Mikrotartalom 02

A kristályhajó átlebegett a tér felett három, a város belseje felé vezető gigászi sugárút felé. Telok az óidők kormányosaként vezette a hajót, míg Roboute helyet foglalt egy padon, ami a szeme láttára nőtt ki a fedélzetből.

Kikönyökölt a párkányra, az anyag pedig azonnal felvette a karja kontúrját. Melegnek tűnt, ezért elemelte a kezeit. Az anyag visszaállt az eredeti alakjára, és csak egy gyorsan halványuló, derengő folt árulkodott Roboute érintéséről.

– Ön világlátott ember, Surcouf úr – foglalt helyett mellette Ven Anders, és keresztbe fektette a combjain a puskáját. – Találkozott már ehhez foghatóval?

– Szólítson csak Roboute-nak. Nem, még sosem láttam semmi ilyesmit.

– Még az eldák közt sem?

Roboute megrázta a fejét.

– Akad némi felszínes hasonlóság, de ebben itt van valami kis… közönségesség.

– Ez? Közönséges? Hiszen itt minden gyönyörű – mutatott körbe Anders. – Ennyit még egy hozzám hasonló savanyú cadiai is lát.

– Van az elda építészetben valami könnyedség, amire az emberek képtelenek – magyarázta Roboute. – Ezen a bolygón az érződik, mintha mindenáron ezt a kecsességet akarná utánozni.

– Más esetben biztosan jelenteném a komisszároknak, ha valamelyik emberem ilyen nyílt xenobarát szöveggel jönne – felelte Anders. – De tekintve, hogy ön egy zsivány és szabadkereskedő, ez egyszer kivételt teszek.

– Ön igazán nagylelkű, Anders ezredes.

– Ven – felelte a férfi, ahogy a gigászi vasirhájú építmények árnyéka rájuk borult. Mindketten felnéztek, hogy végigmérjék a föléjük tornyosuló mesterséges kanyont. A függőleges fémhegyfalakon kábelkötegek és csővezetékek sokasága kígyózott. Dzsungelmélyi liánokként hálózták be, és feszültek az épületek között. Az utolsó szálig energiától zümmögtek.

Mindenhonnan dugattyúk nyikorgása és az irdatlan fogaskerekek recsegő csikorgása ostromolta a fülüket. A levegőt betöltötte a távoli gyártótemplomok dübörgése és a föld alatti ipar földrengésszerű lüktetése, a bolygó szívének dobbanásai. Roboute érezte, hogy még a csontjai is beleremegnek a bolygóméretű ipar dohogásába.

Az útjuk gigászi fémtornyok tömbjei között, hálós állványzatok alatt és íves sugárutak mentén vezetett. Roboute számtalan munkás-szervitort látott hangyaként robotolni a függőjárdákon és a nyitott épületek belsejében.

Aszott lidércek voltak csupán, oly kevés megmaradt szerves alkotórésszel, hogy gyakorlatilag már-már önjáró gépeknek látszottak. Leláncolt brigádjaik irdatlan kerekeket forgattak, hatalmas láncokat vonszoltak, vagy komoran masíroztak a lépcsőkön át, ki tudja, honnan, a következő kijelölt feladatuk felé.

Ők lehettek talán egykor a Tomioka legénysége?

A szervitorok körül ezrével dolgoztak a Telok által kristálylényeknek nevezett teremtmények. Néhányan félig kifaragott emberi szobroknak tűntek, míg mások a feladataik elvégzéséhez legalkalmasabb formát vették fel.

A kapitány egy pillanatra kiszúrt egy gigászi, százlábúra hajazó kristálylényt két aranycsúcsú piramisépület között. Méretben könnyedén felvette a versenyt egy Fosztogató titánnal.

– Látta? – kérdezte Anders.

– Láttam – felelte a szabadkereskedő. – Sokkal jobban érezném magam, ha Lupa Capitalina és Canis Ulfrica is itt lenne a hátunk mögött.

– És Vilkát sem utasítanám vissza a szárnyakon – tette hozzá az ezredes. – Találtak már új princepset Amarok számára?

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét az ultramari. – A Legio Sirius a Hpyatián történtek óta gyakorlatilag bezárkózott.

