8. A MAGASSÁGISZONY GYÓGYMÓDJA

Hús-vér élőlények sebessége véges; Lackland azonban nagyon közel járt hozzá, hogy megdöntsön minden rekordot. Nem bajlódott semmiféle differenciálegyenlettel, nem számítgatta, mennyi idő múlva ér oda a szikla: sebességbe tette a tankot, gázt adott, a jármüvet kilencven fokkal elfordította, méghozzá akkora helyen, hogy majd leszakadt az egyik lánctalp, és kivergődött a csatorna szájából, amely egyenesen feléjük vezette az óriás lövedéket. És csak ekkor fogta fel Lackland, miért épült így a város. Azt már észrevette, hogy a csatornák nem torkollnak egyenesen a térbe: olyan az elrendezésük, hogy legalább kettő vezethet át egy sziklát a piactér valamely részén. Amikor elfordította a tankot, egy lövedék elől kitért, de a támadók számítottak erre, és már repült is lefelé a többi kő. Lackland gyorsan körülpillantott, ám hiába keresett olyan helyet, ami nem esett volna az iszonytató lövedékek útjába. Ekkor a tank orrát az egyik csatorna felé irányította, és megindult felfele a domboldalon. Ezen a csatornán is száguldott lefelé már egy hatalmas szikla – Barlennan úgy látta, valamennyi közül a legnagyobb –, és másodpercenként mintha még növekedett volna. A meszklinita már ugrásra készült, és azon törte a fejét, vajon a Repülő megzavarodott-e; ekkor azonban olyan fültépő bődülés hallatszott, ami meghaladta a meszkliniták legharsányabb kurjantását is. Ha Barlennan idegrendszere úgy reagál, mint legtöbb földi állaté, már feleúton fent járt volna a dombon. Az ő fajtájának reakciója azonban rémület esetén az volt, hogy mozdulatlanná dermedt, úgyhogy a következő néhány másodpercben csak ágyúval lehetett volna Barlennant elmozdítani a tank tetejéről. Négyszáz méternyi távolságban, közvetlenül a legördülő szikla előtt a csatorna egy szakasza láng- és porfelhővé robbant, és a szikla a porfelhőbe zúdult. A gyorstüzelő megint elbődült. Ezúttal vagy féltucatnyit ugatott, de a robbanások oly sűrűn követték egymást, hogy a hangjuk jóformán összeolvadt. A sziklának vagy a fele bukkant elő a porfelhőből, de már megközelítőleg sem volt gömbölyű. A töltények energiája jóformán teljesen megállította; a többit elintézte a súrlódás, mielőtt még elérhette volna a tankot. Aligha gördülhetett, hisz csupa lapos meg homorú felület volt.

Készenlétben állt odafent persze még sok szikla – de nem indult útnak. Az óriások nyilván sietősen kielemezték az új helyzetet, és rájöttek, hogy ezzei a módszerrel nem tudják megsemmisíteni a tankot. Lackland nem tudhatta, mi egyébre képesek, de a legvalószínűbb az volt, hogy közvetlen támadáshoz folyamodnak. Valószínűleg éppoly könnyen feljuthatnak a tank tetejére, ahogy Barlennan feljutott, visszaszerezhetik a holmijukat, és zsákmányul ejthetik a rádiót; nehezen hitte, hogy a tengerészek útjukat állhatnák. Ezt az aggályát nyomban közölte is Barlennannal.

– Igen, megpróbálhatják – hangzott a válasz. – Csakhogy ha megpróbálnak felmászni, visszaverjük őket; ha ugranak, itt vannak a bunkós-botjaink, és igazán nem tudom, hogy tud valaki elkerülni egy ütést, ha épp úszik a levegőben.

– De hát hogy tudnál egyedül visszaverni több irányból érkező támadást?

– Nem vagyok egyedül. – És megint az ismerős meszklini ollómozdulat: a mosoly megfelelője.

Lackland csak akkor láthatta volna tankja tetejét, ha felkukkant az áttetsző kilátókupolába, és csak úgy, ha levette volna sisakját. Következésképpen nem látta a rövid „csata" eredményét, mint ahogy azt sem, mi történt a tengerészekkel, akik elkísérték a városba.

