Mikrotartalom 12

A betört ablakoknak hála, az állott és a kifordított föld bűze minden egyes megtett kilométerrel erősebbé vált. Mire hosszú útja végére ért a bolygó köpenyében, a temetőszag szinte minden mást elnyomott.

A bűzt még a mesterséges szenzorszűrőkkel felszerelt Kotov is kellemetlennek regisztrálta. Az útitársai arcára kiült undort látva úgy vélte, számukra szinte elviselhetetlen lehet.

A kocsi csikorogva nyíló ajtajain túl feltárult a célállomásuk: egy göcsörtös sziklákkal teli barlang falába erősített megrogyott, kovácsoltvas platform. A mennyezetről nyúlványokban lelógó, groteszkül organikusnak ható szerves anyagról csöpögő folyadék ragacsos tócsákba gyűlt a földön.

Tanna és a Fekete Templomosok nyomultak ki először a kocsiból. Rögvest a falakhoz siettek, és a helyiség egyetlen kijáratára, egy elködösült kristályalakzatoktól körülvett barlangnyílásra emelték a fegyvereiket. A másodikként érkező cadiaiak szorosan a vállukhoz emelt fegyverekkel követték az ezredesüket.

– Mit gondol, Surcouf úr, ez már egy jobb hely? – kérdezte kárörvendően Kotov a száját és orrát egy zsebkendővel eltakaró szabadkereskedőt.

– Nem úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban vérszomjas gépi orgyilkosok ugranának nekünk, szóval azt mondanám, hogy a helyzetünk rózsásabb, mint az univerzális begyűjtőben volt.

Kotov alig lépett ki a kocsiból, a kronométere azonnal ugrálni kezdett. A számok felgyorsultak, visszafelé pörögtek és kilengtek a beépített szerveivel kialakított szinkronból. A skitariijainak kellett megragadniuk, hogy ne bukjon el a szédítő érzéstől.

– Ősmagos? – kérdezte a nooszférikus azonosítói alapján Carna névre hallgató harcos. – Megfelelően érzi magát?

Kotov kiiktatta a kronométerét, és egy gyors belső tisztítás lefuttatásával helyreállította az egyensúlyát. A kellemetlen érzés szinte azonnal tovatűnt, így nyugodtan bólintott a testőrei felé.

– Jól vagyok – közölte.

Surcouf a karjába kapaszkodó Pavelkával az oldalán lépett ki utána a platformra, és kis híján elzuhant, amikor ugyanaz a mechanikus szédüléshez hasonló rosszullét a Renard magosát is a hatalmába kerítette.

– Kapcsolja ki a kronométerét – javasolta Kotov, bár a nő bűneinek ismeretében hajlott rá, hogy szenvedni hagyja.

A Mars adeptusai által átélt kényelmetlenségek azonban eltörpültek az eldák szenvedései mellett. Bielanna azonnal felsikoltott és térdre zuhant, amint kilépett a kocsiból. Sápadt bőre, ami még az ősmagos számára is természetellenesen fehérnek tűnt, ha lehet, még jobban elszürkült. Az arcát még akkor sem rántotta ilyen erős görcsbe a gyász, amikor valamivel feljebb kis híján megsüketítette útitársait a sikolyával. Az arcizmait mintha ezernyi kéz húzta volna a szélrózsa minden irányába.

– Mondtam már maguknak… – lihegte. – A világ minden fájdalma itt van, ezen a helyen. Ez a széttöredezett idő origója. Itt kezdődik és ér véget minden felfeslett szál... A hiba, ami darabokra szaggatja a szövétneket.

Kotov elfordult az értelmetlenül zagyváló nőtől.

– Maguk miatt jutottunk ide! – köpte a jövőlátó. – A maguk maa-jom ostobasága miatt!

Carna válaszul felmordult, Bielanna azonban rá sem hederített. A harcosai talpra segítették, de ellökte őket magától, majd Kotov felé lépett, akár a prédájára leső orgyilkos.

A skitariik azonnal felemelték a fegyvereiket, Bielanna azonban karja egy vízszintes mozdulatával rongybabákként szórta szét őket. A falnak csapódtak, és ott, ahol a jövőlátó láthatatlan hatalma a sziklának szegezte a testüket, pár méterrel a föld felett, dér futott végig a páncéljukon.

– Mit műveltek itt? – követelte távoli, zavaros tekintettel, mintha nehezére esne megformálni a szavakat. Kotov úgy érezte, mintha nem őt, hanem valamiféle láthatatlan elemi erőt szólongatna.