Anders bólintott, majd a magasba sandított a szomszédos épületek homlokzatán végigfutó, sisteregve derengő villámívek láttán. Az irdatlan kéményekből lángok és füst szálltak az ég felé. A levegőt lepelként ülte meg a petrokémiai bűz. A korábban látott léghajók közt cikázó elektromos kisülések éles árnyékokat festettek a falakra.

– Az a vihar egyre közeledik – intett az ujjaival az egyre lejjebb ereszkedő mérgező felhőfront felé a kapitány.

– Nagyon úgy fest – értett egyet Ven Anders.

– Mit gondol, veszélyes lehet?

– Szerintem minden veszélyes.

Roboute először felkacagott, de rögvest elhallgatott a másik férfi véresen komoly arckifejezése láttán.

– Akkor azt kell mondanom, hogy még harcra kész állapotban is rendkívül nyugodtnak látszik.

– Ilyen a cadiai módi – felelte Anders.

Roboute csak nehezen tudott funkciót rendelni az Exnihilio végtelenül sokszínű megjelenésű építményeihez. Volt, amelyik kohónak látszott, mások irdatlan energiatelepeknek. Néhány félkésznek, illetve elhagyatottnak tűnt vagy épp részben összeomlott már.

A kapitány már a leszállás óta érzett valami furcsát ebben a városban. A Speranzához hasonlóan mindent a funkcionalitásnak rendeltek alá. A Mechanicus-bárka ocsmány volt ugyan, a gazdag ikonográfiának köszönhetően azonban egyértelműen látszott rajta, hogy a Mars papságának járműve. A gyakorlati funkcióval nem rendelkező összes felületet fogaskerekes koponyákkal, halálangyalokkal, bináris domborművekkel és gépesített freskókkal fedték el.

A Császár egyetlen alattvalója sem szabadulhatott a Terra és a Mars által annyira kedvelt, részben hatalmi szimbólumként, részben díszítésként használt motívumtól.

– Hol vannak a koponyák? – kérdezte végül.

– A mik? – értetlenkedett az ezredes.

– A koponyák – ismételte Roboute. – Egyetlen fogaskerekes koponyát és más Mechanicus-szimbólumot sem láttam, amióta földet értünk.

– És nem is fog, Surcouf úr – szólt oda nekik a kormányállásból Telok. – Addig biztosan nem, amíg én vagyok az Exnihilio ura.

Roboute szembefordult az ősmagosszal, aki nem suttogott ugyan, de nem is emelte fel a hangját. A város zajának könnyedén el kellett volna nyelnie a kapitány szavainak hangját, Telok hallóbeültetései viszont talán lehetővé tették számára, hogy kiszűrje a háttérzajt.

– És miért nem? – érdeklődött.

– Messze járunk a galaxistól és a Mechanicustól – magyarázta Telok. Roboute úgy érezte, mintha maga a hajó is közvetítené a szavait.

Kotov aggodalmasan pillantott fel ősmagostársa provokatív szavai hallatán.

– Ahogyan látja, Surcouf úr, itt mindent a két kezemmel építettem fel. Én, és nem a Mechanicus vagy az Impérium. Miért pazaroljam felesleges díszítésekre az időmet és az erőforrásaimat, ha úgyse látja őket senki, és akad egyéb más hatalmas feladat is előttem? Az Istenek Lehelete megmutatta nekem, hogy mennyire eltévelyedett a Mechanicus, és hogy milyen messzire szakadtak saját néhai dicsőségüktől. De én majd visszaadok mindent! Megmentem saját magától a Marsot.

 

Linya Tychon egy gondolattal eloszlatta a szobában uralkodó sötétséget. A lágy világosság lomhán, sietség nélkül öntötte el a spártai egyszerűséggel berendezett szobát. Az ágyon, a csuháinak fenntartott süllyesztett rácson, az íróasztalán, a terminálján és az elé tolt alakkövető műanyag széken kívül csak egy szerény ürítkezőnégyszög kapott helyet a falak között.

Lehúzta magáról a takarót, és átlendítette a lábait az ágy szélén. A padló langyosan melengette a talpát. Kipislogta a szeméből egy rossz, de máris egyre fakuló álom képeit. Megmasszírozta a halántékait, majd meglepetten emelte a szemei elé az ujjait, mintha valami másféle látványt várt volna.

