16. SZELEK VÖLGYE

Barlennan arra számított, hogy a folyón felfelé haladva mind kopárabb lesz a part, de épp az ellenkezőjét tapasztalták. Burjánzó, polipszerű cserjék kúsztak mindkét oldalon, csak ott nem, ahol a szikla a bal parton szinte függőlegesen a folyóba szakadt. Kikötőhelyüktől mintegy százmérföldnyire több kisebb folyó ömlött a fő-folyóba, és jó néhány tengerész esküvel állította, hogy a növényzet közt állatok osonnak. A kapitány erős kisértést érzett, hogy partra küldjön egy vadászkülönítményt, és bevárja visszatértüket, de aztán két megfontolás alapján elvetette a tervet: a szél még akkor is kitartóan fújt a nekik kedvező irányba, azonkívül nagyon szerette volna már maga mögött tudni az utat, és alaposan szemügyre venni azt a csudálatos masinát, amelyet a Repülők leküldték és elvesztettek ennek a világnak sarkvidéki pusztaságában.

Útjuk során a kapitány mind nagyobb ámulattal figyelte a szelet; eddig még sosem tapasztalta, hogy kétszáz napnál hosszabb ideig kitartóan ugyanabba az irányba fújt volna. Most pedig nemcsak hogy megtartotta irányát: egyenesen a sziklafal kanyarainak megfelelően módosult, úgyhogy jóformán mindig pontosan hátba fogta a hajót. Barlennan nem szüntette meg teljesen a fedélzeti őrséget, de nem volt ellenvetése, amikor némelyik tengerész egy-két napig nem kísérte lankadatlan figyelemmel a kötélzet rábízott szakaszát. A kapitány maga pedig már nem is tudta, hány napja nem kellett igazítani a vitorlákat.

A folyó ismét kiszélesedett, ahogy a Repülők megjövendölték; s mint ahogy valószínűnek tartották, sekélyebb lett, és a sodra gyorsabb. Ez bizonyos mértékig természetesen lassította a Bree haladását, de nem annyira, mint ahogy számították, mert ugyanakkor erősödött a szél. Sebesen hagyták maguk mögött a mérföldeket, a napokat; és a meteorológusok bezsongtak. A nap észrevétlenül mind magasabban rótta köreit az égen, ahhoz azonban nagyon is lassan, hogy a derék tudósokat meggyőzte volna, hogy ő a felelős a szél növekvő erejéért. Emberek, meszk-liniták előtt egyaránt nyilvánvalóvá lett, hogy a jelenséget a helyi fizikai földrajz számlájára kell írni, és nagy sokára Barlennan olyan biztonságban érezte magát, hogy kurta megállást rendelt el, és felderítő- és vadászegységet küldött partra abban a biztos tudatban, hogy amikor azok visszatérnek a fedélzetre, a szél még akkor is kitart.

Ki is tartott, és a Bree pallói alatt megint suhantak a mérföldek. Nyolcszáz mérföld, azt mondták a Repülők. Végre-valahára felbukkant a messzeségben a sziklafalon az ígért törés.

A folyó egy darabig ellenkező irányba tartott, úgyhogy oldalról látták a lejtőt, amely tizenöt méternyire a szikla tövétől már mintegy húsz fokra megdőlt. Ahogy közeledtek, a folyam végre elkanyarodott a faltól, és megláthatták, hogy a lejtő valójában legyezőforma sziklaomlás, kiindulópontja pedig egy alig ötven méter széles hasadék. A bevágásban a hegyoldal meredekebbé vált, de talán még mászható; ezt eldönteni csak akkor lehet, amikor közvetlen közelből nézhetik meg, miféle kövek alkotják a görgeteget. Amikor közeledtek, biztató volt a látvány; ahol a folyó a lejtő alját érte, látszott, hogy a görgeteget még a Bree legénységének mértékével mérve is apró kavicsok alkotják. Ha a talaj nem túlságosan laza, könnyen megmászhatják. Ekkor már a nyílás elé kanyarodtak, s ekkor végre megváltozott a szél. A sziklafaltól kifelé bújt, és a sebessége hihetetlenül fokozódott. Az elmúlt napok során észlelt moraj most üvöltéssé duzzadt, és amikor a Bree a sziklafal nyílása elé ért, kiderült, mi a hang forrása.

