14. BAJBAN A KENU

Barlennannak sokszor mondogatták süvölvény korában, hogy a sok beszéd egyszer még olyan bajba viszi, amiből aztán semennyi beszéddel nem tudja magát kimesélni. Pályafutása során többször is vészjóslóan közelgett ennek a jóslatnak a beteljesülése, és mindannyiszor megfogadta, hogy legközelebb óvatosabb lesz. Ezt érezte most is, és ugyanakkor sértette az a tudat, hogy voltaképpen nem tudja, mivel árulta el magát a szigetlakónak. Nem volt azonban ideje hosszú elmélkedésbe bocsátkozni; itt cselekedni kellett, méghozzá gyorsan. Reejaaren már parancsokat osztogatott a vitorlázórepülök legénységének, hogy szögezzék a Bree-t a mederhez, mihelyt gyanús mozdulatot tesz a nyílt tenger irányába, és a parton a kilövőszerkezetek sorra bocsátották fel az utánpótlást. Kedvező volt a szél is, úgyhogy a siklók addig maradtak fent, amíg csak akartak. Barlennan a földlakóktól tudta, hogy a vitorlázók valószínűleg nem képesek nagyon magasra felszállni – csak annyira, hogy hatásosan dobhassák le a lövedékeket –, de messze volt a nyílt tengertől, nem bízhatott a kedvező áramlatokban. Már volt alkalma megbizonyosodni a siklók célzási képességéről, és nem bízta hajóját a véletlenre.

Mint már annyiszor, most is egyik embere cselekedett, míg Barlennan fontolgatott. Dondragmer felragadta a Reejaarentől kapott íj puskát, beleillesztett egy nyílvesszőt, és szélsebesen a part felé irányozta a fegyvert úgy, hogy egyetlen támasztékán nyugodva, a hegye épp a tolmácsra irányult.

– Nono, Reejaaren! Rossz irányba tartasz. – A szigetlakó, aki kifelé indult az öbölből, megtorpant; hosszú testéről folyadék csöpögött, elülső felét visszafordította a hajó felé, hogy vajon mit akar az első tiszt. Amit látott, semmiféle kétségre nem adott okot, de Reejaaren egy pillanatig tétovázott; nem tudta, mi volna a legokosabb ebben a helyzetben.

– Nyilván azt gondolod, hogy nem találnálak el, mert még sosem bántam efféle jószággal. Nos, ha úgy tetszik, menj tovább. Magam is kíváncsi vagyok, vajon tudok-e bánni vele. Mindenesetre okosan tennéd, ha villámgyorsan elindulnál felém, mert különben még azt találom hinni, hogy szökni próbálsz. Mozgás! – Az utolsó szó már hatalmas ordítás volt, s ez véget vetett a tolmács tétovázásának. Nyilván nem akarta kipróbálni, ért-e a fegyverhez az első tiszt vagy sem, úgyhogy visszafordult, és kiúszott a Bree-hez. Lehet, hogy megfordult a fejében, hogy lebukik úszás közben, de nem volt meg hozzá a mersze. A metán még a hajónál is csak arasznyi mély volt, és aligha nyújtott volna Reejaarennek védelmet egy nyílvessző ellen, amelyet elegendő erővel hajítanak ahhoz, hogy negyvenméteres röppálya végén nyolc centi mélységben behatoljon a fába. Reejaaren ugyan nem ezekkel a kifejezésekkel fogalmazta meg magában a dolgot, de nagyon is jól tudta, mire képesek ezek a lövedékek.

Felmászott a fedélzetre, és csakúgy rázta a düh meg a félelem.

– Gondoljátok, hogy ez majd megment benneteket? – kérdezte. – Csak még jobban elrontottátok a dolgotokat. A sikló repülőgépek nyomban lecsapnak, ha mozdultok, akár a fedélzeten vagyok, akár nem.

– Majd te megparancsolod, hogy ne csapjanak le.

– Semmi parancsomnak nem engedelmeskednek, amíg láthatólag a hatalmatokban vagyok; ha volna haderőtök, ezt tudnátok magatok is.

– Sose volt dolgom katonákkal – vetette oda Barlennan.

Ismét magához ragadta a kezdeményezést, mint mindig, ha a dolgok végre elindultak meghatározott irányba. – Nos, egyelőre hiszek neked. Egyszerűen itt kell hogy tartsunk, míg meg nem egyezünk valahogyan ebben a csacskaságban a mi partraszállásunk tekintetében – hacsak időközben el nem látjuk odafent azoknak a siklóknak a baját. Kár, hogy nem hoztunk magunkkal valami modernebb fegyvert.

