10. ÜREGES HAJÓK

A nagy esés után a folyó kiszélesedett, ellustult. A lezúduló „víz" fogságába került levegő szellőt támasztott, és Barlennan parancsára megfelelő irányba állították a vitorlákat; a légáramlat azonban csakhamar elült, és a hajót a folyó sodrának kénye-kedvére hagyta. Mivel azonban a megfelelő irányba sodródtak, senki sem panaszkodott. A szárazföldi kaland érdekes és hasznos volt, az útközben gyűjtött növényi termékeket otthon nyilván szép pénzért eladhatják – de senki sem bánta, hogy megint úszik velük a hajó. Amíg csak látszott, nézték a vízesést, aztán a nyugati égre pillantottak, amikor felvillant a rakéta, és meghallották közeledésének tompa dübörgését – de aztán valamennyien előre néztek, és várták, mit hoz a közeli jövő.

Mind több figyelmet igényelt kétoldalt a part. Szárazföldi útjuk során már megszokták a Repülő által „fa" névvel megjelölt képződményeket, amelyek néhány naponként fel-felbukkantak. Kezdetben lenyűgözve bámulták, azután hamarosan rájöttek, hogy ez is csak egyik forrása az odahaza eladható élelemnek. Most azonban mindjobban elszaporodtak a fák, s már-már azzal fenyegettek, hogy egészen elnyomják az ismerős, terpeszkedő, kötélágú növényeket, és Barlennan már azon törte a fejét, hogy ha idetelepítenének egy kolóniát, vajon fennmaradna-e a Repülő által „fenyőtoboz"-nak nevezett holmi kereskedelméből.

Ötven teljes mérföldön nem észleltek értelmes élőlényt, noha állatot jócskán láttak a part mentén. A folyóban nyüzsgött a hal, de nem volt egy sem akkora, hogy veszélyeztethette volna a Bree-t. Azután mindkét oldalt fák szegélyezték a folyót, s az erdő messzire benyúlt a szárazföldre; Barlennan, kíváncsiságától ösztökélve, elrendelte, hogy a hajót kormányozzák közelebb a parthoz – alaposabban szemügyre akarta venni az erdőt.

Még az erdő mélyén is meglehetősen világos volt, mert a fák koronája nem volt terebélyes, mint a földi erdőkben – hanem azért ugyancsak különös volt. Az idegen növények árnyában sodródva a legénység nagy részét megint elfogta a régi rettegés, amikor szilárd tárgy került a fejük fölé; és mindenki megkönnyebbülést érzett, amikor a kapitány intett a kormányosnak, hogy vigye a hajót távolabb a parttól.

Lehet, hogy ennek a vidéknek van lakossága – hát csak tartsák meg maguknak. Dondragmer mondta ki hangosan ezt a véleményt, és általános helyeslés fogadta. A parton hallgatók azonban vagy nem hallották, vagy félreértették a szavait. Talán nem tartottak éppenséggel attól, hogy a Bree legénysége el akarja rabolni az erdejüket, de úgy határoztak: nem kockáztatnak; és a súlyosság vidékéről érkező látogatóknak megint csak lövedékekkel gyűlt meg a bajuk.

A fegyverzet ezúttal csakis dárdákból állt. Hat dárda szállt némán a partról, és fúródott remegve a Bree fedélzetébe; kettő lepattant a tengerészek védőpajzsáról, nagy csattanással a pallókra vágódott, azután elpihent. Az eltalált tengerészek merő reflexből nagyot ugrottak, és mindketten a hajótól több méternyire pottyantak a folyóba. Visszaúsztak, és a maguk erejéből kecmeregtek a fedélzetre, mert nem akadt senki, aki segítsen: minden szem a rejtelmes támadás eredetét kutatta. A kormányos nem várt újabb parancsra: a hajót még élesebb szögben vitte a folyó közepe felé.

– Vajon ki lőtte ki ezeket, és vajon gépezetet használt-e hozzá, mint a Repülő? A hangja nem volt olyan – motyogta maga elé Barlennan, mit sem törődve azzal, hogy válaszol-e valaki. Terblannen megcsavarintotta az egyik dárdát, kihúzta a fedélzetből, és alaposan szemügyre vette keményfa hegyét; aztán, mintegy kísérletképpen, visszadobta a távolodó partra. A hajítás merőben új mesterség lévén a számára, úgy dobta, mint a gyerek a botot, és a dárda hengerbucskázva ért vissza az erdőbe. Barlennan választ kapott az egyik kérdésére; Terblannennek kurta volt a karja, a fegyver mégis könnyen partot ért. A láthatatlan támadóknak tehát nem volt szükségük semmiféle ágyúhoz hasonló gépezetre, ha a felépítésük olyasféle, mint az emberé. Hogy mik valójában, azt nem tudták Barlennanék megállapítani, és a kapitánynak nem is akarózott firtatni a dolgot. A Bree vitette magát tovább, s az incidensről tudósítás szállt Lacklandhez a távoli Tooreyra.