– Magát az időt szedik itt darabokra – szipogta a nő. – Visszafejtik a jövőt, és újraírják a múltat! Elrabolják az összes lehetséges jövőt… nem! Ez nem történhet meg! Végtelen tükrök sokasága néz egymásra… Óh, pedig micsoda álmokkal telve érkeztél ide… de az idő és az emlékek mind gyűlöletté torzultak. Csapdába estünk… nem menekülhetünk, nem tudunk mozogni… Óh, Isha legyen kegyelmes… micsoda fájdalom! Bénaságra kárhoztatva az időcsúszás lehetősége nélkül…

Bielanna dühtől izzó szemei körül belső fénnyel derengett fel a teste. Az öklein villámkoszorú táncolt, a jövőlátó azonban a puszta akaratával elernyesztette az ujjait, amitől a recsegő pszichikus energiák is szétfoszlottak. Remegő lehelete nyomán érezhetően lehűlt a terem hőmérséklete.

A két skitarii a vasrácsra zuhant. Azonnal talpra ugrottak, és már készítették is gyilkos fegyvereiket.

– Pihenj – förmedt rájuk egy parancsoló bináris köpet kíséretében Telok. A skitariik vonakodva, nagyon vonakodva bár, de engedelmeskedtek, viszont gyorsan Bielanna és az ősmagos közé helyezkedtek.

– Bármit lát vagy érez is, az nem az én művem – szögezte le Kotov. – Hanem Teloké. Tartogassa rá a haragját.

Ezzel sarkon fordult és elindult a terem bejárata és az idegesen maguk mögé és elé tekintgető cadiaiak felé. A Tindalosok támadása óta nem engedett meg magának a passzív auspexeinél komolyabb letapogatást, ezek azonban most hatalmas energiák jelenlétét regisztrálták a barlangnyíláson túlról.

Elsétált a cadiaiak mellett és belépett a padlóra fektetett vaslapokat leszámítva teljesen henger formájú alagútba. A bordázott, üveges felszínű sziklafal olvasztárok munkáját sejtette. Itt-ott szétdobált, rothadó szövetdarabok hevertek, akár az üres homokzsákok. A folyosó végén csalogató zöld derengés játszott, és minél közelebb ért, annál erősebben érezte a távolban dohogó nagy erejű gépek savas szagát.

A járat egy irdatlan föld alatti hasadékra nyíló, törmelékkel felszórt sziklakiszögellésben ért véget. A magasba szökő falak egy bűzhödt cseppeket izzadó, sziklaagyarakkal teleszórt mennyezetben futottak össze. A zöldesfehér fény az ezek közé felakasztott rozsdás vasgömbökbe zárt és széles acélgerendákról csüngő arkán gépezetek hálózatából származott.

Tanna és a harcosai egy sor rozsdás korlát között torpantak meg, és lenyűgözve néztek körül a felfoghatatlan mélység felett. Kotov kronométere ismét életre kelt, a gazdáját pedig azonnal elfogta az áramain végighullámzó gépi rosszullét. Ismét kikapcsolta a kronométerét, ami néhány pillanattal később azonban ismét aktiválódott és ide-oda ugrált az időciklusok között.

– Tanna, maguk meg mit…

Ekkor vette észre a várost.

A hatalmas barlangterem túlsó falában vasdarabokból, sárból és ürülékből összetapasztott nyomorúságos házikók kapaszkodtak rozsdás gombatelepek gyanánt. A függőleges falra épített kunyhókat pókfonalakként hálózták be az acélsodronyból font függőhidak.

A természetes és a mesterséges keveredéséből született város egyértelműen ódonnak látszott. Egyes negyedeket mintha a gyantaszerű váladékból formálták volna, amiket aztán alagutakkal fúrtak tele, akár az ásóbogarak a fészkeiket, míg másokat innen-onnan összeszedett, gyűrött fémlapokból tákoltak össze. Hogy nem egy szellemváros, hanem egy torz szörnyetegek lakta település magasodott előttük, arról a fémlemezek hasítékai mögött mozgó görnyedt alakok árulkodtak. Kotov a rátörő rosszulléttel dacolva óvatos, kristálytörmelék ropogásától kísért léptekkel araszolt közelebb a vasplatform széléhez.

– Mit művelt itt Telok? – hajolt le, és emelte fel a földről egy látszólag durva kenderből szőtt csuha maradványait Tanna. – Miféle lények lakják azt a várost?

Tanna az ősmagos felé nyújtotta a szövetdarabot, aki megforgatta azt manipulátorkarja ujjai között. Az ősrégi anyag szinte azonnal szétmállott a markában. Eszébe jutottak a siklókocsi termináljához vezető folyosón látott hasonló cafatok.

– Fogalmam sincs – ismerte el Kotov. – De ezek a maradványok aggasztóan ismerősnek tűnnek… láttam már ilyeneket máshol is.