– Abbahagyhatod a csacskaságaidat – vágott vissza a fogoly. – Nincs nektek se más fegyveretek, mint a többi déli vad népnek. Beismerem, egy darabig megtévesztettél, de az imént elárultad magad.

– Miből gondolod, hogy hazudtam?

–Azt nem mondom meg. De nem tévedek; hogy nem tudod, ez is csak azt bizonyítja. Jobban járhattál volna, ha nem tévesztesz meg bennünket; akkor óvatosabban kezeltük volna titkos adatainkat, és nem tudtál volna meg annyit, hogy most kénytelenek legyünk ártalmatlanná tenni.

– És ha ezt az utolsó mondatot nem mondod el, még rávehettél volna, hogy adjuk meg magunkat – vágott közbe Dondragmer –, habár még ez sem biztos. No de most már mindegy. Az a kérdés, hogyan szabaduljunk ezektől a nyavalyás vitorlázórepülőktől. Semmiféle felszíni járművet nem látok, ami aggodalomra adna okot, a partiaknak meg nincs más fegyverük, csak amit a földre szállt vitorlázórepülőkből vettek. Úgy vélem, egyelőre a vitorlázókra kell bízniuk a dolgot. – Dondragmer itt átváltott angolra. – Emlékszik valamire, kapitány úr, amit a Repülőktől hallottunk, és hasznunkra lehetne, hogy megszabaduljunk ezektől a nyavalyás masináktól?

Barlennan említette a siklók korlátozott magasságát a nyílt tenger fölött, de azt egyikük sem tudta, hogy ez pillanatnyilag hogyan lehetne hasznukra.

– Ellenük fordíthatnánk az íjpuskát. – Barlennan a maguk nyelvén tette ezt a javaslatot, és Reejaaren leplezetlen gúnnyal fogadta. Krendoranic, a Bree muníciós tisztje, aki a legénység többi tagjával egyetemben feszült figyelemmel kísérte az eseményeket, már nem viseltetett oly megvetően az ötlet iránt.

– Csináljuk! – mondta lelkesen. – Már a folyó menti falu óta szeretnék valamit kipróbálni.

– Micsodát?

– Nem hinném, hogy kapitány úr örülne, ha itt, a barátunk füle hallatára beszélnék róla. Ha kapitány úr hozzájárul, inkább megmutatnám.

Barlennan egy keveset tétovázott, de azután beleegyezett. Igaz, nem csekély aggodalommal figyelte, amint Krendoranic kinyitja az egyik lángtárlót, de a muníciós tiszt értette a dolgát. Fényellenálló anyagba burkolt kis csomagot emelt ki a tárlóból – most már értették, min mesterkedett esténként, amióta elhagyták a folyó menti nép faluját.

A csomag csaknem szabályosan gömb alakú volt; nyilvánvalóan hajításra szánták. Mint mindenki másra, Krendoranicra is mély hatást tett ennek az új képességnek, a hajításnak felfedezése. Most azonban még tovább fejlesztette az elgondolást.

Megfogta a csomagot, alaposan hozzáerősítette az íjpuska egyik nyílvesszőjéhez, egy réteg kelmét csavart a csomag és a nyílvessző szára köré, és mindkét végét, amennyire csak tudta, szorosan megkötötte. Azután behelyezte a lövedéket a fegyverbe. A folyón lefelé tett rövid útjukon és a Bree szétszerelése folyamán is igyekezett minél alaposabban megismerkedni a fegyverrel, ahogy posztja megkívánta, és meggyőződött afelől, hogy mozdulatlan célpontot meglehetősen nagy távolságról is eltalál. Mozgó célpont tekintetében nem volt ennyire bizonyos, de azt tudta, mennyi idő telik el a siklórepülők felbocsátása és lecsapása között, és tudta azt is, hogy neki ez az időköz éppen elegendő.

Krendoranic utasítására a lángszórók egyik kezelője odalépett mellé egy gyújtószerkezettel, és várt. Azután, a feszülten figyelő földlakók kimondhatatlan bosszúságára, odakúszott a legközelebbi rádióhoz, és az íjpuska lábát a rádió tetejére állította, hogy biztosabban álljon, amikor a fegyvert felfelé irányítja, így aztán odafent az emberek semmit sem láthattak a történtekből.