Megrázta a fejét, és vizet töltött magának egy rézkancsóból egy műanyag pohárba. Nem emlékezett rá, hogy vizet tartott volna az ágya mellett, se az asztalra és a pohárra, de azért megitta.

A víz hideg volt és tiszta, mintha nem is olyan rég gyűjtötték volna egy hegymélyi forrásból vagy gleccserből. Oltotta ugyan a szomját, de nem érezte frissebbnek magát tőle.

Felállt, kiválasztott egy csuhát, és felhúzta, magára igazgatta, majd meghúzta az övet. Töltött magának egy újabb pohár vizet, azután leült a műanyag székre az asztalához, és a terminál segítségével lehívta a Galéria legutóbbi letapogatási ciklusa során begyűjtött adatokat. A Quatriai Orbitális Galériát több kilométer hosszúságban körülvevő érzékelőműszerek rezzenéstelen tekintettel bámulták a világűrt, és közben lélegzetelállító mennyiségű adatot gyűjtöttek be a távoli csillagközi jelenségekről.

Az adatok azonban csak akkor bírtak bármiféle jelentéssel, ha értelmezték őket.

Linya tekintete gyakorlottan futott végig a legördülő adatok sorain, és egy-egy pillantással lementette az égbolt érdekesebb szegmenseit, különösen a galaxis Perszeusz-karjának környékén található csillaghalmazokat, ahol korábban az első pulzálócsillagot is felfedezték.

Hagyta, hogy átmossanak rajta az adatok, és közben minden egyes lapról feljegyezte az időbélyegzőket és a távolságokat. Megérintette maga mellett a falat, mire annak egy része áttetszővé vált, felfedve az odakint pislákoló csillagokat. A légmentesen lezárt páncélozott terem természetesen nem rendelkezett valódi ablakokkal, egy pictlejátszó mutatta neki a kinti világot. Az ablakok túlzott veszélyt jelentettek. Egy réges-régen lezajlott űrcsata szomorú mementójaként a Quatria orbitális pályáit valósággal beterítette a törmelék, gyakorlatilag elérhetetlenné téve az odalent keringő bolygót.

A Galériák is csak a vészhelyzeti helyváltoztatás nyomán felvett roncsorbitális pályának és a pedánsan betartott pajzskezelési rutinnak köszönhetően élte túl a harcokat. A Mechanicus fel akarta adni az állomást, és más, nagyobb haszonnal kecsegtető kutatási területeken újrahasznosítani annak eszközeit, Vitali Tychon azonban kerek perec visszautasította, hogy bárki is leselejtezze imádott obszervatóriumát.

Apja nevének említésére Linya lehívta az állomás belső szerkezetének háromdimenziós rácsképét. A két, csúcsuknál karcsú közlekedőfolyosóval összekötött, folyamatosan forgó, tölcsérszerű állomástest szélesebb talprészéből kiterjedt érzékelőfürtök ágaztak szét. A Quatriai Orbitális Galériák minimális legénységgel működtek, Linyán és az apján kívül mindössze hat lexmechanicus és egy maroknyi szervitor szolgált az állomáson.

Linya elfintorodott. Vitali nem tartózkodott a fedélzeten.

– Hol vagy, apa? – motyogta maga elé.

Talán elhagyta az állomást, hogy kijavítson egy kimozdult tükör vagy pajzsrelét, de ez nem tűnt valószínűnek. Az ilyen munkát a szervitorok végezték. Az apja amúgy sem szívesen hagyta el az állomást, ha nem volt rá alapos oka. És ha távozott is, előtte mindenképpen szólt volna a lányának.

Linya a fülére tapasztotta az ujját, és megszólalt.

– Apa, hallasz engem?

Válaszként azonban csak lágy, homokot simogató hullámokra emlékeztető statikus zörejt kapott. Elfintorodott és a hamis ablakok felé fordult, majd ujjai haptikus implantátumai segítségével sorra végigtallózott a külső picterek felvételein. A Quatriai Orbitális Galériák gránitszürke flexiacélból kirakott bőre tengermélyi fényekkel verte vissza az energiabuborék csillogását. Linya körbeforgatta a pictereket, hátha felfedezi a javításokhoz használt aprócska, rákszerű járművet.

Meg is találta, a felső tranzitközpontban dokkolt, az alattuk keringő bolygó fényében.