Száz mérföldön át kísérte útjukat az erdő, a folyó meg fokozatosan szélesedett. Az erdőlakókkal adódott egyetlen találkozás után a Bree óvatosan középen maradt, de még így sem menekülhettek meg minden bajtól. A dárdaeset után alig néhány nappal a folyó bal partján kis tisztást pillantottak meg. Mivel Barlennan szeme alig egyarasznyival volt csak a felszín fölött, nem látott olyan jól, ahogy szeretett volna, de annyit meg tudott állapítani, hogy a tisztáson vannak vizsgálatra érdemes tárgyak. Némi habozás után megparancsolta a kormányosnak, hogy vigye közelebb a parthoz a hajót. A tárgyak fára emlékeztettek, csak kurtábbak és vaskosabbak voltak. Ha Barlennan magasabb, azt is meglátta volna, hogy a földfelszin felett kis nyílások vannak a tárgyakon; Lackland a videokészüléken nyomban észrevette, hogy ezek a micsodák az afrikai bennszülöttek kunyhóihoz hasonlítanak. Egyelőre azonban nem szólt. Meg aztán jobban is érdekelték azok a másfajta tárgyak, amelyek részben a folyóban, részben a parton hevertek, a falunak vélt hely előtt. Fatörzsek is lehettek éppenséggel, de krokodilusok is – olyan messziről nem láthatta pontosan, de azt tartotta a legvalószínűbbnek, hogy kenuk. Érdekes volna látni, hogyan reagál Barlennan az övéktől olyannyira különböző hajóra.

Beletelt azonban némi időbe, mire a Bree fedélzetén bárki is rájött, hogy a „tuskók" valójában kenuk, a többi rejtelmes tárgy pedig hajlék. Lackland egy darabig attól tartott, tovasodródnak a folyón, és nem firtatják a dolgot; legutóbbi élményük óvatosságra intette Barlennant. Mint kiderült, nem Lackland volt az egyetlen, aki nem akarta, hogy a hajó megállás nélkül továbbússzon, s ahogy a Bree elért a faluval szemközti pontra, vörös-fekete testek tömege zúdult a partra, s bizonyította, hogy a földlakó helyesen következtetett. A tuskóforma tárgyakat a folyóra lökték; mindegyikben tucatnyi teremtmény, nyilvánvalóan azonos fajtájú, mint a Bree legénysége. Ugyanolyan volt az alakjuk, nagyságuk, színük; s a hajóhoz közeledve fültépő kurjantásokra fakadtak, szakasztott úgy, ahogyan Lackland megszokta volt kicsiny barátainál.

A kenuk láthatólag kivájt fatörzsből készültek, üregük kellőképpen mély volt, hogy a bennülőknek csak a feje látszott: a helyzetükből Lackland arra következtetett, hogy a csónakban halszálka alakzatban helyezkedtek el az utasok. Az evezőket a legelülső pár olló kezeltt.

A Bree szél alatti oldalán két-két tengerész állt a lángszórók mellett, bár Barlennan úgy vélte, ilyen körülmények között aligha lehetne a fegyvert használni. Krendoranic, a muníciós tiszt lázasan tevékenykedett az egyik lőszeresláda körül. Senki sem sejtette, miben sántikál; ilyen esetre nem volt elfogadott eljárásuk. A hajó rendes védekezési módszerét ugyanis aláásta az a szinte példátlan tény, hogy a nyílt tengeren tökéletes szélcsend uralkodott.