A vitorlázórepülők még ekkor is viszonylag alacsonyan köröztek, vagy négy-öt méterrel az öböl fölött, majd egyenesen a Bree fölé szálltak, hogy adott jelre bombazáport bocsáthassanak rá. Még Krendoranicnál jóval kevésbé tapasztalt lövész sem véthette volna el őket. Kurta parancsot kiáltott segédjének, ahogy az egyik masina közeledett, és a fegyverrel nyomon követte a sikló útját. Amint kellő pontossággal célzott, kiadta a tűzparancsot, és a segéd a gyújtót a lassan emelkedő nyílvessző végén a csomagocskához érintette. Amikor az tüzet fogott, Krendoranic ollója megrántotta a ravaszt, és füstcsík jelezte az íjpuskából kirepülő lövedék útját.

Krendoranic és segédje azonnal a fedélzethez lapult, és szél ellenében hengeredtek, hogy elkerüljék a keletkező füstfelhőt; a tüzelési pont közelében levő tengerészek szanaszét szóródtak. Mire biztonságban érezték magukat, már jóformán vége is volt a légelhárításnak.

A lövedék egy hajszál híján célt tévesztett; a lövész alábecsülte célpontja sebességét. A lövedék a fő szárnyfelület legeslegszélső pontját érte, és a klórporcsomag vadul lángolt. A lángfelhő a siklórepülő fara körül terjengett, de a többi masina nem igyekezett elkerülni a nyomában maradt füstcsíkot. A célpontul szolgáló repülő legénysége sértetlen maradt, de a következő másodpercben leégett a siklórepülő farokfelületének irányítószerkezete. A repülőgép orra a föld felé irányult, a masina a partra siklott, és a pilóta meg a legénység épp a földet érés előtti pillanatban ugrott ki belőle. A két gép, amely belekerült a füstbe, szintén kormányozhatatlanná vált, mert a hidrogénklorid párája harcképtelenné tette a legénységet, és mindkét masina kényszerleszállást végzett az öbölben. Lezajlott tehát a légelhárítás történelmének egyik legnagyobb csatája.

Barlennan nem várta meg, míg az utolsó áldozat is lezuhan, hanem elrendelte, hogy vonják fel a vitorlákat. A szél ugyan nem volt kedvező, de kellő vízmélység volt a tőkékhez, és elkezdték a manőverezést kifelé a fjordból. Egy pillanatig attól tartottak, hogy a parti fegyveresek a hajó ellen fordítják íjpuskáikat, de Krendoranic nyomban készenlétbe helyezte a következő iszonyú lövedéket, a part felé irányozta, és láttára amazok hanyatt-homlok menekültek – szél ellen, hisz javarészt értelmes lények voltak.

Reejaaren némán figyelte a fejleményeket, csak a tartásán látszott a mélységes elkeseredés. Még most is cirkált néhány sikló a levegőben, olyikuk megpróbált magasabbra hágni, hogy légitámadást intézzen a hajó ellen; ám a tolmács jól tudta, hogy a Bree szinte tökéletes biztonságban van minden efféle kísérlettől, akármilyen remek lövészek helyezkednek is el a vitorlázórepülők fedélzetén. Az egyik sikló vagy tíz méter magasból meg is próbálkozott a támadással, de a közelében elhúzó füstcsík hamarosan kedvét szegte. A masinák nagy körökben lebegtek, mésszé lőtávolon kívül, a Bree pedig háborítatlanul siklott a fjordon a tenger felé.

– Mi a csuda ment végbe odalent. Barl? – Lackland nem bírta tovább türtőztetni kíváncsiságát; úgy vélte, most már biztonságosan hallathatja hangját, hisz a parti tömeg már alig látszott a messzeségben. – Nem szóltam közbe, mert attól tartottam, a rádió még beleköp a levesedbe, de légy szíves, most már tájékoztass a történtekről.