Mintha hideg léghuzat érintését érezte volna a nyakán, ezért rögvest megpördült a székével. A szobája ajtaja furcsa módon tárva-nyitva állt. A minimális legénységnek hála, nem különösebben igényelték a személyes tér luxusát, a régi beidegződésektől mégsem olyan könnyű megszabadulni. Linya egyetlen okot sem talált, hogy miért hagyhatta nyitva.

– Van ott valaki? – kérdezte.

Senki sem válaszolt, de miért is válaszolt volna?

Felállt a székéből, és lezárta a terminálját. Ismét szembefordult az ablakkal, ám ekkor észrevett valami furcsát, ami megtorpanásra késztette a haptikus mozdulat kellős közepén.

Sőt, a gond épp abban leledzett, hogy nem látott semmi furcsát.

Quatria alig volt több egy vörös vasoxidból és toleitikus bazaltból álló élettelen sziklánál, ami a folyamatosan terjedő törmelékmező miatt rendszerint csak homályosan látszott.

Linya évtizedek óta először azonban tűélesen látott mindent, az utolsó földrajzi jellegzetességig.

Újból érezte a nyakán a jéghideg leheletet, ezért ismét megpördült. Úgy érezte, mintha valaki közvetlenül a háta mögött állt volna. Az ajtó sarkában egy alig kivehető alak mozdult, túl gyorsan ahhoz, hogy felismerje.

– Várjon! – kiáltotta Linya.

Sietve átvágott a szobáján és kilépett a folyosóra. Íves, csupasz falak nyúltak mindkét irányba, az acélon surranó szövet suttogása azonban a jobb oldal felé irányította Linya tekintetét. Mintha újra mozgást látott volna. Fogalma sem volt róla, hogy mit is üldöz, és hogy vajon mi vár majd rá, mégis az alak után vetette magát.

A Mechanicus tagjai nem űztek tréfát egymásból, az pedig, hogy behatoló lenne az állomáson, abszurdnak tűnt. A közeledő hajókat már hónapokkal az érkezésük előtt felfedezik. Amúgy is, mit nyerne egy betolakodó ezzel a bujkálással?

Linya megtorpant egy kereszteződésnél és körbenézett, hátha meglátja a korábban észlelt alakot.

– Halló? – kérdezte. – Van ott valaki?

Csend. A Quatria nagy állomásnak számított, a belső elrendezése azonban igencsak megnehezítette az üldözők lerázásának dolgát. Tudta, hogy az apja nélkül nagyon magányosnak kéne éreznie magát, hiszen a szervitorok és a lexmechanicusok nem jelentettek igazi társaságot, mégis, mindent érzett, csak magányt nem.

Mintha láthatatlan szemek követték volna minden mozdulatát. Érdekes módon a láthatatlan megfigyelők gondolata nem félelmet, csupán bágyadt szomorúságot ébresztett benne.

– Ki vagy? – kérdezte a sötétségtől. – És hogy jutottál fel az állomásra?

Az őrjítő csend hallatán ökölbe szorította a kezeit.

– Mit tettél az apámmal? Hol van Vitali? – követelte, és meglepve konstatálta az apja nevének említésére a szívébe kúszó éles szomorúságot.

Finom léptek koppantak a háta mögött. Sarkon fordult.

A folyosó közepén egy csuklyával takart arcú, fekete csuhás magos állt, a törzse előtt összekulcsolt kezekkel. Gépi beültetésekről csak a sötét kámzsa alól megvillanó ezüst szemek árulkodtak.

A láthatatlan megfigyelők jelenléte elhalványult, érezhetően féltek ettől az illetőtől. Linya nem ismerte fel, de óvatosságra intette magát.

<Üdv, Tychon úrnő> szólalt meg egy olyan ódon bináris rendszer használatával az adeptus, amit Linya utoljára a Schiaparelli Gyász csonttáraiban hallott.

<Ki maga?> fogalmazta meg hasonló kántálási formában a szavait Linya. <És hol vagyunk?>

<Nem ismeri fel ezt a helyet?>

<Felismerem, hogy mire akar hasonlítani.>

Az adeptus felsóhajtott.