Tanna bólintott.

– A Tomiokán.

– Igen – helyeselt Kotov.

– Azt hiszem, én tudom, hogy mik voltak ezek egykor – szólalt meg Roboute, majd lehajolt és matatni kezdett egy rohadt, mintás anyagkupac mélyén, ahonnan végül óvatosan felemelt egy aprócska tárgyat, ami tompán csillant meg a barlang mennyezeténél dohogó gépek fényénél.

A többiek felé emelte a tárgyat, amiben Kotov azonnal felismerte ugyanazt, ami Tanna kezében porladt szét a Tomioka alatt fellelt barlangban.

– Ez meg micsoda? – követelte Tanna.

– Egy xenó fegyver tűzvezérlő mechanikájának egy darabja – válaszolta Roboute.

– Ezt meg honnan tudja? – kérdezte Kotov.

– Ugyan, ősmagos, kérem. Szabadkereskedő vagyok, a munkám része, hogy olyan helyekre menjek, és olyan dolgokat lássak, amiért mások azonnal kínzókamrában végeznék – vágott vissza Roboute. – De hogy pontosítsak, egyszer volt szerencsém részt venni a Gúlcsillagok peremén élő és az eretnekség határán egyensúlyozó archeotech klánok exkluzív audienciáján. Noha csakis személyes meghívóval lehetett bejutni, a szervezők még így is adtak a biztonságra, és szervitorokon keresztül bonyolították a tranzakciók minden aspektusát, továbbá biogenikus gátlók beültetésére kötelezték a résztvevőket, hogy még véletlenül se osszák meg másokkal, amit ott láttak. Fogalmazásra érzékeny méregkapszulák, a testbe épített mikotoxin pasztillákhoz kapcsolt idegi érzékelők, csupa hétköznapi dolog az óvatosabb műgyűjtők körében.

– Akkor ön most miért beszélhet róla mégis? – érdeklődött Kotov.

– Komolyan azt hiszi, ősmagos, hogy ez volt az első tiltott tárgyakat kínáló aukció, amin részt vettem? – hőkölt hátra már-már sértődötten Roboute. – Szinte nincs is olyan tiltott technológia, amit ne ismernék. Akárhogy is, az utolsó elem az aukción egy egyedi sztázisszarkofág volt, benne egy ehhez hasonló tűzkioldó mechanizmussal felszerelt fegyvert markoló xenó testével.

Amíg beszélt, a felgyorsult bomlás a szemük láttára porlasztotta szét a kezében tartott fémdarabot.

– Miféle xenó? – követelte Tanna.

– A házigazdák hrud éjharcosnak nevezték – válaszolta a kapitány.

 

A Speranza foszforfehér fénnyel izzó sugárútjai élesen elütöttek a sötétségtől. Olvadt adatmagok villantak fel miniatűr napokként az őket körülvevő semmi feketeségében. A Mechanicus-bárka felfoghatatlanul sűrű és bonyolult adattere bináris csillagképek halmazaként bomlott ki Abrehem előtt.

Ez lakozott hát a Speranza durva anyaga alatt, a legtisztább, legegyértelműbb formába öntött információ. Az egymással minden aspektusában összeláncolt tudás fénye acél- és kőfalaktól nem akadályoztatva járta be a Mechanicus-bárkát.

<Minden összefügg mindennel> forgatta élvezettel a frissen eltanult lingua technist Abrehem. <Hogy nem vettem észre eddig?>

A fény izzó lepelként fonta körül, miközben akadálytalanul suhant át a hajó lelki szemei előtt eleddig szilárdnak képzelt struktúráján. Most, hogy teste húsbörtönéből kiszabadulva szabadon szárnyalhatott a Speranza láthatatlan adatterében, már belátta, mekkorát tévedett.

Látta a részeknél sokkal fényesebb egésszé összefolyó adatfolyamok millióit. A frissen beérkezett adatok által folyton átrendeződő geometriai formák suhantak el mellette, és együtt repült a tudás csillogó szupersztrádáit súroló anyagtalan információ rajaival.

Az adatok néhol megszorultak, tompává és reakcióképtelenné váltak, míg a mintázat új irányt nem talált, aztán ismét útnak indultak, akár egy folyó szeszélyes örvényei.

Vajon mire utaltak ezek a jelenségek?

Fogalma sem volt róla, csak figyelte, hogyan rendeződik hajószerte folyton mozgó és újjáformázódó alakba a fény. Mikor is ültette fel Tychon magos és Chiron Manubia az Elektrus Kohó szívében felállított trónszékre, hogy a bionikus keze haptikus implantátumai összefonódjanak a mélyére ültetett szent áramkörökkel?