Barlennan röviden összefoglalta az elmúlt néhány száz nap eseményeit, kiváltképp ami a beszélgetések során hangzott el, hisz azt a földlakók nem érthették. A sötétség perceit kitöltötte a beszámoló, napkeltekor pedig a hajó már majdnem elérte a fjord torkolatát. A tolmács döbbenten, hitetlenül és egyre növekvő kétségbeeséssel hallgatta a kapitány és a rádió párbeszédét; úgy vélte, és nem is alaptalanul, hogy a kapitány kémkedésének eredményét közli megbízóival, de sehogy sem tudott rájönni, hogy hogyan. Amint kivilágosodott, Reejaaren az eddigitől ugyancsak eltérő hangon kérte, tegyék partra, és Barlennan szíve megesett a szerencsétlenen, aki eddig nyilván még sosem kért szívességet idegen nép fiától, úgyhogy ötvenméternyire a parttól megengedte, hogy beugorjon a vízbe. Amit az – mint Lackland jól láthatta – nagy megkönnyebbüléssel meg is tett; a földlakó elég jól ismerte Barlennant, de nem tudta kiszámítani, vajon hogyan jár el ebben a kényes esetben.

– Barl! – szólalt meg néhány percnyi hallgatás után a földlakó. – Mit gondolsz, néhány hétig még nem fogsz további bajba kerülni, míg egy kicsit meg nem nyugszanak az idegeink meg az emésztésünk? Ahányszor a Bree-t feltartóztatják, ezen a holdon mindenki tíz évet öregszik.

– És kinek köszönhetem, hogy bajba kerültem? – vágott vissza a meszklinita. – Ha nem tanácsoljátok, hogy keressek menedéket a vihar elől, amit egyébként a nyílt tengeren sokkal biztonságosabban átvészelhettünk volna, sose találkozom ezekkel a siklókészítőkkel. Nem mintha bánnám; sok mindent tanultam, és azt is tudom, hogy akad odafenn jó néhány barátod, aki semmiért el nem mulasztotta volna a látványt. Az én szempontomból eddig meglehetősen unalmas volt az utunk; néhány eddigi kis kalandunk roppant békésen végződött, és egész szép haszonra tettünk szert.

– Mondd, de őszintén: mit tartasz többre, a kalandot vagy a hasznot?

– Hát... magam sem tudom. Néha csak azért bocsátkozom bele valamibe, mert érdekesnek ígérkezik; de végül sokkal jobban érzem magam, ha valami hasznom is volt belőle.

– Akkor légy olyan szíves arra koncentrálni, hogy mi hasznod lesz ebből az útból. Ha akarod, szívesen összeszedünk száz vagy akár ezer hajórakományra való olyanfajta fűszert, amin épp az imént adtál túl, és el is raktározzuk ott, ahol a Bree áttelelt; nekünk még úgy is bőségesen megérné.

– Köszönöm; remélem, így is kellő haszonra teszek szert. Ne fosszatok meg a mulatságtól. Igen, tartottam tőle, hogy ez lesz a véleményed. Nos, nem írhatom elő, mit csinálj, csak azt ne felejtsd el, légy szíves, hogy nekünk mit jelent az egész. – Barlennan többé-kevésbé őszintén egyetértett, és a hajót megint délnek irányította. A mögöttük elmaradó sziget látszott még néhány napig, és gyakran kellett irányt változtatniuk, hogy a többit elkerüljék. A szigetek közt gyakran tűntek fel a hullámokat súroló vitorlázórepülők, de ezek mindig nagy ívben elkerülték a hajót. A hír nyilván gyorsan terjedt a szigetlakók között. Azután a szárazföld eltűnt a látóhatáron, és az emberek közlése szerint egyelőre előttük sem volt belátható távolságban több – a derült, kedvező időben most már határozottan tarthatták útirányukat.

Mintegy 40 G-s szélességnél délkeletnek kormányozták a hajót, hogy elkerüljék a messze keletre előttük fekvő szárazföldet, amelyet Reejaaren említett. A két fő tenger közötti viszonylag keskeny átjárón haladt a hajó, de a fedélzetről nem láttak mást, csak az óceán végtelen tükrét.

Az új tenger felé vezető útjukat mindössze egyetlen apró incidens zavarta meg. Mintegy 60 G-nél a kenu, mely mindeddig hűségesen követte a hajót a vontatókötélen, láthatóan merülni kezdett. Dondragmer felöltötte „én megmondtam" arckifejezését, és hallgatott, miközben a kis hajót felhúzták a fedélzetre, és alaposan megvizsgálták. Jócskán volt metán a fenékben, de amikor kirakták, sehol sem találtak léket. Barlennan a tajték számlájára írta a dolgot, habár a folyadék jóval tisztább volt, mint maga az óceán. Visszatették a kenut a tengerre, telerakták, de egy tengerész néhány naponként ellenőrizte, és szükség esetén nekilátott a meregetésnek. Ez hosszú napokig elegendőnek bizonyult; a frissen kiürített kenu könnyedén lebegett, de azután egyre fokozódott a beszivárgás. Még két alkalommal emelték ki és vizsgálták meg, de nem jutottak eredményre; Lackland sem szolgálhatott semmiféle hasznos tanáccsal. Talán lyukacsos a fa, vélte, de ebben az esetben már a kezdet kezdetétől kellett volna észlelniük a szivárgást.