<Pedig olyan nagy gonddal építettük fel az emlékei alapján.>

<Valóban hasonlít a Quatriára> ismerte el a nő. <De megfeledkezett az űrcsata nyomán hátramaradt törmelékmezőről.>

<Nem találtunk erre vonatkozó információt az emlékei között.>

<Már annyira a Quatria része, hogy nem is gondolok rá. Egyszerűen csak… ott van.>

<Emlékvakság, igen, ez sok mindent megmagyaráz> bólintott az alak.

<Azonosítsa magát!>

<Még nem jött rá? Pedig olyan nagy reményekkel viseltettünk ön iránt.>

<Még nem> ingatta a fejét Linya, bár az elméjében már kezdett formát ölteni egy borzalmas gyanú. <Közölje, hogy miért vagyok itt, és hogy hol van az az itt.>

<Á, ezt már elmondhatjuk> válaszolta az adeptus. <Azért került ide, Tychon úrnő, mert ön egyedülálló. Ez itt a tapasztalatmegosztás és a vita kollektív neuromátrixa, egy találkozási pont a hasonlóan gondolkodó egyének számára. Nem ön az egyetlen egyedülálló elme itt, Tychon úrnő, vannak mások is. Megígérhetjük, hogy nagyban hozzá fog járulni a folyamatos fejlődésünkhöz.>

<Ez tehát egy osztott tapasztalati tudat?>

<Ahhoz hasonló, igen.>

<A magáé?>

<Így is fogalmazhatunk> helyeselt az adeptus.

<Nem akarok itt lenni> jelentette ki Linya. <Azt akarom, hogy eresszen el, és hagyja, hogy az idegpályáim újra összefonódjanak a testemmel.>

<Linya, attól tartok, hogy ez lehetetlen> szólt a fekete csuhás.

<Miért?>

<Történt egy baleset> fogott bele a magyarázatba az adeptus. <A teste kritikus sérüléseket szenvedett, és csak ilyen módon menthettük meg a pusztulástól az egyedülálló elméjét.>

Linya hamisságot hallott a hangjában, de az igazság morzsáit is. Tényleg megsérült, nem? Súlyosan. A lábai hirtelen nem bírták megtartani a súlyát, ezért a falhoz kapott, nehogy elzuhanjon. A fal langyos volt, a kellemes meleg azonban pillanatok alatt izzó forróságnak adta át a helyét. A lány visszarántotta a kezét.

<Megégtem> dünnyögte, és elnyomta a felszínre törni kész emléket. Ilyen fájdalomra még nem állt készen.

<Ahogyan arról az imént tájékoztattuk, kritikus sérüléseket szenvedett> magyarázta az adeptus. <Ha visszajuttatjuk a testébe, a fájdalom perceken belül végez önnel. Biztosíthatom, hogy ez a legjobb megoldás. Itt tovább élhet, és a tudása, a tapasztalatai egészével és a tudásszomjával járulhat hozzá az egész fejlődéséhez. Nem kellemesebb ez a halálnál?>

<Tudni akarom, hogy hol vagyok!> követelte Linya. <Kinek a tudattere ez?>

Érezte, hogy a láthatatlan szemek kérlelik, ne menjen végig ezen az úton, Linya azonban rájuk sem hederített. Sosem rettent vissza a kemény tényektől és a kényelmetlen igazságoktól.

<Megmutathatjuk, de az eltelt évszázadok alatt megtapasztaltuk, hogy megfelelőbb, ha az elme a segítségünk nélkül ébred tudatára új helyzetének. Az átváltás sokkja több elmét is elragadott már tőlünk. Higgyen nekünk, amikor azt mondjuk, nincs fájdalmasabb módja az elmúlásnak.>

<Mutassa meg, a fenébe is!>

<Legyen> egyezett bele az adeptus. <Módosítjuk az agya érzékelési központját, hogy képes legyen fogadni a beérkező ingereket, és felismerni a közvetlen környezetét. Az emlékeit is felszabadítjuk, de figyelmeztetjük, hogy a látottak nem fognak a tetszésére válni.>

<Ne húzza az időt! Mutassa!>

Az adeptus bólintott és a falhoz lépett.

Leginkább rézdróttal összefűzött, tucatnyi orvosi szikére hajazó kezével egy ablak körvonalait rajzolta az acélra. A nyíláson át éles, kérlelhetetlen fény ömlött a folyosóra.