Nem is remélhették, hogy sikerrel használhatják a lángszórókat: a kenuk ugyanis legyező alakzatba fejlődtek, és körülvették a Bree-t. Amikor két-három méternyire megközelítették, megálltak, s egy-két percig csend volt. Lackland kimondhatatlan bosszúságára ekkor lement a nap, úgyhogy a további eseményeket nem láthatta. A következő nyolc percben egyre csak igyekezett a maga számára lefordítani a rádión érkező baljós hangokat, de a kísérlet kudarcba fulladt, ugyanis akármi hangzott is el, az nem volt számára hozzáférhető. Egy bizonyos: erőszakos cselekményre utaló hangot nem hallott; a szemben állók nyilván először szóbelileg akarják kitapogatni egymást. A jelek azonban arra vallottak, hogy ők sem találtak közös nyelvre, mert huzamosabb beszélgetésféle nem hallatszott.

Napkeltekor azonban azt kellett tapasztalnia, hogy az éjszaka mégsem telt eseménytelenül. A sötétség leple alatt a Bree-nek már tovább kellett volna sodródnia, ehelyett azonban még most is ott vesztegelt, szemközt a faluval. Mi több: már nem a folyó közepén, hanem alig pár méternyire a parttól. Lackland éppen meg akarta kérdezni Barlennant, miért vállalt ekkora kockázatot, no meg azt is, hogy hogyan sikerült odébb vinnie a hajót, amikor kiderült, hogy a kapitányt sem kevésbé lepte meg az események ilyetén fordulata, mint őt.

Lackland kissé bosszús arckifejezéssel fordult a mellette ülőkhöz:

– Barl máris bajba keveredett. Tudom, hogy dörzsölt fickó, de még több mint harmincezer mérföldet kell megtennie, hát nem örülök, ha már az első néhány száz után feltartóztatják.

– Nem segítesz neki? Ne feledd: kétmilliárd dollár forog kockán, nem beszélve jó néhányunk szakmai becsületéről.

– Mit tehetnék? Mással, mint tanáccsal nem szolgálhatok, és ő jobban fel tudja becsülni a helyzetét, mint én. Jobban látja, és a maga fajtájával van dolga.

– Amennyire látom, körülbelül annyira a maga fajtája, mint a déltengeri szigetlakók Cook kapitányé. Elismerem, hogy látszólag ugyanahhoz az alfajhoz tartoznak, de ha teszem azt kannibálok, a barátod ugyancsak kényes helyzetben van.

– Akkor sem tudok segíteni. Hogy lehet egy kannibált lebeszélni, hogy istenesen jóllakjon, ha még csak a nyelvén se tudok, és személyesen nem is beszélhetek vele? Gondolod, hogy figyelne egy kis dobozra, ami idegen, nyelven szól hozzá?

Lackland kollégája felvonta szemöldökét.

– Nem vagyok gondolatolvasó, nem is tudom megjósolni, hogyan reagálna, de feltételezem, hogy adott helyzetben esetleg kellően megijedne, hogy bármire hajlandó legyen. Etnológus lévén biztosíthatlak, hogy jó sok bolygón, beleértve a Földet is, akadnak primitív népek, amelyek a földig hajolnának, kultikus táncot lejtenének, sőt még áldozatot is mutatnának be egy doboznak, amelyik beszél hozzájuk.

Lackland elrágódott ezen a kijelentésen egy darabig, aztán elgondolkodva bólintott, és visszafordult a képernyőhöz.

Néhány tengerész felragadott egy-egy tartalék árbocot, és megpróbálták a hajót visszalökni a folyó közepére. Fáradozásukat azonban nem koronázta siker. Dondragmer szemügyre vette a külső pallókat, majd jelentette, hogy a hajó kalitkában van: körülöttük karókat vertek a folyóágyba, csak a folyással ellentétes irányban szabad az út. A kalitka – véletlenül-e vagy szándékosan – épp akkora volt, hogy a Bree elfért benne. Alig hangzott el az első tiszt jelentése, a kenuk lassan elsodródtak a kalitka három csukott oldalától, és a nyitott negyedik előtt gyülekeztek; a tengerészek meg, akik az első tiszt jelentésének hallatán már készültek a rudakkal a sodor ellenében hajtani a hajót, most megálltak, és várták kapitányuk parancsát. Barlennan egy pillanatnyi gondolkodás után a legénységet egy mozdulattal a hajó túlsó végébe parancsolta, maga pedig az összegyűlt kenukkal szemközti oldalra kúszott. Már rég kiokoskodta, hogyan vihették odébb a hajóját; a sötétség beálltával az evezősök közül néhányan alighanem csendesen kimásztak a kenukból, a Bree alá úsztak és kedvükre odébb tolták a hajót. Nem volt ebben semmi meglepő; ő maga is jó darabig kibírta folyó vagy tenger felszíne alatt, hisz a folyadékban rendszerint jócskán akadt feloldott hidrogén. Csak az aggasztotta, hogy vajon minek ezeknek a hajó.