Amikor a tengeri útnak mintegy harmadát hagyták maguk mögött, körülbelül 200 G-nél, válságosra fordult a helyzet. A tavasz előrehaladtával hosszabbodtak a napok, és a legénység kissé lazított. A meregetéssel megbízott tengerész figyelme is lankadt, amikor a kenut a pallóhoz húzta, és átmászott a palánkon. De azután nyomban felébredt a figyelme. A kenu természetesen süllyedt egy kissé, amikor a tengerész beszállt, a csónak rugalmas oldala megereszkedett, majd behorpadt, s a kis lélekvesztő mind mélyebbre és mélyebbre merült.

Mindez másodpercek alatt zajlott le. A tengerész jóformán még fel sem fogta, hogy a kenu oldala enged, amikor már az egész elsüllyedt, s vele együtt a rakomány is, mivel annak jó része sűrűbb volt, mint a metán. A tengerész kievic-kélt, a kenu a vontatókötél végén alámerült, s eközben nagyot rántott a hajón. A Bree irama lassult, és a legénység egyszeriben felriadt.

A meregetéssel megbízott tengerész felmászott a fedélzetre, és elmondta, mi történt, a legénységnek mindazon tagjai pedig, akiket nem tartott vissza más irányú kötelességük, a vontatókötélhez rohantak. Nagy keservesen sikerült is kiemelniük a megfeneklett csónakot, vele együtt a rakomány megfelelően lekötözött részét, s az egyik rádiót ráirányították a látványra. Nem nyújtott azonban jóformán semmi hasznos információt. A kenu rugalmas fája nyomban visszaugrott eredeti formájára, a rakományt kirakták, de most sem sikerült megállapítani a szivárgás okát.

Lackland a fejét csóválta, de nem szolgált magyarázattal.

– Mondjátok el, mit láttatok, ha egyáltalán látott valaki is valamit – szólalt meg nagy sokára.

A meszkliniták egymás szavába vágva adták elő a történteket, Barlennan pedig tolmácsolta elbeszélésük lényegét. A meregetéssel megbízott tengerész beszámolója volt természetesen az egyetlen, amelynek némiképp hasznát vehették.

– Jóságos ég! – motyogta Lackland. – Mire jó az érettségi, ha az embernek semmi sem jut eszébe, mikor szüksége volna rá! A folyadékon belüli nyomás megfelel a kérdéses pont fölötti folyadék súlyának, és 200 G-nél még a metánnak is tekintélyes az egy négyzetcentiméterre jutó súlya. Meg aztán az a fa alig vastagabb a papírnál; csoda, hogy ilyen sokáig kitartott.

Barlennan félbeszakította az érthetetlen monológot, és magyarázatot kért:

– Te bizonyára tudod, mi történt – mondta. – Nem tudnád velünk is megértetni?

Lackland nekiveselkedett, de nem járt teljes sikerrel. Sok gimnazistán is kifog a nyomás fogalma mennyiségi értelemben.

Annyit megértett Barlennan, hogy minél mélyebbre merül valami a tengerbe, annál nagyobb a húzóerő, és a mélységgel arányos növekedése a gravitációval fokozódik; ezt az erőt azonban nem hozta összefüggésbe másokkal, például a széllel vagy akár azzal a jelenséggel, amikor ő maga merült úszás közben túlságosan gyorsan.

A fő szempont természetesen az volt, hogy minden lebegő tárgy bizonyos részének a felszín alatt kell lennie, és hogyha ez a rész üreges, előbb-utóbb összezúzódik. Amikor Lacklanddel való beszélgetése során elértek ehhez a következtetéshez, Barlennan kerülte Dondragmer tekintetét, és az sem vigasztalta meg, amikor első tisztje rámutatott, hogy nyilván ezzel árulta el magát a Reejaarennel folytatott eszmecserében. Még hogy az ő népe üreges hajókat használ! A szigetlakók nyilván már rég tudják, hogy messze délen ez képtelenség.