Szélroham támadt a hajóra, kis híján eltépte a vitorlák szívós anyagát, és a hajót elsodorta a sziklafaltól. Az üvöltés szinte robbanásszerű hevességgel fokozódott, és alig egy percen belül a hajó olyan viharban küszködött a fennmaradásért, amilyet az egyenlítő óta nem ért meg. Másodpercekig tartott csupán; a vitorlákat már előzőleg úgy állították, hogy elfogják a hátfélszelet, s így átvészelhessék a legkomiszabb vihart, és ne kelljen attól tartani, hogy a hajó megfeneklik. Mihelyt kikerültek a viharból, Barlennan sürgősen jobbra kormányozta a hajót, és a fennmaradó rövid távolságon part felé vitte, közben pedig igyekezett rendezni gondolatait. Majd, amint ez már szokássá vált az ismeretlen helyzetekben, hívta a földlakókat, és magyarázatot kért. Nem kellett csalódnia: az egyik meteorológus nyomban válaszolt, méghozzá olyan hangon, amelyről a kapitány már tapasztalatból tudta, hogy öröm bujkál benne...

– Ez mindent megmagyaráz, Barl! A fennsík teknő formája! Szerintem könnyebben fel tudtok mászni, mint gondoltuk. Csak azt nem tudom, eddig mért nem gondoltunk rá!

– Mire?! – A meszklinita kérdése nem volt éppen gúnyos felhorkanás, de tengerészei jól hallották kapitányuk hangjából az értetlenséget.

– Arra, hogy az ilyen hely mire képes a ti nehézkedési, éghajlati és légköri viszonyaitok közepette. Ide figyelj! Meszklinnek az általad ismert részén, a déli félgömbön, a tél egybeesik azzal az időszakkal, amikor a világ legközelebb van a naphoz. Ilyenkor északon nyár van, és a jégtakaró leolvad, ezért vannak abban az évszakban olyan szörnyű és állandó viharok. Ezt tudtuk. A sűrűsödő nedvesség, a metán – nevezd, aminek tetszik – hőt bocsát ki, és felmelegíti a levegőt a ti félgömbötökön, még ha három-négy hónapig nem látjátok is a napot. A hőmérséklet valószínűleg majdnem a metán forráspontjáig szökik fel, ami a ti felszíni nyomásotoknál körülbelül mínusz száznegyvenöt fok. Így van? Ugye, télen jóval melegebb van nálatok?

– Igen – ismerte el Barlennan.

– Nos jó. A magasabb hőmérséklet azt jelenti, hogy a ti levegőtök nem ritkul ilyen gyorsan a magasság arányában; azt mondhatnánk, hogy az egész légkör kiterjed. Kiterjed, és a perem mentén beomlik abba a teknőbe, mint a víz a süllyedő levesestányérba. Azután áthaladtok a tavaszi napéjegyenlőségen, a viharok elülnek, és Meszklin távolodik a naptól. Hidegebb lesz, így van? – és a légkör megint összezsugorodik; csakhogy a teknő mélyén jócskán ott maradt belőle, és a felszíni nyomása most magasabb, mint a megfelelő szinten a teknőn kívül. Természetesen sok kicsordul belőle, és a szikláról leáramlik a tövébe – de a bolygó forgása balra téríti. Ez volt az a szél, amely idáig segített benneteket. A többi pedig az iménti vihar, amint épp kiömlik a teknőből az egyetlen helyen, ahol tud, és a hasadék mindkét oldalán részleges légüres teret  teremt, úgyhogy a szél az oldalakról arrafelé száguld. Ilyen egyszerű!

– Ezt akkor is tudtátok, amikor épp áthaladtam a szeles övezeten? – kérdezte fanyarul Barlennan.

– Hogyne! Akkor jutott eszembe. Ezért vagyok benne bizonyos, hogy odafönt a levegő sűrűbb, mint gondoltuk. Érted?

– Őszintén szólva nem. De ha ti úgy gondoljátok, én is elfogadom. Lassan kezdek vakon megbízni a tudományotokban. No de elmélet ide, elmélet oda, mit jelent ez számunkra a gyakorlatban? Ezzel a széllel szemben megmászni a hegyoldalt, nem lesz sétagalopp.

– Pedig muszáj lesz. A szél időközben valószínűleg alábbhagy, de úgy gondolom, beletelik néhány hónap, míg kiürül a teknő – talán két földi esztendő is. Azt hiszem, Barl, ha egyáltalán lehetségesnek tartod, érdemes volna nyomban megpróbálkozni a hegymászással.