Ahogy elhaladt az élelmiszertárlók előtt, az egyiknek felhajtotta a fedelét, és kivett egy darab húst. Ezt a hajó szélére vitte, és felmutatta mozdulatlanul hallgató foglyulejtőiknek. Amazok közt érthetetlen hangzavar támadt; ez hamarosan elült; az egyik kenu lassan előbbre úszott, az orrában ülő bennszülött felegyenesedett, és a hús után nyúlt. Barlennan hagyta, hadd vegye el. A prédát megtapogatták megizlelték; azután a főnök – ha ugyan az volt – leszakított belőle egy jó darabot, a többit odaadta társainak, maga meg elgondolkodva elfogyasztotta a részét. Barlennan felbátorodott; mivel a főnök nem tartotta meg magának az egészet, ebből arra következtetett, hogy a falubeliek elérték a társadalmi fejlődés bizonyos fokát. Előszedett még egy darab húst, és ugyanúgy feléjük tartotta, mint az imént; ezúttal azonban, amikor a másik érte nyúlt, Barlennan nem adta oda, hanem a háta mögé rejtette, a hajót fogva tartó karók legközelebbikéhez kúszott, előbb arra mutatott, azután a Bree-re, végül a folyóra. Biztos volt benne, hogy érthető a mutogatás – az is volt, hisz Tooreyn az emberek pontosan követték a logikáját, noha egyetlen szó sem hangzott el emberi nyelven. A főnök azonban meg se moccant. Barlennan elismételte a mutogatást, és végezetül megint kinyújtotta a húsdarabot.

Lehet, hogy a főnök elért már a társadalmi tudatnak bizonyos fokára, de csak a maga társadalmával kapcsolatban; ahogy ugyanis a kapitány másodszor is felmutatta a húsdarabot, egy dárda nyúlt ki, olyanformán, mint a kaméleon nyelve, felszúrta a húst, kitépte Barlennan ollójából, és mire a döbbent tengerészek felocsúdtak, már el is rántotta előlük. A következő pillanatban a főnök holmi parancsfélét vakkantott, s ennek hallatán mindegyik kenu fele legénysége előreugrott.

A tengerészek merőben járatlanok voltak a légitámadás terén, és el is ernyedt kissé az éberségük, amikor kapitányuk tárgyalni kezdett az ellenséggel. Következésképpen alig öt másodperc alatt a Bree jóformán ellenállás nélkül a támadók kezére jutott. A főnök vezette egység nyomban szemügyre vette az élelmiszertárlókat, és a nyelvi akadályok ellenére is nyilvánvaló volt az elégedettségük. Barlennan elkeseredetten figyelte, amint a húst végigvonszolják a fedélzeten, azzal a látható célzattal, hogy átszállítsák a kenura, s csak most jutott eszébe, hogy mégiscsak lehet valami segítség a bajban.

– Charles! – szólalt meg angolul. – Figyelsz? Lackland, akit aggasztott is, de kissé mulattatott is az incidens, nyomban válaszolt:

– Igen, Barl; látom, mi folyik nálatok.

Figyelte, hogyan reagálnak a megszólalására a Bree foglyulejtői, és nem kellett csalódnia. A főnök háttal állt a fedélzeti rádióknak; most megfordult, mint egy felriasztott csörgőkígyó, körbepillantott, és kereste a hangforrást – mindezt hihetetlenül emberi rémülettel. Az egyik embere, aki szemben állt a rádiókkal, rámutatott arra a készülékre, amelynek hangszórójából Lackland hangja hallatszott. A főnök megpiszkálgatta késsel is, dárdával is a dobozt, az azonban ellenállt minden behatolási kísérletnek, mire a főnök láthatólag úgy döntött, tévedés történt. A földlakó pedig e pillanatban újra megszólalt:

– Gondolod, hogy rájuk lehetne ijeszteni rádión, Barl?

A főnök feje ezúttal vagy öt centire volt a hangszórótól, és Lackland cseppet sem igyekezett mérsékelni hangerejét. Következésképpen ezúttal kétségtelenül megállapíthatták a hang forrását, és a főnök hátrálni kezdett a lármás skatulyától. Láthatólag igyekezett kellően fékezni mozgását, hogy megőrizze önbecsülését, de ahhoz eléggé gyorsan hátrált, hogy kielégítse önfenntartási ösztönét, és Lackland alig állta meg, hogy fel ne kacagjon.