Linya érezte ugyan, hogyan próbálják visszakozásra bírni néma sikolyaikkal a láthatatlan megfigyelők, mégis közelebb óvakodott a világossághoz. Mintha a hóhértőke felé araszolt volna, de megacélozta az akaratát, és folytatta az utat. Innen már nem fordulhatott vissza.

Amikor elérte a fénylő négyszöget, kinézett az ablakon, az emlékei jelentette kontextus és keret nélkül azonban mit sem értett a látottakból.

Aztán ahogy a nagyagykérgében robbanó szinaptikus ingerek ostrom alá vették a hippokampusza kapuit, az emlékei is egy csapásra visszatértek.

Egy testet látott a véres lepedőkön, rajta a saját arcával. A feltárt koponyából valaki eltávolította a teljes agyszövetet.

Linya egyetlen, rettenettől terhes pillanat leforgása alatt rájött, hogy pontosan hol van, és hogy Galatea mit tett vele.

 

A tíz méter széles folyosó falait zöldes színű acélhálós pillérekkel erősítették meg. A fejük fölül vízköpők vigyorogtak le rájuk, míg a félreeső alkóvokban felállított szobrokról és az elrozsdált szegecsek alól folyamatosan szivárgott a víz. A cadiai század katonái szemüket az előttük húzódó útra szegezve, harctéri futólépésben haladtak el alattuk.

A menetoszlop előtt kocogó Blayne Hawkins százados az imént hátrahagyott teremben látott hengerfejek dübörgésének ütemére mozgatta a karjait. A hűvös ellenére alaposan izzadt, uniformisa ezért nedvesen tapadt a testére. Hangosan csattanó lépteit erős kilégzésekkel fűszerezte meg.

A Cadián órákon át tudott így futni.

Csakhogy ez nem a Cadia volt.

A háta mögött kocogó kilencvenhárom gárdista alaposan kifáradt ugyan, ennek azonban semmilyen jelét sem mutatták. Bár igen nehéz volt megbecsülni a pontos távolságot, úgy számolt, hogy nagyjából tizenöt kilométert tehettek meg ebben a tempóban a Speranza zsigerei közt, teljes menetfelszerelésben. A Mechanicus-bárkában tájékozódni egyenlő volt egy rémálommal, ráadásul folyton csúfot űzött a távolságérzékelésből.

Ez persze alaposan megnehezítette a működőképes védelmi stratégia kidolgozását, a cadiaiak szótárában azonban nem szerepelt az a szó, hogy nehéz. Nem sokkal előttük, a folyosó Y alakban kettévált egy csuhás magos szobrának bal és jobb oldalán.

– Ellenséges terület, előrenyomuláshoz oldalvédet biztosítani! – bődült el.

A szavak szinte el sem hagyták a száját, az emberei máris két oszlopba fejlődtek. Párosak balra, páratlanok jobbra. Az első osztagok közelebb húzódtak a folyosó fémfalaihoz, de nem simultak rájuk. Ilyen környezetben egy gellert kapott lövedék akár méterek százain keresztül is pattoghatott. A párosak a jobb oldali járatra emelték a lézerpuskáikat, a páratlanok az ellenkezőre. Hawkins a párosak közé sorolt be, és jó erősen az állához préselte a fegyvere tusának tövét.

A menetoszlop végén haladó osztagok hasonló alakzatban álltak be hátvédnek.

– Tiszta!

– Tiszta!

– Hátvédek, előre! – kiáltotta Hawkins.

A megszólított egységek gyakorlótéri precizitással álltak az élre. Hawkins az elöl állók puskáinak fedezékéből csatlakozott hozzájuk, amikor elhaladtak mellette. Amíg a százados újra felvette a helyét a menetoszlop élén, a fedezőtüzet biztosító osztagok beálltak hátvédbe.

A gyakorlófedélzet felé vezető útjuk során ez volt már a kilencedik figura, amit átvettek. Végrehajtottak már folyosók elleni rohamokat, termeket tisztítottak meg az üres kohótemplomokban, sőt, egy összetört darugépekkel teli irdatlan hangárban még a felderítést is gyakorolhatták.

