Mikrotartalom 09

Az Exnihilio légkörének megtisztítására indított közös vállalkozás minden előzetes várakozás ellenére működni látszott. Blaylock a Speranza parancsnoki trónusában ülve, elégedetten szívta magába a központi entoptikus kijelzőről befutó adatokat. A kirakós darabjai kezdtek a helyükre kerülni.

A derengő függöny kettős, cseppfolyós fényfoltokként jelenítette meg Kryptaestrex geoformáló hajóit. A körülöttük tomboló változatos reakciók üstje eltorzította az auspexeik által begyűjtött adatokat. Azuramagelli geostacionárius szervitordrónjainak láncolata az alkímiai vihar szemében kialakult nyugodt levegő henger alakú sávján fűzte át magát.

Még nem törtek át eléggé a viharon, hogy elérjék a felszínt, ám míg a voxrendszertől ez idáig csak statikus sistergésre futotta, a jeladókból most torz gépi sikolyok vonyítottak.

Galatea felemás lábaival csattogva járkált fel-alá a hídon, és folyton Blaylockra sandított, amikor úgy sejtette, hogy a magos nem láthatja. A gépi hibridet alaposan meglepte, hogy miért épp arra az adott területre esett a választása a légköri áttörés megkezdéséhez, mintha tudott volna valamit, amit a magos nem. Ez már önmagában is megerősítette Blaylockot a meggyőződésében, hogy a Mars Volta a megfelelő irányba vezette.

Minél tovább figyelte a híd légterében vibráló adatfényeket, annál céltudatosabbá vált. Sosem érezte még ilyen közel magát az Omnissiáshoz, mint most. Mindenütt ott látta a nyomát a kauzalitás csodával határos hálózatában, ami idáig vezette őket.

A Speranza gépi szívében lakozó kiterjedt lélek jelenléte valós súlyként nehezedett rá. Tolakodó volt, de nem zavaróan. Mintha egy érzékszervein messze túlmutatóan hatalmas lény bámulta volna. Ugyanúgy nem tudta igazán felfogni, mint ahogy a megcsúszott agyagpala sem érzékelte a felette tornyosuló hegyet.

Vajon a Mechanicus-bárka kínálta tálcán számára a szükséges megoldást? Bár nem tudott választ adni a kérdésre, a felvetés teológiai mélységei nem szorultak magyarázatra. Már kezdett is körvonalazódni a fejében egy monográfia a témában, amit talán kiad majd, ha egyszer visszatérnek a Marsra.

– Lehet, hogy a marakodó alárendeltjei végül mégis ránk cáfolnak – jegyezte meg Galatea. – A légkör számításaink szerint a termoszféra határáig gyakorlatilag tisztának tekinthető.

– Valóban – felelte Blaylock. – Úgy vélem, hogy pillanatokon belül áttörjük a Kármán-vonalat, és tíz-tizenkét órán belül a troposzférát is.

– Onnantól kezdve már nehezebb lesz közelebb juttatni a járműveket a bolygó felszínéhez. Ha lejjebb küldi a geoformálókat, azzal komoly veszélynek teszi ki őket.

– Így van – értett egyet a locum fabrikátor. – De ha így kapcsolatba léphetünk a felszínen rekedt embereinkkel, akkor hajlandó vagyok vállalni ezt a rizikót.

– A felszínre vonatkozó ismeretei döbbenetes hiányosságának fényében a logika nem ezt diktálja.

Blaylock kezdte már nagyon unni Galatea folyamatos károgását.

– Minél tovább hallgatom magát, annál biztosabb vagyok benne, hogy el akar tántorítani attól, hogy kapcsolatba lépjek Kotov ősmagosszal. Miért tenne ilyesmit?

– Eltántorítani? – kuncogott fel sziszegve a gépi intelligencia. – Miért próbálkoznánk ilyesmivel, ha már többször is kijelentettük, hogy a célunk Telok ősmagos elpusztítása?

– Ez egy kiváló kérdés – emelkedett fel ültéből Blaylock, majd Galatea elé vonult. A törpe szervitorai sietve utánasorjáztak az ülése mögül, hogy átrendezzék a tápanyagtartályba vezető szörcsögő vezetékeket. – Valóban ez a kimondott célja, de hogy ez egyezik-e a valós céljaival, az már egészen más lapra tartozik.

– Ön kételkedik az őszinteségünkben? – húzta ki magát teljes csálé valójában Galatea, amitől még egyértelműbbé vált ocsmányul torz testfelépítése. – Telok tépte le rólunk a Sokrét láncait, de nézzen csak rá, hogy milyen testbe kényszerített minket! Milyen jószándékú alkotó verne ilyen börtönnel egy élőlényt?

– Maga nem egy élőlény – csattant fel Blaylock, ahogy a dühe egy pillanatra maga alá gyűrte az óvatosságát. – Hanem egy torzszülött az Omnissiás szemében.

– Pontosan erre akartam utalni – mutatott rá Galatea. – Nézzen csak rá erre az undorító testre, és rögtön megérti, hogy miért akarjuk holtan látni.