Egy perce? Egy éve?

Abrehem fejében a kvantumalgebra, a metateória axiómái, a négydimenziós geometria, az N-topologikus parametrika és a többismeretlenes egyenletek egymással összefüggő hálózatának hexamatikus egyenletei kavarogtak. Tudatos elméje számára még a legegyszerűbb elmélet is döbbenetesen bonyolultnak tűnt. Egyedül a pszichéje legmélyebb régiói tudták feldolgozni a hexamatika számtalan logikátlan, akauzális és emberi ösztönöknek gyökeresen ellentmondó téziseit.

Brutálisan, fájdalmasan és gyorsan ismertették meg vele a matematikai technoteória ezen obskúrus válfaját. A szükséges tudást az optikai implantátumán és a látóidegein keresztül közvetlenül töltötték át az agyába.

Tychon magos elmondása szerint nem ez volt a tudásátadás leghatékonyabb formája, folyamatos ismétlés nélkül az információk idővel ugyanis egyszerűen kifakulnak majd az elméjéből. Egyedül a kognitív architektúrája teljes átstrukturálásával és számos invazív agyalapi implantátum beültetésével érhető el, hogy a letöltött adatok végleg rákapcsolódjanak az idegpályáira.

Abrehem nagy megkönnyebbülésére az Elektrus Kohóban senki sem rendelkezett az efféle folyamatok levezényléséhez szükséges tudással, a legközelebbi orvosi fedélzet pedig éppen ostrom alatt állt. Így aztán maradt a kínzóan fájdalmas optikai áttöltés.

Ám az, hogy ilyen formában láthatta a hajót, minden szenvedést megért. A legnagyobb kohók, templomok és információhálózatok hipertömör fénygyűrűkként izzottak, a parancsnoki fedélzet vakító fényű máglyájára pedig rá sem lehetett nézni.

A kritikus rendszerek, a bennük tárolt adatokkal és az ott robotolók összegyűjtött bölcsességével együtt a rétegelt információ pulzárjaiként lüktettek. Abrehem látása azonban nem csak a hajó rendszereire terjedt ki.

A Speranza szikrázó porszemekként szerteszórt legénységi tagjai mikroszkopikus méretű pelyhekként szivárogtak át a fények rácsozatán. Míg Abrehem szabadon szárnyalhatott az adattérben, ők évezredes dogmáik béklyójában csak előre kijelölt ösvényeken mozoghattak.

De még a legfényesebb adeptusok is csak halódó parázsgöbök voltak a hajó szívéhez és a benne lakozó, részek egészeként létező szellemhez képest. A Mechanicus szolgáinak összesített tudása is semmiség volt ahhoz mérten, ami a hajó legmélyebb, legféltettebben rejtett logikai tárhelyeiben lapult.

Vitali és Manubia figyelmeztették, hogy ez csak egy teszt, hogy képes-e egyáltalán repülni az adattérben, ezért még véletlenül se merészkedjen távol az Elektrus Kohótól, és szigorúan megtiltották, hogy közel menjen bármelyik, Galatea jelenlétével megfertőzött rendszerhez. Még meg kellett tanulnia az adattér finomságait. Nem egy adeptus agya égett már ki, hogy aztán szervitornak való alapanyagon kívül ne legyen jó másra, mert szájtáti áhítatában a korrupt kód örvényeibe szállt.

Abrehem kételkedett benne, hogy akár egy is Géptől áldott lett volna az ilyen szerencsétlenek közül, ezért a legközelebbi adatmag, a hajó belső légkörének összetételét kezelő egyik központ felé vette az irányt. A mag egy végtelenül egyszerű hófehér fénygömb alakját vette fel, és hétköznapi megjelenésével figyelmeztetett a mélyén dolgozó végtelenül komplex folyamatokra.

A felszínéről napkitörésként szakadt fel a szikrázó bináris kód, vegyszerarányok hálója, légkeverék-formulák és ehhez hasonlók, hogy aztán csatlakozzanak a Speranza egészét átjáró információ folyamához.

Abrehem körpályára állt a gömb egyenlítője körül, és büszkén sütkérezett kohójának üvöltő forróságában. A rendszer szívében vegytiszta olvadt adat fortyogott, de volt ott mellette valami más is, egy parazita, aminek sosem lett volna szabad bebocsátást nyernie az adattérbe.

<Galatea> suttogta Abrehem.

A parazita érzékelte, hogy figyelik, és kitekeredett, akár egy ébredező kígyó. Abrehem azonnal felismerte Galatea jelenlétének természetellenességét, és azt is, hogy a gyilokprogram, ha akarja, egy szemvillanás alatt elsöpörheti az adatmagot.