Ezek a szerencsétlenek olyan döbbenetes helyzettel találták magukat szemközt, mint annak idején a kapitányuk, amikor először került fel a tank tetejére. Tárgyak – méghozzá nehéz tárgyak – estek rájuk, ők pedig függőleges falakkal körülvett szűk csapdába kerültek. Hogy megmásszak, arra nem is gondolhattak, habár szívólábaik, amelyek oly jó szolgálatot tettek a meszklini orkánban, itt is szakasztott olyan jól beváltak volna; ugrani – amit pedig oly gyakran láttak az utóbbi időkben a kapitányuknál – majdnem olyan komisz lett volna, ha ugyan nem komiszabb. De fizikailag lehetséges volt; és ahol a lélek erőtlen, ott kész a test. Kettő kivételével valamennyi tengerész ugrott; a kettő közül az egyik felmászott – gyorsan és jól – az egyik „ház" falán. A másik Hars volt, aki a veszedelmet elsőként észlelte. Talán hatalmas testi ereje miatt nem esett oly gyorsan pánikba, mint a többiek; talán a rendesnél több szorult belé a magasságiszonyból. Akármi volt is az oka, ő még lent volt a földön, amikor egy kosárlabda nagyságú és csaknem éppoly gömbölyű szikla zúdult rá. Nagyjából ugyanolyan eredménnyel, mintha egy Hars tömegével azonos méretű gumibabára zúdult volna. A meszkliniták védő „páncélja" a földi rovarok kitinjével egyező kémiai és fizikai tulajdonságokkal rendelkezett, szívóssága és rugalmassága pedig megfelelt a meszklini életfeltételeknek. A szikla nyolc métert ugrott a levegőbe hármas gravitációnál, átzúdult a falon, amely rendes körülmények között megállásra kényszerítette volna, a túlsó oldalon a csatorna falának ütközött, visszapattant, azután dörömbölve vágódott faltól falig, míg ki nem adta az energiáját. Mire – lényegesen lassabban – visszatért a nyílt térre, a hadművelet már lezajlott; Hars maradt csak a tengerészek közül a küzdőtéren. A többiek bizonyos rendszerbe terelték a kezdeti vad ugrándozást, és vagy elértek már a tank tetejére kapitányukhoz, vagy úton voltak hozzá; még a mászva közeledő tengerész is áttért a lényegesen gyorsabb ugrásra.

Földi mértékkel mérve Hars hihetetlenül szívós volt, mégis nyomot hagyott rajta az iménti megrázkódtatás. Tüdeje nem lévén, nem kapkodott levegő után, de alaposan összevissza horzsolta és ugyancsak elkábította az ütés. Egy perc is beletelt, míg annyira visszanyerte mozgásképességét, hogy megpróbálta követni a tankot. Utólag visszapillantva az eseményekre, sem Lackland, sem Barlennan, sem maga Hars nem tudta volna megmagyarázni, hogy ez alatt a perc alatt miért nem támadták meg az óriások. A földlakó úgy vélte, az a tény, hogy ilyen ütés után Hars még egyáltalán mozdulni tudott, elriasztotta a városlakókat minden efféle kísérlettől. Barlennan, a meszklini alkat alaposabb ismeretében arra gondolt, az óriásokat jobban érdekelte a préda, mint a vérengzés, és egyszerűen nem látták be, miféle hasznuk származnék abból, ha megtámadnák a magányos tengerészt. Bármi volt is az oka, Harsnak kellő ideje volt visszanyerni öntudatát, és hamarosan utol is érte társait. Amikor Lackland értesült a történtekről, megállt, és megvárta Harsot, akiért aztán a legénység két tagja leszállt, és jóformán felhajították a tank tetejére, ott nyomban elsősegélyben részesítették.

Amikor végre mindenki biztonságba került, olyan zsúfoltság volt a tank tetején, sokan oly közel'kerültek a peremhez, hogy veszélyben forgott a tengerészek újsütetű biztonságérzete. Lackland most már késedelem nélkül megindult felfelé. Figyelmeztette a tengerészeket: tartsák távol magukat az ágyú torkolatától, és a fegyvert előre irányozta; a gerincen azonban semmi sem mozdult, több szikla nem zúdult alá. A sziklahajigáló bennszülöttek alighanem visszahúzódtak az alagutakba, melyek bizonyára a városból vezettek fel a dombtetőre. Persze ez még nem volt biztosíték arra, hogy többet elő sem bukkannak, és a tank tetejéről mindenki éberen figyelt, nem lát-e mozgást vagy egyéb életjelet.