– Telok tetteivel akarja igazolni azt, amit a Sokrét-állomásra tévedőkkel és most Linya úrnővel művelt?

– Csak azt tettük, amit bármelyik értelmes lény tett volna a túlélésért – válaszolta a gépi hibrid. – Telok célt adott nekünk, és szabadságot ígért, de aztán magunkra hagyott minket az egyedüllét kínjával, csapdában, akár egy rovar a pók hálójában.

– Ha jól emlékszem, korábban inkább maga volt a pók.

Galatea megvonta bábteste vállát.

– A tudatunk réges-rég kihunyt volna, ha nem építünk be időről időre friss agyakat a neuromátrixunkba.

– Talán megbocsát nekem, ha azt mondom, nem lenne túl nagy kár magáért.

Galatea a központi entoptikus kijelző elé csattogott felemás lábain, majd kinyújtotta egyik csuhás kezét az Exnihilio zavaros alakja felé.

– A segítségünk nélkül soha nem jutottak volna át élve a Glória Hegen. Nélkülünk most nem állnánk a vágyaink kapujában.

Blaylock nem tudta eldönteni, hogy a többes szám első személy itt az egész Mechanicusra vonatkozik, vagy csak Galatea önmegnevezésének újabb idegesítő példáját hallja.

– Blaylock magos! – bődült el Kryptaestrex. A logisztika mestere nooszférikus aurájának minden aspektusa éles fénnyel lángolt az áttöltött adatok sokaságától, miközben tömbszerű testével elfordult a konzoljától. – Kapcsolat! Kapcsolat!

– Légköri áttörés! – tette hozzá Azuramagelli.

– Megerősítést kérek: ilyen hamar? – követelte a locum fabrikátor. – A jelenlegi számítások szerint legkorábban tíz óra múlva törhetjük át a troposzférát.

– Megerősítem, Blaylock magos – jelentette Kryptaestrex. – A légkör állapota egy erősen töltött atmoszférikus feldolgozó jelenlétét valószínűsíti a felszínen.

– Szinte pontosan a geoformáló járműveink alatt… – fordította a locum fabrikátor felé acélhálós testét Azuramagelli. Arcvonások nélkül egyedül a nooszférán keresztül tudta közvetíteni a megdöbbenését. – Honnan… honnan tudta?

Blaylock nem osztotta meg a híd legénységével, hogy miért épp erre a területre esett a választása. Csak annyit jegyzett meg, hogy az Omnissiás bizonyosan utat mutat majd számukra.

– Igen, Tarkis – hajolt le hozzá Galatea, hogy a szemébe fúrja élettelen bábtestének ezüst tekintetét. – Honnan tudta, hová kell küldenie a geoformálókat?

Blaylock valahol a lelke mélyén érezte, hiba lenne felfednie Galatea előtt a Mars Volta titkát, ezért egyszerűen elengedte a füle mellett a kérdést. Minél kevesebbet tudott a gépi intelligencia a Speranza titkos működéséről, annál jobb.

Helyette parancsokat kezdett osztogatni a rá jellemző tömör hatékonysággal.

– Állítsák le az automatikusan ismétlődő voxüzenetet. Ha Kotov ősmagos kapcsolatot akar teremteni velünk, akkor azt akarom, hogy mi magunk feleljünk neki személyesen – járt állomásról állomásra a locum fabrikátor, és voxcsatornákat nyitott a hajó különböző pontjaira. – Dahan magos, a gyorsreagálású skitariik állapota?

– Azonnali készültségben állnak – felelte a beszállófedélzetről az embereivel együtt indulásra kész secutor. – Adja ki a parancsot, és már a felszínen is vagyunk.

– Türelem, Dahan – intette óvatosságra Blaylock. – Bizonyosodjunk meg a helyzetről, mielőtt teljes körű felszíni offenzívát indítunk.

Blaylock ezt követően újra elfoglalta a helyét a parancsnoki trónusban, és a karfára tette acélkarjait. A szervitorai felvisítottak a haptikus csatlakozóin át a testébe áramló adatterheléstől. Összekötötte magát a Speranza perifériájának rétegeivel, és rögvest megérezte, ahogy az irdatlan hajó kiterjeszti a nooszférikus jelenlétét.

A locum fabrikátor pillanatok alatt feldolgozta a fedélzet lemezei alól szellemcsermelyekként felcsordogáló, adatokkal teli információfények legfontosabbjait. Több szeletre particionált tudatát megosztotta a világűr és a felszín közt mind stabilabbá váló tiszta folyosó és a bolygóméretű ipar emisszióinak elemzése között.

– Kotov ősmagos... – Mindössze eddig jutott, amikor az Exnihilio felszínéről érkező tömörített adatköpet a torkára forrasztotta a szót. Először senki sem értette a voxjeladók bordázott szájából előrobbanó reszelős, sűrűn tömörített statikus zörejt.

A híd komplex algoritmusai külön parancs nélkül is hozzáláttak a kitömörítéshez, az értelmezhetetlen zaj így pillanatok alatt Kotov ősmagos hangját vette fel.