Barlennan még nem is válaszolhatott, amikor Dondragmer odakúszott a húshalomhoz, kiválasztott egy ínycsiklandó darabot, és látszólag mélységes alázattal a rádió elé helyezte. Vállalta a kockázatot, hogy esetleg beleszalad néhány késbe, ám az új helyzet annyira lenyűgözte őrzőit, hogy jóformán észre sem vették Dondragmer mozdulatait. Lackland megértette, hogyan értelmezte az első tiszt az ő kezdeményezését, úgyhogy folytatta a játékot; hangerejét kellően mérsékelve – abban a reményben, hogy így talán a kenusok nem hallanak ki természetfeletti haragot a hangjából – szívből helyeselte az első tiszt manőverét.

– Derék dolog, Don! Ahányszor valamelyikőtök ilyesmit csinál, igyekszem helyeslést kifejezni; és ha új ismerőseink valami nemtetszőt művelnek, rájuk dörgök, mint a veszedelem. Te jobban tudod, mi a megfelelő eljárás, úgyhogy igyekezz velük elhitetni, hogy ezek a rádiók felsőbbrendű lények, akik nyomban villámot szórnak, ha felingerlik őket.

– Értem. Mindent megteszünk – válaszolt az első tiszt. – Gondoltam, hogy ilyesmin jár az eszed.

A főnöknek sikerült megint kellő bátorságot gyűjtenie, és hirtelen dárdával támadt a legközelebbi rádióra. Lackland hallgatott; úgy vélte, a dárda fahegyére gyakorolt természetes hatás is kellőképp meggyőző lesz. A tengerészek nyomban vették a lapot. A szent borzalomnak megfelelő érzelem kifejezésével fordultak el a szentségtörő jelenettől, és ollójukkal elfedték szemüket. Egy pillanat telt el, de nem történt semmi, Barlennan tehát egy darab húst helyezett a készülék elé, és gesztusaival azt igyekezett érzékeltetni, hogy a tudatlan idegen életéért könyörög. A folyó mentieket ez kellőképpen lenyűgözte; a főnök kissé hátrább húzódott, maga köré intette társait, és megvitatta velük a helyzetet. Végül a főnök egyik tanácsosa, nyilvánvaló kísérletképpen, felemelt egy darab húst, és a legközelebbi rádió elé tette. Lackland épp nyájas köszönetet akart rebegni, amikor meghallotta Dondrag-mer hangját:

– Ne fogadd el!

Nem értette a felszólítás okát, de bízott az első tiszt ítéletében, úgyhogy maximális hangerőre kapcsolt, és elüvöltötte magát, akár az oroszlán. Az engesztelő áldozat adományozója vad rémülettel hátraugrott; majd a főnök kurta parancsára megint előrekúszott, felszedte a megvetett áldozatot, másik darabot választott ki a halomból, és azt helyezte a haragvó hatalom elé.

– Jól van! – Ez megint az első tiszt hangja volt, a földlakó tehát engedelmesen csökkentette a hangerőt.

– Mi baj volt az előbb? – kérdezte halkan.

– Én az ellenségem ternee-jének sem hajítanék oda egy ilyen cafatot – közölte Dondragmer.

– A hasonlóság a tieid és az enyémek között még a legszélsőségesebb helyzetekben is döbbenetes – állapította meg Lackland. – Remélem, éjszaka szünetel a mulatság, mert sötétben nem látom, mi folyik nálatok. Ha bármi történik, amire reagálnom kell, az ég szerelmére, szóljatok! – A nap ugyanis megint alászállt. Barlennan megnyugtatta, hogy mindenről tájékoztatják. A kapitány már visszanyerte lelki egyensúlyát, és megint többé-kevésbé ura volt a helyzetnek – már amennyiben ezt egy fogolyról elmondhatjuk.

A főnök egész éjszaka tanácskozott kísérőivel; a földlakó fülébe tisztán elérkezett a hangjuk. Hajnalra nyilvánvalóan elhatározásra jutottak. A főnök kissé félrehúzódott tanácsosaitól, és letette fegyvereit, majd, amikor a kelő nap megint megvilágította a fedélzetet, Barlennan felé közeledett, s intett az őreinek, hogy táguljanak. A kapitány nagyjából sejtette, mi ellenfelének szándéka, és nyugodtan várt. A főnök néhány ujjnyira Barlennantól megállt, a nagyobb hatás kedvéért egy darabig hallgatott, csak azután szólalt meg.