Másik csatornán kaptattak felfelé, mint amin lefele mentek, következésképpen nem jutottak egyenesen a szánhoz; a tank azonban elég magas volt, s így a Bree-t már azelőtt megpillantották, mielőtt a tetőre fölértek volna. A hajó őrzésére hátrahagyott legénység ott volt, s mind látható szorongással figyelte a völgyben zajló eseményeket. Dondragmer a maguk nyelvén motyogott valamit: micsoda ostobaság, hogy nem őrködnek minden irányban; ezt aztán Barlennan bővített formában elismételte angolul. Az aggodalom azonban alaptalannak bizonyult; a tank odaért a veszteglő szánhoz, megfordult, és zavartalanul sikerült összekapcsolni a kettőt. Mihelyt elindultak, Lackland arraa következtetésre jutott, hogy az óriások alighanem túlbecsülték az ágyú képességeit; ha közvetlen közelből éri őket támadás – mondjuk a rejtett alagútnyílásokból, ahol nyilván a kőgörgetők voltak –, a fegyverrel nem értek volna semmit, mert a Bree és a legénység közvetlen közelében nem használhatott nagy erejű robbanóanyagot, sem termitlövedéket.

Lackland tehát kénytelen-kelletlen úgy határozott, hogy véget vet a további felderítésnek, míg a Bree el nem éri a keleti óceán partját. Ezt a határozatot Barlennan elé terjesztette, s a kapitány bele is egyezett – csak magában gondolta, hogy azért nem egészen úgy lesz az: a legénységnek akad némi dolga, míg a Repülő alszik.

Útra kelt tehát ismét az expedíció; a kaland során szerzett holmit a meszkliniták átszállították a tank tetejéről a hajóra, Lackland pedig Tooreyt hívta; tisztelettudóan végighallgatta Rostent, aki, mint várta, dühöngött, amikor megtudta, mit müvelt a beosztottja, de mint előzőleg, most is sikerült elhallgattatnia, amikor jelentette, hogy bőségesen áll rendelkezésre növényi szövet, ha Rosten küld érte konténereket.

Mire a rakéta leszállt – kellő távolságban, tekintettel a meszkliniták idegrendszerére, megvárta őket, felszedte a gyűjtött mintákat, és megint csak várt, míg a tank biztonságos távolba került, és csak azután szállt fel: addigra megint jó néhány nap telt el. A rakéta látogatásától eltekintve eseménytelenül. Néhány mérföldenként meg-megpillantottak egy-egy sziklákkal körülrakott dombtetőt, ezeket nagy ívben elkerülték, és az óriás városlakók, úgy látszik, nem merészkedtek ki a falaik közül. Lackland akárhogy törte a fejét, sehogy sem jött rá, honnan szerezhetik az óriások az ennivalót. A vezetés egyhangú munkája nem kötötte le gondolatait, úgyhogy számtalan feltevést gyártott a különös teremtményekről. Ezeket időnként kifejtette Barlennan-nak, a derék kapitány azonban nem volt az elméletek embere, úgyhogy Lackland nem sokra jutott vele.

Egy gondolat nem hagyta nyugodni. Vajon miért építették így a városaikat az óriások? Aligha várhatták a tankot vagy éppenséggel a Bree-t. A védekezés ugyancsak gyakorlatíatlan módjának látszott ez, ha a maguk fajtájának támadását akarják visszaverni, hisz azokat aligha érheti a dolog meglepetésként.