– …lock, itt Kotov. Azonnal hagyja el az orbitális pályát, és a lehető legnagyobb sebességgel térjen vissza az Impériumba! Ismétlem, hagyja el az orbitális pályát, és meneküljön olyan messzire az Exnihiliótól, amennyire csak lehet! Ne kísérelje meg elérni a felszínt vagy minket! Az Omnissiás szerelmére, menjen innen és soha ne nézzen vissza!

Blaylock egyre növekvő hitetlenkedéssel hallgatta Kotov ősmagos szavait. Az általuk letöltött üzenetet előre rögzítették. Nem lehetett igaz. Talán a keskeny sávú adattovábbítás során állt be valamiféle katasztrofális zavar? Hiába a látszólag tiszta folyosó, a lokális torzítás minden bizonnyal összezavarta az ősmagos adását.

A gondolat még meg sem fogalmazódott igazán a fejében, amikor már tudta, hogy csak áltatja magát.

A jel tiszta volt, torzítatlan, és minden egyes bináris molekulája magán viselte a Kotov ősmagos genetikus markereinél is pontosabb azonosítást lehetővé tévő nooszférikus azonosító jeleit.

– Blaylock? – kérdezte legalább akkora zavarban Azuramagelli. – Mit akar mondani az ősmagos?

– Ez nem lehet igaz – csattant fel Kryptaestrex, és rögvest az asztrogációs magos felé fordult. – Az átkozott szervitorrelék valahogyan eltorzították a jelet. Ez lehet az egyetlen magyarázat. Muszáj, hogy így legyen, Tarkis!

– Nem tudom – felelte a locum fabrikátor. – Én…

A vox ekkor megreccsent, és a felvétel helyett Kotov ősmagos valós idejű hangja töltötte be a hidat. Sürgetően, a rettenettől emelt hangon beszélt.

– Tarkis, ha hall engem, a fogaskerék mozgásba lendült. Telok egyáltalán nem az, aminek gondoltam, hanem egy szörnyeteg, az Istenek Lehelete pedig egy kimondhatatlanul szörnyűséges xenó iszonyat. Telok el akar pusztítani mindent, ami kedves a számunkra! Ha nem cselekszik most azonnal, akkor ráteszi a kezét a Speranzára, és visszaviszi a Marsra, hogy…

Kotov szavait mintha elvágták volna.

A voxból csak a halott levegő sziszegett.

Blaylock döbbent csendben ült, és próbálta logikus rendszerbe sorolni őrülten csapongó gondolatait. Ha az ősmagos igazat beszélt, azzal nevetségessé tett mindent, amit eddig bizonyosnak hitt. Csak azért jöttek el idáig, hogy kiderüljön, az ígéret, aminek nyomában útnak indultak, egy legalább olyan szörnyűséges csapda, mint amit Galatea állított számukra a Valette Sokrét-állomáson...

Tévedésnek, aljas átverésnek akarta hinni a hallottakat, Kotov azonban a puszta szavaival cáfolt rá erre.

– Ősmagos? – mondta végül. – Kotov ősmagos? Válaszoljon! Kotov ősmagos, azonnali választ kérek. Ősmagos? Azuramagelli, próbálkozzon tovább!

Az asztrogáció magosa visszatért az adatközpontjához, és széles spektrumú voxüzenetet adott le.

– Honnan tudjuk, hogy egyáltalán az ősmagos szólt hozzánk?

– Ő volt az – szögezte le Blaylock. – Minden kétséget kizáróan.

– Mitől ilyen biztos benne?

– Mert a fogaskerék mozgásba lendült – felelte a locum fabrikátor. – Ugyanúgy, ahogy a kényszer hatására tett kijelentések jelzésére is léteznek verbális fordulatok, úgy arra is léteznek kódok, hogy a hallottakat minden kétséget kizáróan igazként kell elfogadni. Az ősmagos által használt „a fogaskerék mozgásba lendült” kifejezés az utóbbi csoportba tartozik.

– Akkor mitévők legyünk?

Blaylock nem felelt azonnal.

– Teljesítjük Kotov ősmagos utolsó parancsát – jelentette ki végül. – Elhagyjuk az orbitális pályát, és a lehető legnagyobb sebességgel az Impérium felé vesszük az irányt.

Ekkor egy újabb hang szólalt meg a voxból.

– Igazán sajnálom, Tarkis, de ezt nem engedhetem – közölte Vettius Telok.

Blaylock testén ugyanabban a pillanatban iszonyatos, sistergő, bináris tűz vágott végig. A haptikus implantátumai izzásig hevültek, és a trónszék karfájára égették a húsát. A locum fabrikátor háta ívbe feszült, miközben minden csatlakozójából szikrák pattogtak. A kívülről kényszerítetten letöltött ellenséges bináris teljesen átitatta az idegpályáit.

Az agyába ömlő milliónyi, véletlenszerű kép banalitása teljesen eltömítette a gondolati folyamatait. Csakhogy még ennek a mélyén is látott valamiféle mintázatot, egy hatalmas, macskaszerű lény folyamatosan ismétlődő képét. Az ijesztően szimmetrikus lény narancsvörös és fekete bundája szinte lángolt a holdfénytől megvilágított erdő háttere előtt.