A tengerészek, természetesen, nem értették, mit mond, de a gesztusait még a távolról figyelő emberek is pontosan leolvashatták.

Nyilvánvalóan egy rádiót akart. Lackland azon tűnődött, vajon miféle természetfölötti erőt tulajdonít a főnök a készüléknek. Azt akarja talán, hogy védelmezze faluját az ellenségtől, vagy hozzon szerencsét a vadászainak? Mindegy; lényegtelen a kérdés. Csak az az érdekes, mit csinál, ha elutasítják a kérését. Lehetséges, hogy módfelett antiszociálisán viselkedik, és Lackland bizony aggódott egy kicsit.

Barlennan kurtán válaszolt; szavai több bátorságról, mint józan észről tanúskodtak – legalábbis Lacklandnek ez volt az érzése. A válasz ugyanis egyetlen szóból állt, s egy mozdulatból, amelyről Lackland már rég tudta, hogy „nem!"-et jelent. Most megtanulhatta meszklini nyelven a rokon értelmű szót is; Barlennan nagyon határozottan nyilatkozott.

A főnök – az egyik néző nagy megkönnyebbülésére legalább nem tanúsított harcias magatartást. Rövid parancsot adott embereinek. Azok nyomban letették fegyvereiket, és nekiláttak, hogy visszarakják a zsákmányolt élelmiszert a tárlókba. Barlennan is, Lackland is arra következtetett, hogy a fickó most már nem mer erőszakhoz folyamodni, ha mégoly hevesen felébredt is benne a mohóság.

Amikor a fele élelmiszert már visszarakták, a főnök megismételte kérését; az ismételt elutasítás hallatára meglepően emberi lemondó gesztussal utasította alárendeltjeit hogy rakják vissza a többi eleséget is. Lackland egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

– Mit gondolsz, Barl, mit csinál, ha most is elutasítod? – kérdezte halkan. A főnök reményteljes pillantást vetett a dobozra: talán vitatkozik a gazdájával, talán arra utasítja, tegye meg, amit a foglyulejtője kíván.

– Nem tudom, megkockáztathatok-e jövendölést – felelt a meszklinita. – Ha szerencsénk van, hoz még ezt-azt a partról, hogy megtoldja az árat; de nem biztos, hogy ennyire kitart a szerencsénk. Ha a rádió nem volna annyira fontos, odaadnám neki.

– Az ég szerelmére! – A Lackland mellett ülő etnológust majd szétvetette a düh. – Azért csináltad végig ezt a hókuszpókuszt, és kockáztattad a magad életét meg az embereidét, hogy ne engedj ki a karmaid közül egy olcsó, vacak videó-készüléket?!

– Olcsónak  éppen  nem  olcsó  –   motyogta Lackland. – Meszklini viszonyokra konstruálták, meszklini bennszülöttek használatára.

– Mesebeszéd! – förmedt rá a néprajztudós. – Mire jók azok a skatulyák odalent, ha nem arra, hogy információkat szerezzünk? Add oda annak a kannibálnak! Hol lehetne jobb helyen? És hogy tanulmányozhatnánk jobban egy tökéletesen ismeretlen fajta mindennapi életét? Charles, néha igazán csodálkozom rajtad!

– Akkor csak három marad Barlennan kezében, és egynek feltétlenül el kell jutnia a déli sarkra. Én megértlek, de azt hiszem, meg kell szereznünk Rosten jóváhagyását, csak akkor hagyhatunk itt egyet. Hisz még csak a kezdet kezdetén vagyunk.

– De miért? Mi köze ehhez Rostennek? Nem ő kockáztat, hanem Barlennan, és nem őt érdekli ez a társadalom, hanem minket! Én azt mondom, hagyjuk itt. Biztos, hogy Barlennan is itt akarja hagyni, és szerintem ebben a helyzetben a döntés joga őt illeti.

A kapitány természetesen végighallgatta a vitát, és most közbeszólt:

– Elfelejted, Charles barátja, hogy a rádió nem az enyém. Charles adta ide használatra, és én ajánlottam, hogy biztonság kedvéért hadd vigyek többet, hogy egy mindenképpen épségben célhoz érjen, még ha elkerülhetetlen események révén a többit elveszteném is. Én úgy érzem, az ő szava dönt, nem az enyém.