A kenut és rakományát felrakták a fedélzetre, és továbbhajóztak. Barlennan sehogy sem tudott megválni az immár használhatatlanná vált kis csónaktól, habár az igen sok helyet foglalt el. Az volt az egyetlen haszna, hogy kellően magasra halmozhatták benne az élelmiszert. Dondragmer ugyan attól tartott, hogy ezáltal a hajó veszít hajlékonyságából, a kapitány azonban elhessegette az aggodalmait.

Százával, ezrével teltek-múltak a napok. A hosszú életű meszkliniták nem tulajdonítottak nagy jelentőséget az idő múlásának, a földlakók azonban keserves nyűgnek érezték a hajóutat, amely most már életük szerves részévé vált. Figyelték a hajó útját, beszéltek a kapitányhoz, méricskéltek, számítgattak, meghatározták a hajó helyzetét, irányát, angolul tanították a legénységet, és maguk is igyekeztek egyet-mást felcsipegetni a meszklini nyelvből. Lassan elunta magát a Bree legénysége is; dolgozgattak, s úgy ütötték agyon az időt, ahogy tudták, a négy földi hónap, vagyis kilencezer-négyszáz-egynéhány meszklini nap során. A kenu elsüllyedésének szélességén észlelt 190 G-s nehézkedés 400 G-re növekedett, majd még tovább, a Bree szélességmérője, a rugós mérleg tanúsága szerint. Hosszabbodtak a napok, rövidültek az éjszakák, míg végre a nap úgy kerülte meg az eget, hogy nem érintette a látóhatárt, csak épp egy kissé merült alá a déli égen. Maga a nap mintha összezsugorodott volna, legalábbis úgy látták az emberek, akik ehhez a jelenséghez már hozzászoktak a meszklini napközelség rövid időszakában. A Bree fedélzetén levő videokészülékeken át úgy látszott, hogy a látóhatár körös-körül a hajó fölött van, mint ahogy Barlennan hónapokkal azelőtt oly türelmesen elmagyarázta Lacklandnek; s ő maga is csakoly türelmesen hallgatta, amikor az ember azt bizonygatta, hogy ez pusztán optikai csalódás. Az előttük nagy sokára felbukkanó föld is nyilvánvalóan fölöttük volt; hogyan bizonyulhatna hát igaznak, ha csak csalódás volt? A föld valóban ott volt. Ez bebizonyosodott, amikor elérték – mert elérték, mégpedig az elveszett rakétáig hátralevő távolságnak mintegy fele hosszáig, vagy kétezer mérföldre délnek elterülő óriási öböl torkolatánál. Behajóztak az öbölbe, egyre lassabban, mivel az végül közönséges folyótorkolatig keskenyedett, és csak nagy üggyelbajjal tudtak bemanőverezni, ahelyett, hogy a Repülő segítségével megkeresték volna a kedvező szeleket. Végül az öböl végében meglelték magát a folyót. Ennek is nekivágtak, de már csak a ritka kedvező időszakokban vitorláztak; a tompa végű pallók ellenében zúduló áramlatot nem tudták ellensúlyozni a vitorlák, bármennyire széles volt is a folyó. Ehelyett vontatókötélre vették a hajót, s egymást váltogatták a vontatókülönítmények, akiknek nem volt nehéz a guk, hiszen ilyen nehézkedésnél egy szál meszklinita egymaga is tekintélyes vontatóerőt tudott kifejteni. Megint eltelt néhány hét, a földlakók már nem unatkoztak, a tooreyi állomáson érezhetően növekedett a feszültség. Szinte látható volt a cél, és szárba szökkent a reménység.

És megint elhervadt, mint hónapokkal ezelőtt, amikor Lackland tankja útjának végére ért. Az ok nagyon hasonlított az akkorihoz, ezúttal azonban a Bree és legénysége nem sziklafal tetején, hanem sziklafal tövében találta magát. Maga a szikla pedig nem húsz méter magas volt, hanem száz; és a közel 700 G-s térben a mászás, az ugrás, a haladás egyéb gyors módja, amelyet oly buzgón űztek a távoli Peremnél, csupa merő lehetetlenség volt a hajó legénysége, a derék kis lények számára.

Vízszintes távolságban ötven mérföldre volt a rakéta; függőlegesen, emberi viszonylatra átszámítva, közel harmincöt mérföldnyire – meredek sziklafalon.