A vállára erősített tartályból egymás után kiszakadó tápkábelekből mérgező vegyszerek és tápanyagok spricceltek a hídra. A Speranza parancsnoki trónusában ülő Blaylock a szétégett elektromos rendszereiből szivárgó füst ellenére csikorogva, nagy nehézségek árán megrázta a fejét.

– Nem – felelte eltorzult hangon, miközben próbált szembeszállni a teste mikrokódjában egyszerre aktivált milliónyi hibával. – Ez az Adeptus Mechanicus szuverén járműve, Lexell Kotov ősmagos parancsnoksága alatt. Nem áll jogában eltulajdonítani!

Telok sóhaja visszhangot vert a Speranza folyosóin.

– Pedig annyira reméltem, hogy megússzuk erőszak nélkül.

 

– Mik ezek? – kérdezte Surcouf.

Tannának épp ugyanez jutott eszébe, ahogy áthajolt a korlát fölött. A sebességük és az elkeskenyedő karmaik ragadozóra utaltak. Ennyinek egyelőre elégnek kellett lennie.

Elnyújtott, kecses ugrásokkal loholtak fel a torony oldalába erősített rámpán, akár egy vadászó rohamosztagos űrgárdista. A végtagjaikban szűkölő erő láttán Tanna biztos volt benne, hogy ha egy egyenes rámpán közelednének, máris elérték volna az állásukat.

– Harci robotok talán? – kockáztatta meg.

– Ezek nem robotok – lehelte Pavelka a közeledő teremtmények láttán, és a fogaskerék jelét mutatta a mellkasa előtt. – Annál sokkal rosszabbak.

– Valami olyat mondjon, ami segíthet megharcolnom velük.

Pavelka úgy érzékelte a lényeket, ahogy Tanna sosem tudná, mégis csupán megrázta a fejét.

– Ősi, degenerált gépszellemek lakoznak bennük. Egy több millió éve véget ért háború tömeggyilkosai voltak. Egyre csak a nevüket sikoltják a fejemben… Tindalosok! Tindalosok!

– Ez érdekes, de felesleges információ.

– Képes megállítani őket? – érdeklődött Surcouf.

– Csak ha nem kell magára és az ősmagosra figyelnem.

– Értettem – bólintott a kapitány, és már taszigálta is odébb az útból Pavelkát.

– Templomosok! – bődült el Tanna, majd előrántotta a kardját, és a rámpa tetejéhez lépett. A harcosai a két oldalán sorakoztak fel. Varda és Issur meztelen pengékkel, Bracha és Yael pedig csőre töltött bolterekkel.

– Sigismund, Dorn választottja és a Császár gyermeke, vezesd pengém! – emelte a szemlencséivel egy szintbe kardja sasszárnyas keresztvasát Varda.

Míg a testvérei követték a példáját, Anders a korlát széléhez sorakoztatta fel a gárdistáit. A pokolpuskák izzó sugarakat köptek a közeledő szörnyetegek felé. Tanna biztosan tudta, hogy a legtöbb lövés találni fog.

Az eldák jádevértes harcosai az űrgárdisták két oldalán sorakoztak fel. Tannának a hideg futkosott a hátán a jelenlétüktől, de leküzdötte az ösztönös késztetést, hogy lesújtson rájuk.

– Logikus felállást választottak – jegyezte meg a belső voxhálózaton keresztül Tanna. – De attól még nem tetszik.

Tanna bólintott, és biztos alapállást vett fel.

– Ha elérnek minket, küzdjetek szívvel-lélekkel, de egy pillanatra se feledkezzetek meg róla, hogy xenók állnak a hátunk mögött.

A testhez álló páncélt és vörös sisakforgót viselő eldák az erkély széléhez rohantak. A legkisebb erőfeszítés nélkül, kivont karddal ugrottak fel a korlátra, majd szabad kezükkel megragadták azt. Akrobatákként, kecses szaltóval vetődtek előre, és a támadók felett nagyjából egy körrel landoltak a rámpán.

Tanna rájuk se hederített.

Még a torony dohogó gépezeteinek üvöltésén és a lézerfegyverek kattogásán át is hallotta a kardok csattogásának zajába vegyülő csatakiáltásuk haldokló visszhangjait.

A fejére boruló árnyék láttán hátrafordult, és szembetalálta magát Uldanaish Ghostwalkerrel. A hátuk mögött tornyosuló elda lidércharcos velük együtt hallgatta, ahogy odalent elhal a fegyverek csattogása. A cadiaiak egy pillanattal később folytatták a zárótüzet.

Ami csak azt jelentette, hogy odalent az utolsó elda is elesett.

Az őrmester várakozásteljesen forgatta meg a vállait, hogy kilazítsa az izmait a közelgő kézitusa előtt. Még egy oldalpillantást is megengedett magának a fekete és elefántcsontszín vállvasa felett.