Egy űrhajó belsejénél kevés kedvezőtlenebb harctér létezett. A sötétségen, az ismeretlenségen, a zsúfoltságon kívül az átlőtt burkolattól és az átszálló ellenségektől is tartaniuk kellett. Könyörtelen csatamezők voltak, ám egyben kiváló gyakorlóteret is nyújtottak, Hawkins pedig nem akarta elvesztegetni az itt eltöltött hosszú szolgálati idejüket, és a lehető legtöbbet akarta kihozni a környezetéből.

A század katonáinak lába hangosan csobbant a megbicsaklott padlólemezekbe gyűlt vízben, miközben tovább nyomultak előre a félhomályos folyosón. Gépesített kerubok és marsi uraik kiismerhetetlen akaratát teljesítő, ide-oda cikázó koponyák alatt vezetett el az útjuk.

Hawkins két további gyakorlatot vezényelt le útközben. Az elsőben egy kereszteződésbe kellett benyomulniuk, míg a másodikban egy mennyezetről lelógó láncokkal teli termet kellett átfésülniük. A helyiség mennyezete forró gőzfelhők mögé rejtőzött, míg a falak villódzva verték vissza az előttük magasodó üvegtartályok mélyén fénylő villámokat.

Hawkins és a katonái végül elérték az úti céljukat. A tempójuk jottányit sem tört meg, de jó érzés volt újra sétára váltani.

Hawkins egy széles erkélyre vezette az embereit Dahan magos birodalma, a gyakorlófedélzet fölé. A Mechanicus-bárka fegyveres erői szinte bármilyen környezetben szimulálhatták a harctéri körülményeket a Speranza kellős közepén terjeszkedő irdatlan térben.

Dahan számos komoly bevetést ötlött itt ki a cadiaiak számára.

Persze nem tudta leküzdhetetlen próbatétel elé állítani a gárdistákat, de alaposan próbára tette őket. Hiába minden ellentétes állítása, Hawkins biztosan tudta, hogy a secutor magos a legkevésbé sem érti a cadiaiakat.

A nagy többséghez hasonlóan.

Hisz hány másik birodalmi világ fürdött folyamatosan az Iszonyat Szemének átkos fényében? Hány katona tudott korábban lőni, mint járni? Hány regiment szedett össze olyan hegeket, amikről más regimentek csak álmodhatnak, mielőtt egyáltalán elhagyták a szülőbolygójukat?

Rae százada bosszantó módon megelőzte őket. A rangidős őrmester emberei a platform szélén üdögélve figyelték, hogy vágják keresztül magukat a skitariik a fedélzet legközelebbi negyedében felállított ork tábor másolatán.

A messzi távolban, majd egy kilométerre onnan, a Legio Sirius titánjai törtek át a ragadozók kecsességével egy előregyártott tornyokból emelt várostorzón. Irdatlan lépteik mély hangú dörejek kíséretében remegtették meg a padlót. Hawkins gyorsan felmutatta az aquila jelét, amikor eszébe jutott, milyen esztelen pusztítást vittek véghez legutóbb, amikor kijártak a gyakorlófedélzetre.

Szerencsére a Legio ezúttal a jelek szerint csupán manőverező gyakorlatokat végzett.

– Század, állj! – engedte ki a hangját Rae. – Pihenj!

A század osztagokra bomlott. A katonák kihasználták a kínálkozó alkalmat, hogy kinyújtsák sajgó izmaikat, és hogy igyanak egy keveset álcázószövettel borított kulacsaikból.

A közeledő Rae őrmester pirospozsgás arcán jól látszott, hogy ő is alaposan meghajszolta az embereit.

– Milyen kedves öntől, hogy csatlakozik végre hozzánk, uram – nyújtotta a felettese felé a kulacsát Rae. Hawkins elvette, de csak néhány kortyot ivott. A túl sok víz kiváló gyomorgörcsöket tud okozni.

– Mikor értek ide? – kérdezte a százados.

– Úgy tíz perce. – Hawkins meg sem próbálta leplezni a feljebbvalója legyőzése felett érzett büszkeségét.

– Ez a rohadt hajó az oka – morogta Hawkins. – Más a gravitáció. Nem olyan, mint a jóféle cadiai sziklákon futni.

– Dahan adeptus szerint a gravitáció a terrai sztenderdnek felel meg.