Amint rájött, milyen iszonyatos veszélyben forog az élete, azonnal menekülőre fogta, ám ostorszerű fénynyalábok csaptak ki utána, és megragadták. Elképesztő fájdalom vágott végig a testén. A lény lassan, metodikusan akarta meggyilkolni, és jéghideg ujjakkal markolt a szívébe, ami aztán az idegrendszerét is lefagyasztotta.

Abrehem szólni akart, könyörögni az életéért, a testébe irányított visszacsatolás azonban lassan az agyába is utat talált. A parazita érdeklődését felkeltette a birtokán szabadon szárnyaló idegen, ezért a gyilkosság folyamata közben is végig tanulmányozta.

<Ki vagy te, kicsi ember?> kérdezte.

<Abrehem Locke> szakadt fel a férfi szájából a válasz.

<Galatea vagyunk> felelte a parazita. <Ez pedig a mi hajónk.>

Abrehem érezte, ahogy a kígyózó csápok lassan összezúzzák a testét, és közben azon gondolkozott, hogy vajon tisztában van-e bárki az Elektrus Kohóban azzal, hogy éppen haldoklik. Vajon rángatózik-e a teste a visszacsatolt fájdalomtól? Vajon a belső szervei elengedik-e magukat, most, hogy elvesztette az uralmát a saját teste működése felett?

<Az Elektrus Kohó?> kuncogott Galatea. <Szóval onnét jössz? Kezdenünk kéne valamit ezzel az információval, nem igaz?>

Abrehem próbálta óvni a gondolatait, a gépi intelligencia azonban játszi könnyedséggel törte át a védműveit. Rosszul felhelyezett szintibőrként fejtette vissza a pszichéje rétegeit, és minden információt gondosan magába szívott.

Micsoda szégyen, rögtön az első útján életét veszíti az adattérben! Vitali végtelenül csalódott lesz, amikor kiderül, hogy a megváltó, akire várt, egy tehetségtelen sarlatán. Remélte, hogy enyhíthet valamit az agg csillagász fájdalmain, ha segít neki szembeszállni Galateával, de milyen naiv is volt!

Abrehem dühében hatalmasat csapott.

És hófehér fény robbant elő a testéből, élettelen fekete hamukockákká égetve a parazita adatcsápjait. A lángok kisöpörték az adatmagból a gépi intelligencia fertőzését, egészen a bináris horizontig hallatszó fájdalomsikolyt csalogatva elő Galateából. Abrehem csodálkozva bámulta az adatmagot, ami minden eddiginél fényesebben és forróbban világlott, most, hogy megszabadult az idegen testtől.

A rettenetes fagy is felengedett, a szíve pedig kétségbeesetten dübögve rúgott ki, akár egy fuldokló. Érezte, hogy az adatmag nem akarja látni többé, és ellöki magától.

Természetesen értette az indokait. Félt Galatea visszatérésétől.

Felemelt fejjel száguldott a magasba, messze a kód legnagyobb sztrádái fölé, mert érezte közeledni Galatea bosszúszomjas csápjait.

<Ideje kilépni> motyogta maga elé.

Szavalni kezdte a megszakító mantrát.

Kinyitotta a szemét, és…

 

…szinte kizuhant a trónszékből az Elektrus Kohó padlójára. Lihegett, és rángatózó végtagokkal sikoltozott. Karok állították meg a zuhanását. Emberi karok. Hús-vér karok.

Abrehem érezte, ahogy gyengéden a földre fektetik. Kipislogta a szeméből a kommunió retináján káprázó szellemképeit. A gyomra tótágast állt. Oldalra gördült és a padlóra hányt, miközben valami meleg csorgott végig a lábán.

– Thor heréire! – kiáltotta el magát valaki undorodva. – Összehugyozta magát!

– Kussolj már, Hawke – reccsent rá egy ismerős hang. Coyne.

Mit keres itt ő meg Hawke?

A válasz persze egyértelmű volt.

A Speranzát támadás érte, ezek ketten meg biztos kitalálták, hogy akkor van a legjobb esélyük a túlélésre, ha megtalálnak engem. És mint minden valamirevaló adósrabszolga, ők is tudták, hogyan jussanak be észrevétlenül, titkos járatokon keresztül szinte bárhová…

– Abrehem – szólalt meg Coyne, miközben egy hideg vizes ronggyal a homlokát törölgette. – Minden rendben, már vége van.

A rosszullét alábbhagyott, a helyét azonban tompa, állandó fájdalom vette át a koponyájában.

– Coyne? – kérdezte. – Meghaltam?

– Nem – csattant fel a látóterébe lépő Chiron Manubia. – Pedig mindent megtettem, hogy ne így legyen, maga akasztanivaló barom!