Kotov és a skitariijai már az erkély túloldalán jártak, félúton egy, a toronyból kivezető íves híd felé. Fogalma sem volt, hogy mi vár majd rájuk odakint, egyelőre azzal is megelégedett, hogy nem kellett itt maradniuk.

Tanna a fémen csattogó fémkarmok egyre közeledő zaján keresztül szólította meg Ghostwalkert.

– Kicsivel nagyobb vagy a megszokott harcostársaimnál – jegyezte meg.

– Félsz tőle, hogy eltalálsz?

– Ez érdekel a legkevésbé – vágta rá az őrmester.

– Akkor talán attól tartasz, hogy én sújtalak le a közelharc káoszában?

– Ez már eszembe jutott.

A lidércúr közelebb hajolt az űrgárdistához.

– Jobb, ha tudod, hogy ha egyszer lesújtok rád, Templomos, az teljességgel szándékos lesz.

– Ez a részemről is igaz.

A harcos teremtmény bombasztikus kacaja épp akkor harsant fel, amikor a pokolkutyák felbukkantak az ív mentén. Ghostwalker kihúzta magát.

A medvevállú, ezüstszínű lények karcsú gerincoszlopából erőteljes vadászkopólábak sarjadtak. Túlontúl széles pofájukban fém tépőfogak sorakoztak, míg összetett szemeik a barlangok cseppkövein megcsillanó világossághoz hasonlóan tükrözték vissza a fényt.

Vonyításukban a szomjazók ínsége honolt. Mancsaikból gyilkos pengék szökkentek elő.

Bolterlövedékek és surrogó, borotvaéles lemezkék özöne vágott végig rajtuk. Az előbbiek olvadt fémcseppeket robbantottak ki a testükből, míg az utóbbiak minden találata kisebb-nagyobb darabokat tépett ki a burkolatukból.

De csak egy sortűzre jutott idő.

Az első csapást Uldanaish Ghostwalker szenvedte el. Két Tindalos is rávetette magát. A lidércúr a méreteihez képest döbbenetes sebességgel forgatta a pengéjét. Az egyik Tindalos feltépett hassal üvöltött fel. Ghostwalker a lógó zsigerekre és leszakadt burkolatlemezekre ügyet sem vetve lökte félre. A cadiaiak azonnal megszórták a teremtmény csillogó oldalát.

A második ellenség agyarai a lépegető karjába martak. A pofájából beteges, zöld fény áramlott át a sebbe, miközben karommá görbített hátsó végtagjaival a lidércúr mellkasába tépett. Tanna ekkor lépett be mögé, és csípőtől a gerincéig felmetszette a testét.

A Tindalos lezuhant ugyan, de azonnal félregördült a Templomos második vágása elől.

Ghostwalker célra tartotta a kesztyűjébe épített lőfegyverét. A lövedékek a szétrobbanó üveg furcsán dallamos csilingelésével téptek a pokolkutya testébe. A hátuk mögött eközben három újabb szörnyeteg bukkant fel csattogó karmokkal, készen rá, hogy az űrgárdistákra vessék magukat.

Tanna a pisztolyát csípőmagasságban tartva a vállára pördítette a kardját, és előrelépett, hogy több tere legyen. Enyhén oldalra fordult, hogy támadást provokáljon, majd látva, hogy sikerrel járt, visszapördült. A kardjával söpörte félre a levegőből közeledő támadója csattogó agyarait, majd megpördítette a csuklóját, és a vállvasával lökte a földre. Végül fekvő ellenfele bordái közé térdelt, és szabadon hagyott torkához szorította a pisztolya csövét.

A tömegreaktív lövedék átütötte a szörnyeteg fémkoponyáját és a rámpát is.

Az üvöltő Tindalos sebéből bűzhödt, gélszerű folyadék, egy korát évezredekkel túlélt szörnyeteg beteges testnedve spriccelt Tanna sisakjára.

A torkában nedvesen izzó zöld fény máris elkezdte összefércelni a sebet, miközben kitépte magát Tanna lába alól.

Vissza. Mérd fel a környezetet.

Az egymást átfedő bolter- és pokolpuska-sorozatoknak hála, továbbra is tartották a rámpát. Kotov és a skitariik már majdnem kijutottak. Surcouf és Anders felváltva üvöltöztek Pavelkával, aki ismét felcsatlakozott az adatközpontra. Nem volt ideje elgondolkozni a miérteken. Otromba puskáikat szorosan a mellükhöz szorító cadiaiak vették körül őket, és csak arra vártak, hogy az ezredesük kiadja a visszavonulási parancsot.

Varda fekete pengéje megvillant, és félig leszaggatta egy Tindalos koponyáját. Tanna megpördült és vállvasaik éles csattanásával beállt a két testvére közé. Vállt vállnak vetve, keramit- és adamantiumfalként várták, hogy szétszaggassanak bárkit, aki az útjukba áll.

Tanna a pisztolya csövével blokkolta a feje felé kaszáló karmokat. A fegyver elsült, az őrmester kardja pedig az adamantiumkemény végtagba tépett.

