<++<Res Nullius>++>

001

A tudás hatalom? Így mondják, holott nem többek összekapcsolt molekuláknál és szénláncoknál, akik vírusként lepik el az ismert és ismeretlen űrt. Már az is csoda, hogy képesek voltak egy ilyen gondolat megfogalmazására elegendő értelmet összekuporgatni maguknak.

Döbbenetes tempóban szaporodnak, majd sorvadnak el, és közben a galaxis legeldugottabb sarkait is megfertőzik felfoghatatlan számosságukkal. Még ebben az ezeréves álmából nemrégiben előszólított, acélból és hatalomból gyúrt testben is tízezrével tenyésznek.

Homokszemekként kavarognak a tudás égre törő bérce körül. Néhányan közülük a hegy puszta létezésének valószínűségét sem hiszik, és vallják, hogy isteni segítség nélkül megmászhatatlan.

Nem is tévedhetnének nagyobbat. A hegyet körbelengi az elkerülhetetlen változás szele, s időnként egy-egy szerencsés fuvallattal a hegy csúcsa felé ragad egy megfelelően formázott porszemet, ami magasabbra jut, mint eddig bármikor, és hajszálnyival több tudásra tesz szert, mint korábban.

Az élet az ilyen mérhetetlenül apró lépések nyomán fejlődik tovább.

Mondják, a fejlődésben hatalmas tudás rejlik.

Ők tudatlanok az utolsó szálig, a tudatlanság eltörléséhez azonban először el kell fogadni annak létezését. Az athéni kőfaragónak volt igaza, amikor kijelentette, hogy csak azt tudja biztosan, hogy nem tud semmit.

Csak akkor töltheted meg a kupádat, ha tudod, hogy mennyire üres.

Léteznek a tudásnak olyan fokai, amit a porszemek nem hogy megérteni, de még elképzelni sem tudnak. Mégis akadnak olyanok a tudatlanság végtelen óceánján vergődők közt, akik bölcsnek és minden tudás birtokosának nevezik magukat.

Ők a legveszélyesebbek mind közül.

Állítják, hogy az univerzum minden tudása fellelhető a hamis és elfeledett istenek irataiban, mintha létezne bármi más ilyesmi, Akashán kívül. Ezek a primitív szénláncok évtízezredek óta bólogatnak vakon és kérdés nélkül a dogmákra, és vetik tűzre azokat, akik meg merik kérdőjelezni őket.

010

Az idő egy veszedelmes pontján a porszemek ugrásnyira kerültek a hegy csúcsától. A galaxis a szakadék szélén toporgott, valakik pedig jónak látták, hogy elfordítsák a kulcsot egy olyan zárban, aminek örökre érintetlenül kellett volna maradnia. Egyetlen tudat vezette át a tűt a saját világuk és Akasháé határán, és közben felfejtette a fátylat a minden és a semmi közt.

De nem így rendeltetett. Az ajtó, talán egyszer s mindenkorra az arcukba csapódott.

A tudást ki kell érdemelni, nem elég ellopni, mint ahogy tette azt Prométheusz a tűzzel, hogy aztán örökre utat mutasson példájával az emberiség számára.

Titánok válláról ágaskodni egy dolog.

Magadénak vallani a bölcsességüket azonban már egészen más, ezt viszont csak azok érthetik meg létezésük kockáztatása nélkül, akik már a galaxis első lomha fordulatai óta ennek szentelték a tudásukat.

011

Az acél és a szikla úszó városának hisznek bennünket, az örökre elveszett csodák megtestesítőjének. Igaz, fizikai manifesztációnk megtépázhatatlan és jéghideg acélirhával szeli az űr mélységeit. Élőlénynek tartanak minket, mi pedig engedjük, hogy valóban akként tekintsenek kikezdhetetlen bonyolultságunkra.

Adamantiumcsontokat kovácsoltak számunkra, míg olvadt szívünkbe az általuk megszelídítettnek hitt csillagok sistergő hatalmát csepegtették. Olajat izzadunk, és vélik, hogy milliók odaadásával nyújtanak támaszt számunkra. A húsból és vérből gyúrt lények hiszik, hogy bensőnkből ők biztosítanak energiát számunkra. Fáradhatatlanul dolgoznak a megtestesült szerveinket működtető csodákon, enyhítik az éhségünket, és mind mélyebbre űznek minket a csillagok közti szűk térben.

Milyen vidékeket jártunk már be? Sosem tudják meg.

Mennyi csodát láttunk? Felfoghatatlanul sokat.

Vasbőrünkön az összes létező csillag fénye megcsillant már. Fürödtünk halott csillagok végeláthatatlan messzeségéből érkező fényben és még születésre váró kohókéban is.

Tágra nyílt szemű tengerészként, csillogó nebulák közt szeljük a furcsa tengereket. A csodákat, amiknek szemtanúi voltunk, ember, történelem és legenda nem ismerheti.

Magunk vagyunk az élő történelem, hisz messzebbre jutottunk, mint a tiszta tudás bármely más megtestesülése.

Mi vagyunk a remény ebben a reménytelen korban.

Mi vagyunk a Speranza, a Csillagködök Vándora.

Ez a mi sorsunk.