Barlennan gondolataiba mélyedt. A Peremnél természetesen az ilyen vihar felnyalábolna egy meszklinitát, és másodpercek alatt kiröpítené a világból; csakhogy a Peremen nem is támad ilyen szél, hiszen a teknőben rekedt levegőnek a jelenleginél sokszorta kisebb volna a súlya. Ennyit már Barlennan is pontosan tudott.

– Nekivágunk – szólt hirtelen a rádióba, azután sarkon fordult, és parancsokat kezdett osztogatni a legénységnek.

A Bree-t átvitték a folyón – Barlennan a fennsíktól távolabb eső ponton kötött ki. Ott jó mélyen kihúzták a hajót a partra, és karókhoz kötötték – a hegyomlás közelében nem volt olyan növény, amely elbírta volna a terhelést. Öt tengerész a hajón maradt; a többi szíjkantárt öltött, csomagjukat a szíjhoz erősítették, és nyomban nekivágtak a hegyoldalnak.

Egy darabig nem zavarta őket a szél; Barlennan a kínálkozó úton, a törmeléklegyezőn indult. Mint már távolabbról láthatták, apróbb kavicsokból, homokból állt a görgeteg, ám ahogy feljebb kerültek, a szikladarabok mind nagyobbak lettek. Mindannyian értették a jelenség okát: az apróbb szemcséket elhordta a szél, és mindannyian aggódva gondoltak arra, mekkora sziklákkal kell majd megbirkózniuk magában a hasadékban.

A fal nyílásához néhány nap alatt elértek. Itt már megélénkült a szél, néhány méternyire pedig olyan üvöltéssel tört elő egy sarok mögül, hogy jóformán nem is értették egymás szavát, ahogy közeledtek. Néha-néha meglegyintette őket egy erősebb fuvallat, mintegy ízelítőül az elkövetkezendőkből; Barlennan azonban csak egy pillanatra állt meg. Miután meggyőződött róla, hogy a csomagja megvan, megint nekiindult; egész testével beledőlt a szélbe. A többiek rendületlenül követték.

Legrosszabb sejtelmeik nem váltak valóra; egyes sziklatömböket nem kellett megmászni. Voltak ugyan jókora darabok, de lejtős oldalukat csaknem teljesen belepte a finomabb anyag takarója, amelyet az örök szél a viszonylag védett területre söpört. Ezen a takarón könnyebben eljutottak egyik sziklától a másikig, sőt volt, ahol egyenesen a szél röpítette őket. Útjuk kanyargós volt, de lassan mégis fölfele tartott.

Módosítaniuk kellett eredeti elgondolásukat arról, hogy a szél viszonylag ártalmatlan. Egy tengerész megéhezett, megállt egy védettnek vélt helyen, és a csomagjából ennivalót akart elővenni; a védelmező szikla körül egy szélörvény, amelyet valószínűleg épp az ő jelenléte okozott, mert megzavarta a hosszú hónapok, esztendők állandó szélfúvásának egyensúlyát, belekapott a nyitott élelmiszertartályba. Az ejtőernyőként működött, boldogtalan tulajdonosát felkapta, és lezúdította a lejtőn. Frissen felkavart homokfeinő rejtette el pillanatok múlva, és társai félrenéztek. Ilyen nehézkedésnél tízcentis esés is végzetes; márpedig bajtársukra jó néhány ilyen esés vár, míg a lejtő aljába nem ér. Ha történetesen a zuhanást túléli, a maga több száz kilós súlya keni a sziklához, és a végeredmény ugyanaz. Az életben maradtak jobban megvetették lábukat, és az evés gondolatától tartózkodtak, míg a tetőre nem érnek.

A nap többször is áthaladt előttük, és besütött a hasadékba. Többször is felbukkant mögöttük, és az ellenkező irányból bocsátott a nyílásba sugárözönt. Valahányszor körülöttük fellángoltak a nap fényében a sziklák, ők mindig egy kicsivel magasabban jártak a hosszú hegyoldalban; és minden egyes alkalommal kissé veszített dühéből a szél, ahogy elsüvített a hosszú testek mellett. A hasadék láthatóan szélesedett, a hegyoldal kevésbé vált meredek. Előttük is, kétoldalt is kitárult a sziklafal; végre szinte vízszintes út volt előttük, és megpillantották a széles fennsíkot. Még erős szél fújt, de már nem veszedelmes; s ahogy Barlennan a menet élén balra fordult, a szél még inkább alábbhagyott. Itt nem volt olyan pontosan meghatározható az iránya, mint odalent; mindenfelől fújt a hasadékba, de épp ezért gyorsan veszített erejéből, míg ők kiértek a vágásból. Nagy sokára meg mertek állni, nyomban nekiestek a csomagjuknak, és a mintegy háromszáz nap folyamán első étkezésüket élvezték – még a meszkliniták is sokallták már a böjtöt.