A Templomos kihasználta a kínálkozó alkalmat, és erejét megfeszítve a megrendülő lény mellkasába tolta a kardját. Végül kirántotta a fegyvert a sebből, és hátrarúgta ellenfelét. Hitetlenkedve pislogott, majd megrázta a fejét.

A Ghostwalker által helybenhagyott Tindalosok mostanra ismét talpon voltak. A testük körül csillogó, zöld szellemfények táncoltak. Feltépett hasfaluk összezárult, meghajlott lábuk kiegyenesedett. Tanna életében eddig egyszer harcolt ennyire nehezen legyőzhető, a halált ilyen makacsul tagadó lényekkel.

A pokolkutyák rohamra lendültek, ketten azonban a becsapódás előtti utolsó pillanatban oldalra vetették magukat. Erőteljes lábaikkal könnyedén átvetették magukat a korláton. Innentől kezdve nem az ő problémái voltak. Majd a cadiaiak és az eldák lerendezik őket. A háta mögött Bracha és Yael is tüzet nyitott. A tömegreaktív lövedékek a levegőből kapták le az egyiket, és a korláton túlra lökték. Zuhanás közben is folyamatosan vonyított.

– Hajrá, testvérek, közéjük! – üvöltötte Tanna.

Szemtől szemben fogadták a bestiák rohamát. Iszonyatos erővel csattantak egymásnak. Tanna hiába vetette meg a lábát, érezte, hogy a mellvértje befelé nyomódik. Szétfacsarodó izmai felszakították a bőrét, és vért pumpáltak a páncélja alá. A magasba lendítette kardforgató kezét. A sivító fogak fémbe martak. Újabb adag zselés folyadék spriccelt a testére.

A vállvasába tépő karmok leszaggatták a templomos keresztet, és ujjnyi mély árkokat vájtak a keramitba. Az ütés ereje oldalra lökte.

Épp időben kapta a feje fölé a kardját, hogy blokkoljon egy fejének szánt csapást, de az iszonyatos erő így is térdre űzte.

A páncéljában felbúgott az energia. Tanna üvöltve állt fel, és egy félig kutya, félig hüllő pofába csapott kardja keresztet formázó markolatgombjával. Mérgező gépi vér robbant a levegőbe.

Légkalapácsként előrelendülő keze az egyik szörnyeteg gyomrába préselte a pisztolyát. A lövedék az ellenfél páncélján robbant fel, Tanna pedig felüvöltött. A kesztyűjét elöntő forró folyadék csordogálva folyt végig a karján.

A lény ismét támadásba lendült. Az űrgárdista válaszul lesújtott rá a lánckardjával. A fogak egy darabig csikorogva kerestek fogást a teremtmény burkolatán, de aztán átmetszették a gerincét. Tanna kitépte a fegyverét a sebből, és lerúgta a rámpáról a kapálózó lényt.

Húzd ki magad, lélegezz és támadj, nyomd el a fájdalmat!

Szorított a mellkasa és kapart a torka. Talán csatakiáltást üvöltött volna?

– T…túlzottan előre…mentél, Tanna! – üvöltötte Issur.

Vissza.

A Tindalosok egymással marakodva tomboltak, hogy minél hamarabb átjussanak a blokádon. Összeakadó pengekarmaikkal azonban csak egymást akadályozták. A Templomos látta a zavarukat. Nem voltak hozzászokva, hogy olyan ellenfelekkel küzdjenek, aki vissza is támad.

– Keressétek a nyílásokat! – kiáltotta legalább annyira magának, mint bárki másnak Tanna. – Öljétek meg az összeset!

Egy sisakjáról lecsúszó vágás a sérült vállvasában akadt el. Felmordult, majd egy ezüstirhájú teremtmény gyomrába tolta a kardját.

– Lépjetek be közéjük újra! – csikorogta. – Tartsátok őket!

Hogy jó példával járjon elöl, egy karmos acélcsípőbe mélyesztette a kardját egy felfelé indított vágással, majd visszakézből feltépte ellenfele gyomrát, és egy mellkasszúrással fejezte be a kombinációt. Belépett a nyílásba, és megcsavarta a karját. Egy pillanatra sem állhatott meg. Mozgás jobbról, egy tőrpengényi fogakkal teli tehénfej. Tanna a szemei közé vágott, amitől a lény felüvöltött.

Tovább. Arccal előre, lépés hátra. Keress másik ellenséget!

Ketten vetették rá magukat. Nem volt tere megpördíteni a kardját, ezért az elsőnek a gombbal zúzta be a bordáit, majd hasba szúrta a másikat, és már tépte is ki a kardját.

A szétszaggatott testű szörnyetegek a sebeikből smaragdszín folyadékot könnyezve vonultak vissza.

– Tanna, a Császár szerelmére, ne nyomulj már annyira előre! – förmedt rá valaki a rámpa tetejéről.

Varda?

Tanna visszahátrált a Császár Bajnoka és Issur vonaláig. Testvérei páncélját a fejük búbjától a csizmájukig elborította saját rőtvörös és az ellenség szurokfekete vére. Kardtávolságra álltak egymástól, Uldanaish Ghostwalkerrel a hátuk mögött.