Abrehem teljes mértékben értette a dühét, az arcán végiggördülő könnycseppek azonban őszinte aggodalomról árulkodtak. Az adeptus a csuhája szárával törölte le az arcáról a nedvességet, majd egy Abrehem látóterén kívül álló személyhez fordult.

– Látja? Mondtam, hogy még nem áll készen erre – mondta. – Függetlenül attól, hogy a lánya mit mond.

– Pedig muszáj lesz – lépett közelebb Vitali Tychon, és segített Coyne-nak talpra állítani Abrehemet. A lábai remegtek, mint a nyárfalevél. Az agya átmenetileg megfeledkezett a használatukról.

– Tychon magos – hebegte Abrehem. – Nagyon sajnálom…

– Figyelmeztettük, hogy ne repüljön túl közel az adatmagokhoz – feddte meg Vitali, miközben a főhajó mellett sorakozó keményfa padok egyikéhez segítették a férfit. A kopasz adeptusok félreálltak, hogy helyet nyissanak nekik. – Galatea az összes létfontosságú rendszerhez hozzáfér.

– Galatea! – kiáltott fel kétségbeesetten Abrehem, amikor a Speranza adatterében átélt események felbukkantak az emlékei ködéből. – Tudja… jaj, ne! Tudja, hogy itt vagyunk!

– Elmondta neki?

– Próbáltam titkolni, de túl erős volt – szabadkozott Abrehem.

– Mondott még neki mást is? – reccsent rá Manubia. – Belépési kódokat, önpusztító szekvenciákat? Ölőkódokat? Tudja, a szokásos triviális dolgokat!

Abrehem megrázta a fejét, a mozdulattól azonban mintha légkalapácsok vertek volna végig a koponyája belsejében. A látása elszürkült. Próbált visszavágni, a nőnek azonban igaza volt.

– Kész, halottak vagyunk – emelte fel mindkét kezét a nő.

– Nem – kocogtatta meg a halántékát Vitali. – Gondoljon csak bele. Galatea olyannyira a kezében tartja a Speranza rendszereit, hogy ha meg akarna ölni minket, már rég lángokban állnánk vagy fuldokolnánk.

– De akkor miért is nem? – érdeklődött Hawke. – Mert ha ennek fennáll az esélye, már itt se vagyok.

– Azért nem – magyarázta –, mert úgy vélem, hogy Galatea élve akarja elfogni Locke urat.

Abrehem a gépi intelligenciával történt találkozásától még mindig kissé bizonytalan lábakkal állt talpra. Hiába került hajszálnyira az agyhalálhoz, az összecsapás felélesztette benne a visszavágás vágyát.

– Szerintem engedje be Vitali ölőfalkáit – mondta, és megmozgatta fémkeze ujjait, majd a trón felé indult. – Visszamegyek.

 

– Írja le a lényt – parancsolta Kotov.

– Nem lehetett nagyobb egy gyermeknél – felelte Roboute, és a földre söpörte a tenyeréről a tüzelőmechanizmus maradványait. – Nagyjából emberszerűnek tűnt, de a végtagjai valahogy rosszul álltak, mintha egyszerre több irányba is be tudnának hajlani. Tekintve, hogy tetőtől talpig rongyok borították, nem sokat láttam a testéből, de volt benne valami, amitől nehéz volt néhány másodpercnél tovább rajta tartani a szemem. Egy idő után olyan érzésem támadt, mintha mozgott vagy változott volna, amikor nem figyeltem.

– Egy sztázismezőben? – horkant fel Kotov. – Az lehetetlen.

– Ön bizonyára nem járt még a Korrekció Templomában – állt fel a kapitány, és leporolta a nadrágját. – De mindez mit sem számított, mivel senki sem akarta megvenni a lényt, ugyanis lehetetlen volt bizonyítani az eredetiségét. Hamis bóvlit pedig senki sem akart vásárolni.

Tanna undorodva rázta meg a fejét.

– Hogy tehették rá a kezüket a testre?

– A történet szerint a klán keresőcsapatai találtak rá egy Epsilon Garanto nevű félreeső világ egyik barlangrendszerében. Az információik szerint a közelmúltban egy birodalmi tisztogatócsapat késhegyre menő csatát vívott odalent valamiféle idegen fertőzéssel. A véres ütközet után egyetlen túlélő sem maradt, a keresőcsapatok ezért gyorsan felmarkolták, amit csak tudtak, és már iszkoltak is el, mielőtt megérkezhetett volna az utóvéd.

– Ön megvásárolta a lényt? – kérdezte Kotov.