Egyetlen lehetséges ok kínálkozott. Feltevés volt csupán, de magyarázatot adott a város sajátos tervezésére meg arra is, miért nem látni bennszülötteket a városokon kívül, s hogy miért nincs semmi szántóföldféle a városok környékén. Lackland okoskodásában jó néhány „ha" szerepelt, úgyhogy maga is bizonytalanul forgatta a gondolatot, és Barlennannak meg sem említette. Hisz nem szolgált magyarázatul arra, hogy idáig zavartalanul eljuthattak – ha az elgondolás helyes, mostanáig már a gyorstüzelő muníciójának nagy részét elhasználta volna. Ezért aztán nem szólt semmit, csak nyitva tartotta a szemét; és nem is volt túlságosan meglepve, amikor egy szép reggelen, mintegy kétszáz mérföldnyire az emlékezetes várostól, egy előttük magasodó dombhát egyszer csak megmozdult, vaskos, elefántforma lábakon felágaskodott, hatméteres nyakán ülő fejét felemelte, tucatnyi szemével egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett velük, aztán imbolyogva megindult a közeledő tank felé.

Barlennan ezúttal nem megszokott helyén, a tetőn utazott, de nyomban válaszolt, amikor Lackland szólította. A földlakó megállította a tankot – volt még néhány percük haditanácsra; ha a szörnyeteg tartja a tempóját, beletelik egy kis időbe, míg találkoznak.

– Barl, lefogadom, hogy ilyet még sose láttál. A ti bolygótok ugyan nagyon szívós szöveteket terem, de ez aligha tudná a tulajdon súlyát nagyon messzire hurcolni az egyenlítőtől.

– Igazad van; nem is láttam ilyet. Még csak nem is hallottam róla, és nem tudom, veszedelmes-e. Őszintén szólva, nem is szeretném megtudni. De persze: hús... Úgyhogy talán...

– Úgy érted, nem tudod, húsevő-e avagy növényevő? Én az előzőre szavazok – mondta Lackland. – Ugyancsak különös növényevő volna, amelyik megpillant egy még nála is nagyobb micsodát, és abban a pillanatban nekiront – hacsak nem olyan ostoba, hogy a tankot a maga fajtája nőstényének nézi. Ebben viszont erősen kételkedem. Egyébként a hatalmas húsevők jelenléte a legkézenfekvőbb magyarázata, hogy az óriások miért nem merészkednek ki soha a városaikból, és hogy miért építettek ilyen kiváló csapdákat. A dombtetőn felbukkanó szörnyetegnek, gondolom, megmutatják magukat, így becsalogatják a völgybe, aztán sziklákkal megölik –ahogy a tankkal is végezni próbáltak. Praktikus módja a hús házhoz szállításának.

– Lehet, hogy így van, de minket pillanatnyilag nem ez érdekel. – Barlennan kissé türelmetlennek látszott. – Mit kezdjünk itt ezzel? A fegyvered, amelyik a sziklát összetörte, valószínűleg megölné, de nem maradna belőle jóformán semmi hús. Ha viszont kimennénk a hálókkal, nagyon közel volnánk, nem használhatnád a fegyvert, ha bajba kerülünk.

– Ezek szerint arra gondolsz, hogy hálókkal mennétek egy ekkora micsoda ellen?!

– Hát persze! A háló elég erős, csak az a kérdés, hogyan tudjuk rávetni. Az a baj, hogy a lába túlságosan nagy, nem megy keresztül a háló szemein, úgyhogy niába vetnénk az útjába, ahogy általában szoktuk. Valahogy a teste meg a lábai köré kellene kerítenünk, azután összehúzni.

– Mi az elgondolásod?

– Nem is tudom. .. meg aztán időnk sincs ilyesmire; mindjárt itt lesz.

– Ugorj le, oldd el a szánt. Előreviszem a tankot, és elfoglalom a derék jószágot egy kicsikét, ha akarod. Ha neki akartok menni, és bajba keveredtek, még lesz időtök félreugrani, mire a fegyvert elsütöm.

Barlennan vita nélkül követte az ajánlat első részét, lecsusszant a fedélzetről, és egyetlen ügyes mozdulattal eloldotta a szánt a vontatókötélről. Elkurjantotta magát, hogy Lackland tudja, elkészült, aztán felugrott a Bree fedélzetére, és gyorsan tájékoztatta a legénységet a fejleményekről. Mire befejezte, már láthatták maguk is, mert a Repülő előrevitte a tankot, és kissé félreállt, úgyhogy valamennyien láthatták az óriási bestiát. Egy-két másodpercig nagy érdeklődéssel szemlélték, volt, aki meg is lepődött, de félelemnek semmiféle tanújelét nem adták, miközben a tank és eleven ellenlábasa kontra táncot lejtett.