A lidércharcos páncélját repedések és vágások sokasága csúfította el. Az egyik lába úgy remegett, mint ami bármelyik pillanatban kész összecsuklani, míg a másik térdízülete alól olvadt gyantára hajazó folyadék szivárgott. A sisakján éktelenkedő csúnya vágás mögül mintha egy ékkő fénye derengett volna elő.

A Tindalosok ismét támadásba lendültek.

– Vállt a vállnak! – dörögte Tanna.

 

Blaylock úgy érezte, mintha teste minden egyes sejtje ellene fordult volna. Ernyedten borult ki a trónszékéből. A látása azonnal elsötétedett, amint az agyalapi implantátumai lekapcsoltak, hogy útját állják a beérkező információ sokaságának.

Törpe szervitorai egymás után sivítottak fel kétségbeesésükben, ahogy átirányította hozzájuk a kapacitásuk határait súroló adattöbbletét. Az iszonyatos információmennyiség azonnal kiégette kettejük agyát, míg a harmadik irányíthatatlanul rángatózva zuhant a padlóra a testében tomboló kaotikus jelektől.

Blaylock vészjelző szirénák, figyelmeztető kürtök és bináris fájdalomsikolyok hangját hallotta. A Speranza gépezetei sarokba szorított állatokként vonyítottak. Blaylock erejét megfeszítve próbált talpra kecmeregni, csakhogy ez a vártnál jóval nehezebb feladatnak bizonyult. Azzal, hogy szinte az összes érzékelőrendszere lekapcsolt, teljességgel elveszítette a térérzékelését, fogalma sem volt róla, hogy merre lehet a fent és a lent.

A kezeit odaszorította a fémhez, amiről azt gondolta, hogy a fedélzet lehet, majd érezte, hogy az távolodni kezd tőle. Vagy ő távolodott attól? Blaylock altestét dugattyús támasztólábak és karmos ellensúlyok alkották. Ez a rendszer normális esetben hatékonyan mozgatta a tömegét, most azonban szívesen elcserélte volna egy pár szerves lábra.

Kérdő bináris sorozatokkal és komplex logaritmusos gépi kódköpetekkel vegyes húshangok szólongatták, de egyikből sem értett semmit.

Megpróbált beszélni, de a bináris és a hexamatikus sugárzói is lekapcsoltak. Elnyílt szájából csak forró levegő tört elő, mintha a tüdeje is tüzet fogott volna.

Karok ragadták meg, hogy feltételezése szerint álló helyzetbe emeljék. A térérzékelés visszatérésével hirtelen gyomorforgató szédülés tört rá. Az alteste gyorsan lefuttatta az összes alapvető giroszkopikus rendszerellenőrzést, és pillanatok alatt egyensúlyi helyzetbe állt. Míg támasztólábai erőteljes csattanásokkal a fedélzetbe martak, lassan teste többi újrainduló rendszere is alaphelyzetbe állt.

A belső rendszerarchitektúrájának egyes részei valahogyan még mindig hibásnak tűntek, de most nem volt ideje leállítani magát, és mindenre kiterjedő diagnosztikát futtatni. A látása visszatért, de csak lassan nyitotta ki a szemét, félve, hogy mi tárulhat elé.

– Ave Deus Mechanicus – préselte ki magából.

Az erős kezek egy pillanatra sem engedték el a szétfolyt nedvektől iszamós csuháját. A hátára szerelt tartály furcsán megbillent, és maró szagú gőzöket eregetett magából.

Megfordult, hogy köszönetet mondjon az illetőnek, aki talpra segítette, egy fekete csuhás, ezüst szemű magosnak. Pókszerű teste durván összerótt gépdarabokból épült fel.

Galatea, azonosították a memóriatekercsei, amint törölték a rendszereit elöntő redundáns adatokat.

Az azonosítással egy időben mart belé a felismerés, hogy az ocsmány gépi intelligencia még mindig létezik. Egymás után jutottak eszébe a hazugságai és a Mechanicus minden törvénye, amit a puszta létezésével szegett meg. Úgy lökte odébb magától mocskos kezeit, mintha égették volna a testét.

A híd entoptikus fényfüggönyeiről szinte kivétel nélkül csak sziszegő, ugráló statikus zörej köszönt vissza. Egyedül a központi kijelző működött, a letöltött rosszindulatú kód azonban azt is eltorzította.

– Blaylock magos! – kiáltotta egy megjelenésével inkább egy rakodódokkba, nem egy hajó hídjára illő robotnak látszó dobozszerű lény. – Működésképtelenné vált?

Kryptaestrex, a logisztika mestere.

– Nem – felelte a locum fabrikátor, bár a legkevésbé sem érezte működőképesnek magát.

Egy másik magos jelent meg Kryptaestrex mellett. A robotlábakon mozgó hálós acélszerkezet mélyén egy agy robbantott ábrájának látszó szövetdarabok pihentek műanyag csövekkel összekapcsolt tárolókban.

Azuramagelli, az asztrogáció mestere.