Amikor elaltatták éhségüket, Barlennan elindult felderíteni az előttük fekvő tájat. Csoportját a vágás egyik oldalán állította meg, szinte a fennsík peremén, és előttük, jóformán a fennsík fele kerületén lejtett a terep. Csüggesztő látvány volt. A sziklák is nagyobbak voltak; meg kellett őket kerülni – megmászásukra gondolni sem lehetett. Még az irányt sem lehetett tartani közöttük; mihelyt a sziklák közé kerültek, egyméternyire sem láttak, és a nap sem szolgált tájékoztatással. Kénytelenek lesznek a perem közelében maradni (azért nem nagyon közel; Barlennan magában megborzongott). Azt majd csak a helyszínen tudják eldönteni, hogyan keressék meg a rakétát, ha a közelébe érnek; de abban már bizonyára segítenek a Repülők.

A következő probléma az élelmiszer volt. Jó ideig elég lesz, amit a csomagokban magukkal hoztak valószínűleg a nyolcszáz mérföldes útra visszafelé, a Bree korábbi állomáshelye fölötti pontig –, de kell valami utánpótlási lehetőséget találni, mert a további útra már nem lesz elég, s ha a rakétánál hosszasabban tartózkodnak, akkor sem. Barlennan először semmiféle megoldást nem látott; azután lassan felderengett valami. Alaposan meghányta-vetette magában a dolgot, és végül úgy döntött: ennél jobbat úgysem tudna kitalálni. Mihelyt a részleteket is kimódolta, hívta Dondragmert.

Az első tiszt volt a sereghajtó a keserves hegymászásban, s zokszó nélkül nyelte a többiek nyomában zúduló homokot. Láthatólag nem tett benne kárt az expedíció; Harsszal is felvehette volna a versenyt szívósságban, ha erőben nem mérkőzhetett is vele. Most látszólag egykedvűen hallgatta kapitánya szavait, s ha csalódottságot érzett is, nem mutatta. Amikor pontosan megkapta feladatát, összehívta osztagának jelenlevő tagjait, s a kapitány osztagának a felét is hozzájuk. Újra elosztották a csomagokat, a Barlen-nannal maradó viszonylag kicsiny csoport kapta az egész élelmet, valamint az összes kötelet, egyetlen darab kivételével, amely eléggé hosszú volt ahhoz, hogy Dondragmer osztaga valamennyi tagjának szíj szerszámán áthurkolják. Okultak a tapasztalatból – és nem szerették volna, ha megismétlődik.

Az előkészületek végeztével az első tiszt nem vesztegette az időt; megfordult, és osztagát a lejtő felé vezette, amelyet csak az imént másztak meg oly nagy erőfeszítéssel. A kötélre fűzött menet vége hamarosan eltűnt a hasadékhoz vezető mélyedésben. Barlennan a többiekhez fordult.

– Ezentúl szigorúan be kell osztanunk az élelmet. Nem igyekszünk gyorsan haladni; nem volna belőle semmi hasznunk. A Bree jóval előttünk visszaér a régi helyre, ahol vesztegelt, de előbb még előkészületeket kell végezniük, hogy segíthessenek nekünk. Ketten, akiknél rádió van, vigyázzanak rá; csak a rádiók segítségével tudhatjuk meg, mikor közelitjük meg az űrhajót – hacsak valaki nem vállalkozik rá, hogy minduntalan le-lenéz a meredély szélén. Mellesleg erre még mindenképpen sor kerülhet; de ha igen, akkor én vállalom.

– Indulunk máris, kapitány úr?

– Nem. Itt várunk, míg meg nem tudjuk, hogy Dondragmer visszaért a hajóhoz. Ha bajba kerül, más tervet kell készítenünk, amelynek értelmében valószínűleg nekünk is vissza kell mennünk a sziklafal tövébe; ez természetesen nagy időveszteség volna, s ez az idő igen hiányozna majd a visszafelé vezető úton.

