjebb tolja, mint Andalúzia. Ha ő 939-ben a simancasi csatában súlyos csapást szenved, akkor az épp azt bizonyítja, hogy mekkora territóriumon parancsolt. Simancas ugyanis Salamanca és Valladolid között fekszik a Dourónál, ami azt mutatja, hogy az arab csapatok a messzi északon is megvetették a lábukat. Az pedig az Omayyaden állam erejét igazolja, hogy a X. század közepén van hatalma csúcspontján [1525], hiszen León keresztény királya 959-ben a trónját csak az Omayyadok segítségével erősítheti meg. Al-Mansur személyében 980-ban még egy utolsó, nagystílű hódító lép fel: felégeti Leónt, Barcelonát és Santiago de Compostelát, túljut még a Pireneusokon is. Előrenyomulásának csak 1002-ben bekövetkezett halála vet véget, azaz nem kell megerőszakolni a történelmet ahhoz, hogy belássuk: miért állhattak még a X. század végén is mór erődítmények északon.

Már ha álltak.

Az uralkodó vélemény szerint Spanyolország keresztények általi visszahódítása – a hírneves rekonkviszta – már 722-ben, a covadongai győzelemmel révbe ért volna. [1526] Ez a harcmező az északi part közelében fekszik Gijón és Santander között, és a spanyol keresztény ellenakcióknak csupán csúcspontjául szolgált, hiszen ők már azelőtt sikeresnek bizonyultak, hogy Martell Károly 732-ben megállította volna a szaracénokat Toursnál és Poitiersnél. Mégis, ugyanezen lexikon szerint még 400 évig tartott, míg legalább északot felszabadították: 1085-ben Toledót, 1118-ban Zaragozát.

Ellentmondás ellentmondás hátán!

Emlékeztetünk korábbi kétségeinkre. Ha csak kevés lelet van, akkor a kutató folyamatosan azon töri magát, hogy ezekkel „elfedje” az egész időszakot. Ilyenkor a tipológiai határok eltorzulhatnak: például a kerámiánál döntő évtizedeket torzítanak az idő síkjában. így relatíve könnyen magyarázható, miért lehet mégis felmutatni leleteket a fiktív időkből. A kérdés azonban továbbra is fennmarad: miért ily csodálatra méltóan kevés a lelet a határos évszázadok, tehát a VI. és a X. század között? Helyes besorolásnál a fiktív idők egyetlen tárgyat sem hagyhatnak maguk után, miközben az időhatároknál többnek kell felbukkannia. Am ennél a jobb elosztásnál is viszonylagosan szegényes marad a VI. és a X. század, ami egy nehéz, átmeneti időszaknál voltaképpen nem csodálható. Ne feledjük: Európában ekkoriban nem egy fékezhetetlenül virágzó kultúra az úr, hanem megannyi hatalmasság próbálja uralmát konszolidálni.

Így hát meg kell állapítanunk: az Ibériai-félszigeten kétszáz éves arab kultúrát feltételezünk, ugyanakkor ez a kultúra nyugtalanítóan kevés leletet hagyott maga után. Eltekintve a nehezen azonosítható córdobai mecset részeitől, e kultúrának egyáltalán nincs releváns nyoma, amely például igazolhatna egy szemléletet. A leletek semmiképpen sem koncentrálódnak Andalúziára, mint magországra, hanem eloszlanak egész Spanyolországban, ami nem csoda, hiszen az a X. században még mór volt. Ám a korai mórok látványos kultúrájából sem maradt ránk semmi. Még egyszer arra kell emlékeztetnünk, hogy Córdoba, mint fél- vagy egymilliós város egyetlen IX. századi cserepet sem hagyott hátra, s nem sokkal áll jobban Bagdad sem, a milliós város, amelyben állítólag Harun al-Rasid éjszakánként az utcákon osont végig. Córdoba leletanyag szempontjából olyan, mintha egy primitív náció lakta volna. Ugyanakkor a leírásokból egy civilizált metropolis tárul elénk: kikövezett és megvilágított utcák, számtalan fürdőház, gazdag könyvtárak. Persze, a nagy szellemi teljesítményeket ismerjük a korai iszlámból – ám pusztán idézetek formájában, későbbi mesegyűjtők és enciklopédisták tollából, akik a XII. és XIII. században éltek. Márpedig mindezek alapján élnünk kell a gyanúperrel: egészen a X. század kezdetéig az arab világ is fiktív.

 

A nyugati gót építészet

 

Nem csak arab bizonyítékok vannak a sötét időkre, találunk érdekességeket a nyugati gót és az asztúriai építészet kapcsán is. Jól kimutatható ugyanis, hogy a sötét korszakra datált maradványaiknak is más időkből kell származniuk. [1527]

Míg a római építészet a legjobb kváderfalazatot szokta volt építeni – csodálatra méltó ebben a segoviai vízvezeték –, addig az utána nyomuló népek, mint például a nyugati gótok, csak faművességgel foglalkoztak. Minőségileg szegény terméskő falakat építettek, meglehet, olykor kiegészítették római kváderekkel. [1528] Az 578-ban alapított királyi város, Reccopolis mindenesetre csak terméskő maradványokat hagyott hátra. [1529] Az európai román stílusból tudjuk, hogy a sarkokon kváderekkel kiegészített terméskő metódusát csak a XI. század végén váltotta fel a tiszta kváderépítkezés. [1530]

Ugyanakkor az elfogadott teória szerint a germánoknak kb. 640-től kezdve egy csomó templomot kellett volna építeniük tiszta kvádertechnikával, és az összeset dongaboltozattal.

 

Ezekhez tartozik:

 

• San Juan de Baöos, Palencia tartomány, 652-ben vagy 661-ben avatták fel;

• Sta. Comba de Bande, Nyugat-Spanyolország, késői VII. század;

• San Pedro de la Nave, El Campillo Zamoránál, 711-ig;

• Sta. María de Quintanilla de las Viöas, Burgos tartomány, 711, nem készült el.

 

Ezen épületek majdnem teljesen egyedül képviselik az európai építőművészet egy egész századát: „Ebből az elő-karolingi időből néhány kis kőtemplom maradt ránk a nyugati gót birodalom ibériai részében. Ehhez jön még néhány templom Írországban és Angliában, amelyek datálása csak azért fogadható el általában, mert hiányzik egy ezt cáfoló, használható alternatíva. Egyébként nehezen volna belátható, hogy az időpont-megjelölés reális.” [1531]

E virágzó épületeket egyébként senki sem származtatná a VII. századból, hogyha a San Juan de Baóos templomon nem lenne egy felirat, miszerint 652-ben vagy 661-ben Recceswinth nyugati gót király avatta fel. [1532] Bizony-bizony, e dilemma megfejtése legalábbis feladja a leckét.