Amikor a gép előrébb hatolt, a szörnyeteg megtorpant. Fejét leszegte; most már csak egy-méternyire volt a földtől, hosszú nyaka jobbrabalra lengett, míg sok szemével minden irányból fel nem mérte a helyzetet. A Bree-re ügyet sem vetett; vagy meg se látta a pirinyó meszkliniták mozgását, vagy a tankot tartotta sürgetőbb problémának. Ahogy Lackland a szörnyeteg egyik oldalát közelítette meg, a nagy test elfordult, hogy továbbra is szembenézzen a közeledővel. A földlakó egy pillanatig arra gondolt, száznyolcvan fokos fordulatot ír le, de még idejében eszébe jutott, hogy akkor a Bree egyenesen a tűzvonalba esik, ha történetesen az ágyút kell használnia, úgyhogy a fordulási manővert befejezte, mihelyt a lekapcsolt szán a szörnyeteg jobb oldalára került. Egyébként, gondolta Lackland, ezzel a szemberendezéssel az valószínűleg éppúgy látja a mögötte mozgó tengerészeket, mint az előtte levőket.

Megint az állat felé haladt. Az már nem forgott, hanem letelepedett, hasa a földet érte; majd megint fölemelkedett számos lábára, fejét jóformán behúzta idomtalan törzsébe – szemmel láthatóan védekezni készült. Lackland megint megállt, felkapta fényképezőgépét, és sietve néhány felvételt készített az állatról; azután, mivel ellenfele láthatólag nem volt támadó kedvében, ő is csak elnézte egy-két percig.

Teste nagyobb volt valamivel a földi elefánténál; súlya a földön nyolc-tíz tonna lett volna. A súly nagyjából egyenletesen oszlott el tíz pár, rövid és iszonyúan vaskos lábán. Lackland úgy vélte, az állat nemigen képes az iméntinél nagyobb sebességre.

Egy-két percnyi várakozás után a szörnyetegen a nyugtalanság jelei mutatkoztak; fejét kissé előbbre nyújtotta, ide-oda lengette, mintha azt kutatná, hol lát még ellenséget. Lackland attól tartott, hogy figyelme a tehetetlen Bree-re és legénységére terelődik, úgyhogy vagy egy méternyit előbbre ment a tankkal; ellenfele nyomban visszatért védekező helyzetébe. Ez a játék többször is megismétlődött, mind rövidebb időközökben. Addig-addig cselezgettek, míg a nap le nem hanyatlott a nyugati dombok mögé; ahogy elsötétült az ég, Lackland – mivel nem tudta, hogy a szörnyeteg hajlandó vagy képes lesz-e a sötétben is felvenni a harcot – módosította a helyzetet: felgyújtotta a tank fényszóróját. Ez vélhetőleg majd megakadályozza a bestiát abban, hogy a fény mögé lásson, még ha hajlandó is szembenézni a bizonyára új és ismeretlen körülménnyel.

Nyomban kiderült, hogy az állatnak nincs ínyére a fény. Amikor a fényszóró a szemébe tűzött, pislogni kezdett; Lackland látta, amint az óriási pupillák összeszűkülnek; azután, elnyújtott sziszegéssel, amit a tetőhangszóró felfogott, és tisztán továbbított a tank belsejébe, a szörny egy-két méternyit előrecammogott és támadott.

Lackland nem tudta, hogy ennyire közel van – illetve, pontosabban, hogy a szörnyeteg ilyen messzire elér. A nyak hosszabbnak bizonyult, mint amennyire első látásra becsülte – most teljes hosszában kinyúlt, előre és kissé féloldalra lökte a tömör fejet. Ahogy elérte teljes hosszát, a fej megbillent, és oldalvást lesújtott. A hatalmas agyarak egyike visszhangzó csapást mért a tank páncéljára, és ugyanabban a pillanatban kihunyt a fényszóró. Újabb, élesebb sziszegés tudatta Lacklanddel, hogy a fényt szolgáltató áram a szörnyeteg fejébe hatolt; de nem vesztegetett időt e lehetőség elemzésére. Sietősen hátrált, és közben eloltotta a vezetőfülke világítását. Nem akarta, hogy az agyar a fülke ablakára sújtson ugyanolyan erővel, amit a felső páncéllemezre pazarolt. Most már csak a jármű elején, alul égtek a mélyen beágyazott lámpák, megvilágítva a színteret. Az állat bátorságra kapott Lackland hátrálásától, megint előrelendült, és egy lámpára sújtott. A földlakó nem merte eloltani, mert akkor vaktában kellett volna hadakoznia, inkább vad vészjelzést küldött rádión.