– A pokolba Dahannal és a pokolba a gravitációjával! – csattant fel a vezérkari tiszt, bár a hideg víz és a kis pihenő máris kezdték elvenni a haragja élét. – Oké, oké, akkor a hajó mutatott maguknak egy rövidebb utat.

– A hajó? – húzta fel a szemöldökét Rae. – Tényleg ezzel akar jönni, uram?

– Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy ez a hajó hajlamos úgy változtatni a belső kialakítását, mint más az alsógatyáját.

– Való igaz, belefutottunk pár váratlan kereszteződésbe meg elágazásba.

– Váratlan kereszteződés meg elágazás? – kérdezett vissza Hawkins. – Ez aztán a szerény megfogalmazás. Mindegy, hány órán át ülök az adattáblák vagy a pauszra rajzolt tervrajzok fölött, a Speranzának mindig akad egy meglepetés a tarsolyában. Egy kanyar, aminek nem ott kéne lennie, ahol van, egy kacskaringós folyosó, ami egyik terven sem szerepel, és a többi.

– Furcsa egy hajó, meg kell hagyni – mutatta ügyetlenül a fogaskerék jelét Rae, hogy elvegye a szúrós szavak élét.

Hawkins visszanyújtotta neki a kulacsot, majd kikönyökölt az erkély korlátjára és lenézett a gyakorlófedélzetre.

– Örülök, hogy egyetértünk, őrmester.

Rae is belekortyolt a vízbe, majd visszaakasztotta a kulacsot a helyére.

– Bármi hír az ezredesről? – kérdezte.

A százados megrázta a fejét.

– Még semmi, de Azuramagelli elmondása szerint egyáltalán nem érzékel felszíni voxforgalmazást.

– Kéne idegeskednünk emiatt?

– Ami azt illeti, szerintem igen – felelte Hawkins, amikor valamivel távolabb az erkélyen észrevett egy magas, rövidre nyírt, ezüst sörényű férfit. Először Rae emberének hitte, de aztán feltűnt neki az egyszerű kezeslábasára húzott, bélelt ballonkabáton díszelgő farkasszimbólum. A tipikus cadiainak hosszúkás vagy beesett arca volt, a fickó sebhelyes, jól táplált képével azonban inkább hasonlított egy vadvilági nemesre vagy harcias bolyvárosi úrra. Ide-oda villanó jégkék szemekkel figyelte a Dahan mennydörgő parancsszavára gyakorlatozó skitariikat.

De nem.

Nem a skitariikat figyelte, hanem a titánokat.

– Az meg ki? – bökött az állával a férfi felé.

– Nem vagyok biztos benne – felelte Rae. – Felhúzta a gallérját, de mintha egy aljzatot láttam volna a nyaka tövében, és az ujjbegyei is fémből vannak. Ezek és a farkasjelkép azt mondatja velem, hogy valamelyik titán legénységéhez tartozik.

– Akkor meg mit keres itt?

– Fogalmam sincs – ismerte el Rae.

Hawkins kizárta a gondolatai közül a fickót. Mit számít, hogy kicsoda? Több ezren szolgáltak a Speranzán, akiket nem ismert. Kit érdekel még egy?

– Oké – húzta ki magát. – Ugorjunk neki.

Rae bólintott, és visszafordult a katonák felé, akik máris elkezdték újra felmálházni magukat.

– Századok! – bődült el az őrmesterek Impérium-szerte ismert hangján Rae. – Dahan magos összeállított pár arénát, amivel úgy véli, próbára tehet minket. Megmutassuk neki, mekkorát téved?

Az emberek egytől egyig elvigyorodtak, majd századonként alakzatba álltak. Büszkeségük egyik alapkövévé vált, hogy bármit képesek legyűrni, amivel Dahan szembeállította őket.

Hawkins az élről vezette le őket a fedélzetre nyíló acéllépcsőn.

Felsandított az erkélyről figyelő ezüst hajú, sebhelyes járomcsontú férfira. A titántiszt megérezte Hawkins pillantását, és egy intést követően lekiáltott a cadiaiaknak.

– Most akarnak gyakorlatozni? – kérdezte.

– Ritkán adatik meg, hogy az ember pihenten harcoljon! – ordított vissza a százados. – Szóval miért is gyakorlatoznánk úgy?

– Maguk őrültek!

– Cadiaiak vagyunk – felelte Hawkins. – A kettő nagyjából ugyanaz.