– Maga szerint elmondanám, ha igen? – vágott vissza Roboute. – Ha valakiről kiderül, hogy egy ilyen lényt birtokol, holnap már az Inkvizíció szaglászik a küszöbénél. És ha az aukciót vezető szervitor történeteinek csak a fele igaz, ezek a lények akkor is nevetségesen veszélyesek. Ki akarna a hajóján tudni közülük egyet?

– Hogy érti, hogy veszélyesek? – kérdezte Tanna.

– A hrudok a feltételezések szerint dimenzionálisan instabilak – hordozta végig hirtelen támadt aggodalommal a tekintetét a barlang rothadó belső terén Kotov. – A Mechanicus sem érti, pontosan hogyan, de képesek átváltani az univerzum rései közt. Mindegyik lény rendelkezik egy entropikus mezővel, ami képes ultragyorsan elöregíteni a környezetét. Korábban tanulmányoztam már a hrudokra és az állítólagos képességeikre vonatkozó jelentéseket, de sose hittem volna, hogy egyszer a saját szememmel láthatom egy egész fészküket.

– De ha ez itt valóban egy fészek, akkor hogyhogy mi még mindig életben vagyunk? – tette fel a logikus kérdést az őrmester. – És miért nem váltanak egyszerűen teret?

Kotov válaszul a barlang mennyezetéről lelógó rézkalickák mélyén, energiaívektől övezett gépezetekre bökött.

– Úgy vélem, hogy a gépek akadályozzák meg őket ebben – magyarázta. – De hogy miként, azt még nem tudom.

– Telok a kristályból és vasporból épített gépezeteivel ejtette csapdába a feith-mhorokat – bukkant fel figyelmeztetés nélkül a hátuk mögött Bielanna.

Ahogy szembefordult vele, sosem látott látvány tárult Roboute szeme elé. Egy öregnek látszó elda állt előtte. A sápadt arca járomcsontjain és homlokán szétfutó hajszálvékony, körkörös ráncocskák egy törzsi tetoválásra emlékeztették. A jobb szeme teljesen eltelt vérrel.

– Feith-mhor? Időn túli árnyékok? – tippelt.

Bielanna bólintott.

– A Caoineaghoz, az yngirek ördögi gépezetéhez láncolta a hatalmukat.

– Yngir? Ezt a szót nem ismerem.

– És nem is fogod. – Bielanna hangjából csak úgy csöpögött az emberi faj iránt érzett gyűlölet. – Én sem láttam, egészen mostanáig… itt a bolygó szívében… a vihar szemében. Ez a világ karcos lencseként torzítja el a szövétneket. Telok gépezete az okozott károkra vakon lopja meg a jövőt és a múltat, hogy újjáépítse a jelent.

Bielanna bonyolult és néhol hibás mondatszerkezetei ellenére Roboute azonnal látta megvillanni Kotov szemében a megértést.

– A lények ellensúlyozzák az Istenek Lehelete által okozott téridőtorzulásokat! – ébredt rá a válaszra az ősmagos. – Ezért lehetett, hogy az auspexeink szerint mind a Katen Venia, mind a Hypatia egyszerre vonaglik a geológiai aggkor és az erőszakos születés béklyójában. A hipergyors fejlődést az ultrasebes öregedés egyensúlyozza ki. Ave Deus Mechanicus!

– Fogalmazzon egyértelműbben, ősmagos – szólt rá Tanna. – Nem vagyok ostoba, de nem rendelkezem azzal a tudással, amivel maga.

– Hogyne,hogyne – próbálta kiszűrni a hangjából az izgatottságát Kotov. – Az elveszett magos alapjaiban forgatja fel a téridőt. Ha a lehető legvilágosabban akarok fogalmazni önnek, Tanna őrmester, akkor azt mondanám, hogy Telok gépezete a csodálatos eredmények elérése érdekében semmissé teszi az univerzum alapvető törvényszerűségeit.

Kotov ezután sétálgatni kezdett a szakadék pereménél, a feje körül pedig remegett a levegő a több tízezer letöltött adatbázis együttes feldolgozása termelte hőtől.

– Ha jól értelmezem… Bielanna szavait, az Istenek Lehelete a múltból és a jövőből, jó eséllyel több tucat csillag szívének együttes megcsapolásával elégíti ki szinte határtalan energiaszükségleteit. Az összegyűjtött energiából aztán a csillagközi gépészet döbbenetes vívmányait hozza létre – magyarázta az ősmagos, miközben mechadendritjeivel bonyolult temporális egyenleteket karcolt a levegőbe. – A gépezet működtetése azonban számos mellékhatással járt a galaxis határvidékén. Idő előtt elpusztuló, vagy épp begyulladni képtelen csillagok és így tovább. Ezeket az anomáliákat érzékelte Tychon magos. Még az sem lehetetlen, hogy magát a Glória Heget is az Istenek Lehelete hozta létre.