– Barl! Mi lesz azzal a hálóval? Ha nem vagytok készen, muszáj lesz az ágyút használnom, hús ide, hús oda. Akkor pedig táguljatok; olyan közel van. hogy a robbanóanyag kárt tenne a tankban, hisz kénytelen vagyok termitlövedékkel lőni.

– A háló még nincs kész, de ha még egypár méterrel hátraviszed a szörnyet, szél ellen lesz a hajótól, úgyhogy másképp tudjuk ellátni a bajái.

– Rendben.

Lackland ugyan nem tudta, mi lesz az a „másképp", és erősen kételkedett a hathatóságában, akármi légyen az, de ha a visszavonulás megfelel a kapitány szándékának, őrajta ne múljon. Egy pillanatig sem gondolt rá, hogy Barlennan fegyvere veszélyeztethetné a tank épségét; meg kell hagyni, Barlennan sem. A földlakó ismételt és sietős hátrálással távoltartotta a tank páncélzatát az agyaraktól; az állat nyilván nem volt kellően értelmes, hogy előre lássa az ember hadmozdulatait. Két-három percnyi manőverezés elég is volt Barlennannak.

Ő sem tétlenkedett ebben a két-három percben. A szél alatti oldal pallóin, a párviadalt vívó szörny és gép felé irányozva, négy, nagyjából fújtatóhoz hasonló szerkentyű állt; a fúvókájuk fölé adogatót szereltek. Mindegyik fújtatót két tengerész kezelte; a kapitány jelére teljes erőből pumpálni kezdtek. A harmadik tengerész az adogatót táplálta, amelyből a fújtató keltette légáramlatba finom por ömlött. Ezt szárnyára kapta a szél, és a bajvívók felé sodorta. A sötétben nemigen lehetett követni az útját; Barlennan azonban pontosan becsülte fel a szelet, és néhány pillanatnyi pumpálás után hirtelen más parancsot kiáltott.

Az adogatót kezelő tengerészek egy mozdulatára robajló lángözön zúdult a bajvívók felé. A hajó legénysége idejekorán a védőponyvák alatt keresett menedéket; a fújtatok kezelőit külön e célra szerkesztett védőköpeny oltalmazta. Lackland olyan szavakra fakadt, amelyekre Barlennant nem tanította meg. Teljes gázzal hátratolatott a lángfelhőből, és eközben hő fohászt rebegett a fülkeablakok kvarcüvegéért. Ellenfele csakoly igyekezettel, de kevesebb sikerrel próbált a lángok elől kitérni. Előbb egyik, majd másik oldalra tántorodott. A láng másodperceken belül kihunyt; nyomában sűrű, fehér füst gomolygott. Hanem vagy a tűz volt kellően hatékony, vagy a füst éppoly gyilkos hatású, mert a szörnyeteg egyre jobban elbizonytalanodott. Tétova léptei megrövidültek, tántorgó lábai már-már alig bírták ormótlan tömegét, végül elvesztette egyensúlyát, és eldőlt; lába vadul kapált.

Napkeltére már épp csak hogy meg-megrándult a feje vagy a lába; azután elcsöndesedett az iszonyú szörnyeteg. A Bree legénysége kitódult a hajóról a fehér havon a feketére égett folt felé, és nyomban nekiláttak a hússzerzésnek. A gyilkos fehér felhőt már elfújta a szél; nyomában Lackland, nagy meglepetésére, fekete port látott a havon.

– Barl, mi a csudából keltettétek azt a tűzfelhőt? Eszedbe se jutott, hogy esetleg elreped a tank ablaka?! – A kapitány a hajón maradt, úgyhogy a rádión nyomban felhangzott a válasza:

– Ne haragudj, Charles; nem tudtam, miből vannak az ablakaid, egy percig se gondoltam, hogy a nagy gépedben kárt tehet a tüzfelhőnk. Legközelebb majd jobban vigyázok. A felhő anyaga egy bizonyos növényből származik. Igen óvatosan kell a kristályokat porrá törni, fénytől távol.