Lackland habozás nélkül válaszolt:

– Cselekedj belátásod szerint, Barl. Te vagy ott, a kritikus helyen; te ismered a világodat meg a népét, jobban, mint ahogy mi valaha is megismerhetjük; és ha úgy határozol, hogy egy rádiót otthagysz ezeknél, még abból is hasznuk lesz a barátaimnak, mint hallhattad.

– Köszönöm, Charles! – Amint a Repülő elhallgatott, a kapitány már határozott is. A főnök szerencsére lenyűgözve hallgatta a beszélgetést, s közben meg sem kisérelte megismételni a kérést. Barlennan a végsőkig vitte a játékot: legénysége néhány tagját szólította és gyors parancsokat osztogatott.

A tengerészek óvatos mozdulatokkal kötélhurkot készítettek, s vigyáztak, hogy eközben meg se érintsék egyik rádiót sem. Aztán "biztos" távolságból vitorlafákkal óvatosan felemelték a rádiót, és nagy üggyel-bajjal betaszigálták-böködték a hurokba. Dolguk végeztével a hurok egyik kötélvégét tiszteletteljesen átnyújtották Barlennannak. A kapitány intett a főnöknek: jöjjön közelebb, s mint aki igen-igen kényes és módfelett értékes tárgyat bíz rá, átnyújtotta neki a kötélvéget. Azután a társai felé intett, s jelezte hogy a másik végét fogják meg ők. Néhányan óvatosan előbbre kúsztak; a főnök sietősen kijelölte hármukat a megtisztelő feladatra, a többiek hátrább húzódtak.

A rádióhordozók nagyon lassan, nagyon óvatosan haladtak terhükkel a Bree legkülső pallójának széléig. Odasiklott a főnök kenuja: hosszú, keskeny láthatólag papírvékonyra kivájt kéreg, eredetileg az erdő egyik fatörzse. Barlennan bizalmatlanul méregette. Ő maga még csak tutajforma vízi járművön hajózott; üreges hajóval most találkozott először. Bizonyos volt benne, hogy a kenunak sok lesz a rádió súlya, amikor pedig a főnök kiparancsolta a csónakból a legénység egy részét, Barlennan alig állta meg, hogy tagadólag ne rázza meg a fejét. Úgy érezte, nem elegendő a terhelést ennyivel csökkenteni. Ugyancsak meglepődött hát, amikor a kenu épp csak egy hajszálnyit süllyedt a belehelyezett súlytól. Néhány másodpercig feszülten figyelt; arra számított, hogy a csónak és terhe egyszerűen elmerül – de nem történt semmi baj, és látszott, hogy nem is fog.

Barlennan mindig megragadta a kinálkozó alkalmat, ezt bizonyította néhány hónappal azelőtti gyors elhatározása, hogy társul a földlakóval, és megtanulja a nyelvét. Ez is új dolog, nyilvánvalóan érdemes megtanulni: ha lehet olyan hajót készíteni, amely a méretéhez képest aránytalanul nagy súlyt cipel – nos, hajós nemzetnek feltétlenül érdemes megtanulni a titkát. Következésképpen meg kell szerezni az egyik kenut.

Ahogy a főnök és három társa beszállt a csónakba, Barlennan követte őket. Amikor meglátták közeledtét, vártak az indulással, mert nem tudták, mit akar. Barlennan maga nagyon is jól tudta, mit akar, de nem volt benne bizonyos, hogy sikeresen végre is tudja-e hajtani a tervét. Volt azonban az ő népének is egy közmondása, amely nagyon hasonlított a földlakók „Aki mer, az nyer!"-ére, és Barlennan nem voltgyáva.

Nagyon óvatosan, nagyon tiszteletteljesen megérintette a rádiót, eközben áthajolt a hajót és a kenut elválasztó másfél centis nyílt folyófelszín fölött. Aztán megszólalt:

– Charles, meg akarom szerezni ezt a kis hajót, még ha vissza kell is jönnöm és ellopnom. Amikor elhallgatok, szólalj meg, légy szíves, mindegy, mit mondasz. Azt a gondolatot akarom elültetni ezekben, hogy a rádiót szállító csónak megváltozott, már nem alkalmas közönséges használatra, és el kell foglalnia a rádió helyét a Bree fedélzetén. Helyes?

– Engem arra neveltek, hogy ítéljem el a szélhámosokat, egyszer majd megmagyarázom, mit jelent ez a szó, de csodálom a hidegvéredet. Csináld csak, ha tudod, Barl, de azért, ha lehet, a bőrödet ne kockáztasd. – Lackland elhallgatott, és várta, hogy fordítja a maga hasznára a meszklinita ezt a néhány mondatot.