Kotov megtorpant, és a szedett-vedett kis csapatra emelte a tekintetét. Roboute elfogadást látott a szemében. Az ősmagos korábban megismert felsőbbrendűségi tudata és arroganciája ismét a felszínre tört. Megfeszülő állkapcsa és jéghidegen csillanó szeme láttán nem férhetett kétség ahhoz sem, hogy a korábban a kétségbeesés által elsöpört céltudatosságát is visszanyerte.

– Surcouf úr, bocsánatkéréssel tartozom önnek – mondta végül.

Roboute leesett állal nézett vissza rá. Mindent várt Kotovtól, csak épp bocsánatkérést nem.

– Valóban?

– Igen – bólintott az ősmagos. – Önnek ugyanis igaza volt. A nagyobb problémák valóban kisebb problémák láncolatai. Sikerült figyelmeztetnünk Blaylock magost Telok köpönyegforgató mivoltára, de nem várhatjuk másoktól, hogy helyettünk vívják meg a csatáinkat. Nekünk is lépéseket kell tennünk, hogy megfékezzük az Elveszett Magost. Nekünk kell megakadályoznunk, hogy az Istenek Lehelete valaha is elhagyja a bolygót.

– És mégis hogyan? – érdeklődött a kapitány.

– Egyszerűen – magyarázta Kotov. – Visszamegyünk a felszínre és végzünk Vettius Telokkal.

 

A Speranza egyik széles zarándokfolyosóján, a Mars rég elfeledett magosainak poros gránitszobrai között újabb villámláncolat manifesztálódott. Itt állt az a magos is, kinek emlékműve előtt Roboute megfogadta, hogy fényt derít az életművére, de sosem váltotta be az ígéretét.

A villámvihar matematikai precizitással terjedt szét.

Az energiaívek végigvertek a szobrok közt, majd a szétrepülő kő dübörgésétől, valamint az elpattanó betonvasak csilingelésétől kísérve ezernyi darabra robbantották az összeset.

Utolsóként a pharsesi Vahihva magos szobra repült szét üvöltve lángoló kőtörmelékké. A fényvihar kavargott a szétzúzott szobrok közt, és egy semmiből anyagiasuló kristálylény testébe olvasztotta a maradványaikat.

A Speranza fedélzetén megjelenő támadók önmagukban alig voltak többek élettelen kristályoknál, a mozgás adományával a szerkezetükön belül nyüzsgő több milliárd bioimitatív gépezet ajándékozta meg őket.

A Telok által a sikertelen naogeddoni expedíciót követően kifejlesztett cortex evokatus páratlan rítusai korlátozott önállósággal ruházták fel a lényeket, akik így képessé váltak környezetük tudatos érzékelésére, míg viselkedésük alapján látszólag találékonyan reagáltak a kialakuló helyzetekre.

Holott valójában minden egyes lényt szigorú támadási protokollokkal láttak el, az intelligenciájukat pedig a testükben dolgozó mikrogépezetek száma határozta meg.

A zarándokfolyosón megjelenő teremtmény azonban gyökeresen különbözött tőlük. A zöldesfehéren izzó energia szupernóvája mélyén lassan formát öntött egy kristályból és kőből gyúrt óriás. A leghatalmasabb életformáknál is sokkalta fejlettebb idegkapcsolatok makrokozmoszának a Telok által a Speranza fedélzetére küldött gépezetek kritikus tömege adott formát, és ez látta el energiával is.

A kapcsolatok önmagukban haszontalanok voltak, ám képesek lehettek a részek egészénél sokkal erősebb hálózattá kovácsolni az összes kristálylényben rejlő potenciált.

A csatagigásznál is magasabb lény végtagjait biomorfikus, energiáktól hullámzó kampók és ágak borították. A teste folyamatos változással tette próbára az egyes alakok halálosságát. Volt brutálisan ogreszerű, és négylábú, humanoid testű, akár egy üvegkentaur, de egyszer még egy karmos skorpióra hajazó soklábú iszonyat alakját is felvette.

A gigászt számtalan, a rókákéhoz hasonlóan elnyújtott koponyájú, sáskaszerű pengekarokat és üveges pajzsokat sarjasztott szörnyeteg kísérte.

Az alfa-teremtmény frissen ébredt tudata vezeték nélküli pestisként terjedt szét a Speranza fedélzetén harcoló kristálylények között. Összekapcsolódott a több ezer harcos teremtménnyel, és elorozta tőlük az önállóságukat.

A támadók látszólagos szétszórtsága pedig pillanatok alatt vad és elkötelezett céltudatosságnak adta át a helyét.