Lackland bólintott. Vegyésztudománya igen szerény volt, de ahhoz mindenesetre elég, hogy sejtette a por természetét. Fényre gyullad, a hidrogén táplálja, fehér felhőt kelt, a havon fekete foltok – mindez csak egyet jelenthet. Meszklin hőmérsékletén megszilárdul a klór, hidrogénnel vegyülve robban; a hidrogénklorid por alakban fehér; a földet borító metánhóból meg, ha felforr, kicsapódik a hidrogén, és szén marad a helyében. Különös növényvilág él ezen a világon! Küldheti az újabb beszámolót Tooreyra – azaz nem, inkább arra az esetre tartogatja a csemegét, ha Rosten legközelebb begurul.

– Borzasztóan sajnálom, hogy veszélyeztettem a tankodat. – Barlennan nem győzött mentegetőzni. – Talán mégis jobb volna, ha te bánnál el az ilyen állatokkal a puskáddal; vagy talán minket is megtaníthatnál a kezelésére. Azt is egyenesen Meszklin használatára szerkesztették, mint a rádiót?

– Nem, az ágyút nem kellett átalakítani, megváltoztatni. Itt is egész jól működik, de sajnos, a ti országotokban aligha lehetne hasznát venni.

– Felvett egy logarlécet, néhány pillanatig tanulmányozta, majd így folytatta: – Ezzel a fegyverrel maximum negyvenöt méterre lehetne lőni a sarkotokon.

Barlennan csalódottan hallgatott. Napokig faragták a húst az elhullt állatról. Lackland eltette a koponyát – jó lesz Rosten valamely majdani dühkitörése ellen –, és a karaván folytatta az útját.

Ment-ment a tank, húzta-vonta terhét, teltekmúltak a napok. Időnként megpillantottak egy-egy szikla védte dombvárost; vagy kétszer-háromszor Lackland élelmiszeradagja várta őket, amit a rakéta tett le előzőleg; gyakran találkoztak vadállatokkal, akadt köztük olyan is, mint Barlennan tüzének első áldozata, de akadt más fajta is. Két ízben ejtettek el hálóval óriás növényevőket, Lackland nagy bámulatára. Vadász és prédája közt termetre nagyobb volt a különbség, mint a földi elefánt meg az afrikai pigmeus között.

Útjuk során mind dombosabb lett a vidék; a folyó, amelynek partján immár több száz mérföldet tettek meg, elkeskenyedett, és apróbb patakokra szakadozott. Két ilyen kis mellékfolyón csak nagy üggyel-bajjal tudtak átkelni; a Bree-t el kellett oldani a szántól, és vontatókötélen átúsztatni, míg a tank meg a szán víz alatt gázoltak át a folyómedren. A folyók azonban most már annyira elkeskenyedtek, hogy mindegyiket át lehetett hidalni a szánnal, úgyhogy emiatt nem kellett késlekedniük.

Végül, nagy sokára, ezerkétszáz mérföldnyire a Bree téli pihenőjétől, és mintegy háromszáz mérfölddel az egyenlítőtől délre – ahol is Lacklandnek újabb fél G-vel kellett megküzdenie –, a folyók iránya egyértelműen egybeesett az útirányukkal.

Lackland is, Barlennan is hallgatott erről néhány napig: alaposan meg akartak győződni felőle: de végül már nem fért hozzá kétség – elérkeztek a keleti óceánhoz vezető vízgyűjtőhöz. Hangulatuk ugyan kissé megsínylette a hosszú utat, de most érezhetően felvidult; jó néhány tengerész kapaszkodott fel a tank tetejére, hogy minél hamarabb megpillanthassák a tengert. Lackland is feledte fáradtságát; s ahogy nőttön-nőtt megkönnyebbülése, csak annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor minden előjel nélkül egyszer csak egy szakadék peremére értek; jóformán függőlegesen zuhant alá vagy húszméternyit a partfal, széltében pedig elhúzódott, ameddig csak ellátott a szem.