Ezúttal sem folyamodott beszélt nyelvhez; mozdulatait azonban még az emberek is kapiskálták, és iménti foglyulejtői számára napnál is világosabb volt, mit akar kifejezni. Először gondosan szemügyre vette a kenut, és kelletlenül bár, de láthatólag alkalmasnak találta. Azután intett, hogy az időközben odasodródott kenu húzódjék hátrább, és jelezte, hogy a folyó menti törzsnek még a Bree-n tartózkodó néhány tagja is vonuljon biztonságos távolba. Azután felemelte a dárdát, amelyet a főnök tanácsosa pottyantott le sürgős hátrálása közben, és félreérthetetlenül tudtára adta mindenkinek, hogy ne merészkedjenek a dárda hosszán belül megközelíteni a kenut.

Majd lemérte dárdával a csónakot, a fegyvert odavitte a rádió iménti helyéhez_? és tüntetően tisztára takarított egy akkora területet, amelyen elfér a csónak; majd megparancsolta tengerészeinek, hogy a többi rádiót óvatosan vigyék odébb, és csináljanak helyet a Bree leendő tulajdona számára. Talán egyéb rábeszélő manőverekkel is megpróbálkozott volna a kapitány, de a napnyugta véget vetett a további tevékenységnek. A folyólakók nem vártak, míg megvirrad; amikor ismét a látóhatár fölé emelkedett a nap, a rádiót hordozó kenut már kivonták a partra.

Barlennan aggodalmasan figyelte. Számos kenut partra vontak, alig néhány csellengett a Bree körül. Sok bennszülött tolongott a parton, és nézte a hajót; Barlennan nagy megelégedésére azonban az értékes rakományt rejtő kenut nem merték megközelíteni. Úgy látszik, sikerült hatnia a bennszülöttekre.

A főnök és társai óvatosan kirakták az értékes zsákmányt; a törzs népe tisztes távolból figyelte őket, több dárdahossznyiról, mint a Barlennan kiszabta távolság. A rádiót felvitték a partra, a tömeg szétvált, és utat engedett, majd megint összezárult az ünnepélyes menet mögött; s hosszú percekig nem történt semmi más. Ekkor könnyen kitaszíthatták volna kalitkájából a Bree-t, a folyón maradó néhány kenu legénysége jóformán ügyet sem vetett a hajóra – csakhogy a kapitány nem adta fel egykönnyen a játszmát. Szemét le nem vette a partról; feszülten figyelt; s nagy sokára siker koronázta türelmét: hosszú sor fekete-vörös test bukkant fel az emelkedőn. Egyikük a kenu felé közeledett; Barlennan hamarosan észrevette, hogy nem a főnök, és figyelmeztető kurjantásra fakadt. A bennszülött megtorpant; sietős tanácskozás következett, amely dallamos, de Barlennanénál cseppet sem halkabb kiáltásokban csúcsosodott ki. Néhány pillanat múlva megjelent maga a főnök, és egyenesen a kenuhoz tartott; két tanácsos, aki a rádió partravitelében segédkezett, most eltaszította s nyomban a Bree felé irányította a kis járművet. Tisztes távolságból egy másik kenu követte.

A főnök a rádió átrakásának helyén a pallóhoz vitte a kenut, és nyomban kiszállt. Barlennan még abban a pillanatban, amikor a kenu eltávolodott a parttól, kiadta parancsait, s a kicsiny hajót most felvontatták a fedélzetre, és az imént kiszabadított helyre húzták, a mély tisztelet minden jelével. A főnök nem várta meg, míg végeznek a művelettel; beszállt a másik kenuba, és visszatért a partra, csak néha vetett egy-egy pillantást a hajóra. Partra szálló alakját azután beburkolta az éjszaka.

– Nyertél, Barl! Bárcsak belém is szorult volna valami a diplomáciai képességedből, nem volnék ilyen ágrólszakadt. Ott maradtok holnapig, és megpróbáltok még valamit kicsikarni tőlük?

– Azonnal indulunk! – hangzott a kapitány határozott válasza.

Lackland hátat fordított a sötét képernyőnek, és visszatért szállására, hogy végre egyszer alaposan kialudja magát. Hatvanöt, perc meszklini mértékkel kis híján négy nap  telt el, amióta a falut megpillantották.