Dondragmer és osztaga eközben minden nehézség nélkül elérte a lejtőt. Ott csak annyit vártak, amíg az első tiszt ellenőrizte, hogy mindenki szíjszerszáma rendben van-e, és nem oldódott le a közös kötélről; azután a maga szíját a kötél végéhez erősítette, és kiadta a parancsot, hogy induljanak lefelé.

A kötél jó ötletnek bizonyult; még a meszkliniták sok lábával is nehezebb volt a hegynek lefelé menni, mint felfelé. Ezúttal nem volt olyan csomagjuk, amibe a szél belekaphatott volna, úgyhogy nem vitt el senkit, de azért bizony nem volt könnyű az út. Mint előzőleg, most sem tartották számon az idő múlását, és valamennyien megkönnyebbültek, amikor kitárult előttük az út, és balra kanyarodhattak a szél elől. Persze még akkor is lefelé néztek, ami bizony igénybe vette a meszklinita idegrendszert; de az ereszkedő nehezén már túljutottak. Alig három-négy nap múlva elérkeztek a várakozó Bree-hez. A hajó mellett hagyott tengerészek már messziről meglátták közeledő bajtársaikat, és tucatszám gyártották az elméleteket, hogy vajon miért térnek vissza, és hogy mi történt a többiekkel. A feltevések természetesen jobbára komorak voltak. Hamarosan azonban megnyugodtak, és az első tiszt jelentette érkezésüket a tooreyi állomásnak, hogy az emberek továbbíthassák az értesülést Barlennannak a fennsíkra. A hajót ezután visszavontatták a folyóra, ami nem volt könnyű, hisz hiányzott a legénység egynegyede, no meg az sem volt csekélység, hogy a sarki nehézkedés teljes ereje tapasztotta a parthoz a pallókat – de végül sikerült a művelet. Két ízben is hasznát vették a differenciál-csigasornak. Mihelyt a Bree megint vízre szállt, Dondragmer, a folyón lefele tartva, az út nagy részét a csigasor vizsgálatának szentelte. A szerkezeti elvet már kellőképp megismerte, hogy segítség nélkül maga is csinált egyet; de azt nem tudta még kiokoskodni, miért működik úgy, ahogy működik. A földlakók nagy mulatságára szolgált, ahogy Dondragmer elbabrált a szerkezettel, de voltak annyira udvariasak, hogy ezt nem mutatták, meg aztán nem is akarták elrontani a meszklinita örömét, hogy maga oldhatja meg a problémát. Lackland őszintén kedvelte Barlennant, de ő is már rég arra a következtetésre jutott, hogy az első tiszt intelligenciája messze meghaladja a kapitányét, és arra számított, hogy Dondragmer teljes műszaki magyarázattal áll elő, mire a Bree visszatér előző állomáshelyére – ebben azonban tévedett.

Az elveszett rakéta földre szállásának helyét majdnem pontosan meg tudták állapítani; alig öt-hat mérföldes pontossággal. Teleméteradói még több mint egy földi esztendeig működtek azután is, hogy nem reagált a felszállási jelzésre; és Meszklin légköre nem befolyásolta érezhetően a rádió teljesítményét.

A Bree helyzetét is megállapíthatták rádión, csakúgy, mint Barlennan osztagáét; a földlakók dolga lesz, hogy elvezessék őket a megfeneklett kutatórakétához, majd a két csoportot egymáshoz kalauzolják. Tooreyról azonban nehéz volt a helyzetmeghatározás; a holdról nézve mindhárom célpont a korong „peremén" volt. S ami még rosszabb, a bolygó alakja miatt a helymeghatározás bármily pirinyó hibája több ezer mérföldes eltérést jelenthetett. Ezt orvoslandó, megint felbocsátották azt a rakétát, amely előzőleg a bolygóról a fényképfelvételeket készítette, és körpályára irányították, hogy szabályos időközökben áthaladjon a sarkok fölött.

Mihelyt a röppályát pontosan beállították, kielégítően pontos helyzetmeghatározásokat készíthettek a pirinyó adók segítségével, amelyeket a meszkliniták vittek magukkal.

A probléma tovább egyszerűsödött, amikor Dondragmer végre levitte a Bree-t egykori állomáshelyére, és tábort ütött. Most már volt rögzített adó a bolygón, és ezáltal a kérdés feltevése után egy-két perccel már közölhették Barlennan-nal, mennyit kell még mennie. A fenti megfigyelők szemében tehát helyreállt a rend.