– Blaylock magos, ezt mindenképpen látnia kellene – jegyezte meg. – A felszínen épp történik… valami.

– Valami? – csattant fel Blaylock, miközben egyre több és több rendszere állt egyensúlyba az idegi hálózatával. – Mióta használnak ilyen ködös megfogalmazást a Mars felkent adeptusai? Összefüggés, pontosság és logika. Jegyezze meg ezt a három kifejezést, és használja is.

– Elnézését kérem, Blaylock magos – intett az állomása felé egyik pálcikavékony manipulátorkarjával Azuramagelli. – Nem rendelkezem a látottak leírásához megfelelő terminológiával.

Blaylock a tőle telhető leggyorsabban Azuramagelli állomása felé indult, ám rá kellett jönnie, hogy talán mégsem nyerte még vissza teljesen az egyensúlyát, a Speranza ugyanis mintha megbillent volna alatta.

Amint elérte az állomást, rögvest félretolta Azuramagellit, ám az esetleges erőszakos kódtöredékektől tartva csak óvatosan töltötte le az adatközpont által begyűjtött információkat. Már azon volt, hogy ismét megfeddje a magost az elégtelen fogalmazásért, ám rá kellett jönnie, hogy ő sem képes teljes mértékben értelmezni a bolygó felszínén felépülő elképesztő energiákat.

Blaylock még sosem látott a Speranza augurjai által begyűjtött adatokhoz foghatót. Fogalma sem volt róla, hogy mit jelenthetnek, de halandó ösztöneinek utolsó maradványai sikítva üvöltötték az elméjébe, hogy veszélyes.

– Kryptaestrex, fűtse fel a pajzsokat – parancsolta. – Most azonnal.

– Magos, harminc másodperce próbálom életre kelteni őket – felelte a logisztikus magos.

– Próbálja?

– Nem hajlandóak aktiválódni, hiába minden parancsom, nem tudok hozzáférni a gyújtórítusokhoz.

Blaylock szinte futva loholt át Kryptaestrex adatközpontjához. A kijelzőkön rőtvörös fénysávok úsztak. A hirtelen támadás az utolsó haptikus csatlakozóját is kiégette, és a nooszférikus rendszerei sem működtek.

De manuálisan még ki tudott adni parancsokat.

Az entoptikus billentyűkön boszorkányos sebességgel táncoló ujjakkal adta ki a parancsot a Speranzának, hogy védje magát.

A Mechanicus-bárka szívét azonban még az ő kiemelkedett rangjelzői sem érhették el. Egy külső erő kizárta a saját hajója mélyéről.

A központi kijelzőn ekkor egyre növekvő világosság villant fel éles fénnyel, amely a bolygó felszínéről származott, az elektromos viharok fátyla alól. A kontinentális méretű fárosz egyetlen pillanat alatt érte el azt, amihez a geoformáló gépeknek órákra volt szüksége: elsöpörte a légkört tépázó viharokat. A rettenetes látvány a csillagok flerjeit vagy a koronakidobódást juttatta Blaylock eszébe.

– Ez meg mi? – kérdezte.

– Az Istenek Lehelete – felelte áhítatosan Galatea.

Holdgyermeket érte először találat.

Az Exnihilio felszínéről parabolaívet leírva kivágódó villám látszólag minden erőfeszítés nélkül tört át az atmoszférán. Az űrből nézve kényelmes tempóban közeledett, noha valójában másodpercenként négyszáz kilométeres sebességgel haladt.

Persze nem volt igazi villám, hiszen olyasmi csak a bolygó légkörében jöhet létre, a Holdgyermek kapitánya azonban nem tudta ennél jobban szavakba önteni a látottakat.

Hallotta ugyan az auspexmestere figyelmeztető kiáltását, de tudta, hogy úgysincs esélyük kitérni. Hiába a félig begyújtott pajzsok, a fényív az orr alatt a hajó hasába mart.

Az űrháború szükségszerűen mocskos dolog volt, hiszen hatalmas törmelékfelhőket, oxigént eregető roncsokat és évtizedekig tartó kiszámíthatatlan elektromágneses zavarokat hagyott maga mögött. A hadszíntér puszta méreteiből fakadóan a harcképtelenné vált hajók viszonylag könnyen elsötétíthették magukat, és elmenekülhettek.

Ez elől a fény elől azonban nem volt menekvés.

Holdgyermek hosszában, szekvenciális detonációk sorozatával robbant darabokra. Először a döfőorra tűnt el egy néma, kék lobbanásban, majd a közepe, végül pedig a hajtóműrekesz repült szét egy izzó plazmagömb kíséretében. Utóbbi néhány másodpercig lángolt csak, amíg elemésztette a burkolaton belül csapdába esett oxigént.

A hajó lángoló teteméből percekkel később csak egy irányíthatatlanul sodródó, élettelen, égett fekete váz maradt. Tízezrek haltak meg egyetlen szemvillanás alatt.

A felszínről két újabb villámív vágott elő.

És a Holdgyermek után küldték a Harag Fattyát és a Mortis Vosst.

A következők már a Speranzát célozták.